OLIVÉR SACKS
Antropológus
a Marson
Osiris könyvtár
Pszichológia
Sorozatszerkesztő
Pléh Csaba
OLIVÉR SACKS
Antropológus
a Marson
II RÁKÓCZI FERENC MEGYEI KÖNYVTÁR
20100371723X
Osiris Kiadó • Budapest, 2004
ahmÍí'TiT' cr‘*1 K’""l PI r°'kW
GkG
S AO
A fordítás alapjául szolgáló mű
Olivér Sacks: An Anthropologist on Mars
Fordította
RACSMÁNY MIHÁLY
A fordítást az eredetivel egybevetette
PLÉH CSABA
Copyright © 1995 by Olivér Sacks. All rights reserved
Hungárián translation © Racsmány Mihály, 1998
© Osiris Kiadó, 1999
TARTALOM
Köszönetnyilvánítás	7
Előszó	13
A SZÍNVAK FESTŐ ESETE	19
AZ UTOLSÓ HIPPI	60
EGY ORVOS ÉLETE	98
LÁTVA NEM LÁTNI	131
ÁLMAI VIDÉKÉN	175
CSODAGYEREKEK	209
ANTROPOLÓGUS A MARSON	265
Olivér Sacks, a romantikus tudós	319
Válogatott bibliográfia	325
Tárgymutató	335
Irodalom	347

)
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Először is szeretném őszinte hálámat kifejezni a könyv szerep-
lőinek, akik Jonathan L, Greg F., Cári Bennett, Virgil, Franco
Magnani, Stephen Wiltshire és Temple Grandin néven szerepel-
nek az itt következő történetekben. Ők maguk, családjuk, bará-
taik, orvosaik és terapeutáik felbecsülhetetlen segítségét nem
tudom eléggé megköszönni.
Két kollégámnak különösen sokat köszönhetek: Bob Wasser-
man szerzőtársam volt „A színvak festő esete" című tanulmány
eredeti változatának elkészítésében, Ralph Siegellel más köny-
veim kapcsán is együtt dolgoztam már, velük hármasban egy-
fajta csapatmunkát végeztünk Jonathan I. és Virgil esetében.
Rengeteg barátomnak és kollégámnak tartozom köszönettel
a tőlük kapott információkért, segítségért és a gondolatébresztő
vitákért - attól félek, talán nem is tudok mindenkit felsorolni.
Néhányukkal, mint Jerry Brunerrel és Gerald Edelmannal, éve-
ken át folyamatosan szoros munkakapcsolatban voltam, má-
sokkal csak néhány alkalommal találkoztam vagy csak néhány
levelet váltottunk, de valamilyen módon mindannyian hatással
voltak rám és inspiráltak. A következőknek tartozom tehát
köszönettel: Ursula Bellugi, Peter Brook, Jerome Bruner, Eli-
zabeth Chase, Patrícia és Paul Churchland, Joanne Cohen,
Pietro Corsi, Francis Crick, Antonio és Hanna Damasio, Merlin
Donald, Freeman Dyson, Gerald Edelman, Carol Feldman,
Shane Fistell, Allén Furbeck, Frances Futterman, Elkhonon
Goldberg, Stephen Jay Gould, Richard Gregory, Kevin Hal-
ligan, Lowell Handler, Mickey Hart, Jay Itzkowitz, Helen Jones,
Eric Korn, Deborah Lai, Skip és Doris Lane, Sue Levi-Pearl, John
MacGregor, John Marshall, Juan Martinez, Jonathan és Rachel
Miller, Arnold Modell, Jonathan Mueller, Jock Murray, Knut
Nordby, Michael Pearce, V. S. Ramachandran, Isabelle Rapin,
Chris Rawlence, Bob Rodman, Israel Rosenfield, Carmel Ross,
7
Yolanda Rueda, Dávid Sacks, Marcus Sacks, Michael Sacks, Dán
Schachter, Murray Schane, Herb Schaumburg, Susan Schwar-
tzenberg, Róbert Scott, Richard Shaw, Leonard Shengold, Larry
Squire, John Steele, Richard Stern, Deborah Tannen, Esther
Thelen, Connie Tomaino, Russel Warren, Ed Weinberger, Ren
és Joasia Weschler, Andrew Wilkes, Jerry Young és Semir Zeki.
Rengetegen segítettek azzal is, hogy megosztották velem az
autizmussal kapcsolatos tudásukat és szakmai tapasztalatukat,
elsősorban jó barátaim és kollégáim, Isabelle Rapin, Doris Allén,
Howard Bloom, Marlene Breitenbach, Uta Frith, Denise Fruch-
ter, Beate Hermelin, Patrícia Krantz, Lynn McClannahan, Clara
és Dávid Park, Jessy Park, Sally Ramsey, Ginger Richardson,
Bemard Rimland, Ed és Riva Ritvo, Mira Rothenberg és Rosalie
Winard. Stephen Wiltshire esetével kapcsolatban a következő
embereknek tartozom köszönettel: Lorraine Colé, Chris Marris,
mindenekelőtt pedig Margaret és Andrew Hewson.
Hálás vagyok annak a számtalan levélírónak is (köztük annak
az ismeretlennek, aki elküldte nekem a fayetteville-i Observer
egy 1862-es példányát), akik közül néhányat idézek is a könyv
lapjain. Az esetek egy részét éppen ilyen levelek és telefonhívá-
sok nyomán kezdtem felkutatni, így például Mr. I. 1986 már-
ciusában írott levele alapján.
Nemcsak személyeket kell megemlítenem, de olyan helyszí-
neket is, amelyek hozzájárultak ennek a könyvnek a megszüle-
téséhez azzal, hogy menedéket nyújtottak vagy éppen gondol-
kodásra ösztönöztek. A legelső is ezek közül a New York-i
Botanikus Kert (azon belül is a ma már lebontott páfrányház),
amely kedvenc sétáló- és elmélkedőhelyem volt; a Jefferson-tó
Hotel és maga a tó; a Blue Mountain Center (és Harriet Barlow);
a New York-i Bölcsészettudományi Intézet, ahol a Mr. I.-vel
kapcsolatos vizsgálatok egy részét végezték; az Albert Einstein
Orvostudományi Egyetem könyvtára, ahol rengeteg forrást
megtaláltam; ezenkívül pedig a tavak, folyók és uszodák min-
denütt - én ugyanis úszás közben tudok a legjobban gondolkodni.
A Guggenheim Alapítvány igen nagylelkűen hozzájárult az
Egy orvos élete című esettanulmány megírásához, 1989-ben ösz-
töndíjjal támogattak a Tourette-szindróma neuroantropológiá-
jának kutatásában.
*
8
A szmvak festő esete és Az utolsó hippi című történetek korábbi
változatai a New York Review of Books, a többi esettanulmány
korábbi verziói pedig a New Yorker hasábjain jelentek meg.
Örömömre szolgált, hogy a NYRB-nál Róbert Silvers, a New
YorkeméL pedig John Bennet szerkesztőkkel és stábjukkal dol-
gozhattam együtt. Sokan mások is hozzájárultak ennek a
könyvnek a megjelenéséhez, köztük Dán Frank és Claudine
O'Hearn (Knopf), Jacqui Graham (Picador), Jim Silberman,
Heather Schroder, Susan Jensen és Suzanne Gluck. Végül, de
nem utolsósorban pedig az, aki e könyv minden szereplőjét
ismeri, aki segített a történeteket izgalmassá tenni és formába
önteni, asszisztensem, szerkesztőm, munkatársam és barátom,
Kate Edgár.
A legvégén azonban szeretnék visszatérni oda, ahonnan kiin-
dultam - hiszen minden klinikai tanulmánynak, bármilyen
messzire is kalandozik, és bármilyen mélyre is ás, végül vissza
kell térnie konkrét tárgyához, vagyis azokhoz a személyekhez,
akik a kutatást ösztönözték, és akikről a történet szól. így hát én
is visszatérek ahhoz a hét emberhez, akik bizalmukba fogadtak,
megosztották velem életüket, és mély bepillantást engedtek
különleges élményeikbe - s az évek során barátaimmá lettek
nekik ajánlom ezt a könyvet.
O. W. S.
New York, 1994 júniusa
9

ELŐSZÓ
Bal kézzel írom ezeket a sorokat, holott nagyon is jobbkezes
vagyok. Egy hónappal ezelőtt megműtötték a jobb vállamat, így
most nem szabad - nem is tudnám - a jobb karomat használni.
Lassan és ügyetlenül írok - mégis mindennap egy kicsit köny-
nyebben, egy kicsit természetesebben megy a dolog. Állandóan
alkalmazkodom, valami újat tanulok - nem csupán írni tanulok
meg bal kézzel, de egy sor más készséget is elsajátítok; sőt már
a lábujjaimmal is remekül tudok fogni, így próbálom pótolni
felkötött kezemet. Eleinte néhány napig az egyensúlyom is elég
bizonytalan volt amiatt, hogy nem tudtam mozgatni a karomat, de
most már máshogy járok, rátaláltam egy újfajta egyensúlyra. Kezdek
új mintákat, új szokásokat kialakítani... mondhatni egy új identitást
- legalábbis az életnek ezen a területén. Minden bizonnyal az
agyamban futó áramkörökben és programokban is történik
valami változás - ami megváltoztatja a szinaptikus kapcsolatokat és
jelzéseket (bár agyi képalkotó eljárásaink egyelőre még nem elég
finomak ahhoz, hogy ezeket a változásokat ki tudják mutatni).
Alkalmazkodási kísérleteim egy része szándékos, előre elter-
vezett, mások próba-szerencse alapon történtek (az első héten
például mindegyik ujjam megsérült valahogy a bal kezemen), a
legtöbb azonban magától ment végbe, tudattalanul, olyan újra-
programozási és alkalmazkodási folyamatok révén, amelyekről
én magam nem tudok semmit (legalábbis nem többet, mint
amennyit az ember arról tud vagy tudhat, hogy hogyan jár). Ha
minden jól megy, a jövő hónaptól kezdhetek újra megtanulni
alkalmazkodni, hogy visszanyerjem a jobb karom használatá-
nak teljes (és „természetes") képességeit, hogy újra integráljam
a karomat testképembe, önmagamba, hogy újra jobb kezű, jobb-
kezes emberré váljak.
Ilyen körülmények között azonban a gyógyulás semmikép-
pen sem tekinthető automatikusnak, a szövetregenerálódáshoz
13
hasonlóan egyszerű folyamatnak - nem, ez a folyamat az izmok
és a testtartás aprólékos és kölcsönös beszabályozását jelenti,
egész új műveletsorok kialakítását (és azok szintézisét), tanu-
lást, a gyógyuláshoz vezető új utak felfedezését. Sebészem - aki
igen megértő ember, ráadásul maga is átesett ugyanezen a
műtéten - a következőket mondja: - Van ugyan néhány általános
irányelv és javaslat, de a részleteket mindenképp saját magának
kell kidolgoznia. - Fizikoterapeutám, Jay is hasonlóképp véle-
kedik: - Az alkalmazkodás minden egyes embernél más utat jár
be. Az idegrendszer kialakítja a saját útjait. De hát maga a
neurológus - magának ilyesmit folyton látnia kell.
Ahogy Freeman Dyson mondja, a természet képzelőereje mesz-
sze felülmúlja a miénket, s elragadtatva beszél a fizikai és bio-
lógiai világ gazdagságáról, a fizikai formák és az élet formáinak
végtelen változatosságáról. Nekem orvosként elsősorban olyan
szempontból érdekes a természet gazdagsága, ahogy az egész-
ség és betegség formájában megjelenik; az egyéni alkalmazko-
dás számtalan különböző formájának szempontjából, ahogy az
emberi szervezet próbál adaptálódni, és megpróbálja újrate-
remteni önmagát az élet kihívásaival és viszontagságaival
szemben.
A hiányosságok, rendellenességek, betegségek így paradox
módon fontos szerepet játszhatnak életünkben: olyan rejtett
erőket, fejlődési lehetőségeket és létformákat hozhatnak felszín-
re, amelyeket egyébként soha nem tapasztaltunk volna meg, sőt
amilyeneket el sem tudtunk volna képzelni A betegségeknek
ez a paradox hatása, „kreatív" ereje lesz ennek a könyvnek a
központi témája.
Ahogy elborzadhatunk a fejlődési rendellenességek vagy be-
tegségek romboló erején, ugyanúgy kreatív erőknek is tekint-
hetjük ezeket - hiszen ha kiiktatnak bizonyos lehetőségeket, ha
lehetetlenné teszik, hogy egy adott módon tegyünk valamit,
azzal egyben arra kényszerítik az idegrendszert, hogy más le-
hetőségeket találjon, nem várt növekedésre és fejlődésre készte-
tik. A fejlődésnek, illetve a betegségeknek ez az oldala olyan
lehetőség, amely véleményem szerint minden beteg számára
nyitva áll, és én magam is ezzel kívánok részletesebben foglal-
kozni.
14
1 lasonló szempontokat vet fel A. R. Lurija is, aki - korának
legtöbb neurológusánál sokkal inkább - az agydaganatot, agy-
sérülést, stroke-ot (agyi érkatasztrófa) hosszan túlélő betegeket
tanulmányozta, azt, hogy milyen fajta alkalmazkodás segített
nekik a túlélésben. Fiatal korában (mesterével, L. S. Vigotszkijjal
együtt) süket és vak gyerekeket is vizsgált. Vigotszkij nem
annyira azt hangsúlyozta, hogy mi sérült ezeknél a gyerekeknél,
hanem azt hogy mi maradt ép náluk:
l.gy fogyatékos gyermek a fejlődés minőségileg más, különleges for-
máját képviseli... Hogyha egy vak vagy süket gyermek ugyanazt a
fejlettségi szintet éri el, mint egy egészséges, akkor a fogyatékos gyer-
meknél ez valamilyen más módon, más eszközökkel, egy eltérő' folyamat
lévén kell hogy megvalósuljon; a pedagógus számára pedig rendkívül
fontos, hogy ismerje ezt az egyedi fejlődési vonalat, amelynek mentén
lovább kell segítenie a gyermeket. Ez az egyediség a fogyatékosságból
eredő hátrányt kompenzálja, és előnnyé változtatja.
I .úrija úgy gondolta, az a tény, hogy ilyen radikális alkalmaz-
kodás előfordulhat, azt jelzi, hogy szemléletváltásra van szük-
ség az agyról alkotott elképzelések terén: ahelyett, hogy agyunk
előre programozott és statikus volna, dinamikusnak és aktívnak
kell elképzelnünk, egy hihetetlenül hatékony adaptív rendszer-
nek, amely változásra és fejlődésre képes, és amely szüntelenül
alkalmazkodik a szervezet igényeihez - mindenekelőtt ahhoz
nz igényéhez, hogy egy értelmes és összefüggő „én"-t és világot
alkosson önmaga számára, bármilyen zavarok és rendellenes-
M gek lépnek is fel magában az agyműködésben. Azt már tud-
juk, hogy agyunk aprólékosan differenciált: több száz olyan
kicsinyke területe van, amelyek külön-külön mind döntő fon-
tosságúak az észlelés vagy a viselkedés szempontjából (a szín-
es mozgásészleléstől kezdve egészen a személy intellektuális
beállítódásáig). Az igazán csodálatos az, ahogy ezek a részek
együttműködnek, egységes egésszé integrálódnak az „én" lét-
rehozásában.’
1 Az idegtudománynak valójában ez a fő problémája, a végsó' kérdése - s ezt
még elvben sem lehet megválaszolni az agyműködés átfogó elmélete nélkül,
ti mely képes minden egyes szint működését szemléltetni, az egyedi neuron-
15
Agyunknak fantasztikus a plaszticitása, képes a leghihetetle-
nebb alkalmazkodásokra, amelyek nemritkán neurális és szen-
zoros sérülések által teremtett sajátos (és sokszor reménytelen)
körülmények között mennek végbe. Ez a jelenség foglalkoztat
elsősorban saját betegeimmel kapcsolatban is. Olyannyira, hogy
néha úgy érzem, talán át kellene gondolnunk az „egészség" és
„betegség" fogalmakat, hogy inkább azt jelentsék, mennyire
képes egy szervezet olyan új rendet és szerveződést teremteni,
amely megfelel a megváltozott körülményeknek és igényeknek,
ahelyett hogy az egészséget egy mereven meghatározott „nor-
mának" tekintenénk.
A betegség általában az élettér beszűkülésével jár, de ennek
nem kell feltétlenül így lennie. Szinte mindegyik páciensem az
életet választja, bármi legyen is a problémája - s nem csupán
betegségük ellenére, de gyakran éppen a betegség következté-
ben, annak segítségével.
A következőkben hét történetet olvashatnak a természet kegyet-
len tréfáiról és az emberi lélekről, ahogy megküzdött ezekkel a
helyzetekkel. A könyv szereplőit olyan, igencsak különböző neu-
rológiai betegségek sújtják, mint a Tourette-szindróma, azautizmus,
az amnézia vagy a teljes színvakság. Ezek az emberek jól reprezen-
tálják az adott betegségeket, vagyis klasszikus „esetek" a szó hagyo-
mányosan vett, orvosi értelmében - de ugyanakkor különleges
személyiségek is, akik mind saját világukban élnek, egy olyan
világban, amelyet bizonyos mértékig ők maguk teremtettek.
Ezek a történetek a túlélésről szólnak, megváltozott - olykor
gyökeresen megváltozott - körülmények között, amelyet az agy
csodálatos (néha veszedelmes) erői, rekonstrukciós és adaptá-
ciós képességei tettek lehetővé. Korábbi könyveimben úgy fo-
galmaztam, hogy neurológiai betegségekben vagy az „én meg-
őrzése", vagy (ritkábban) „elvesztése" történik. Mostanra azt
gondolom, hogy ez túlságosan leegyszerűsített nézőpont - az
identitás nem is vész el, de nem is őrződik meg egészen ezekben
válaszok mikromintázatától kezdve az életforma jellegzetességeinek makró-
mintázatáig. A személyes identitás ilyen neurális elméletét vetette fel néhány
évvel ezelőtt Gerald M. Edelman sejtcsoport-szelekciós elmélete vagy más
néven „neurális darwinizmusa".
16
,i7 esetekben, hanem átalakul, alkalmazkodik az agy alapvetően
megváltozott állapotához és a megváltozott „valósághoz".
A betegségek tanulmányozása annak az identitásnak, belső
világnak a tanulmányozását követeli meg az orvostól, amelyet
.1 páciens a betegség hatása alatt teremt meg magának. De a
betegek által felépített valóságot, azt, ahogyan agyuk a világot
lat ja, nem érthetjük meg teljesen, ha pusztán külső szemlélőként
I igyeljük meg viselkedésüket. A természettudós objektív meg-
közelítése mellett alkalmaznunk kell egy másik, interszubjektív
megközelítésmódot is, amely, ahogy Foucault írja, „elvezet a
koros tudat birodalmába, és a beteg szemével próbálja látni ezt
.1 patológiás világot". Ennek a fajta intuíciónak és empátiának a
természetéről és szükségességéről senki nem írt még olyan ta-
lálóan, mint G. K. Chesterton, spirituális detektívje, Brown atya
szájába adva a szavakat. Amikor Brown atyát módszerének
inkáról kérdezik, ő a következőket mondja:
A tudomány nagyszerű dolog lehet; valódi értelmében az egyik leg-
nagyszerűbb dolog a világon. De manapság tíz esetből kilencben mit
éltének ez alatt a szó alatt? Például amikor azt mondják, hogy a
nyomozás tudomány? Vagy amikor azt mondják, hogy a kriminológia
tudomány? Arra gondolnak ilyenkor, hogy kívül kell maradni a vizs-
gált személyen és úgy kell őt tanulmányozni, mintha valami óriási
mvar volna; s száraz, részvéttelen szemmel kell őt nézni - én erre
inkább azt mondanám, hogy halott és embertelen szemmel. Rendsze-
i ml úgy gondolják, hogy megfelelő távolságra kell helyezkedni vizs-
galati alanyunktól, mintha csak valami rég kihalt, őskori szörny volna;
ngy kell „bűnöző koponyaformáját" szemlélnünk, mintha az valami-
lelr ha tborzongató kinövés volna, mondjuk mint egy orrszarvú szarva.
Amikor egy tudós valamilyen típusról beszél, akkor soha nem önma-
gára gondol, hanem mindig a szomszédjára - minden bizonnyal a
szegényebbik szomszédjára. Nem állítom, hogy a részvéttelen tekintet
nem lehet néha hasznos, bár bizonyos értelemben ez éppen a tudo-
mány fejreállítása. Nemhogy nem tudás, de éppen tagadása mindan-
nak, amit tudunk. Olyan, mintha legjobb barátunkat idegenként kezel-
nénk, és úgy tennénk, mintha az ismerősség valami távoli és homályos
dolog volna. Olyan, mintha azt állítanánk, hogy minden embernek
ormány nő a homlokán vagy, hogy naponta egyszer mindenki eszmé-
let lenül esik össze. Nos, ha azt kérdezi, mi a „titkom", hát éppen ennek
az. ellenkezője. Én nem próbálok kívül maradni a vizsgált személyen.
!Ilvnkczőleg. Megpóbálok belebújni a bőrébe.
Kz alapjaiban megváltozott „ént" és külvilágot nem lehet a
teljesség igényével megvizsgálni egy orvosi rendelő falai között.
Francois Lhermitte, a francia neurológus különös hangsúlyt
fektet erre: azon kívül, hogy bent a klinikán megvizsgálja bete-
geit, arra is szakít időt, hogy meglátogassa őket otthonukban,
elvigye őket vacsorázni vagy színházba, elmenjenek autózni -
egyszóval igyekszik minél inkább részt venni a betegek életé-
ben. (Hasonlóképpen van ez - vagy legalábbis régen így volt -
a háziorvosok esetében is. Apám például, amikor kilencvenéves
korában kelletlenül gondolkodni kezdett a nyugdíjba vonulá-
son, és azt mondtuk neki: - Legalább a házhoz hívásokat hagyd
el - ezt felelte: - Nem, nem, azokat megtartom. Inkább hagyok
minden mást.)
Ezt tartottam szem előtt, amikor levetettem a fehér köpenyt
és egy időre otthagytam a kórházi világot, amelyben huszonöt
évet töltöttem el; azért, hogy minél alaposabban megismerjem
pácienseim életét, azt, hogy hogyan boldogulnak a való világ-
ban. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy természettudós, aki
az élet különleges formáit tanulmányozza; kicsit úgy, mint egy
antropológus vagy neuroantropológus, aki terepmunkán van -
de leginkább mégis úgy, mint egy orvos, akit házhoz hívnak
különböző esetekhez, a lehetséges emberi tapasztalatok messzi
vidékeire.
A most következő történetek tehát átváltozásokról szólnak,
olyan átváltozásokról, amelyek neurológiai véletleneknek kö-
szönhetően mentek végbe, s amelyek olyan újfajta létformákat
eredményeztek, amelyek, ha szokatlanok is, nem kevésbé em-
berhez méltók.
18
A SZINVAK FESTŐ ESETE
1 ‘*ÖO márciusának elején a következő levelet kaptam:
Meg lehetősen sikeres művész vagyok, éppen túl a 65. születésnapo-
mon. Ez év január 2-án autóvezetés közben balesetet szenvedtem: az
ulnsúlés felőli oldalról belém jött egy furgon. A helyi kórház baleseti
iwztályán megvizsgáltak, és megállapították, hogy agyrázkódásom
van A szemészeti vizsgálat során kiderült, hogy képtelen vagyok
kivenni a betűket vagy a színeket. A betűk olyanok voltak, mintha a
gnmg Ábécé betűi lettek volna. Olyan volt a látásom, mintha mindent
egy lekete-fehér televízió képernyőjén néztem volna. Néhány nap
vllrllével már újra meg tudtam különböztetni a betűket, és olyan éles
k'll n látásom, mint egy sasnak - most már azt is látom, ha egy giliszta
egy 11 leá nyira tőlem megmozdul. A fókuszélességem egészen elképesz-
tő I >E TELJESEN SZÍNVAK VAGYOK... Azóta jártam már szemé-
S/rknél, akik nem is tudtak semmit a színvakságról, neurológusoknál
hiába. Hipnózisban sem látok színeket. Már mindenféle tesztet vé-
gigcsináltam. Higgye el, mindent. A barna kutyám most sötétszürke.
A paiadicsomlé fekete. A színes tévé meg egy nagy összevisszaság...
A levélíró ezek után arról érdeklődött, hogy találkoztam-e
már ilyen problémával, hogy meg tudnám-e magyarázni, mi
h>i tenik vele - és hogy tudnék-e segíteni.
Egészen rendkívülinek tűnt ez a levél. Szín vakság alatt álta-
lában azt a veleszületett problémát értik, amelyben az illetőnek
nehézséget okoz a piros és a zöld vagy más színek megkülön-
böztetése, vagy pedig (egészen ritkán) egyáltalán nem képes
színeket látni; mindennek hátterében pedig a retina színérzé-
kmy sejtjeinek (a csapoknak) a károsodása áll. Levélíróm, Jó-
nál h.m I. esetében azonban nyilvánvalóan nem erről volt szó. Ő
ugyanis egész életében normálisan látott, úgy született tehát,
hogy retináján hiánytalan volt a csapok mennyisége. Ö hatvanöt
rvi normális színlátás után vált színvakká - teljesen színvakká,
„mintha egy fekete-fehér tévét nézne". A változás hirtelensége
19
kizárta, hogy a retinális csapsejtek lassú pusztulásáról lett volna
szó, inkább valami sokkal magasabb szintű sérülést jelzett, fel-
tételezhetően a színészlelésért felelős agyterületeken.
Az agykárosodás következtében kialakuló teljes színvakság
- az úgynevezett cerebrális akromatopszia - még ma is igen
ritka és tudományos szempontból igen érdekes jelenség, jóllehet
már ismert volt több mint háromszáz évvel ezelőtt is. A neuro-
lógusok mindig is érdeklődéssel vizsgálták, hiszen ez is - mint
minden más pusztulás és károsodás az idegrendszerben - rávi-
lágíthat az idegrendszer felépítésére, ez esetben arra, hogy ho-
gyan „látja" (vagy állítja elő) agyunk a színeket. Még érdeke-
sebb, ha egy művésznél fordul elő ez az állapot, egy festőnél,
akinek számára a színek alapvető fontosságúak, aki egyaránt
képes lefesteni és leírni, hogy mi történt vele, és így képes igen
szemléletesen és élethűen megjeleníteni ezt a különös és gyöt-
relmes állapotot.
A színek világa korántsem jelentéktelen kérdés, hiszen évszá-
zadok óta mindig szenvedélyes kíváncsiságot ébresztett a leg-
nagyobb művészekben, filozófusokban és természettudósok-
ban. Az ifjú Spinoza első értekezését a szivárványról írta; a fiatal
Newton legörömtelibb felfedezése a fehér fény összetételének
megértése volt; Goethe színekről írott nagy munkája, akárcsak
Newtoné, a prizmából indult ki; a múlt században pedig Scho-
penhauer, Young, Helmholtz és Maxwell mind lankadatlanul
küzdöttek a színek problémájának megfejtésével; s Wittgen-
stein utolsó munkájának címe is Megjegyzések a színekről volt.
Ennek ellenére a legtöbben nem sokat foglalkozunk a színek
rejtélyével. Egy olyan eset kapcsán azonban, mint ami Mr. 1.-vel
történt, nemcsak a háttérben álló agyi mechanizmusokat és
fiziológiai történéseket követhetjük nyomon, hanem a színek
fenomenológiáját is, mélységében érthetjük meg a színek jelen-
tőségét és jelentését az illető személy számára.
Amikor megkaptam Mr. I. levelét, felkerestem szemész kollégá-
mat és egyben jó barátomat, Róbert Wassermant, hogy együtt
próbáljuk felderíteni Mr. I. igen összetettnek látszó problémáját,
és ha lehetséges, segítsünk neki valahogy. 1986 áprilisában ta-
lálkoztunk vele először. Magas, szikár férfi volt, markáns, intel-
ligens arcú. Bár szemmel láthatóan levert volt állapota miatt,
20
h.unar felengedett előttünk, és vidáman, kedélyesen kezdett
l'f i/clni. Míg beszélt, folyamatosan dohányzott, nyughatatlan
li||.u nikotintól sárgállottak. Elmesélte, hogy igen aktív és pro-
11 ukli v művészként élte az életét: Georgia O'Keeffe mellett kezd-
lr ।ulyafutását Új-Mexikóban, aztán a negyvenes években dísz-
letekéi festett Hollywoodban, az ötvenes években absztrakt
t kpresszionistaként dolgozott New Yorkban, később pedig mű-
ves/, éli igazgató volt, és reklámokat készített.
Megtudtuk, hogy balesetét átmeneti amnézia kísérte. A rend-
űi ségnek még világos beszámolót tudott adni saját magáról és
a I üléseiről akkor, amikor az történt, január 2-a késő délutánján,
később azonban egyre erősödő fejfájása miatt hazament. Otthon
feleségének panaszkodott ugyan fejfájásáról és arról, hogy za-
Viiilnak érzi magát, de a balesetről nem tett említést. Ezután
hosszú, majdhogynem stuporos álomba merült. Felesége csak
másnap reggel kérdezett rá, hogy mi történt, amikor meglátta,
hogy az autó oldala meg van nyomva. Amikor nem kapott rá
egyél lelmű választ („Nem tudom. Talán valaki nekitolatott"),
hulla, hogy valami komoly dolognak kellett történnie.
Mr. 1. ezek után műtermébe ment, ahol a balesetről felvett
i eiulőrségi jegyzőkönyv másolatát találta az asztalán. Volt tehát
egy balesete, de furcsa módon valahogy nem emlékezett rá.
I alán a jegyzőkönyv majd megmozgatja az emlékezetét. Azon-
ban ahogy fölemelte, hogy elolvassa, nem tudott belőle kivenni
srimnit. Különböző méretű és fajtájú betűket látott, de úgy tűnt
neki, mintha „görögül" vagy „héberül" lett volna a szöveg.1 ii A
nagyító sem segített, mindössze nagyobb „görög" vagy „héber"
b< I u ket látott vele. (Ez az alexia - olvasási képtelenség - öt napig
lai toll, aztán magától megszűnt.)
Azl gondolván most már, hogy esetleg agyvérzést vagy vala-
nulyen agykárosodást szenvedett a baleset során, Jonathan I.
felhívta orvosát, aki kivizsgálásra beutalta a helyi kórházba. Bár,
ahogy levelében írta, már ekkor is megállapították, hogy olva-
1 Később megkérdeztem Mr. I.-t, hogy tud-e görögül vagy héberül. Azt
Melle, nem, csak az volt az érzése, hogy valami érthetetlen idegen nyelven van
ii vég. - Talán - tette hozzá - az „ékírás" még jobb kifejezés lenne. - Formákat
litloll, és tudta, hogy ezeknek van valami jelentésük, de el sem tudta képzelni,
In így int lehet az.
21
sási képtelensége mellett a színeket is nehezen különbözteti
meg, szubjektiven egészen másnapig nem érezte, hogy megvál-
toztak volna számára a színek.
Másnap megint munkába indult. Vezetés közben úgy érezte,
mintha ködben haladna, holott tudta, hogy ragyogóan napos a
reggel. Minden ködösnek, színtelennek, szürkének, homályos-
nak tűnt. Műterme közelében leintették a rendőrök: azt mond-
ták, hogy két piros lámpán is átment. Észrevette? Nem, vála-
szolta, nem vette észre, hogy akár egyszer is átment volna a
piroson. Megkérték, hogy szálljon ki az autóból. Megállapították,
hogy józan ugyan, de szemmel láthatóan zavart és beteg; adtak
neki egy büntetőcédulát, és azt javasolták, hogy menjen orvoshoz.
Mr. I. megkönnyebbült, amikor végre a műterméhez érkezett.
Azt remélte, hogy ez a szörnyű köd eltűnik, és mindent újra
tisztán fog látni. Azonban ahogy belépett, azt látta, hogy az
egész műterem, amelynek falai ragyogóan színes képekkel vol-
tak teleaggatva, most teljesen szürke, és minden szín hiányzik
belőle. Saját vásznai, az absztrakt színes képek, amelyekről híres
volt, egyszerre szürkék vagy fekete-fehérek lettek. Valamikor
gondolatokban és érzésekben oly gazdag, jelentésteli festmé-
nyei most idegennek és értelmetlennek tűntek számára. Ebben
a pillanatban felfogta veszteségét, és összeomlott a felismerés
súlya alatt. Festőként élte le egész életét, s most egyszer csak
értelmét vesztette művészete, és fogalma sem volt róla, hogy
ezek után hogyan tovább.
A következő néhány hét nagyon nehéz volt. - Azt gondolhat-
nák - mondta Mr. I. -, hogy a színlátás elvesztése még igazán
nem egy olyan nagy ügy. Néhány barátom is ezt mondta, a
feleségem is így gondolta, néha számomra viszont egyszerűen
szörnyű volt, undorító. - Mindeközben hihetetlen pontossággal
tudta mindennek a színét (sőt nem csupán megnevezni tudta a
színeket, hanem megmondta számukat is a Pantone-színskálán,
amelyet annyi évig használt). Gondolkodás nélkül tudta példá-
ul ilyen módon azonosítani van Gogh biliárdasztalának zöldjét.
Ismerte kedvenc képeinek összes színét, de ettől kezdve nem volt
képes látni azokat, még gondolatban sem. Talán már csak ver-
bális emlékezetével tudta felidézni őket.
Nemcsak arról volt szó azonban, hogy nem látott színeket,
hanem arról is, hogy mindaz, amit látott visszataszítónak, „pisz-
22
kifli ni k" tűnt, a fehérek láthatóan kiemelkedtek ugyan, de vala-
hogy színtelenül és fakón, a feketék telítetlenek voltak-minden
Imii sáliak, természetellenesnek, piszkosnak és kevertnek lát-
•wpll
Mi. 1. az emberek megváltozott külsejének látványát is alig
iuill.i elviselni („mintha életre keltett szürke szobrok volná-
nak"), meg kevésbé önmaga látványát a tükörben: kerülte a
lát mis kapcsolatokat, a szexuális életet pedig egyenesen lehetet-
lennek érezte. Az emberek testét, felesége testét és sajátját is
undorítóan szürkének látta; ami addig „hússzínű" volt, az most
„p.ilk.ínyszínűnek" tűnt. Ez akkor sem változott, ha behunyta
a /cinét, vizuális képzelete ugyanis élénk maradt bár, de
ugyanúgy elszíntelenedett.
A dolguk „furcsasága" borzasztóan zavarta, sőt taszította, és
p/ mindennapi életének minden apró részletére kiterjedt. Az
Eleieket szürkeségük miatt undorítónak, ehetetlennek találta, be
kelleti hunynia a szemét, hogy enni tudjon. De ez sem segített
i iknl, ugyanis a paradicsom képzeleti képe éppen olyan fekete
viill, mint amilyennek a valóságban látta. így tehát, amiért
k (picién volt akár csak gondolatban is megváltoztatni az ételek
kliir/elét, egyre inkább csak fekete-fehér ételeket fogyasztott -
hkele olajbogyót, fehér rizst, feketekávét és fehér joghurtot.
I zrk legalább nagyjából normálisan néztek ki, a legtöbb étel
vIn/oiiI, amit addig egyszerűen színesnek látott, most borzal-
madul abnormálisnak tűnt számára. Még jól ismert barna ku-
lváj.il is annyira furcsának találta, hogy felmerült benne, ne
vegyen-e helyette egy dalmatát.
'i/áintalan nehézséggel és kellemetlenséggel találta szembe
mng.il a közlekedési lámpa piros és zöld jelzésének összekeve-
i ('»rl < >1 kezdve (ezeket most már csak a pozíciójuk alapján tudta
megkülönböztetni) egészen addig, hogy képtelen volt összeillő
i iiliak.il kiválasztani. (A feleségének kellett kikészítenie számá-
in a ruhát, ezt a függőséget pedig nagyon nehezen viselte;
Inkább mindent csoportosított a fiókjaiban és szekrényében -
I >r. Antonio Damasio egyik betege, aki egy tumor következtében lett
K/invnk, hasonlóképpen mindent és mindenkit „piszkosnak" látott, még a
lilsHcn hullott hó látványát is kellemetlennek és piszkosnak találta.
23
szürke zoknik itt, sárgák ott, a nyakkendőket feliratozta, s a
zakókat és öltönyöket is szétválogatta, hogy el tudja kerülni a
rikító, össze nem illő párosításokat.) Az étkezéseknél szigorú,
szertartásos szabályokat kellett alkalmaznia, nehogy összeke-
verje a mustárt a majonézzel, vagy - ha rá tudta venni magát,
hogy a feketés dolgokból is egyen - a ketchupöt a lekvárral.3
Teltek-múltak a hónapok, s neki különösen a tavasz ragyogó
színei hiányoztak - mindig is szerette a virágokat, de most csak
formájuk vagy illatuk alapján tudta megkülönböztetni őket. A
kék szajkók többé nem voltak színesek, kékségüket, furcsamód,
sápadt szürkeségnek látta. Nem látta többé a felhőket sem az
31688-ban, Somé Uncommon Obsermtionsaboiit Vitiated Sight (Néhány különös
megfigyelés a megzavarodott látásról) című művében Róbert Boyle beszámolt
egy húszas évei elején járó fiatal nőbetegről, akinek a látása tizennyolc éves
koráig teljesen normális volt, akkor viszont lázas betegségbe esett, „hólyagos
sebek kínozták", és ez „megfosztotta a látásától". Amikor egy piros tárgyat
mutattak neki, akkor „figyelmesen megnézte, de azt mondta, hogy neki ez nem
pirosnak tűnik, hanem valamilyen más színnek; leírása alapján ez leginkább
valamilyen sötét vagy piszkos szín lehetett". Amikor „csodás színű selyemda-
rabokat" mutattak neki, ő mindössze annyit tudott mondani, hogy „valamilyen
halvány színeket lát, de nem tudná pontosan megmondani, milyeneket". Ami-
kor azt kérdezték tőle, hogy a mezőket „zöldbe öltözötteknek látja-e", azt felelte,
nem, hanem „furcsán sötét színűeknek", és hozzátette, hogy amikor ibolyát
akart szedni, „színük alapján képtelen volt a virágokat a fűtől megkülönböztet-
ni, erre csak formájuk és tapintásuk alapján volt képes". Boyle megfigyelt egy
változást a lány szokásaiban is, mégpedig azt, hogy ettől fogva esténként
szeretett sétálni, és ezt „nagy kedvvel és örömmel tette".
A XIX. században számos ilyen esetet közöltek - ezeknek nagy része szerepel
is Mary Collins Colour-Blindness (Színvakság) című könyvében amelyek közül
az egyik legérdekesebb (az akromatopsziás szobafestő esete mellett) egy orvosé,
aki lováról leesve fejsérülést és agyrázkódást szenvedett. George Wilson 1853-
ban feljegyezte az esetről, hogy
amint eléggé felgyógyult ahhoz, hogy észrevegye a körülötte lévő tárgyakat,
azt figyelte meg, hogy színészlelése, ami korábban tökéletes volt, egyrészt
meggyengült, másrészt furcsán megváltozott... A színes tárgyak mind...
különösnek tűntek számára... Edinburgh-i diák korában még kiváló anató-
musként ismerték, most pedig egy artériát sem tudott megkülönböztetni egy
vénától a színe alapján... A virágok számára nagyrészt elvesztették szépsé-
güket; s emlékezett a döbbenetre, amit felgyógyulása után kertjébe lépve élt
át, amikor megpillantotta kedvenc sötét rózsáját, és azt látta, hogy annak
minden része, a szirmok, a levelek, a virág töve mind ugyanazt a fakó színt
öltötték, és a többi tarka virág is elvesztette sajátos színét.
24
< gui, h-lu-rségük - vagy ahogy ő látta, piszkosfehérségük - alig
v><l| elkülöníthető az ég kékjétől, ami viszont számára halvány-
i in ken- lakúit. A piros és zöld paprikát sem tudta megkülön-
lelni, tekintve, hogy mindkettőt egyformán feketének látta.
A hAigak es a kékek majdhogynem fehérnek tűntek számára.4
Mi I a lonuskontrasztokat is túl erősnek érzékelte: a finom
lüiiuslokozatok, különösen erős napfényben vagy éles mester-
•’geh lényben, elvesztek számára. Ez az élménye egyrészt a
Hiúitiiinlainpa hatására emlékeztette, ami egyszerre szünteti
meg a színeket és a tónusbeli finomságokat, másrészt bizonyos
h le leliér filmekre - „mint például a Tri-X, ha gyors soroza-
tukat kattintanak vele" -, amelyek éles kontrasztokat jelenítenek
meg A tárgyak olykor csak sziluettként, határozatlan körvona-
I ik k >i I es eletlenül emelkedtek ki számára. Normális vagy gyen-
ge kontraszt esetén pedig esetleg teljesen el is tűntek a szeme
ríni
ll.iin.i kutyájának körvonalai például élesen kirajzolódtak
i gV halvány úton, de könnyen elveszthette szem elől, ha a puha,
laikn aljnövényzetbe gázolt bele. Az emberi alakokat fél mér-
I<1I<I1<1I is meglátta és felismerte (ahogy ő maga írta első levélé-
in i< <•« ahogy késeibb is sokszor megjegyezte, látása sokkal éle-
• hli lelt, olyan, „mint egy sasnak"), az arcokat azonban gyak-
irtii nem tudta azonosítani, amíg közel nem jöttek hozzá. Ügy
inul a probléma inkább a színek és árnyalati kontrasztok elve-
ik <e volt, mintsem a felismerés zavara, vagyis agnózia. Autó-
1 les közben mindez igen nagy gondot okozott számára, az
4 I /ekhez a jelenségekhez képest érdekes hasonlóságokat és különbségeket
llgyelluiunk meg veleszületetten színvak személyeknél. Knut Nordby, egy
nt< lellen színvak látáskutató például a következőket írja:
I « kizárólag olyan árnyalatokban látom a világot, amelyeket a normál szín-
lói, lékeiének, fehérnek vagy szürkének neveznének. Szubjektív színérzé-
kenységein olyan, mint az ortokromatikus fekete-fehér filmeké. A pirosnak
nevezel! színt én egy nagyon sötét szürke, majdnem fekete árnyalatnak
lálnni. még erős fényben is. A kéket és a zöldet egy szürkeskálán közép-
Wili kének mondanám, ha telítettek, akkor egy kicsit sötétebb szürkének, ha
letllei lenek, akkor pedig egy kicsit világosabbnak. A sárga szín egy meglehc-
lösen halvány szürke árnyalatként jelenik meg előttem, de általában jól
megkülönböztethető a fehértől. A barna leginkább sötétszürkének látszik,
mini ahogy a nagyon telített narancssárga is.
25
árnyékokat ugyanis sokszor az úton lévő repedéseknek vagy
keréknyomoknak látta, és ilyenkor hirtelen lefékezett vagy el-
rántotta a kormányt, hogy kikerülje őket.
A színes tévét különösen nehezére esett elviselni: képei min-
dig kellemetlenek, néha egyenesen érthetetlenek voltak számá-
ra. A fekete-fehér tévével, úgy érezte, sokkal könnyebben bol-
dogul; a fekete-fehér képeket viszonylag normálisnak látta, de
a színes képek mindig valami bizarr, elviselhetetlen érzést kel-
tettek benne. (Amikor megkérdeztük, miért nem vette le egy-
szerűen a színt a tévén, azt felelte, hogy úgy gondolta, egy
„színtelenített" színes tévé tónusértékei mások, természetelle-
nesebbek lennénekjnint egy „igazi" fekete-fehér tévé árnyala-
tai.) Első leveléből nem értettük meg annyira világosan, mint
mostani magyarázatából, hogy az általa látott világ nem egé-
szen olyan volt, mintha egy fekete-fehér tévét vagy filmet nézne
- ha így lett volna, azzal még mindig könnyebben boldogul.
(Néha azt kívánta, bárcsak miniatűr tévészemüveget hord-
hatna.)
Elkeseredetten próbálta nekünk elmagyarázni, hogy milyen-
nek is látja a világot, s mivel ebben a szokásos fekete-fehér
analógiáknak nem sok hasznát vette, végül is néhány hét eltel-
tével műtermében kialakított egy teljesen szürke szobát, egy
szürke világot, amelyben az asztalokat, a székeket és a felszol-
gálásra váró ebédet is mind a szürke különböző árnyalataira
festette be. A látvány valóban hátborzongató volt: három di-
menzióban, de teljesen más árnyalatokban, mint amit „fekete-
fehérként" megszoktunk, így az egész valóban nagyon más volt,
mint egy fekete-fehér fénykép. Mr. I. kifejtette, hogy azért fo-
gadjuk el a fekete-fehér fényképeket és filmeket, mert tudjuk,
hogy azok a világ reprezentációi - képek csupán, amelyekre
ránézhetünk, és ha akarjuk, akkor elfordíthatjuk róluk a tekin-
tetünket. Számára azonban a fekete-fehér maga a valóság volt,
amely szilárdan és három dimenzióban, 360 fokban körülvette,
a nap huszonnégy óráján át. Úgy érezte, ezt csak egyetlen
módon értetheti meg másokkal, úgy, ha létrehoz egy teljesen
szürke szobát, hogy mások is megtapasztalják ezt az élményt -
persze, tette hozzá, igazából magát a megfigyelőt is be kellene
festeni szürkére, hogy ő is része legyen ennek a világnak, ne csak
megfigyelője. Sőt magának a megfigyelőnek is el kellene veszí-
26
h nii' u/iiil.uo képességét, mint ahogy az vele történt. Olyan ez
iiunidta , mintha egy „ólomból kiöntött" világban élnék.
I /I követően elmagyarázta, hogy valójában sem a „szürke",
•< in >1/ „ólomszínű" jelző nem érzékelteti elég pontosan, hogy
iiillyrnnck is látja a világot maga körül. Nem „szürkét" látott,
Imii ni olyan perceptuális élményeket élt meg, amelyeknek a
iiilinlvim.ipi tapasztalatokban, a mindennapi nyelvben nincs
un glvlrlőjiik.
Mi 1 ettől kezdve képtelen volt múzeumokba, galériákba
l^int rs nem bírt ránézni kedvenc képeinek színes reproduk-
i túlírt sem. Nem egyszerűen azért, mert elvesztették színüket,
lirtiiem mert elviselhetetlenül rossznak tűntek, tele híg és termé-
ulellenes szürke árnyalatokkal (a fekete-fehér fényképek
c rkhrz képest sokkal elviselhetőbbek voltak). Mindez különö-
r• i a 1 kor volt zavaró, ha egyébként ismerte a művészt, ilyenkor
HHyrtiii i .i mű perceptuális leértékelődése ellentmondott a mű-
ve vi dl benne élő képnek - s tulajdonképpen ugyanezt az ellent-
ii ii hu List elte át saját magával kapcsolatban is.
I gyszer például a szivárvány látványa keserítette el, amely
Hinni csupán egy színtelen félkörnek tűnt az égbolton. Még az
Illőnként rátörő migrénes rohamokat is „unalmasaknak" érezte
Ilyen alkalmakkor korábban csodálatosan színes geometriai
lm inak jelentek meg előtte, most viszont még ezek is színte-
lenek voltak. Már szemgolyóinak nyomkodásával is megpró-
bált színeket előidézni, de még az így kiváltott villanások és
kiii lkak sem voltak színesek. Azelőtt gyakran voltak élénk,
inpompás álmai, különösen, amikor tájakról vagy a festésről
AI huh lót t; most viszont álmai vagy fakók és haloványak voltak,
t rtgy pedig vadak és kontrasztosak, de mindenképpen hiá-
liyo. llak belőlük minda színek, mind pedig a finom tónusfoko-
Zillljk
Lidekcs módon a zenei élmény átélésének képessége is sé-
i ülést szenvedett betegünknél: szinesztéziás észlelése azelőtt
h ndkivul intenzív volt, a különböző hangszíneket azonnal le
tudta (ordítani színárnyalatokká, és minden zenét egyszer-
iliuid mint belső színek gazdag kavalkádját élt meg. A színlátás
elveszítésével ezt az adottságát is elveszítette - belső „színszer-
\ »•" nem működött már, így hát ezentúl vizuális kíséret nélkül
hallgatta a zenét. Azzal pedig, hogy elveszett számára a zene
27
egyik alapvető jellemzője, a színe, maga a zene is sokkal szegé-
nyesebbé vált.5
A rajzok viszont kellemes élményt nyújtottak szemeinek;
korábban ő maga is ügyes rajzoló volt. Talán vissza is tudna
térni a rajzoláshoz... Ez a gondolat csak lassan fogalmazódott
meg benne, és csak akkor vert gyökeret a fejében, amikor már
többen is biztatták erre. Az első gondolata ösztönösen az volt,
hogy színesben fessen. Váltig állította, hogy még mindig „tud-
ja", milyen színeket kell használnia, még ha nem is látta őket
többé. Elhatározta, hogy első próbálkozásként virágokat fog
festeni: olyan színeket válogat majd össze palettájáról, amelyek
„tónusosán megfelelőnek" tűnnek. Az így született képek azon-
ban az egészséges szem számára értelmetlenek voltak, csupán
színek zűrzavarát eredményezték. Csak akkor nyertek némi értel-
met, amikor egy művész barátja fekete-fehér polaroid fényképeket
készített róluk. A kontúrok pontosak voltak, de a színek mind
„hibásak". - Senki nem fogja megvenni a képeidet - mondta neki
egyik barátja -, legfeljebb ha ugyanolyan színvak az illető, mint te.
- Nincs értelme topább erőltetni - így egy másik barátja. -
Egyszerűen nem tudsz most színeket használni. - Mr. I. végül
kelletlenül beleegyezett, hogy színes festékeit félretegyék. „Hi-
szen csak átmenetileg lesz így - gondolta -, hamarosan úgyis
újra fogom őket használni."
Az első hetek ilyen izgatott, szinte kétségbeesett állapotban
teltek; Mr. I. folyton abban reménykedett, hogy egy szép napon
majd arra ébred: a színek világa csodával határos módon hely-
reállt. Ekkoriban ez a gondolat álmainak visszatérő motívuma
volt, vágya azonban soha nem teljesült, még álmában sem.
Általában azt álmodta, hogy már éppen kezdett volna újra színeket
látni, amikor felébredt és rájött, hogy semmi nem változott.
Folyton attól rettegett, hogy ami történt vele, megismétlődhet,
és végül teljesen el fogja veszíteni a látását. Úgy vélte, agyvér-
5 Ekkoriban csupán egyetlen érzékszerve tudott igazán örömöt nyújtani neki,
a szaglása. Mr. L-nek mindig is nagyon kifinomult, már-már érzéki örömöket
nyújtó szaglása volt - mellékesen egyébként egy kis parfümvállalkozást veze-
tett, amelyben saját maga komponált meg illatokat. Ahogy a látás okozta örö-
mökről részben lemondani kényszerült, úgy nőtt meg számára az illatok nyúj-
totta örömök jelentősége a balesete utáni néhány komor hétben.
28
« r Idivlclt <1 baleset következtében (vagy talán már a balesetet
i uku/l.i), és attól félt, hogy ez bármelyik pillanatban újra
|i< HHrlkczliet E mellett az aggodalom mellett volt azonban
g V máiIk, sokkal erősebb és szinte megfogalmazhatatlan félel-
iiii U, ami az alatt az egy hónap alatt került előtérbe, amikor
siliH’i lest menyekkel próbálkozott, kitartóan bizonygatva,
h"tiv igenis, „ludja" még a színeket. Ez alatt az időszak alatt
li'ki'Ziilosrin jutott arra a felismerésre, hogy nem pusztán a
lm k észlelésére és elképzelésére való képességét veszítette el,
ii 'iu in valami alapvetőbb dolgot, amit nagyon nehéz pontosab-
ban nieglinlározni. Kívülállóként, intellektuálisan mindent tu-
<lnli a színekről, belső tudását, a színekről való emlékeit azon-
ban amelyek pedig énjének igen fontos részét alkották - elve-
kül' ttr I gy emberöltőnyi tapasztalata volt a színekről, mindez
na inban most nem volt más, mint száraz tény, nem pedig egy
iilyan élmény, amihez hozzáférhetett volna, amit közvetlenül
irihvlell volna. Mintha a múltját - színes múltját - elvették
"Imi inle, mintha agyából nyomtalanul kitörölték volna a szi-
lit k kel kapcsolatos tudást, semmilyen emléket nem hagyva
hálni *
*
* A műnek „ismeretének" problémája igen összetett, ellentmondásos és nehe-
hii . ilt’lniezbető. Mr. I. nyilvánvalóan nagyon is tudatában volt annak, hogy
lullymi unkái veszített látóképességének megváltozásával, hiszen valamilyen
iii> t li U Ih ii képes volt jelenlegi helyzetét múltbéli tapasztalataival összehason-
l>Hlil llyi-n összehasonlításra azonban nincs lehetőség, ha az elsődleges látóké-
ig mimikri oldalon teljesen elpusztul, például stroke következtében, Anton-
tiliitluiniábau. (A stroke az agyi vérellátás valamilyen akut zavarát jelenti, de
llilvi'l vi Miklele lehet és a „stroke" elnevezés a magyar orvosi szaknyelvben is
I* o II fogalom, az egyszerűség kedvéért a továbbiakban mi is ezt fogjuk hasz-
nálni n magyar szövegben. A ford.) Az ilyen betegek teljesen megvakulnak, de
Imii |sin>vizkodnak vakságuk miatt, sőt nem is tesznek róla említést. Egyszerű-
im in in liidnak arról, hogy megvakultak, tudatuk teljes egészében átszervező-
ink mégpedig azonnal, a stroke pillanatában.
I Inniiiilnki'ppen, azok a betegek, akiknél a jobb parietális lebenyt éri erős
•llnki', itviu csupán bal testfelük érzetét és használatának képességét veszíthetik
il hiim-iii ollói kezdve esetleg tudomást sem vesznek testük baloldaláról, illetve
 . niiiiliűl, ami tőlük balra esik, egyáltalán a bal oldal létezéséről. Ugyanakkor
am i/ognoziásnk" is, ami azt jelenti, hogy nincsenek tudatában veszteségüknek;
ml Inliúi rtzl mondjuk, hogy világuk ketté van hasítva, ők viszont egységes
F^áArkrnI élik meg azt.
29
Február elejére némileg alábbhagyott izgatottsága; kezdte elfo-
gadni - már nemcsak intellektuálisan, hanem az érzések mé-
lyebb szintjén is hogy valóban, teljes mértékben színvak, és
ez feltehetően így is marad. Kezdeti tehetetlenségérzése lassan-
ként egyfajta elszántságnak engedte át a helyét - ha már nem
tudott színesen festeni, akkor festett legalább fekete-fehérben; 8
amennyire csak tudott, megpróbált teljes életet élni egy fekete-
fehér világban. Elszántságát még jobban megerősítette egy
egyedülálló élmény, amit egy reggel műtermébe menet élt át,
körülbelül öt héttel a balesete után. Látta a napfelkeltét az
országút felett, s a lángoló színek mind feketévé változtak; -
Olyan volt a napfelkelte, mint egy bomba robbanása, mint egy
hatalmas nukleáris robbanás - mesélte később. - Látta-e már
valaha is valaki ilyennek a napfelkeltét?
Ennek az élménynek a hatására újra festeni kezdett - első
képe éppen az a fekete-fehér festmény volt, amelynek a Nukle-
áris napfelkelte címet adta; azután^bsztrakt képekkel folytatta,
amelyeket korábban is jobban kedvelt, de most mindent csak
fekete-fehérben festett meg. A megvakulástól való félelem to-
vábbra sem hagyta nyugodni, de képes volt ezt a félelmét
kreatív energiává alakítani, és ebből születtek az első „igazi"
képek, amelyeket színes próbálkozásai óta készített. Felfedezte,
hogy fekete-fehér képeket is tud festeni, méghozzá nagyon is
jól. Egyedül a műtermében végzett munka nyújtott számára
vigaszt, így hát napi tizenöt, sőt tizennyolc órákat dolgozott.
Egyfajta művészi túlélést biztosított számára a munka: - Úgy
éreztem, ha nem festhetek többé, akkor élni sem akarok - emlé-
kezett vissza később.
Az első fekete-fehér képek, amelyeket februárban és március-
ban festett, heves és indulatos érzésekről árulkodtak - dühről,
félelemről, kétségbeesésről, izgatottságról -, a művészet erejé-
vel azonban kontrollálni tudta erőteljes érzéseit, képes volt
egyszerre megmutatni és megfékezni őket. Ebben a két hónap-
ban többtucatnyi képet készített, mindegyiket olyan egyéni stí-
lusban, olyan jellegzetes módon, amely korábban nem volt
jellemző rá. Nem egy képe rendkívüli módon töredezett, kalei-
doszkopikus felületeket ábrázolt, arcokra - elforduló, beárnyé-
kolt, szomorú vagy haragos arcokra - és bekeretezett vagy
30
I l>nzl*ákl>.m tarolt, megcsonkított emberi testrészekre emlé-
11 l> |«i uh,ízt ráki formákkal. Korábbi munkáihoz képest ezek a
ír11 1 Igen bonyolultak és szövevényesek voltak, s némi meg-
áik <11 iigiol es űzöttségről tanúskodtak - szimbolikus formá-
ban liil<i|<l<inképpen önnön élethelyzetét jelenítették meg.
Ma|i 1 t> t < ii kezd ve azutá n - lenyűgöző volt végignézni a folya-
mi ilnl v/ektől az erőteljes, ám elég ijesztő és idegenszerű
M|" klói olyan élőbb témák felé fordult, amelyekkel harminc
1 >inn foglalkozott. Visszatért a táncosok és versenylovak
íbrA mlásilioz. Ezek a képek, bár még mindig fekete-fehérek
♦i|lflk mozgással, élettel és érzékiséggel voltak tele; mindezzel
1<ái|ni#<uiios.in magánéletében is változások történtek - egyre
 I w Vull már visszahúzódó, kezdte felújítani baráti kapcso-
bihll •  szexuális életét, félelmei és depressziója is csökkent,
n^i k  . n a 1 újra élni kezdett.
11 km ib.m kezdett el szobrászattal is foglalkozni, amit koráb-
ban még oh.i nem próbált ki. Úgy tűnt, végigpróbálgatja az
iiwr’ii vizuális modalitást, ami megmaradt számára - a formá-
kul i» kontúrokat, a mozgást, a mélységet -, s hihetetlen lelke-
I múl igyekezett mindent feltérképezni. Elkezdett portrékat
1 h leni, bar élő modellekkel képtelen volt dolgozni, csak
l> 1 r|r leher fényképeket használt, amelyeket a személlyel kap-
1 |iil 1 s ismeretei és érzései segítségével tett életszerűbbé. Az
r ki r ak műtermében volt elviselhető számára, itt ugyanis erő-
|i||< határozott formákban újra tudta alkotni magának a vilá-
gul A kinti, valóságos világot azonban idegennek, üresnek,
!»«kiliiiiik és szürkének érezte.
|-0 vull tehát a történet, amit Bob Wasserman és én Mr. I.-től
hallt<11 tini. - a történet színlátásának váratlan és teljes megsem-
mhillvfiéuil és arról, hogyan próbált meg ezután egy fekete-fe-
lm \ llágban élni. Soha nem hallottam még korábban ehhez
liiglbiti 1 történetet, soha nem is találkoztam még senkivel, aki
ti íjehvn Nzínvak lett volna, és fogalmam sem volt róla, hogy
nz/i'l a beteggel mi történhetett - sem arról, hogy állapota gyó-
HVltli.itn v.igy javítható-e egyáltalán.
Az el •10 leendőnk az volt, hogy különböző tesztek segítségé-
111 pontosabban meghatározzuk sérülésének természetét. A
le lek közül néhány egészen egyszerű volt: sokszor hétközna-
31
pi tárgyakat és képeket használtunk, ami éppen a kezünk ügyé-
be esett. Először például azokról a - kék, piros és fekete -
jegyzetfüzetekről kérdeztük Mr. I.-t, amelyek az íróasztalom
mellett sorakoztak egy polcon. Ő kiválasztotta a k^k füzeteket
(a normálisan látó szem számára ezek élénk középkék színűek
voltak), és azt mondta róluk, hogy „halványak". A piros és
fekete füzetek között nem tudott különbséget tenni, mindkettőt
„koromfeketének" látta.
Ezután egy halom fonalat adtunk neki, amelyek között har-
minchárom különböző szín volt, és megkértük, hogy válogassa
szét őket. Azt felelte, hogy színek szerint nem tudja szétválogat-
ni őket, csak szürke árnyalatok szerint. Ezek után gyorsan és
könnyedén négy furcsa, színek szerint meglehetősen random
kupacba válogatta szét a fonalakat, és ezeket a kupacokat úgy
határozta meg, mint amelyek egy szürkeskálán 0-25, 25-50,
50-75 illetve 75-100 százalékosak (teljesen fehérnek viszont
semmit sem látott, még a fehér fonal is egy kicsit „kopottnak",
„piszkosnak" tűnt számára).
Mi magunk nem tudtuk megállapítani ennek az osztályozás-
nak a pontosságát, hiszen saját színlátásunk ugyanúgy zavart
abban, hogy elképzeljük a szürkeskálát, ahogy a normális látású
emberek képtelenek voltak meglátni zavarosan sokszínű virá-
gos festményeinek tónusfokozatait. Egy fekete-fehér fénykép és
egy fekete-fehér videofelvétel azonban megerősítették, hogy
Mr. I. valóban helyesen csoportosította a fonalakat a szürkeská-
la fokozatai szerint, amelyek alapjában véve egybeestek az ő
mechanikus észlelésével. Kategóriái némileg talán durvák, el-
nagyoltak voltak, de ez minden bizonnyal annak a már koráb-
ban is elpanaszolt problémájának volt a következménye, hogy
nagyon éles kontrasztokat és csak kevés tónusos átmenetet
látott. Amikor egy művészek számára készült szürkeskálát mu-
tattunk neki, amelyen majd egy tucat átmeneti fokozat van a
feketétől a fehérig, Mr. I. ezen is csak három-négy különböző
tónust tudott megkülönböztetni.7
7 Az egyik furcsaság a fonalválogatási tesztben mutatkozott meg, amikor az
élénk, telített kék színeket „halványnak" osztályozta (arról is panaszkodott
egyébként, hogy a kék eget majdhogynem fehérnek látja). De valóban rendelle-
nes volt-e ez? Biztosak lehetünk-e benne, hogy ez a kék gyapjiifonal kékségén
32
Megmutattuk neki a klasszikus Ishihara-féle színesfolttáblá-
kat is, amelyeken a háttértől némileg eltérő színű foltok számok-
ká állnak össze, és egyértelműen kiemelkednek a normális látá-
sú ak számára, azok számára viszont nem, akik valamilyen szín-
vakságban szenvednek. Mr. I. nem tudott kivenni ezeken a
táblákon egyetlen számot sem, ugyanakkor érzékelni tudott
olyan táblákat, amelyek csak a színvakok számára láthatóak,
normális látásúak számára nem, és ilyen módon arra szolgál-
nak, hogy kiszűrjék a megjátszott vagy hisztériás színvakságot.8
Teljesen véletlenül volt nálunk egy olyan képeslap, amelyet
mintha csak színvakok tesztelésére készítettek volna - tenger-
parti jelenetet ábrázolt: horgászokat egy mólón a vörös naple-
mente előtt. Mr. I. egyáltalán nem látta sem a horgászokat, sem
a mólót, csak a lemenő nap félkörét.
Mr. I.-nek az nem okozott nehézséget, hogy felismerje a for-
mákat: pontosan le tudta írni, amit fekete-fehér fényképeken
vagy reprodukciókon látott - csak a színes képekkel volt prob-
lémája. Korábban látott tárgyakkal és képekkel kapcsolatos kép-
zeleti és emlékképei rendkívül élénkek és pontosak voltak, de
mindig színtelenek. Amikor egy színes csónakot ábrázoló klasz-
szikus tesztképet mutattunk neki, figyelmesen megnézte, majd
túl nem fakó egy kissé, nem halvány? Olyan árnyalatokra volt szükségünk,
amelyek színüket kivéve minden más tekintetben egyformák - egyformán
élénkek, telítettek, csillogóak így tehát beszereztünk egy gondosan összevá-
logatott, színes lapocskákból álló sorozatot (amely egyébként Famsworth-
Munsell-teszt néven ismert), és ezt adtuk oda Mr. 1.-nek. Ö képtelen volt a
lapocskákat bármilyen módon is sorba rakni, de a kék színűeket, a többihez ké-
pest „halványakat" most is kiválogatta.
8 A Nagel-féle anomaloszkóppal és a SIoan-féle akromatopsziakártyákkal
végzett további vizsgálatok újfent megerősítették Mr. I. teljes körű színvakságát.
Dr. Ralph Siegel közreműködésével mélység- és mozgásészlelési teszteket is
végeztünk (a Julesz-féle randompont-sztereogramokat és mozgó randompont-
mezó'ket használtuk) - ezek ugyanúgy normális eredményt adtak, mint azok a
tesztek, amelyekkel azt vizsgáltuk, hogy képes-e mozgásból struktúrára és
mélységre következtetni. Egy furcsaságot mégis találtunk betegünknél: nem
tudta „megragadni" a piros és zöld sztereogramokat (kétszínű anaglifeket),
méghozzá feltehetően azért, mert színlátásra van szükség ahhoz, hogy el tudjuk
különíteni a két képet. Elektroretinogram-méréseket is végeztünk, amelyek
szintén normálisak voltak, ez pedig arra utal, hogy mindhárom csapműködés
sértetlen a retinán, a színvakság tehát valóban cerebrális eredetű.
33
elfordította a tekintetét, és rögtön lefestette fekete-fehérben. Ha
jól ismert tárgyak színére kérdeztünk rá, nem jelentett neki
gondot, hogy helyesen megmondja a színeket. (A színanómiás
betegek ezzel szemben tökéletesen ki tudják választani a színe-
ket, megnevezni azonban nem tudják őket, így esetleg bizonyta-
lanul állíthatják egy banánról, hogy „kék". A színagnóziás be-
tegek pedig, bár éppen ilyen helyesen ki tudják választani a
színeket, nem lepődnének meg, ha a kezükbe adnánk egy kék
banánt. Mr. I.-re azonban egyik probléma sem volt jellemző
ezek közül.)9 Nem volt gondja (most már) az olvasással sem. Az
elvégzett tesztek és az általános neurológiai vizsgálat igazolták
tehát Mr. I. teljes akromatopsziáját.
Elmondtuk neki, hogy problémájának valós alapja van - hogy
valódi színvaksága van, nem pedig hisztériás eredetű. Úgy
éreztük, közlésünket vegyes érzelmekkel fogadta: mintha egé-
szen addig még reménykedett volna benne, hogy csak hisztéri-
áról van szó, vagyis visszafordítható a folyamat. Ugyanakkor
az a gondolat is zavarta, hogy problémája esetleg pszichológiai
természetű, ettől úgy érezte volna, mintha betegsége nem is
volna „valódi" (az az igazság, hogy erre több orvos is célzott).
A mi vizsgálati eredményeink bizonyos értelemben legitimi-
zálták állapotát, ugyanakkor felerősítették az agykárosodással
és a gyógyulás esélyeivel kapcsolatos félelmeit is.
Bár úgy tűnt, hogy színvaksága cerebrális eredetű, felmerült
bennünk az a kérdés is, hogy a nagyfokú dohányzás - Mr. I.
egész életében erős dohányos volt - nem játszhatott-e valami-
lyen szerepet a dologban; a nikotin ugyanis okozhatja a látás
elhomályosulását (amblyopiát), esetenként pedig színvakságot
is - ez azonban elsődlegesen a retinasejtekre gyakorolt hatásá-
nak köszönhető. Ebben az esetben viszont a fő probléma nyil-
9 1877-ben Gladstone „Homérosz színérzékeléséről" írott cikkében azt fejte-
geti, miért használ Homérosz olyan kifejezéseket, mint „borszínű tenger". Vajon
ez csak egy költői kép, vagy pedig Homérosz és a görögök tényleg másképp
látták a tengert? Hiszen az egyes kultúrák meglehetősen eltérnek abban, hogy
miként kategorizálják és nevezik a színeket - márpedig az egyének csak akkor
„látnak" (akkor képesek perceptuálisan kategorizálni) bizonyos színeket, ha az
adott kultúrában létezik azokra külön elnevezés. Azt viszont nem tudjuk bizto-
san, hogy az ilyen osztályozás valóban megváltoztatja-e az elemi színészlelést.
34
v.mvalóan cerebrális volt: Mr. I. agyrázkódása következtében
kis kiterjedésű agysérülést szenvedhetett; esetleg a balesetet
követően, de még valószínűbb, hogy azt megelőzően kisebb
slroke-ja is lehetett.
Bonyolult és kanyargós úton jutottunk el az agy színreprezen-
lációs képességével kapcsolatos mai ismereteink megszerzésé-
ig. Newton 1666-ban, híres prizmakísérletében bemutatta, hogy
.1 fehér fény összetett jelenség - felbontható, és a spektrum
színeiből újra összeállítható. A legnagyobb görbületű sugarak
(.1 legnagyobb sugártörésűek) ibolyaszínűnek, a legkisebb su-
gártörésűek pedig vörösnek látszanak, s e kettő között helyez-
kedik el a spektrum összes többi színe. Newton úgy vélte, hogy
<i tárgyak színe attól függ, milyen mértékben tükrözik vissza
szemünknek a fénysugarakat. Thomas Young 1822-ben azt fel-
tételezte, hogy nincs szükség végtelen számú különböző recep-
torra a szemben, amelyek mind más hullámhosszra lennének
hangolva (hiszen a festők is ki tudnak keverni jóformán bármi-
lyen színt alig néhány alapszín felhasználásával), hanem ehe-
lyett három különböző receptorfajta is elegendő.10 Young nagy-
szerű gondolata - amelyet mellékesen jegyzett meg egy előadá-
sa során - ötven évre feledésbe vagy legalábbis homályba me-
rült, amikor is Hermann von Helmholtz saját, látással kapcso-
10 „Mivel szinte lehetetlen elképzelnünk, hogy a retina minden egyes érzé-
keny pontja végtelen számú részecskét tartalmaz, amelyeknek mindegyike
képes lenne tökéletes összhangban együtt vibrálni minden lehetséges hullám-
mal - írja Young azt kell feltételeznünk, hogy ez a szám korlátozott, például
a három alapszínre: a vörösre, a sárgára és a kékre."
John Dalton, a híres vegyész, alig öt évvel korábban készítette el klasszikus
leírását a vörös-zöld színtévesztésről, amelyet saját magán is tapasztalt. Úgy
gondolta, hogy a jelenség oka a szem átlátszó közegének elszíneződése - s
végrendeletében egyik szemét ennek tanulmányozása céljából az utókorra
hagyta. Végül Young találta meg a jelenség helyes magyarázatát - vagyis azt,
hogy a háromfajta színreceptor egyike hiányzik ezekben az esetekben. (Dalton
szeme egyébként még mindig megvan, formaiinban úszik egy befőttesüvegben,
Cambridge-ben.)
Lindsay T. Sharpé és Knut Nordby a színvakság kutatásának történetével
kapcsolatban ezt a jelenséget és sok más érdekességet is tárgyalnak „Totál
Colour-blindness: An Introduction" (Teljes színvakság: alapismereték) című köny-
vükben.
35
latos kutatásai során felélesztette és pontosította, így ma már
Young-Helmholtz-hipotézisként emlegetjük. Helmholtz és
Young számára a fényből az egyes receptorok által elnyelt hul-
lámhosszok közvetlen kifejeződése volt az, amit színnek neve-
zünk, s ebben a folyamatban az idegrendszer csupán lefordítja
az egyik jelenséget a másikra: „A vörös fény a vörösérzékeny
idegrostokat erősebb, a másik kettőt gyengébb tüzelésre serken-
ti, így keletkezik a vörös érzéklete."xx
1884-ben Hermann Wilbrand, látván, hogy neurológiai bete-
gei sokféle látási zavarral küszködnek - egyesek kifejezetten a
látómező érzékelésének, mások a színészlelésnek, megint má-
sok pedig a formaészlelésnek az elveszítésével azt a feltétele-
zést fogalmazta meg, hogy az elsődleges látókéregben külön
központja kell hogy legyen a „fénybenyomásoknak", a „színbe-
nyomásoknak", illetve a „formabenyomásoknak", erre azonban
anatómiai bizonyítékai nem voltak. Azt, hogy a színvakság (a
részleges színvakság is) valóban előállhat specifikus agyterüle-
tek sérülése következtében, elsőként egy svájci szemészorvos,
Louis Verrey bizonyította be négy évvel később. Egy hatvan-
éves nőbeteg esetét ismertette, akinek a bal félteke okcipitális
lebenyében volt stroke-ja, s ennek következtében látótere jobb
felében ettől kezdve mindent szürke árnyalatokban látott (bal
látófele normális módon színes maradt). A beteg halála után
lehetőség nyílott agyának megvizsgálására, és azt találták, hogy
sérülése a látókéreg egy kis részére korlátozódott (gyri fusifor-
mis és lingualis) - amiből Verrey arra következtetett, hogy itt
„fogjuk megtalálni a színérzékelés központját". A gondolatnak,
111816-ban a fiatal Schopenhauer egy másfajta elméletet javasolt a színlátás
magyarázatára. Ez az elmélet nem a megfelelően hangolt részecskék vagy
receptorok passzív, mechanikus rezonanciáját feltételezte, ahogy azt Young
képzelte, hanem aktív stimulációjukat, versengésüket és gátlásukat - vagyis egy
ezzel kimondottan „ellentétes" elméletet, olyat, amit Ewald Hering is kidolgo-
zott hetven évvel később, a Young-Helmholtz-elmélettel szöges ellentétben.
Akkoriban ezekkel az opponens elméletekkel nemigen törődtek, és egészen az
1950-es évekig nem is vettek róluk tudomást. Ma a Young-Helmholtz-elmélet
és az annak ellentmondó elméletek kombinációját fogadjuk el: megfelelően han-
golt receptorok, amelyek kommunikálnak egymással és folyamatosan interakciós
egyensúlyt tartanak fenn. Az integráció és a szelekció - ahogy Schopenhauer
felosztotta a folyamatokat - tehát már a retina szintjén elkezdődik.
36
hogy létezik egyáltalán ilyen központ, hogy a kéregnek bármely
része a színlátásra vagy színreprezentációra specializálódott
volna, azonnal akadtak ellenzői, és ez az ellenkezés majd egy
évszázadig fennmaradt. Ennek a heves vitának a gyökerei igen
mélyre nyúlnak, egészen a neurológiára vonatkozó filozófiai
elképzelések szintjéig.
A XVII. században Locke „szenzualista" filozófiát hirdetett
(amely megfelelt Newton fizikalista világképének), amely sze-
rint érzékeink olyan mérőeszközök, amelyek érzetek formájá-
ban rögzítik számunkra a külvilágot. Úgy gondolta, hogy a
hallás, a látás és mindenfajta érzékelés teljes mértékben passzív
es befogadó. A XIX. század vége felé a neurológusok örömmel
el is fogadták ezt a nézetet, és beépítették az agy anatómiájáról
kialakított spekulatív elképzelésükbe. A vizuális észlelés egyen-
lő volt azokkal az „érzetinformációkkal", „benyomásokkal",
amelyek a retinától pontról pontra megfeleltetve jutnak el az
elsődleges látókéreghez, és itt válnak a látott világ szubjektív
élményévé. Feltételezték, hogy a szín integráns részét képezi
ennek az élménynek. Úgy gondolták, anatómiailag nincs helye
egy külön színközpontnak, sőt, elméletileg, ennek a gondolat-
nak sincs helye. így azután, amikor Verrey 1888-ban közzétette
vizsgálati eredményeit, azok gyökeresen ellentmondottak az
uralkodó hivatalos nézetnek. Megfigyeléseinek érvényességét
kétségbe vonták, módszerét kritizálták, az egész vizsgálatot el-
hibázottnak tartották - az ellenkezésnek azonban valójában elvi
oka volt.
Amennyiben nincs elkülöníthető színlátó központ - szólt az
elmélet -, akkor nem létezik külön szín vakság sem; ilyen módon
Verrey esetét és az 1890-es évekből származó két másik hasonló
esetet a neurológusok egyszerűen kizárták tudatukból, s a ce-
rebrális eredetű színvakság kérdése a következő hetvenöt esz-
tendőre teljesen le is került a napirendről.12 13 Egészen 1974-ig nem
jelent meg a témában újabb esettanulmány.1
12 Nem említi Helmholtz sem angolul 1911-ben megjelent Physiological Optics
(Fiziológiai optika) című nagy munkájában, amely pedig a retinális eredetű
színvakságnak egy egészen nagy fejezetet szentel.
13 A közbülső években futó említések elhangzottak ugyan a színvakságról,
ezeket azonban nagyrészt figyelmen kívül hagyták vagy hamar feledésbe me-
37
Mr. I. maga is nagyon kíváncsi volt arra, hogy mi is történik
az agyában. Bár most már kizárólag fények és árnyékok világá-
ban élt, lenyűgözte ezek folytonos váltakozása a különböző
megvilágítások mellett. A piros tárgyak például, amelyeket
rendszerint feketének látott, halványabbakká váltak a lenyugvó
nap hosszú sugarainak fényében, s ilyen módon tudott követ-
keztetni pirosságukra. A jelenség különösen akkor volt feltűnő,
amikor hirtelen változott a megvilágítás; például, ha felkapcsol-
tak egy neonlámpát, azonnal megváltozott a szobában lévő
tárgyak fényessége. Mr. I. megjegyezte, hogy egyszerre egy igen
változékony világban találta magát, ahol a fények és árnyékok
a megvilágítás hullámhosszával változnak, mindez pedig éles
ellentétben állt azzal a viszonylagos állandósággal, amelyet
korábban a színes világban megszokott.14
Ezeket a jelenségeket természetesen nehéz megmagyarázni a
klasszikus színelmélet keretein belül - Newton elképzelésével
a hullámhossz és a szín összefüggésének állandóságáról, azzal
az elképzeléssel, hogy a hullámhossz-információ a retinasejtek-
től az agysejtekhez jut, ott pedig az információ közvetlenül
átalakul színképzetté. Ez a leegyszerűsített elképzelés - amely
tulajdonképpen a fény prizmán keresztül való felbontásának és
újraegyesítésének neurológiai analógiája - aligha tudott magya-
rültek. Még Kurt Goldstein is megjegyezte - bár elméletileg nem fogadta el az
izolált neurológiai zavarok lehetőségét hogy találkozott olyan esetekkel,
amelyekben tisztán cerebrális színvakságról volt szó, a látómező hiányossága
vagy bármilyen más sérülése nélkül; ezt a megfigyelését azonban 1948-ban
megjelent Language and Language Disturbances (Nyelv és nyelvzavarok) című
könyvében már nem is említi.
14 Egy hasonló élményéről számol be Knut Nordby is: első osztályos volt az
iskolában, amikor a tanítónő egy táblát mutatott nekik, amelyre az ábécé betűit
nyomtatták, a magánhangzókat pirossal, a mássalhangzókat feketével.
Én semmi különbséget nem láttam a betűk között, így azt sem értettem, hogy
a tanítónő mire gondol, egészen addig, amíg egy késő őszi reggelen olyan
korán volt még, hogy felkapcsolták az osztályteremben a villanyt, és akkor
egyszer csak bizonyos betűket, nevezetesen az A, E, I, O, U, Y, A, Á, Ö betűket,
hirtelen sötétszürkének láttam, a többit viszont továbbra is tömör feketének.
Ekkor jöttem rá, hogy különböző fényforrások mellett a színek különbözően
nézhetnek ki, és ugyanaz a szín különböző megvilágításokban a szürke
különböző árnyalatainak felel meg.
38
láza tót adni a színészlelés valóságban tapasztalható bonyolult-
jára.
A klasszikus színelmélet és a valóságos tapasztalatok közti
kiilönbség Goethét is foglalkoztatta a XVIII. század végén. Jól
India, mennyire valóságos jelenségek a színes árnyékok és szí-
nes utóképek; az egymás melletti elhelyezkedés és a megvilágí-
ts hatása arra, hogy milyennek látjuk a színeket; vagy a színes
es egyéb vizuális illúziók - és úgy érezte, egyenesen ezeken a
jelenségeken kell alapulnia a színelméletnek, amelynek alapel-
vel így fogalmazta meg: „Az optikai illúzió maga az optikai
valóság!" Goethét leginkább az érdekelte, hogyan látunk színe-
ket és fényt, hogyan teremtjük meg a színes világot és a színes
illúziókat Úgy vélte, ezt nem lehet Newton fizikájával megma-
gyarázni, hanem csakis az agy valamely, eddig ismeretlen sza-
bályainak segítségével. Egyenesen így fogalmazott: „A látási
illúzió maga a neurológiai valóság."
(ioethe színelmélete, a Farbenlehre, a Színtan (amelyet ő maga
egész költői munkásságával egyenértékűnek tekintett) nagy-
részt elutasításra talált a kortársak körében, és azóta is vitákat
kavar, leginkább úgy tekintenek rá, mint egy költőóriás áltudo-
mányos hóbortjára. Maga a tudomány azonban nem volt telje-
sen érzéketlen a Goethe által oly fontosnak tartott „furcsa"
jelenségek iránt, Helmholtz számos esetben egyenesen csodá-
lattal beszélt Goethe elméletéről - utoljára egy 1892-ben tartott
előadásán. Helmholtz nagyon jól ismerte a „színkonstancia"
elvét - vagyis azt a jelenséget, hogy a tárgyak színeit elraktároz-
zuk és megőrizzük, így mindig meg tudjuk mondani, hogy mit
látunk, annak ellenére, hogy a megvilágító fény hullámhossza
nagymértékben változhat. Példának okáért egy almáról vissza-
verődő hullámok hossza a megvilágítástól függően változik, mi
viszont ettől függetlenül mindig pirosnak látjuk az almát. Ez
esetben nyilvánvalóan nem lehet szó arról, hogy a hullámhosszt
egyszerűen lefordítjuk színre. Helmholtz úgy vélte, kell, hogy
legyen egy mechanizmus, amely „levonja a megvilágító fény
hatását" - s feltételezte, hogy ez valamilyen „tudattalan követ-
keztetés" vagy „döntési folyamat" (bár arra nem tett kísérletet,
hogy megmondja, hol menne végbe egy ilyen döntési folyamat).
A színkonstanciát különleges példának tartotta arra nézve,
39
hogy általában hogyan teremtjük meg az észlelés állandóságát,
hogyan hozunk létre állandó világot benyomásaink kaotikus
özönéből - márpedig ez a világ nem létezhetne, ha észlelésünk
csupán a receptorainkat érő megjósolhatatlan és változó ingerek
passzív visszatükröződéséből állna.
Helmholtz híres kortársát, Clerk Maxwellt is hamar elkezdte
foglalkoztatni a színlátás rejtélye. Formalizálta az alapszínek és
a színkeverés elméletét egy színpörgettyű segítségével (amely-
nek megpörgetésekor a színek összemosódtak, és szürke színt
adtak) és egy három dimenzióban grafikusan ábrázolt színhá-
romszöggel, amely azt mutatta meg, hogy a három alapszín
különböző arányú keverésével bármely szín előállítható. Mindez
előkészítette a talajt leglátványosabb demonstrációjához, amelyre
1861-ben került sor, és amelynek során bebizonyította, hogy elő
lehet állítani színes fényképeket is annak ellenére, hogy maguk
a fényérzékeny rétegek fekete-fehérek. Három felvételt készített
egy színes virágcsokorról, vörös, zöld, illetve ibolyaszínű szű-
rőn keresztül. Kapott három „színre bontott" képet, majd egy
ernyőn egymásra vetítette ezeket úgy, hogy mindegyik képet a
hozzá tartozó szűrőn keresztül vetített (tehát a vörös szűrővel
készült képet vörös fénnyel világította meg és így tovább mind-
három színnel). A virágcsokor abban a pillanatban kiszínese-
dett, és teljes pompájában ragyogott. Maxwell arra volt kíváncsi,
hogy vajon agyunk is ugyanígy észleli-e a színeket, színre bon-
tott képek vagy azok neurális megfelelői segítségével, mint
ahogy az a laterna magica demonstrációkban történik.15
15 Az, hogy Maxwell bebizonyította, lehetséges a színek ilyen módon való
felbontása és újra összeállítása, megteremtette a színes fényképezés lehetőségét.
Eleinte óriási „színfelvevőket" használtak, amelyek három sugárra bontották
szét a fényt, és ezeket a három alapszín szűrőjén engedték át (ennek fordítottja
volt a kromoszkóp vagy Maxwell-vetítő). Habár Ducos du Hauron az 1860-as
években elméletileg már elképzelte a teljes színképző folyamatot, csak 1907-ben,
a Lumiére fivérek fejlesztettek ki a gyakorlatban egy ilyen eljárást (az auto-
krómot). Ők vörösre, zöldre, illetve ibolyaszínűre festett apró keményítőszem-
cséket tettek a fényérzékeny rétegre - a szemcsék egyfajta Maxwell-rácsként
működtek, amelyen keresztül a három színre bontott kép mozaikként összerak-
va megnézhető, illetve rögzíthető volt. (Az 1940-es években, amikor én kisfiú
voltam, még mindig használatosak voltak a színfelvevők, a Lumiérecolour, a
Dufaycolour, a Finlaycolour és még sok más hasonló eljárás, s nem is kis
mértékben ezek keltették fel érdeklődésemet a színek természete iránt.)
40
Maga Maxwell nagyon is tisztában volt ennek az additív
vl|.it,isnak a hátrányával: a színes fényképezés nem tudta „le-
vonni a megvilágító fény hatását", következésképp a színek
minduntalan változtak a megvilágítás hullámhosszának válto-
zása val.
1‘157-ben, kilencven-egynéhány évvel Maxwell híres de-
monstrációja után Edwin Land - aki nem csupán a Land-féle
pllianatfelvevőt és a polaroidképet találta fel, de általános kísér-
leti zó' és elméletalkotó zseni volt - a színészlelés egy még
meggyőzőbb fényképészeti szimulációját mutatta be. Max-
well tői eltérően ő csak két fekete-fehér képet készített (osztott
Migarú fényképezőgépet használt, a két képet tehát egy időben,
ugyanarról a pontról és ugyanazon a lencsén keresztül lehetett
elkészíteni), és ezeket vetítette egymásra egy ernyőn, egy dupla
lencséjű vetítővel. Két szűrőt használt a képek elkészítéséhez:
az egyik magasabb hullámhosszokat engedett át (vörös szűrő),
a másik rövidebbeket (zöld szűrő). Az egyik képet ezután egy
vörös szűrőn vetítette keresztül, a másikat pedig egyszerű fehér
fénnyel világította meg, mindenféle szűrés nélkül. Azt várhat-
nánk, hogy a végeredmény egy egyszerű halvány rózsaszín kép
lelt, ehelyett azonban valami „lehetetlen" dolog történt. Azon-
mód egy fiatal nő fényképe bontakozott ki eredeti színeiben -
„szőke haj, halványkék szemek, piros kabát, kékeszöld gallér és
meglepően élethű bőrszín", ecsetelte a jelenetet később Land.
I ionnan származtak hát ezek a színek, hogyan álltak elő? Szem-
mel láthatóan nem „voltak benne" sem a fényképekben, sem a
megvilágításban. Ezek a lenyűgözően egyszerű és hatásos de-
monstrációk a goethei értelemben vett „színillúziók" voltak,
olyan illúziók azonban, amelyek egy neurológiai igazságot
szemléltettek - mégpedig azt, hogy a színek nem „odakint"
vannak a külvilágban, és nem is a különböző hullámhosszok
automatikus megfelelői (ahogy azt a klasszikus elmélet vélte),
hanem agyunk állítja elő azokat.
Ezek a kísérletek eleinte szabálytalanságokat látszottak szem-
léltetni, lógtak a levegőben, nem lehetett őket a meglévő elméleti
keretbe illeszteni, ugyanakkor új elméleti irányt sem jelöltek ki
világosan. Ráadásul az is felmerült, hogy a szemlélő ismeretei a
„megfelelő" színekről egy képpel kapcsolatban esetleg befolyá-
solhatják, hogyan észleli az illető a látottakat. Éppen ezért Land
41
a külvilág ismerős képeit teljesen absztrakt színes képekkel
helyettesítette, amelyek különböző színű geometrikus foltokból
álltak, s amelyeknél elvárások és tapasztalatok nem segíthettek
kitalálni a színüket. Mivel ezek az absztrakt képek valamennyi-
re emlékeztettek Piet Mondrian néhány festményére, Land „szí-
nes Mondrianoknak" nevezte őket. A Mondrianokat három
vetítővel világította meg, hosszúhullámú (vörös), középhullá-
mú (zöld), illetve rövidhullámú (ibolya) szűrőkön keresztül, és
ezzel az eljárással bebizonyította, hogy amennyiben egy színes
felület egy összetett, sokszínű kép részét képezi, akkor nincs
egyszerű és egyértelmű összefüggés a felület által visszavert
fénysugarak hullámhossza és az észlelt szín között.
Ezenkívül ha egy egyszínű foltot (például ami normális eset-
ben zöldnek látszott) elkülönített a körülötte lévő színektől,
akkor az fehérnek vagy legfeljebb halványszürkének tűnt, bár-
melyik megvilágítást is használta. Land megmutatta tehát, hogy
a zöld foltot nem tekinthetjük önmagában zöldnek, hanem,
legalábbis részben, a Mondrian környező területeivel való kap-
csolatától kapja zöld színét.
Míg Newton és a klasszikus színelmélet a színt lokálisnak és
abszolútnak tekintette, amely a visszavert fény hullámhosszá-
ból adódik, addig Land bebizonyította, hogy a szín meghatáro-
zása se lokális, se abszolút módon nem lehetséges, hanem a
látvány egészének elemzésétől függ és attól az összehasonlítás-
tól, amelyet a visszavert fény hullámhossz-összetétele és a kör-
nyezet által visszavert fény hullámhossz-összetételele között
végzünk. Folyamatos viszonyítás zajlik, a látómező minden
részletét összehasonlítjuk környezetével ahhoz, hogy egy össz-
képet nyerjünk - ez a Helmholtz által említett „döntési aktus".
Land feltételezte, hogy ez a komputádós és korrelációs folya-
mat formális, kötött szabályokat követ; így azt is képes volt
megjósolni, hogy különböző feltételek mellett milyen színeket
fog látni a megfigyelő. Szerkesztett egy „színkockát", vagyis
egy algoritmust, egy modellt annak szemléltetésére, hogyan
hasonlítja össze az agy egy összetett, sokszínű felület egyes
részeinek fényességét különböző hullámhosszok mellett. Míg
Maxwell színelmélete és színháromszöge a színösszeadás elvén
alapult, addig Land modellje az összehasonlítás elvén. Elképze-
lése szerint valójában két összehasonlítás zajlik: először is, az
42
egy képen belüli összes felület visszaverési tényezőinek össze-
hasonlítása egy adott hullámsáv esetén (Land terminusai sze-
ntit ez az adott hullámsáv „világossági adata"), másodszor
pedig a három hullámsávhoz tartozó (körülbelül a vörös, a zöld
í’N az ibolya hullámhosszoknak megfelelő) három különböző
világossági adat összehasonlítása. Ez a második összehasonlítás
hozza létre valójában a színeket. Maga Land kínosan került
minden találgatást arra nézve, hogy mely agyterületekhez kap-
i solliatóak ezek a folyamatok, és a színlátásról alkotott elképze-
lését óvatosan Retinex-elméletnek nevezte, utalva arra, hogy
esetleg több különböző helyen is zajlik interakció a retina és a
korlex között.
Land pszichofiziológiai szinten közelítette meg a színlátás
problémáját, amikor azt kérdezte vizsgálati személyeitől, hogy
milyennek látják az összetett, sokszínű mozaikokat különböző
megvilágításokban; a Londonban dolgozó Semir Zeki ezzel
szemben fiziológiai szinten vizsgálta a kérdést, amikor mikro-
rlektródákat ültetett érzéstelenített majmok látókérgébe, és a
színes ingerekre kapott kiváltott potenciált mérte. Az 1970-es
evek elején igen fontos felfedezést tett ezzel a módszerrel, képes
volt ugyanis a majmok mindkét oldali prestriatális kérgében
(V4 areák) olyan kis sejtterületeket elhatárolni, amelyek látha-
tólag a színválaszra specializálódtak (Zeki ezeket „színkódoló
sejteknek" nevezte).16 így tehát kilencven évvel azután, hogy
6 Olyan sejteket is talált egy szomszédos területen, amelyek, úgy tűnt,
k izárólag a mozgásra válaszolnak. 1983-ban Zihl, Von Cramon és Mai egy olyan
beteg esetét írták le és elemezték figyelemre méltó alapossággal akinek tisztán
„mozgásvaksága" volt. A beteg problémái a következők voltak
A mozgáslátás elveszítéséről panaszkodott mindhárom dimenzióban. Nem
tudott például teát vagy kávét kitölteni egy csészébe, mert a folyadékot szilárd-
nak, megdermedtnek látta, mint egy gleccsert. Arra sem volt képes, hogy a
megfelelő időben abbahagyja a töltést, hiszen nem látta a folyadékszint emelke-
dését a csészében. Az is nehézséget okozott a betegnek, hogy folyamatosan
kövessen egy beszélgetést, mert nem látta a beszélő arcának, különösen szájának
mozgását. Ha egy szobában kettőnél több ember járkált fel-alá, ő nagyon bizony-
talanul és kellemetlenül érezte magát, és rendszerint azonnal el is hagyta a
helyiséget, mert azt érzékelte, hogy „az emberek egyszer csak itt vagy ott
termettek, anélkül hogy láttam volna őket mozogni". Ugyanezt élte át, csak még
erősebben, a zsúfolt utcán vagy ha tömeg volt valahol, ezért amennyire csak
lehetett, kerülte az ilyen helyeket. Képtelen volt átmenni az úttesten, mert nem
43
Wilbrand és Verrey megfogalmazták feltevésüket, miszerint
létezhet egy speciális színközpont az agyban, Zeki be is tudta
bizonyítani egy ilyen központ létezését.
Ötven évvel korábban Gordon Holmes, a kiváló neurológus
áttekintett kétszáz olyan esettanulmányt, amelyben a látókérget
ért golyó okozta sérülés vezetett látási problémákhoz, és ezek
között egyetlen esetet sem talált, amelyben színvakság szerepelt
volna. Ennek alapján úgy gondolta, nem is lehetséges, hogy cereb-
rális eredetű színvakság önmagában létezne. Az, hogy egy ilyen
nagy szaktekintély ilyen határozottan elutasította ezt a lehető-
séget, nagy szerepet játszott abban, hogy abba is maradt min-
denféle klinikai vizsgálódás e jelenséggel kapcsolatban.* 17 Zeki
ötletes és megkérdőjelezhetetlen demonstrációja viszont felráz-
ta a neurológusokat, akik újra elkezdtek érdeklődni egy olyan
téma iránt, amelyet korábban hosszú évekig mellőztek. Zeki
1973-ban megjelent cikkét követően ismét kezdtek megjelenni
az emberi színvaksággal kapcsolatos esettanulmányok, ame-
lyekben már felhasználták az új agyi képalkotó eljárásokat is
(CAT, MR1, PÉT, SQUID stb.), amelyek a régebbi korok neuro-
lógusainak természetesen még nem álltak rendelkezésére. Most
vált először lehetővé, hogy élőben megnézhessük, mely agyte-
rületekre lehet szükség a színészleléshez embereknél. Bár a
bemutatott esetek egy részében más problémák is fennálltak (a
látómező csökkenése, vizuális agnózia, alexia stb.), a sérülés fő
helyének a mediális asszociációs kéreg tűnt, amely a majmok V4
területeinek megfelelő areákban helyezkedik el.18 Az 1960-as
tudta felmérni a közeledő autók sebességét, bár magukat az autókat gond nélkül
felismerte. „Amikor először odanézek, az autó még nagyon messze van tőlem.
De aztán, amikor át akarnék menni az úton, hirtelen ott van egész közel." Később
fokozatosan megtanulta „felbecsülni" a mozgó járművek távolságát úgy, hogy
azt figyelte, hogyan erősödik fel a hangjuk, ahogy közelednek.
17 Damasio szemléletesen írja le, milyen negatív hatást gyakorolt Holmes a
további kutatásokra, ugyanakkor azt is megemlíti, hogy a Holmes által áttanul-
mányozott esetek közül mindegyikben az okcipitális lebeny dorzális részén volt
a lézió, a színvaksággal kapcsolatos központ pedig a ventrális részen található.
18 Antonio és Hanna Damasio, valamint az iowai egyetemen dolgozó kollé-
gáik ezzel kapcsolatosan végzett munkája kiemelkedő jelentőségű, egyrészt
perceptuális tesztelési módszerük kifinomult pontossága, másrészt képalkotó
módszereik finomsága miatt
44
evekben kimutatták, hogy léteznek olyan sejtek a majmok el-
und leges látókérgében (a VI területen), amelyek speciálisan a
11 u 11 á mhosszra reagálnak, de színre nem; most pedig, a hetvenes
evek elején Zeki kimutatta, hogy vannak olyan sejtek is a V4
lei 11 leteken, amelyek viszont színre reagálnak és hullámhosszra
nem (ezek a V4 sejtek ugyanakkor kapnak impulzusokat a VI
Bejlektől is egy közbülső közvetítő struktúrán, a V2-n keresztül),
így tehát minden egyes V4 sejt információhoz jut a látómező
nagy részével kapcsolatban. Úgy tűnt, a Land által elméletileg
leik-telezett két lépés ezzel anatómiai és fiziológiai megalapo-
/iksl nyer: az egyes hullámsávokra vonatkozó világossági ada-
léka t a VI terület hullámhosszra reagáló sejtjei szűrik ki, de csak
n V4 terület színkódoló sejtjei végzik el az összehasonlítást és
viszonyítást és állítják elő magukat a színeket. Ez utóbbi sejtek
mindegyike úgy működne, mint egy Land-féle „viszonyító"
v.igy egy Helmholtz-féle „döntéshozó".
1 Jgy gondolták, hogy a színlátáshoz - mint a korai látóképes-
<ég más folyamataihoz: a mozgás-, a mélység- és a formaészle-
léshez - nincs szükség előzetes tudásra, nem függ a tanulástól
vagy tapasztalattól, hanem, ahogy a neurológusok mondják,
.td a l vezérelt folyamat. Voltaképpen kísérletileg is lehet színeket
előhívni a V4 terület mágneses ingerlésével, ilyenkor színes
karikákat és gyűrűket - úgynevezett kromatoféneket - „lát" az
illető.19 A valóságban azonban a színlátás része az egészleges
1 Ilyen kromatofének spontán módon is előfordulhatnak, például vizuális
migrén esetén, és maga Mr. I. is beszámolt róla, hogy migrénes rohamok alatt
olykor előfordult vele ilyesmi még a balesete előtt. Azt kérdezhetnénk, vajon
milyen élményt okozott volna, ha Mr. I. V4 területeit ingerük - akkoriban
azonban a körülírt agyterületek mágneses ingerlése technikailag még nem volt
lehetséges. Az is felmerülhet bennünk, hogy most, amikor már létezik ilyen
I i i nuláló eljárás, ki lehetne-e ezt próbálni veleszületett (retinális) színvakságban
szenvedőkön (több ilyen beteg is kifejezte már érdeklődését egy ilyen kísérlet-
ien való részvétel iránt). Lehetséges - nem tudok róla, hogy történtek volna
vizsgálatok ezzel kapcsolatban -, hogy ezeknél a személyeknél a csapoktól
érkező ingerületek hiányában nem is fejlődik ki a V4 terület. Ha azonban a
csapok hiánya ellenére mégis megvan náluk a V4 terület mint funkcionális (bár
Imin funkcionáló) egység, ennek ingerlése meghökkentő élményt okozhat -
olyan semmi korábbihoz nem hasonlítható, teljesen újszerű érzékletet, amilyen
élményt agyuk/elméjük addig még soha nem tapasztalhatott. Már Hume is
h 1 vetette, hogy vajon el tudunk-e képzelni vagy egyáltalán képesek vagyunk-e
45
élménynek, összefügg saját kategorizációs és értékrendsze-
rünkkel, mindannyiunk számára a való világ egy kis részletét
képviseli. Lehet, hogy a szín előállításában a V4 végzi az utolsó
lépéseket, de a folyamat maga összefügg elménk/agyunk ezer-
nyi más rendszerével, amelyek tovább befolyásolhatják ezt a
folyamatot. Magasabb szinteken történik meg a színek össze-
kapcsolása az emlékekkel, elvárásokkal, asszociációkkal és vá-
gyakkal, vagyis az az integráció, amelynek révén a világ értel-
messé és érdekessé válik számunkra.* 20
Mr. I. esete nem csupán azért volt különleges, mert a cerebrális
színvakság egy meglehetősen „tiszta" formáját mutatta (gya-
korlatilag nem zavarta meg ezt a képet semmilyen más, forma-,
mozgás- vagy mélységészlelési zavar), hanem azért is, mert igen
értelmes és szakértő megfigyelője volt saját helyzetének, értett
hozzá, hogy profi módon lerajzolja és elmondja, amit lát. Ami-
kor például először találkoztunk, és azt ecsetelte nekünk, ho-
gyan „hullámoznak" a tárgyak és felületek különböző megvilá-
gításokban, akkor mintegy hullámhosszokban írta le a világot,
nem pedig színekben. Ez az élmény olyannyira különbözött
minden addigi tapasztalatától, olyan furcsa és szokatlan volt,
hogy nem talált rá se szavakat, se képeket, se festéket, hogy hűen
érzékeltesse.
Felhívtam Zeki professzor urat, hogy beszámoljak neki erről
a különleges esetről, s ő természetesen nagyon kíváncsi volt a
részletekre, különösen arra, vajon hogyan teljesítene Mr. I. a
Mondrian-teszten, amit ő és Land normális látású embereken és
állatokon már kipróbáltak. Azonnal megszervezte, hogy New
Yorkba jöjjön és csatlakozzon hozzánk - Bob Wasserman sze-
észlelni egy olyan színt, amit még sohasem láttunk - ezzel talán megválaszol-
hatnánk ezt az 1738-ban feltett kérdést is.
20 Az, hogy az elvárások és a mentális beállítódás milyen erősen befolyásolják
a színészlelést, jól látható a részleges vörös-zöld színtévesztők esetében. Az ilyen
személyek nem veszik például észre az élénkpiros ribizlibogyókat a zöld bok-
ron, nem látják a hajnali égbolt halvány rózsaszínjét - amíg csak fel nem hívják
rá a figyelmüket. - Szegény csökevényes csapsejtjeinknek - mondta egyszer egy
színtévesztő ismerősöm - szükségük van az ész, a tudás, az elvárások és a
figyelem segítségére ahhoz, hogy „lássák" azokat a színeket, amelyekre egyéb-
ként „vakok" vagyunk.
46
mész, Ralph Siegel neurofiziológus és jómagam alkottuk a kis
ihrtp.ilot - Jonathan I. átfogó kivizsgálása céljából. Addig még
. gyellen akromatopsziás beteget sem vizsgáltak ki ilyen alapo-
mul.
Egy meglehetősen bonyolult és fényes Mondriant használ-
tunk a vizsgálatban, amelyet vagy fehér fénnyel világítottunk
meg, vagy pedigkeskeny hullámsávú szűrőkön keresztülbocsá-
lotl fénnyel, ez esetben a szűrő vagy csak hosszúhullámokat
(Vörös), vagy csak középhosszú hullámokat (zöld), vagy csak
luvidhullámokat (ibolya) engedett át. A megvilágító fény erős-
i -ge minden esetben azonos volt.
Mr. I. a legtöbb geometriai alakzatot el tudta különíteni, bár
। sak a szürke különböző árnyalataiban látta őket, ugyanakkor
nzounal el is tudta őket helyezni egy négyfokozatú szürkeská-
lán, néhány színt azonban még így sem tudott megkülönböztet-
ni (például a vörös és a zöld fehér fénnyel megvilágítva egyfor-
mán feketének tűnt számára). A szűrők gyors, összevissza vál-
ogatásával minden alakzat szürkeskálaértéke drámai változá-
sukon ment keresztül - addig megkülönböztethetetlen formák
egyszerre teljesen különbözőeknek tűntek, és a megvilágító
lénysugár hullámhosszának változásával (a valódi fekete kivé-
telével) kisebb vagy nagyobb mértékben minden árnyalat vál-
tozott. (így például egy zöld terület közepes hullámhosszú
lényben fehérnek látszott, fehér vagy hosszúhullámú fényben
azonban feketének.)
Mr. I. válaszai mindig gyorsak és konzisztensek voltak. (Egy
normális látású személy aligha tudott volna ilyen azonnali és
mindig „helyes" válaszokat adni, még akkor sem, ha memóriája
tökéletes, és alaposan ismeri a legújabb színelméleteket.) Nyil-
vánvaló volt, hogy Mr. I. meg tudja különböztetni az egyes hul-
l.nnhosszokat, de innen nem tud továbblépni, nem tudja az
egyes hullámhosszokat színekké lefordítani; mentálisan nem
képes előállítani a színeket.
Ez az eredmény nem csupán a probléma természetét ponto-
sította számunkra, hanem segített a zavar helyének meghatáro-
zásában is. Mr. I. elsődleges látókérge lényegében érintetlen
maradt, az összes károsodást tulajdonképpen a másodlagos
kéreg (ezen belül is főleg a V4 area és az ehhez kapcsolódó
területek) szenvedte el. Ezek a területek még embernél is na-
47
gyón kis kiterjedésűek, mégis integritásuktól függ színészlelő
képességünk, a színek elképzelésének és felidézésének képessé-
ge, s arra való képességünk, hogy eligazodjunk egy színes vi-
lágban. Egy szerencsétlen véletlen tönkretette Mr. I. agyának
ezeket a babszem nagyságú területeit - és ezzel megváltozott az
egész élete, az egész világ körülötte.
A Mondrian-teszt ezeknek a területeknek a sérülésére enge-
dett következtetni, ezek után pedig arra voltunk kíváncsiak,
hogy vajon ugyanezt mutatnák-e az agyi képalkotó eljárásokkal
készült felvételek is. A CAT- és MRI-eredmények azonban tel-
jesen normálisak voltak. Ennek lehetett az az oka például, hogy
az ilyen eljárások felbontóképessége akkoriban még nem volt
elég jó ahhoz, hogy a V4 területet egy homályos foltnál többnek
lehessen látni; vagy az, hogy a sérülés metabolikus szinten
érvényesült és nem strukturálisan; esetleg az, hogy a fő sérülés
nem magában a V4 területben volt, hanem az ahhoz vezető
struktúrákban (a VI úgynevezett „cseppjeiben" vagy a V2 „sáv-
jaiban").21
Már Zeki és Francis Crick is hangsúlyozták, hogy ezek az apró
struktúrák - a cseppek és sávok - intenzív metabolikus tevé-
kenységet végeznek, s így rendkívül érzékenyek lehetnek az
oxigénszint akár csak átmeneti csökkenésére is. Crick (akivel
igen részletesen megbeszéltem az esetet) felvetette a kérdést,
hogy nem szenvedett-e szén-monoxid-mérgezést Mr. I., hiszen
tudjuk, hogy ez az anyag változásokat okozhat a színlátásban a
színészlelő területekhez érkező vér oxidációjának következté-
ben. Crick úgy vélte, hogy Mr. I. esetleg az autó kipufogóján
keletkezett lyuk miatt szén-monoxidot lélegzett be, talán a bal-
eset következtében, vagy talán éppen ez vezetett a balesethez.22
21A V4-en belüli funkciózavar egy újabb technikával, a PET-tel már kimutat-
ható (ez az eljárás a különböző agyterületek metabolikus aktivitását mutatja),
még akkor is, ha CAT- vagy MRI-felvételeken nem látható anatómiai sérülés.
Akkoriban azonban még sajnos nem állt rendelkezésünkre ilyen eljárás.
22 Mr. L, aki szívesen tölti idejét sportklubokban és bárokban, maga is
utánajárt némileg ennek a kérdésnek. Elmondta nekünk, hogy több kokszolóval
is beszélt, akik a fejükre kapott ütések következtében átmenetileg, bizonyos
esetekben pedig tartósan elveszítették színlátásukat. Az átmeneti ideig tartó
részleges vagy teljes színvakság („elszürkülés") jellegzetes módon követhet
ájulást vagy a fejet ért ütéseket, amikor az agy hátsó részének, különösen a
48
Mindez azonban bizonyos értelemben elméleti probléma
volt. Mr. I. színvaksága három hónap után még mindig teljes
mértékben fennállt, és kontrasztlátásában továbbra is zavarok
mutatkoztak.23 Hogy ezek a későbbiekben oldódnak-e majd, azt
nem tudtuk előre megmondani - a szerzett cerebrális színvak-
s.ig bizonyos esetekben idővel javul, más esetekben nem. Még
mindig nem tudtuk, hogy valójában mi okozta a sérülést Mr. I.
agyában, valamilyen méreg, például szén-monoxid, vagy az
nlközés hatása, esetleg az agy vizuális területei vérellátásának
csökkenése. Amennyiben stroke okozta a sérülést, fennállt an-
nak a veszélye, hogy további stroke-ok is bekövetkezhetnek. A
। irognózis továbbra is bizonytalan marad t, annak ellenére, hogy
Mr. I. állapota eddigre már stabilnak tűnt.
Némi kis gyakorlati segítséget azért mi is tudtunk neki nyúj-
tani. A Mondrian-foltok határait mindig akkor látta a legtisztáb-
ban Mr. L, amikor közepes hullámhossszú fénnyel világítottuk
meg a képet, s ennek alapján dr. Zeki azt javasolta, hogy adjunk
betegünknek egy zöld lencséjű napszemüveget, amely csak azt
a hullámhosszú fényt engedi át, amelyik mellett a legjobban lát.
Speciális napszemüveget készíttettünk Mr. I. számára, aki ha-
mar hozzászokott viseléséhez, különösen erős napsütésben. Új
szemüvege teljesen felvillanyozta, ugyanis - bár elveszett szín-
látását nem adta vissza - kontrasztlátását, valamint forma- és
vizuális területnek a vérellátása lecsökken. Artériás elégtelenség következtében
hllépő átmeneti isémiás roham során is előfordulhat elszürkülés-Zeki úgy véli,
hogy a zavar ilyenkor a VI terület cseppjeinek és a V2 terület sávjainak hullám-
hosszra érzékeny sejtjeit érinti. A színlátás átmeneti megváltozása - ilyen pél-
dául a színek bizarr változékonysága és átalakulása (színtévesztés) - előfordul-
hat vizuális migrén és epilepszia esetén is, illetve jól ismert a meszkalint és egyéb
drogokat használók körében. Lehet az ibuprofen nyugtalanító mellékhatása is.
23 Mr. I. beszámolóiból az sohasem vált egészen egyértelművé, hogy forma-
látása akár csak kismértékben is károsodott-e. A Mondrian-tesztnél azonban
érdekes módon azt lehetett megfigyelni, hogy hosszú fixáció esetén a téglalapok
határai eltűntek a szeme elől, de azonnal újra megjelentek, ha a képet elmozdí-
lottuk. A korai vizuális ingerfeldolgozásban a cseppek mellett két másik rend-
szer is részt vesz: az M-rendszer, amely kimondottan a mozgás- és mélységész-
leléssel foglalkozik, de a színekkel nem, és a P-rendszer, amely valószínűleg a
nagy felbontású formaészlelést végzi. Zeki úgy gondolta, hogy a formahatárok
eltűnése hosszú fixáció esetén a P-rendszer zavarára utal, mozgás esetén történő
helyreállásuk pedig arra, hogy „az M-rendszer egészséges és aktív".
49
formahatár-észlelését jelentős mértékben javította. Még a színes
tévét is képes volt újra együtt nézni feleségével. (A sötétzöld
napszemüveg valójában egyszínűvé tette a színes tévét- amikor
egyedül volt, azért továbbra is szívesebben nézte régi fekete-fe-
hér tévéjét.)
*
A balesetét követő veszteség élménye teljesen letaglózta Jo-
nathan I.-t, mint ahogy bárki mást is letaglózott volna, ha elve-
szíti színérzékelő képességét, a színek élményét, amely annyira
összefonódik minden látási tapasztalatunkkal, és olyan köz-
ponti szerepet tölt be képzeletünkben, emlékezetünkben, a vi-
lágról való tudásunkban, kultúránkban és művészetünkben.
Ennek a veszteségnek a természeti környezetre vonatkozó része
minden hasonló esettanulmányban megjelenik. A XIX. századi
orvos számára, aki a lováról esett le, „a virágok nagyrészt
elvesztették szépségüket", s igencsak nagy megrázkódtatást élt
át, amikor kertjébe lépett, amely egyszerre elveszítette minden
színét. Ennek a veszteségnek és megrázkódtatásnak az élménye
megsokszorozódva jelentkezett Mr. I. esetében, hiszen számára
nem csupán a természeti világ és az emberi világ szépségei
vesztek el, nemcsak a számtalan színes tárgy, amelyek minden-
napi életünk részei, hanem úgy érezte, hogy elveszítette a mű-
vészet világát is, amelynek ötven évig áldozta éppen vizuális és
színekkel kapcsolatos tehetségét és érzékenységét. Érthető hát,
hogy színvakságának első néhány hetében depressziója olyan
mély volt, hogy eljutott egészen az öngyilkosság gondolatáig.24
24 Azok, akik születésüktől fogva teljesen színvakok, természetesen nem élik
át ezt a veszteségélményt. Ez derül ki abból a levélből is, amelyet nemrégiben
kaptam egy Frances Futterman nevű kedves és intelligens hölgytől, aki születése
óta teljesen színvak. Saját helyzetét Jonathan I.-ével hasonlítja össze:
Egészen meglepett, hogy az ő élménye mennyire más lehet, mint az enyém,
aki soha életemben nem láttam színeket, így nem is veszítettem el azokat - s
éppen ezért számomra egyáltalán nem is szomorú ez a színtelen világ... Én
nem találom lehangolónak, amit ebben a világban látok. Sőt gyakran lenyű-
göznek a természet szépségei... Az emberek azt gondolják, hogy én mindent
szürkének vagy „fekete-fehérnek" látok, ez azonban nem így van. Számomra
az a szó, hogy „szürke", semmivel nem jelent többet, mint az, hogy rózsaszí-
50
A veszteség érzésén túl ráadásul úgy érezte Jonathan L, hogy
i világ, amit lát, nemcsak megváltozott, de egyenesen visszata-
szítóvá és természetellenessé vált. Ugyanezt élte át a többi ha-
sonló helyzetű beteg is: az agyrázkódást szenvedett orvos, akit
a lova dobott le, úgy érezte, hogy az eléje táruló látvány termé-
szetellenes, Damasio egyik betege pedig „mocskosnak" érezte
(iz.t a szürke világot, amit látott. Önként adódik a kérdés, hogy
vajon miért használ ilyen kifejezéseket minden cerebrális szín-
v.ikságban szenvedő beteg - miért érzik olyan abnormálisnak
<iz. újonnan átélt élményeket? Mr. I. használni tudta a látáshoz
< sapsejtjeit, a VI hullámhossz-érzékelő sejtjeit, de a V4 maga-
sabb rendű színgeneráló mechanizmusát már nem tudta mű-
id idtetni. A mi számunkra a VI működésének eredményekép-
pen létrejövő látvány elképzelhetetlen, hiszen ezt önmagában
soha nem érzékeljük, hanem ez a kép azonnal áttevődik egy
magasabb szintre, ahol további feldolgozások után jön létre a
színészlelés. A VI szintű feldolgozás nyers eredménye tehát
soha nem tudatosul számunkra. Mr. I. esetében azonban éppen
ez történt - agysérülése következtében tudatossá vált számára
a VI hátborzongató világa, sőt gyakorlatilag megrekedt az ér-
zékelésnek e különös, mondhatnánk „prekromatikus" világá-
ban, amelyet se színesnek, se színtelennek nem lehet nevezni.25
nű vagy kék - sőt talán még kevesebbet is, hiszen az olyan szavakra, mint
„rózsaszínű" vagy „kék", márkialakítottam magamnak belső fogalmakat, de
a szürkét akkor sem tudom elképzelni, ha az életem múlik rajta.
Bár Mrs. Futterman élménye nyilvánvalóan eltér Mr. I. tapasztalatától, mind
kel len egyformán utalnak arra, hogy a „szürke" szó mennyire értelmetlenné
válik a színvak ember számára, ugyanúgy, mint a „sötétség" a vak vagy a
.Csönd' a süket ember számára. Mrs. Futterman azt is megjegyzi saját világuk
szépségével kapcsolatban: „Azt gondolom - mondja -, hogy ha rossz látási
körülmények között hasonlítanák össze a mi látásunkat az egészségesekével,
ükkor mi a szürkének sokkal több árnyalatát tudnánk megkülönböztetni. A
fekete-fehér fényképek nekem mindig túl darabosaknak tűnnek. Ahogy én
látom a világot, az sokkalta gazdagabb és változatosabb, mint amilyennek a
lekete-fehér fényképek vagy a fekete-fehér tévé mutatják... Az én látásom
sukkal gazdagabb, mint ahogy azt az egészségesek elképzelik."
25 Zeki nemrégiben bemutatta, hogy valami hasonlót lehet átélni a V4 terüle-
lel gátló mágneses stimuláció hatására is, ez ugyanis átmeneti színvakságot
okoz.
51
Mr. L, akinek vizuális és esztétikai érzékenysége igen kifino-
mult volt, különösen nehezen viselte el ezeket a változásokat.
Sajnos túl keveset tudunk arról, hogy mi határozza meg a
színekkel kapcsolatosan - és tulajdonképpen minden mással
kapcsolatosan is - az érzelmeket és esztétikai ítéleteket, nagy-
részt azonban valószínűleg egyéni ízlés és tapasztalatok kérdé-
se a dolog.26
A színészlelés Mr. I. számára nem csupán a látás szempont-
jából volt fontos, hanem esztétikai érzéke, érzékenysége, kreatív
identitása szempontjából is, világlátásának alapvető dimenzió-
ját jelentette - most pedig egyszerre megszűntek a színek, nem
csak észlelése, hanem képzelete és emlékezete számára is.
Mindez rendkívül mélyen érintette. Eleinte feldúlt volt, nagyon
is tudatában volt annak, hogy mit vesztett el (hogy úgy mond-
jam, egy amnéziás módján volt „tudatában"). Képes volt hosz-
szasan és dühödten szuggerálni egy narancsot azon erőlködve,
hogy a gyümölcs visszanyerje a színét. Órákig ült a (számára)
sötétszürke pázsiton, és próbálta zöldnek látni, elképzelni, fel-
idézni a színét. Nem egyszerűen azt érezte, hogy elszegényedett
a világ körülötte, hanem hogy idegenné, érthetetlenné, majd-
hogynem rémisztővé vált. Ezt már nem sokkal balesete után is
szavaknál ékesebben kifejezésre juttatta akkoriban festett, két-
ségbeesett képein.
Aztán az „apokaliptikus" napfelkeltéről festett képével fel-
csillant a változás első jele, az első késztetés arra, hogy újraal-
kossa a világot, hogy újrateremtse saját érzékenységét és iden-
titását. Ez a törekvés részben tudatos és akaratlagos volt: úgy
26 Arról is nagyon keveset tudunk még egyelőre, hogy milyen viszonyban áll
egymással a korai látásért felelős három fő rendszer - az M-rendszer, a csepp-
közi rendszer és a csepprendszer. Crick mégis felveti, hogy a kellemetlenségek-
nek és abnormalitásoknak egy része - legalábbis az „ ólomszínű" látvány, amely-
ről Mr. 1. panaszkodott - talán a megtartott M-rendszer szabályozatlan műkö-
désének következménye, hiszen ez a rendszer „a szürkének csak kevés árnya-
latát látja, így például a fehér számára egyenértékű azzal, amit normális látású
személyek piszkosfehérnek látnak". Ezt az elképzelést támasztja alá az is, hogy
a született színvakok, akiknél semmilyen sérülés nem érte a magasabb szintű
vizuális rendszereket, nem élnek meg ilyen észlelési furcsaságokat. Knut
Nordby is ezt írja: „Én magam soha nem tapasztaltam olyan »piszkos«, »foltos«
vagy »fakó« színeket, mint amilyenekről Jonathan I., a festőművész számolt be."
52
rdzette újra szemeit (és kezeit), mint annak idején, kezdő mű-
vesz korában. Rendkívül sok minden történt azonban egy másik
szinten is, a tudatosság és kontroll számára közvetlenül nem
hozzáférhető idegrendszeri folyamatok szintjén. Mindaz, ami
lörtént vele, átformálta őt - fiziológiai, pszichológiai, esztétikai
szempontból egyaránt, s ezzel együtt értékrendje is megválto-
zott, és a VI világ teljes idegenszerűségét, másságát, amelyet
eleinte olyan borzalmasnak és ijesztőnek talált, lassanként kü-
lönös módon érdekesnek és vonzónak kezdte látni.
Közvetlenül balesete után és még vagy egy évig Jonathan I.
h. tározottan állította, hogy még mindig „tudja" a színeket,
hídja, melyik megfelelő, melyik szép, még akkor is, ha már nem
hídja őket elképzelni. Később aztán egyre kevésbé volt már
olyan biztos ebben, mintha valóságos tapasztalatok és képzeleti
ki ‘pék híján színasszociációi kezdtek volna elhalványulni. Az
ilyen jellegű felejtés - amely egyszerre történik fiziológiai és
pszichológiai szinten, és egyszerre stratégiai és strukturális -
valamilyen mértékben előbb-utóbb bizonyára szükségszerűen
bekövetkezik mindenkinél, aki egy észlelési modalitást nem
ki pes többé sem átélni, sem elképzelni, sem bármilyen módon
előállítani. (Ehhez nem kell az elsődleges sérülésnek feltétlenül
agykérgi szintűnek lennie; hónapok vagy évek elteltével azok-
nál is kialakulhat, akik perifériális vagy retinális vakságban
szenvednek.)27
Egyre kevésbé foglalkoztatta már az, hogy mit veszített, tu-
lajdonképpen az egész színkérdés általában, holott kezdetben
másra sem tudott gondolni. Most inkább arról beszélt, hogy
„megvált" a színektől. Képes volt folyamatosan beszélni róluk,
27 J. D. Mollon és munkatársai leírták egy fiatal rendőrtiszt esetét, akinél egy
snlyos lázas betegség (feltehetően cerebrális herpesz) után színvakság, féloldali
l.ilótérkiesés, valamint némi agnózia és amnézia maradt fenn. Amikor betegsége
után öt évvel vizsgálták, Mollon arról számolt be, hogy a beteg „képes volt
megnevezni a színeket (feltehetően verbális emlékezete segítségével), például a
líí, a közlekedési lámpa, a nemzeti zászló színeit, de hibázott más, egyszerű
I á rgyak esetében (például banán, postaláda)". Ebben az esetben tehát ötévi teljes
színvakság után a legismerősebb tárgyak színei is feledésbe merültek. Hasonló
H’Ienségeket közönséges retinális vakság eseteiben is leírtak; itt néhány év után
i vizuális emlékek, köztük a színek, jelentős része elveszhet.
53
de egyfajta ürességgel a hangjában, mintha csak egy olyan
múltbéli tudást idézne föl, amit ma már nem ért.
Nordby a következőket írja:
Bár alapos elméleti ismereteket szereztem a színek fizikájáról és a
színészlelési mechanizmusok fiziológiájáról, ez mit sem segít abban,
hogy közelebb kerüljek a színek valódi világához.28 *
Amit Nordby önmagával kapcsolatban írt le, igaz volt Jo-
nathan I. esetében is. Kezdett olyanná válni, mint egy született
színvak, annak ellenére, hogy élete első hatvanöt évét egy színes
világban élte le.
Ahogy kezdte elfelejteni a színeket, kezdett is egyre inkább
megfeledkezni róluk, és korábbi életének színekre irányultsá-
gáról és korábbi szokásairól, a balesete utáni második évben
Mr. I. azt a megfigyelést tette, hogy tompa fényben vagy alko-
nyaikor lát a legjobban, nem pedig erős nappali fénynél. A
nagyon éles fénytől káprázott a szeme, és átmenetileg el is
vakította - ez is a látórendszerét ért károsodás jele volt -, az esti
fényeket és az éjszakai életet azonban kimondottan kellemesnek
találta, úgy érezte, hogy az éjszakát kifejezetten „fekete-fehér-
nek tervezték".
Egyre inkább „éjszakai bagollyá" vált, ahogy ő mondta; kez-
dett idegen városokat, ismeretlen helyeket felderíteni, de min-
dig csak éjszaka. Hol Bostonba, hol Baltimore-ba autózott, hol
kisvárosokat vagy falvakat vett célba; mindig alkonyaikor érke-
zett, és azután átbarangolta a fél éjszakát; néha szóba elegyedett
más sétálókkal is, néha pedig betért egy kisvendéglőbe: - Eze-
ken a helyeken minden teljesen más éjszaka, de csak akkor, ha
van ablaka a helyiségnek. A sötétség behatol az ablakokon át,
és nincs az a fény, ami legyőzné. Éjszakai helyekké változnak
28 Schopenhauer ezt írta: „Egy nagyon intelligens vak ember csaknem képes
lenne megalkotni egy színelméletet azon állítások alapján, amelyeket a tárggyal
kapcsolatban hallott." Diderot hasonlóképpen gondolkodott Nicholas Saun-
dersonnal, a XVIII. században élt híres vak oxfordi optikatanárral kapcsolatban,
akinél feltételezte, hogy mélyreható elméleti tudása és elképzelése volt a színek-
ről, bár soha nem élte át őket közvetlen vizuális észlelés formájában. (Lásd 14.
lábjegyzet, 162. o.)
54
Ilyenkor a vendéglők. Imádom az éjszakát - mondta Mr. I.
litHN.inként éjszakai bagollyá változom. Teljesen más ez a világ:
veglelen a tér - nem vagyok beszorítva a szűk utcák és az
emberek közé... Ez egy egészen új világ.
Amikor nem utazott el, akkor egyre korábban és korábban
kell löl, hogy éjszaka dolgozzon, hogy minden cseppjét kiélvez-
ze az éjszakának. Úgy érezte, hogy az „éjszakai világban"
(ahogy ő nevezte) egyenrangú a „normális" emberekkel, vagy
meg magasabb rendű is náluk: - Jobban érzem magam, mert
Ilyenkor tudom, hogy nem egy rakás szerencsétlenség va-
gyok. .. iszonyú élessé fejlesztettem éjszakai látásomat, egészen
elképesztő, hogy miket meg nem látok - a rendszámtáblákat
nvgysaroknyi távolságról el tudom olvasni éjszaka. Maguk egy
•.árokról sem látnák.29
I elmerül a kérdés, hogy - sérült színlátását ellensúlyozandó
- Mr. I. éjszakai látása idővel fokozott jelentőségre tesz-e majd
azért, ahogy mozgásérzékenysége és valószínűleg mélységérzé-
kelésének pontossága is fokozódott, ami feltehetően a sértetlen
M-rendszer növekvő igénybevételével járt együtt.30
A legérdekesebb azonban az volt, hogy az a mélységes vesz-
leségérzés és az a kellemetlen és természetellenes érzés, amely
29 Mr. I. beszámolója arról, ahogy hirtelen elfordult a színektől és a fényektől
.1 sötétedés és az éjszaka felé, és ahogy nyilvánvalóan javult is a látása sötétedés-
kor és éjszaka, meglehetősen emlékeztet Kaspar Hauser esetére, amelyet An-
selm von Feuerbach írt le 1832-ben. A fiú tizenöt évig egy homályosan megvi-
lágított pincében volt kénytelen élni:
Ami a látását illeti, számára nem létezett sem alkonyat, sem éjszaka, sem
sötétség... Éjjel a legnagyobb magabiztossággal mozgott, és a sötét helyeken
is mindig visszautasította, hogy lámpát gyújtsanak neki. Sokszor meglepet-
ten nézte vagy éppen kinevette azokat, akik a sötétben, például egy sötét
házba lépve, vagy éjszaka a lépcsőn, tapogatóztak maguk körül, hogy valami
támpontot találjanak, vagy a körülöttük lévő tárgyakba kapaszkodtak. Alko-
nyaikor sokkal jobban látott, mint fényes nappal. Egyszer például napnyugta
után száznyolcvan lépésről leolvasott egy házszámot, amit nappali fényben
észre sem vett volna ilyen messziről. Már majdnem egészen besötétedett,
amikor tanítójának egy szúnyogot mutatott, amely egy igen távoli pókháló-
ban vergődött. (83-84. o.)
30 Lehetséges, hogy született színvakoknál az M-rendszer működése fokozó-
dik, s ez különlegesen jó mozgásérzékelési képességet eredményez. Ralph Siegel
és Martin Gizzi jelenleg éppen ezt a kérdést kutatják.
55
a fejsérülését követő első hónapokban olyannyira hatalmába
kerítette, eltűnni, sőt a visszájára fordulni látszott. Habár Mr. I.
nem tagadja veszteségét és bizonyos értelemben még mindig
siratja, amit elveszített, mostanra úgy érzi, hogy látása „nagy-
mértékben kifinomult", „különlegessé vált", hogy egy tisztán
formai világot lát, amelyet nem zavarnak a színek. Az olyan
finom minták és alakzatok, amelyek színekbe ágyazottságuk
miatt többségünk elől rejtve maradnak, számára most kirajzo-
lódnak.31 Úgy érzi, hogy rátalált egy „egészen új világra", ame-
lyet mi, akiket a színek megzavarnak, képtelenek vagyunk meg-
látni. Már nem is gondol a színekre, nem sóvárog utánuk, nem
siratja elvesztésüket. Már-már a sors különös ajándékának
tekinti szín vakságát, amelynek segítségével az érzékelés és
létezés egy új szintjére jutott el. Átalakulása e tekintetben
meglehetősen hasonlít arra, amit John Hull élt át, aki két vagy
három évig csapásként és átokként élte meg vakságát, azután
azonban „sötét, különös ajándéknak" kezdte azt érezni, egy
„tartalmas emberi állapotnak... az emberi létezés egy lehetséges
módjának".
Egyszer, körülbelül három évvel balesete után, Israel Ro-
senfield azt az érdekes javaslatot tette Mr. I.-nek, hogy próbál-
kozzon meg színlátása visszanyerésével. Minthogy a hullám-
hosszok összevetését végző mechanizmus sértetlen volt nála, és
csak a V4 (illetve az ennek megfelelő terület) károsodott, Ro-
senfield úgy vélte, hogy - legalábbis elméletben - meg lehet
„tanítani" az agy egy másik részét arra, hogy elvégezze a szük-
séges landi viszonyításokat, és így legalább részben helyreállít-
31 Nemrégiben hallottam egy színvak angol botanikusról, aki még normális
színlátású kollégáinál is hamarabb észreveszi a páfrányokat és más növénye-
ket az erdőben, a bokrok között és más ilyen, csaknem egyszínű környezet-
ben. Hasonlóképpen, a második világháború alatt a súlyosan vörös-zöld
színtévesztő személyeket erőnek erejével a tüzérséghez sorozták be, ők
ugyanis képesek voltak „átlátni" a színes rejtekhelyeken, és nem zavarta meg
őket az, ami a normális látásúak számára csak színek zavaró és megtévesztő
összevisszasága lett volna. Egy veterán, aki annak idején a csendes-óceáni
hadszíntéren harcolt, elmondta, hogy a színvak katonák nélkülözhetetlen
segítséget nyújtottak abban, hogy észrevegyék az álcázott csapatok mozgását a
dzsungelben. (Mindezt egyébként a normális színlátású személyek is jobban
látják alkonyaikor.)
56
Imin lenne a színlátás. Mr. I. azonban meglepő választ adott a
Jiiv.islatra. Azt mondta, hogy néhány hónappal balesete után
iné}’ örömmel vett volna egy ilyen ötletet, és megtett volna
mindent azért, hogy „meggyógyuljon". Most azonban, hogy
mar másképp látta a világot, de újra összefüggőnek és teljesnek
। rrzle, ezt a javaslatot értelmetlennek és visszataszítónak talál-
ni Most, hogy a színek elvesztették számára korábbi jelentésű-
től es értelmüket, nem tudja elképzelni, hogy milyen lenne újra
látni őket. Úgy érezte, nagyon zavaró lenne újra érzékelni a
n/ineket, csak furcsa érzékietek tömkelegét zúdítanák rá, s ez
i ip <1 felborítaná a világ nehezen kialakult újfajta vizuális rendjét.
Sí >kaig érezte magát bizonytalanságban; most végre megállapo-
dni I - neurológiailag és pszichológiailag egyaránt - a színtelen-
ül’}’, világában.
festészetét tekintve nagyjából egyévnyi kísérletezés és bi-
zonytalanság után erőteljes, produktív korszak kezdődött Mr.
I életében, ugyanolyan erőteljes és produktív, mint bármelyik,
i ur.ibbi művészi korszaka. Fekete-fehér képei igen népszerűek,
k az. emberek a művész kreatív megújulásáról és figyelemre
méltó, új, fekete-fehér „korszakáról" beszélnek. Nagyon kévé-
im tudják, hogy legújabb korszaka nem csupán művészi fejlő-
désének eredménye, hanem egy szerencsétlen veszteség feldol-
gozása is.
bar Mr. I. esetében meg tudtuk határozni az elsődleges sérülést
.1 színek előállításáért felelős rendszer egy alapvető egységé-
nek kiesését -, arról még mindig nem tudunk semmit, hogy ez
az agyi funkciók milyen „magasabb rendű" változásaihoz ve-
zetett. Jonathan I. nem csupán a színek észlelésének képességét
vesztette el, de a színek elképzelésének, sőt az azokról való
álinodásnak a képességét is. Végül pedig a színekre való emlé-
kezés képességét is elvesztette, így azok megszűntek mentális
ludasának részei lenni.
Ahogy mind több és több időt töltött színlátás nélkül, egyre
inkább olyan valakire hasonlított, akinek színamnéziája van -
vagy még inkább olyan valakire, aki soha nem is látott színeket.
I Ugyanakkor egy átértékelődési folyamat is lezajlott nála, amely-
nek nyomán a korábbi színes világ, sőt annak az emléke is.
57
elhalványult és lassan elhalt benne, s egy teljesen új világ, újfajta
látás, képzelet és érzékenység született.32
Nem kétséges, hogy ezek valódi változások voltak - bár
ahhoz, hogy ilyen látványosan menjenek végbe, bizonyára
szükség volt egy olyan tehetséges és jó kifejezőkészségű alany-
ra, mint Jonathan I. Az idegtudomány egyelőre nem tud még
semmit az ilyen „magasabb rendű" változások agyi alapjairól.
A fiziológiai szempontú színlátáskutatás egyelőre csak a korai
látás színrendszereihez, a VI és V4 területek landi viszonyaihoz
jutott el. A V4 azonban még nem a végállomás, csak egy meg-
álló, amely magasabb szintek felé vetít - végső soron a hippo-
campus felé, amely olyan jelentős szerepet játszik az emlékek
tárolásában; továbbá a limbikus rendszer és az amygdala érze-
lemközpontjai, valamint a kéreg jó néhány különböző része felé.
A V4 területtől a hippocampus és a prefrontális kéreg emléke-
zeti rendszerei felé történő információáramlás megszűnése pél-
dául részben magyarázatot adhat arra, hogy Mr. I. miért „felej-
tette el" a színeket. Egyelőre nincsenek eszközeink arra, hogy
feltérképezzük egy ilyen szenzoros veszteség magasabb szintű,
finomabb idegrendszeri következményeit, Jonathan I. története
azonban arra hívja fel a figyelmünket, hogy ez mennyire fontos
lenne.
A legutóbbi évtized kutatásai bebizonyították, hogy milyen
plasztikus az agykéreg, és hogy a testkép agyi „térképei", vetü-
letei milyen hihetetlen mértékben átrendeződhetnek, megvál-
tozhatnak, s nem csupán sérülések vagy bénulások után, hanem
egyes részek speciális használata vagy kihasználatlansága kö-
vetkeztében is. Tudjuk például, hogy ha egy ujját állandóan
Braille-olvasásra használja valaki, akkor annak az ujjnak a kérgi
reprezentációja nagymértékben hipertrofizálódik. Akoraisiket-
ség és a süketnéma-jelrendszer használata szintén nagymérték-
32 Az újfajta érzékelés és képzelet hasonló módon történő megszületését írja
le H. G. Wells nagyszerű novellája, A vakok országa is: „Ezek az emberek már
tizennégy nemzedéken át vakságban éltek, teljesen elvágva a látó világtól;
mindazoknak a dolgoknak jelentése, amelyek a látással voltak kapcsolatban,
elhalványult vagy megváltozott... A vakok képzelete lassan-lassan elsorvadt a
szemükkel együtt, de éles hallásukkal, érzékeny ujjaikkal új képzeletvilágot
teremtettek." (ford. Ruzitska Mária, Európa, 1969.)
58
kn átrendezheti az agyi térképeket, a hallókéreg kiterjedt terü-
letei ugyanis ilyenkor a vizuális feldolgozás szolgálatába állnak.
Mi 1 esetében is hasonló dolog történt: amikor teljes reprezen-
tál kis és jelentésrendszerek szűntek meg működni benne, akkor
rt/uk nyomában teljesen új rendszerek születtek.
A végső kérdésben - a qualia (érzetminőség) kérdésében:
ii/.iz hogy miért észlelünk egy bizonyos érzékletet pirosnak -
lon.dhan I. esete nem sok eligazítást tud nyújtani. Newton,
miután leírta „a színek csodálatos jelenségét", maga is tartózko-
dott minden további spekulációtól az érzékeléssel kapcsolat-
lein, és nem kockáztatta meg, hogy elméletet alkosson arról,
hogy „milyen úton vagy módon képződik a fényből elménkben
n színek káprázata". Ma, három évszázaddal később, még min-
dig nincs megfelelő elméletünk erről, s az ilyenfajta kérdéseket
talán soha nem is fogjuk tudni megválaszolni.
AZ UTOLSÓ HIPPI
Oly hosszú az idő, ami elmúlt...
és alig egy kevés, mi még hátravan
Róbert Hunter: Box ofRain (Egy doboz eső)
Greg F. egy kellemes queensi otthonban nőtt fel az ötvenes
években. Szimpatikus és tehetséges fiú volt, és - apjához hason-
lóan - fényes jövő, nagy karrier várt rá, esetleg dalszerzőként,
amiben már korán megcsillogtatta tehetségét. Kamaszkorában
azonban - ami a hatvanas évek végére esett - csökönyössé és
ellenségessé kezdett válni, megkérdőjelezett mindent, meggyű-
lölte szülei és ismerősei konvencionális életmódját, a kormány
cinizmusát és háborús politikáját. Kettős vágya, hogy lázadó
legyen, ugyanakkor találjon egy eszményt, egy vezetőt, 1967-
ben, a „szerelem nyarán" tetőzött. Eljárt Greenwich Village-be,
hogy egész éjjel Allén Ginsberget hallgassa, imádta a rockzenét,
különösen az add rockot és mindenekfelett kedvenc együttesét,
a Gratefid Deadet.
Szüleivel és tanáraival egyre jobban megromlott a viszonya;
az iskolában zabolátlan, otthon titkolózó volt. 1968-ban, amikor
Timothy Leary arra biztatta az amerikai fiatalokat, hogy „ve-
gyék az adást, szálljanak el és maradjanak ki", Greg is megnö-
vesztette a haját és kimaradt az iskolából, pedig jó tanuló volt;
elhagyta a szülői házat, és beköltözött a Village-be, ott rászokott
az LSD-re, és csatlakozott az East Village-i drogszubkultúrához,
azokhoz a fiatalokhoz, akik - mint ebből a generációból oly
sokan - egy utópisztikus társadalomról, belső szabadságról és
„magasabb tudatosságról" álmodoztak.
A kábítószerek segítségével átélt „elszállás" azonban nem
hozta meg a várt kielégülést Greg számára, aki egy valamivel
elfogadottabb eszmerendszerre és életformára vágyott. 1969-
ben, mint annyi más LSD-fogyasztó fiatal, ő is Bhaktivedanta
60
Rzvjmi és a Krisna Tudattak Nemzetközi Társasága vonzáskö-
rnél* került, akiknek New Yorkban a Második sugárúton volt a
központjuk. Hatásukra Greg, mint sokan mások is, leszokott az
I.SI.5-ről, és vallásos eksztázissal helyettesítette a kábítószeres
rlményeket. (William James egyszer azt mondta: „Az iszákos-
ig egyetlen hathatós gyógyszere a vallási fanatizmus.") A
Lírsaság filozófiája, a közösségi élet, az éneklések, a szertartások
r.s <1 szvámi szerény, de karizmatikus alakja a megvilágosodás
élményét jelentették Greg számára, aki csaknem azonnal oda-
adó híve lett a társaságnak, megtért.1 Életének most már volt
értelme, központi iránya. Megtérésének első, emelkedett, túlfű-
lotl heteiben sáfrányszínű köntösben, Hare Krisna-mantrákat
mormolva járta az East Viliágé utcáit, s 1970 első hónapjaiban
végül a brooklyni központi templomba költözött. Szülei eleinte
ellenezték új életformáját, aztán megbékéltek vele. - Talán ez
segít majd neki - mondta apja filozofikusan. - Talán - ki tudja?
ez az ő útja.
Greg első éve remekül telt a templomban: engedelmes volt,
őszinte, odaadó és jámbor. Szent ember, mondta róla a szvámi,
közülünk való. A következő év (1971) elején, már mint mélyen
elkötelezett hívet, a New Orleans-i templomba küldték. Amíg
>i brooklyni templomban volt, addig szülei még látták néha-
napján, ettől kezdve azonban minden kapcsolatuk megsza-
kadt vele.
A krisnásokkal töltött második évben Greg arra kezdett pa-
naszkodni, hogy látása mintha homályosabbá vált volna; a
szvámi és a többiek azonban spirituális magyarázatot adtak
erre: elmagyarázták neki, hogy „megvilágosodott", hogy a „bel-
ső fény" növekszik benne. Greg eleinte nyugtalankodott ugyan
egy kicsit a látása miatt, de a szvámi spirituális magyarázata
megnyugtatta. Bár látása egyre homályosabbá vált, ezentúl nem
panaszkodott. És mintha valóban napról napra elmélyültebb
1 A szvámi - Tridandi Goswami A. C. Bhaktivedanta Swami - szokatlan
nézeteiről rövid összefoglalót olvashatunk könyvében, amelynek címe Easy
loiirney to Other Planets (Könnyed utazás más bolygókra), és amelyet a Vrin-
d.ibani Hívek Gyülekezete adott ki (dátum nélkül, egy rúpiáért). Ebből a zöld
। upírkötésű vékony kötetből rengeteget szétosztogatták a szvámi sáfrányszínű
köntösbe öltözött követői, és ez volt ekkoriban Greg bibliája is.
61
» •
spirituális életet élt volna - valamilyen újonnan kialakult, cso-
dálatos derű uralkodott el rajta. Már nyoma sem volt korábbi
türelmetlenségének és csillapíthatatlan vágyainak, sőt olykor
kifejezetten révetegnek látták, s ilyenkor különös (egyesek sze-
rint „transzcendens") mosoly ült az arcán. Ez az üdvösség jele,
mondta róla a szvámi - hamarosan szent válik belőle. A temp-
lomban úgy gondolták, hogy mostantól óvni kell őt, így ettől
kezdve semmit nem csinálhatott és sehová nem mehetett kíséret
nélkül, s határozottan ellenezték azt is, hogy bármilyen kapcso-
latot tartson fenn a külvilággal.
Bár szüleinek semmilyen közvetlen kapcsolatuk nem volt
Greggel, időnként a templomtól beszámolókat kaptak, amelyek
nagyrészt fiuk „spirituális fejlődéséről", „megvilágosodásáról"
szóltak - ezek a beszámolók azonban olyannyira homályosak
voltak és oly kevéssé illettek arra a Gregre, akit ők ismertek,
hogy a szülők egyre inkább aggódni kezdtek. Egyszer aztán
személyesen a szváminak írtak, akitől megnyugtató és biztató
választ kaptak levelükre.
Még három év telt el, mire Greg szülei úgy döntöttek, hogy
mégiscsak személyesen járnak utána a dolognak. Édesapja ak-
koriban már rossz egészségi állapotban volt, és attól tartott,
hogy ha tovább vár, akkor talán soha nem látja viszont „elve-
szett" fiát. Erre való tekintettel a templom vezetése végül enge-
délyezett egy találkozót Greg és szülei között, akik 1975-ben -
ekkor már négy éve nem látták egymást - meglátogatták őt a
New Orleans-i templomban.
Találkozásuk iszonyattal töltötte el a szülőket: sovány,
hosszú hajú fiuk most kövér volt és kopasz; arcán állandóan
„hülye vigyor" ült (apja legalábbis így fogalmazott); mindunta-
lan dalolásba tört ki, vagy verstöredékeket kezdett mondogatni,
és folyton „idióta" megjegyzéseket tett, mindeközben viszont
semmiféle igazi érzelmi megnyilvánulása nem volt („mintha
kiszívták volna a belsejét, és most teljesen üres volna", mondta
az apja); nem érdekelte semmi aktuális dolog, nem igazodott el
a világban - s mindennek a tetejébe teljesen vak volt. Meglepő
módon a templom vezetése hozzájárult Greg távozásához -
talán ekkor már ők is érezték, hogy ez a felmagasztosulás túl
messzire ment, és talán ők is aggódni kezdtek Greg állapota
miatt.
62
Greget kórházba vitték, ahol alapos kivizsgálás után áthe-
lyezték az idegsebészetre. Az agyröntgen óriási középvonalbeli
daganatot mutatott ki, amely fokozatosan pusztította a hipofí-
zist, valamint a közelében lévő látópálya-kereszteződést és ma-
gukat a látópályákat is, és mindkét oldalon átterjedt a frontális-
lebenybe is. Hátrafelé átnyúlt a temporális lebenybe, lefelé pe-
dig a köztiagyba. A műtét után kiderült, hogy jóindulatú volt
ugyan a daganat - egy meningioma de akkorára megnőtt,
mint egy kisebb grapefruit vagy egy narancs, és bár magát a
d.iganatot a sebészeknek sikerült csaknem teljes egészében eltá-
volítaniuk, a károsodást, amit okozott, természetesen nem lehe-
léit helyrehozni.
Greg tehát nem csak vak volt, de mind neurológiai, mind
mentális szempontból súlyosan károsodott - ezt a tragédiát
pedig teljes mértékben meg lehetett volna előzni, ha komolyan
veszik első panaszait homályos látásáról és orvoshoz viszik,
v.igy akár csak józan ésszel felmérik az állapotát. Minthogy
gyógyulásra sajnálatos módon nem volt remény, Greg a króni-
kus betegek számára fenntartott williamsbridge-i kórházba ke-
rült - huszonöt éves fiatalemberként, akinek számára az aktív
elet lehetősége szertefoszlott és akinek a prognózisa kilátástalan
volt.
Un magam 1977 áprilisában találkoztam vele először, amikor
megérkezett a williamsbridge-i kórházba. Csupasz arca és gye-
rekes viselkedése miatt sokkal fiatalabbnak látszott koránál.
Kövér volt, Buddha-szerű; arca szelíd és kifejezéstelen, vak
szemei időnként céltalanul mozogtak üregükben, ő maga pedig
mozdulatlanul ült tolószékében. Hiányzott belőle mindenfajta
spontaneitás, nem kezdeményezett párbeszédet, de ha én kér-
deztem, akkor azonnal és megfelelően válaszolt, bár bizonyos
szavak időnként megragadták a képzeletét, és olyan asszociáci-
ókat ébresztettek benne, amelyek eltérítették a tárgytól, vagy
ritmus- és dalfoszlányokat idéztek fel benne. Ha a kérdések
közötti idő nem volt kitöltve, akkor érzékelhetően egyre súlyo-
sabbá vált a csend; s ha ez egy percnél is tovább tartott, akkor
I lare Krisna-énekeket kezdett kántálni, vagy mantrákat mor-
molt halkan. Még mindig „feltétlen hívőnek" mondta magát,
aki a közösség eszméinek és céljainak szenteli életét.
63
Semmilyen következetes elbeszélést nem tudtam kihúzni be-
lőle - már abban sem volt biztos, hogy miért is van kórházban,
s amikor rákérdeztem, akkor először azt felelte: „azért, mert
nem vagyok elég értelmes", azután „mert régebben kábítósze-
reket szedtem". Azt tudta, hogy egy ideig a központi Hare
Krisna-templomban lakott („egy nagy, vörös épület Brooklyn-
ban, a Henry Street 439-ben"), arra viszont már nem emlékezett,
hogy ezután a New Orleans-i templomban élt. Arra sem emlé-
kezett, hogy ott kezdett először tüneteket észlelni magán -
elsősorban látásának rohamos romlását. Sőt úgy tűnt, hogy
egyáltalán nincs is tudatában annak, hogy bármi problémája
volna: hogy vak, hogy képtelen biztonságosan járni, hogy bár-
milyen értelemben is beteg volna.
Mindezeknek nem volt tudatában - és nem is érdekelték.
Nyugodt volt, szelíd és teljesen érzelemmentes - minden bi-
zonnyal ezt a természetellenes nyugalmat vélték hittestvérei
„üdvözült állapotnak", és egyszer még maga Greg is ezt a
kifejezést használta. - Hogy érzi magát? - kérdeztem tőle újra
meg újra. - Üdvözült boldogságot érzek - felelte egy ilyen
alkalommal. - Attól félek csak, hogy visszazuhanok az anyagi
világba. - Akkoriban, amikor bekerült a kórházba, gyakran
láttam, hogy krisnás barátai eljönnek meglátogatni; sáfrányszí-
nű köntöseikben jöttek-mentek a kórház folyosóján. Eljöttek
meglátogatni a szegény, szelíd, vak Greget, és köré gyűltek; úgy
tekintettek rá, mint aki elérte a „felülemelkedés" állapotát, mint
Aki Megvilágosodott.
Ahogy aktuális eseményekről és személyekről kérdezgettem,
mélységeiben tárult fel előttem dezorientáltsága és zavartsága.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy ki az elnök, először azt mond-
ta „Lyndon", majd: „az, akit lelőttek". Súgni próbáltam: „Jim-
my...", mire rögtön rávágta: „Jimi Hendrix", és amikor erre felne-
vettem, azt mondta, hogy talán létre kellene hozni egy zenés
Fehér Házat. Néhány további kérdés végképp meggyőzött ar-
ról, hogy Gregnek gyakorlatilag nincsenek emlékei a valamivel
1970 után történt eseményekről, különösen nem összefüggő,
időrendben elhelyezhető emlékei. Úgy tűnt, hogy ottragadt a
hatvanas években, mint egy hajótörött egy lakatlan szigeten -
emlékei, fejlődése, belső élete azóta mozdulatlanul állnak.
64
Agydaganata a lassan növekvő fajtákhoz tartozott; amikor
1976-ban eltávolították, akkor már hatalmas volt ugyan, de
valójában csak növekedésének utolsó szakaszában - amikor
már elnyomta a temporális lebeny memóriaközpontját - akadá-
lyozta abban, hogy agya rögzítse az új élményeket. Gregnek
azonban bizonyos mértékig már az is nehézséget okozott, hogy
<i hatvanas évek végén történt eseményekre visszaemlékezzen,
holott ezeket az agya annak idején még tökéletesen kellett hogy
rögzítse. Tehát már nemcsak az új élményeket nem volt képes
rögzíteni, de a már meglévő emlékek is hanyatlásnak indultak
(retrográd amnézia) az agydaganat kialakulását megelőző né-
hány évre visszamenőleg. Nem volt ebben éles határ, inkább
időbeli fokozatosság: az 1966-67-ben történtekre még tökélete-
sen emlékezett, az 1968-69-ben történt eseményekre már csak
részlegesen vagy csak néha, az 1970 után történteket pedig
szinte soha nem tudta felidézni.
Könnyedén lehetett demonstrálni ennek a közvetlen felidé-
zéssel kapcsolatos amnéziának a súlyosságát. Ha egy szólistát
adtam neki, egy perc után már egyetlen elemét sem tudta fel-
idézni. Ha elmeséltem neki egy történetet, és arra kértem, hogy
ismételje meg, akkor a felidézés során egyre zavarosabbá vált a
lorténet, egyre több „kontamináció" és téves asszociáció került
bele - hol humoros, hol pedig egészen bizarr kiegészítések -,
míg öt perc után az ő története már egyáltalán nem hasonlított
íiz enyémre. Például amikor egy oroszlánról és egy kisegérről
szóló mesét mondtam el neki, igen hamar eltért az eredeti
Inrténettől, és oda lyukadt ki, hogy a kisegér megfenyegette az
i it oszlánt, hogy felfalja - az egér óriásivá nőtt, az oroszlán pedig
picire zsugorodott. Mindketten mutánsok voltak, magyarázta
< heg, amikor a változtatásokról kérdeztem. Vagy talán, gondol-
kodott, álombéli figurák voltak, egy „alternatív történet" sze-
li plői, amelyben az egerek a dzsungel urai. Öt perccel később
nzután már egyáltalán nem emlékezett a történetre.
A kórházban dolgozó szociális munkástól hallottam, hogy
(heg imádja a zenét, különösen a hatvanas évek rock and roll-
b.mdáit; és ahogy beléptem a szobájába, én is láttam, hogy
hegyekben állnak a lemezek a földön, és egy gitár van az ágyá-
hoz támasztva. Erről kezdtem tehát kérdezgetni, és eközben
lokéletes átváltozás szemtanúja lehettem: nyoma sem volt most
65
zavartságának, közönyének, ehelyett óriási lelkesedéssel Be-
szélt kedvenc együtteseiről és számairól - mindenekelőtt a
Grateful Deadről. - Elmentem a Fillmore East-i és a Central
Park-i koncertjükre is - mesélte. Részletesen emlékezett a kon-
cert teljes programjára, az összes számra, amit aznap este ját-
szottak. - A kedvencem mindig is a „Tobacco Road" volt - tette
hozzá. A cím felidézte benne a dallamot, és nagy átéléssel el is
énekelte az egész dalt - olyan mély érzéssel, amelynek soha
idáig még csak a nyomát sem tapasztaltam nála. Éneklés közben
teljesen megváltozott, mintha más ember lett volna belőle -
teljes ember.
- Mikor hallotta őket a Central Parkban? - kérdeztem.
- Hát már elég rég volt, talán több is, mint egy éve - felelte. A
koncert valójában nyolc évvel azelőtt, 1969-ben volt. Fillmore
East, a híres rock and roll-koncerthelyszín pedig, ahol Greg
szintén látta a bandát, a hetvenes évek közepén bezárt. Ezután
mesélt arról is, hogy hallotta egyszer Jimi Hendrixet a Hunter
College-ban és a Creamet Jack Bruce-szal mint basszusgitáros-
sal, Eric Claptonnal mint szólógitárossal és Ginger Bakerrel, a
„fantasztikus dobossal". - Tényleg, Jimi Hendrix - jutott eszébe
ő vajon mit csinál mostanában? Nemigen hallani róla. -
Beszéltünk a Rolling Stonesról és a Beatlesről is: - Nagy csapa-
tok - mondta róluk Greg de nem dobnak úgy fel, mint a Dead.
Micsoda banda! - folytatta. - Nincs még egy ilyen! Jerry Garcia
őrületes, egy szent, egy guru, egy zseni! Mickey Hart, Bili
Kreutzmann, a dobosok is fantasztikusak. Aztán ott van Bob
Weir, Phil Lesh és persze Pigpen - őt imádom.
Az elmondottak segítségével be lehetett határolni amnéziájá-
nak kiterjedését. Az 1964 és 1968 közötti időszakból élénken
emlékezett a dalokra. Emlékezett a Grateful Dead alapító tagja-
ira 1967-ből. De arról fogalma sem volt, hogy Pigpen, Jimi
Hendrix és Janis Joplin már mind halottak. Emlékezete 1970-ben
vagy még az előtt felmondta a szolgálatot. Ottragadt a hatvanas
években, és képtelen volt továbblépni. Greg egy őskövület volt,
az utolsó hippi.
Mivel eleinte nem akartam szembesíteni ezzel az óriási idővesz-
teséggel, amnéziájával, s tartottam attól, hogy esetleg önkénte-
lenül is céloznék erre (amit pedig biztosan felfogott volna, hi-
66
Hz.cn nagyon érzékeny volt a hanghordozásra és a hamis árnya-
latokra), témát váltottam, és azt mondtam: - Engedje meg, hogy
megvizsgáljam.
Megfigyeltem, hogy végtagjai meglehetősen gyengék és
spasztikusak, elsősorban a bal oldalon és különösen a lábaiban.
Nem tudott egyedül megállni a lábán. Szemei teljes optikus
ulrófiát mutattak - semmit nem látott velük. Furcsa módon
azonban mintha egyáltalán nem is lett volna tudatában vakságá-
nak, így például „szemrebbenés" nélkül állította, hogy egy kék
labdát és egy piros tollat mutatok neki (a valóságban egy zöld
lesüt és egy zsebórát mutattam). Nem is igazán „nézett", nem
lelt különösebb erőfeszítést arra, hogy felém forduljon, és ami-
kor beszélt, gyakran nem is nézett rám. Amikor a látásáról
kérdeztem, elismerte, hogy szemei „nem tökéletesek", de hoz-
zátette, hogy szeret tévét „nézni". Amint azt később megfigyel-
tem, a tévénézés nála azt jelentette, hogy hallás alapján figye-
lemmel kísérte a műsort, és kitalált hozzáillő jeleneteket (esetleg
még csak a tévé felé sem fordult). Úgy tűnt, valóban azt gondol-
ja, hogy a „látás" és a „tévénézés" ezt jelenti és hogy mindenki
más is így csinálja. Mintha már a látás jelentése is teljesen
elveszett volna számára.
Egészen zavarbaejtőnek találtam Greg vakságának ezt a ré-
szét, vakságára való „vakságát", azt, hogy már nem is tudta, mit
jelent „látni" vagy „nézni". Úgy gondoltam, itt valami többről,
valami furcsább és összetettebb dologról van szó, mint egyszerű
„deficitről", inkább úgy tűnt, hogy valamilyen alapvető válto-
zás ment végbe benne, ismereteinek rendszerében, tudatában,
h zemélyiségében.2
2 Egy másik betegem, Ruby G. bizonyos szempontból hasonlított Greghez.
Neki is hatalmas agydaganata volt frontális lebenyében, amelyet 1973-ban
eltávolítottak ugyan, de amnéziája, frontálislebeny-szindrómája és vaksága
megmaradt. Ö sem volt tudatában vakságának, és amikor feltartottam előtte a
kezemet és megkérdeztem, hány ujjat lát, azt felelte: - Természetesen öt ujj van
egy kézen.
A vaksággal kapcsolatos tudatosság hiányának egy lokalizáltabb változata
jelentkezik a látókéreg pusztulása esetén, mint például Anton-szindrómában.
Az. ilyen betegek nem tudják ugyan, hogy vakok, de minden egyébnek tudatá-
ig n vannak. A frontális lebeny sérüléséhez kapcsolódó tudatossághiány azon-
ban sokkal általánosabb jelenségeket okoz - Greg és Ruby nem csupán arról nem
67
Minderről volt már némi fogalmam akkor is, amikor memó-
riáját vizsgáltam, és azt találtam, hogy gyakorlatilag egyetlen
pillanatra, a „jelenre" korlátozódnak élményei, és a múlt (vagy
a jövő) semmiféle érzete nem kapcsolódik hozzájuk. Abból
kiindulva, hogy belső életét a kapcsolatok és a folytonosság
ilyen mértékű hiánya jellemzi, áz a benyomásom támadt, hogy
talán nincs is semmiféle belső élete, hogy nála nem létezik az a
folyamatos párbeszéd múlt és jelen között, élmények és jelenté-
sek között, amely mindannyiunk számára tudatosságunk és
belső létünk alapját képezi. Úgy tűnt, előtte ismeretlen a „követ-
kező" jelentése, és nincs meg benne az előrelátásnak és a szán-
déknak az a kíváncsi és nyugtalan feszültsége, amely rendes
körülmények között előreviszi életünket.
A folyamatosságnak, az „elkövetkezés" érzésének valami-
lyen mértékben mindig tudatában vagyunk. Greg életéből azon-
ban hiányzott a mozgás, a történés élménye, mintha bezárták
volna egy mozdulatlan, időtlen pillanatba, anélkül hogy erről
tudomása lett volna. És ahogy a mi számunkra a jelen a múlt
által nyeri el mélységét és jelentését (s így válik, Gerald Edelman
fogalmával, „felidézett jelenné"), a jövőtől pedig energiáját és
feszültségét kapja, úgy Greg számára a jelen egyhangú és a
maga szegényes módján teljes volt. Ezt a „pillanatban való
létet", amely olyan látványosan abnormális volt, vallási közös-
ségében a magasabb tudatosság elérésének tekintették.
*
Úgy tűnt, hogy Greg rendkívül könnyen alkalmazkodott Wil-
liamsbridge-hez, legalábbis ahhoz képest, hogy fiatal ember
volt, akit - valószínűleg örökre - egy krónikus betegeket gon-
dozó kórházban helyeztek el. Nem volt dühös vagy dacos, nem
átkozta a sorsot, és szemmel láthatóan nem érezte magát meg-
alázó vagy kétségbeejtő helyzetben. Megadóan és közömbösen
tűrte, hogy Williamsbridge „állóvizében" tárolják. Amikor erről
kérdeztem, egyszerűen csak ezt válaszolta: „Nincs más válasz-
tudtak, hogy vakok, de (nagyrészt) arról sem, hogy egyáltalán betegek volná-
nak, hogy súlyos neurológiai és kognitív zavaraik vannak és hogy életlehetősé-
geik milyen tragikusan beszűkültek.
68
t.isom." Ez a megállapítás pedig bölcs volt, és megfelelt a való-
nknak. Kimondottan filozofikus nyugalommal viselte helyze-
tei. Ezt a filozofikus nyugalmat azonban közömbössége, végső
•uron agykárosodása tette lehetővé.
Szülei, akik annyira idegennek érezték, amikor lázadó, de
egészséges volt, most, hogy beteg lett és tehetetlen, mindennap
tologatták, és majomszeretettel gondozták; s cserében biztosak
lehettek benne, hogy Greg mindig mosolyogva várja őket a kór-
házban, és hálás a látogatásukért. Ha pedig nem „vár" rájuk, az se
b.i|, sőt - így legalább kihagyhatnak néhány napot, ha elutaznak
Valahova, hiszen ő úgysem veszi észre, ha pedig újra találkoznak,
akkor úgyis ugyanolyan szívélyes lesz velük, mint mindig.
Greg hamarosan berendezkedett új környezetében, és elfog-
lal la magát rocklemezeivel, gitárjával, Hare Krisna-gyöngyei-
wl, hangos könyveivel és a terápiás programokkal - fizikoterá-
pia, foglalkoztató terápia, zenecsoport, valamint drámacsoport
all lak a rendelkezésére. Nem sokkal kórházba kerülése után
•illették egy másik kórterembe, fiatalabb betegek közé, akik
kozott kedves és őszinte természete miatt hamar népszerűvé
vált. Az első hónapokban igazából nem ismerte személyesen
egyetlen betegtársát sem, és senkit a személyzetből, de mind-
nnnyiukkal egyformán (tulajdonképpen egyhangúan) kedves
volt. Azután lett két barátja - nem voltak ezek túl intenzív
barátságok, de mégis az elfogadás és a biztonság élményét
nyújtották. Édesanyja így emlékszik vissza rájuk: - Eddie scle-
rosis multiplexes volt... mindketten imádták a zenét, szomszé-
dos szobákban laktak, és mindig együtt üldögéltek... és Judy,
neki agyvérzése volt, ő is órákig tudott Greggel üldögélni. -
líildie meghalt, Judyt pedig átvitték egy brooklyni kórházba; s
azóta nem volt senki más, aki ilyen közel került volna hozzá.
Mrs. F. még emlékszik rájuk, de Greg már nem - soha nem
kérdezősködött felőlük, miután elmentek. Édesanyja azonban
i így látta, mintha ezután szomorúbbá vált volna, vagy legalább-
is nem volt olyan élénk, hiszen barátai aktivitásra serkentették,
beszélgettek vele, lemezeket hallgattak és szójátékokat játszot-
ok együtt, tréfálkoztak és énekeltek; egyszóval kihúzták abból
.1 „halott állapotból", amibe egyébként belecsúszott volna.
Egy krónikus betegek számára fenntartott kórház, ahol a
betegek és az ápolószemélyzet évekig élnek együtt, egy kicsit
69
olyan, mint egy falu vagy egy kisváros: mindenki ismer min-
denkit. Gyakran láttam Greget a folyosón, amint éppen vala-
milyen foglalkozásra vagy az udvarra tolják kerekes széké-
ben, és mindig ugyanaz a furcsa, békés, mégis kutató kifeje-
zés ült az arcán. Lassanként engem is megismert, annyira
legalábbis, hogy megtanulta a nevemet, és minden alkalom-
mal, amikor találkoztunk, megkérdezte: - Hogy van, dr.
Sacks? Mikor jelenik meg az új könyve? (ez a kérdés mellesleg
eléggé lehervasztott abban a látszólag véget nem érő tizenegy
évnyi várakozási időben, amely az Awakenings [Ébredések] és
A Lég to Stand On [Talpraállás] című könyveim megjelenése
között telt el).
A gyakori találkozások során tehát megtanulta a neveket, és
néhány információt is a nevekhez tartozó személyekről. Ilyen
módon ismerte meg Connie Tomainot, a zeneterapeutát is - a
lány hangját és lépteit rögtön felismerte, de arra soha nem
emlékezett, hogy hol és hogyan találkoztak. Egyik nap Greg egy
„másik Connie"-ról kezdett mesélni, egy Connie nevű lányról,
akit még a középiskolából ismert. Elmondta, hogy ez a másik
Connie is nagyon muzikális volt: - Hogy van az, hogy ti,
Connie-k mind ilyen zeneértők vagytok? - szokott viccelődni.
Elmondása szerint ez a bizonyos másik Connie zenecsoportokat
vezetett, dalszövegeket osztogatott, és tangóharmonikán ját-
szott az iskolai összejöveteleken. Ezen a ponton kezdett deren-
geni előttünk, hogy ez a „másik Connie" valójában nem más,
mint a mi Connie-nk, és ez a gyanúnk végképp megerősödött,
amikor Greg hozzátette: - Tudják, még trombitán is játszott. -
(Connie Tomaino ugyanis képzett trombitaművész volt.) Ilyes-
mi gyakran történt Greggel, amikor valamilyen információt
nem megfelelő kontextusba helyezett, vagy nem tudta összeköt-
ni a múltat a jelennel.
Az az érzése, hogy két Connie-t ismer, hogy Connie-t kétfe-
lé választotta, nagyon jellemző volt arra a zavart állapotra,
amelyben időnként találta magát; kitalált alakok létezését
feltételezte, mert nem volt képes egy személy azonosságának
idői folytonosságát megérteni vagy fejben tartani. Folyama-
tos ismétléssel meg tudott ugyan tanulni néhány dolgot, és
ezeket meg is tartotta emlékezetében, a tények azonban csak
elszigetelten, kontextusuktól megfosztva léteztek számára. Egy
70
a/.cmély, egy hang, egy hely lassan „ismerőssé" tudott válni
a/.nnára, de továbbra is képtelen volt felidézni, hogy hol is
l.il.llkozott azzal az emberrel, hol hallotta a hangot, hol látta azt
a helyet. Mint ahogy a legtöbb amnéziás esetében, Gregnél is a
kontextusfüggő vagy „epizodikus" emlékezet károsodott a lég-
im lyosabban.
Memóriája más szempontból sértetlen maradt; így például
nem okozott számára nehézséget, hogy az iskolában tanult
geometriai szabályokat felidézze és alkalmazza. Azonnal képes
volt például belátni, hogy egy háromszög átfogója mindig rövi-
debb, mint a két befogó együtt - az úgynevezett szemantikus
emlékezete tehát majdhogynem érintetlen maradt. Hasonló-
képpen megőrizte gitártudását is, sőt még bővítette is reperto-
árját, Connie segítségével új módszereket, pengetési techniká-
kat sajátított el; és még az írógépet is megtanulta hasziiálni
williamsbridge-i tartózkodása alatt - vagyis procedurális emlé-
kezete sem sérült.
Ezenkívül úgy tűnt, hogy lassanként valahogy megismerke-
dett, megbarátkozott környezetével is - három hónap alatt meg-
tanult tájékozódni a kórház területén: eltalált a büféhez, a mo-
ziba, az előadóterembe, az udvarra - az összes kedvenc helyére,
liz a tanulási folyamat rendkívül lassan haladt, de ha elsajátított
valamit, arra azután tartósan emlékezett.
Nyilvánvaló volt, hogy Greg agydaganata igen sajátos és komp-
lex károsodást okozott. Először is, mindkét oldalon összenyom-
ni, tönkretette a temporális lebeny belső, mediális felszínét -
elsősorban a hippocampust és a hozzá kapcsolódó kérgi terüle-
teket, amelyek az új emlékek létrehozásában játszanak nélkü-
lözhetetlen szerepet. Ilyen sérülés esetén elvész az új informáci-
ók elsajátításának, új események megjegyzésének képessége -
ezekről nem lesz a személynek semmilyen explicit vagy tuda-
tosan előhívható emléke. Bár Greg általában képtelen volt ese-
ményeket, találkozásokat vagy tényeket szándékosan tudatába
idézni, tudattalan vagy implicit módon sokszor mégis emléke-
zett ezekre az élményekre, amire viselkedéséből következtet-
hettünk. Ez az implicit emlékezési képesség tette lehetővé, hogy
lassanként megismerkedjen a kórház téri elrendezésével, szabá-
lyaival, a személyzet egyes tagjaival, és ezáltal vált képessé arra
71
is, hogy eldöntse, egy adott személy vagy helyzet kellemes va^y
kellemetlen-e számára.3
Míg az explicit tanuláshoz elengedhetetlen a mediális tem-
porális lebeny integrált működése, implicit tanulás primitívebb
és diffúzabb mechanizmusok útján is végbemehet, ahogy a
kondicionálás és habituáció folyamatai is zajlanak. Az explicit
tanulás során komplex észleleteket - vagyis az agykéreg min-
den részéből származó reprezentációk szintézisét - hozunk lét-
re, és ezeket kontextuális egységbe foglaljuk, egy „jelenetet"
alkotunk belőlük. Az ilyen komplex egysegeket csak egy-két
percig vagyunk képesek fejben tartani - ez a rövid idejű emlé-
kezet kapacitása -, azután elvesznek, hacsak nem jutnak tovább
a hosszú távú emlékezetbe. A magasabb szintű emlékezeti meg-
őrzés tehát többfázisú folyamat, amelynek része az észleletek,
illetve ezek szintézisének átvitele a rövid távú emlékezetből a
hosszú távúba. Temporálislebeny-sérülteknél éppen ez az átvi-
tel nem történik meg. így például Greg képes tökéletesen meg-
érteni és megismételni egy bonyolult mondatot abban a pilla-
natban, ahogy elhangzik, de három perc múlva - vagy ha akár
csak egy pillanatra is megzavarják, akkor még korábban - már
egy szót sem tud felidézni belőle, semmire nem emlékszik a
mondat jelentéséből, sőt arra sem, hogy egyáltalán bármilyen
mondat elhangzott volna.
A neuropszichológus Larry Squire (University of Califor-
nia, San Diego), akinek jelentős szerepe volt a temporális
lebeny memóriarendszere által végzett átviteli funkció feltá-
rásában és értelmezésében, rámutat, hogy a rövid idejű em-
lékezet mindannyiunknál illékony és bizonytalan, mind-
annyiunkkal előfordul, hogy egyik pillanatról a másikra hir-
telen elveszítünk egy képet vagy egy gondolatot, ami egy
pillanattal azelőtt még kristálytisztán előttünk volt („A fenébe
is - mérgelődünk ilyenkor -, hát nem elfelejtettem, amit mon-
3 Azt a tényt, hogy - különösen érzelmileg fontos dolgokkal kapcsolatban -
létezhet implicit emlékezet amnéziásoknál, Edouard Claparéde mutatta ki 1911-
ben, egy nem túl barátságos módszerrel: amikor a diákjai számára tartott
betegbemutatás során kezet fogott egyik amnéziás betegével, egy tűvel meg-
szúrta annak tenyerét. Bár a beteg erre explicit módon nem emlékezett, búcsú-
záskor nem volt hajlandó újra kezet fogni orvosával.
72
dilin akartam?"), de ez a bizonytalanság csak amnéziásoknál
vulik általánossá.
I la r Greg, mivel képtelen volt észleleteit és közvetlen emlékeit
lm losakká alakítani, ottragadt a hatvanas években, amikor az új
Információk elsajátításának képessége is felmondta nála a szol-
galatot, valahogy - igaz, nagyon lassan és tökéletlenül - mégis
alkalmazkodott körülményeihez, és felfogott valamit környeze-
téból/1
ligyes amnéziások (mint például Jimmie, a Korszakov-szindró-
mas beteg, akiről a The Lost Mariner [Az elveszett tengerész]
i imű esettanulmányban írtam) agysérülése nagyrészt a közti-
agy és a mediális temporális lebeny memóriarendszereit érinti;
inasok (mint például Mr. Thompson, aki az A Mutter ofldentity
[Identitás kérdése az egész] című esetleírásban szerepel) nem
traipán amnéziások, hanem frontálislebeny-szindrómában is
szenvednek; megint mások esetében pedig - akiknek olyan
halalmas agydaganatuk van, mint Gregnek - egy harmadik
ngyterület is sérül, mélyen a kéreg alatt, a köztiagyban. Gregnél
ez a kiterjedt sérülés bonyolult klinikai képet eredményezett,
gyakran egymást átfedő, sőt olykor egymásnak ellentmondó tü-
ndékkel. Bár amnéziáját elsősorban a temporális lebeny struktú-
i.iinak károsodása okozta, a köztiagy és a frontális lebeny sérülése
is szerepet játszott benne. Ugyanígy szelídségének és közömbös-
ségének is több oka volt: a frontális lebeny, a köztiagy és a
hipofízis sérülései különböző mértékben voltak felelősek érte.
A tumor először a hipofízisben idézett elő károsodást Gregnél:
ez volt az oka annak, hogy meghízott és elvesztette testszőrze-
tél, de annak is, hogy a hormonálisán szabályozott agresszió és
önérvényesítés szintje ilyen mértékben lecsökkent nála - ebből
adódott abnormális engedelmessége és nyugalma.
A köztiagy az alapszükségletek - az alvás, az étvágy, a libidó
szabályozásáért felelős. Ezek a szükségletek pedig Greg ese-
4 A. R. Lurija The Neuropsychology of Memory (Az emlékezet neuropszicho-
lógiája) című könyvében leírja, hogy ha bizonyos ideig kórházban voltak amné-
ziás betegei, egytől egyig kialakult bennük „az ismerősség érzése" környezetük-
kel kapcsolatban.
73
tében igencsak alacsony szinten voltak - nem mutatott sem-
miféle szexuális érdeklődést, és soha nem gondolt az evésre,
nem kívánt semmilyen ételt, egyszerűen csak megette, amit
elé tettek. Olyan volt, mintha kizárólag a jelenben élne, mintha
kizárólag az aktuálisan érzékelt ingerekre reagálna. Ha éppen
nem érte semmilyen inger, akkor egy sajátos bódult állapotba
süllyedt.
Ha egyedül hagyták, Greg órákig üldögélt a kórteremben
anélkül, hogy bármifajta spontán aktivitásba kezdett volna. E?t
a tétlen állapotot az ápolók tréfásan „kottásnak" nevezték élt a
templomban ugyanezt „meditációnak" tartották; nekem sze-
mély szerint az volt a véleményem, hogy egyfajta súlyosán
patológiás „mentális semmittevésről" van szó, egy szinte teljé-
sen tartalmatlan és érzelemmentes állapotról. Nehéz lett volna
meghatározni ezt az állapotot, amely annyira különbözött az
érdeklődő, aktív éberségtől, de ugyanilyen nyilvánvalóan kü-
lönbözött az alvástól is - olyan üresség volt ez, amely igen távol
áll a normalitástóL Bizonyos fokig arra a kiüresedett állapotra
emlékeztetett, amelyet néhány postencephalitises (vagyis agy-
velőgyulladás utáni állapotban lévő) betegemnél láttam, akik-
nél szintén a köztiagy súlyos sérüléséről volt szó. Abban a
pillanatban azonban, hogy hozzászólt valaki, vagy hangingere-
ket (elsősorban zenét) észlelt a közelben, Greg egyszerre bámu-
latos módon „életre kelt", „felébredt".
Amikor viszont „felébredt", amikor agykérge életre kelt, ak-
kor jól lehetett érzékelni, hogy milyen különös ez az élénkség
- az a fajta gátolatlan és rendezetlen élénkség volt ez, amit a
frontális lebeny orbitális részeinek (vagyis a szem körüli te-
rületeknek) sérülésekor, az úgynevezett orbitofrontális
szindrómában tapasztalhatunk. A frontális lebeny az agy
legbonyolultabb része, amely nem a mozgás és az érzékelés
„alacsonyabb rendű" funkcióival foglalkozik, hanem azért a
legmagasabb szintű funkcióért felelős, amely a döntési, visel-
kedési, képzeleti és érzelmi folyamatokat egységes és egyedi
identitássá szervezi, amit aztán „személyiségnek" vagy „én-
nek" nevezünk. Az agy egyéb területeit ért károsodások az
érzékelés, a mozgás, a nyelv vagy specifikus perceptuális, kog-
nitív és emlékezeti funkciók zavarait eredményezhetik. A fron-
tális lebeny sérülésekor viszont nem ezek a funkciók károsod-
74
n.ik, hanem az identitás szenved nehezen megfogható, de mély-
ívható zavart.
Éppen ez volt az - sokkal inkább, mint vaksága, gyengesége,
<1 (‘/.orientáltsága vagy amnéziája -, ami annyira elborzasztotta
< heg szüleit, amikor 1975-ben végre újra láthatták fiukat. Hi-
HZ.en nem egyszerűen arról volt szó, hogy sérüléseket szenve-
dett, hanem arról, hogy a felismerhetetlenségig megváltozott,
ahogy édesapja fogalmazta, „elveszett", és valamilyen fan-
tommá, önmaga alteregójává vált, aki ugyan Greg hangján és
stílusában beszélt, még a humora és az intelligenciája is olyan
volt, mint Gregnek, de hiányzott a „lelke", „valódisága",
„mélysége" - ennek az alteregónak a tréfálkozása és komolyta-
lansága megrázó ellentmondásban állt a történtek súlyossá-
gával.
Az effajta könnyed tréfálkozás egyébként nagyon is jellemző'
az orbitofrontális szindrómára - mi több, olyan feltűnő jellegze-
tessége annak, hogy külön neve is van: witzelsucht vagy „vicce-
lodésikényszer". Talán valamilyen önuralom, óvatosság, gátlás
omlik le ilyenkor, s a beteg hajlamossá válik arra, hogy azonnal
es dagályosan reagáljon mindenre, amit önmaga körül és önma-
gán belül tapasztal - minden egyes tárgyra, személyre, érzetre,
minden szóra, gondolatra, érzelemre, minden árnyalatra és
hangsúlyra.
Ezekben az állapotokban a beteg megállíthatatlanul ontja a
szójátékokat és a vicceket. Egyszer, amikor éppen benn voltam
( hegnél, egy másik beteg ment el a szobája előtt. - Bernie az -
mondtam. - Bernie, gyerünk vizet merni - vágta rá azonnal
( heg. Egy másik alkalommal éppen az étkezőben ült ebédjére
várva, amikor meglátogattam. Amikor a nővér bejelentette: -
Megjött az ebéd! - Greg azonnal rávágta: - Mennyi fér beléd? -,
s amikor a nővér megkérdezte tőle: - Leszedjem a csirkéről a
bőrét? - így felelt neki: - Micsoda jó bőr! - A nővér erre zavarba
jött: - Akkor most rajtahagyjam...? - kérdezte értetlenül. -
Dehogy - felelte Greg -, ez csak egy olyan mondás volt. -
Bizonyos értelemben különlegesen érzékeny volt - érzékenysé-
ge azonban passzív maradt, anélkül hogy bármilyen kiválasz-
tott területre ráirányult volna. Az ilyen fajta érzékenység pedig
aem tesz különbséget a nagyszerű és a jelentéktelen, a magasz-
tos és a nevetséges között, számára mindez összekeveredik, és
75
egyenértékűnek tűnik.5 Van valami gyermeki spontaneitás ét#
őszinteség ezeknek a betegeknek az azonnali és önkéntelen (s
gyakran kifejezetten játékos) reakcióiban. Ugyanakkor mégis
nyugtalanító, bizarr érzése támad az embernek, hiszen a bete-
gek mentális működése (amely emellett esetleg megőrzi magas
intelligenciáját és eredetiségét) valahogy összefüggéstelenné
válik, elveszíti belülről irányított, autonóm mivoltát, „énjét", és
tünékeny benyomások rabszolgájává válik. Francois Lhermitte
francia neurológus „környezetifüggőség-szindrómáról" beszél
ezeknek a betegeknek az esetében, azt értve ezalatt, hogy meg-
szűnik náluk a pszichológiai távolság önmaguk és környezetűje
között. Ez történt Greggel is: megragadta környezetét, környe-
zete pedig rabul ejtette őt, s ő nem tudta magát elhatárolni tőle.6
Az álom és az ébrenlét legtöbbünk számára jól elhatárolható
állapotok - az álom az alvás fennhatósága alá tartozik és külön-
leges kiváltságokat élvez, mivel el van különítve a kívülről jövő
észleletektől és történésektől; az ébrenlétet ezzel szemben a
valóság korlátái határolják.7 Greg esetében azonban az álom és
az ébrenlét közötti határ eltűnt, és ez egy olyan állapotot ered-
ményezett, amelyet talán éber vagy nyilvános álomnak nevez-
5 Lurija - Humán Brain and Psychological Processes (Az emberi agyról és a
pszichológiai folyamatokról) című művében - hihetetlenül részletes, olykor
már-már regényes leírásokat közöl a frontálislebeny-szindrómáról, és úgy
látja, hogy tulajdonképpen ez a „kiegyenlítési" folyamat a jelenség lényege.
6 Hasonló válogatás nélküli reagálás figyelhető meg néha Tourette-szindró-
másoknál is - hol abban nyilvánul ez meg, hogy automatikusan megismétlik
mások szavait vagy mozdulatait, hol bonyolultabb viselkedésben, például má-
sok mozdulatainak parodizálásában vagy utánzásában, hol pedig barokkos
bonyolultságú verbális asszociációkban (rímek, szójátékok, hangutánzások
formájában).
7 A New York Universityn dolgozó Rodolfo Llinás és munkatársai összeve-
tették az agy éber, illetve alvó állapotban mutatott elektrofiziológiai sajátossá-
gait, és ennek eredményeképpen azt feltételezik, hogy mindkét állapotban
ugyanaz az alapmechanizmus működik: folyamatos belső' párbeszéd folyik az
agykéreg és a talamusz között, a képzelet és az érzések pedig a szenzoros input
jelenlététől függetlenül folyamatos kölcsönhatásban állnak egymással. Ha szen-
zoros bemenet jelenik meg, az úgy integrálódik ebbe a kölcsönhatásba, hogy
éber tudatosság lesz az eredménye, szenzoros bemenet hiányában pedig olyan
agyi állapotok jönnek létre, amelyeket fantáziának, hallucinációnak vagy álom-
nak nevezünk. Az éber tudatosság is álmodás tehát - csak ez az álmodás a külső
valóság korlátáihoz igazodik.
76
lu-lnénk: álomszerű képzetei, asszociációi és szimbólumai va-
dul burjánzottak, és beleszövődtek éber észlelési folyamataiba.8
Asszociációi gyakran riasztóak, néha pedig egészen szürreáli-
suk voltak. Szemünk láttára nyilvánult meg a képzelet hatal-
ma, és működés közben láthattuk azokat a folyamatokat - az
eltolást, sűrítést, túldetermináltságot és a többi hasonló me-
i hanizmust -, amelyeket Freud az álommunka jellegzetessé-
geiként írt le.
Mindezt nagyon erősen lehetett érzékelni Gregnél; gyakran
volt olyan átmeneti, félig álomszerű állapotban, amelyben gon-
dolkodása elvesztette normális kontroll- és szelektivitási képes-
ségét, s ilyenkor a fantázia és szellemesség félig szabad, félig
kényszerű világába lépett át. Mindenképpen patológiásnak kel-
lett tekinteni ezt az állapotot, de volt benne valami más is:
primitív, gyermeki, játékos elemei is voltak ennek a viselkedés-
nek. Greg abszurd, gyakran teljesen bizarr kijelentései látszóla-
gos nyugalmával, szelídségével együtt kölcsönözték neki azt az
ártatlan, ugyanakkor bölcs megjelenést, amely a Szent Őrült
különleges, nem teljesen egyértelmű, de tiszteletre méltó státu-
sát biztosította számára a kórházban.
Bár neurológusként Greg „szindrómáját", „zavarait" kellett
említenem, mégsem érzem úgy, hogy ezekkel lehetne a leg-
elethűbben jellemezni őt. Inkább úgy éreztem én is és mások is,
hogy valahogy „más" ember lett belőle; hogy a frontális lebe-
nyét ért károsodás nemcsak elvette bizonyos értelemben a sze-
mélyiségét, hanem adott is neki helyette egy másikat, még ha
lnrcsa és némileg primitív is volt ez az új identitás.
Amikor Greg egyedül volt, például kinn ült a folyosón, akkor
jóformán alig látszott, hogy élne, de ahogy társaságba került,
leljesen megváltozott. „Életre kelt", viccelődött, elbűvölő, mes-
terkéletlen és szórakoztató volt. Mindenki kedvelte, mindenki-
8 Ilyen álomszerű, oneiroid állapotokat Lurija és mások is leírtak a talamusz
és a köztiagy sérülésekor. J. J. Moreau egy híres korai tanulmányában - Hashish
iiud Mentái Illness (Hasis és elmebetegség ) (1845) - az elmebetegséget és a hasis
okozta transzállapotot is az „éber álom" állapotaként írja le. Az ilyen éber álom
t gy különösen megrázó megjelenési formáját láthatjuk a Tourette-szindróma
súlyosabb eseteiben, amikor külső és belső, észlelés és ösztön egyfajta nyilvános
fantáziában vagy álomban törnek felszínre.
77
nek azonnal könnyedén és tréfásan válaszolt, kertelés és habo-
zás nélkül, ha pedig netán túl könnyedek, túl komolytalanok é/
felületesek is voltak közlései és reakciói, s ha egy perc múlva
nem is emlékezett már arra, hogy mi történt, hát ez volt igazán
a legkisebb baj, hiszen mindezt meg lehetett érteni, és be lehetett
tudni betegségének. Egy olyan krónikus betegeket gondozó
kórházban pedig, mint a miénk, ahol többnyire a melankólia, a
düh és a reménytelenség érzése uralkodik, nagyon is értékelni
tudjuk az olyan pácienseket, mint Greg, akinek látszólag soha
nem volt rosszkedve, és aki, ha mások aktivizálták, mindig
vidám és feldobott volt.
Furcsamód úgy tűnt, mintha éppen betegsége következtében
életerő és egészség költözött volna belé, valami olyan vidámság,
eredetiség, közvetlenség és érzelemgazdagság, amit a többi be-
teggel együtt - kismértékben - tulajdonképpen mi is elragadó-
nak találtunk. S míg a Krisna-lét előtti időben kifejezettet! „ne-
héz" ember volt, aki oly sokat gyötrődött és lázadt, addigi mos-
tanra minden dühe, minden kínja és szorongása szertefoszlott,
úgy látszott, hogy megnyugodott. Édesapja, aki annak idején,
zűrös időszakában, annyit kínlód ott vele, még mielőtt a drogok,
a vallás és az agy daganat „megszelídítették" volna, egy feszte-
len pillanatban azt mondta nekem: - Olyan, mintha lobotómiája
lett volna - majd ironikusan hozzátette -, végül is ki a fenének
kell egy frontális lebeny?
Az emberi agy egyik legdöbbenetesebb sajátossága a frontális
lebeny rendkívüli fejlettsége - más primáták esetében sokkal
fejletlenebb az agynak ez a része, az összes többi emlősnél pedig
alig játszik valami szerepet. Ez az a része az agynak, amely
születésünk után a legnagyobb mértékű gyarapodáson és fejlő-
désen megy keresztül (fejlődése csak hétéves kor körül fejeződik
be). A frontális lebeny funkcióival és szerepével kapcsolatos mai
ismereteinket azonban ellentmondásos és szövevényes múltbe-
li elképzelések előzték meg, és még mindig távol állunk attól,
hogy teljesen tisztán lássunk. Bizonytalanságainkat remekül
illusztrálja Phineas Gage híres esete és az eset 1848 óta született
értelmezéseinek és félreértelmezéseinek tömege. Az esetet
Damasio [magyarul is megjelent] könyve ismerteti: Gage vasút-
építő munkások egy csoportjának agilis művezetője volt egy
78
vcrmonti, Burlingtonhoz közeli vasútépítésnél, amikor is
1848 szeptemberében egy igencsak bizarr baleset történt vele.
Éppen egy robbanótöltetet helyezett el, amit egy vasrúd (egy
körülbelül hat kiló súlyú és majdnem egy méter hosszú,
finelőrúdhoz vagy feszítővashoz hasonló eszköz) segítségé-
vel döngölt le, amikor a szerkezet idő előtt elsült, és a robba-
nts ereje a döngölővasat egyszerűen átlőtte a fején. Bár az
ulés erejétől hanyatt esett, csodával határos módon nem halt
meg, csupán egy pillanatra megszédült. Ezek után azonban
lel tudott kelni, és kocsival bement a városba. Az orvosi
icndelőben tökéletesen normálisan, nyugodtan és éberen je-
lent meg, ezekkel a szavakkal üdvözölve az ovost: „Doktor
ur, itt aztán lesz dolga."
A baleset után hamarosan frontális lebenyében tályog alakult
ki, amely magas lázzal járt, de ez néhány hét alatt rendeződött,
rs 1849 elején már „tökéletesen gyógyultnak" nyilvánították.
Már önmagában az is orvosi csodának tűnt, hogy egyáltalán
túlélte a balesetet, az a tény pedig, hogy a frontális lebenyt ért
ilyen nagyfokú károsodás ellenére szemmel láthatóan semmi-
lyen változás nem történt nála, igazolni látszott a feltevést, hogy
ennek az agyterületnek vagy semmilyen kitüntetett funkciója
nincs, vagy ha mégis, azt a többi, sértetlen agyterület ugyan-
olyan jól el tudja látni. A múlt század elején a frenológusok még
ngy tartották, hogy az agyfelszín minden egyes része valami-
lyen intellektuális vagy morális funkció „székhelye", és tulaj-
donképpen erre való ellenreakcióként alakult ki az a szélsőséges
elképzelés az 1830-40-es években, amely az agyat a májhoz
hasonló differenciálatlan szervnek tekintette. A híres fiziológus,
llourens éppenséggel a következőket mondta: „Az agy ugyan-
úgy bocsátja ki a gondolatokat, mint ahogy a máj kiválasztja az
epét." Az, hogy Gage viselkedésében szemmel láthatóan sem-
milyen változás nem következett be, ezt az elképzelést látszott
alátámasztani.
Az elmélet rendkívüli erejét jellemzi, hogy annak ellenére,
hogy mások megfigyelése szerint már a baleset után néhány
héttel radikálisan megváltozott Gage „személyisége", orvosa,
|ohn Martyn Harlow, aki őt a legalaposabban tanulmányozta,
csak húsz év elteltével készített élethű leírást arról, amit 1848-
han figyelmen kívül hagyott vagy legalábbis nem tartott emlí-
79
tésre méltónak (ekkorra viszont minden bizonnyal már őt is
megérintették az idegrendszer „magasabb" és „alacsonyabb"
szintjeiről kialakult új elméletek, amelyek szerint a magasabb
szintek gátolják vagy korlátozzák az alacsonyabbakat):
(Gage) szeszélyes és tiszteletien, időnként durván káromkodik (ami
pedig korábban nem volt szokása), s társai iránt is alig mutat tiszteletet;
türelmetlen, ha olyan korlátozások és tanácsok elé állítják, amelyek
ellentétben állnak vágyaival; időnként hihetetlenül makacs, ugyanak-
kor szeszélyes és tétovázó, rengeteg tervet készít a jövőre, amelyeket
azonban mindannyiszor elvet, még mielőtt megvalósítaná őket, és
újabbakat talál ki helyettük, amelyek kivitelezhetőbbnek tűnnek. Intel-
lektuális képességeiben és megnyilvánulásaiban gyermeki, ugyanak-
kor egy erős, felnőtt férfi állati szenvedélyei uralják. Sérülése előtt
iskolázatlansága ellenére is kiegyensúlyozott gondolkodású ember
volt, és ismerősei ügyes és okos üzletemberként tisztelték, aki energi-
kusan és kitartóan megvalósítja terveit. E tekintetben gondolkodása
radikálisan megváltozott, méghozzá olyan határozott mértékben,
hogy barátai és ismerősei egytől egyig úgy találták, „Gage már nem
ugyanaz az ember".
Úgy tűnt, egyfajta „gátolatlanság" kísérte a frontális lebeny
sérülését, s ez valamiféle állatias vagy gyerekes viselkedésnek
engedett utat, amelynek következtében Gage pillanatnyi szeszé-
lyeinek és ösztönimpulzusainak, közvetlen körülményeinek
rabszolgájává vált, s elvesztette azt a korábban nagyon is jel-
lemző vonását, hogy mérlegelje, figyelembe vegye a múltat és
a jövőt, hogy törődjön társaival és cselekedeteinek következ-
ményeivel.9
A frontálislebeny-szindróma azonban nem csupán izgalmat,
felszabadulást vagy gátolatlanságot okozhat. Dávid Ferrier (aki
1879-ben megtartott gulstoni előadás-sorozata keretében mu-
tatta be Gage esetét a legszélesebb orvosi közönségnek) 1876-
9 Róbert Louis Stevenson 1886-ban írta meg Dr. Jekyll és Mr. llyde különös
esetét. Azt nem tudjuk, hogy az író hallott-e Gage esetéről-bár az 1880-as évektől
közismert volt már a történet de annyi bizonyos, hogy hatással volt rá J ackson
elmélete az agy magasabb és alacsonyabb szintjeiről, az az elképzelés, hogy
csupán „magasabb" (és egyben talán sérülékenyebb) intellektuális központjaink
fékezik az „alacsonyabb" szintekre jellemző állati hajlamokat.
80
b.in, majmok frontális lebenyének eltávolításakor egy másféle
lunetegyüttes kibontakozását figyelte meg:
Bár fiziológiai tünetek láthatóan nem mutatkoztak, határozottan meg-
I igyelhető volt egy másfajta változás, amely az állatok karakterében és
viselkedésében jelentkezett... Míg korábban aktívan érdeklődtek kör-
nyezetük iránt és kíváncsian vizsgálgattak mindent, ami csak a kezük
ügyébe került, most apatikusan vagy unottan üldögéltek, idó'nként el
Is szundítottak, és kizárólag a pillanatnyi érzékietekre és benyomások-
i .> reagáltak; máskor pedig közömbösségüket nyughatatlan és céltalan
lel alá járkálás váltotta fel. Bár valójában nem fosztattak meg intelli-
genciájuktól, szemmel láthatóan elvesztették az aktív és intelligens
megfigyelés képességét.
Az 1880-as évekre egyértelművé vált, hogy a frontális lebeny-
ben keletkező' tumorok számtalan különféle tünetet okozhat-
nak: néha közömbösséget, tompultságot, a szellemi aktivitás
lelassulását, máskor kifejezett személyiségváltozást, amely az
önkontroll elvesztésével jár, olykor pedig (Gowers szerint) még
„krónikus őrültséget" is. 1884-ben távolítottak el először sebé-
szileg daganatot a frontális lebenyből, az első olyan frontálisle-
heny-műtétre pedig, amelyet kizárólag pszichiátriai tünetek
i niatt végeztek, 1888-ban került sor. E műtétek indoklása az volt,
hogy ezeknél a (feltehetően skizofrén) betegeknél a rögeszmé-
ket, hallucinációkat és érzékcsalódásokat a frontális lebeny túl-
zott vagy patológiás aktivitása okozza.
Ezután negyvenöt évig nem történtek hasonló operációk,
egészen addig, amíg az 1930-as években a portugál neurológus,
I ígas Moniz kidolgozta a „prefrontális leukotómiának" nevezett
eljárást, és mindjárt el is végezte húsz páciensén, akik között
voltak szorongó és depressziós betegek, illetve krónikus skizof-
rének is. Eredményei óriási érdeklődést váltottak ki, amikor
1936-ban megjelent a tárgyról írott könyve, és a terápiás alkal-
mazhatóság feletti lelkesedés mámorában elnézték neki még a
ludományos precizitás hiányát, vakmerőségét és talán tisztes-
ségtelenségét is. Moniz tevékenysége világszerte a „pszicho-
sebészet" (ahogy saját maga nevezte módszerét) robbanásszerű
elterjedését eredményezte - Brazíliában, Kubában, Romániá-
ban, Nagy-Britanniában és különösképpen Olaszországban -, a
legnagyobb hatást azonban az Egyesült Államokban váltotta ki,
81
ahol is Walter Freeman neurológus ennek nyomán egy egészen
borzalmas új sebészi eljárást dolgozott ki, amelyet transzorJ
bitális lobotómiának nevezett. A beavatkozást a következőkép-
pen írja le:
Elektrosokkal „kiütjük" a beteget, és amíg ebben az „érzéstelenítés-
ben" van, egy jégvágót szúrunk be a szemgolyó és a szemhéj közé, így
tulajdonképpen a szemüregen keresztül behatolunk az agy frontális
lebenyébe, és oldalirányú vágást ejtünk a jégvágó jobbra-balra mozga-
tásával. Eddig két betegen végeztem el a műtétet mindkét oldalon, egy
betegen pedig az egyik oldalon anélkül, hogy bármilyen komplikáció
lépett volna fel; mindössze annyi történt egy esetben, hogy a páciens
egyik szeme igen véraláfutásos lett. A későbbiekben lehetnek ugyan
problémák, de a műtét elvégzése maga meglehetősen egyszerű, bár
elismerem, hogy a látvány elég rémisztő. Az csak a továbbiakban dől
majd el, hogy hosszú távon hogy reagálnak ezek a betegek, egyelőre
mindenesetre annyit látni, hogy tüneteik nagy részétől megszabadul-
tak, és a lobotómiát követően rendszerint kialakuló viselkedéses prob-
lémák közül is csak néhány kisebb jelentkezik náluk. Sőt egy órával a
műtét után fel tudnak kelni, és hazamehetnek.
Az a gondolat, hogy egy pszichosebészeti beavatkozást am-
bulánsán, egy jégvágó segítségével el lehetne végezni, koránt-
sem döbbenetét és szörnyülködést váltott ki az orvostársada-
lomból, hanem versengésre ösztönözte őket. Az Egyesült Álla-
mokban 1949-ig több mint tízezer ilyen műtétet végeztek el, és
további tízezret a következő két év során. Monizra mint „meg-
mentőre" tekintettek az emberek, és munkája elismeréseként
1951-ben Nobel-díjat kapott - ami Macdonald Critchley szava-
ival élve ennek a „szégyenletes történetnek" a betetőzése volt.
A beavatkozás természetesen soha nem „gyógyulást" ered-
ményezett, hanem egy olyan engedelmes, passzív állapotot,
amely legalább olyan távol állt az „egészségtől" (ha nem távo-
labb), mint az aktív tünetek, csak éppen - azoktól eltérően -
semmilyen lehetőség nem maradt az állapot megváltoztatá-
sára vagy „visszacsinálására". Róbert Lowell Emlékek a West
Streetről és Lepke-ről című könyvében így ír a lobotómián átesett
Lepke-ről:
Ernyedten, üresen a lobotómia után
kezesbáránnyá változott,
és már semmilyen gyötrelmes tépdődés
82
nem zavarta abban, hogy csak a villamosszékre figyeljen,
amely oázisként fénylett elméjének
minden kapcsolattól elszakadt légüres terében...
1%6-tól 1990-ig egy állami kórház pszichiátriai osztályán
dolgoztam, ahol én is rengeteg ilyen lobotomizált beteget lát-
tam, sokuk még jobban tönkre volt menve, mint Lepke, néhá-
iiv.ni teljesen élőhalottak voltak - megölte őket ez a nagyszerű
„gyógymód".10	/
Akár vannak a frontális lebenyben olyan patológiás „áram-
körök", amelyek az elmebetegségek kínzó tüneteit okozzák,
akar nincsenek - ezt a leegyszerűsített elképzelést először az
I H8()-as években fogalmazták meg, és később Moniz is magáévá
It lle -, az ehhez az agyterülethez kapcsolódó vívmányoknak és
képességeknek mindenképpen megvan a negatív oldaluk is. A
ludat és a lelkiismeret, a kötelességtudat és a felelősségérzet
olykor elviselhetetlen súllyal nehezednek ránk, annyira, hogy
néha valóban szeretnénk kitörni a nyomasztó kötelezettsé-
gek, a józanság és az ésszerűség korlátái közül. Szeretnénk
•zab,lóságra küldeni frontális lebenyünket, hogy távollé-
lehen az érzékek és indulatok Dionüszosz-ünnepét ülhessük,
(leszabályozott, civilizált, hiperfrontális természetünknek ezt
n lappangó szükségletét minden korszak és kultúra felismerte.
Mind annyiunknak szükségünk van arra, hogy időnként sza-
badnapot vegyünk ki frontális lebenyünktől - akkor válik ez
111 A leukotómiával és lobotómiával kapcsolatos botrányok az ötvenes évek
rlijrn csitultak el, de nem azért, mintha az orvosok körében bármiféle fenntar-
tónak vagy ellenérzések jelentkeztek volna ezekkel az eljárásokkal kapcsolatban,
li.mem azért, mert megjelent egy új eszköz - elterjedtek a nyugtatok -, amely
linlitl egykor a pszichosebészet is) teljes mértékben terápiás hatásúnak bizo-
nyult nemkívánatos mellékhatások nélkül. Hogy neurológiai vagy etikai
weinpontból valóban olyan nagy különbség van-e a pszichosebészet és a
nyugtatok között, az olyannyira kényes kérdés, hogy nem is igen merte még
•cuki feltenni. Nagy dózisban a nyugtatok ugyanolyan eredménnyel járhat-
nak, mint a műtét; „elhallgattathatják'' a betegeket, lecsendesíthetik ugyan a
I>bzíi hotikus hallucinációkat és érzékcsalódásokat, az előidézett nyugalom
Mimban a halál nyugalmához hasonlít - és paradox módon éppen ezáltal
iin gloszthatják őket a spontán gyógyulás esélyétől, amely pedig időnként
rlol óidul pszichózisokban, ehelyett egész életükre egy gyógyszer okozta beteg-
ing börtönébe zárják őket.
83
csak tragikussá, ha súlyos betegség vagy sérülés következtében
ez a szabadnap soha nem ér véget, mint Phineas Gage vagy Greg
esetében.11
*
1979 márciusában egy feljegyzésemben azt írtam Gregről, hogy
„a játékok, dalok, versek és a beszélgetés is teljesen összetartja
őt... ezeknek ugyanis van valamilyen ösztönös ritmusuk és
áramlásuk, az élet áramlása, amely magával ragadja és megtart-
ja őt." Ez a vonása erősen emlékeztetett egy amnéziás betegem-
re, Jimmie-re, aki ugyanilyen összetartottnak tűnt, amikor isten-
tiszteleten vett részt, és ezáltal kapcsolatba került egy jelen-
tésteli eseménnyel, egy szerves egység részévé vált, ez pedig fe-
lülírta azt az elszigeteltséget, amelyet amnéziája okozott.12 Egy
11 Bár a frontálislebeny-szindróma orvosi szakirodalma Phineas Gage eseté-
vel kezdődik, rendelkezésünkre állnak korábbi leírások is olyan megváltozott
tudatállapotokról, amelyeket annak idején nem tudtak kategorizálni, utólag
vissza tekintve azonban frontálislebeny-szindrómának tűnnek. Egy ilyen beszá-
molót olvashatunk Lytton Strachey Dr. North élete, betegsége és elhalálozása című
könyvében is. Dr. North a cambridge-i Trinity College tanára volt a XVIII.
században; súlyos szorongások és kínzó kényszeres vonások gyötörték, kollégái
pedig gyűlölték és rettegtek tőle szőrszálhasogató, moralizáló és könyörtelen
szigora miatt. Egészen addig, amíg egy nap stroke érte:
Gyógyulása nem volt tökéletes; testének bal oldala lebénult, de még ennél is
jelentősebb változás ment végbe elméjében. Szorongásai elmúltak. Aprólé-
kossága, szerénysége, komolysága, de még erkölcsössége is - egy csapásra
eltűntek mind. Könnyed nemtörődömséggel feküdt ágyában, s egyre ontotta
a bolondos megjegyzéseket, pajkos történeteket és illetlen tréfákat. Barátai
azt se tudták hogy piruljanak, miközben ő remekül szórakozott, s béna
vonásai furcsa, torz vigyorrá húzódtak... Epilepsziás rohamai voltak, ame-
lyek miatti szenvedéseit állítása szerint kizárólag a folytonos borfogyasztás
enyhítette. Ő, aki korábban híres volt mértékletességéről, most minden pohár
sherry után egyre vadabbul mulatozott.
Láthatjuk, hogy Strachey pontos és érzékletes leírást ad arról, hogy egy
frontális lebenyben bekövetkezett stroke milyen alapvető módon - és ebben az
esetben talán mondhatjuk, hogy kedvezően - változtatta meg az illető szemé-
lyiségét.
1 Ezt az egyszerre dinamikus és szemantikus természetű „szerves egységet",
amely központi eleme a zenének, a varázslási szövegeknek, a szavalásnak és
minden metrikus szerkezetnek, a legmélyrehatóbban Victor Zuckerkandl ele-
mezte Sound and Symbol (Hang és szimbólum) című nagyszerű művében. Az
84
Angliában vizsgált betegemre is emlékeztetett, egy zenetudós-
ra, akinek a temporális lebenyében fellépett encephalitis miatt
milyos amnéziája volt: képtelen volt néhány másodpercnél
hosszabb ideig emlékezni eseményekre és tényekre, bonyolult
zeneművekre azonban kiválóan tudott emlékezni, sőt újakat is
meg tudott tanulni, képes volt ezeket vezényelni és előadni, sőt
meg orgonán improvizálni is.13
Greg helyzete is hasonló volt: nemcsak a hatvanas évek slá-
gereire emlékezett kitűnően, de új dalokat is könnyen meg
tudott tanulni annak ellenére, hogy „tényeket" alig tudott meg-
jegyezni. Úgy tűnt, mintha több, teljesen különböző típusú em-
lékezeti mechanizmus is működne nála. Könnyedén jegyzett
meg versikéket és rímeket is (a kórházban állandóan szólt a
rádió vagy a tévé, és az ott hallott versikék közül Greg több
Százat is megjegyzett). Bekerülése után nem sokkal a következő
versikével teszteltem ezt a képességét:
Csicsíjja-babája
Aludj el szentem,
Mert ha nem alszol el,
Megfojtlak menten.
(üeg azon nyomban hibátlanul elismételte a versikét, még
nevetett is rajta, megkérdezte, hogy én találtam-e ki, és azt
mondta, hogy olyan „rémes volt, mint egy Edgár Allan Poe-me-
Sc". Két perccel később azonban már képtelen volt felidézni a
vei set, egészen addig, amíg eszébe nem juttattam a ritmusát.
Néhány ismétlés után már e kis segítség nélkül is fel tudta
Ide/ni, s attól fogva ha találkoztunk, soha nem mulasztotta el,
hogy felmondja nekem.
Ilyen áradó dinamikus-szemantikus struktúrákra igen jellemző, hogy minden
h'kz lovábbvisz, átvezet a következőhöz, minden részlet kapcsolódik minden
liióh részlethez. Az ilyen szerkezeteket általában nem is tudjuk részlegesen
fülelni vagy felidézni - ha egyáltalán észleljük őket, akkor csak egészként, és
Uy |h emlékszünk rájuk.
1' l’risoner of Consciousness (A tudat rabja) címmel a BBC filmet is készített
i Hol a betegről Jonathan Miller rendezésében (1988 novemberében).
85
Vajon ez a képessége, hogy meg tudott tanulni versikéket és
dalokat, pusztán egy procedurális (műveleti) vagy performatív
készség volt, vagy esetleg együtt járt valami olyan érzelmi
mélységgel és általánosítási képességgel, amelyet Greg máskor
nem mutatott? Bizonyos zenék kétségtelenül felkavarták érzel-
meit, ezek megnyithatták az utat olyan érzelmi és jelentésbeli
mélységek felé, amelyekhez máskülönben nem tudott hozzáfér-
ni, és az ember úgy érezte, hogy ilyen alkalmakkor Greg szinte
más emberré lett. Mintha nem is lett volna már frontálislebeny-
szindrómája, mintha a zene (talán fogalmazhatunk így) átme-
netileg „megyógyítóttá" volna. Még az EEG-je is, ami az idő
legnagyobb részében lassú és összefüggéstelen képet mutatott,
zenehallgatás közben nyugodt ritmust vett fel.14
Könnyű belátni, hogy egyszerű információkat dalba lehet
foglalni; így például Greggel mindennap közölhetjük egy rig-
mus formájában az aznapi dátumot, és ő képes lesz azonnal
szétválasztani a kettőt, és rákérdezésre a rigmus nélkül is helye-
sen megmondani a dátumot. De milyen jelentéssel bírhat az
„1995. július 9-e van" mondat olyan valaki számára, aki mély-
séges amnéziába süllyedt, aki elvesztette történelem- és időér-
zetét, aki egyik pillanatról a másikra létezik a folytonosság
nélküli várakozás állapotában? Ilyen körülmények között sem-
mi jelentése nincs annak, ha tudja valaki a dátumot. Vajon
lehetséges volna-e, hogy a zene életre keltő ereje segítségével,
esetleg célirányos, egyedi dalszövegek segítségével - olyan da-
14 A williamsbridge-i kórház egy másik betege, Harry S. - egyébként tehet-
séges ember volt, korábban mérnökként dolgozott - egy hirtelen verőértágulat
következtében súlyos agyvérzést szenvedett, és ez a frontális lebeny nagyfokú
pusztulásához vezetett mindkét oldalon. A kómából idővel magához tért és
gyógyulni kezdett, végül majdnem minden korábbi intellektuális képességét
visszanyerte, de mégis ugyanolyan súlyosan sérült maradt, mint Greg - szelíd,
üres, érzelmileg közömbös. Mindez azonban hirtelen megváltozik, amikor éne-
kelni kezd. Szép tenor hangja van, és nagyon szereti az ír dalokat. Amikor
énekel, hangja csordultig tele van érzelmekkel, gyöngédséggel, líraisággal, ami
egészen megdöbbentő, hiszen máskor ennek semmi jelét nem látni nála, és az
ember azt gondolná, hogy az érzelmek átélésének képessége teljesen kipusztult
belőle. S a dalolás közben mutatott érzelmei teljesen összhangban is állnak az
ének tartalmával - hol könnyed, hol kedélyes, hol tragikus, hol magasztos
hangot üt meg - és szinte teljesen megváltozik, mikor énekel.
86
lókkal, amelyek önmagáról vagy a külvilágról szóló értékes
Információkat tartalmaznak - valami tartósabb és mélyreha-
tóbb eredményt is el lehessen érni? Például hogy ne csak „ténye-
kei" szolgáltassunk Gregnek ilyen módon, hanem az idó' és a
történelem érzését is, az események összefüggésének érzetét,
111 lajdonképpen egy teljes gondolkodási és érzelmi reakdórend-
nzcrt (még ha mesterségeset is).
I ekintettel Greg vakságára és újonnan felfedezett tanulási ké-
। icsségeire, kézenfekvő ötletnek tűnt, hogy megtanulja a Braille-
li.ist. Megszerveztük a vakok izraelita egyház által üzemeltetett
Intézetével, hogy elkezdhessen egy intenzív tanfolyamot, heti
négy alkalommal. Tulajdonképpen nem is értem, miért lepőd-
lunk meg és miért voltunk csalódottak, amikor kiderült, hogy
l ii eg egyáltalán nem akar Braille-t tanulni: megrémült és pánik-
ba esett, amikor megértette, mit terveztünk számára, és így
lukadt ki: - Mi ez az egész? Azt hiszik talán, hogy vak vagyok?
Mii keresek én itt ennyi vak között? - Megpróbáltuk megmagya-
i i/.ni neki a helyzetet, ő azonban vaslogikával vágott vissza: - Ha
tényleg vak volnék, akkor azt én tudnám a legjobban. - Az intézet
bevallotta, hogy soha nem volt még ilyen nehezen kezelhető diák-
juk, így a tervet végül is ejtettük. A Braille-program kudarcával
Viszont egyfajta reménytelenségérzés is hatalmába kerített ben-
nünket és talán Greget is. Úgy éreztük, nem tehetünk semmit;
riiimilyen lehetőség nincs a változásra.
liddigre Greg már számtalan pszichológiai és neuropszicho-
|i >giai vizsgálaton esett át, amelyeknek értékelésében emlékezeti
és íigyelmi problémái mellett mindig szerepelt az is, hogy „se-
kelyes", „infantilis", „nincs betegségbelátása" és „eufórikus".
Könnyű volt megérteni, miért éppen ezeket a kifejezéseket hasz-
nálták Greggel kapcsolatban: hiszen az idő legnagyobb részé-
ben valóban így viselkedett. De a betegségen túl, frontálisle-
1 ieny-károsodásának és amnéziájának elsivárosító hatásán túl
v.ijon létezett-e egy másik, mélyebb Greg? Amikor 1979 elején
r/.l próbáltam kipuhatolni, azt mondta nekem, hogy „szeren-
»«ellennek érzi magát... legalábbis testileg", és hozzátette: -
Nem valami nagy élet ez így. - Ilyen alkalmakkor nyilvánvaló
volt, hogy nemcsak könnyed és feldobott tud lenni, de képes
inrly, sőt melankolikus érzések átélésére is saját állapotával
kapcsolatban. Akkoriban a kómában fekvő Karén Ann Quinlan
rengeteget szerepelt mindenféle hírekben, és valahányszor az ő
nevét emlegették és sorsáról beszéltek, Greg is elkomorodott és
elcsöndesedett. Soha nem tudta világosan megmondani, hogy
miért is érdekelte annyira ez az eset - én úgy éreztem, hogy
ennek kapcsán át tudta élni saját tragédiáját is. Vagy ez is csak
válogatás nélküli együttérzés volt, csak arról lett volna szó, hogy
azonnali hatást gyakorol rá minden hallott hír, hogy szinte
tehetetlenül belesodródik ugyanabba az érzelmi állapotba,
amelyről a hír is szólt?
Ezt a kérdést eleinte nem tudtam eldönteni, de bevallom,
talán kissé előítéletes is voltam, és nem hittem benne, hogy
bármiféle mély érzést tapasztalhatunk Gregnél - az általam
ismert neuropszichológiai tanulmányok szerint legalábbis ez
nem volt valószínű. Ezek a tanulmányok azonban rendszerint
gyorsan elvégzett rövid vizsgálatokon alapultak, nem pedig
olyan hosszú és folyamatos megfigyelésen, amelyre talán csak
egy krónikus betegeket gondozó kórházban van lehetőség, vagy
más olyan élethelyzetben, amikor a megfigyelő igazán részt
vesz a beteg életében, világában.
Bár Greg „frontálislebeny-tulajdonságai" - könnyedsége,
pergő asszociációi - igazán szórakoztatóak voltak, mindezek
mögött mégiscsak kirajzolódott valamiféle alapvető illedelmes-
ség, érzékenység és kedvesség; azt lehetett érezni, hogy minden
károsodása ellenére Gregnek még mindig megvan a személyi-
sége, az identitása, a lelke.15
15 Ezzel szemben Mr Thompson (A Malter of Identity [Identitás kérdése a
egész]), aki ugyanígy egyszerre amnéziában és frontálislebeny-szindrómában
szenvedett, gyakran „lelketlennek" tűnt. Nála a szellemeskedés inkább mániás,
vad, eszeveszett, sőt kegyetlen volt; parttalanul áradt anélkül, hogy törődött
volna tapintattal, illemmel, jólneveltséggel, anélkül hogy bármire is tekintettel
lett volna, beleértve a környezetében élők érzéseit is. Hogy Greg énjének és
identitásának (legalábbis) részleges megőrzése annak volt-e köszönhető, hogy
az ő állapota talán kevésbé volt súlyos, vagy pedig személyiségbeli különbségek
álltak a háttérben, az nem egészen világos. Mr. Thompson premorbid személyi-
sége olyan volt, mint egy New York-i taxisé, és a frontálislebeny-szindróma
tulajdonképpen csak felerősítette ezt. Greg személyisége eleve szelídebb, gyer-
mekibb volt - s nekem úgy tűnt, hogy ez csak színesebbé tette frontálislebeny-
szindrómáját.
88
Amikor Williamsbridge-be érkezett, mindannyian nagyra ér-
tékeltük intelligenciáját, vidám kedélyét, szellemességét. Azon-
nal be is indítottunk mindenféle terápiás programot és foglal-
kozást a számára, de minden próbálkozásunk - mint például az
is, hogy Braille-re tanítsuk - kudarcot vallott. Lassan kezdett
ránk telepedni az az érzés, hogy Greg gyógyíthatatlan, s ettől
kezdve egyre kevesebbet tettünk, és egyre kevesebbet remél-
tünk, ő pedig egyre jobban magára maradt. Egy idő után már
nem ő állt a figyelem és az elszánt terápiás igyekezet középpont-
jában - egyre magányosabbá vált, kimaradt a programokból,
nem vitték sehová, egyszóval csendben nem vettek róla tudo-
mást.
Még aki nem amnéziás, az is könnyen elveszíti kapcsolatát a
külvilággal, ha egy krónikus kórházi osztály eldugott kórterme-
iben éldegél. Van egy végtelenül leegyszerűsített napirend,
amely nem változik húsz-harminc vagy akár ötven éven át: az
embert felkeltik, megetetik, kiviszik a vécére, kiültetik a folyo-
sóra, aztán megebédeltetik, beviszik valami foglalkozásra, majd
megvacsoráztatják és lefektetik. A televízió akár egész nap is
teljes hangerővel szólhat a társalgóban - a legtöbb beteg oda
se figyel rá. Greg kedvenc sorozatait és a westernfilmeket
megnézte ugyan, sőt kívülről megtanult egy rakás reklám-
szöveget is; a híreket azonban már unalmasnak találta, és
egyre nehezebben tudott odafigyelni rájuk. Évek telhetnek el
így, ebben az időtlen lebegésben anélkül, hogy túl sok - és főleg
túl emlékezetes - olyan dolog történne, amihez az idő múlását
kötni lehetne.
Körülbelül tíz év elteltével Greg semmiféle jelét nem mutatta
fejlődésnek, beszéde egyre régiesebbé vált, és témái is egyre
inkább beszűkültek, hiszen az eltelt évek során semmilyen új
élmény nem adódott hozzájuk. Amnéziája az évek múlásával
egyre elkeserítőbbnek látszott, annak ellenére, hogy maga a
neurológiai tünet nem nagyon változott.
1988-ban Gregnek volt egy rohama - korábban soha nem voltak
rohamai (bár műtété óta elővigyázatosságból antikonvulzív -
rohamgátló - szereket szedettek vele) -, és ennek során eltörte
az egyik lábát. Ő maga azonban nem panaszkodott emiatt, még
csak meg sem említette; csak akkor derült ki, amikor másnap
89
megpróbált felállni. Úgy látszott, hogy amint a fájdalom enyhült
és ahogy talált egy kényelmes testhelyzetet, meg is feledkezett
a balesetről. Azt, hogy nem tudta, hogy el van törve a lába, sok
szempontból hasonlónak találtam ahhoz, hogy nem tudta ma-
gáról, hogy vak, hogy amnéziája miatt képtelen volt fejben,
tartani a „hiányokat". Amíg fájt a lába, addig egy rövid ideig
tudta, érezte, hogy valami történt; de ahogy a fájdalom elmúlt,
rögtön kiment az egész a fejéből. Ha lettek volna vizuális hallu-
cinációi vagy élénk képzeleti képei (mint ahogy ez sokszor
előfordul vakoknál, legalábbis a látásuk elveszítése utáni első
hónapokban és években), akkor tudott volna beszélni ezekről,
mondhatta volna, hogy: „Nézze!" vagy „Nahát!" Mivel azon-
ban nem érték tényleges látási ingerek, képtelen volt bármit is
fejben tartani akár a látással, akár a látás elvesztésével kapcso-
latban. Önmagával és a világgal kapcsolatban Greg már csak a
meglévő dolgoknak volt tudatában, a hiányzóaknak nem. Úgy
tűnt, képtelen rá, hogy veszteségeket megjegyezzen - saját ké-
pességeinek elvesztését ugyanúgy, mint egy tárgy vagy egy
személy elvesztését.
1990 júniusában Greg édesapja, aki munkába menet minden
reggel eljött meglátogatni a fiát és egy órát elbeszélgetett, elvic-
celődött vele, hirtelen meghalt. Én sem voltam ott ekkortájt
(éppen saját apám temetésére utaztam), s amikor visszaérkezé-
semkor értesültem Greg veszteségéről, hozzá siettem. Termé-
szetesen azonnal tudatták vele a történteket. Én azonban nem
igazán tudtam, hogy mit is mondjak neki - hogy felfogta-e
egyáltalán, mi történt. - Biztosan nagyon hiányzik az édesapja
- próbálkoztam.
- Ezt hogy érti? - kérdezte Greg. - Hiszen mindennap bejön.
Mindennap találkozunk.
- Nem - magyaráztam -, ő már nem jön többé... Már egy ideje
nem is jár be. Égy hónappal ezelőtt meghalt.
Greg összerezzent, az arca szürkére vált, elhallgatott. Az volt
a benyomásom, hogy kétszeresen is megrázta, amit hallott:
egyrészt édesapja váratlan halálhíre döbbentette meg, másrészt
az a tény, hogy ő maga nem tudott róla, nem jegyezte meg, nem
emlékezett rá.
- Azt hiszem, olyan ötven körül lehetett - mondta végül.
- Nem, Greg - feleltem-, már jócskán a hetvenes éveiben járt.
90
Greg erre újra elsápadt. Kimentem a szobából, mert úgy
ereztem, hogy most magányra van szüksége ahhoz, hogy
mindezt feldolgozza. Amikor azonban néhány perc múlva
visszatértem, Greg már egyáltalán nem emlékezett beszélge-
tésünkre, mindarra, amit mondtam neki, arra, hogy az édes-
apja meghalt.
Azt mindenesetre megtapasztalhattam, hogy Greg képes a
szeretet és bánat érzésére. Ha kételkedtem is eddig abban, hogy
képes mély érzéseket átélni, ettó'l kezdve semmi kétségem nem
maradt efelől. Szemmel láthatóan összeomlott apja halálhírének
hallatán - ezúttal nem viselkedett könnyedén és komolytala-
nul.16 De vajon gyászolni is képes lesz-e? A gyász elengedhetet-
len feltétele, hogy a gyászoló emlékezzen a veszteség élményé-
iv, és én korántsem voltam benne biztos, hogy Greg képes lesz
rí re. Elmondhatjuk neki újra és újra, hogy az édesapja meghalt,
rs ót újra és újra megrázza majd a váratlannak érzett hír, és
mindig nagy szomorúságot fog érezni. De pár perc múlva min-
dent elfelejt és újra vidám lesz, ez pedig lehetetlenné teszi a
gyászmunkát.17
A következő hónapokban odafigyeltem rá, hogy gyakran
látogassam Greget, apja halálát azonban nem hoztam fel többé.
I)gy gondoltam, nem az én feladatom szembesíteni ezzel -
értelmetlen és kegyetlen dolog lenne folyton erre emlékeztetni;
.1/ idő majd úgyis megoldja, hiszen Greg magától is észreveszi
majd apja hiányát.
1990. november 26-án a következő feljegyzést készítettem:
„( Iregnek nincs tudatos, megfogalmazható tudása apja halálé-
iul - ha megkérdezik tőle, hogy hol az apja, akkor ilyeneket
mond: »Épp lement az udvarra« vagy »Sajnos ma nem tudott
1 h Ebben különbözött Mr. Thompsontól, aki súlyosabb frontálislebeny-szind-
11 imája következtében másra sem volt képes, mint folyamatos szellemeskedésre,
i h.ik beszélt megállás nélkül, és amikor közölték vele bátyja halálhírét, ő rögtön
i avágta: - Nagy mókamester a fiú! - majd azonnal továbbugrott más, irreleváns
Irmákra.
17 A Prisoner of Consciousness című BBC-film amnéziás zenetudósának hely-
/rli- egyszerre volt hasonló és különböző. Minden egyes alkalommal, amikor a
Irlcsége kiment a szobából, szörnyű, végleges veszteség érzését élte át. S amikor
a Ivlesége néhány perc múlva visszajött, minden alkalommal mcgkönnyebbíil-
l< n zokogott fel, mondván: - Azt hittem, meghaltál!
91
jönni« vagy más hasonlóan hihető' magyarázatot ad. Ugyanak-
kor viszont mostanában nem akar hazamenni se hétvégenként,
se Hálaadáskor, holott régebben ez mindig nagyon fontos volt
számára - bizonyára szomorúnak és elviselhetetlenül üresnek
érezné apja nélkül a szüló'i házat, bár ezt képtelen tudatosan
megfogalmazni. Szemmel láthatóan a szomorúság érzése asszo-
ciálódott benne az otthon fogalmához."
Az év vége felé Greg, aki korábban mindig jó alvó volt,
álmatlanná kezdett válni; az éjszaka közepén felébredt, és tapo-
gatózva bolyongott órákig a szobájában. - Elvesztettem vala-
mit. Valamit meg kell keresnem - mondta, ha megkérdezték,
mit csinál, azt azonban soha nem tudta megmondani, mit is
veszített el, vagy mit keres. Az embernek önkéntelenül is az
az érzése támadt, hogy apját keresi, bár ő maga nem tudta
megmondani, hogy mit csinál, és fogalma sem volt róla, hogy
mi az, amit valójában elveszített. Nekem azonban úgy tűnt,
hogy most már volt valamilyen implicit tudása a dologról, és
talán egyfajta szimbolikus (bár még nem megfogalmazható)
tudása is.
Apja halála óta Greg mindig olyan szomorúnak látszott, hogy
úgy éreztem, jót tenne neki valamilyen különleges ajándék - s
amikor 1991 augusztusában meghallottam, hogy a Grateful
Dead néhány hét múlva koncertet ad a Madison Square Gar-
denben, úgy gondoltam, itt a nagy alkalom. Az együttes egyik
dobosával, Mickey Harttal éppen ezen a nyáron ismerkedtem
meg teljesen véletlenül - mindketten részt vettünk ugyanis azon
a szenátusi meghallgatáson, amely a zene terápiás hatásával
foglalkozott -, s ő elintézte nekünk, hogy az utolsó pillanatban
még szerezzünk jegyeket, és Greg tolószékestül ott lehessen a
koncerten, mégpedig egy különleges helyen, a hangfalak köze-
lében, ahol a legjobb volt az akusztika.
Mivel az utolsó pillanatban szerveztünk meg mindent, nem
akartam előre szólni Gregnek, nehogy csalódott legyen, ha még-
sem sikerül jegyet szereznünk. Amikor azonban érte mentem a
kórházba és megmondtam neki, hogy hova megyünk, teljesen
feldobódott. Gyorsan felöltöztettük, és bepakoltuk az autóba.
Ahogy a belvárosba értünk, lehúztam az ablakokat, és New
York hangjai és illatai egyszerre beáramlottak az autóba. A
92
I larmincharmadik utcán frissen sült perec illata szállt a levegő-
tlen, s ahogy ezt Greg megérezte, mélyen beszívta, és nevetve
így szólt: - Ez a leginkább New York-i illat a világon!
I latalmas tömeg gyülekezett a Madison Square Garden előtt,
A legtöbben batikolt pólókban - nem hiszem, hogy az elmúlt
liiisz évben egyetlen batikolt pólót is láttam volna, így aztán én
ffiagam is kezdtem úgy érezni, mintha visszacsöppentünk vol-
na a hatvanas évekbe, sőt talán mintha el se múltak volna még
(izek az évek. Sajnáltam, hogy Greg nem látja a tömeget, hiszen
otthon érezte volna magát köztük, közülük valónak. Ebben az
emelkedett hangulatban Greg spontán módon beszélni kezdett
ami nála rendkívül szokatlan volt -, és hatvanas évekbeli
I menyeiről mesélt:
A ( entral Parkban voltak mindig a nagy össznépi banzájok. Most már
|á ideje nem volt semmi - legalább egy éve, vagy talán még régebben,
nem tudom pontosan... Koncertek, zene, LSD, fű, minden, ami
kell... Amikor először voltam, éppen Virágfesztivál volt... Jó kis
Idők voltak... sok minden kezdődött a hatvanas években - az add
11 ick, az össznépi banzájok, a szerelemünnepek, a nagy füstölések...
Manapság már nem nagyon látni ilyet... Allén Ginsberg - ő is
mindig Greenwich Village-ben vagy a Central Parkban van. Most
mar egy ideje nem láttam őt sem. Talán egy éve is megvan, hogy
idoljára láttam...
Greg fogalmazásmódja, az, hogy jelen időt vagy legfeljebb
közelmúltat használt, hogy mindezekről az eseményekről úgy
beszélt, mintha nem is a távoli múltban zajlottak volna, még
kevésbé, mint lezárult dolgokról, hanem mintha „talán egy
evvel ezelőtt" történtek volna (ami egyben azt is jelentette, hogy
mindez bármikor újra ugyanígy megtörténhet); mindez egy
korházi vizsgálat során annyira patológiásnak, annyira anakro-
nisztikusnak tűnt, most azonban, ahogy mi is részei voltunk
ennek a hatvanas évekbeli tömegnek, amely a Madison Square
(Jardén felé hömpölygött, szinte normálisnak, természetesnek
ereztem.
Bent megtaláltuk a Greg tolószéke számára fenntartott kü-
lönleges helyet a hangfalak mellett. Maga Greg percről percre
izgatottabb lett, a tömeg morajlása (- Olyan, mint valami
hatalmas állat - mondta) és a levegőben terjengő édeskés
93
hasisillat egyre fokozta hangulatát. - Milyen fenséges illat! -
mondta, és mélyet lélegzett. - Ez a legértelmesebb illat a vilá-
gon'.’8
Ahogy megjelent a zenekar a színpadon, és a hangzavar még
jobban felerősödött, Greget egészen magával ragadta az izga-
tottság, hangosan tapsolni és kiabálni kezdett: - Bravó! Bravó!
Gyerünk! Gyerünk, Hypo! - majd: - Ro, Ro, Ro, Harry-Bo! -
Egy pillanatnyi szünet után megkérdezte: - Látja a sírkövet a
dobok mögött? Látja Jerry Garcia afrofrizuráját? - s mindezt
olyan meggyőződéssel kérdezte, hogy egy pillanatra én is
bedőltem neki, és - még mielőtt rájöttem volna, hogy mindez
csupán Greg konfabulációja - elkezdtem a szememet me-
resztgetni a sírkőre a dobok mögött (persze hiába) és Jerry
Garcia mostanra már ősz hajára, amely szálegyenesen, kifé-
sülve lógott vállaira.
Greg újból felkiáltott: - Pigpen! Maga is látja Pigpent?
- Nem - feleltem bizonytalanul, nem tudtam, mit is mondjak.
- Ő nincs itt... Tudja, ő már nincs benne az együttesben.
- Nincs benne? - kérdezte Greg megrökönyödve. - Mi tör-
tént? Lecsukták, vagy mi?
- Nem, Greg, nem csukták le. Meghalt.
- Ez borzasztó - felelte Greg, fejét csóválva a megrázó hír
hallatán. Aztán egy perc múlva újra megbökött: - Pigpen! Maga
is látja Pigpent? - S az előző beszélgetés szóról szóra megis-
métlődött.
Egy idő után őt is magával ragadta a tömeg lüktető, zúgó
izgatottsága, az ütemes taps, lábdobogás és éneklés, és ő is
18 Jean Cocteau ugyanezt mondta az ópiumról. Hogy Greg ezt idézte-e
tudatosan vagy tudattalanul, fogalmam sincs. Az illatok gyakran még intenzí-
vebben hívnak elő emlékeket, mint a zene; s a szagészleletek - amelyek az agy
egy nagyon primitív részében, a „szaglóagyban" vagy rhinencephalonban ke-
letkeznek - esetleg nem is haladnak végig a mediális temporális lebeny komp-
lex, többfázisú emlékezeti rendszerein. A szaglási emlékek neurológiai értelem-
ben jóformán kitörölhetetlenek, így még amnézia esetén is felidézhetőek lehet-
nek. Érdekes lenne forró perecet vagy hasist adni Gregnek, hogy lássuk, vajon
ezek az illatok felidézik-e benne a koncert emlékét. A koncert utáni napon ő
maga spontán módon szóba hozta a perecek „csodás" illatát - az élmény még
mindig nagyon élénk volt -, arra azonban már képtelen volt, hogy térben és
időben elhelyezze, hol érezte utoljára ezt az illatot.
94
kiutálni kezdte: - A Dead! A Dead! - majd minden egyes szót
kihangsúlyozva: - A Deadet akarjuk! - Majd egyik kedvenc
lakinak címét kiabálta: - Tobacco Road! Tobacco Road! - amíg
। na k el nem kezdődött a zene.
Í gy régi dallal, az „Iko, Iko"-val kezdett a zenekar, és Greg
boldogan és fesztelenül kapcsolódott be az éneklésbe, kívülről
India a szöveget, és különösen élvezte az afrikai hangzású
irh éneket. A Garden egész hatalmas nézőtere együtt mozgott
must a zenével, tizennyolcezer ember hangolódott egymásra,
mindenki eksztázisban volt, minden idegrendszer szinkronba
került egymással, összehangolódott.
A koncert első felében rengeteg régi számot já tszottak, hatva-
nas évekbeli dalokat, amiket Greg mind ismert és szeretett, és
együtt énekelt velük. Fantasztikus volt látni, hogy milyen
energiával és örömmel tapsolt és énekelt megállás nélkül -
nyoma se volt annak az erőtlenségnek és kimerültségnek, ami
általában jellemző volt rá. Ritkán lehetett nála tapasztalni,
hogy figyelme ilyen csodálatosan koncentrált és kitartó volna;
ii kulső történések most egy irányba terelték, összetartották.
Ahogy erre a teljesen átalakult Gregre néztem, nyomát sem
Lillám rajta amnéziának vagy frontálislebeny-szindrómának -
rbl >en a pillanatban teljesen egészségesnek látszott, mintha csak
n zene feltöltötte volna őt saját erejével, koherenciájával, szelle-
mevei.
Nem voltam benne biztos, hogy nem kell-e majd elmennünk
félidőben, a szünetben - végül is Greg egy tolókocsiba kénysze-
i ült, beteg ember volt, aki több mint húsz éve nem járt még csak
(i városban sem, nemhogy rockkoncerten. O azonban tiltako-
ult: - Nem, nem! Maradni akarok! Látni akarom az egészet! -
। n pedig boldog voltam, hogy ilyen önérvényesítő, autonóm
uioilon viselkedik, hiszen engedelmes kórházi élete során nem-
igen láttam nála ilyesmit. Maradtunk tehát, és a szünetben
bcinennünk a színfalak mögé, ahol Greg kapott egy hatalmas
l>u ró perecet, és találkozott Mickey Marttal, akivel váltott is
néhány szót. Előtte egy kicsit fáradt és sápadt volt ugyan, ettől
ti találkozástól azonban feldobódott, és kipirulva, izgatottan
varta, hogy folytatódjon a zene.
A koncert második felét azonban kicsit furcsának találta;
ezeknek a daloknak nagy része a hetvenes évek közepéről-vé-
95
géről származott, és ő nem ismerte a szövegeiket, bár maga a
stílus ismerős volt számára. Azért élvezte ezeket is, tapsolt és
énekelte a dallamot, vagy maga talált ki szövegeket. De azután
még újabb számok jöttek, mint például a „Picasso Moon", ame-
lyek már teljesen különböztek a régiektől sötét, mély dallama-
ikkal és kidolgozott elektromos hangszerelésükkel, ami a hat-
vanas években lehetetlen, elképzelhetetlen lett volna. Ezeket
Greg érdeklődve hallgatta ugyan, de alaposan összezavarta a
zene. - Fura hangzás - mondta. - Még sose hallottam ilyesmit.
- Figyelmesen hallgatta, minden zenei érzékét felkavarta, de
tekintete kissé riadt és rémült volt, mint amikor valaki először
lát egy ismeretlen állatot vagy növényt, vagy egy egész ismeret-
len világot. - Ez biztos valami újfajta, kísérleti zene - mondta -,
korábban ilyet sose játszottak. Futurisztikusan hangzik... talán
ez a jövő zenéje. - Az újabb számok természetesen messze
meghaladták azt a zenei fejlődést, amit ő el tudott képzelni; és
annyira túlhaladták azt a zenét, ami számára a Grateful
Deadhez kapcsolódott (és annyira különböztek is attól), hogy
ez teljesen összezavarta. Nem kételkedett benne, hogy ez is az
„ő zenéjük", mégis az a csaknem elviselhetetlen érzése támadt,
hogy a jövő zenéjét hallja - mint ahogy egy késői Beethoven-mű
is letaglózta volna bármelyik rajongóját, ha azt 1800-ban hallja
egy koncerten.
- Fantasztikus volt - áradozott, ahogy kifelé mentünk a
Gardenből. - Ezt soha nem fogom elfelejteni. Életemben nem
éreztem még ilyen jól magam! - Hazafelé az autóban Grateful
Dead-CD-ket játszottam le neki, hogy ameddig csak lehet,
ébren tartsam benne a koncert hangulatát és emlékét. Attól
féltem, hogy ha akár csak egy pillanatra is kikapcsolom a
Dead zenéjét vagy nem róluk beszélek, akkor azon nyomban
elillan a fejéből a koncert élménye. Greg egész úton visszafelé
lelkesen énekelte a CD-ről szóló dalokat, és amikor a kórház-
nál elbúcsúztunk, még mindig feldobott koncerthangulatban
volt.
Másnap azonban, amikor korán reggel beértem a kórházba,
az ebédlőben találtam Greget, egyedül ült, a fal felé fordulva. A
Grateful Deadről kérdeztem - mi a véleménye róluk? - Klassz
banda - mondta imádom őket. Voltam a Central Park-i és a
Fillmore East-i koncertjükön.
96
- Igen - feleltem már mesélte. De azóta nem látta őket?
Nem éppen tegnap hallotta őket a Madison Square Gardén-
ián?
- Nem - mondta Greg nem is voltam még soha a Gar-
। lenben.19
19 Greg szemmel láthatóan nem emlékszik a koncertre - de amikor kaptam
 gy kazettát a koncertfelvételről és megmutattam neki, rögtön felismert néhá-
nyat az „új" számok közül, ismerősnek találta ezeket, és el is tudta énekelni. -
kzl hol hallotta? - kérdeztem, amikor a „Picasso Moon"-t hallgattuk.
Ilizonytalanul megvonta a vállát. Nem kétséges azonban, hogy a dalt mégis
megtanulta. Mostanában rendszeresen meglátogatom, és lejátszom neki ezt a
kinn vrtfelvételt és az újabb Grateful Dead-koncertekről készült kazettákat is.
I így tűnik, élvezi ezeket a látogatásokat, és már sok új dalt megtanult. Mosta
iiaban pedig, amikor megérkezem és meghallja a hangomat, felderül az arca, és
I h in I rajongó cimborájaként üdvözöl.
97
EGY ORVOS ÉLETE
Tourette-szindróma előfordul minden etnikum körében, min-*
den kultúrában, a társadalom minden rétegében; s aki látott már
ilyet, az azonnal felismeri. A kappadokiai Aretaiosz már kétezer
évvel ezelőtt feljegyzett olyan eseteket, hogy egy beteg hirtelen
ugatni és rángatózni kezdett, furcsán grimaszolt és gesztikulált,
és akarata ellenére, kontrollálhatatlanul káromkodott és szitko-
zódott. A klinikai kép részletes leírására azonban csak 1885-ben
került sor, amikor egy ifjú francia neurológus, Georges Gilles de
la Tourette - aki mellesleg Charcot tanítványa és Freud barátja
volt - összevetette ezeket az anekdotikus feljegyzéseket saját
betegei körében tett megfigyeléseivel. A tünetegyüttest, leírása
szerint, elsősorban görcsös rángatózás jellemzi, s ezt mások
beszédének vagy viselkedésének önkéntelen utánzása vagy is-
mételgetése (echolalia, illetve echopraxia), valamint káromko-
dások és obszcenitások önkéntelen, kényszeres kimondása
(coprolalia) kíséri. A betegek egy része (szenvedésük ellenére)
furcsa módon közönyösnek és nemtörődömnek látszik; mások
különös, sokszor elmés, olykor viszont bizarr asszociációkra
hajlamosak; megint mások szélsőségesen impulzívak és provo-
katívak, folyton a fizikai és szociális határokat tesztelik; vannak,
akik állandóan nyughatatlanul vizslatják környezetüket, oda-
kapnak mindenhez, beleütik az orrukat mindenbe, majd szét-
hajigálják a kezük ügyébe eső tárgyakat; és vannak olyanok is,
akiknek viselkedése szélsőségesen sztereotip, megrögzött - tu-
lajdonképpen nincs két egyforma beteg.
Minden betegség valamilyen módon a kettősség élményével
jár együtt - megjelenik egy olyan önálló tényező (a betegség),
amely követelményeket és korlátokat állít a személy elé. A
Tourette-szindróma esetében ez a tényező az az ellenállhatatlan
kényszer, a késztetéseknek és kényszereknek az az óriási ereje,
amelynek hatására a személy úgy érzi, hogy akarata ellenére ezt
98
vagy azt kell tennie, és hogy mindenáron meg kell felelnie ennek
az énidegen késztetésnek. Ebben a folyamatban a két akarat
ki mfliktusba kerülhet egymással, kompromisszumot köthetnek
vagy együttműködhetnek. Egy Tourette-szerű impulzuskont-
inll-zavar esetében a személynek valóban lehet valamiféle
inegszállottság"-élménye, s kétségtelen, hogy a középkorban
ugy-egy ilyen megnyilvánulást szó szerint „megszállottságnak"
In tekintettek. (Magát Tourette-et is nagyon izgatta a megszál-
lni Iság jelensége, még egy színdarabot is írt a középkori Lou-
il unban járványszerűen kitört démoni megszállottságról.)
A betegség és a személyiség, az „énidegen tényező" és az „én"
viszonya igen bonyolult lehet a Tourette-szindróma esetében,
különösen, ha a betegség már kora gyerekkortól kezdve fenn-
áll I, s így tulajdonképpen együtt fejlődött a személyiséggel, és
K/.iintalan módon összefonódott vele. Ilyenkor a betegség és az
i n egymás képére formálódnak, egyre jobban kiegészítik egy-
mást, míg végül - mint egy összeszokott házaspár - elválaszt-
luil.illan, egységes egészet alkotnak. Ez a viszony rendszerint
iti slniktív ugyan, de lehetnek konstruktív elemei is: energiát és
। nmtaneitást biztosíthat például, esetleg szokatlan, olykor egé-
n/cii megdöbbentő teljesítményre teheti képessé a személyt. A
betegség tolakodó, követelőző jellege ellenére kreatív módon is
hasznát lehet venni a Tourette-szindrómának.
A kórképnek a klinikumban történt meghonosodása után
ii/onban még évekig nem tartották organikus betegségnek a
I uiirette-szindrómát, hanem csupán valamilyen „erkölcsi" kór-
nál - az akaratgyengeség vagy felelőtlenség megnyilvánulásá-
nak, amelyet értelemszerűen az akarat helyreállításával lehet
kezelni. Az 1920-as évektől egészen a hatvanas évekig inkább
p i/ichiátriai betegségnek tekintették, amelyet pszichoanalízis-
ül I és pszichoterápiával próbáltak kezelni - azonban ez is hatás-
talannak bizonyult. Amikor aztán a hatvanas évek elején kimu-
tatlak, hogy haloperidollal látványosan csökkenthetők a Tou-
!i lle-szindróma tünetei, hirtelen fordulattal kémiai betegség-
nek kiáltották ki, amely arra vezethető vissza, hogy a dopamin
nevű neurotranszmitter aránya nem megfelelő az agyban. Ezek
a megközelítések azonban mind csak részben érvényesek,
ugyanis mind túlzottan leegyszerűsítik a képet, és nem magya-
l ózzák meg a teljesség igényével a Tourette-szindróma rendkí-
99
vül bonyolult jelenségét. Sem a kizárólag biológiai, sem pedig a
pusztán pszichológiai vagy társadalmi-erkölcsi megközelítés
nem állja meg a helyét; de még csak az sem elég, ha egyszerre
vesszük figyelembe mindhárom szempontot - a Tourette-
szindrómát ugyanis egy negyedik szempontból is értékelnünk
kell, ez pedig a beteg saját belső, egzisztenciális nézőpontja. A
külső és belső narratívumnak ez esetben is egységes egésszé kell
összeállnia.
Azt gondolhatnánk, hogy az erős rángatózás, a kényszercse-
lekedetek és a furcsa, bizarr viselkedés a legtöbb szakma gya-
korlását lehetetlenné teszi e betegek számára, ám a valóságban
nem ez a helyzet. A Tourette-szindróma talán ha ezer emberből
egyet érint, a betegeket pedig a legkülönbözőbb pályákon talál-
juk - olykor a legsúlyosabb betegek is megtalálhatók az élet
szinte minden területén. Vannak közöttük írók, matematiku-
sok, zenészek, színészek, lemezlovasok, építőmunkások, szoci-
ális gondozók, szerelők, sportolók. Rendben van, gondolhat-
nánk, de azért nyilván vannak mégis olyan szakmák, amelyek
gyakorlása egyértelműen kiesik a Tourette-szindrómások lehe-
tőségei közül - és talán ezek között is a legelső az a bonyolult,
precíz és higgadt munka, amelyet egy sebész végez. Nem sokkal
ezelőtt még én magam is így gondoltam. Ma már azonban -
bármilyen hihetetlenül is hangzik - öt sebészt is ismerek, akik
Tourette-szindrómában szenvednek.’
Dr. Cári Bennett-tel Bostonban találkoztam először egy tudomá-
nyos konferencián, amelynek témája a Tourette-szindróma volt.
Teljesen átlagos megjelenésű férfi volt - középtermetű ötvenes,
barna szakállába és bajuszába már néhány ősz szál is vegyült,
egyszerű sötét öltönyt viselt - egészen addig, amíg egyszer csak
váratlanul kapálózni kezdett, levetette magát a földre, ugrált és
rángatózott. Bizarr mozgásait és méltóságteljes higgadtságát
egyformán megdöbbentőnek találtam. Amikor kifejeztem neki
hitetlenkedésemet pályaválasztásával kapcsolatban, meghívott
1	T ovábbi négy ilyen sebész bukkant fel ennek az írásnak az első megjelenése
óta (egyikük szemsebész). Rajtuk kívül ismerek most már három Tourette-
szindrómás belgyógyászt, két neurológust, de csak egy ilyen pszichiátert.
100
magához Branford (Brit Columbia, Kanada) városába, ahol élt
Pn dolgozott - kísérjem el vizitjein a kórházban, mosakodjak be
vele, nézzem meg műtét közben. Négy hónappal később, októ-
ber elején így hát repülőn ültem Branford felé, tele kíváncsiság-
gal és vegyes érzésekkel. Dr. Bennett értem jött a repülőtérre,
üdvözölt - furcsa üdvözlés volt: félig meglódulás, félig ránga-
lő/ás, egyszóval jellegzetes tourette-es üdvözlés -, felkapta a
bőr ondómét, és autójához kísért furcsa, gyors, szökdécselő járá-
sival: minden ötödik lépésnél ugrott egyet, időnként pedig
k lehajolt a földre, mintha föl akarna szedni valamit.
Branford idilli környezetben fekszik - a Sziklás-hegység ár-
nyékában, Brit Columbia délkeleti részén, északra Banff hegyei
krulnek el, délre Montana és Idaho -, nagyon is kellemes és
termékeny vidék ez, ugyanakkor mindenfelől hegyek, gleccse-
i vk és tavak veszik körül. Maga Bennett szenvedélyesen érdek-
lődik a földrajz és a geológia iránt; néhány évvel ezelőtt például
Otthagyta egy évre sebészi praxisát, hogy ezt a két tárgyat ta-
millá a Victoria Egyetemen. Ahogy keresztülhaladtunk a vidé-
ken, morénákat, kőzetrétegeket és más különleges képződmé-
nyeket mutogatott, s ezáltal a táj, amit én csupán idilli csend-
életnek láttam, egyszerre életre kelt, megelevenedett a történel-
me, és megláttam benne én is a föld mélyén rejlő erőket és
toppant geológiai távlatokat. Ez a minden részletre kiterjedő,
odaadó és heves figyelem, a felszín alatti lényeg folytonos ku-
tatása, az állandó vizsgálódás és elemzés mind a nyughatatlan,
rideklődő Tourette-szindrómás elme sajátosságai. Ez tulajdon-
keppen ugyanannak a kényszeres és perszeveratív hajlamnak a
megnyilvánulása, amely arra készteti őket, hogy állandóan is-
mételgessenek valamit, hogy újra és újra visszatérjenek egy
Irmához.
Valahányszor megakasztotta valami a figyelem és érdeklődés
áramát, azonnal megjelentek Bennett rángásai és ismétlődő
mozdulatai - ez esetben bajuszának és szemüvegének kénysze-
les meg-megérintése. Bajuszát állandóan le kellett simítania, és
ellenőriznie kellett, hogy egyformán áll-e mind a két oldalon; és
r/,cinüvegét is folyton „be kellett állítania" - föl-le, jobbra-balra,
előre-hátra igazgatta hirtelen, görcsös ujjmozdulatokkal -, amíg
az. is pontosan „középen" nem állt. Időnként kinyújtotta vagy
clorelendítette a jobb karját; néha egy hirtelen mozdulattal
101
mindkét mutatóujjával megérintette a szélvédői („Az érintések-
nek szimmetrikusaknak kell lenniük" - magyarázta); máskor
egy gyors mozdulattal térdei vagy a kormány helyzetén változ-
tatott („Mindkét térdemnek szimmetrikusan kell elhelyezked-
nie a kormányhoz képest. Pontosan középen kell állniuk"); néha
pedig egészen váratlanul, normál beszédhangjától teljesen elté-
rő fejhangon ilyeneket mondogatott: - Helló, Patty! Halihó! -
olykor pedig: - Förtelmes! (Mint kiderült, Patty egy régi barát-
nője volt, akinek nevét kegyelettel őrzi ez a görcsös mozdulat.)2
Ez a repertoár azonban csak akkor került a színpadra, amikor
beértünk a városba, és a közlekedési lámpák miatt újra meg újra
meg kellett állnunk. A piros lámpák nem zavarták Bennettet -
nem siettünk sehová -, de megtörték a vezetés ritmusát és
dallamát, a cselekvés gyors és akadálytalan lefutását, amely
addig képes volt integrálni az agyban zajló folyamatokat. A
változás teljesen váratlanul ment végbe: az egyik pillanatban
még minden simán ment, a következő pillanatban viszont töre-
2	A rángások jelentősége nem egyértelmű, a jelentés nélküli rángatózástól és
hangadástól az értelmes cselekvési aktusig bármik lehetnek. Bár maga a ránga-
tózásra való hajlam a Tourette-szindróma sajátossága, a mozgás konkrét megje-
lenési formájának gyakran személyes vagy történeti jelentése, értelme van. így
amikor egy név, egy hang, egy kép vagy egy mozdulat, amellyel esetleg évekkel
korábban találkozott a személy és azóta már el is felejtette, egyszer felidéződik,
azt elkezdi először tudattalanul ismételgetni vagy utánozni, egy idő után pedig
rögzül ez a felidézett emlék egy sztereotip mozgás formájában. Az ilyen szte-
reotip mozgások olyanok, mint a múlt hieroglifái, megkövesedett maradványai,
amelyek az idő múlásával még tovább merevedhetnek és rövidülhetnek, míg
eredeti jelentésük végül teljesen értelmét veszti (mint ahogy az angol „God be
with you" [= Isten legyen Önnel] köszönés az évszázadok során a fonetikailag
hasonló, de önmagában már értelmetlen „goodbye" [= viszlát] szóvá sűrűsö-
dött). Egy régi betegemnél például úgy jelentkezett ez, hogy folyton egy felcsat-
tanó, torokhangú, három szótagú szót mondogatott, amelyről az elemzés során
kiderült, hogy a német „ Verboten!" (= tilos) szó erősen felgyorsított, összepréselt
változata, amely tulajdonképpen az apjától szakadatlanul hallott német nyelvű
tiltások paródiája volt.
Nemrég levelet kaptam egy Tourette-szindrómás hölgytől, aki olvasta ennek
az esettanulmánynak egy korábbi változatát, s ő a következőket írta: „...a
»megőrzés« szóval lehetne a legmegfelelőbben leírni az élettapasztalatok és a
rángások összefüggését - azt a folyamatot, amelynek során az előbbiek beágya-
zódnak az utóbbiakba... Majdnem olyan ez, mintha a Tourette-szindrómás test
a személy élettapasztalatának - igaz, zavaros - kifejezőeszközévé válna."
102
ilrzellé és zűrzavarossá vált a viselkedése. Amikor Benned
wlm.m és akadálytalanul vezetett, akkor az embernek nem az
Vi> 11 az érzése, hogy a Tourette-szindrómát éppen elnyomják az
egészséges folyamatok, hanem az, hogy agya és elméje teljesen
inas működési módban üzemelnek.
Nehány perc múlva már meg is érkeztünk a házukhoz -
Majalos külsejű, kedves ház volt, burjánzó kerttel; egy domb
U-lejéről nézett le a városra. Bennett kutyái - furcsa, világos
üzemükkel inkább farkasokra hasonlítottak-ugatva és farkukéit
t Káváivá odarohantak hozzánk, ahogy a ház elé gördültünk.
< Jrtzdájuk az autóból kiszállva ugyanazon a furcsa, kapkodó,
in.igas hangon üdvözölte őket, amelyet korábban a „Helló,
l’ally!"-nél használt: - Sziasztok, kutyusok! - Megpaskolta a
fejüket, görcsös, rángatózó mozdulattal, mindketten egy ponto-
ü<m ot paskolásból álló sorozatot kaptak, amelyet kínos egyfor-
masággal mért ki nekik. - Nagyszerű kutyák, félig malamutok,
felig eszkimó kutyák - mondta. - Úgy gondoltam, jobb, ha
keltőt veszek, így legalább nem unatkoznak. Együtt játsza-
nak, együtt alszanak, együtt vadásznak - mindent együtt
i Kínálnak. - És, gondoltam, együtt is simogatják őket. Felme-
i ull bennem, hogy vajon részben nem azért vett-e két kutyát,
hogy saját szimmetria- és szinkronkényszerének eleget tegyen.
A kutyaugatásra aztán előjöttek a fiai is - két jóképű kamasz,
í gy pillanatra úgy éreztem, hogy Bennett mindjárt odakiált
nekik tourette-es hangján, „Sziasztok, srácok!", és az ő fejüket is
ntegpaskolja, szépen, szimmetrikusan. De nem ez történt - kü-
lön-külön bemutatta Markot és Dávidét. A házba lépve pedig
bemutatott feleségének, Helennek, aki éppen uzsonnát készí-
ted.
Az asztalnál ülve Bennettet folyton elvonták görcsös mozdu-
latai - kényszeresen meg-megérintette a lámpaburát a feje fö-
lött. Mutatóujjainak körmével finoman meg kellett kocogtatnia
.i lampaüveget, ami ilyenkor éles, félig-meddig dallamos han-
gol adott ki, olykor egész hangsorozatot. Az asztalnál töltött
Időnek legalább egyharmadát ezzel a kocogtatással töltötte, és
szemmel láthatóan képtelen volt abbahagyni. Muszáj vajon ezt
csinálnia? Muszáj ott ülnie?
- Ha messzebb ülne és nem érné el, akkor is muszáj lenne
kocogtatnia? - kérdeztem tőle.
103
- Nem - válaszolta. - Teljesen attól függ, hogy hol vagyok.
Az elhelyezkedésen múlik az egész. Például itt, ahol most ülök,
nem érzek ingert arra, hogy odanyúljak ahhoz a téglafalhoz, de
ha ott ülnék mellette, akkor biztos, hogy muszáj lenne megérin-
tenem. - Követtem a pillantását az említett falig, és láttam, hogy
tele van foltokkal az érintésektől és ütögetésektől. A hűtőajtó
pedig be volt horpadva és le volt verve, mintha meteoritok vagy
lövedékek becsapódásának nyomait viselte volna magán. - Hát
igen - magyarázta a házigazda, elkapva pillantásomat -, ha
hirtelen rám jön a dühroham, akkor elhajítom a kezem ügyében
lévő tárgyakat; a vasalót, a sodrófát, a serpenyőt, mindent. - Egy
darabig próbáltam megemészteni ezt az információt. Ez ugyan-
is új - erőszakos, nyugtalanító - szemponttal gazdagította azt a
képet, amit kezdtem róla lassanként kialakítani, ráadásul telje-
sen összeegyeztethetetlennek éreztem azzal a barátságos, nyu-
godt emberrel, akit magam előtt láttam.3
- Ha annyira zavarja a fény, miért ül olyan közel hozzá? -
kérdeztem.
- Igaza van, tényleg zavar - felelte Bennett de ugyanakkor
stimulál is. Szeretem ezt a kocogtatást hallgatni és érezni az
ujjaimmal. Persze eléggé el is tereli a figyelmemet. Nem tudok
például itt, az étkezőben tanulni. Be kell mennem a dolgozószo-
bámba, hogy ne legyek a lámpa közelében.
A személyes tér érzése, illetve az „én" tárgyakhoz és más
személyekhez való viszonyának érzése jelentősen megváltozik
Tourette-szindrómában. Én magam is sok olyan beteget isme-
rek, akik képtelenek elviselni, hogy egy étteremben csupán
karnyújtásnyi távolságra üljenek másoktól, ha pedig ezt még-
sem tudják elkerülni, akkor kényszert éreznek arra, hogy gör-
3 Egyes Tourette-szindrómás betegeknek olyan dobálórohamaik vannak -
váratlanul egy szemmel láthatóan céltalan késztetés, kényszer tör rájuk, hogy
eldobálják a tárgyakat amelyek meglehetősen különböznek attól, ahogy
Bennett dühében dobálózik. Esetenként megérzi előre a rohamot, ami elég lehet
ahhoz, hogy elkiáltsa magát: - Fejeket behúzni! - mielőtt egy tányért, egy üveg
bort vagy ami éppen a keze ügyében van, kényszeresen a szoba másik végébe
hajítana. Ilyen kényszeres dobálórohamok néhány postencephalitises betegemnél
is előfordultak L-DOPA-túlingerlés esetén. (Némileg hasonló dobálózást ta-
pasztalok időnként - persze rohamok nélkül - kétéves keresztfiamnál is, aki
éppen életének első ellenkező-lázadó korszakát éli.)
104
kinyúljanak vagy odakapjanak feléjük. Különösképpen
ikkoi érzik elviselhetetlennek ezt a helyzetet, ha a „provokáló"
i/rinély a Iratuk mögött ül. Sok Tourette-szindrómás beteg
rppcn ezért hajlamos a sarokba ülni, ahol „biztonságos" távol-
»Ágb.m érezhetik magukat másoktól, és ahol senki nincs mögöt-
tük 1 Hasonló problémák adódhatnak néha vezetés közben is: a
lielcg úgy érezheti, hogy más járművek „túl közel" vannak,
Vagy hirtelen „megnőnek", „bejönnek" a látótérbe, amikor pe-
dig egy egészséges ember azt látná, hogy normális távolságra
vniinak. Paradox módon ugyanakkor megfigyelhető egy olyan *
tendencia is, hogy „vonzódnak" más járművekhez, hajlamosak
Inléjük sodródni - bár ennek tudatában vannak, és képesek
gyorsan reagálni, ami rendszerint segít elkerülni a balesetet. (A
wrinélyes tér idegrendszeri reprezentációjának zavarai hasonló
Illúziókat és késztetéseket idézhetnek elő néha Parkinson-
h/indrómában is.)
Bennett betegségének egy másik megnyilvánulása - amely
Igencsak különbözött a hirtelen, kényszeres mozdulatoktól - az
volt, amikor talpát lassan a földre nyomva lépésről lépésre
kijelölt maga körül egy kört. - Ez valahogy ösztönösen jön -
magyarázta, amikor erről kérdeztem. - Mint amikor egy kutya
megjelöli a territóriumát. Zsigerből jön. Azt hiszem, ez valami
nagyon ősi, még az emberré válás előtti dolog - talán mindany-
nyiunkban megvan ez, anélkül hogy tudnánk róla. A Tourette-
Hzindróma csak „felszabadítja" ezeket a primitív viselkedéseket.1 * * * 5
1 Ez a sajátosság egyszer egészen komikus helyzetet produkált, amikor
három Tourette-szindrómás barátommal vacsorázni mentem egy étterembe Los
Angelesben. Mindhárman azonnal a saroküléshez siettek - nem hinném, hogy
valamiféle versenyszellemtől hajtva, hanem sokkal inkább azért, mert mindhár-
man létfontosságúnak érezték, hogy oda üljenek. Az a szerencsés, aki elsőnek
t i t oda, egész este nyugodtan üldögélhetett a helyén, a másik kettő viszont foly-
ton hátrafelé kapkodott, a többi vendég felé.
5 A Tourette-szindróma nem pszichiátriai betegség, hanem hiperfiziológiai,
nrnrobiológiai kórkép, amelyben több filogenetikailag primitív agyterület is
spontán módon ingerlődhet, szubkortikális izgalom jöhet létre. Hasonló inger-
lés, illetve a „primitív" viselkedések felszabadulása volt tapasztalható encepha-
hhs lethargica esetén végzett serkentő lézióknál - erről az Awakeningsben (Ébre-
dések) is írtam (55-56. o.). Sok esetben ez a jelenség már a betegség első
napjaiban is nyilvánvaló volt, és L-DOPA-ingerléssel vált még feltűnőbbé.
105
Bennett néha a „gátolatlanság betegségének" nevezi a Tou-
rette-szindrómát. Vannak olyan gondolatok, amelyek önma-
gukban még nem kórosak, amelyek bárkinek átfuthatnak az
agyán, de normális esetben ezek gátlás alatt állnak. Az ő eseté-
ben viszont ezek a gondolatok perszeverálnak, megszállott mó-
don folyton jelen vannak a fejében, és akarata és meggyőződése
ellenére hirtelen előtörhetnek. Tegyük fel például, magyarázza,
hogy szép idő van odakint, és ő napozni szeretne, hogy lesüljön
egy kicsit. Ez a gondolat aztán mindvégig ott fog motoszkálni a
fejében akkor is, amikor betegeit vizsgálja a kórházban, és vá-
ratlan, önkéntelen kijelentésekben fog megnyilvánulni. - A nő-
vér például azt mondja, hogy Jones úrnak fáj a hasa, mire én
kinézek az ablakon, és azt kezdem mondogatni, „Barnító nap-
sugár, barnító napsugár." Ez akár ötszázszor is elhangozhat egy
nap. Biztos hallják a betegek is a kórteremben - lehetetlen, hogy
ne hallják -, azt hiszem, egyszerűen nem törődnek vele vagy
nem tartják fontosnak az egészet.
Néha a Tourette-szindróma kényszeres gondolatok vagy szo-
rongások formájában nyilvánul meg. - Ha aggódom valami
miatt - mondta erről Bennett, amikor az asztal körül ültünk -,
mondjuk hallok egy történetet, ami arról szól, hogy egy gyerek-
nek valami baja lett, akkor fel kell kelnem, és meg kell tapogat-
nom a falat, miközben azt mondogatom: „Remélem, az én gye-
rekeimmel nem történik ilyesmi." - Ezt egyébként a saját sze-
memmel is láthattam néhány nappal később. A tévéhíradóban egy
elveszett gyerekről volt szó, ami teljesen felkavarta és felizgatta.
Rögtön elkezdte a szemüvegét igazgatni (föl, le, balra, jobbra, föl,
le, balra, jobbra), s egyre dühösebben próbálta középre állítani.
„Hu-hú!" hangokat hallatott, mint egy bagoly, és alig hallhatóan
azt suttogta: - Dávid, Dávid, ő vajon jól van? - majd kirohant a
szobából, hogy a saját szemével is meggyőződhessen róla. Intenzív
szorongást és aggodalmat élt át, ha azt hallotta, hogy elveszett
vagy megsérült valahol egy gyerek; azonnal kétségbeesett, ön-
magára, saját gyerekeire vonatkoztatta a hallottakat, így aztán
babonás módon kénytelen volt azonnal ellenőrizni a helyzetet.
Uzsonna után sétálni indultunk Bennett-tel; elmentünk egy al-
mától roskadozó kis gyümölcsöskert mellett, és felsétáltunk a
város fölé emelkedő dombra - a két barátságos malamut közben
106
♦
végig ott ugrándozott körülöttünk. A séta során házigazdám
elmesélt néhány dolgot az életéről. Nem tudja, hogy a családjá-
ból volt-e valakinek Tourette-szindrómája, őt ugyanis örökbe
fng.idták. Saját betegsége hétéves kora körül kezdődött. - To-
nmlóban nőttem fel, és egész gyerekkoromban szemüveges
voltam, fogszabályzót hordtam, és ráadásul még rángatóztam
h mesélte. - Nagyon kínos volt, inkább távol maradtam a
többiektől. Magányos gyerek voltam; nagy kirándulásokat tet-
tein egyedül. Nem hívogattak folyton mindenféle barátok tele-
li n ion, mint Markot - elég látványos a különbség kettőnk között.
Az egyedüllét és a magányos séták ugyanakkor meg is edzet-
tek, találékonnyá tették, függetlennek érezhette magát, és elége-
ilell volt önmagával. Mindig is jó kézügyessége volt, és szerette
n dolgok természetes anyagát - érdekelte, ahogy kialakulnak a
k । ivek, ahogy a növények növekszenek, ahogy az állatok mozog-
nak, ahogy az izmok együtt dolgoznak és kiegyenlítik egymást,
ahogy az emberi test felépül. Egészen korán eldöntötte, hogy
urbész lesz belőle.
Az anatómia simán ment neki, de az orvosi egyetem többi
löszét borzalmasan nehéznek találta; s nem is csupán a ránga-
liízások és rohamok miatt, amelyek egyébként az évek során
sulyosbodtak, hanem inkább az újonnan fellépő, furcsa nehéz-
ségek miatt, amelyek akadályozták az olvasásban. - Többször
is el kellett olvasnom minden egyes mondatot - meséli -, és
vonalzóval be kellett kereteznem a bekezdéseket, hogy a szöveg
minden része a látóteremen belül maradjon. - Amellett, hogy a
bekezdéseket, sőt néha minden egyes sort is, alá kellett húznia,
olyan dolgoknak is szükségét érezte, hogy „kiegyensúlyozza"
ii szótagokat és szavakat, hogy gondolatban „szimmetrikussá"
legye az írásjeleket, hogy ellenőrizze egy bizonyos betű előfor-
dulásának gyakoriságát, és hogy bizonyos szavakat, mondato-
kat vagy sorokat ismételgessen magában.6 Mindez teljesen lehe-
(l Ezek a tünetek teljesen általánosakTourette-szindrómában, de előfordulnak
m.is szindrómák esetén is. Miriam H. nevű betegem például arra érzett kény-
»zert, hogy megszámolja az E betűket minden oldalon, amit elolvasott, hogy
visszafelé mondjon, írjon vagy betűzzön le mondatokat, hogy az emberek arcát
gondolatban geometriai alakzatokra szabdalja szét, és hogy vizuálisan egyen-
•ulyba, szimmetrikus helyzetbe hozzon mindent, amit csak látott.
107
tétlenné tette, hogy könnyedén és folyamatosan olvasson. Eze-
ken az akadályokon a mai napig nem jutott túl, így még mindig
nehézséget okoz neki, hogy gyorsan átfusson egy szöveget, éí
hamar megértse a lényegét, vagy hogy a szépirodalmat, a köl-
tészetet igazán élvezni tudja. Megvolt ugyanakkor a haszna i;
ennek az erőfeszítésnek, hiszen ennek köszönhetően rendkívül
alaposan elolvasta a szövegeket, és szinte szó szerint megtanul-
ta a tankönyvek tartalmát.
Az orvosi egyetem elvégzése után távoli helyek, különösen
az északi tájak kezdték vonzani, így háziorvosi praxisát észak-
nyugaton, a Yukon vidékén kezdte meg, de dolgozott az Észa-
ki-sarkvidék jégtörő hajóin is. Könnyedén alakított ki baráti
kapcsolatokat, így közel került az eszkimókhoz is, akik között
élt és dolgozott, és egy idő után már szakértőnek számított í
sarkvidéki gyógyításban. S amikor 1968-ban, huszonnyolc évet
korában megnősült, feleségével világ körüli útra mentek, ét
végre megvalósíthatta egy gyerekkori álmát: megmászhatta e
Kilimandzsárót.
Az elmúlt tizenhét esztendő során kis, elszigetelt települése-
ken dolgozott Nyugat-Kanadában - először, tizenkét évig, há-
ziorvosként egy kisvárosban. Öt évvel ezelőtt, amikor felerősö-
dött benne a vágy, hogy az érintetlen természet, a hegyek és
tavak közvetlen közelében éljen, Branfordba költözött. („És itl
is maradok. Soha nem akarok elmenni innen.") Azt mondja,
„érzi", hogy Branford a megfelelő hely számára. Az itteni em-
berek barátságosak, de nem túl bizalmaskodók, megtartják a
megfelelő távolságot. Természetüknél fogva jól neveltek és kul-
turáltak. Az iskolák nagyon jó színvonalúak, még főiskola is var
a városban, vannak színházak és könyvesboltok - az egyiknek
éppen Helen a tulajdonosa -, ugyanakkor erősen vonzódnak az
emberek a természethez. Rengetegen járnak vadászni és hor-
gászni, Bennett azonban túrázni és síelni szeret a legjobban.
Annak idején, amikor megjelentek Branfordban, úgy érezte,
hogy meglehetősen gyanakodva fogadják. „Egy rángatózó se-
bész? Mit akarhat ez itt? Minek jött?" Eleinte nem voltak betegei,
és nem volt benne biztos, hogy sikerül letelepedniük, de idővel
fokozatosan elnyerte a városka bizalmát és tiszteletét. Egyre
több betege lett, és hamarosan kollégái - akik kezdetben döb-
benten és hitetlenkedve figyelték - is elfogadták, és végül teljes


108
|««gn tagjává vált a helyi orvosközösségnek. - De most már
eleget meséltem - zárta le a beszélgetést, ahogy visszatértünk a
lii'izhoz. Majdnem sötét volt már, s Branford fényei itt-ott pislá-
ki tini kezdtek. - Jöjjön be velem holnap a kórházba -fél nyolckor
megbeszélést tartunk. Utána ambuláns betegeket fogadok, és
vizitelek. Péntekenként pedig műtök-bemosakodhat velem, ha
kiváncsi rá.
Nagyszerűen aludtam aznap éjjel Bennették alagsori vendég-
szobájában, korán reggel azonban egy furcsa, surrogó hangra
ébredtem, ami a szomszédos szobából - a játékszobából - szü-
léi lolt át. A játékszoba ajtaja részben üvegezett volt, és ahogy,
még félálomban, bekukkantottam rajta, valami zakatoló moz-
dul lyszerűséget láttam odabent - egy surrogva körbe-körbe
fingó, nagy kereket, ami füstfelhőt árasztott magából, időnként
|Hilig sípoló hangot hallatott. Zavartan benyitottam, hogy kö-
zelebbről is megnézzem a jelenséget. Mint kiderült, Bennett volt
it lélmeztelenre vetkőzve, dühödten tekert egy szobabiciklit,
é* közben nyugodtan füstölgőit egy óriási pipán. Egy patológia-
Imikonyv hevert előtte, méghozzá a neurofibromatosisról szóló
i víznél kinyitva. Kivétel nélkül minden reggel így kezdi a napot
lel órát tölt a szobabiciklin, közben kedvenc pipáját szívja, és
vgy patológia- vagy sebészettankönyvet tanulmányoz, hogy
felkészüljön aznapi munkájára. A pipa és a ritmikus mozgás
megnyugtatja. Ilyenkor nincsenek rángásai, kényszeres impul-
zusai - legfeljebb egy kis sípolás. (Talán ilyenkor egy sípoló, a
préi in át száguldó vonatnak képzeli magát.) Ilyen módon meg-
nyugodva pedig képes a szokásos elterelő műveletek nélkül is
olvasni.
Amint azonban a ritmikus kerékpározás abbamaradt, roham-
a/eiűen rátört a rángatózás és a kényszercselekvés: hasát bök-
diisié - ami pedig egyáltalán nem volt nagy -, és azt motyogta:
Kövér, kövér, kövér... kövér, kövér, kövér... kövér, kövér,
kövér... - aztán, némileg érthetetlenebbül: - Kövér és egy ne-
gwd cinke. - (Néha a „cinke" lemaradt.)
Mit jelent ez? - kérdeztem.
I 'ogalmam sincs. Azt se tudom, hogy a „förtelmes" honnan
|i in két évvel ezelőtt egy napon egyszer csak feltűnt a semmi-
ből I Így nap majd eltűnik, és jön helyette egy másik szó. Amikor
láhidt vagyok, akkor néha „körtelmes" lesz belőle. Nincs min-
109
dig értelmük ezeknek a szavaknak, sokszor csak a hangzásuk
tetszik meg. Bármilyen furcsa hang vagy furcsa név magával
ragadhat, és elkezdhet ismétlődni. Általában két-három hóna-
pig „használok" egy szót. Azután egy nap egyszerűen eltűnik,
és egy új lép a helyébe. - Tudván, hogy apjuk mennyire lelkese-
dik a furcsa szavakért és nevekért, fiai folyamatosan gyűjtögetik
számára az ilyeneket - olyan szavakat kutatnak fel, amelyek
furcsán hangzanak egy angol anyanyelvű ember számára, s
ezek persze a legtöbbször külföldi nevek. Újságokat és könyve-
ket olvasnak át, hogy ilyen nevekre bukkanjanak, figyelik a
tévét és a rádiót, és ha találnak valami „zaftos" szót, azt hozzá-
írják a listához. Maga Bennett a következőképpen vélekedik
erről a listáról: - Nagyjából ez a legértékesebb dolog a házban.
- A lista szavait „elmebonbonoknak" hívja.
Hat évvel ezelőtt kezdték el írni ezt a listát, amikor az „Oginga
Odinga" név alliteráló hangzása magával ragadta Bennettet, s
mostanra már több mint kétszáz név szerepel rajta. Közülük
huszonkettő „aktuális" - ezek bármikor előkaphatóak, megrág-
hatóak, ismételgethetőek, ízlelgethetőek. A huszonkét név kö-
zül a leghosszabb múltra Slavek J. Hurka tekint vissza - ő az
ipari-gazdasági összefüggéseket oktató professzor volt a Sas-
katchewan Egyetemen, ahol Helen tanult -, ez a név 1974 óta
ismétlődik a fejében nagyobb megszakítások nélkül. Bizonyos
neveknek (ilyenek a Boris Blank, Floyd Fiake, Morris Gook,
Lubor J. Zink) rövid, csattanós hangzásuk van, mások (Yel-
berton A. Tittle, Babaloo Mandel) jól hangzó, több szótagú
alliterációik miatt vonzóak. Az echolalia voltaképpen befa-
gyasztja a hangokat, megállítja az időt, az ingereket visszhan-
gokként, „idegen testekként" őrzi meg, mint a szervezet a beül-
tetett szöveteket. Ahogy Bennett mondja, csak a szavak hang-
zása, „ dallama" ülteti el őket a fülébe, a szavak eredete, jelentése
vagy a hozzájuk kapcsolódó asszociációk lényegtelenek. (Ez
hasonlít ahhoz, ahogy a neveket görcsös rángatózások formájá-
ban őrzi meg.)
- Hasonlóképpen vagyok a számokkal kapcsolatos kénysze-
reimmel is - mondta Bennett. - Mostanában mindent hármasá-
val és ötösével kell csinálnom, de néhány hónappal ezelőtt még
négyesével és hetesével kellett. Aztán egy reggel arra ébredtem,
hogy a négy és a hét eltűntek, és megjelent helyettük a három és
110
rt/ öt. Olyan ez, mintha lekapcsolna valaki egy lámpát, egy
másikát meg felkapcsolna. Hozzám nem sok köze van az egész-
nek.
A Tourette-szindrómás figyelmét mindig a különös, a szokat-
l ui, .1 kiugró, a karikaturisztikus ragadja meg, és az ilyen inge-
i< k késztetik arra, hogy ismételgesse őket, hogy foglalkozzon
veink Ez jól kitűnik abból a személyes beszámolóból is, ame-
lyet Meige és Feindel idéznek 1902-ben:
Mindig is tudtam, hogy határozott hajlamom van az utánzásra. Egy
i idckes mozdulat vagy egy furcsa póz látványa rögtön arra ingerel,
In így megpróbáljam leutánozni, így volt ez régen is, és még ma is ez a
helyzet. Hasonlóan hatnak rám a szavak, a mondatok, a kiejtés vagy a
hangsúlyozás is - minden furcsaságot azonnal leutánzok.
Emlékszem, hogy tizenhárom éves koromban láttam egy férfit, aki
különös grimaszra húzta a szemét és a száját, és attól a pillanattól
kezdve nem nyughattam addig, amíg élethűen utánozni nem tudtam
lm kifejezését... Azután még hónapokon keresztül önkéntelenül is
ismételgettem az öregúr grimaszát. Egyszóval elkezdtem ticelni.
bél nyolc előtt öt perccel indultunk el a városba. Öt percbe
wm telt, hogy a kórházba érjünk, fogadtatásunk azonban a
vártnál jóval lelkesebb volt, időközben ugyanis Bennett tudtán
kívül híressé vált. Néhány héttel korábban interjút készített vele
egy magazin, és a cikk éppen most jelent meg. Mindenki mo-
solygott, és újonnan szerzett hírnevével ugratta. Bennett egy
A Tourette-szindróma egyik kiváló kutatójának neve - dr. Abuzzahab -
। wknem diagnosztikus értékkel bír, hiszen a betegeket groteszk, perszeveráló
liiinételgetésekre készteti (Abuzzahuzzahab stb.). A szokatlan ingerek természe-
Irsi n nemcsak Tourette-szindrómások számára izgalmasak és érdekesek. Az
Ismeretlen szerzőtől származó ókori mnemotechnikai szöveg, az Ad Herennium
ü l ezer évvel ezelőtt az elmének ugyanezt a hajlamát írta le és egyben azt is, hogy
rímek segítségével hogyan tudunk képeket erősebben rögzíteni elménkben:
Amikor a hétköznapi életben kellemes, közönséges, banális dolgokat látunk,
ezekre nem nagyon emlékszünk, ilyenkor ugyanis nem kavarja fel elménket
semmi új vagy nagyszerű. Ha azonban valami különlegesen hitvány, tisztes-
ségtelen, szokatlan, nagyszerű, hihetetlen vagy nevetséges dolgot látunk
vagy hallunk, arra hosszú ideig emlékezni fogunk... A közönséges látvány
hamar elvész az emlékezet számára, míg az újszerű hosszan megmarad... A
művészetnek tehát a természetet kellene utánoznia.
111
kicsit zavarban volt ugyan, de azért élvezte a helyzetet, és nem
sértődött meg a többiek tréfálkozásán. („Ezt már soha nem
tudom jóvátenni. Mostantól meg leszek bélyegezve.") Az orvosi
szobában, kollégái között szemmel láthatóan sokkal felszaba-
dultabban érezte magát, és kollégái is lazán viselkedtek vele.
Ennek a könnyedségnek paradox módon éppen az volt az egyik
jele, hogy nyugodtan hagyták Tourette-tüneteit megnyilvánul-
ni - ujjával finoman megérintette vagy megpaskolta a többieket,
két alkalommal pedig, amikor együtt ült valakivel egy dívá-
nyon, hirtelen az oldalára fordult, és lábujjával megérintette
kollégája vállát (ezt a mozdulatot már más Tourette-betegeknél
is megfigyeltem). Új ismerőseivel általában óvatosan viselke-
dik, és titkolni igyekszik tüneteit, amíg jobban meg nem ismeri
az illetőt. Elmesélte például, hogy amikor elkezdett ebben a
kórházban dolgozni, eleinte csak akkor mert ugrálni a folyosón,
ha biztos volt benne, hogy senki se látja. Most viszont már
akárhogy ugrándozhat, a kutya se veszi észre.
Az orvosi szobában folyó beszélgetés pontosan ugyanolyan
volt, mint bármelyik más kórházban - orvosok beszélgetnek
egymás között szokatlan esetekről. Bennett félig összekuporod-
va feküdt a padlón, egyik lábával a levegőt rugdalta, és közben
egy különleges neurofibromatosisos esetről számolt be, egy
fiatalemberről, akit nemrég operált meg. Kollégái figyelmesen
hallgatták. Viselkedésének furcsasága és beszámolójának töké-
letesen normális volta kiugró ellentétben álltak egymással. Két-
ségkívül volt valami bizarr ebben a jelenetben, de szemmel
láthatóan annyira megszokott volt minden jelenlévő számára,
hogy senki nem szentelt neki különösebb figyelmet, szinte fel se
tűnt senkinek. Egy külső szemlélő azonban bizonyára döbben-
ten állt volna a látvány előtt.
A megbeszélés után némi kávé és fánk következett, majd
átmentünk a sebészeti ambulanciára, ahol már fél tucat beteg
várt Bennettre. Az első egy hegyi vezető volt a Banff Nemzeti
Parkból - kockás ing, szűk farmer, cowboykalap. Lova esés
közben rázuhant gazdájára, akinek hasnyálmirigyében óriási
pszeudociszta alakult ki. Bennett elbeszélgetett a beteggel - aki
elmondta, hogy már csökken a duzzanat -, és közben finoman,
gyöngéden megtapogatta a hullámzó tömeget a férfi hasában.
Megkonzultálta a radiológussal a szonogramleletet, ami meg-
112
Piösílette a ciszta visszafejlődését, majd visszajött, és megnyug-
lnl l.i a beteget: - Magától le fog lohadni. Nagyon szépen zsugo-
i<ulik - egyáltalán nem lesz szükség műtétre. Már lovagolhat is
il|r.i I gy hónap múlva szeretném megint látni. - A hegyi vezető
boldogan, könnyed léptekkel távozott. Később én is beszéltem
< radiológussal, aki a következőket mondta: - Bennett nemcsak
(1 diagnosztizáláshoz ért fantasztikusan, de ő a legegyüttérzőbb
i l'i'.sz is, akivel valaha találkoztam.
A következő beteg egy nagydarab asszony volt, akinek a
lenekén kellett egy melanomát kimetszeni. Bennett bemosako-
dón, és steril kesztyűt húzott. Mintha a sterilitással, a tilalmak-
kal kapcsolatos érzések valahogy megmozdították volna Tou-
i rtte-szindrómáját: steril kesztyűs jobb kezével hirtelen furcsa,
kn| ’.ilózó mozdulatokat tett bal karjának kesztyűtlen, mosatlan,
piszkos" része felé. A beteg mindezt nyugodtan szemlélte.
Azi >n tűnődtem, vajon mit gondolhat erről a különös mozdulat-
mi, az orvos kezének görcsös rángatózásáról. Nem lehetett
egészen meglepve, hiszen háziorvosa nyilván felkészítette erre
bizonyos mértékig, talán valami ilyesmit mondott neki: „Önnek
egy apró műtétre van szüksége. Én személy szerint dr. Bennettet
Ajánlanám - kitűnő sebész. El kell azonban mondanom önnek
«/( is, hogy a doktor úr néha furcsa mozdulatokat tesz és
különös hangokat hallat - ezt a jelenséget úgy hívják, hogy
I uiirette-szindróma; de önnek semmi oka aggodalomra, ez a
legkevésbé sem zavarja a doktor urat abban, hogy a műtétet
kitűnően elvégezze."
Az előkészületek után Bennett hozzálátott az érdemi munká-
hoz- jóddal fertőtlenítette a műtéti területet, majd abszolút biz-
tos kézzel beadott egy helyi érzéstelenítőt. De ahogy a cselekvés
iiunusa egy pillanatra megszakadt - több érzéstelenítőre volt
M/nksége; a nővér tartotta neki az ampullát, amiből ő újra meg-
töltötte a fecskendőt -, megint megjelent a kapálózó mozdulat
csaknem az érintés is. A nővérnek szeme se rebbent; látott
inai ilyet korábban, és tudta jól, hogy az orvos nem fogja össze-
piszkolni a kesztyűjét. Ezek után Bennett biztos kézzel egy-egy
ovális bemetszést ejtett mindkét oldalon, kb. 2,5 centire a me-
Liuoma széleitől, és negyven másodpercen belül eltávolította
A daganatot a hozzá tartozó dióforma háj- és bőrdarabkával
együtt. - Kinn is van! - jelentette. Ezek után rendkívül gyorsan
113
és ügyesen összevarrta a seb széleit, mindegyik öltésre öt formás
csomót biggyesztve. A beteg fejét hátrafordítva szemlélted
ahogy az orvos dolgozott, és ékelődve megkérdezte: - Mondja,
doktor úr, otthon is maga szokott mindent megvarrni?
Bennett nevetve válaszolt: - Persze. Kivéve a zoknikat. De hát
zoknit ma már senki se stoppol.
A beteg tovább nézte a műveletet. - Nahát, egész szép mintát
hímez rám!
Az egész műtét nem tartott három percig. Bennett bejelentet-
te: - Készen is vagyunk. Tessék, ezt találtuk - azzal a beteg orra
elé dugta az eltávolított húsdarabot.
- Pfuj! - az asszony rémülten felsikoltott. - Nekem aztán ne
mutogassa! De a műtétet azért köszönöm.
Az egész művelet lebonyolítása az első lépéstől az utolsóig
igazán profinak tűnt, nem pedig - a csaknem megvalósult érin-
tésektől és kapálózó mozdulatoktól eltekintve - egy Tourette-
szindrómás beteg viselkedésének. Az a mozzanat azonban már
nem volt ilyen egyértelmű, amikor a kimetszett csomót megmu-
tatta a betegnek („Tessék!"). Egy epekövet még csak-csak meg-
mutat az ember, de egy formátlan, véres, zsíros húscafatot?! A
nő egyértelműen nem akarta látni, Bennett viszont igenis meg
akarta mutatni neki, s bennem felmerült, hogy ez nem a tou-
rette-esekre jellemző túlzott alaposság és precizitás megnyilvá-
nulása volt-e, annak a késztetésnek a megnyilvánulása, hogy
mindent alaposan megvizsgáljanak és megértsenek. Aznap dél-
előtt még egyszer felmerült bennem ez az érzés, amikor egy idős
hölgyet kezelt, akinek az epevezetékébe egy T alakú csövet
vezetett be. Hosszasan magyarázta az eljárást a betegnek az
anatómiai részletekkel együtt, de a hölgy beléfojtotta a szót: -
Nem akarom tudni, hogy mit csinál. Egyszerűen csak csinálja!
Kinek a megnyilvánulása volt ez ilyenkor: a Tourette-szind-
rómás Bennett kényszere vagy pedig Bennett professzor ana-
tómia-előadása? (Minden héten anatómia-előadásokat tart
ugyanis Calgaryben.) Lehet, hogy egyszerűen aprólékossága és
odafigyelése nyilvánult meg mindebben? Talán csak egyszerű-
en azt feltételezte, hogy minden beteg osztja az ő érdeklődését
és a részletek iránti kíváncsiságát? Nos, bizonyára vannak ilyen
betegek is, mindenesetre akiket az előbb láttunk, azok biztos
nem ilyenek voltak.
114
így folytatódott hát a délelőtt, ambuláns betegek hosszú so-
mi) át. Bennett szemmel láthatóan igen népszerű sebész, aki
mlmlen egyes betegét gyorsan és ügyesen látja el, és figyelmét
Irlje.s mértékben a betegre összpontosítja, aki így azt érezheti,
In így az orvos törődik vele. Ettől elfelejtik, hogy várakozniuk
ki llrlt és hogy még sokan mások is várnak odakint - úgy
élezhetik, hogy az orvos számára egyedül ők vannak a világon.
Milyen kellemes, milyen valóságos is egy sebész élete, gon-
ih illám - közvetlen, barátságos kapcsolat a betegekkel, különö-
sen az ilyen ambuláns páciensekkel. A kapcsolat, a feladat, az
rí ci I inény, a megelégedés mind azonnal, rövid időn belül meg-
U»i leink - minden sokkal gyorsabban zajlik, mint más orvosok-
nál, különösen nálunk, neurológusoknál. Eszembe jutott, hogy
im y.un is mennyire szeretett sebészként dolgozni, és én mennyi-
ti élveztem, ha vele tarthattam vizitjein. Belőlem javíthatatlan
ki |lm!kezességem miatt sajnos nem lehetett sebész, de már
gyerekkoromban is imádtam a sebészéletet, és imádtam nézni
ókéi munka közben. Ez a félig-meddig feledésbe merült lelke-
H'iles most újra intenzíven rám tört, ahogy figyeltem, mint
bánik Bennett a betegeivel - szerettem volna egyszerű megfi-
gyelőnél több lenni, szerettem volna én is csinálni valamit,
l>n I mi egy csipeszt, vagy valahogy részt venni az operációkban.
Bennett utolsó betege az a fiatal szerelő volt, aki a már emlí-
h 11, kiterjedt neurofibromatosisban szenvedett - ennek a furcsa
hvleg.ségnek a következtében hatalmas barnás duzzanatok és
Hlnremkedő bőrlebenyek keletkeznek, amelyek az egész testet
ulhuzítják, és néha elrákosodnak.8 Ennek a fiatalembernek a
nii likasáról óriási bőrlebeny lógott le, ami akkora volt, hogy ha
hli melte, be tudta vele takarni a fejét is, és olyan nehéz, hogy a
Biily.i miatt előregörnyedve tudott csak járni. Néhány héttel
korábban - nagy szakértelmet igénylő hosszadalmas műtéttel -
p/I Bennett eltávolította, s most egy másik hasonló bőrlebenyt
l i/sgálgatott, amely a fiatalember válláról lógott le, illetve to-
vábbi kisebb, barnás bőrlebenykéket is a lágyéknál és a hónal-
jiikb.m. Megkönnyebbültem, hogy nem szaladt ki a száján szo-
bi i lyos, groteszk formában ez volt a betegsége John Merricknek, az Elefánt-
i iiiIh'i nek is.
115
kásos kiáltása: „Förtelmes!", miközben eltávolította a varrato-
kat, hiszen egy ilyen szónak ebben a kontextusban beláthatatlan
hatása lett volna, még akkor is, ha a beteg is tudja, hogy csupán
az orvos verbális kényszeréről van szó. Hála Istennek azonban
nem hangzott el a felkiáltás, sőt semmilyen verbális kényszer-
mondat sem, egészen addig, amíg a beteg hátán lógó bőrlebenyt
nem kezdte Bennett vizsgálgatni, amikor is egy rövidke „Fort-"
felkiáltást hallatott, majd a szó végét tapintatosan lenyelte. Mint
később megtudtam, ez nem tudatos elfojtás volt - Bennett nem
is emlékezett rá, hogy megszólalt volna -, nekem mégis egyén
telműen úgy tűnt, hogy munka közben, ha nem is tudatosan, de
tudattalanul mindenképpen éberen őrködik benne valamiféle
gondosság és tapintat. - Nagyszerű fiatalember - mondta végűig
amikor kiléptünk a rendelőből. - Szerencsére nem túl félénk;
igazán kellemes személyiség, társaságkedvelő. Ezzel a beteg-
séggel a legtöbb ember bezárkózna, és ki se mozdulna otthonról.
- Önkéntelenül is úgy éreztem, hogy ez a megállapítás őrá
ugyanúgy érvényes lehetne. Nagyon sok olyan Tourette-szind-
rómás van, akik gyötrődnek és visszahúzódóvá válnak, elzár-
kóznak a világtól, és magukra csukják az ajtót. Nem így Bennett:
ő küzdött ez ellen, dacolt a sorssal, az emberek előítéletével,
és végül sikeressé vált a legvalószínűtlenebb szakmában. Úgy
gondolom, hogy betegei ezt nagyon is érzékelik, és talán éppen
ez az egyik oka annak, hogy ennyire megbíznak benne.
A bőrlebenyes fiatalember volt az utolsó ambuláns beteg, és
Bennettnek, aki rendkívül elfoglalt volt, csak egy rövidke szü-
netre maradt ideje, mielőtt elkezdett volna az osztályon fekvő
betegeknél vizitelni, ami szintén hosszú programnak ígérkezett.
Én kimentettem magam a délutáni program alól, és sétálni
mentem a városba. Ahogy Branford utcáit jártam, a legkülönö-1
sebb déjd vu és jamais vu érzéseik keringtek bennem: hol azt
éreztem egészen határozottan, hogy én már láttam ezt a várost,
hol pedig biztos voltam benne, hogy most vagyok itt először. S
aztán egyszer csak, teljesen váratlanul beugrott - hát persze,
hiszen tényleg jártam már itt: nyugat felé haladva megálltam itt
egy éjszakára 1960 augusztusában, amikor a Sziklás-hegység-
ben túráztam. Akkoriban alig pár ezres lakossága volt a város-
kának, amely jóformán csak néhány poros utcából állt, meg
116
iiii>11 Jókból, bárokból - tulajdonképpen egy keresztút, megálló-
id v volt, a nyugat felé vezető hosszú út mentén, alig több, mint
ugv kamionpihenő. Most húszezer fő volt a város lakossága; a
Inuli .1 ból forgalmas és csillogó sugárút lett, tele üzletekkel; volt
városháza és rendőrség, egy járási kórház és számos iskola - ez
V< il tehát körül, a túláradó jelen, de ha mögé néztem, ugyan-
ilyen élénken láttam magam előtt a poros utcákat és bárokat, a
Imi ininc évvel azelőtti Branfordot is.
A péntek volt Bennett műtéti napja, s aznapra egy mastectomia
Volt előjegyezve. Izgatottan vártam, hogy csatlakozhassam hoz-
M, hogy láthassam munka közben. Az ambuláns betegek ellá-
!>!•..! azért mégiscsak más - egypár percig végül is tud koncent-
rálni az ember, ha muszáj -, de hogy fogja kontrollálni magát
egy olyan hosszú és bonyolult műtét során, amely intenzív és
kitartó figyelmet igényel mindvégig, nem másodpercekre vagy
pri cekre, hanem órákra?
1 gészen megdöbbentő látvány volt, ahogy Bennett a műtétre
készült. - Mellette kellene bemosakodnia - mondta fiatal asz-
zisztense. - Igazi élmény. - Amit az ambuláns rendelésen
lAthim, az most felerősödve nyilvánult meg: kezével folyton
gyors, kapálózó, nyúlkáló mozdulatokat tett, mindig majdnem,
tlr még éppen hogy nem megérintve saját nem bemosakodott,
nem steril vállát, asszisztensét, a tükröt; hirtelen előrelendült, és
img-megérintette kollégáit a lábával, közben sajátos hangokat
liiillatott - „Huhú! Hu-hú!" -, ami leginkábbb egy nagy bagoly-
1 .i emlékeztetett.
A bemosakodás után Bennett és asszisztense kesztyűt húztak
es beöltözködtek, majd odamentek a beteghez, aki már altatás-
b,m feküdt a műtőasztalon. Vetettek egy pillantást a röntgentar-
li>ra felrakott mammogramra is. Azután Bennett fogta a szikét,
!“• egy határozott, egyértelmű bemetszést ejtett - nyoma sem
voll rángatózásnak vagy a figyelem elterelődésének-, és azon-
n.il belehelyezkedett a műtét ritmusába. Eltelt húsz perc, ötven,
hetven, száz. A helyzet gyakran bonyolult volt - ereket kellett
rikölni, idegeket megtalálni -, de maga a műtét mindvégig
lámán, magabiztosan folydogált a maga ritmusában, anélkül
I mgy a Tourette-szindrómának a leghalványabb jele is mutatko-
zó ll volna, akár csak egy pillanatra is. Végül, egy két és fél órás,
117
bonyolult és megerőltető műtét után Bennett összezárta a mű-
téti területet, megköszönte mindenkinek a részvételt, majd ásí-
tott és nyújtózott egyet. Végignézhettünk tehát egy teljes műté-
tet a Tourette-szindróma legcsekélyebb jele nélkül. Nem azért*
mintha Bennett elnyomta vagy visszatartotta volna a tünetekei
- nem láttam jelét annak, hogy erőfeszítéseket tett volna a
kontroll érdekében -, hanem azért, mert nem érte közben olyan
impulzus, ami előhívta volna a tüneteket. - Amikor operálok!
akkor az idő legnagyobb részében eszembe se jut, hogy
Tourette-szindrómám van - magyarázta Bennett. Ilyenkor kizá-
rólag egy munkáját végző sebésznek érzi magát, és teljes pszi-
chés és idegrendszeri szerveződése ennek szolgálatában áll, s
figyelme is könnyedén aktivizálható és fókuszálható. Csak ha a
műtét megakad néhány percre és tétlenül kell várakoznia -I
például behoznak egy, a műtét alatt készült röntgenfelvételt -,
akkor jut eszébe Bennettnek, hogy ő valójában Tourette-beteg, és
ettől a gondolattól azonnal úgy is kezd viselkedni. Ahogy azon-
ban a műtét folytatódik, és ő újra felveszi a ritmust, a Tourette-
identitás rögtön köddé válik megint. Asszisztensei még mindig
hitetlenkedve figyelik ezt az átváltozást, holott évek óta ismerik
már Bennettet és évek óta dolgoznak együtt vele. - Olyan, mint
egy varázslat - mondta egyikük -, ahogy a Tourette-szindróma
egyszer csak eltűnik. - Még maga Bennett is csodálkozik ezen,
s most, hogy itt voltam, engem kezdett kérdezgetni a dolog
neurofiziológiájáról, miközben lehámozta a kesztyűjét.
Később elmesélte, hogy nem ment ez mindig ilyen simán.
Előfordult, hogy ha műtét közben külső ingerek érték - „Három
betege vár a kezelőben", „Mrs. X kérdezi, hogy jöhet-e tizedi-
kén", „A felesége kéri, hogy hazafelé vegyen három csomag
kutyaeledelt" -, az ilyen ingerek elterelték a figyelmét, megza-
varták koncentrációját, megtörték az események nyugodt, rit-
mikus folyását. Néhány évvel ezelőtt aztán bevezette azt a
szabályt, hogy műtét közben semmivel nem zavarhatják, és
amióta megteheti, hogy csak az operációra koncentráljon, azóta
eltűntek a műtőből a Tourette-tünetek is.
Bennett műtét közbeni viselkedése felveti egyrészt a Tou-
rette-szindrómával kapcsolatos rejtélyeket, másrészt a ritmus, a
dallam, az „áramlás" szerepének, illetve a cselekvésnek, a sze-
repnek, a megszemélyesítésnek és az identitásnak a kérdését.
118
joiirette-betegeknél a koordinálatlan, görcsös rángatózást egy
pillanat alatt finoman hangolt, koherens mozgássá lehet alakí-
tom, ha ritmikus zenét kezdenek játszani nekik, vagy bevonják
(ikt’l valami ritmikus aktivitásba. Ezt tapasztaltam már annál a
lu-icgnél is, akiről az Eszes Ray című esettanulmányban írtam; ő
|U’hlául képes volt arra, hogy ritmikus karcsapásokkal leússzon
• y,y hosszt az uszodában anélkül, hogy görcsei lettek volna, de
ahogy fordulnia kellett, és így a ritmus, a mozgás dallama
fnrglört, hirtelen görcsös rángatózás vett rajta erőt. Talán azért
I* vonzódik sok Tourette-szindrómás beteg a sporthoz, mert itt
pgy részt hasznosíthatják fantasztikus sebességüket és precizitá-
sukat," másrészt levezethetik kirobbanó, rendezetlen motoros
vnri giáikat - méghozzá úgy, hogy ez a motoros aktivitás koor-
dináltan bekapcsolódik valamilyen teljesítmény vagy játék rit-
musába, áramába.
A zenehallgatás, illetve zenélés is nagyon hasonló hatással
vnii rájuk. A Tourette-szindrómára jellemző görcsös vagy aka-
u Az a mozgási sebesség, amit a legtöbben megdöbbentően, sőt „abnormáli-
sait" gyorsnak érzünk, egy Tourette-szindrómás számára rendszerint teljesen
Hm malisnak tűnik. Ez nagyon látványosan megjelent abban a célkövetéses
Iimm leiben, amelyet a közelmúltban végeztek egy Shane F. nevű Tourette-szind-
•Kinas művésszel. Shane reakcióideje az átlagosnál sokkal rövidebb, teljesítmé-
nye pedig az átlagosnak majdnem hatszorosa volt, s mindezt igen finom és
pniilos mozgással és célzással valósította meg. Ezt a sebességet különösebb
fióleszítés nélkül, természetes módon érte el; az egészséges kísérleti személyek-
nek ezzel szemben - ha képesek voltak egyáltalán ilyen gyors reakcióidőre - ez
tank óriási erőfeszítések árán és a pontosság és kontroll csökkenésének komp-
luiiilsszumával sikerült.
Másrészt viszont, amikor arra kérték Shane-t, hogy tartsa a (mi) normális
ielH'ssé'günket, akkor mozdulatai legátlódtak, ügyetlenné és pontatlanná váltak,
á* (ohamok jelenkeztek nála. Nyilvánvaló volt, hogy az o számára a normális
•ehesség teljesen mást jelent, mint a mi számunkra, és hogy ilyen értelemben a
iiiiiii-tte-szindrómások idegrendszere sokkal felhangoltabb (és ennek köszön-
liehivn gyorsabb is).
I Insonló gyorsaságot tapasztalhatunk sok postencephalitises betegnél is, külö-
niinrn l.-DOl’A-aktiváció esetén. Hester Y. nevű betegemről például ezt írtam
Awnkeningsben: „Ha az L-DOPA-aktiváció előtt Mrs. Y. volt a leglegátoltabb
wnli’r, akit valaha is láttam, az aktiváció után éppen ő lett a leggyorsabb ember,
akit valaha is láttam. Ismertem néhány olimpikon atlétát, de Mrs. Y. kenterben
Vi’ilc volna mindannyiukat reakcióidő tekintetében. Ha más korban születik, ő
1 hi'h tt volna a leggyorsabb céllövő az egész vadnyugaton."
119
dozó motoros és beszédkészség egy pillanat alatt helyreállítható
ritmikus beszéddel vagy énekléssel (ennek hatásossága dado-
góknál már régóta ismeretes). A Parkinson-szindrómában elő^
forduló szaggatott, töredezett mozgással (amit gyakran kineti-
kus dadogásnak is neveznek) is hasonló a helyzet: zene vagy
aktivitás segítségével ebből is ritmikus, dallamos, folyamatos
mozgás válik.
Ezek a jelenségek, úgy tűnik, elsősorban a személy motoros
működésével kapcsolatosak, és nem a személyiségével, identi-
tásával vagy más magasabb szerveződésekkel. A Bennett által
végzett operáció során előforduló változások egy részénél való-
ban azt éreztem, hogy ezen az elemi, „zenei" szinten mennek
végbe. Bennett viselkedése ilyen értelemben automatikussál
vált: minden pillanatban millió dologra kellett figyelnie, de ezek
egy egységes folyamat részeivé váltak, összerendeződtek és -
úgy, mint az autóvezetés - idővel annyira automatizálódtak,
hogy közben már tudott a nővérekkel is csevegni, tréfálkozott,
heccelődött, gondolkodott, miközben a kezei, szemei és agya
hibátlanul és szinte öntudatlanul végezték bonyolult felada-
tukat.
Emellett azonban működött egy magasabb, személyes szint
is, a sebészidentitás és sebészszerep szintje. Az anatómia és a
sebészet mindig is Bennett nagy szerelmei voltak, központi
szerepet töltöttek be az életében, s mindig akkor érezte, hogy a
leginkább önmaga, amikor munkájában elmerült. Egész szemé-
lyisége és viselkedése - ami máskor néha ideges és bátortalan -
megváltozik, ahogy felölti sebészköpenyét, és annak az ember-
nek a nyugodt magabiztossága és identitása sugárzik belőle, aki
mestere a szakmájának. Úgy tűnik, hogy ennek az átfogó válto-
zásnak a részeként tűnnek el a Tourette-tünetek is. Ugyanezt
láttam már Tourette-szindrómás színészeknél is; van például
egy karakterszínész ismerősöm, aki a színpadon kívül nagyon
erősen tourette-es, játék közben azonban teljesen tünetmentes,
olyankor csak a szerepnek él.
Itt már valami sokkal magasabb szintű működésről van szó,
mint a motoros mintázatok ritmikus, kváziautomatikus funk-
cionálásáról. Annak az alapvető történésnek lehetünk szemta-
núi, amelynek során megtestesül, megszemélyesedik valami,
amelynek során egy másik „én" készségei, érzései és neurális
120
oigramjai átveszik az uralmat az agyban, és a feladat elvégzé-
snek idejére újradefiniálják a személyt az idegrendszer és a
einélyiség szintjén egyaránt.11 Ilyen identitásváltozások, újra-
mzi rveződések mindannyiunkban végbemennek, ahogy akár
egyetlen nap folyamán is váltogatjuk a szerepeinket - szülők
Vagyunk és szakemberek, van az életünknek politikai és intim
wh'iája, és így tovább. A jelenség azonban sokkal drámaibban
nyilvánul meg azoknál, akik neurológiai vagy pszichiátriai be-
legHÓgekben szenvednek, illetve a színészet, az előadóművészet
Ö mesterségük.
I zek az átalakulások, a bonyolult neurális engramok közötti
Váltások jellegzetesen az „emlékezés", illetve „felejtés" élmé-
nyével járnak - így például műtét közben Bennett egyszerűen
rhelejli, hogy Tourette-szindrómája van („meg se fordul a fe-
jemben soha"), de azonnal eszébe jut, ha megzavarják. S az
emlékezés pillanatában rögtön beteggé is válik, ezen a szinten
ugy.inis nem különül el egymástól emlék, tudás, késztetés és
Viselkedés, hanem mindez összemosódik és együtt változik.
(Más betegségekben is vannak hasonló jelenségek: egyszer lát-
tam, hogy egy parkinsonos ismerősöm apomorphinumot adott
lv magának, hogy oldja merevségét és „fagyottságát", s néhány
। vu múlva valóban „felengedett" hirtelen elmosolyodott és így
a/ull „El is felejtettem, hogyan kell parkinsonosnak lenni.")
A péntek délután szabad. Ilyenkor Bennett gyakran hosszú
lm.lkat tesz gyalog, biciklin vagy autóval, és élvezi, hogy sza-
Imi Ion terül el előtte a táj. Van egy farm - egy gyönyörű tóval és
rgy repülőgép-kifutópályával -, ahová különösen szeret elláto-
1,1 A kérdés rendkívül összetett, ugyanis bizonyos Tourette-szindrómások
iniiniiiszerűbb utánzásokra, alakításokra kényszerülnek. (Le is írtam egy ilyen
• H'li l <1 The Possessed [A megszállott] című esettanulmányomban.) Az ilyen
utánzásnak nem pozitív értelemben vett átformáló szerepe van, hanem inkább
míg 11 iclyebbre löki a beteget a Tourette-szindrómába. A már említett karakter-
írliivsz ismerősömön a magánéletben esetenként teljesen eluralkodtak az után-
|Ai<l 11 ihamok, de ezek nagyon különböztek attól a mélyen átélt és gyógyító erejű
IWii'pjátszástól, amelyre a színpadon képes volt. A felszínes utánzásra késztető
Impulzusok a személyiségnek (és a neurális szerveződésnek) egy felszínes
írlegeból származnak, és csak azt is érintik - csupán az olyan mély és teljes
|rl> nlllikáció hozhat érdemi változást, mint amilyet Bennettnél is tapasztaltam.
121
gatni. Csak egy ócska földút vezet ehhez a csodálatos fekvésű
helyhez: keskeny, termékeny földsáv a hegyek és a tó között.
Hosszan sétáltunk ezen a tájon, közben mindenféléről beszél-
gettünk, Bennett pedig a növényekről és a kőzetekről magyará-
zott. Elsétáltunk a tóhoz is, ahol én úsztam egyet, s amikor
kijöttem a vízből, láttam, hogy Bennett elszundított a parton.
Békésnek és nyugodtnak tűnt, ahogy aludt, s látva, hogy hirte-
len milyen mély álomba zuhant, eszembe jutott, hogy a nap
során mennyi nehéz feladattal kellett megbirkóznia, és azon
tűnődtem, vajon nincs-e a végletekig megterhelve. Vajon meny-
nyi mindent kellett elrejtenie a kedélyes felszín alatt - mennyi
mindent kellett legbelül kontrollálnia?
Később, amint tovább kóboroltunk a környéken, elmondta
azt is, hogy én addig még csak néhány külső tünetét láthattam
Tourette-szindrómájának, amelyek bármilyen bizarrnak is tűri
nek, korántsem a legnagyobb nehézségek, amelyeket betegsége
okoz neki. Igazi, belső problémái a pánik és a düh - s ezek az
érzések olyan erősek tudnak lenni, hogy attól fél, maguk alá
gyűrik, ráadásul olyan hirtelen lépnek fel, hogy nem is tud
felkészülni rájuk. Elég, ha büntetőcédulát talál a kocsiján vagy
meglát egy rendőrautót, és máris vad, erőszakos jelenetek fut-
nak át az agyán, őrült hajszák, lövöldözések, gyújtogatás, gyih
kolási és csonkítási jelenetek, amelyek pillanatok alatt fantasz-
tikus részletességgel bomlanak ki, és rohamos sebességgel pe-
regnek le lelki szemei előtt. Egyik része nem vonódik be a
történésekbe, s csak kívülről szemléli azokat, másik része vi-
szont teljesen átéli ezeket a jeleneteket, és erős késztetést érez,
hogy beavatkozzon. Ha emberek között van, akkor képes ugyan
visszafogni magát és nincsenek nyílt dühkitörései, de rendkívül
megerőltetőnek érzi, hogy így kontrollálnia kell magát. Otthon,
ha egyedül van, nyugodtan kiadhatja a dühét - nem másokon
tölti ki azonban, hanem élettelen tárgyakon. így járt a fal, ame-
lyen én is láttam a nyomait, hogy gyakran veri dühében, vagy
a hűtőszekrény, amihez hozzávág mindent, ami csak a keze
ügyébe kerül a konyhában. Rendelőjében egyszer akkorát rú-
gott a falba, hogy a tátongó lyukat most zöld növényekkel kell
elfednie, otthoni dolgozószobájának falain pedig késszúrások
nyomait viseli magán a faburkolat. - Egyáltalán nem egy szelíd
betegség ez - magyarázta. - Lehet egyszerűen csak furcsának




122
Vagy humorosnak látni; az ember még akár kísértésbe is eshet,
hogy romantikusan fogja föl a helyzetet; de a Tourette-szindró-
Ht.i valójában az idegrendszer és a tudattalan mélységeiből tör
vld. Legősibb, legerőteljesebb érzéseinket érinti. A Tourette-
to Ind roma olyan, mint egy kéreg alatti epilepsziás roham: ha
kitör, akkor csak egy vékonyka kontrolláló sáv, egy vékony
agykéreg választja el az embert ettől a kéreg alatti vak erőtől,
 dühöngő vihartól. Lehet a kedves, jópofa, kreatív oldalát is
nézni ennek a betegségnek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy
van egy sötét oldala is. Az embernek egész életében harcolnia
kell ellene.
A hazafelé út serkentő, de néha elég ijesztő élmény volt. Most,
In így Bennett kezdett már megismerni, jobban elengedte magát,
r» szabadjára engedte tüneteit a társaságomban. A kormányt
hosszú másodpercekre is elengedte - vagy legalábbbis nekem
úgy lűnt rémületemben -, hogy megérintse a szélvédőt („Hű-
im!", „Helló!", illetve „Förtelmes!" kiáltások kíséretében); meg-
Igazgassa a szemüvegét, „középre igazítsa" százszor is; mutató-
ujjaival lesimítgassa és elegyengesse a bajuszát, s mindeközben
। írisze többet nézett a visszapillantó tükörbe, mint az útra.
I ulerősödött az a kényszere is, hogy a kormányt középre igazít-
ja a térdeihez képest: állandóan „egyensúlyba" kellett hoznia,
lile oda rángatta, aminek következtében az autó összevissza
। Biiszkált az úton. - Ne aggódjon - mondta, amikor látta, hogy
meglehetősen feszengek. - Jól ismerem ezt az utat. Messziről
Irlirl látni, hogy semmi nem jön. Még soha nem okoztam bal-
psrlet vezetés közben.11
(Iriinettnek szembetűnően erős késztetése van arra is, hogy
liiin-zzen dolgokra illetve, hogy őt nézzék. Most is, amikor
Visszaértünk a házba, megragadta Markot, maga elé állította, és
11 Az is emlékezetes élmény volt, amikor egy másik tourette-es barátommal
unióval átszeltük az országot. Ő, mint sofőr, vadul rángatta jobbra-balra a
kniin.inyt, hirtelen beletaposott a fékbe vagy a gázba, vagy menet közben
Vfliiithinul kihúzta a slusszkulcsot, de ő is ugyanígy megnyugtatott, hogy ezek
R lnnétek veszélytelenek, és hogy neki se volt még egyetlen balesete sem az
t-jiiHilt tíz év alatt, amióta vezet.
123
bajuszát vadul igazgatva felszólította a fiút: - Nézz rám! Nézz
rám! - Mark nem mozdult, ott maradt, ahova tették, de tekintete
ide-oda vándorolt. Bennett ekkor megfogta fia fejét, és mereven
maga előtt tartva sziszegte neki: - Nézz rám, nézz már rám! -
Mark pedig megmerevedett, mint akinek gyökeret eresztett a
lába, mint akit hipnotizáltak.
Nyugtalanítónak találtam ezt a jelenetet. Azok a családi jele-
netek, amelyeknek eddig szemtanúja voltam, máskor mindig
megindítóak voltak: például ahogy Bennett Helen haját igazgat-
ta, kinyújtott ujjakkal próbálta szimmetrikusan eligazítani, és
közben lágyan huhogott hozzá. Felesége békésen tűrte mindezt:
megható jelenet volt, egyszerre gyöngéd és komikus. - Ponto-
san olyannak szeretem, amilyen - mondta egyszer Helen. -
Nem is örülnék neki, ha megváltozna. - Bennett is hasonlókép-
pen érez: - Fura egy betegség ez - nem is úgy gondolok rá, mint
egy betegségre, hanem úgy, mint önmagámra, hogy ilyen va-
gyok. Azt mondom ugyan, hogy betegség, de valójában nem
érzem helyénvalónak ezt a szót.
Bennettnek, mint a Tourette-szindrómásoknak általában, ne-
hézséget okoz, hogy betegségüket önmagukon kívül álló dolog-
nak tekintsék, hiszen a késztetések nagy részét szándékosnak,
akaratlagosnak élik meg, mint ami szervesen hozzá tartozik sze-
mélyiségükhöz, önmagukhoz. Ezzel szemben például Parkin-
son-szindróma vagy chorea esetén egészen más a beteg élmé-
nye: soha nem érzi úgy, hogy tünetei szándékosak lennének,
vagy őhozzá tartoznának, hanem rajta kívül állónak, betegség-
nek éli meg azokat. A kényszeres késztetések és rángások közbül-
ső helyzetet foglalnak el: olykor a beteg saját szándékai kifejeződé-
sének tűnnek, olykor pedig mintha egy idegen akarat kényszeríte-
né rá őket a személyre. Ez a bizonytalanság gyakran a betegek által
használt kifejezésekben is megnyilvánul. Például az „ént" és a
„betegséget" néha úgy különítik el egymástól, hogy az utóbbit
tréfásan megszemélyesítik: egyik ismerősöm például „Toby"-nak,
egy másik pedig „Mr. T."-nek hívja Tourette-szindrómáját. Más-
részt viszont azt is megélhetik, hogy a betegség teljesen hatalmába
keríti őket, amit egy utah-beli fiatalember úgy fogalmazott meg
hozzám írott levelében, hogy „eltourettesült a lelke is".
Annak ellenére, hogy Bennett képes, sőt hajlamos úgy tekin-
teni betegségére, mint egy neurokémiai vagy neurofiziológiai
124
11 >1 y.i matra - kémiai zavarokról beszél, „be- és kikapcsoló; áram-
ki nőkről" meg „normális körülmények között legátolt primitív
visel kedések felszabadulásáról" egyben azt is érzi, hogy ez az
állapot már önmaga integráns részévé vált. Ez az oka annak is
(leg.i lábbis részben), hogy úgy érezte, a haloperidol és a hasonló
gyógyszerek nem tesznek jót neki - ezek csökkentik ugyan a
tourette-szindróma tüneteit, de úgy érzi, hogy ezzel őt magát
Is elhalványítják, s hatásuk következtében nem érzi magát teljes
embernek. - A haloperidolnak szörnyű mellékhatásai voltak -
meséli. - Egyfolytában izgatott voltam, képtelen voltam nyug-
ton maradni, összevissza tekeredett a testem, és úgy csoszog-
tam, mint egy parkinsonos. Nagy megkönnyebbülés volt, ami-
kor abbahagytam. A Prozac viszont sokat segített a rögeszmék
es a dührohamok kontrollálásában, de a rángatózásokat nem
I h! olyásolja. - A Prozac egyébként sokTourette-szindrómásnak
jelent segítséget, bár vannak, akik hatástalannak érzik, eseten-
ként pedig még az is előfordulhat, hogy éppen felerősíti a
tüneteket - a nyugtalanságot, megszállottságot és dührohamo-
kat.'2
Bár Bennettnek már hétéves kora óta voltak jellegzetes ránga-
tózó sai, egészen harminchét éves koráig nem azonosította ma-
gán a Tourette-szindrómát. - Amikor összeházasodtunk, akko-
riban úgy fogta föl, hogy ez egy „ideges szokás" - mesélte
I leien. - Még vicceltünk is vele. Azt mondogattam neki: „Ha te
leszoksz a rángatózásról, akkor én is leszokom a dohányzásról."
I is tényleg úgy fogtuk fel, hogy ez olyasvalami, amiről le tudna
szokni, ha akarna. Ha megkérdette tőle az ember, hogy miért
csinálja, akkor azt felelte, hogy nem tudja. Nem volt nála tudatos
ez az egész. Aztán egyszer, 1977-ben, amikor Mark még kisbaba
volt, Cári meghallott egy műsort a rádióban, amitől teljesen
lázba jött, és izgatottan kiabált nekem is: - Helen, gyere, ezt
hallgasd meg! Ez a pasas pont olyanokról beszél, amiket én is
12 Pontosan ez történt egy másik Tourette-szindrómás orvossal (egy szü-
lésszel) is, akinek nemcsak rángatózásai voltak, hanem pánik- és dührohamai
is, amelyeket óriási erőfeszítéssel képes volt kontrollálni. Amikor elkezdett
Prozacot szedni, ez a bizonytalan egyensúlyi helyzet felborult, és az illető
verekedésbe keveredett a rendőrséggel, aminek következtében egy éjszakára be
is csukták.
125
csinálok! - Nagyon megörült, hogy másoknak is van ilyen prob-
lémájuk. És persze én is megkönnyebbültem, mert addig is
éreztem mindig, hogy valami baja van, és jó volt, hogy végre
néven lehetett nevezni. Ö nem csinált belőle nagy ügyet, magá-
tól soha nem hozta fel a dolgot, de amióta tudjuk, hogy miről
van szó, megmondjuk, ha valaki kérdezi. De csak az utóbbi
néhány évben kezdett hasonló betegekkel találkozgatni és eljár-
ni a Tourette Szindróma Egyesület (Tourette Syndrome
Assodation - TSA) gyűléseire. - A Tourette-szmdrómát egé-
szen a legutóbbi időkig nagyon ritkán diagnosztizálták, és még
az orvosok közül is kevesen ismerték. A legtöbb beteg saját
maga jött rá, hogy mi baja van, esetleg barátai vagy családja
diagnosztizálták, miután hallottak vagy olvastak valamit erről
a betegségről. Sőt ismerek egy másik Tourette-szindrómás se-
bészt is, Louisianában, őt éppenséggel az egyik páciense diag-
nosztizálta, aki a Phil Donahue-show-ban látott egy Tourette-
szindrómás beteget. Tíz esetből kilencet még ma sem az orvosok
ismernek fel, hanem laikusok, akik a médiából értesültek már
erről a betegségről. A médiának ez a hatása nagyrészt a TSA
erőfeszítéseinek köszönhető - a szervezetnek egyébként a het-
venes évek elején mindössze harminc tagja volt, ma pedig több
mint húszezer.
Szombat reggel van, és nekem vissza kell mennem New Yorkba.
- Ha jó lesz az idő, elviszem repülővel Calgarybe - mondta
váratlanul tegnap este Bennett. - Repült már valaha is Tourette-
szindrómással?
Egyszer kenuztam már eggyel,13 egy másikkal pedig keresz-
tülautóztam az országon, feleltem, de repülni...?
13 Valamelyik nyáron Shane F. -fel kenuztam a Huron-tavon, ami fantaszti-
kus emberi és klinikai élmény volt. A kenu a beteg testének kiterjesztésévé vált,
és együtt mozgott minden rángatózásával, együtt dobálózott és süllyedt vele -
számomra pedig felejthetetlen élmény volt ilyen közvetlen módon megtapasz-
talni, hogy milyen lehet az ő bőrében lenni. Mintha viharba kerültünk volna,
egyfolytában ide-oda hánykolódott a csónak, és minden pillanatban azzal fe-
nyegetett, hogy felborul - én pedig egy idő után már azt kívántam, bár felborul-
nánk, bár örökre elsüllyedne ez a kenu, én pedig végre kiúszhatnék a partra és
megmenekülhetnék.
126
- Élvezni fogja - biztosított róla Bennett. - Egyedülálló él-
mény lesz. Én vagyok a világ egyetlen Tourette-szindrómás
ícbész-pilótája.
Amikor hajnalban felébredek, vegyes érzelmekkel konstatá-
lom, hogy, bár nagyon hideg van, tökéletesen tiszta az idő.
Autóba ülünk, és Branford kis repülőteréhez hajtunk - Bennett
i -.aj nmgva, rángatózva vezet, ami egy kissé nyugtalanná tesz,
11.1 az előttünk álló repülőútra gondolok. - A levegőben sokkal
egyszerűbb, mert ott nem kell arra figyelni, hogy az úton ma-
i adjon az ember, és nem kell a kezemet folyton a kormányon
t.irtani - magyarázza Bennett. A repülőtérnél leparkolunk, ki-
nyi l ja a hangár ajtaját, és büszkén megmutatja repülőgépét - egy
kis, piros-fehér, egymotoros Cessna Cardinalt. Kihúzza a kifu-
tóra, és ellenőrzi, majd még egyszer és még egyszer ellenőrzi,
mielőtt bemelegítené a motort. Rettentő hideg van itt kint, a
i rpülőtéren, ráadásul északi szél fúj. Türelmetlenül szemlélem
az újabb és újabb ellenőrző műveleteket, ugyanakkor meg is
nyugtat ez az alaposság. Ha Tourette-szindrómája arra kénysze-
iiti hogy háromszor-négyszer is ellenőrizzen mindent, annál
jobb, annál nagyobb biztonságban leszünk. Ugyanez a meg-
nyugtató érzésem volt akkor is, amikor operálni láttam - hogy
ii betegsége legalábbis igen alapossá és precízzé tette, anélkül
hogy a legkevésbé is korlátozta volna szabadságát, spontanei-
tását.
Miután befejezte az ellenőrzést, Bennett úgy szökken be a
gépbe, mint egy tornász, s amíg én bemászom, ő felpörgeti a
motort. Felszállónk. Ahogy emelkedünk fölfelé, a nap is éppen
leikúszik a keleti égbolton a Sziklás-hegység fölé, és halvány
ur.ínyfénnyel árasztja el a kis gép pilótafülkéjét. Kétezer-ötszáz
im ler fölé emelkedünk, Bennett pedig rángatózik, csapkod,
nyújtogatja a kezét, kopog, igazgatja a szemüvegét, a bajuszát,
togdossa a pilótafülke tetejét. Ezek a kisebb rángatózások még
i sak-csak, gondolom, de mi lesz, ha fokozódnak? Mi lesz, ha az
jut eszébe, hogy megpördüljön a levegőben, hogy ugráljon és
szökdécseljen a géppel, hogy szaltózzon és bukfencezzen? Mi
lesz, ha egyszer csak arra érez késztetést, hogy kinyúljon és
hozzáérjen a propellerhez? A Tourette-szindrómásokat vonzani
szokták a sebesen pörgő tárgyak, és én lelki szemeimmel már
láttam is, amint előrehajol, félig kilóg a gépből, és kényszeresen
127
próbálja elérni a propellert. Szerencsére azonban továbbra is
csak jelentéktelen rángatózásai és görcsös mozdulatai van-
nak, és ha leveszi is kezét a kormányról, a gép attól nyugod-
tan halad tovább. Hál' istennek nincs út, amihez igazodnunk
kellene. S ha emelkedünk, zuhanunk vagy el is fordulunk
tizenöt-húsz métert, mit számít? Az egész égbolt a miénk,
játszadozhatunk rajta.
S Bennett - aki egyébként nagyszerűen képzett pilóta, termé-
szetes érzéke van a repüléshez - valóban olyan egy kicsit, mint
egy játszadozó gyerek. A Tourette-szindróma részben tényleg
csak ennyi - az emberek többségében normális körülmények
között legátolt vagy elfeledett játékos késztetések szabadulnak
fel ezekben a betegekben. A szabadság érzése és az előttünk
elterülő tágas tér szemmel láthatóan elvarázsolják Bennettet:
arcán olyan gondtalan, kisfiús kifejezés ül, amelyet lenn a földön
ritkán látni rajta. Tovább emelkedünk, és most átrepülünk az
első csúcsok fölött - ezek már a Sziklás-hegység előhírnökei;
alattunk sűrű vörösfenyőerdők hullámzanak. Legalább három-
száz méterrel a lejtők fölött repülünk. Azon tűnődöm, hogy ha
most egyedül volna, nem akarna-e vajon néhány méterre eresz-
kedni a felszín fölé, vagy akár néhány centire, hogy a gép hasa
a földet súrolja - a Tourette-szindrómások ugyanis élvezni
szokták a vakmerő helyzeteket. Háromezer méternél egy hegy-
csúcsok közti folyosóban repülünk, tőlünk balra ragyognak a
hegyek a reggeli napsütésben, jobbra még éppen csak a csúcsok
körvonalait látni. Háromezer-háromszáz méter magasságban
már teljes szélességében belátjuk a Sziklás-hegységet - itt csak
nyolcvan kilométer széles a hegylánc - és a kelet felé kezdődő
végtelen Alberta-síkságot. Bennett jobb karja időnként felvillan
előttem, és kezével finoman megérinti a szélvédőt. - Nézze csak,
üledékes kőzet! - mutogatja az ablakon keresztül. - A tengerfe-
nékről emelkedik ki hetven és nyolcvan fok között. - Úgy nézi
a meredeken emelkedő sziklákat, mintha barátait látná bennük;
fantasztikusan otthon érzi magát ezek között a hegyek között,
ezen a tájon. Az árnyékos lejtőket hó borítja, nem úgy a napsü-
tötte hegyoldalakat; északnyugaton, Banff felé pedig gleccsere-
ket látunk a hegyoldalban. Bennett közben izeg-mozog, moco-
rog, próbálja térdeit pontosan szimmetrikus helyzetbe hozni a
kormányhoz képest.
128
Már Albertéban járunk - legalább negyven perce repülünk
al.ittunk kanyarog a Highwood-folyó. Egyenesen észak felé
tartva óvatosan ereszkedni kezdünk Calgary felé; a Sziklás-
hegység utolsó, lankás lejtőin nyárfák csillannak meg. Még
lejjebb ereszkedve hatalmas búza- és lucernaföldek terülnek el
alattunk - farmok, tanyák, termékeny síkságok -, és még több
ai anyló nyárfaerdő. A földek sakktáblája mögött hirtelen emel-
kednek ki a lapos síkságból Calgary tornyai.
Egyszer csak recsegni kezd a rádió - egy hatalmas orosz
utasszállító érkezik a reptérre, a fő leszállópályát, amelyet javí-
tási munkák miatt lezártak, gyorsan szabaddá kell tenni. Egy
másik nagy gép is érkezik, a zambiai légierő gépe. Bennett
elmondja, hogy a világ minden tájáról jönnek repülőgépek
< .ilg.irybe, hogy itt végezzenek el rajtuk javításokat és speciális
munkákat, ugyanis ez Észak-Amerika egyik legjobban felsze-
írlt, legmodernebb repülőtere. A nagy sürgés-forgás közepette
I lem ictt is bejelentkezik a rádión, megadja pozíciónkat és ada-
tainkat (egy öt méter hosszú Cardinal, Tourette-szindrómás
pilótájával és egy neurológussal a fedélzeten), és rögtön vála-
szolnak is neki, olyan kimerítően és készségesen, mintha leg-
alábbis egy 747-es volna. Ebben a világban minden gép és
minden pilóta egyenrangú. Sajátos világ ez, amelybe csak benn-
fentesek kaphatnak betekintést, s mint minden világnak, ennek
In saját nyelvezete, jelrendszere, mítoszai és szokásai vannak.
I lennett szemmel láthatóan része ennek a világnak, a forgalom-
iianyító megismeri, és barátságosan integet neki, ahogy begör-
dülünk.
I urcsa, rángásszerű hirtelenséggel és gyorsasággal ugrik ki a
gépből - én lassabb, „normális" tempóban köptem -, és szóba
• legyedik két nagydarab fiatalemberrel. Kevin és Chuck testvé-
nek, családjuk négy generáció óta pilóta a Sziklás-hegységben.
|i>1 ismerik Bennettet. - Közülünk való - mondja nekem Chuck.
Rendes fickó. Kit érdekel a Tourette? Nagyszerű ember és
kész. Ráadásul fantasztikus pilóta is.
Bennett cseveg még egy darabig pilótatársaival, majd kikéri
a repülési tervet visszafelé Branfordba. Rögtön indulnia kell,
tizenegykor ugyanis nővéreknek tart előadást, s a téma most
kivételesen nem a sebészet, hanem a Tourette-szindróma lesz,
kis gépét feltöltik üzemanyaggal, és felkészítik a visszaútra.
129
Megöleljük egymást, és búcsút veszünk, s ahogy New York-i
gépem felé indulok, egy pillanatra még megfordulok, hogy egy
utolsó pillantást vessek rá. Bennett odasétál a gépéhez, kigördül
a fő kifutópályára, és hamar felszáll, hátszél is segíti. Egy dara-
big nézek még utána, aztán eltűnik a szemem elől.
LÁTVA NEM LÁTNI
19‘H októberének első napjaiban egy nyugalmazott lelkipásztor
hívóit fel telefonon az egyik középnyugati államból, és elmesél-
te lánya vőlegényének, az ötvenéves Virgilnek az esetét, aki
kora gyerekkorától fogva gyakorlatilag vak volt Vastag hályog
|cdte mindkét szemét, s emellett állítólag retinitis pigmentosában
Ih szenvedett, egy olyan örökletes betegségben, ami lassan, de
elkerülhetetlenül tönkreteszi a retinát. Menyasszonya, Amy,
akinek cukorbetegsége miatt rendszeresen kell szemészeti vizs-
ga latra járnia, a közelmúltban elvitte Virgilt saját szemészéhez,
l>i Scott Hamlinhez, aki új reményt ébresztett bennük. Dr.
I lamlin, miután figyelmesen végighallgatta őket, egyáltalán
nem volt abban biztos, hogy Virgil valóban retinitis pigmen-
lii’.íihan szenvedne. Nagyon nehéz lett volna bármi biztosat
mondani, mivel a retina egyáltalán nem látszott a vastag há-
lyogtól, de Virgil azért meg tudta különböztetni a fényt és a
Milelet, sőt látta a szeme előtt mozgatott kéz árnyékát is, és meg
hulla állapítani, hogy milyen irányból érkezik a fény - nyilván-
való volt tehát, hogy a retina nem pusztult el teljesen. A hályog
eltávolítása ráadásul viszonylag egyszerű műtétnek számít, he-
lyi érzéstelenítéssel végzik, és igen kicsi a sebészeti kockázata.
Nem volt tehát vesztenivalójuk - viszont annál többet nyerhet-
lek Amy és Virgil hamarosan össze akartak házast^hi - nem
li i i ne-e fantasztikus, ha ő is látna? Ha az első látvány - majd egy
cl< t hossziglani vakság után - menyasszonya, az esküvő, a lelki-
pásztor, a templom lenne? Dr. Hamlin elvállalta az operációt, és
k< l héttel azelőtt, hogy Amy édesapja felhívott telefonon, eltá-
v । tiltotta a hályogot Virgil jobb szeméről. Csodálatos módon az
operáció sikerrel járt. Amy, aki naplót kezdett vezetni az operá-
i lo másnapján - aznap, amikor levették a kötést -, a következő
urukat írta: „Virgil LAT!... Az egész osztály könnyekben, Vir-
gil negyven év óta először lát... Virgil családja annyira izgatott,
131
sírnak, el sem tudják hinni... Csodálatos, hogy visszatért a
látása, hihetetlen!" A rá következő napon azonban problémák-
ról tesz émlítést „Igyekszik alkalmazkodni ahhoz, hogy lát, de
iszonyú nehéz vakból látóvá válni. Úgy tűnik, mintha még nem
bízna a látásában... Mint egy csecsemő, aki még csak most tanul
látni, még minden új, izgalmas és félelmetes számára, még
bizonytalan abban, hogy mit is jelent látni."
A neurológus élete nem olyan módszeres ugyan, mint a tu-
dósé, viszont olyan új és váratlan szituációkat hoz magával,
amelyek ablakot, kémlelőnyílást kínálnak ahhoz, hogy egy pil-
lantást vethessünk a természet bonyolultságára - egy olyan
bonyolultságra, amelyet nem lehet a hétköznapi élet törvényei
alapján megjósolni. „A természet sehol másutt nem fedi fel oly
nyíltan rejtelmeit, - írta William Harvey a XVII. században -
mint azokban az esetekben, ahol működése, úgy tűnik, letért a
kitaposott útról." Ez a telefonhívás - amely egy olyan betegről
számolt be, aki gyerekkorától fogva vak volt, és felnőttként
nyerte vissza látását - mindenképpen egy ilyen esetet sejtetett.
„Tulajdonképpen - írja Alberto Valvo szemészorvos A látás
visszanyerése hosszú idejű vakság után című könyvében - az álta-
lunk ismert ilyen esetek száma ebben az évezredben nem több,
mint húsz."
Milyen lesz a látása egy ilyen betegnek? Vajon a látás vissza-
térésének pillanatától kezdve „normálisan" működik-e? Az em-
ber önkéntelenül is így gondolná. Ez az általános elképzelés - a
szemet felnyitották, a hályog lehullott és (ahogy azt az Újtesta-
mentum írja) a vak „visszanyerte" látását.1
Ilyen egyszerű lenne mindez? Nincs szükség tapasztalatra |
ahhoz, hogy lássunk? Nem kell a látást megtanulni? Nem ismer-
tem különösebben a témával kapcsolatos irodalmat, de olvas-
tam Richard Gregorynak (Jean G. Wallace-szal közösen írt)
lenyűgöző esettanulmányát, amelyet a Quarterly Journal of
Psychology hasábjain közölt 1963-ban, és tudtam, hogy az ilyen
valós vagy hipotetikus esetek több száz éve foglalkoztatják a
1 Márknak a betszaidai csodáról szóló leírásában van egy még különösebb és
komplexebb mozzanat is, a vak ugyanis először olyannak látta az embereket,
„mintha fák járkálnának", és csak ezt követően nyerte vissza teljesen a látását.
(Márk 8:22-26).
132
filozófusokat és a pszichológusokat. A XVII. századi filozófus,
VVtlliam Molyneux, akinek felesége vak volt, a következő kér-
dési intézte barátjához, John Locke-hoz: „Tegyük fel, hogy egy
túlnőtt, aki születésétől fogva vak, és megtanult érintés alapján
megkülönböztetni egy kockát egy gömbtől, visszanyeri a látá-
hút: (képes lenne-e ekkor) csak látás alapján, érintés nélkül...
megkülönböztetni őket és megmondani, hogy melyik a kocka
M melyik a gömb?" Locke fontolóra vette a kérdést 1690-ben
megjelent Értekezés az emberi értelemről című művében, és válasza
nemleges volt. George Berkeley 1709-ben alaposabban megvizs-
gálta a problémát, és Értekezés a látás új elméletéről című munká-
iul «an arra a következtetésre jutott, hogy a taktilis és a látott világ
között nincs szükségszerű kapcsolat, ezt az összeköttetést csak
lapasztalatok alapján lehet megteremteni.
Majdnem húsz évnek kellett eltelnie, míg ezt az elképzelést
Végre próbára lehetett tenni - 1728-ban William Cheselden an-
gol sebész eltávolította a hályogot egy tizenhárom éves, vakon
K/uletett fiú szeméről. Magas intelligenciája és fiatal kora elle-
ni -ic a fiúnak a legegyszerűbb vizuális észlelési feladat is súlyos
nehézségét okozott. Fogalma sem volt a távolságról. Nem volt
nem milyen elképzelése a térről vagy a nagyságról. Egészen
furcsa módon összezavarodott a rajzoktól és festményektől,
vagyis a valóság kétdimenziós ábrázolásának gondolatától. Aho-
gyan Berkeley megjósolta, csak fokozatosan értette meg, hogy
Iliit lat, és csak annyira, amennyire össze tudta kapcsolni vizu-
ális tapasztalatait taktilis élményeivel. A Cheselden műtétje óta
eltelt kétszázötven évben hasonló volt a helyzet valamennyi
ilyen betegnél: csaknem mindannyian átélték a Locke által leírt
nagyfokú zűrzavart és zavarodottságot.2
A halyogos szemlencse eltávolítása (vagy ahogy először csinálták, az elmoz-
ilit.lsa, „felnyitása") erősen távollátóvá teszi a szemet, ezért szükséges a műlen-
l»r használata; a XVIII., XIX. században, sőt egészen a közelmúltig használt
vnxi.ig lencsék azonban erősen lecsökkentették a perifériás látást. Tehát a koráb-
bal lialyogmű téten átesett személyeknek, akiknél még nem beépített vagy
bunl.iktlencsét használtak, jelentős optikai nehézségekkel kellett megküzdeni-
ük I >e csak a születetten vagy kisgyerekkoruk óta vakok szenvedtek attól a
npci iális locke-i problémától, hogy nem értették azt, amit láttak.
133
Mégis arról értesültem, hogy Virgil, miután eltávolították a
kötést a szeméről, meglátta orvosát és menyasszonyát, és elne-
vette magát. Nem kétséges, hogy valóban látott valamit - de
vajon mit láthatott? Mit jelentett „látni" ennek a korábban nem
látó embernek a számára? Miféle világgal találta szembe magát?
Virgil Kentuckyban született, egy kis farmon, nem sokkal a
második világháború kitörése után. Egészséges csecsemőnek
látszott, bár (legalábbis anyja szerint) már totyogó kisgyerek
korában is gyenge volt a látása, mivel úgy ment neki a tárgyak-
nak, mintha nem látta volna őket. Hároméves korában súlyosan
megbetegedett egyszerre három betegségben: agy velő- és agy-
hártyagyulladásban, gyermekbénulásban, valamint „macska-
karmolási betegségben". A betegség akut fázisában görcsei vol-
tak, gyakorlatilag megvakult, lábai megbénultak, részlegesen
leállt a légzése, tíz nappal később pedig kómába esett. Két hétig
feküdt kómában. Amikor magához tért, anyjának egészen úgy
tűnt, mintha „más ember" lett volna belőle; furcsán nemtörő-
dömnek, hanyagnak és passzívnak látszott, semmiben sem ha-
sonlított ahhoz a mokány, csintalan kisfiúhoz, aki korábban
volt.
A következő évben visszatért lábaiba az erő, és mellkasa is
megerősödött, bár soha nem lett teljesen szabályos. Látása is
lényegesen jobb lett - retinája azonban eddigre súlyosan káro-
sodott. Soha nem derült ki, hogy a retina károsodását kizárólag
az akut betegség vagy részben öröklött retinális rendellenesség
okozta-e.
Virgil hatéves volt, amikor mindkét szemén szürkehályog
kezdett kialakulni, és egyértelművé vált, hogy ismét meg fog
vakulni. Még ebben az évben egy vakok számára fenntartott
iskolába küldték, ahol elsajátította a Braille-írást és megtanult
bottal tájékozódni. Nem volt kiemelkedő tanuló; nem volt olyan
kalandvágyó vagy agresszíven független, mint ahogy az né-
hány vak ember esetében előfordul. Iskolai évei alatt végig a
betegsége óta meglévő, szembeszökő passzivitás jellemezte.
Az iskola végeztével, húszévesen, Virgil úgy döntött, hogy
elhagyja Kentuckyt, és Oklahoma állam egyik városában próbál
képesítést és munkát szerezni és önálló életet kezdeni. Masz-
százsterápiát tanult, és hamarosan elhelyezkedett egy YMCA-
134
hcl (amerikai ifjúsági szálláshálózat, amelyet egy vallásos ifjú-
sági szervezet tart fenn). Egyértelműen jól végezte munkáját,
nagyon megbecsülték, és a YMCA örömmel biztosított számára
állandó státust. Rendelkezésére bocsátottak egy kis házat is az
uh .1 szemközti oldalán, ahol egy barátjával együtt lakott, aki
h/Intén a YMCA-nél dolgozott. Nagyon sok ügyfele volt - le-
nyűgöző volt hallgatni, milyen kézzelfoghatóan tudta leírni
minden egyes vendégét -, úgy tűnt, hogy munkája valódi örö-
möt jelent neki és büszkeséggel tölti el. így - a maga szerény
módján - teljes életet élt: biztos állással, kiegyensúlyozott iden-
titással rendelkezett, önálló életet élt, voltak barátai, Braille-új-
Migokat és -könyveket olvasott (igaz, az évek folyamán, ahogy
n hangos könyvek elterjedtek, egyre kevesebbet). Szenvedélye-
im szerette a sportot, különösen a baseballt, nagyon szeretett
i.idiós baseball-közvetítéseket hallgatni. Baseballismeretei egy
lexi konnal vetekedtek, mindent tudott a meccsekről, játékosok-
n>l, eredményekről, és fejből tudta az összes statisztikát. Néha
v< Utak barátnői is, és, hogy velük találkozzon, tömegközlekedé-
I eszközökkel vágott át a városon. Továbbra is szorosan kötő-
dön szülőotthonához, különösen anyjához - a farmról rendsze-
resen kapott élelmiszercsomagokat, és elküldhette hozzájuk
mosásra a szennyesét. Az élete behatárolt, de a maga módján
f (egyensúlyozott volt.
1991-ben találkozott Amyvei - jobban mondva újra találkoz-
tok, mivel jó húsz évvel azelőtt már ismerték egymást. Amy
i >1.1 Lidi háttere teljesen eltért az övétől: művelt, középosztály-
beli családból származott, New Hampshire-ben tanult és szer-
zed botanikus képesítést. Úszóedzőként dolgozott egy másik
YMCA-nél a városban, Virgillel pedig egy macskakiállításon
találkoztak még 1968-ban. Egy darabig találkozgattak^ Amy
> k kor húszas éveinek elején járt, Virgil egy kicsit idősebb volt -,
de Amy úgy döntött, hogy visszamegy továbbtanulni Arkan-
•n*b.i, ahol később első férjét is megismerte, Virgillel pedig
megszakadt a kapcsolata. Egy ideig saját kertészetében dolgo-
zott - orchideákra specializálódott -, de abba kellett hagynia ezt
il munkát, mert súlyos asztmája alakult ki. Néhány év múlva
elvált első férjétől, és visszatért Oklahomába. 1988-ban Virgil
b Ijesen váratlanul felhívta, majd három évig hosszú telefonbe-
•/••Igetéseket folytattak, míg végre 1991-ben újra találkoztak.
135
„Hirtelen olyan volt, mintha az a húsz év el sem telt volna" -
mondta Amy.
Életüknek abban a szakaszában, amikor újra találkoztak,
mindketten nagyon vágytak a társaságra. Amy esetében ez talán
egy kicsit aktívabb formát öltött. Ügy találta, hogy Virgil bele-
ragadt egyhangú, vegetáló életformájába: elmegy a YMCA-be,
megtartja a masszázsóráit, aztán hazamegy, ahol pedig egyre
inkább csak meccseket hallgat a rádióban, és évről évre ritkáb-
ban mozdul ki, hogy másokkal találkozzon. Úgy érezte, ha
visszanyerné látását, az - csakúgy, mint a házasság - kirángatná
nemtörődöm agglegény-életformájából, és mindkettőjük szá-
mára egy új élet kezdetét jelenthetné.
Virgil, mint annyi minden másban, ebben a kérdésben is
passzívan viselkedett. Az évek során fél tucat specialistához is
elküldték, akik egyhangúlag elutasították az operáció lehetősé-
gét, mivel úgy gondolták, hogy retinája minden valószínűség
szerint nem működik; s úgy tűnt, hogy Virgil ezt meglehető-
sen egykedvűen vette tudomásul. Amy azonban mindezt
nem fogadta el. Nem volt mit veszíteni - mondta hiszen
Virgil látása rosszabb már úgysem lehetett, ezzel szemben ott
volt az a halvány, de annál izgalmasabb lehetőség, hogy
valamilyen mértékben esetleg visszanyerje a látását, és negy-
venöt év után újra lásson. így aztán Amy kierőszakolta a műté-
tet. Virgil anyja nagyon aggódott, és ellenezte az egészet („Ö jól
érzi magát olyannak, amilyen" - mondta). Virgilen nem látszott,
hogy bármelyik megoldást is előnyben részesítené, örömmel
vetette alá magát annak, amit határoztak felőle, bármi legyen
is az.
Végül, szeptember közepén, eljött az operáció napja. Virgil
jobb szeméről eltávolították a hályogot, és egy műlencsét illesz-
tettek be, majd, ahogy az szokás, huszonnégy órára bekötötték
a szemét. A rá következő napon levették a kötést, és Virgil szeme
végre találkozhatott a világgal, anélkül hogy bármi is eltakarta
volna. Elérkezett az igazság pillanata.
Vagy mégsem? Az igazság (ahogy azt később sikerült re-
konstruálni), ha kevésbé is volt „természetfölötti", mint ahogy
azt Amy naplója leírja, de mindenképpen sokkal különösebb
volt. A drámai pillanat kifejezéstelen maradt, elhúzódott, fe-
szültsége elpárolgott. Virgil szájából nem tört elő „Látok!" fel-
136
kiáltás. Úgy tűnt, üres tekintettel, zavartan mered maga elé,
egyáltalán nem fókuszálva az előtte álló sebészre, aki még min-
dig kezében tartotta a frissen levett kötést. Csak amikor meg-
szólalt az orvos és azt kérdezte, „Jól van?", futott át valamiféle
(elismerés Virgil arcán.
Virgil később elmesélte nekem, hogy abban a pillanatban
fogalma sem volt róla, hogy mit lát. Fényt, mozgást, színeket
kilőtt, de mindezt összekeveredve, értelmetlenül, ködösen. Ek-
kor a ködből egyszer csak megszólalt egy hang: „Jól van?" És
akkor, de csak akkor kezdett rájönni, hogy az a fényből és
árnyékból álló káosz előtte egy arc - méghozzá a sebész arca.
Flményei gyakorlatilag megegyeztek Gregory S. B. nevű pá-
< icnsének élményeivel, aki gyerekkorában, egy baleset követ-
keztében veszítette el a látását, és ötvenévesen, szaruhártya-
lianszplantáció segítségével nyerte azt vissza.
Amikor eltávolították a kötést... egy hangot hallott, ami valahonnan
rloiió'l, az egyik oldalról jött: a hang forrása irányába fordította a fejét,
éh egy „ködfoltot" látott. Rájött, hogy ez egy arc lehet... Úgy tűnt, nem
In 11 ni la volna, hogy ez egy arc, ha nem hallotta volna előzőleg a hangot,
én nem tudta volna, hogy a hangok arcokból származnak.
Számunkra, akik látónak születtünk, aligha elképzelhető ez a
zavarodottság. Mi ép érzékszervekkel születtünk, amelyek ösz-
.'ckottetésben állnak egymással, és kezdettől fogva látható vi-
lágot alakítottak ki számunkra, a látható tárgyak, fogalmak,
jelentések világát. Reggel egy olyan világ^fnyitjuk a szemün-
ket, amelyet egy életen keresztül tanultunk meg látni. A világ nem
eleve adott a számunkra: mi teremtjük meg, szüntelen tapasz-
tálassal, kategorizációval, emlékezéssel, felismeréssel. Virgil-
nek azonban, amikor negyvenöt évnyi vakság után kinyitotta a
x/< 'inét - s előtte sem volt sokkal több vizuális tapasztalata, mint
egy csecsemőnek, de már azt is rég elfeledte -, nem állt rendel-
kezésére vizuális memória, ami támogathatta volna az észlelő-
nél ; nem állt rendelkezésére a tapasztalatok és jelentések világa.
I atolt, de abban, amit látott, nem volt koherencia. Retinája és
vizuális pályái aktívak voltak, átvitték az impulzust, de ezeket
agya képtelen volt értelmezni- ahogy a neurológusok mondják,
agnóziás volt.
137
Mindenki, beleértve Virgilt is, valami sokkal egyszerűbbre
számított. Az ember kinyitja a szemét, a fény behatol, és eléri a
retinát: lát. Azt gondolnánk, hogy ez ilyen egyszerű. És - más
szemészekhez hasonlóan - a sebész saját élménye is ez volt,
mivel hályogot többnyire olyan emberek szeméről szoktak eltá-
volítani, akik felnőtt korukban vesztik el a látásukat - s ezek a
betegek sikeres műtét esetén szinte azonnal visszanyerik látá-
sukat, hiszen ők még nem vesztették el ezt a képességüket.
Ebben az esetben azonban, annak ellenére, hogy alaposan meg-
beszélték a műtétet és az esetleges komplikációkat, egyáltalán
nem készítették fel Virgilt azokra a neurológiai és pszichológiai
nehézségekre, amelyekkel szembe kellett néznie.
A szürkehályog eltávolítása után Virgil látta a színeket és a
mozgást, látta (de nem tudta azonosítani) a nagyobb tárgyakat
és formákat, és bámulatos módon képes volt elolvasni néhány
betűt a standard Snellen-tábla3 harmadik sorában - ez nagyjából
20/100-as vagy egy kicsit még jobb vizuális pontosságnak felel
meg. Annak ellenére, hogy legjobb látása 20/80, tehát meglehe-
tősen jó volt, nem rendelkezett koherens vizuális mezővel, mi-
vel centrális látása igen gyenge lévén, képtelen volt valamilyen
céltárgyra fókuszálni. Megtalálta, majd elvesztette a tárgyakat,
ekkor véletlenszerű kereső mozgásba kezdett, amíg újra meg
nem találta, majd újra el nem veszítette őket. Egyértelmű volt,
hogy a retina centrális területe károsodott, vagyis az éleslátásért
és fixádéért felelős sárgafolt, és csak a sárgafolt körüli retinális
területek működése tette lehetővé a látást. Retinája hol sűrűb-
ben, hol ritkábban pigmentált területeivel meglehetősen foltos,
molyette benyomást keltett, ép vagy viszonylag ép retinaszige-
tek és teljesen elsorvadt területek váltogatták egymást. A sárga-
folt halvány és csökevényes volt, a retina érhálózata pedig
meglehetősen összeszűkült.
Megtudtam, hogy a vizsgálatok azt valószínűsítették, hogy
korábbi betegségek forradásai vagy maradványai fennállhat-
nak ugyan, aktív kórfolyamat azonban nincsen; s ilyen módon
3 Magyarországon Kettesy-féle táblának is nevezik ezt a látásélesség megha-
tározására használt, közismert betű- és számtáblát. A ford. megj.
138
Virgil látása egész hátralévő életében stabilan megmaradhat
ebben az állapotban. Sőt abban is reménykedni lehetett, hogy -
mivel először a rosszabbik szemet operálták meg - a bal szem-
ben, amelyre néhány hét múlva került sor, lényegesen több ép
n I malis terület lesz található.
Nem tudtam azonnal Oklahomába utazni - a telefonhívás
illan az első géppel szerettem volna odarepülni de a követke-
ző hetekben folyamatosan informálódtam Virgil állapotáról,
többször beszéltem Amyvel, Virgil édesanyjával és természete-
im magával Virgillel is. Én magam még soha nem találkoztam
addig hasonló esettel, sőt (Gregoryt leszámítva) nem is ismer-
tem senkit, aki találkozott volna ilyennel, ezért hosszabb beszél-
getéseket folytattam dr. Hamlinnel és az Angliában élő Richard
< iregoryval, arról, hogy milyen vizsgáló eljárásokat kellene al-
kalmaznom. Összegyűjtöttem néhány eszközt - tömör tárgya-
kat, képeket, rajzokat, lehetetlen ábrákat, videokazettákat és
n liany speciális perceptuális tesztet, amelyeket fiziológus kol-
legám, Ralph Siegel tervezett. Telefonon megkerestem egy sze-
mész barátomat, Róbert Wassermant (korábban, a színvak festő
esete kapcsán már dolgoztunk együtt), és elkezdtük megtervez-
ni <1 vizsgálatot. Úgy éreztük, fontos lenne, hogy ne csak tesztel-
jük Virgilt, hanem azt is megfigyeljük, hogyan boldogul hétköz-
napi körülmények között, saját házában és azon kívül, termé-
wzetes környezetében, társas helyzetekben. Alapvetően fontos
vi ill, hogy valóságos személyként tekintsünk rá, olyanként, aki
egesz eddigi élettörténetével-tulajdonságaival, szükségleteivel
r.s elvárásaival - együtt érkezett el életének ehhez a kritikus
állomásához; hogy találkozzunk menyasszonyával, aki kihar-
colta a műtétet, és akivel most oly intim módon egybeforrt az
dele; hogy ne csak a szemét és perceptuális képességeit vizsgál-
juk, hanem teljes élettörténetét és életterét.
Virgil és Amy - az ifjú házasok - a repülőtéren vártak ránk.
Vngil középtermetű, kifejezetten kövér férfi volt; lassan moz-
gott, s a legkisebb erőkifejtéstől is köhögött és lihegett. Egy-
ritelműen látszott, hogy nem örvend tökéletes egészségnek,
‘izemét ide-oda jártatta, mozdulatok után kutatva, és amikor
Amy bemutatta Bobot és engem, úgy tűnt, nem lát minket -
felénk nézett, de nem teljesen ránk. A továbbiakban egyre
ni isödött az a benyomásom, hogy igazából nem néz az arcunk-
139
ba, annak ellenére, hogy mosolygott, nevetett és figyelmesen
hallgatott.
Eszembe jutott, hogy mit írt Gregory S. B. nevű betegéről -
„nem nézett a beszélő arcába, és nem voltak arckifejezései".
Virgil nem úgy viselkedett, mint aki lát, de úgy sem, mint aki
vak. Inkább úgy viselkedett, mint egy mentálisan vak, vagyis
agnóziás ember - aki lát ugyan, de képtelen megfejteni, hogy
mit is lát. Az egyik agnóziás betegemre, dr. P.-re emlékeztetett
(a férfi, aki összetévesztette a feleségét egy kalappal), aki ahe-
lyett, hogy a szokásos módon nézett volna rám, hirtelen furcsán
rám szegezte a tekintetét - hol az orromra, hol a jobb fülemre,
onnan le az államra, majd fel a jobb szememre - nem látta, nem
„fogta fel" egészként az arcomat.
Keresztülvágtunk a zsúfolt repülőtéren, ki a parkolóba, mi-
közben Amy a karjánál fogva vezette oda Virgilt a kocsijukhoz.
Virgil imádta az autókat, és a műtét után az egyik legkedvesebb
időtöltése az volt (hasonlóan S. B.-hez), hogy az ablaknál állva
nézte őket, élvezte mozgásukat, megállapította színüket és for-
májukat - a színüket különösen szívesen. A formák néha össze-
zavarták. - Milyen autókat lát? - kérdeztem, miközben végig-
sétáltunk a parkolón. Minden egyes autóra rámutatott, amely
mellett elhaladtunk. - Ez egy kék, ez egy piros - hú, ez jó nagy!
- Néhány formát meglepőnek talált. - Ezt nézze! - mutatta az
egyiket. - Ehhez egészen lefelé kell néznem. - Lehajolt, és meg-
érintette - egy karcsú, áramvonalas, tizenkét hengeres Jaguar
volt -, kitapogatta az alacsony építésű karosszériát. Csak a
színeket és a körvonalakat fogta fel azonban, s elsétált volna a
saját autójuk mellett is, ha Amy nincs vele. Bob és én megdöb-
benve tapasztaltuk, hogy Virgil csak akkor tudott vizuális jelen-
ségekre figyelni, ha megkérték, hogy mutasson rá valamire -
önmagától nem. Látása talán már nagymértékben helyreállt, de
egyértelmű volt, hogy még nem természetes számára az, hogy
használja is azt, nagyon sok szokása, viselkedése még mindig a
vakokra volt jellemző.4
4 Nem lehet elszigetelten látni, érzékelni, észlelni - a percepció mindig a
mozgáshoz, a viselkedéshez, a világ megközelítéséhez, felderítéséhez kapcso-
lódik. Nem lehet látni anélkül, hogy néznénk. Említettük, hogy Virgil képtelen
volt a percepcióra, illetve hogy agnóziás volt, de legalább ilyen fontos az is, hogy
140
Meglehetősen sokáig tartott az út a repülőtértől a házukig, át
kellett vágni az egész belvároson, így bőven volt rá időnk, hogy
elbeszélgessünk velük és megfigyeljük Virgil reakcióit új vizu-
ális élményeivel kapcsolatban. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon
élvezi a mozgást, ahogy az autó ablakán keresztül az állandóan
változó tájat és a mellettünk elrohanó kocsik mozgását szemlél-
te. Észrevett egy minket megelőző kocsit, amelyik nagyon gyor-
san ért utol bennünket, meglátta az autókat, a buszokat (nagyon
tetszettek neki a fényes, sárga iskolabuszok), a kamionokat, sőt
egy mellékúton lassan haladó traktort is. Rendkívül érzékeny és
igen kíváncsi volt a hatalmas neonfeliratokra és reklámokra,
ezeket élvezettel próbálta kibetűzni, ahogy elhaladtunk mellet-
tük. Nehezére esett egész szavakat kiolvasni, de gyakran kita-
lálta őket egy-két betűből vagy a felirat stílusából. Más felirato-
kat is látott, de azokat képtelen volt elolvasni. Amikor beértünk
a városba, látta és felismerte a közlekedési lámpák váltakozó
színeit.
Amy vei együtt beszámoltak arról, hogy mi mindent látott az
operáció óta, valamint azokról az alkalmakról, amikor teljesen
váratlanul összezavarodott. Látta például a holdat, de az sokkal
nagyobb volt, mint amilyennek elképzelte.5 Egy alkalommal
teljesen összezavarodott, amikor az égen egy „kövér repülőgé-
pet" pillantott meg - „oda volt tűzve, meg sem mozdult".
hiányzott belőle az ösztönző erő, hogy nézzen, hogy látóként viselkedjen — hiány-
zott a vizuális viselkedés. Von Senden írta le két gyerek esetét, akiknek születé-
sük után bekötötték a szemét, és amikor ötéves korukban eltávolították a
kötéseket, a gyerekek semmilyen reakciót nem mutattak, teljesen vaknak tűntek.
Az embernek az az érzése, hogy ezek a gyerekek más érzékszerveikkel és
viselkedésekkel építették fel a világot, és így nem tudták, hogyan használják a
szemüket.
Lehetséges, hogy a látás, a nézés - mint tájékozódás és viselkedés - azoknál
is elenyészhet, akik felnőttkorukban vakulnak meg, annak ellenére, hogy egész
addigi életükben „nézők" voltak. Ezzel kapcsolatban számos megindító példa
olvasható John Hull Touching the Rock (A kövek érintése) című önéletrajzi
könyvében. Hull negyvenes éveinek közepén járt, amikor megvakult, és öt éven
belül már elveszítette azt a szokását, hogy arccal az emberek felé forduljon, hogy
„ ránézzen" beszélgetőpartnerére.
5 Gregory betege hasonlóképpen megriadt a hold látványától, mivel koráb-
ban olyan formájúnak képzelte el a negyedholdat, mint amilyen egy sajtcikkely
vagy egy szelet torta, így megdöbbentette és lenyűgözte, hogy sarló alakú.
141
Később kiderült, hogy egy léghajót látott. Néha megpillantott
egy-egy madarat is, és nagyot ugrott ijedtében, ha túl közel me-
részkedtek. (Természetesen soha nem jöttek túl közel, magyarázta
Amy, Virgilnek egyszerűen fogalma sem volt a távolságról.)
Az utóbbi időben a legtöbb idejüket vásárlással töltötték -
hiszen ott voltak az esküvői előkészületek, és Amy szeretett
volna felvágni Virgillel, elmesélni a történetét az ismerős bolto-
soknak és eladóknak, hadd lássák csak a saját szemükkel az
átalakult Virgilt.6 A helyi televízió is foglalkozott Virgil operá-
ciójával, és jó érzés volt, hogy az emberek felismerték az utcán,
odamentek hozzá, hogy megrázzák a kezét. Ezenkívül az élel-
miszerboltok és a különféle áruházak roskadásig voltak min-
denféle tárgyakkal, többnyire élénk, színes csomagolásban, ami
remek gyakorlati terepnek bizonyult Virgil friss látásának ki-
próbálására. A kötés levételét követő napon a boltban kirakott
vécépapírtekercsek voltak az első tárgyak, amelyeket Virgil
felismert. Levett egy csomaggal a polcról, és odaadta Amynek,
hogy bebizonyítsa, látja őket. Három nappal a műtét után el-
mentek egy áruházba, ahol polcokat, gyümölcsöket, konzerv-
dobozokat, folyosókat, bevásárlókocsikat látott - olyan sok
mindent, hogy ez megijesztette. - Minden összefolyt a szemem
előtt - magyarázta. Ki kellett, hogy menjen az áruházból, és
néhány percre behunyta a szemét.
Elmondta, hogy nagyon élvezi a zöld dombok és rétek rende-
zett látványát - különösen az üzletek túlzsúfolt, túlságosan tö-
mény látványvilága után -, bár, mint ahogy azt Amy elmondta,
nehézséget okoz neki, hogy összekösse a dombok látott formáját
azzal az élménnyel, amikor korábban sétált ezeken a dombokon,
és sem a méreteket, sem a perspektívát nem érzékelte.7 Az első
6 A szociológus és antropológus Róbert Scott, aki a stanfordi Institute fór
Advanced Behavioral Study ügy vezető' igazgatója, sokat foglalkozott a társada-
lomnak a vakokra adott reakcióival, azzal, hogy gyakran milyen lenézéssel és
megbélyegzéssel illetik őket. Tanulmányozta azt a túlzó érzelemkitörést is,
amellyel a „mágikus műtét" következtében visszanyert látásra reagálnak az
emberek. Dr. Scott volt az, aki néhány évvel korábban elküldte nekem Valvo
könyvének egy példányát.
7 Az érzetek nem rendelkeznek méret- vagy perspektíva-„markerekkel",
ezeket tapasztalati úton kell elsajátítani. Leírtak eseteket, amikor olyan embere-
ket, akik egész életüket a sűrű esőerdőben élték le, ahol legfeljebb néhány
142
hónap látási tapasztalatai mégis túlnyomó részben pozitívak
voltak: - Minden nap olyan számára, mint egy új kaland, egyre
több dolog adódik, amit életében először lát - írta Amy napló-
jába.
Amikor megérkeztünk a házukhoz, Virgil bot és segítség
nélkül végigsétált a bejárati ajtóig vezető ösvényen, elővette a
kulcsait, majd megfogva a kilincset, elfordította a zárat, és ki-
nyitotta az ajtót. Nagyon hatásos volt - soha nem sikerült még
elsőre, mondta, pedig az operáció másnapja óta gyakorolta. Ez
volt az ő nagy mutatványa. Azonban, ahogy elmondta, „ijesz-
tőnek" és zavarónak érezte, hogy tapogatózás nélkül, a botja
nélkül, kizárólag bizonytalan téri és távolsági ítéleteire hagyat-
kozva járjon. A tárgyakat és a felületeket gyakran fenyegetően
közelinek érezte, holott azok még jelentős távolságra voltak tőle;
gyakran a saját árnyéka is megzavarta (az árnyék fogalma, az,
hogy a tárgyakon nem hatol át a fény, rejtélyes volt a számára)
megállt, megbotlott vagy megpróbált átlépni rajta. A légcsők
különleges kockázatot jelentettek, mivel csak sima felszínt, pár-
huzamos vagy egymást keresztező vonalakat látott maga előtt;
I. pi-snyire lehetett ellátni, kivittek nyílt, sík terepre, ekkor ezek a személyek
kezüket kinyújtva próbálták megfogni a távoli hegycsúcsokat; fogalmuk sem
volt róla, hogy milyen messze vannak azok a hegyek.
I lelmholtz (Thought in Medicina című önéletrajzi visszaemlékezésében) írta le
azl az esetet, amikor kétéves korában a parkban sétálva meglátott egy kis
tornyot, amelynek mellvédjén apró törpék vagy bábák sétáltak körbe-körbe.
Amikor megkérte anyját, hogy vegyen le neki egy babát a toronyról, mert
nzeietne játszani vele, ő elmagyarázta neki, hogy az a torony egy kilométerre
vnn tőlük, kétszáz méter magas, és a mellvéden nem babák, hanem valódi
emberek sétálnak. Ahogy ezt elmondta, írja Helmholtz, hirtelen világossá váltak
i lolle a léptékek, és soha többé nem követett el hasonló észlelési hibát-jóllehet
n t<’r észlelésének témája egész életében foglalkoztatta (lásd Cahan, 1993).
I ’oe Az aranybogár című novellájában egy ellenkező előjelű történetet ír le: egy
távoli dombon elhelyezkedő, hatalmas, soklábú teremtmény csupán egy kicsiny
1 ti bogárnak bizonyult az ablakon.
Erről az a személyes élményem jut eszembe, amikor először próbáltam ki a
marihuánát: a csupasz fal elé tartott kezemet bámultam. Egyszer csak úgy tűnt,
mini ha a kezem nagyon gyorsan távolodna tőlem, méretét azonban megőrizte,
i geszcn addig, míg végül óriási, kozmikus kéznek tűnt fényévnyi távolságra
li'ih in. Ez az illúzió valószínűleg annak volt köszönhető, hogy hiányoztak a
méretet és a távolságot jelző ingerek vagy a kontextus, és elképzelhető, hogy
t4var támadt a testképben és a látás centrális folyamataiban.
143
képtelen volt látni (bár tudta, hogy erről van szó) a háromdi-
menziós térben fölfelé vagy lefelé kiterjedő szilárd alakzatokat.
Öt héttel a műtét után gyakran tehetetlenebbnek érezte magát,
mint amikor még vak volt, elvesztette a mozgással kapcsolatos
korábbi önbizalmát. Abban reménykedett, hogy mindezek a
problémák idővel megoldódnak
Én nem voltam ebben annyira biztos. A korábban leírt esetek-
ben a betegeknek a műtét után hónapokig, évekig nehézséget
okozott a tér és a távolság megértése. Ugyanez volt a helyzet
Valvo különösen intelligens betegének, H. S.-nek az esetében is,
aki tizenöt éves koráig normálisan látott, amikor is egy kémiai
baleset következtében, egy robbanás miatt elvesztette a szeme
világát. Huszonkét évvel később szaruhártya-transzplantáció-
nak köszönhetően nyerte vissza a látását. Ezt követően viszont
nagyon nagy nehézségekkel találta szembe magát, amelyeket
percről percre magnetofonra mondott:
Ezekben a hetekben (az operációt követően) képtelen voltam felbecsül-
ni a távolságot vagy a mélységet; az utcai világítás az ablaktáblához
ragadt fényes foltnak tűnt, a kórház folyosója pedig fekete lyuknak. Ha
keresztülvágtam az úttesten, a forgalom megrémített, még akkor is, ha
kísérő volt velem. Nagyon bizonytalan vagyok járás közben; valójában
sokkal jobban félek most, mint a műtét előtt.
A ház hátsó részében, a konyhában gyűltünk össze, ahol egy
nagy fehér faasztal állt. Bob és én erre az asztalra pakoltuk ki a
vizsgálóeszközöket - színes táblákat, betűmintákat, képeket,
kétértelmű ábrákat -, és felállítottunk egy videokamerát, hogy
rögzítsük a vizsgálatot. Ahogy leültünk, Virgil kutyája és macs-
kája bejöttek üdvözölni és körülszimatolni minket, és az volt a
benyomásunk, hogy Virgilnek problémát okozott megkülön-
böztetni őket. Ez a komikus és zavaró probléma fennállt, amióta
csak hazajöttek a kórházból, ugyanis mindkét állat fekete-fehér
volt, és ő - legnagyobb bosszúságukra - rendszeresen összeke-
verte őket, amíg csak hozzájuk nem ért. Amy elmesélte, hogy
gyakran látja, amint Virgil elmélyülten vizsgálgatja a macska
fejét, füleit, mancsát és farkát, s közben finoman végig is tapo-
gatja az állat valamennyi porcikáját. Ennek én is szemtanúja
voltam másnap - Virgil elképesztő alapossággal nézte és tapo-
gatta végig Tibblest, és megpróbálta gondolatban összerakni a
144
macskát. Amy elmondta, hogy Virgil folyton ezt csinálja („Az
ember azt hinné, hogy már éppen eleget tapogatta") - de az új
ismeretek, a vizuális felismerés mégsem tud rögzülni az elmé-
jében.
Cheselden egy megdöbbentően hasonló esetről számolt be az
1720-as években egy fiatal betegével kapcsolatban:
Meglehet, hogy csak egy konkrét alkalom volt, és esetleg jelentéktelen-
nek tűnhet, mégis elmondom: mivel gyakran elfelejtette, hogy melyik
.1 macska és melyik a kutya, már szégyellte megkérdezni; amikor
azonban elkapta a macskát, amit tapintás alapján már jól ismert, meg-
I igyelték, hogy kitartóan nézi, majd leteszi a földre, és azt mondja, „Na,
।ica, legközelebb már megismerlek..." Amikor megmondták neki egy
dologról, hogy az micsoda... ő alaposan szemügyre vette, hogy legkö-
zelebb felismerje, és (elmondása szerint) először valóban megtanulta
k iismerni, de azután újra elfelejtette, s ez ezernyi dologgal történt meg
naponta.
Virgil az első hivatalos felismeréseit annak idején a kcJés
1 •vétele után a szemész látásvizsgáló táblájával kapcsolatbán
Irlle, ezért elhatároztuk, hogy először betűfelismerési képessé-
gei vizsgáljuk meg. Nem látta tisztán a normál méretű újságszö-
veget - a látásélesség még mindig csak nagyjából 20/80 volt -,
viszont az 1 cm körüli betűket már jól észlelte. Ebben a feladat-
ba n a legtöbb esetben jól teljesített, és könnyen felismerte az
iihsz.es gyakori betűt (legalábbis a nagybetűket) - s erre a kötés
11távolításának pillanatától fogva képes volt. Hogyan lehetsé-
ges az, hogy amikor olyan nagy gondot okozott neki az arcok
v.igy a macska, illetve általában a formák, a méret és a távolság
Ielismerése, akkor különösebb nehézség nélkül képes volt felis-
merni a betűket? Amikor megkérdeztem erről, azt felelte, hogy
>iz iskolában, ahol nyomtatott vagy kivágott betűket használtak
rt vakok tanítására, tapintás alapján tanulta meg az ábécét. Na-
gyim meglepett a dolog, és eszembe jutott Gregory betege, S. B.:
I egnagyobb meglepetésünkre egy nagy falióra segítségével
mrg t udta mondani a pontos időt. Ez annyira meglepett minket,
In így azt is megkérdőjeleztük, vak volt-e egyáltalán az operáció
• lütl " Igen ám, de S. B. abban az időben, amikor még vak volt,
l'V iiveglap nélküli, nagy zsebórát használt, amelyen tapintás
(lapján állapította meg az időt, egyértelmű volt tehát, hogy -
145
Gregory kifejezését használva - rögtön egy „érzékszervek kö-
zötti átvitelt" hajtott végre a tapintásból a látásba. Úgy tűnt,
Virgil is éppen ilyen átvitelt mutatott be nekünk.
Jóllehet Virgil könnyen felismerte az egyedi betűket, nem
tudta őket összefűzni - nem tudta kiolvasni és nem is látta a
szavakat. Ezt meglehetősen rejtélyesnek találtam, mivel el-
mondta, hogy az iskolában nemcsak Braille-t, de domború vagy
vésett latin betűket is használtak - és elég folyékonyan meg is
tanult olvasni. Sőt háborús emlékműveken vagy sírköveken
még mindig könnyen el tudta olvasni tapintás alapján a rájuk
vésett szöveget. Úgy tűnt azonban, hogy szeme egy adott betűre
fixált, és képtelen volt arra a könnyed mozgásra, letapogatásra,
amelyre az olvasáshoz szükség van. Pontosan ez volt a helyzet
az egyébként írni-olvasni tudó H. S. esetében is:
Első próbálkozásaim az olvasással igen fájdalmasak voltak. Az egyes
betűket még kisilabizáltam valahogy, de egy egész szót képtelen vol-
tam elolvasni. Csak több hétig tartó kimerítő próbálkozás után váltam
erre képessé. A helyzet úgy festett, hogy nem tudtam valamennyi
betűre egyszerre emlékezni, ahogy sorban egymás után elolvastam
őket. Az első héten még arra sem voltam képes, hogy az egyik kezemen
megszámoljam mind az öt ujjam, éreztem, hogy ott vannak, de...
miközben számoltam, képtelen voltam áttérni egyikről a másikra.
A nap folyamán további problémákra is fény derült. Virgil
szünet nélkül szedte fel a különféle információmorzsákat - egy
hajlásszöget, egy élt, egy színt, egy mozdulatot -, de képtelen
volt mindezeket szintetizálni annak érdekében, hogy rögtön
egy összetett észleletet alkossanak. Többek között ez volt az
egyik oka annak, hogy a macska látványa annyira zavarba hoz-
ta: látta a mancsát, az orrát, a farkát és a fülét, de nem látta
mindezt együtt, nem látta a macskát mint egészet.
Amy leírta naplójában, hogy még a „legnyilvánvalóbb" -
vizuálisan és logikailag is nyilvánvaló - kapcsolatokat is meg
kellett Virgilnek tanulnia. Beszámol például arról, hogy az ope-
ráció után néhány nappal „Virgil azt mondta, hogy a fák sem-
mihez sem hasonlítanak a világon", október 21-én, egy hónap-
pal az operáció után azonban már a következőket jegyezte le:
„Virgil végre képes volt gondolatban összerakni egy fát - tudja,
hogy a törzs és a levelek együtt egy egészet alkotnak." Majd egy
146
másik alkalommal: „A felhőkarcolók nagyon különösek számá-
ra, nem érti, hogyan maradnak állva, hogyhogy nem omlanak
össze."
A legtöbb - talán valamennyi - Virgilhez hasonló helyzetben
lévő betegnek ugyanilyen nehézségei voltak. Az egyik ilyen
betegnek (ezt Eduard Raehlmann írta le 1891-ben) annak elle-
nére, hogy a műtétet megelőzően is látott egy kicsit és gyakran
loglalkozott kutyákkal, „fogalma sem volt arról, hogy a fej, a
lábak és a fülek hogyan kapcsolódnak az állathoz". Valvo idézi
betegének, T. G.-nek a beszámolóját:
A műtét előtt tökéletesen más elképzelésem volt a térről, és tudtam,
hogy egy tárgy egyszerre csak egy tapintható ponton lehet... És ha
tudtam, hogy egy akadály vagy egy lépcső van egy tornác végénél,
akkor az az akadály egy megszokott hosszúságú idő múlva ott is volt.
I lonapokkal az operáció után még mindig nem tudtam összhangba
hozni vizuális észlelésemet a járási sebességemmel. Össze kellett han-
golnom a látásomat és az út megtételéhez szükséges időt. Ez pedig
nagyon nehezen ment. Ha a járás túl gyors vagy túl lassú volt, akkor
elhullottam.
Valvó megjegyzi, hogy „az igazi nehézséget a tárgyak egyide-
|n észlelése jelenti azok számára, akik megszokták a tapintás
Általi szekvenciális észlelést". Mi, akik valamennyi érzékszer-
vünkkel rendelkezünk, egyszerre élünk térben és időben, a
Világtalan emberek azonban kizárólag az idő világában élnek.
A va k ember benyomások szekvenciáiból (tapintás, hallás, szag-
lás) építi fel világát, és, a látó emberektől eltérően, nem képes
egyidejű vizuális észlelésre, nem tud egy pillanat alatt elképzel-
ni egy teljes vizuális jelenetet. Annak a számára, aki nem lát a
léiben, a tér eszméje is érthetetlenné válik - ez még azokra a
nagyon intelligens emberekre is igaz, akik viszonylag későn
\ észlelték el a látásukat (ez a központi tézise von Senden nagy-
ei ii monográfiájának is). Megrázóan írja le mindezt John Hull
nevezetes önéletrajzában, a Touching the Rockban, ahol úgy jel-
lemzi saját magát, a világtalan embert, mint aki kizárólag az
lilnhen él". Egy vak számára - írja -
műink vi zese, hogy a tér egy adott pontján van, sokkal kevésbé hang-
•tllyns .. a tér a saját testre korlátozódik, és a test helyzetét nem onnan
147
tudja, hogy milyen tárgyak mellett haladt el, hanem onnan, hogy
mennyi ideig volt mozgásban. A pozíciót az időn keresztül méri... Egy
világtalan ember számára az emberek csak akkor vannak jelen, ha
beszélnek... Az emberek mozgásban vannak, időlegesen vannak jelen,
a semmiből jönnek, és oda tűnnek el.
Igaz, hogy Virgil felismerte a betűket és a számokat, sőt akár
még le is tudta írni őket, de a kicsit is hasonlóakat már összeke-
verte egymással (például az „A" és „H" betűket), egy alkalom-
mal pedig fordítva írta le őket. (Hull beszámol róla, hogy már
ötévnyi vakság után is - ekkor negyvenes éveiben járt - annyira
bizonytalanná váltak a vizuális emlékei, hogy nem tudta eldön-
teni, melyik irányba görbül a hármas szám, végül a levegőbe
kellett hogy rajzolja az ujjával. A számjegyek taktilis-motoros,
nem pedig vizuális fogalmakként maradtak meg a számára.)
Mindezek ellenére Virgil teljesítménye lenyűgöző volt, ha figye-
lembe vesszük, hogy előzőleg negyvenöt évig vakon élt. A világ
azonban nem csak betűkből és számokból áll. Vajon mit tud
kezdeni a tárgyakkal és a képekkel? Hogyan boldogul a valósá-
gos világgal?
Amikor levették szeméről a kötést, első benyomásai a színek
voltak, amelyek izgalomba hozták és elbűvölték, annak ellené-
re, hogy a színeknek nincs megfelelőjük a tapintás világában -
mindez egyértelműen kiderült abból, ahogy beszélt, valamint
Amy feljegyzéseiből. (Úgy tűnik, hogy a színek és a mozgás
felismerése veleszületett képességek.) Virgil szinte másról sem
beszélt, mint a színekről, az új látványok kromatikus váratlan-
ságáról. Előző este görög salátát és spagettit evett, mesélte, és a
spagetti látványa megdöbbentette: - Gömbölyded, fehér ma-
dzagok, olyanok, mint a horgászzsinór - mondta. - Korábban
azt képzeltem, hogy a spagetti barna.
Fényt, formákat, mozgást és mindenekelőtt színeket látni -
mindez teljesen váratlan volt számára, és szinte sokkos érzelmi
és fizikai állapotba hozta. („Olyan hevesek voltak ezek az ész-
leletek - írja Valvo betege, H. S. -, mintha belerobbantak volna
a fejembe. Az érzelmek hevessége... ahhoz az erős érzelemhez
hasonlított, amikor először pillantottam meg a feleségemet,
vagy amikor egy autó ablakán keresztül először láttam Róma
csodálatos műemlékeit.")
148
Kiderült, hogy Virgil nagyon sok színt képes megkülönböz-
tetni és felismerni. Viszont zavarba ejtő volt (vagy inkább őt
zavarta meg), hogy gyakran rosszul nevezte meg a színeket: a
sárgát például rózsaszínnek mondta, de tudta, hogy a banán
színéről van szó. Először arra gondoltunk, hogy színagnóziája
vagy színanómiája van - a színek társításának és megnevezésé-
nek defektusa, amely az agy meghatározott területeinek káro-
sodása révén állhat elő. De azután úgy tűnt mégis, hogy egysze-
rűen csak a tanulás hiányáról (vagy felejtésről) van szó - vagyis
arról, hogy a korán bekövetkezett és hosszú ideig tartó vakság
meggátolta abban, hogy megfelelően társítsa és megnevezze a
színeket, illetve elfelejtette a korábban már elsajátított asszociá-
Jokat. Ezek az asszociációk és a hátterükben lévő neurális
kapcsolatok enyésztek el, szűntek meg az idegrendszerében; s
nem valamilyen speciális sérülés következtében, hanem pusz-
tán azért, mert nem használta őket.
Annak ellenére, hogy Virgil úgy gondolta, vannak vizuális
emlékei, sőt színes emlékei is a távoli múltból - a repülőtértől a
hazukig például egész úton arról mesélt, hogy milyen volt
felnőni a farmjukon Kentuckyban („Látom a kis patakot magam
••lóit, ahogy keresztülfut a farmon, a madarakat a sövényen, a
i égi fehér házat") én nem tudtam eldönteni, hogy ezek valódi
emlékek, képek-e a fejében, vagy csak (mint Helen Keller eseté-
ben) egyszerű verbális leírások, képzeleti képek nélkül.
M i volt a helyzet a formákkal? Ez egy kicsit bonyolultabb volt,
mivel a műtétet követő időszakban Virgil sok tapasztalatot
szerzett a formákkal kapcsolatban, megfeleltette egymásnak
látási és tapintási élményeit. A színek esetében nem volt szükség
Ilyen gyakorlásra. Először képtelen volt vizuálisan felismerni a
h >i mákat - még akkor is, ha olyan egyszerű formákról volt szó,
mint egy négyzet vagy egy kör, amelyeket tapintás útján azon-
n,ti lelismert. Számára egy négyzet tapintása nem állt összhang-
isin .1 látványával. Ez volt tehát Virgil válasza Molyneux kérdé-
sei v Éppen ezért Amy vásárolt neki egy olyan, gyerekek szá-
iii,ii,i gyártott, fából készült formakészletet, amelybennagymé-
irtu, egyszerű síkidomokat - négyzetet, háromszöget, kört, tég-
liil.ipot - kellett a megfelelő nyílásokba illeszteni, és rávette
Vligilt, hogy mindennap gyakoroljon vele. Virgil először meg-
öli I h.i la tlannak találta a feladatot, de most, egy hónapos gyakor-
149
lás után már könnyedén el tudta végezni. Még mindig hajlamos
volt megtapogatni a nyílásokat és a síkidomokat, mielőtt össze-
illesztette volna őket, de ha ezt megtiltottuk neki, pusztán látás
alapján is gond nélkül összerakta őket.
Az viszont nyilvánvaló volt, hogy a háromdimenziós, tömör
tárgyak továbbra is gondot okoztak neki, mivel ezek megjelené-
se meglehetősen változatos volt. Az elmúlt öt hetet tehát a
tárgyak tanulmányozásának szentelte, azokat a nem várt nehéz-
ségeket tanulmányozta, amelyeket a tárgyak megjelenése oko-
zott, ha közelről vagy messziről, félig eltakarva vagy más hely-
ről, más szögből látszottak.
Amikor a kötés levétele után hazatért a kórházból, saját háza
és berendezési tárgyai teljességgel felfoghatatlanok voltak a
számára - végig kellett őt vezetni a kerti ösvényen, keresztül a
házon, be a szobákba, és egyenként meg kellett ismertetni vala-
mennyi székkel. Amy segítségével egy hét alatt kialakított egy
követendő útvonalat - egy meghatározott útvonalat végig az
ösvényen, keresztül az ebédlőn, be a konyhába, illetve további
útvonalakat a fürdőszobába és a hálószobába. Csak ennek az
útvonalnak a segítségével tudott bármit is felismerni, bár ez is
elég sok értelmezést és következtetést igényelt a részéről. Tudta
például azt, hogy amikor rézsútosan áthalad a bejárati ajtón,
akkor az a fehér folt, amit jobb kéz felől lát, az ebédlőasztal a
másik helyiségben, annak ellenére, hogy ebben az esetben sem
az „ebédlő", sem az „asztal" nem voltak számára világos vizu-
ális képzetek. Ha letért erről az útvonalról, akkor teljesen elvesz-
tette tájékozódási képességét. Ezt követően Amy segítségével -
az útvonalat kiindulóbázisnak használva - elkezdte óvatosan
felderíteni az útvonal két oldalát, így már láthatta a szobát,
kitapogatta falait, és különböző szögekből vehette szemügyre a
berendezési tárgyakat - így építette fel a tér, a kiterjedés és a
perspektíva képzetét.
Az, ahogy Virgil felderítette a ház szobáit, mintegy tanulmá-
nyozva a világ vizuális szerkezetét, arra hasonlított, amikor egy
csecsemő először konstruálja meg a világot, ide-oda mozgatva
a kezét szeme előtt, erre-arra forgatva a fejét. Legtöbbünknek
fogalmunk sincs erről az elképesztő mennyiségű konstrukciós
munkáról, hiszen folyamatosan, tudattalanul, naponta több
ezerszer, egy pillanat leforgása alatt végezzük el. Nem így van
150
azonban ezzel egy újszülött, nem így volt ezzel Virgil, és nem
ez a helyzet egy olyan művész esetében sem, aki elemi észlelési
benyomásait szeretné megint újszerűnek megélni. Cézanne írta
a következőket: „Nincs érdekesebb téma, mint ugyanaz a tárgy
egy eltérő szögből - ez annyira változatos, hogy azt hiszem,
képes lennék hónapokig foglalkozni vele anélkül, hogy elmoz-
dulnék a helyemről, egyszerűen csak egy kicsit jobbra vagy
balra hajolva."
Nagyon korán, életünk első hónapjaiban kialakítjuk percep-
ttiális konstanciáinkat - egy tárgy különböző megjelenéseinek,
átalakulásainak összefüggését. Ez óriási tanulási feladatoUje-
lent, mégis annyira simán és tudatattalanul megy végbe, hogy
nem is vesszük észre mérhetetlen komplexitását (jóllehet nincs
<iz a szuperszámítógép, amely meg tudná közelíteni ezt a telje-
sítményt). Virgil számára azonban, aki fél évszázad alatt elfelej-
lette az egykor kialakított vizuális emléknyomokat, ezeknek az
átalakulásoknak a megtanulása vagy újratanulása órákig tartó
tudatos és szisztematikus vizsgálódást igényelt, napról napra.
Az első hónap során látás és tapintás útján a legapróbb tárgya-
kig mindent szisztematikusan megvizsgált a házban: a gyümöl-
csöket, a zöldségeket, az üvegeket, a kancsókat, az evőeszközö-
ket, a virágokat, a csecsebecséket a kandallópárkányon - újra és
újra megfordította őket, egészen közel, majd karnyújtásnyira
tartva őket magától, így próbálta az eltérő látványokat egységes
tárgy észleletté szintetizálni.8
B Gregory betegének, S. B.-nek, hasonló problémái voltak, őt „szüntelenül
megdöbbentette, hogy a tárgyaknak hogyan változik a formája, ha körbesétálja
ókét... Ránézett egy lámpaoszlopra, körbejárta, és egy másik nézőpontból ta-
nulmányozta, csodálkozott rajta, hogyan nézhet ki másképpen és mégis ugyan-
agy." A legtöbb látását visszanyert személynek nagy nehézségei voltak a látvá-
nyokkal, úgy érezték, mintha fejest ugrottak volna egy szüntelenül változó,
kaotikus, stabilitás nélküli, eltünedező látványvilágba. Elveszettnek érezték
magukat, zavarba jöttek az állandóan változó látványtól, amely számukra nem
vult biztonságosan lehorgonyozva a tárgyak és a tér világában. Az újra látók,
akik sokáig más érzékszerveikre támaszkodtak, összezavarodtak a „látvány"
valóságos fogalmától, amelynek, optikai lévén, nincs megfelelője más érzékszer-
vek esetében. Mi, akik egy látványra épülő világba születtünk bele (az ezzel járó
alkalmi illúziókkal, káprázatokkal, érzékszervi csalódásokkal együtt}, megta-
nultunk úrrá lenni felette, hogy bizonságban, otthonosan érezzük magunkat
151
A látással járó összes nehézség ellenére Virgil becsülettel
kitartott, és egyenletesen fejlődött. Mostanra csekély nehézséget
okozott számára a gyümölcsök, az üvegek, a kancsók, a nappali
szoba különböző virágai és a házban található más hétköznapi
tárgyak felismerése.
Az ismeretlen tárgyak sokkal több nehézséget okoztak. Ami-
kor az orvosi táskámból elővettem egy vérnyomásmérő man-
dzsettát, teljesen meghökkent és semmit nem tudott vele kezde-
ni, de azonnal felismerte, amint megérinthette. A mozgó tár-
gyak speciális problémát jelentettek, mivel ezek látványa állan-
dóan változik. Még a saját kutyája is annyira eltérően néz ki
különböző időpontokban, mondta, hogy abban sem biztos,
hogy egyáltalán ugyanaz a kutya-e.9 Teljesen megzavarodott az
emberek arckifejezésének gyors változásaitól. Ezek a nehézsé-
gek majdhogynem univerzálisak azoknál, akik korán bekövet-
kezett vakság után nyerték vissza látásukat. Gregory betege, S.
B. egy évvel az operáció után sem tudott felismerni egyedi
arcokat vagy arckifejezéseket annak ellenére, hogy elemi látása
tökéletes volt.
Mi volt a helyzet a képekkel? Ezzel kapcsolatban ellentmon-
dásos értesüléseket szereztem Virgilről. Azt mondták, hogy
imádja a televíziót, minden műsort figyelemmel kísér - és való-
ban, a nappali szobában ott állt egy hatalmas tévékészülék, mint
a látó Virgil új életének jelképe. De amikor először próbáltuk ki
látását magazinokból kivágott állóképekkel, akkor egyáltalán
nem ment neki a dolog. Nem látta az embereket, a tárgyakat -
nem volt képes megérteni az ábrázolás fogalmát. Gregory bete-
ebben a világban, de egy újra látónak ez rettenetesen nehéz feladat. A filozófus
F. H. Bradley írt egy híres könyvet, Appearance aroí Reality (Látvány és valóság,
1893) címmel - de egy újra látó számára ez a két fogalom kezdetben nincs kap-
csolatban.
9 Amikor Virgil elmesélte ezt, engem az egész nagyon emlékezteit egy
Borges-történetre, aFunes, az emlékezetre (In Körkörös romok, 1972, Kozmosz, ford.
Benyhe János), amelyben Funest az általános fogalmakkal kapcsolatos nehézsé-
gei hasonló helyzetbe hozták:
Nemcsak annak megértése okozott számára nehézséget, hogy a kutya fogal-
ma oly sok különböző méretű és formájú állatot foglal magában, hanem az is
megzavarta, hogy a három óra tizennégy perckor (profilból) látott kutya azonos
a három óra tizenöt perckor (elölről) látott kutyával.
152
gének, S. B.-nek hasonló problémái voltak. Amikor egy Camb-
ridge-ről készült képet mutattak neki, amelyen a folyó és a
King's Bridge látszott, akkor Gregory szerint:
Semmit nem vett ki belőle. Nem jött rá, hogy a kép egy folyót ábrázol,
nem ismerte fel sem a vizet, sem a hidat... Amennyire meg lehetett
állapítani, S. B.-nek fogalma sem volt arról, hogy a színes képeken
melyik tárgy helyezkedik el más tárgyak előtt vagy mögött... Az a
benyomásunk alakult ki, hogy nem nagyon lát mást, mint színes
lóitokat.
*
Cheselden fiatal betegének esetében is hasonló volt a helyzet:
Azt gondoltuk, hamarosan tudni fogja, hogy mit ábrázolnak a képek...
de azután rá kellett ébrednünk, hogy tévedtünk; két hónappal a hályog
eltávolítása után viszont egyszer csak felfedezte, hogy háromdimenzi-
ós testeket ábrázolnak - egészen addig ugyanis csak tarkabarka síkfe-
1 uleteknek, változatos színű felszíneknek tekintette őket -, azonban
ekkor sem volt kevésbé meglepődve, mivel korábban azt gondolta,
hogy a képek tapintásra is olyanok, mint az, amit ábrázolnak... és azt
kérdezte, melyik érzékszerve csapta be, a látása vagy a tapintása.
A tévé képernyőjén mozgó tárgyakkal sem volt jobb a helyzet.
I ekintve, hogy Virgil nagyon szeretett baseballközvetítéseket
hallgatni, kerestünk egy csatornát, amely éppen baseballmecs-
i Hi’t közvetített. Először úgy tűnt, hogy képes vizuálisan követni
n történéseket, mert meg tudta mondani, hogy éppen ki ütött,
vagy hogy mi történt a pályán. De ahogy levettük a hangot, el
volt veszve. Egyértelmű volt, hogy nem nagyon lát többet, mint
(cnycsíkokat, színeket és mozgást - minden, ami ezen felül volt
(.unit úgy tűnt, hogy lát), az villámgyorsan, talán tudattalanul
rl végzett és a hanggal összhangban álló interpretáció volt. Hogy
mi lett volna a helyzet egy valódi meccsen, azt ekkor még nem
tudtuk biztosan - lehetségesnek tűnt, hogy sokat látna és
élvezne belőle, ugyanis kifejezetten a valóság kétdimenziós,
képi vagy televíziós megjelenítése volt az, ami teljesen össze-
zavarta.
Virgilt ekkor már két órája teszteltük, és kezdett mind vizuá-
li an, mind mentálisan elfáradni, erre egyébként is hajlamos
vull az operációja óta - amikor elfáradt, akkor pedig egyre
153
kevesebbet látott, és egyre nagyobb nehézséget okozott neki,
hogy jelentést adjon annak, amit lát10
Az az igazság, hogy az egész délelőtt tartó vizsgálat minket
is kezdett fárasztani, és jólesett volna egy kicsit kimozdulni.
Megkérdeztük Virgilt, hogy mielőtt kocsikáznánk egyet, utolsó
feladatként tudna-e rajzolni valamit. Azt javasoltuk, hogy elő-
ször rajzoljon egy kalapácsot. (S. B. is kalapácsot rajzolt először.)
Virgil beleegyezett, és elég bizonytalanul rajzolni kezdett. A
ceruzát a másik, szabad kezével irányította. (Ezt csak azért
csinálja, mert már fáradt - magyarázta Amy.) Azután rajzolt egy
autót (nagyon magas, régi típusút); egy repülőgépet (hiányzó
farokkal: elég nehezen tudott volna repülni); és egy házat (lapos
és kidolgozatlan, nagyjából, mint egy hároméves gyerek rajza).
Mikor kiléptünk a házból, csodálatos októberi reggel fogadott
bennünket. Virgilt - amíg fel nem vett egy sötétzöld napszem-
üveget- el vakította néhány másodpercre a fény. Még az átlagos
10 Kimerültsége miatt nem tudtuk vele kipróbálni a magunkkal hozott vizu-
ális illúziókat. Ez nagyon sajnálatos volt, mivel az agy vizuális-konstruáló
kapacitásának objektív és megismételhető' vizsgálati módja az, hogy valaki
„látja" vagy „nem látja" a vizuális illúziókat. Gregorynál senki nem vizsgálta
mélyrehatóbban ezt a megközelítési módot, ezért is annyira érdekes S. B.-nek a
vizuális illúziókra adott válaszaival foglalkozó részletes beszámolója. Az egyik
ilyen illúzió párhuzamos vonalak illúziója, amelyek a normális szem számára
széttartónak tűnnek, mert divergáló vonalak vannak rájuk keresztbe helyezve;
S. B. esetében azonban nem jelentkezett ez a „gestalt" hatás, ő tökéletesen
párhuzamosaknak látta a vonalakat - és a „hatás" hasonló hiánya volt megfi-
gyelhető más illúziókkal kapcsolatban is. Különösen érdekesek voltak az úgy-
nevezett átforduló ábrákkal kapcsolatos válaszai, ezek olyan perspektivikusan
megrajzolt kockák vagy lépcsők, amelyeket térben lehet látni, és időközönként
megváltozik a látszólagos alakzatuk; S. B. számára nem változtak meg ezek az
ábrák, és nem is látszottak térbelinek. Ugyancsak nem élt át figura-háttér váltást
a kétértelmű ábrákkal kapcsolatban. Egyértelmű volt, hogy nem „látta" a távol-
ság/ méret változásokat az illúziókban, és nem élte át az úgynevezett vízesésef-
fektust sem, ami az észlelt mozgás jól ismert utóhatása. Ezekben az esetekben
minden egészséges látó felnőtt (még akkor is, ha az eszével tudja, hogy illuzó-
rikus a percepció) „látja" az illúziót. Ezen illúziók többségét kisgyerekeknél és
néhány majomnál, sőt még Edelman mesterséges „teremtményénél", Darwin
IV.-nél is lehet demonstrálni. Az, hogy S. B. képtelen volt „látni" ezeket az
illúziókat, pontosan arra mutatott rá, hogy agyának vizuális konstrukciós ké-
pessége a korai vizuális élmények hiánya miatt mennyire elemi szinten volt.
154
iwpfény is túl fényes, túl vakító a számára - mondta, úgy érzi,
hogy egészen tompított fényben lát a legjobban. Megkérdeztük,
hogy hová szeretne menni, és rövid gondolkodás után azt mondta:
Az állatkertbe. - Még sóira nem járt az állatkertben, mondta, és
nagyon kíváncsi volt, hogy néznek ki a különféle állatok. A farmon
töltőit gyerekkori napok óta szerette az állatokat.
Az. állatkertben azután rögtön szembetűnővé vált, mennyire
rrzekeny a mozgásra. Először megrezzent egy furcsa, kihívó
mozdulattól, azután elmosolyodott - soha nem látott eddig
hasonlót.
Mi ez? - kérdezte.
- Egy emu.
Nem volt benne teljesen biztos, hogy mi is az az emu, ezért
megkértük, hogy írja le nekünk, hogy néz ki. Ez elég nagy
nehézséget okozott neki, csak annyit tudott mondani, hogy
nagyjából akkora, mint Amy - ebben a pillanatban az emu
melleit állt -, de az emu mozgása teljesen eltérő volt az övétől,
'•/erelte volna megérinteni, alaposan megtapogatni. Úgy gon-
dilla, hogy akkor jobban is látná, de sajnos nem volt szabad
megérinteni az állatokat.
1 kkor egy szökellő mozgásra lett figyelmes a közelében, és
légion rájött - vagy inkább csak úgy vélte -, hogy az nem lehet
nias, mint egy kenguru. A szemével egészen pontosan követte
mozgását, de csak akkor lett volna képes leírni, mondta, ha meg
I' elinthette volna. Mostanra már nagyon kíváncsiak voltunk,
hogy pontosan mit is lát - és mit is ért - ő „látás" alatt.
I Így tűnt, Virgil egy állatot a mozgása vagy valamilyen jegye
Hl.ipi.in volt csak képes felismerni - mintha a kengurut csak
Hzeil ludta volna azonosítani, mert ugrált, a zsiráfot mert ma-
gié., a zebrát pedig mert csíkos -, de képtelen lett volna általános
In-nyomást kialakítani egy állatról. Az is fontos volt, hogy az
ill.it elcsen elhatárolódjon a háttértől, az ormánya ellenére sem
I merte fel az elefántot, mert az viszonylag távol és egy szürke
Idllei előtt állt.
Végül az emberszabásúakhoz mentünk, mert Virgil nagyon
kíváncsi volt a gorillára. Először egyáltalán nem látta, az ugyan-
I léiig elrejtőzött a fák mögé, de amikor végül előjött, Virgil
• rí ml - bár máshogy mozgott - olyan volt, mint egy hatalmas
i mber. Szerencsére volt egy életnagyságú gorillaszobor a ma-
155
jomházban, így hát azt mondtuk Virgilnek, aki nagyon szerette
volna megérinteni az állatokat, hogy - ha mást nem is - legalább
a szobrot végigtapogathatja. Ahogy pillanatok alatt, fürgén fel-
derítette ujjaival a szobrot, olyan magabiztosan viselkedett,
amit soha nem lehetett nála tapasztalni, ha látás útján vizsgált
meg valamit. Ebben a pillanatban döbbentem rá - és talán a
többiek is -, hogy mint vak ember mennyire ügyes és önálló,
milyen természetesen és könnyedén ismeri meg kezeivel a vilá-
got, és hogy mennyire a kedve ellenére cselekszünk valójában,
amikor arra kényszerítjük, hogy mondjon le arról, ami termé-
szetes a számára, és térjen át egy olyanfajta észlelésre, amely
neki borzasztóan nehéz és idegen.11
Úgy tűnt, a szobor tapogatása közben a felismerés fénye önti
el az arcát. - Egyáltalán nem is olyan, mint egy ember - mor-
molta. Ahogy megvizsgálta a szobrot, kinyitotta a szemét, és
a ketrecben álldogáló gorilla felé fordult. És ekkor úgy írta le a
gorilla testtartását, rámutatva minden egyes jellegzetességére-
arra, hogyan érintették az ujjai a talajt, milyen kicsik és vastagok
a lábai, milyen nagyok a szemfogai, milyen hatalmas a kopo-
nyatetője -, ahogy korábban elképzelhetetlen lett volna. Gre-
gory ír le egy csodálatos esetet S. B.-vel kapcsolatban, aki már
régóta nagyon érdekló'dött az eszközök és a gépek iránt. Gre-
gory elvitte őt a londoni Tudományos Múzeumba, hogy meg-
nézzék annak hatalmas gyűjteményét.
A legérdekesebb epizód a Maudsley-féle csavarvágó esztergagépre
adott reakciója volt, amely egy átlátszó üvegdobozban volt kiállítva...
11 Nem sokkal ezt megelőzően, Virgil egy távoli oroszlán üvöltésére lett
figyelmes; hegyezni kezdte a fülét, és azonnal a hang irányába fordult. -
Figyeljenek - mondta. - Az oroszlánok... etetik az oroszlánokat. - Mi egyáltalán
nem hallottuk a hangokat, és még akkor is csak nagyon gyengén hallottuk,
amikor Virgil felhívta rá a figyelmünket, a hang irányát pedig egyáltalán nem
tudtuk megállapítani. El voltunk ámulva Virgil hallásától, auditív figyelmétől,
pontosságától, orientációjától. Nagyon sok világtalan ember akusztikusán sok-
kal pontosabbá és érzékenyebbé válik, de közülük is kiemelkednek a születetten
vagy korai gyermekkorukban megvakultak. Úgy tűnik, ez együtt jár azzal, hogy
a figyelem, az érzékelés mint megismerési források folyamatosan erre a szférám
fókuszálódnak, és az agyban az akusztikus kognitív rendszer túlfejlődése jön
létre.
156
Odavezettük az üvegdobozhoz, ami be volt zárva, és megkértük, hogy
mondja el nekünk, mi van a dobozban. Képtelen voltbármit is mondani
róla, kivéve, hogy a hozzá legközelebb eső alkatrész egy fogantyú volt.
Ekkor szóltunk a teremőrnek (ahogy azt előzetesen megbeszéltük), aki
kinyitotta a dobozt, és S. B. megfoghatta az esztergagépet. Az ered-
mény megdöbbentő volt... A keze mohón végigfutott a szerkezeten,
miközben szemét lehunyva tartotta. Majd hátralépett, kinyitotta a
szemét, és azt mondta: - Most, hogy éreztem, már látom is.
Ez történt Virgil és a gorilla esetében is. Ez a látványos példa
.írről, hogy a tapintás hogy teszi lehetővé a látást, egy másik
rejtélyt is megmagyarázott számomra. Nevezetesen azt, hogy
Virgil az operációja óta egyre vásárolta a kis játék katonákat,
játék autókat, játék állatokat, híres épületek miniatűr változatait
- egy egész lilliputi világot -, és órákat töltött velük. Nem
egyszerű gyerekesség vagy játékosság sarkallta a szabad idő
ilyen módon való eltöltésére. Azzal, hogy egy időben nézte és
tapintotta őket, alapvető együttjárásokat tapasztalt meg; meg-
tanulta látni a játék világot, és ezzel felkészítette magát a valódi
világ látására. A méretkülönbségek nem számítottak, éppen
úgy, mint S. B. esetében sem, aki azonnal le tudta olvasni az időt
a falióráról pusztán a zsebórájával kapcsolatban szerzett tapasz-
talatai alapján.
Egy helyi hal vendéglőbe mentünk ebédelni, és amíg falatoz-
tunk, lopva újra meg újra Virgilre pillantottam. Megfigyeltem,
hogy teljesen normális módon kezdett el enni, akkurátusán
n/eletelgetve paradicsomsalátáját. Ahogy azonban telt az idő,
•gyre rosszabbul célzott: a villájával gyakran elhibázta a tá-
nyért, és utána bizonytalanul körözött vele a levegőben. Végül,
mivel képtelen volt „látni" vagy értelmezni, hogy mi is van a
tányérján, feladta, és elkezdte a kezét használni, pontosan úgy,
(hogy egy világtalan ember eszik. Amy már említette nekem
r eket a visszaeséseket, sőt naplójában is írt róluk. Ugyanez az
átkapcsolás volt megfigyelhető például borotválkozásnál, elő-
li mi teljes koncentrációval a tükröt használva, látás alapján
in>11 >1 válkozott. Azután a borotva mozgása lelassult, és elkezdte
Iá iinytalanul nézni az arcát a tükörben, vagy pedig próbálta
megerősíteni azt, amit félig látott, azzal, amit tapintás útján
Pl élt Végül vagy elfordult a tükörtől és lehunyta a szemét.
157
vagy pedig lekapcsolta a villanyt, és tapintás alapján fejezte be
a borotválkozást
Aligha meglepő, hogy Virgil kitartó vizuális erőfeszítéseit
időről időre akut vizuális kifáradás követte, hiszen valamennyi-
ünkkel ez történik, ha túlzottan megterheljük látásunkat. Velem
is ugyanez történik, ha például három órán át folyamatosan
EEG-eredményeket nézegetek. Ilyenkor gyakran átsiklok a jelek
fölött, és görbék kápráztató utóképeit látom a falon, a mennye-
zeten, akárhová nézek - ilyenkor abba kell hagynom a munkát,
és valami másba fogok, vagy ami még jobb, lehunyom a sze-
mem egy órára. Virgil vizuális rendszere pedig egy egészséges
személyéhez képest különösen labilis állapotban volt.
Kevésbé érthetőek, aggasztóbbak, talán még baljóslatúak is
voltak viszont azok a hosszú „homályos" periódusok - rossz
látás vagy felismerés -, amelyek néha órákig, esetleg napokig is
eltartottak, és spontán módon, minden nyilvánvaló előzmény
nélkül kezdődtek. Bob Wasserman nagyon rejtélyesnek találta
Amy és Virgil beszámolóit ezekről az ingadozásokról: huszonöt
éves szemészeti gyakorlatában jó néhány hályogot eltávolított
már, de ilyenfajta ingadozással még nem találkozott.
Ebéd után mindannyian elmentünk dr. Hamlin rendelőjébe.
Dr. Hamlin részletes fényképeket adott a jobb retináról, ame-
lyek a műtét után készültek. Bob megvizsgálta Virgil szemét
(mind közvetlen, mind közvetett oftalmoszkópiával, vagyis
szemtükrözéssel), és a fényképekkel összehasonlítva semmi-
lyen posztoperatív koiyplikáció nyomait nem találta. (Egy spe-
ciális eljárás - a fluorescens angiográfia - kimutatott ugyan egy
kis cisztoid makuláris ödémát, de ez nem okozhatta ezeket a
meglepően gyors ingadozásokat.) Mivel semmilyen lokális, a
szemből eredő okát nem találta ezeknek az ingadozásoknak,
Bob felvetette, hogy esetleg valamilyen felderítetlen betegség
állhat a háttérben - említettem, hogy az első találkozásnál rög-
tön szembetűnő volt, mennyire rossz állapotban van Virgil
ezenkívül az is lehetségesnek tűnt, hogy ez a jelenség az agyi
vizuális rendszer neurális reakciója a szenzoros vagy kognitív
túlterhelésre. Egy normálisan látó személynek nem jelent erőfe-
szítést a nyers vizuális információból formákat, határvonalakat,
jeleneteket konstruálni, hiszen születésétől fogva állandóan
végzi ezt a vizuális építkezést, állandóan újraalkotja a látott
158
világot, s így ennek elvégzésére már kialakult egy hatalmas,
komplex kognitív apparátus. (Normális esetben az agykéreg
fele a vizuális feldolgozás szolgálatában áll.) Virgil kognitív
erőforrásai azonban nem alakultak ki, kezdetlegesek voltak, és
így nagyon könnyen túlterhelődtek.
Valamennyi állat agya hirtelen rövidzárlattal reagál a túlzott
mennyiségű információra, vagy ha az ingerlés elér egyjcritikus
pontot.’2 Ez a reakció független az egyéntől és motívumaitól.
Tisztán lokális és fiziológiai folyamat, amit egy izolált kéregda-
rabban is elő lehet idézni: biológiai védekezés az idegrendszer
túlterhelése ellen.
Mégis, a perceptuális-kognitív folyamatok nem pusztán fizi-
ológiaiak, hanem személyesek is - nem általában a világot
észleli vagy konstruálja a személy, hanem az ö saját világát -,
mindez pedig egy perceptuális Selfet hoz létre, amelynek saját
akarata, orientációja és jellemző stílusa van. Ez a perceptuális
Self összeomolhat a perceptuális rendszer összeomlásával,
megváltoztatva a személy orientációját és egész személyiségét.
1 la ez bekövetkezik, akkor az egyén nem egyszerűen csak meg-
vakul, hanem többé már nem úgy viselkedik, mint egy vizuális
lény, nem számol be változásokról belső állapotával kapcsolat-
1 >a n, egyáltalán nincs tudatában saját vizualitásának vagy annak
hiányának. Ez a totális pszichikai vakság jelensége (Anton-
Nzindróma), amely az agy vizuális területeinek például egy
ni luké nyomán bekövetkező, masszív károsodásakor fordulhat
dó. Úgy tűnt azonban, hogy időről időre ez történik Virgil
cselében is. Ilyen alkalmakkor - jóllehet ő esetleg azt állította,
hogy „lát"- a valóságban teljesen vak volt, és semmilyen vizuális
viselkedés nyomait nem mutatta. Lehetséges, hogy a vizuális
percepció és identitás alapjai még annyira erőtlenek voltak,
Imgy túlterhelés vagy kimerültség esetén újra meg újra nem
< mi pán a fiziológiai vakság, de egy Anton-szindróma-szerű
pszichikai vakság állapotába is került?
I így teljesen más típusú rövidzárlat - visszahúzódás úgy
• tini, nagyobb érzelmi megterhelések vagy konfliktusok esetén
IJ Pavlov kutyáknál vizsgálta ezt a jelenséget, „szupramarginális ingerlésből
titkai tó határon túli gátlásnak" nevezte el, és természetes védekezésnek tekintette.
159
lépett fel. Márpedig Virgil életének ez a szakasza megterhelőbb
volt, mint bármely korábbi időszak: éppen hogy csak túlesett
egy műtéten, egy házasságon; kiegyensúlyozott nőtlen, vak
életformájának befellegzett; számtalan nyomás, elvárás neheze-
dett rá; és már maga a látás is zavarba ejtő és kimerítő volt. A
ránehezedő nyomás csak fokozódott, ahogy közeledett házas-
ságkötésének napja, és családja megérkezett a városba; ők eleve
ellenezték a műtétet, most pedig ragaszkodtak ahhoz a vélemé-
nyükhöz, hogy Virgil gyakorlatilag vak maradt. Amy mindezt
megörökítette naplójában:
Október 9.: Elmentünk a templomba, hogy feldíszítsük az esküvőre.
Virgil látása nagyon zavaros. Nem sok mindent tud megkülönböztetni.
Olyan, mintha látása mélyrepülésben zuhanna. Megint „vakként" vi-
selkedik... velem vezetteti magát körbe.
Október 11.: Ma érkezik meg Virgil családja. Úgy tűnik, hogy látása
szabadságra ment... Olyan, mintha visszaváltozott volna ismét vakká.
A család megérkezett. Nem hiszik, hogy lát. Valahányszor azt mondja,
hogy lát valamit, ők csak annyit mondanak: „Ugyan már, csak talál-
gatsz." Úgy kezelik őt, mintha teljesen vak volna - körbevezetik,
mindent odaadnak neki, amire szüksége van... Nagyon ideges vagyok,
és úgy tűnik, Virgil látása teljesen eltűnt... Biztos akarok lenni benne,
hogy a helyes dolgot cselekedjük.
Október 12.: Az esküvő napja. Virgil nagyon nyugodt... a látása
kicsit tisztább, de azért még mindig elég zavaros... látott engem, amint
végigmentem a padsorok között, de csak nagyon homályosan. .. .A
szertartás csodálatos. Lakodalmi ebéd anyánál. Virgilt körülveszi a
családja. Még mindig nem tudják elfogadni, hogy lát, nem láthat túl
sok mindent. A családja ma este utazott el. Közvetlenül ezután elkez-
dett kitisztulni a látása.
Ezekben az epizódokban Virgilt vakként kezelte családja, látó
identitását kétségbe vonták vagy aláásták, ő pedig válaszul
szolgálatkészen úgy viselkedett, mint egy vak, vagy talán átme-
netileg azzá is vált - énjének egy része nagymértékben vissza-
húzódott, visszaesett az identitását porrá zúzó, megsemmisítő
tagadás állapotába. Ez a visszaesés, ha tudattalanul is, de moti-
váltnak látszott - „funkcionális" gátlásnak. Úgy tűnt, hogy a
„vak viselkedésnek" vagy a „vakként viselkedésnek" két eltérő
formája létezett nála - az egyik a vizuális viselkedés és a vizuális
identitás összeomlása organikus alapon (neuropszichológiai ki-
lód
fcjezéssel élve, egy „alulról felfelé" haladó vagy neuropszicho-
lógiai zavar), a másik a vizuális identitás összeomlása vagy
gátlás alá kerülése funkcionális alapon („felülről lefelé" haladó
vagy pszichoneurotikus zavar), jóllehet ez utóbbi ugyanolyan
valóságos volt Virgil számára, mint az előbbi. Mivel látásának
organikus gyengesége eleve adott volt - a látórendszer és a
vizuális identitás instabilitását értem ez alatt -, bizonyos esetek-
ben igen nehéz volt megkülönböztetni a „fiziológiai" és a „pszi-
chológiai" okokat. Látása annyira marginális volt, annyira bi-
zonytalan, hogy a neurális túlterhelés vagy egy identitáskonf-
liktus egyaránt felboríthatta.1'
Marius von Senden, aki Tér és látvány című, 1932-ben megje-
lent könyvében háromszáz év publikált eseteit tekinti át, arra a
következtetésre jut, hogy valamennyi látását visszanyert felnőtt
clopb vagy utóbb „motivációs krízist" fog átélni - és ebből a
krízisből nem mindenki tud kimászni. Beszámol egy esetről,
m nelyben a beteget annyira megrémítette a látás lehetősége (az
ő esetében ez a vakok menhelyének és ott élő menyasszonyának
elhagyását jelentette), hogy nem merte kinyitni a szemét. Von
Imiiden egymás után sorolja fel azokat az eseteket, amikor az
i >1 ivráció után a betegek továbbra is „vakként viselkedtek" vagy
„elutasították a látást", valamint azokat az eseteket, amikor
lelve a látás következményeitől eleve elutasították az operációt
(rgy ilyen esettanulmányt L'Aveugle qui refuse de voir címen,
17/1 ben publikáltak). Gregory és Valvo egyaránt részletesen
Ingl.ilkoznak azzal, hogy milyen érzelmi kockázattal jár, ha
hifiül tétünk egy vak emberre egy új érzékszervet - hogyan
iil.i k111hat ki a kezdeti lelkesedés után súlyos (akár életveszélyes)
depresszió.
Pontosan ilyen típusú depresszió alakult ki Gregory betegé-
iii'I is: S. B. kórházi tartózkodásának időszaka telve volt izgatott
v.i i .i kozással és perceptuális fejlődéssel. A szép remények azon-
I la valamelyik szerv specifikusan gyenge, akkor a stressz gyakran erre a
ttrrvre hat; így az asztmás stressz hatása alatt asztmatikus rohamot kap, a
I '«> 111 i.M >n-kóros még jobban fog remegni, egy olyan bizonytalan látású személy,
mini Virgil, pedig könnyen átlépi a határt és (időlegesen) megvakulhat. Éppen
> /ni u ndkívül nehéz volt meghatározni, hogy esetében mennyi volt a fizioló-
r lol műulékenység és mennyi a „motivált viselkedés".
161
bán nem váltak valóra. Hat hónappal a műtét után Gregory a
következőkről számol be:
A leghatározottabban az a benyomásom, hogy igen nagy csalódást
jelent neki saját látása. Egy kicsivel többet tett számára lehetővé... de
az is világos, hogy ezek a lehetőségek jóval kisebbek annál, mint amit
korábban elképzelt. Még mindig nagymértékben egy vak ember életét
éli... gyakran még a villanyt is elfelejti éjszakára lekapcsolni. ... Nem
nagyon jön ki szomszédaival (most), akik „furcsának" látják őt; kollé-
gái (akik korábban csodálták), különféle tréfákat űznek vele, azzal
ugratják, hogy nem tud olvasni.
S. B. depressziója egyre inkább elmélyült, majd megbetege-
dett, és két évvel az operációt követően meghalt. Korábban
tökéletesen egészséges volt, és élvezte az életet; még csak ötven-
négy éves volt.
Valvo hat tanmesét ír, és részletesen ecseteli a korán megva-
kult emberek érzéseit és viselkedését, amikor konfrontálódnak
a látás „ adományával" és azzal, hogy fel kell adniuk egy világot,
egy identitást egy másikért cserébe.14
Virgil esetében, ahogy minden látását frissen visszaszerzett
személy esetében is, a legnagyobb nehézséget a látás és a tapin-
tás viszonya okozta - nem tudta, hogy nézzen vagy érezzen.
Virgilnél ez a probléma az operáció utáni első naptól kezdve
világossá vált, és különösen nyilvánvaló volt aznap, amikor
először találkoztunk: alig tudta távol tartani a kezét a ketrecek-
14 A fiatal Diderot, ironikus című művében: Levél a vakokról: Azokhoz, akik
látnak (1749), támogatja az episztemológiai és kulturális relativizmus álláspont-
ját - a vak ember, a maga módján, teljes és kielégítő' világot konstruál saját maga
számára, tökéletes „vak identitással" rendelkezik, nem érzi rokkantnak vagy
alkalmatlannak magát, éppen ezért vakságának „problémája" és a vágy, hogy
meggyógyítsuk, kizárólag a miénk és nem az övé.
Azt is tud ta, hogy az intelligencia és műveltség jelentés eltérésekhez vezethet
abban, hogy egy vak ember mennyit ért meg; olyan dolgokat is felfoghat
formálisan, amelyeket közvetlenül nem észlel. Különösen erre a következtetésre
jut Nicholas Saunderson, az elismert vak matematikus és fizikus esete kapcsán,
aki 1740-ben halt meg. Saunderson, aki maga sohasem látott fényt, oly tökélete-
sen megértette annak természetét, hogy nyugodtan tarthatott volna (egyebek
mellett) optikai előadásokat, és oly fennkölt képet alkotott az univerzumról,
amely tűzbe hozta Diderot-t.
162
tői, állandóan meg akarta érinteni az állatokat, és az étel felszú-
rását is feladta. Szókincse, egész érzékelése, a világról alkotott
képe mindeddig tapintáshoz kötött volt - de semmiképpen sem
vizuális terminusokban volt megfogalmazva. O minden ízében
egy tapintó ember volt, legalábbis az operációig.
Ismert jelenség, hogy születésüktől fogva süket személyek
(különösen, ha anyanyelvi szinten használnak kézjeleket) hallá-
si agyi területeinek egy részét a vizuális rendszer használja. Az
is ismertté vált, hogy azoknál a vakoknál, akik Braille-írást
olvasnak, az olvasó ujj agykérgi reprezentációja lényegesen
kiterjedtebb, mint a többi ujjé. És az is gyaníthStó, hogy a taktilis
(és hallási) kérgi területek vakoknál megnagyobbodnak a vizu-
ális kéreg rovására. Ami megmarad a vizuális kéregből, az
viszont vizuális ingerek hiányában meglehetősen fejletlen ma-
id. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy az agy fejlődése során
lel rejövő ilyen differenciálódás az egyik érzékszerv korai el-
vesztésének és más érzékszervek kompenzatorikus megerősö-
désének a következménye.
Amennyiben Virgilnél is ez a helyzet, akkor mi történik vajon
< >lyankor, ha a vizuális működés ismét lehetővé, sőt szükségessé
válik - mint az ő esetében? Természetesen számítani lehet bizo-
nyos mértékű vizuális tanulásra, új pályák kialakulására az agy
vizuális területein. Soha senki nem dokumentálta még az akti-
vitás újraéledését egy felnőtt vizuális kérgében, így mi nagyon
ii inéltük, hogy tudunk néhány PET-felvételt készíteni Virgil
ngyanak erről a területéről, hogy megmutathassuk működését,
miközben látni tanul. De vajon milyen lenne ez a tanulás, ez az
aktivitás? Olyan, mint amikor egy csecsemő tanul látni? (Ez volt
Amy első gondolata.) Neurológiai értelemben egy látását visz-
n/anyert személy nem ugyanonnan indul, mint egy újszülött,
nkinek agykérge ekvipotenciális (egyenlően fejlett) - vagyis
egyaránt alkalmazkodni tud bármilyen fajta percepcióhoz. Egy
látását korán elvesztett személy agykérge ahhoz alkalmazko-
dott, hogy a percepciót időben és ne térben szervezze.15
1 A kanadai pszichológus, Donald Hebb erőteljesen érdeklődött a látás
l< |li«lcse iránt, és jó néhány kísérleti bizonyítékot hozott fel az ellen, hogy a
liiiigas.ibb rendű állatok és az ember esetében ez valamilyen veleszületett (elő-
írtul/,ilozott, öröklött) folyamat volna, mint ahogy oly gyakran állítják ezt.
163
A csecsemő csak tanul. Igaz, hogy ez egy óriási és soha véget
nem érő feladat, de nem állítja megoldhatatlan konfliktusok elé
a gyereket. Egy látását visszanyert személynek ezzel szemben
radikálisan váltania kell a szekvenciálisról a téri-vizuális mód-
ra, ez a váltás pedig szöges ellentétben áll addigi életének ta-
pasztalataival. Gregory hangsúlyozza, hogy mennyire elkerül-
hetetlenek a konfliktusok és krízisek, ha „egy életen át kialakí-
tott perceptuális szokásokat és stratégiákat" kell megváltoztat-
ni. Ez a konfliktus be van építve a látását korán elvesztett
személy idegrendszerébe, aki miután egy életen át adaptálta és
specializálta agyát, most a folyamat visszafordítására próbálja
kényszeríteni. (Mindezek tetejébe egy felnőtt agya már koránt-
sem olyan plasztikus, mint egy gyereké - többek között ezért
olyan nehéz nyelveket vagy új készségeket tanulni a kor előre-
haladtával. A látás megtanulása egy korábban vak ember szá-
mára pedig nem annyira egy idegen nyelv megtanulásához
hasonlít, hanem - ahogy arra Diderot rámutatott - olyan, mint
először tanulni a nyelvet.)
Egy látását visszanyert személy esetében a látás tanulásához
radikálisan új neurológiai és ezzel együtt radikálisan új pszicho-
lógiai működésre van szükség, a Selffel és az identitással kap-
Érthető módon fellelkesítették azok a ritka „kísérletek" (ha egyáltalán szabad
ezt a szót ebben az értelemben használni), amikor születésüktől fogva vak
emberek felnó'ttkorukban visszanyerték látásukat, hosszaséin tárgyalja a von
Senden által összegyűjtött eseteket (Hebb saját maga nem találkozott ilyen
esettel) a The Organization ofBehavior (A viselkedés szerveződése) című művé-
ben. Ezek a leírások megerősítették azt az elképzelését, hogy a látáshoz tapasz-
talatra és tanulásra van szükség, jóllehet úgy gondolta, hogy az ember esetében
tizenöt éves tanulás szükséges teljes kialakulásához.
Egy figyelmeztető megjegyzést kell azonban tenni (mint ahogy ezt Gregory
is megtette) azzal kapcsolatban, hogy Hebb az újszülötthöz hasonlította a
látásukat visszanyert személyeket. Lehetséges, hogy ezek a személyek hasonló
tanulási és fejlődési állomásokon haladnak keresztül, mint az újszülöttek, de
neurológiai és pszichológiai értelemben semmiben nem hasonlítanak hozzájuk.
A látásukat visszanyert személyek mögött egy élet perceptuális tapasztalatai
vannak, éppen ezért (bár Hebb így gondolta) ezek az esetek semmit nem
mondanak számunkra az újszülöttek világáról, nem szolgálnak kémlelőnyílás-
ként másként elérhetetlen perceptuális fejlődésükhöz. (Hebb tankönyvének
újabb kiadásában részben maga is átértékeli a fentieket - lásd A pszichológia
alapkérdései. 1978, Gondolat, 142. o.)
164
csolatban. A változást a szó szoros értelmében élet-halál kérdés-
ként élheti meg a személy. Valvo egyik betege azt mondta: „A
látó embernek meg kell halnia, hogy a vak ember megszülethes-
sen", és az ellenkezője épp így igaz: a vak embernek meg kell
halnia, hogy újraszülethessen mint látó személy. Ez az átmeneti
állapot az, ami olyan borzalmas, ez a bizonytalan kötéltánc „két
világ között; az egyik halott / A másik túl gyenge még, hogy
megszülessen". Jóllehet a vakság élményét először nagy nyo-
morúságként és veszteségként éli meg a személy, az idő múlá-
sával ez enyhülhet; mélyreható adaptációs és újratájékozódási
folyama tok mehetnek végbe, ahogy az egyén most már nem
vizuális módon újraalkotja, újra elsajátítja a világot. Ekkor egy
más állapot, más létforma alakul ki, sajátö^érzékenységgel, az
érzések koherenciájával. John Hull ezt nevezte „jnély vakság-
nak", és úgy látta, „ez is egy lehetséges emberi létforma".16
*
(fktóber 31-én Virgil bal szeméről is eltávolították a hályogot,
es kiderült, hogy a retina a másikhoz hasonló állapotban van.
Ez nagyon nagy csalódást jelentett, mivel abban reménykedtek,
hogy ez a szeme sokkal jobb lesz - elég jó ahhoz, hogy alapve-
tően megváltoztassa látásának minőségét Egy kicsit azért javult
.1 l.itása: jobban fixált, kevesebb kutató mozgást végzett a szeme,
i-h nagyobb lett a látómezője.
6 Amennyiben a vakságnak is megvan a sajátos pozitívuma, ha ez is egy
h lu-tséges emberi létforma, akkor ugyanúgy (vagy még jobban) igaz kell hogy
l< gyen ez a süketekre is, akikre nem csak a vizuális (általában téri) képessegek
 (mélyülésé jellemző, hanem támaszkodhatnak a süket emberek egész társadal-
mam is, jelnyelvükre és kultúrájukra. Virgilhez hasonló helyzetben találják
magukat azok a születésüktől süket emberek is, akiknek cochleabeültetéssel
visszaadják a hallásukat. A hangokat először semmihez nem tudják asszociálni,
iveit kezdetben akusztikus káoszt és agnóziát élnek át. Ezekhez a kognitív
pioblémákhoz később identitásproblémák is társulnak, bizonyos értelemben
ugyanis meg kell hogy haljanak mint süket emberek ahhoz, hogy halló ember-
ként újjászülethessenek. Ez akár egészen komoly probléma is lehet, nagyon
aiikielű szociális és kulturális vonatkozásai lehetnek, hiszen a süketséggel talán
nem csak személyes identitás, hanem egy nyelvi, közösségi, kulturális identitás
In együtt jár. HarlanLane The Mask of Benevolence: Disabling the Deaf Community
(A jóindulat álarca) című könyvében részletesen tárgyalja ezt a rendkívül komp-
ki kérdést.
165
Most, hogy mindkét szeme működött, Virgil visszament dol-
gozni, de egyre inkább úgy találta, hogy a látásnak van egy
másik oldala is, amely összezavarta, néha egyenesen megdöb-
bentette. A legnagyobb megelégedéssel dolgozott harminc éven
át a YMCA-nél, és úgy gondolta, hogy valamennyi kliensének
ismeri a testét. Most meg volt riadva, hogy látta is ezeket a
testeket és a bőrt, amit korábban csak tapintás alapján ismert;
lenyűgözték az emberi bőr különböző színárnyalatai, ugyanak-
kor kissé undorodott a borhibáktól, a „foltoktól", hiszen kezé-
nek korábban mindez oly tökéletesen simának tűnt. Virgil kife-
jezetten megkönnyebbült, ha masszázs közben behunyta a
szemét.
Látása folyamatosan javult az elkövetkező hetekben, különö-
sen, ha saját maga diktálhatta a tempót. Minden tőle telhetőt
megtett, hogy egy látó ember életét élje, de ebben az időben
egyre több belső konfliktust élt át. Félelmei voltak, különösen,
ha botja nélkül, csakis a látására támaszkodva kellett egyedül
sétálnia az utcán, és félt attól, hogy esetleg „elvárják" tőle, hogy
feladja állását és egy „látó" foglalkozást keressen magának. Ez
a nagy törekvések és sikerek időszaka volt, de úgy tűnt, ezekért
a sikerekért nagy pszichológiai árat fizetett, egyre jobban pró-
bára tette és felőrölte magát.
Egy héttel karácsony előtt Amyvel elmentek egy balettelő-
adásra. Virgilnek nagyon tetszett a Diótörő, mindig is szerette a
zenéjét, és most először látott is valamit belőle. - Láttam, hogy
emberek ugrálnak a színpadon, azt viszont nem láttam, hogy
milyen ruha volt rajtuk - mondta. Úgy gondolta, nagyon élvez-
né, ha látna egy élő baseballmérkőzést, és már nagyon várta,
hogy tavasszal elkezdődjön a szezon.
A karácsony különlegesen ünnepi és fontos időszak volt - ez
volt az első karácsonya házasemberként és látó emberként -,
Amyvel hazautaztak a családi farmra, Kentuckyba. Negyven év
után először látta az édesanyját - házasságkötése idején még
nem sokat látott belőle -, és úgy gondolta, „egészen csinos".
Újra látta a régi házat, a kerítést, a kis patakot a legelőn, mind-
ezeket gyerekkora óta nem láthatta, bár emlékeiben mindig
dédelgette a képeket. Néhány dolog, amit látott, csalódást kel-
tett benne, otthona és családja viszontlátása azonban nem, ez
maradéktalan boldogságot jelentett számára.
166
Legalább ennyire fontos volt családja vele szembeni attitűd-
jének megváltozása is. - Most sokkal éberebbnek tűnt - mondta
nővére. - Egyedül sétált fel-alá a házban anélkül, hogy megérin-
tette volna a falakat - egyszerűen felkelt és járt. - Nővére úgy
érezte, hogy nagyon nagy a különbség első operációjához ké-
pest, s anyjuk és a család többi tagja is ezen a véleményen voltak.
Egy nappal a karácsonyi ünnepek előtt felhívtam őket telefo-
non, beszéltem a nővérével és a család más tagjaival is. Meghív-
l.»k, hogy látogassam meg őket, és én nagyon sajnáltam, hogy
nem tudok elmenni, mert úgy tűnt, különösen örömteli és po-
zitív élményekben gazdag időszak volt ez az életükben. Virgil
.innak idején elfogadta, a magáévá tette családja kezdeti ellen-
kezését látási képességeivel kapcsolatban (éstólán Amyvel kap-
csolatban is, aki minderre rávette), hitetlenkedésük afelől, hogy
bármit is látna, valóban megsemmisítette látását? Most, hogy a
család „megtért", minden remény szerint egy hatalmas pszicho-
lógiai gát is leomolhatott. Ez a karácsony egy rendkívüli év
Időpontja és feloldása volt.
Azon tűnődtem, hogy vajon mi következhet az eljövendő
évben. Mi a legtöbb, amit Virgil remélhet? Milyen mértékben
látható világ, milyen „látó" élet vár még rá? Őszintén szólva
meglehetősen bizonytalanok voltunk ebben a kérdésben. Bár-
milyen borús és ijesztő is sok beteg története, legalább néhá-
ny tiknak sikerül a legrosszabbon túljutnia, és kialakítani egy
viszonylag konflikusmentes új helyzetet.
Valvo, aki rendszerint meglehetősen visszafogottan fejezi ki
in.igát, néhány betege sorsának boldogabb végkifejlete kapcsán
ti szokásosnál lelkesebben fogalmaz:
Amikor betegeink már elsajátítottak vizuális mintázatokat, és ezeket
képesek voltak önállóan használni, úgy tűnt, hogy a vizuális tanulás
km.111 óriási örömet éltek át... a személyiség reneszánszát... Az élmé-
nyek egész új tárháza nyílik meg előttük.
„A személyiség reneszánsza" - valami ilyesmit kívánt Amy
In Virgilnek. Nehezünkre esett ilyesféle reneszánszt elképzelni
Vele kapcsolatban, hiszen annyira flegmatikus, annyira a sző-
kéim rabja volt. És mégis, rengeteg problémája - retinális, kor-
ul ni is, pszichológiai, talán még egészségi problémái - ellenére
167
is meglehetősen jól volt, jelentősen javult a látott világ megérté-
sére való képessége is. Figyelembe véve nagyon erős motiváci-
óját, és azokat az örömeket és előnyöket, amelyeket a látás
nyújthatott számára, semmi nem szólt az ellen, hogy még to-
vább fejlődjön. Azt ugyan nem remélhettük, hogy valaha is
tökéletes lesz a látása, de talán jelentős mértékben kitágul az
élete a látásnak köszönhetően.
A katasztrófa nagyon hirtelen következett be. Amy február 8-án
felhívott, és elmondta, hogy Virgil elájult, szürkén és stuporos
állapotban szállították kórházba. Megállapították, hogy lebe-
nyes tüdőgyulladásban szenved, ami az egyik tüdő masszív
megkeményedését jelenti. Az intenzív osztályra került, ahol
oxigént és intravénásán antibiotikumokat kapott.
Az elsőként alkalmazott antibiotikum hatástalan volt, csak
rosszabb, sőt kritikus állapotba került, néhány napig élet és
halál között lebegett. Végül, három hét múlva sikerült úrrá lenni
a fertőzésen, és a beteg tüdő újra tágulni kezdett. Maga Virgil
azonban súlyosan beteg maradt, ugyanis tüdőgyulladása, bár
gyógyulóban volt, légzési zavarokat okozott - agyának légző-
központja csaknem megbénult, így nem tudott megfelelően
reagálni a vér oxigén-szén-dioxid arányának változására. A vér
oxigéntartalma a normális szint felére zuhant, a szén-dioxid
viszont a normális szint közel háromszorosára emelkedett. Fo-
lyamatosan oxigénre volt szüksége, de egyszerre csak kis meny-
nyiséget adhattak neki, nehogy tovább terheljék a légzőközpon-
tot. Virgil tudata hullámzó és homályos volt az agy alacsony
oxigén- és a magas szén-dioxid-szintjének következtében, és a
legrosszabb napokon (amikor az oxigén a legalacsonyabb, a
szén-dioxid a legmagasabb szinten volt) semmit nem látott,
tökéletesen vak volt.
Nagyon sok minden hozzájárult ehhez az elhúzódó légzési
krízishez: Virgil tüdőszövetei megvastagodtak és kötőszövete-
sedni kezdtek, előrehaladott hörghurutja és tüdőtágulása volt,
gyerekkori paralízise következtében az egyik oldalon nem moz-
gott a rekeszizma, és mindezek tetejébe még rettenetesen el is
volt hízva - ami viszont Pickwick-szindrómát (a Pickwick Klub
kövér, aluszékony kisfiújáról elnevezett tünetegyüttest) oko-
zott. A Pickwick-szindróma egyik tünete a légzés súlyos ha-
168
nyatlása és az agyi légzőközpont elégtelen működése, ami a vér
hiányos oxigénellátásának következménye.
Virgil betegsége feltehetően már évek óta kialakulóban volt,
1985 óta ugyanis folyamatosan emelkedett a súlya. Az esküvő
és karácsony között azonban további tizenöt-húsz kilót szedett
föl, s így néhány hét alatt 125 kilóra hízott, részben a szívelégte-
lenségből származó vízvisszatartás, részben a stressz miatti
mértéktelen evés következtében.
Három hetet kellett kórházban töltenie, és annak ellenére,
hogy újra meg újra kapott oxigént, vérének oxigénszintje még
mindig veszedelmesen alacsony volt - s valahányszor az oxi-
génszint túlzottan lezuhant, letargikussá és teljes mértékben
vakká vált. Amy, amint belépett a kórterembe, már tudta, hogy
milyen napja van Virgilnek, hogy milyen az oxigénszintje, ab-
ból, hogy a beteg használta-e a szemét és körbenézett, vagy
pedig kotorászott és tapogatózott, „vakként" vjselkedett. (így
utólag felmerült bennünk, hogy Virgil látásának a műtét napjá-
tól kezdve jelentkező furcsa ingadozásait, legalábbis részben,
szintén a vér oxigénszintjének ingadozása, egy retinális vagy
cei ebrális anoxia okozhatta. Virgilnek feltehetőleg évek óta volt
már egy enyhe Pickwick-szindrómája, és az akut betegséget
megelőzően is közel lehetett a légzési rendellenességhez és az
.inoxiás állapothoz.)
Volt egy köztes állapot is, amelyet Amy rejtélyesnek talált,
ilyenkor Virgil azt mondta, hogy semmit nem lát, de mégis
kinyúlt a tárgyakért, elkerülte az akadályokat, egyszóval úgy
viselkedett, mint aki lát. Amy nem nagyon tudott mit kezdeni
ezzel a különös állapottal, amelyben Virgil egyértelműen rea-
gált a tárgyakra, lokalizálta őket, látott, és mégis hiányzott nála
n látás tudata. Ez az állapot - implicit, nem tudatos látásnak
vagy vaklátásnak is nevezik - akkor fordul elő, amikor az
agykéreg vizuális területei például elégtelen oxigénellátás miatt
kikapcsolnak, de a kéreg alatti vizuális központok aktívak ma-
miinak. A vizuális ingerek észlelése és az ezekre adott válasz
megfelelően megy végbe, de az információ nem éri el a tudatos-
ságot.
Virgil végül elhagyhatta a kórházat és hazatérhetett, de sú-
lyos légzészavara maradt fenn. Egy oxigénpalackhoz volt kötve,
és még a székből sem kelhetett fel e nélkül. Reménytelennek
169
látszott, hogy valaha is teljesen felépülhet és elkezdhet dolgoz-
ni, ezért a YMCA felmondott neki. Néhány hónap múlva ki
kellett költöznie lakásából, ahol a YMCA alkalmazottjaként
húsz évig élt. Ez volt tehát a helyzet nyáron: Virgil nem csupán
az egészségét veszítette el, de otthonát és állását is.
Októberre azonban jobban lett, és képes volt oxigén nélkül
sétálni egy-két órát. Virgil és Amy beszámolóiból nem derült ki
teljesen világosan, hogy pontosan mi is volt a helyzet a látásával
ezekben a hónapokban. Amy azt mondta, hogy „majdnem tel-
jesen eltűnt", de most mégis úgy érezte, napról napra javult.
Amikor azonban felhívtam azt a látásrehabilitációs központot,
ahol Virgilt kivizsgálták, teljesen más történetet hallottam. El-
mondásuk szerint Virgil nagyrészt elvesztette az előző évben
visszanyert látását, csak elenyésző része maradt meg. Terapeu-
tája, Kathy szerint színeket látott, de mást nem nagyon, néha
színeket tárgyak nélkül, így például rózsaszín ködöt vagy hold-
udvart látott az orvosságosüveg körül, anélkül hogy magát az
üveget látta volna.17 Kathy elmondása szerint csak a színlátása
maradt állandó, a többi jellemzővel kapcsolatban majdnem tel-
jesen vak volt, elvétette a tárgyakat, tapogatózott, vizuálisan
teljesen elveszettnek látszott. Ismét régi random, „vak" szem-
mozgásait produkálta. Azután pedig minden átmenet nélkül
hirtelen pillanatokra elkezdett látni, ilyenkor egészen kis tár-
gyakat is látott. De ezek az észleletek éppoly gyorsan eltűntek,
mint ahogy jöttek, és később általában nem tudta felidézni őket.
Virgil minden lényeges gyakorlati szempontból vak volt,
mondta Kathy.
Teljesen megdöbbentem és összezavarodtam mindezek hal-
latán. Ezek a jelenségek egészen eltértek mindattól, amit eddig
Virgilnél láttunk. Vajon mi történhetett a szemével és az agyá-
val? Innen a távolból nem tudtam megállapítani, hogy mi törté-
nik, különösen, mivel Amy a maga részéről kitartott azon véle-
ménye mellett, hogy Virgil látása javulóban van. Sőt kifejezetten
17 Semir Zeki néhány cerebrális anoxiás esetben megfigyelte, hogy a vizuális
kéregnek a színek konstruálásáért felelős területei viszonylag épen maradtak,
ezért a betegek színeket láttak ugyan, de semmi mást - nem láttak formákat,
határokat, nem észlelték a tárgyakat.
170
feldühödött, ha valaki azt mondta Virgilre, hogy vak, és az volt
i véleménye, hogy a rehabilitációs intézet „arra tanítja Virgilt,
hogy vak legyen". így azután 1993 februárjában, egy évvel
azután, hogy pusztító betegsége elkezdődött, Virgilt és Amyt
New Yorkba hoztuk, hogy elvégezhessünk néhány speciális
fiziológiai vizsgálatot a retina és az agy funkcióit illetően.
Amikor megláttam őket a La Guardia repülőtér kijáratánál,
azonnal láttam, hogy a dolgok nagyon rosszra fordultak. Virgil
legalább huszonöt kilóval nehezebb volt, mint amikor utoljára
találkoztunk Oklahomában. Egy oxigénpalack volt az egyik
va la fölé erősítve. Tapogatózott, szeme összevissza vándorolt,
teljesen vaknak tűnt. Akárhová ment, Amy a könyökénél fogva
vezette. És mégis, ahogy az Ötvenkilencedik utcai hfc^on át a
varosba hajtottunk, időnként észrevett valamit - például egy
l.unpát a hídon -, nem találgatott, hanem egészen pontosan
1 illa. De soha nem tartotta meg vagy idézte fel a látványt, így
azután az elveszett számára.
Amikor elkezdtük a vizsgálatot a rendelőmben - először nagy
színes képekkel, majd nagy mozgásokkal és villanófénnyel -,
semmit nem látott meg. Teljesen vaknak tűnt - rosszabbul látott,
mint az operáció előtt, mert korábban a hályog ellenére is észre-
vette legalább a fényt, annak irányát és a keze előtt mozgatott
kéz árnyékát. Most viszont semmit nem vett észre, úgy tűnt,
hogy nem maradt egyetlen ép fényérzékeny receptora sem,
mintha a retinája teljesen elpusztult volna. De mégsem pusztult
el l< Ijesen - éppen ez volt a különös az egészben. Néha egészen
pultosán látott valamit: egyszer látott egy banánt, el tudta
mondani, hogy milyen, és meg tudta fogni; két alkalommal
követni tudta a kezével a számítógép képernyőjén random mo-
llon mozgó fényes vonalakat; néha pedig ki tudott nyúlni tár-
gyakért vagy helyesen „találgatott" velük kapcsolatban, bár
Ilyenkor azt áhította, hogy „semmit" nem lát - tehát ugyanazt
n vaklátást produkálta, mint a kórházban.
Teljesen elcsüggedtünk attól, hogy szinte állandóan hibázott,
0 । >edig egyre jobban elvesztette a hitét és az önbecsülését - itt
vull az ideje, hogy tartsunk egy kis szünetet, és elmenjünk
ebi ilelni. Amint odanyújtottunk neki egy gyümölcsöstálat, és
gyors, érzékeny ujjaival kitapogatta a gyümölcsöket, arca felde-
171
rült. A gyümölcsöket tapogatva nagyon érzékletesen jellemezte
őket; beszélt a szilva sima, puha héjáról, a barack bolyhos lágy
tapintásáról és arról, hogy milyen sima a nektarin felszíne
(„mint egy baba arca"), a narancs pedig milyen durva és görön-
gyös. Méricskélte a gyümölcsöket a kezében, beszélt a súlyuk-
ról, az állagukról, a magjukról, majd orrához emelve őket, az
illatukról. Taktilis érzékelése és szaglása messze jobbnak tűnt a
miénknél. Beletettünk a gyümölcsöstálba egy tökéletesen élet-
hű, viaszból készült körtét, amely annyira valóságos formájú és
színű volt, hogy a látvány bárkit megtévesztett volna. Virgilt
azonban egy pillanatra sem csapta be, ahogy megérintette, ne-
vetni kezdett. - Hiszen ez egy gyertya - kiáltotta. - Olyan a
formája, mint egy harangnak vagy egy körtének. - Jóllehet,
Virgil - von Senden szavaival élve - „kiűzetett a téri valóság-
ból", tökéletesen otthon volt a tapintás és az idő világában.
Míg tapintási érzéke tökéletes volt, retinája egy-két időleges
felvillanástól eltekintve kilencvenkilenc százalékban élettelen-
nek tűnt. Bob Wasserman, aki oklahomai látogatásunk óta nem
látta Virgilt, szintén megdöbbent, hogy milyen nagy mértékben
romlott a látása, és újra megvizsgálta a retináját. Csakúgy, mint
korábban, a retina foltos, egyenetlenül pigmentált volt, de sem-
mi jele nem volt rajta újabb betegségnek. Gyakorlatilag azonban
még az ép retinaterületek működése is nulla volt. Az elektro-
retinogram, amivel regisztrálni lehet a retinának a fényre adott
elektromos aktivitását, semmilyen jelet nem mutatott; a vizuális
kiváltott potenciál, ami az agy vizuális területeinek aktivitását
mutatja, teljesen hiányzott - sem a retinában, sem az agyban
nem volt tehát olyan elektromos aktivitás, amit regisztrálni
lehetett volna. (Elképzelhető, hogy voltak váratlan, rövid akti-
vitáshullámok, de ezeket nekünk nem sikerült elcsípnünk.) Ezt
az inaktivitást nem lehetett eredeti betegségének, a retinitisnek
tulajdonítani. Valami más történt az elmúlt egy év során, ami
kioltotta a retina addig megmaradt működését.
Felidéztük, hogy Virgil korábban állandóan, még egészen
felhős, borult időben is panaszkodott a vakító fényre, olyannyi-
ra, hogy a létező legsötétebb szemüveget kellett hordania. Le-
hetséges (mint ahogy azt Kevin Halligan kollégám felvetette),
hogy a hályog eltávolításával - ami évtizedeken át védőernyő-
ként szolgált sérülékeny retinája számára - az egyszerű, termé-
172
Hzetes napfény végzetesnek bizonyult? Ismert, hogy más retina-
problémával, például sárgafoltsorvadással küszködő betegek
egyáltalán nem tűrik a fényt - nemcsak az ultraibolya, hanem
bármilyen hullámhosszúságú fényt sem -, mert a fény felgyor-
11 ja retinájuk pusztulását. Lehet, hogy ez történt Virgil esetében
is’ Ez volt az egyik lehetőség. Lehet, hogy gondolnunk kellett
volna erre, és valahogy szabályozni Virgil látását, illetve az őt
rí I fénymennyiséget?
Egy másik lehetőség - és ez a valószínűbb hogy a háttérben
Virgil folyamatos hipoxiája áll, az, hogy vérének oxigénellátása
egy éven át folyamatosan elégtelen volt. Elég pontos beszámo-
lt lkat kaptunk arról, hogyan tűnt el és tért vissza látása a vérében
található gázok arányának függvényében. Lehet, hogy a retina
f-.s a vizuális kéreg folyamatos oxigénhiánya volt a döntő ténye-
ző? Felmerült, hogy a vér oxigéntartalmának százszázalékos
Mzintre emelésével (tiszta oxigénnel folytatott mesterséges léle-
geztetés útján) esetleg megmaradt volna a retinális vagy kérgi
működés egy része. Ezt azonban a túl nagy kockázat miatt
elvetették, mert a légzőközpont tartósan károsodhatott volna.
I z tehát Virgil története, egy vak ember látása „csodálatos"
visszatérésének története, amely nagyon hasonlít Cheselden
fi.ital betegének esetéhez 1728-ból és az azóta eltelt háromszáz
< v többi ilyen esetéhez - egy bizarr és ironikus fordulattal a
vegén. Gregory betege annyira tökéletesen alkalmazkodott a
vaksághoz, hogy a látás okozta kezdeti lelkesedés után elvisel-
hel etlen stresszel és nehézségekkel találta szembe magát, az
„ti j.mdék" rövidesen átok lett számára, depresszióssá vált, majd
meghalt. A korábban ismert betegek jelentős részénél a kezdeti
eufóriát követően rendkívül nagy nehézséget okozott az új
ei zékszervhez való alkalmazkodás, bár - mint ahogy azt Valvo
hangsúlyozza - néhányuknak sikerült adaptálódnia, és haszno-
nll.ini tudták új készségüket. Vajon Virgil felülkerekedett volna-
e ezeken a nehézségeken és sikeresen alkalmazkodott volna-e a
kilóshoz, ami oly keveseknek sikerül?
Ezt már soha nem fogjuk megtudni, az adaptálódás folyama-
iul - és addigi életét - ugyanis derékba törte a sors: egy betegség,
amely egy pillanat alatt megfosztotta állásától, otthonától,
egészségétől, független életétől; súlyosan beteg ember lett, aki
173
képtelen magáról gondoskodni. Amy számára, aki a műtétet is
kezdeményezte és oly szenvedélyesen küzdött azért, hogy Vir-
gil lásson, az egész egy csoda volt, amit tönkretett a balsors.
Virgil a maga részéről rezignáltan csak annyit jegyzett meg: -
Nincs mit tenni, ez van és kész. - Őt is összetörte azonban ez a
csapás, és időről időre szabadjára engedte dühét: dühét tehetet-
lensége és betegsége miatt, álmai és reményei megsemmisülése
miatt, dühét, ami a kezdetektől ott forrt benne valahol, hogy
vesztett a csatában, amit sem elkerülni, sem megnyerni nem volt
esélye. Kezdetben még ámulat, kíváncsiság és néha öröm is
osztályrészül jutott neki. És természetesen nagy adag bátorság-
ra is szüksége volt. Olyan kalandon, egy új világba vezető
expedíción ment keresztül, amelyet kevesen éltek még át. De
aztán jöttek a problémák, a konfliktusok, hogy látott és mégsem
látott, hogy sem egy vizuális világot nem tudott létrehozni, sem
a sajátját nem őrizhette meg. Két világ között lebegett, és egyik-
ben sem érezhette magát otthon - olyan gyötrelem volt ez,
amelyből nem látszott kiút. És ekkor, paradox módon, egy
második, végleges vakság formájában jelentkezett a megoldás
- és neki ajándék volt ez a vakság. Végre szabad volt nem látnia,
megszabadulhatott a látvány és a tér vakító, zavarba ejtő vilá-
gától, és visszatérhetett a többi érzékszerve által nyújtott igaz,
intim, tartalmas világhoz, amelyben viszont majd ötven éven át
valóban otthon volt.
174
ÁLMAI VIDÉKÉN
I r.inco Magnanival 1988 nyarán találkoztam először, amikor
rgy emlékezettel foglalkozó szimpóziumot és kiállítást tartottak
"•.in Franciscóban. A kiállításon ötven festménye és rajza volt
l.i Iható-egytől egyig mind Pontitót ábrázolták, egy kis toscanai
városkát. Magnani Pontitóban született, és több mint harminc
rve nem látta szülővárosát. A festmények mellett meghökkentő
elrendezésben Pontitóról készült fényképek voltak elhelyezve,
ezeket Susan Schwartzenberg készítette, és amennyire csak le-
hetséges volt, igyekezett ugyanabból a perspektívából fotózni a
helyszíneket, ahogy Magnani festette meg őket. (Ez nem volt
mindig megvalósítható, mivel Magnani néha tizenöt-harminc
ineteres magasságból képzelte el és festette meg a várost;
'k hwartzenbergnek néha hosszú póznákra kellett fellógatnia a
gépét, sőt már azon gondolkodott, hogy bérel egy helikoptert
vagy egy hőlégballont.) Magnanit mint „emlékezőművészt"
hirdették, és valóban elég volt egyetlen pillantást vetni a kiállí-
l.is képeire, hogy az ember megbizonyosodjon róla, rendkívüli
emlékezőtehetsége van - emlékezete csaknem fényképszerű
। >ontossággal reprodukálta Pontito minden egyes utcáját, házát,
köveit távolról, közelről, minden lehetséges szögből. Olyan
volt, mintha szülővárosának egy végtelenül részletes háromdi-
menziós makettjét tárolta volna el a fejében, amit bármikor
előhívhatott, felderíthetett, majd tökéletes hűséggel vászonra
leslhetett volna.
A képek és a fényképek megdöbbentő hasonlósá gát látva első
gondolatom az volt, hogy egy egészen ritka jelenséggel, egy
eidetikus művésszel állok szemben: egy olyan művésszel, aki
01 >i kig, napokig (esetleg évekig) emlékezetében tud tartani akár
i s.ik néhány pillanat erejéig látott komplett jeleneteket is, olyan
valakivel, aki csodálatos képzelőerő és emlékezet irányítója és
birtokosa (vagy talán éppen a rabszolgája). Igen ám, de egy
175
eidetikus művész aligha kötelezné el magát egy egész életre
egyetlen téma vagy tárgy mellett, éppen ellenkezőleg: kiaknáz-
ná emlékezőképességét, vagy egy sor témával és tárggyal kap-
csolatban mutatná meg, hogy nincs olyan, ami meghaladhatná
képességeit - ezzel szemben úgy tűnt, hogy Magnani csakis és
kizárólag Pontitóra volt hajlandó koncentrálni. Ez tehát nem a
„tiszta" emlékezet megnyilvánulása volt, hanem egy mindent
átható motívum eszköze: emlékezés gyerekkori városkájára. És
ekkor ráébredtem, hogy ez nem egyszerűen csak egy emléke-
zeti gyakorlat, de legalább ennyire a nosztalgia gyakorlása is
- és nem csak egyszerű nosztalgiázás, hanem kényszer és mű-
vészet.
Néhány nappal később felhívtam Francót, és ő beleegyezett,
hogy meglátogassam otthonában. Egy kis közösségben él San
Franciscótól néhány mérföldnyire. Amint megtaláltam az utcát,
már nem volt szükségem a házszámra, házát azonnal meg
lehetett különböztetni a szomszédokétól. A kis elülső udvarban
egy alacsony kőfal állt, hasonló azokhoz, amelyeket a Pontitóról
festett képein lehetett látni; autója, egy öreg szedán „Pontito"
feliratú rendszámtáblával a ház előtt, az utcán parkolt; a garázs,
amelyet műteremmé alakítottak át, nyitva állt, és látni engedte,
hogy a művész serényen dolgozik.
Franco magas, vékony ember volt, vastag szarukeretes szem-
üveget viselt, amely felnagyította a szemét, dús, barna haját
pedig gondosan oldalra fésülte. Ötvennégy éves volt, de ruga-
nyos járása s a belőle áradó energia és vitalitás miatt sokkal
fiatalabbnak látszott. Beljebb invitált, és körbevezetett az ottho-
nában. Valamennyi helyiség falain képek lógtak, ügy tűnt, a
házban az összes szekrény és tárolóhelyiség zsúfolásig van
képekkel - nem is igazán ház, hanem inkább egy olyan múzeum
vagy képtár benyomását keltette, amelyet teljes mértékben Pon-
tito emlékének és reprodukálásának szenteltek.
Ahogy körbesétáltunk a házban, minden egyes kép megra-
gadta a figyelmét, és hömpölyögve törtek fel belőle az emlékek:
mi történt itt, mi történt amott, hogyan állt ott ez meg ez. - Nézze
ezt a falat, itt kapott el a plébános, amikor éppen át akartam
mászni a templom mögötti kertbe. Végigkergetett az egész
utcán. Minden gyereket elkergetett onnan. - Minden egyes
emlék rögtön egy másikat idézett fel, ez megint egy újabbat, s
176
így pillanatok alatt egy egész emlékáradat tört elő mindenféle
világos irány vagy központi téma nélkül, de mindig a
I ’ontitóban átélt gyerekkori élményekhez kapcsolódva. Egyik
lörténetről a másikra ugrált, és én semmilyen összekötő kapcsot
nem tudtam felfedezni közöttük. Ez a fajta megszállott és szen-
vedélyes, ugyanakkor zavaros és szétszórt elkalandozás igen
lellemző volt Francóra: megmutatkozott benne rögeszméje, az,
hogy éjjel-nappal csakis kizárólag Pontitóra gondolt.
Ahogy Francót hallgattam, az volt a benyomásom, hogy em-
lékei átvették felette az irányítást, ezek hajtották, irányították
hatalmas, ellenállhatatlan erővel. Gesztikulált, grimaszolt, alig
k.ipott levegőt, ragyogott az arca - olyan volt, mint aki teljesen
transzban van. Aztán egy pillanat alatt visszatért, zavartan
elmosolyodott, és csak annyit mondott - Hát így történt.
Ez a bőbeszédűség, a konkrét epizódok emlékei egészen más
hangulatot árasztottak, mint maguk a képek. Amikor egyedül
marad - mondta -, emlékeiből eltűnik a zajos zsibongás, és
l'ontito hideg lenyomata marad csak meg: Pontitő emberek,
események, időiség nélkül; egy békés város az időtlen „eg^ko-
i < >n"-ban lebegve, az allegória, a fantázia, a mítosz, a tündérme-
se „egykoronjában".
Késő délelőttre járt, és bár újra elbűvöltek Franco képei, tör-
ténetéiből kezdett elegem lenni. Kizárólag egy témája volt -
semmi másról nem volt hajlandó beszélni. Mi lehet ennél steri-
léi >h es unalmasabb? És mégis, rögeszméjéből bájos, valóságos,
I >i‘kés művészetet tudott teremteni. Mi segített neki abban, hogy
>i I varázsolja emlékeit - hogy elmozdítsa a személyes, a triviális,
n/ időhöz kötött szférából, és a művészet egyetemes, megszen-
teli birodalmába emelje őket? Az ember gyakran találkozik
unalmas beszélgetőpartnerekkel, nagy visszaemlékezőkkel, de
v/ek többségéből mégsem válik olyan igazi művész, mint ami-
lyen Franco volt. Nem egyszerűen elképesztő memóriája vagy
rögeszméje tette őt művésszé, hanem valami sokkal mélyebb
oka volt ennek.
11 anco 1934-ben született, Pontitóban. Ez az ötszáz lelket szám-
I dó kis falu a Castelvecchio hegységben terül el, Pistoia tarto-
mányban, Firenzétől hatvan kilométerre nyugatra. Mint a leg-
i hl’ toscanai települést, Pontitót is az ókorban alapították, szá-
177
mos etruszk síremlék található itt, s több mint kétezer évre
nyúlik vissza a teraszos földművelés, az olíva- és bortermelés
hagyománya is. Kóepületei, lépcsői, kanyargós, keskeny utcái,
amelyeken csak szamárháton vagy gyalog lehet haladni, évszá-
zadok óta nem változtak, mint ahogy lakosainak egyszerű,
szabályosan csordogáló élete sem. A falu képét a legmagasabb
ponton álló ősi templom uralta. Francóék háza közvetlenül a
templom mellett volt, olyan közel, hogy ha elég mélyen kihajolt
volna az ablakon, meg tudta volna érinteni a templom falát. A
falu lakosai meglehetősen el voltak zárva a világtól, és szinte
egy nagy családot alkottak - a Magnanik, a Papik, a Vanuccik,
a Tamburik, a Sarpik mind rokonok voltak. Pontito leghíresebb
szülötte, Lazzaro Papi a nagy francia forradalom krónikása volt,
emlékműve ma is a főtéren áll.
Az elzárt, változatlan, hagyományőrző Pontito valóságos fel-
legvár volt az állandó változás és a rohanó idő ellenében. A föld
termékeny volt, és lakosai szorgalmasak, s bár fényűzésre nem
volt mód, a termőföldek és a gyümölcsösök mindennel ellátták
őket. Franco számára Pontito többi lakosához hasonlóan jó és
biztonságos volt az élet, egészen a háború kitöréséig.
Ekkor azonban rémtettek és szörnyűségek sora következett.
Franco apja meghalt egy balesetben 1942-ben, a következő év-
ben pedig a nácik megszállták a falut, és elűzték a lakosokat.
Amikor a pontitóiak visszatértek, nagyon sok házat lerombolva
találtak. Az élet soha nem tért már vissza a régi kerékvágásba.
A házakat kifosztották, a falu földjeit, gyümölcsöseit tönkretet-
ték, de még ezeknél is súlyosabb veszteség volt, hogy szétfosz-
lottak a régi hagyományok és szokások is. A háború után Pon-
tito összeszedte magát, és hősiesen próbált újjáéledni, de régi
fényét soha nem sikerült teljesen visszanyernie. Ettől kezdve
folyamatosan hanyatlott a falu. Gyümölcsöseit, szántóföldjeit,
mezőgazdaságát soha nem sikerült teljesen helyreállítani, és így
többé nem is volt már önellátó: a fiatal férfiaknak és nőknek
pedig el kellett hagyniuk a falut, és valahol máshol próbálni |
szerencsét. A valaha virágzó településnek, ahol a háború előtt
még ötszáz ember élt, ekkorra már csak hetven, túlnyomó rész-
ben idős, nyugdíjas lakosa volt. Nem voltak többé gyerekek, én
csak néhány munkaképes felnőttet lehetett találni. Az egykor
élettel teli falu elnéptelenedett, és pusztulásnak indult.
178
Franco képei az 1943 előtti Pontitót ábrázolták, gyermekkorá-
nak emlékei voltak ezek, azt a helyet örökítették meg, ahol élt,
látszott és felnőtt - azelőtt, hogy meghalt volna az apja, a német
megszállás és a földek tönkretétele előtti időkben.
Franco tizenkét éves koráig élt Pontitóban, ekkor, 1946-ban
I uccába ment iskolába. 1949-ben pedig Montepulcianóba köl-
11 >/.ött, hogy kitanulja a bútorasztalos-mesterséget. Már ezt meg-
előzően is ismert személyiség volt figyelemre méltó memóriája
miatt (mint ahogy anyja és kisebb mértékben nővére is): egy
egész oldalt fel tudott idézni egyetlen olvasásra, vagy az egész
H/entbeszédet megjegyezte hallás után a templomban; vala-
mennyi sírfeliratra emlékezett a temetőben; és egészen hosszú
számsorokat tudott felidézni (és összeadni) akkor is, ha csak
egyetlen pillantást vetett rájuk. Luccában volt először távol
oll honától, és olyan erős honvággyal küzdött, hogy ekkor élte
ál először ezt a szokásostól eltérő természetű emlékezést: fejé-
ben nagy személyes jelentőségű és intenzitású, örömmel vagy
l.i|< kilómmal teli képek villantak fel hirtelen. Ezek a képek gyö-
keresen eltértek azoktól a „bemagolt" emlékektől, amelyeknek
le In lézése eddig különlegessé tette őt, ezek a képek önkén tele-
im I és hirtelen jelentek meg, villanásszerűek és kényszerítő
cicinek voltak; és szinte hallucinációszerűen élénkek hangzásu-
kul, összetételüket, illatukat és a velük kapcsolatos érzéseket
li'kinlve. Ezek az újfajta emlékek mindenekelőtt önéletrajzi ter-
nu-szetűek és éhnényszerűek voltak, a képek mindig a megfele-
lő személyes kontextussal és kísérő érzelemmel együtt jelentek
meg. Minden egyes képzeleti kép egy újra lepergő jelenet volt
ki u abbi életéből. - Fájdalmasan hiányzott nekiPontito - mondta
I i.mco nővére. - „Látta" a templomot, az utcát, a mezőket - de
ekkor még nem érzett késztetést a festésre.
Franco 1953-ban, négy évnyi tanonckodás után tért vissza
l'imlilóba, és azt látta, hogy a városka hanyatlásnak indult, így
m m I ndna eltartani egy asztalost. Mivel nem maradhatott Pon-
lltoban és szakmáját sem tudta folytatni, Rapallóba ment, ahol
•/likacsként dolgozott - ez a munka azonban nem elégítette ki,
lúi leli- életről, távoli tájakról álmodozott. 1960 elején, huszonöt
r Vese n, részben egy hirtelen ötlettől, részben pedig alapos meg-
luilliil.istól vezérelve elhatározta, hogy feladja állását, és hogy
liwhnn valamit a világból, elszegődik szakácsnak egy tengerjáró
179
hajóra. Miközben az előkészületeket végezte az útra (tudván,
hogy talán soha nem tér vissza), összeállította önéletrajzát - de
ahogy a hajóra lépett, a vízbe hajította. Ekkoriban már nagyon
erősen uralkodott benne az a vágy, hogy felidézze, képpé
tegye gyerekkora emlékeit, de ekkor még nem talált rá a
megfelelő kifejezőközegre. így hát elhajózott. Keresztül-ka-
sul bejárta a Karib-tengert, megismerte Haitit, az Antillákat
és a Bahamákat, sőt 1963-ban és 64-ben tizennégy hónapot
töltött Nassauban, a Bermuda-szigeteken. Ebben az időben,
saját szavaival élve, „elfelejtette" Pontitót - szülőfaluja szinte
soha nem jutott eszébe.
1965-ben, harmincegy éves korában nagyon fontos döntést
hozott: úgy határozott, hogy nem tér vissza Olaszországba,
hanem az Egyesült Államokba megy, és San Franciscóban fog
letelepedni. Keserves nehéz döntés volt. Szembe kellett néznie
annak lehetőségével, hogy talán végérvényesen elszakad mind-
attól, ami a legértékesebb, a legdrágább volt számára: hazájától,
anyanyelvétől, szülőfalujától, családjától, és azoktól a hagyo-
mányoktól és szokásoktól, amelyek évszázadok óta összekötöt-
ték az övéit. A másik oldalon viszont ott volt egy új élet és talán
a jólét ígérete, egy új hazában, ahol talán olyan szabad és füg-
getlen lehet, mint amilyennek a hajón érezte magát. (Annak
idején, fiatalemberként az apja is Amerikába ment, ahol saját
vállalkozása volt néhány évig, de végül nem bírta tovább, és
visszatért Pontitóba.)
A kínzó döntéshez egy súlyos betegség is társult, amely miatt
végül szanatóriumba került. Nem világos, hogy pontosan mi is
volt ez a betegség. Döntési krízist élt át, remények és félelmek
között ingadozott, ugyanakkor valóban magas láza is volt, vé*
szesen lefogyott, delírium és talán rohamok is jelentkeztek nála;
volt, aki tuberkulózisra gondolt, mások pszichózisra, megint
mások valamilyen neurológiai betegségre gyanakodtak. Soha
nem derült ki, hogy mi is történt valójában, betegségének igazi
természetét azóta is titokzatos homály fedi. Annyi azonbaii
biztos, hogy ez idő alatt, talán a láz és az izgatottság hatására,
éjszakánként hosszan tartó, hihetetlenül élénk álmai voltak.
Minden éjjel Pontitóról álmodott, de nem a családjáról vág]
valamilyen eseményről, hanem az utcákról, a házakról, a falak
ról és a kövekről, méghozzá olyan mikroszkopikus részletes!
180
gél, valószerűséggel, amit tudatosan nem is lett volna képes
felidézni. Valami furcsa, erőteljes izgatottság kerítette hatalmá-
ba ezekben az álmokban, az volt az érzése, hogy valami éppen
most történik vagy fog történni: valami mérhetetlenül baljós és
mégis csodálatos jelentőségű dolog érzése, amelyet kielégíthe-
lellen, sóvárgó, édes-keserű nosztalgia kísért. És amikor feléb-
iétit, úgy érezte, hogy az álom nem tűnt el teljesen, még mindig
nll volt lelki szemei előtt, oda varázsolta magát a lepedőre, a
mennyezetre, körbe a falakra, vagy ott állt előtte a padlón
valóságos, részleteiben kidolgozott makettként.
Miközben ezek az álomszerű képek rákényszerítették magu-
kat tudatára és akaratára a kórházban, egy újfajta érzés is kez-
deti erőt venni rajta - az „elhívás" érzése. Igaz, hogy képzelő-
ni-je mindig nagy volt, de ilyen intenzitású képeket addig még
nuh.isem látott - olyan képeket, amelyek jelenésként lebegtek
elölte, és amelyek Pontito újrabirtoklását ígérték számára. Ügy
liinl, mintha azt súgták volna a fülébe: - Fess minket meg! Tégy
minket valóságossá!
V.ijon mi történhetett ezekben napokban és ezeken az éjjele-
ken a kórházban (Franco is ezt kérdezte magától szüntelenül),
n ki izis, delírium, láz és rohamok idején? Összeroppant volna a
ilnntéskényszer hatására, az ego „freudi" hasadása következett
1 uln.i be, amelynek következtében hipermnéziás hisztéria ala-
l nll volna ki nála? („A hisztériások főleg emlékeiktől szenved-
nek", írja Freud.) Lehet, hogy a lehasított énrész próbálta meg
emlékeiben és fantáziáiban megjeleníteni azt, amitől erővel el-
választotta magát, amihez a valóságban többé nem tudott
visszatérni? Felrémlő álmai és emlékképei talán valamilyen
melyen rejlő érzelmi szükségletre adott válaszok lettek volna?
|i wi lég csak az agy valamilyen fiziológiai aktivitásáról lett vol-
na szó, egy olyan folyamatról, amelyhez neki személyesen sem-
mi köze nem volt, azonban nem tudott nem reagálni rá? Franco
wAinba vette, de elutasította az ilyen „orvosi" magyarázatokat
(noha nem is engedte, hogy alaposabban kivizsgálják), és inkább
egy lelki magyarázatot fogadott el? Érezte, hogy adomány és
1 Gmrgo De Chirico, a világhírű festő, aki klasszikus migréntől és súlyos
Hilgii'ii.iurától szenvedett, nagyon életszerű leírását adta ennek az állapotnak,
ti iw’lia be is építette képeibe ezeket a geometriai alakzatokat, cikcakkokat,
181
végzet rendeltetett a számára, az ő feladata pedig az, hogy
engedelmeskedjen, ne pedig kérdezzen. Ebben a vallásos lelki-
állapotban némi tusakodás után elfogadta látomásait, és úgy
döntött, kézzelfogható valósággá teszi őket.
Jóllehet korábban nem nagyon próbált festeni vagy rajzolni,
mégis úgy érezte, hogy minden további nélkül képes lenne egy
tollal vagy ecsettel követni az előtte lebegő vagy camera
lucidaként a fehér falra vetülő képek körvonalait. Mindezek
tetejébe a krízis első éjjelein szülőháza jelent meg előtte ragyogó
szépségben, de ugyanakkor fenyegetően.
Franco első festménye házukat ábrázolja, és a gyakorlat hiá-
nya ellenére megdöbbentően valósághű, tisztán körvonalazott
kép, amelyen furcsa, sötét érzelmek törnek át. Francót is ámu-
latba ejtette a kép és az a tény, hogy ilyen csodálatos új módon
tudja kifejezni magát. Még most, negyedszázad távlatából is
ámulattal emlékszik vissza erre. - Csodálatos - mondja -, egy-
szerűen csodálatos. Hogyan voltam képes erre? Es hogy lehet
az, hogy korábban nem volt tudomásom erről az adottságom-
ról? - Gyerekkorában néha művésznek képzelte magát, de ez
nem volt több, mint játék egy tollal vagy ecsettel, amikor egy
hajót vagy később egy karibi tájat rajzolt egy képeslap hátolda-
lára. Meg is rémült ugyanakkor ettől az erőtől, amely megszállta
és irányítása alá vonta, de amit talán mégis tudott ő is irányítani,
képes volt hangot adni neki. Képei hangvétele, stílusa ott volt
kezdettől fogva, már az első képen is. - Az első két kép gyöke-
resen különbözik a későbbiektől - mondta nekem egyik barátja,
Bob Miller. - Van bennük valami nyugtalanító, az ember azt
érzi, hogy valami mély és nagyon fontos dolog történik éppen.
Azt, hogy Franco ebben az időben még nem gondolt szünte-
lenül és rögeszmésen Pontitóra, sógora is megerősítette, aki nem
látta őt 1961 és 1987 között. - 1961-ben még bármiről lehetett
beszélni Francóval - mesélte -, egyáltalán nem volt rögeszmés,
teljesen normális volt. Amikor viszont 1987-ben találkoztunk,,
vakító fényességeket és sötéteket (mindezeket részletesen tárgyalja Fuller, G. N.
és Gale, M. V. a British Medical Journal hasábjain). Chirico is vonakodott elisr
ni, hogy vízióinak pusztán orvosi vagy fizikai okai lettek volna, annyira i
volt ezek lelki töltése. Végül mintegy kompromisszumként a „ lelki láz" eln<
zést adta ezeknek az állapotoknak.
182
akkorra már szüntelenül Pontitóval kapcsolatos víziói voltak,
es semmi másról nem lehetett vele beszélni.
Miller azt mondta: - A krízis időszakában kezdett el festeni,
amikor nagyon közel állt az idegösszeomláshoz, és a festészet
egyfajta kiútnak, kúrának bizonyult számára. - Franco gyakran
mondja: - Vannak ezek az álmaim, emlékeim, és nem funkcionálok
rendesen. - Kívülről azonban úgy tűnt, teljesen jól funkcionál, igaz,
hogy nem lehetett vele semmi másról beszélni, mindig csak Pon-
lílo, Pontito, Pontito. Olyan érzése volt, mintha össze tudná
állítani Pontito háromdimenziós makettjét, körbe tudná forgat-
ni, és különböző nézőpontokból szemügyre tudná venni. Úgy
gondolta, hogy ez a fajta „látás" teljesen normális, egészen
addig, amíg a hetvenes évek végén egyik barátja, Gigi, Ponti-
loról készült fényképekkel nem tért haza. Ekkor döbbent rá
először, hogy mennyire rendkívüli is valójában, amit lát... Min-
den olyan élénk és újszerű volt, mintha csak most idézte volna
lel. Egyáltalán nem merev vagy állandó dolgok ezek. Jelenetek-
ic emlékszik, megjeleníti és újra átéli az egészet. Nagyon konk-
i el, egyedi emlékek tehát ezek, amelyek jelenetekbe vagy történe-
l ek be szerveződnek, arról, hogy ki mikor mit mondott. Az embernek
i ii ‘ha az a benyomása, hogy képeiben van valami teatralitás, és hogy
bizonyos mértékig Franco is így látja őket.
Az a hangulat, amely álmaiban megjelent, mostanra teljesen
elmélyült és felerősödött elméjében. Már nappal is víziói voltak
l'untitóról, olyan részletesek és háromdimenziósak, hogy legin-
k.ibb hologramokhoz hasonlítottak. Ezek a látomások bármikor
iá törhettek evés, ivás, sétálás vagy akár zuhanyozás közben is.
Valóságosságuk nem is volt kérdéses számára. Előfordulhat
l'éldául, hogy beszélget valakivel, egyszer csak előrehajol, és
üzemét egy pontra szegezve elragadtatva bámulja Pontito előtte
kibontakozó látomását. „Franco képei közül a legtöbb úgy ke-
letkezik- írja Micheal Pearce nagyszerű elemzésében, amely az
I \i'loratorium Quarterly hasábjain jelent meg a kiállítással egy
időben -, hogy egy hirtelen emlék felvillanásakor lelki szemei
dőlt egy bizonyos jelenet rémlik fel. Általában nagyon erős
késztetést érez, hogy azonnal papírra vesse ezt a képet, és
ki izismert róla, hogy akár az italát is otthagyva képes elrohanni
egy bárból, hogy elkészítse a vázlatot... Nyilvánvaló, hogy
I i.inco a »felvillanás« révén nem egy statikus, fényképszerű
183
képhez jut... Az egészet végigpásztázza és különböző szögek-
ből veszi szemügyre. Ennek érdekében testével a valóságban is
mozognia kell, jobbra kell fordulnia, hogy a jobb oldali részle-
teket és balra, hogy Pontito bal oldalát lássa, szemével úgy néz
a távolba, mintha látná a kőépületeket, az árkádokat és az
utcákat."
Nem csak vizuális látomásai voltak. Hallotta a templom ha-
rangját („mintha csak ott volnék"), érezte a temetőfal tapintását,
és mindannak az illatát, amit látott: a templom falát befutó
repkény illatát, a tömjénnel keveredett nyirkos, dohos temp-
lomlevegő szagát, a gyerekkorában Pontito körül zöldellő dió-
és olívaligetek enyhe illatát. Látvány, hang, tapintás és illat
ilyenkor elválaszthatatlanul egybeforrtak Franco számára, és
együttesen hozták létre gyerekkorának komplex élményvilágát
- „a teljes szituáció pillanatfelvételét", ahogy azt Harry Stuck
Sullivan pszichiáter nevezte.
Úgy tűnt, mintha Franco agyában valamilyen hirtelen és
mélyreható változás következett volna be, valahányszor csak
ilyen „ihletett", „megszállott" állapotba került. Természetesen,
amikor először néztem végig, amint Francót megrohanja a láto-
más, és láttam dermedt tekintetét, kitágult pupilláit, eksztatikus
figyelmét, felmerült bennem, hogy nem valamilyen pszichés
rohammal állok-e szemben. Az ilyen típusú pszichés rohamok-
ra először a neurológus John Hughlings Jackson figyelt fel jó
száz évvel ezelőtt, aki leírta az ezekre a rohamokra jellemző
parancsoló hallucinációt, az akaratlan „emlékáradatot", a meg-
világosodás élményét és a különös, félig-meddig misztikus,
álomszerű állapotot. Az ilyen rohamok a temporális lebeny
epileptikus aktivitásához kapcsolódnak.
Hughlings Jackson, másokkal együtt, már a múlt század vé-
gén gyanította, hogy azoknak a betegeknek, akiknek gyakran
vannak ilyen pszichés rohamaik, a rendellenesség beálltakor
furcsa változás megy végbe a gondolkodásában és a személyi-
ségében. De csak az 1950-es és 60-as években nyert nagyobb
figyelmet a jelenség „interiktálisszemélyiség-szindróma" né-
ven. 1956-ban Henri Gastaut egy jelentős életrajzot írt van Gogh-
ról, amelyben kimutatta, hogy a festőnek nem egyszerűen tem-
porálislebeny-epilepsziája volt, de jellegzetes személyiségválto-
zás is bekövetkezett nála a rohamok beálltakor, s ez fokozatosan
184
erősödött élete hátralévő részében. Norman Geschwind foglal-
kozott a temporálislebeny-epilepszia szerepével Dosztojevszkij
eleiében és műveiben. A hetvenes évekre közismertté vált, hogy
.1 TLE (temporálislebeny-epilepszia) betegek jelentős részénél
lel erősödik (ugyanakkor be is szűkül) az érzelmi élet, és egyre
fokozottabban fordulnak filozófiai, vallásos és kozmikus kérdé-
sek felé. A legtöbb betegnél figyelemre méltó produktivitás
tapasztalható: önéletrajzírás, véget nem érő naplóbejegyzések,
i grafikai indíttatásúaknái rögeszmés rajzok és általában a meg-
világosodás, a „küldetés", a „végzet" érzése, még az olyan
r kolázatlan, nem túl intelligens embereknél is, akik korábban
nemigen foglalkoztak ilyen kérdésekkel.
1974-ben és 1975-ben jelentek meg Geschwind első, Stephen
Waxmannal közösen írt publikációi a szindróma elterjedtségé-
iül es természetéről, amelyek felvillanyozták a neurológusszak->
in.it. Először állt előttünk egy olyan teljes tünetegyüttes és visel-
k, -désmód, amelyet addig hagyományosan vagy lelki betegség-
nek vagy ihletett állapotnak tekintettek, most pedig speciális
neurológiai okoknak tulajdonították; nevezetesen (ahogy ezt
1 ).ivid Bear és kollégái hangsúlyozták) ilyenkor az agy szenzo-
ios és emocionális területeinek „hiperkonnektivitásáról" van
szó, amely felfokozott és érzelmileg telített észlelést, emlékezést
ch képzeletet eredményez. „A temporálislebeny-epilepsziában
hekövetkező személyiségváltozás - írja Geschwind -, talán ön-
magában is segít megfejteni, hogy milyen neurológiai rendsze-
ick állnak a viselkedést irányító érzelmek hátterében."
Geschwind hangsúlyozza, hogy ezeket a változásokat önma-
gi i kban sem pozitívnak, sem negatívnak nem tekinthetjük, min-
den attól függ, hogy milyen szerepet játszanak az egyén életé-
ben. Lehetnek kreatívak vagy destruktívak, adaptívak vagy
inaladaptívak. Őt különösen a szindróma (egyébként meglehe-
tősen ritka) kreatív feldolgozása érdekelte. „Amikor ez a tragi-
kus betegség egy zsenit sújt - írja Dosztojevszkijjel kapcsolatban
, ő ennek segítségével mélyebb tudáshoz és megértéshez jut
el... elmélyíti érzelmi reagálóképességét."2 Geschwindet első-
Dosztojevszkij is hasonló véleményen volt. „Mit számít, hogy ez betegség
kérdezi Miskin herceggel. - Hát mi van abban, hogy ez nem normális feszült-
ig, ha maga az eredmény, az érzésnek az a pillanata, melyet immár egészséges
185
sorban a betegség vagy biológiai állapot és a kreativitás kapcso-
lata izgatta.* 3
A meglehetősen száraz „interiktálisszemélyiség-szindróma"
elnevezés az idők során „Waxman-Geschwind-szindrómára",
vagy egyszerűen csak „Dosztojevszkij-szindrómára" változott.
Erősen gyanítottam, hogy 1965-ben, Franco súlyos betegsége
során, amelyet intenzív, élénk álmok, rohamszerű hallucináci-
ók, misztikus megvilágosodás és a lelki utazás élményei kísér-
tek, egy ilyen Dosztojevszkij-szindróma zajlott le.
Hughlings Jackson szerint ilyen rohamokban a „tudat meg-
kettőződése" jön létre. Franco esetében is pontosan ez történt:
amikor megrohanták Pontito emlékével kapcsolatos víziói, éber
álmai, egyfajta lélekutazást élt át, bizonyos értelemben valóban
ott járt ezeken a helyszíneken. Emlékei hirtelen, váratlanul,
revelatív erővel jelentkeztek. Jóllehet az évek folyamán bizo-
állapotban idéz fel és vizsgálgat az ember, a harmónia és a szépség legfelső
fokának bizonyul?" (Ford. Makai Imre, 229. o.)
3 Nem új jelenség, hogy a kiemelkedő' emberek életét és életművét feltételezett
pszichiátriai vagy neurológiai állapotuk alapján próbálják feltárni, azonban az
utóbbi idó"ben ez a megközelítés rögeszmévé, majdhogynem iparággá vált. Eve
LaPlante Seized című könyvében a TLE és a Geschwind szindróma jellegzetes
„jegyeit" nem csak van Gogh és Dosztojevszkij esetében írja le, hanem olyan
különböző személyiségeknél is, mint Poe, Tennyson, Flaubert, Maupassant,
Kierkegaard és Lewis Cárról (hogy ne is szóljunk az olyan kortárs szerzőkről,
mint Walker Percy, Philip Dick, Arthur Inman, hogy néhányat említsünk a 155
névből). Lennoxék könyve (kétkötetes mértékadó mű az epilepsziáról) olyan
további nevekkel egészíti ki ezt a listát, mint Szókratész, Szent Pál, Buddha,
Newton, Strindberg, Raszputyin, Paganini és Proust. A Proust Az eltűnt idő
nyomában című művében leírt híres, váratlan emlékvisszatéréseket Lennox
olyan hipermnéziás rohamoknak tekinti, amelyeket valamilyen múltbéli dolog-
ra emlékeztető sajátos ingerek váltottak ki.
Más könyvek és tanulmányok Tourette-szindrómásnak írták le Sámuel John-
sont és Mozartot, autistának Bartókot és Einsteint és mániás-depressziósnak
tulajdonképpen valamennyi valaha élt kreatív művészt: Kay Redfield Jamison
a Touched with Fire című munkájában mániás-depressziósnak írja le Balzacot,
Baudelaire-t, Beddoest, Berliozt, Blake-et, Boswellt, Brookot, Brucknert, Bu
nyant, Burnst, Byront és az összes Bronté-t, hogy csak a „B" betűseket említsük,
Meglehet, hogy mindezek a leírások helytállóak. A veszély ebben mindössze az, I
hogy túlzottan orvosi terminusokban kezeljük elődeinket (és kortársainkat),
komplexitásukat neurológiai és pszichiátriai tünetek megállapításaira redukál-
juk, mindeközben figyelmen kívül hagyunk olyan egyéb tényezőket, amelyek
befolyásolták az életüket, például személyiségük egyediségét.
186
nyos mértékig megtanulta - ahogy a legtöbb művész is ezt teszi
kontrollálni, megjeleníteni, elővarázsolni őket, mégis alapve-
tően akaratától függetlenül jelentek meg a képek. Pontosan ez
az a jellemzőjük, amiért Proust olyan értékesnek tartotta őket:
számára az akaratlagos visszaemlékezés elméleti, konvencioná-
lis és unalmas jelenség, csakis a mélyből akaratlanul feltörő
vagy elővarázsolt emlékek tudják visszaadni a gyerekkori em-
lékek ártatlanságát, csodáit és félelmeit.
Ez a kettős tudat nagyon zavaró lehetett Franco számára:
l’untitónak, vagyis a múltnak a víziói keveredtek az itt és most
élményével, és néha teljesen elárasztották, úgy, hogy annyira
megzavarodott, hogy azt sem tudta, hol van. A tudata megket-
tőződése élete különös megkettőződéséhez vezetett. Franco
napjaink San Franciscójában élt, dolgozott, tevékenykedett,
ugyanakkor az egyik része - talán a nagyobbik - a múltban,
l’ontitóban maradt. És ahogy múltban folyó élete egyre jobban
elmélyült és egyre intenzívebbé vált, úgy lett egyre szegénye-
sebb és értéktelenebb az itt és most. Franco szinte egyáltalán
nem járt el hazulról, nem utazott el, nem járt moziba vagy
színházba. Nem volt semmilyen más kedvtelése vagy érdeklő-
dése, csakis művészete; valaha nagyon sok barátja volt, de
l’ontitóról tartott szónoklataival mindet elüldözte. Szakácsként
hosszú órákat dolgozott nap mint nap San Francisco északi
•.Ir.indján; mindennap elment sétálni, megfeledkezve a világ-
tól, csak Pontito káprázatában élve; rögeszméje miatt lassan
minden kapcsolatát le kellett építenie, s ez alól felesége, Ruth
volt az egyetlen kivétel, ami nagyrészt annak volt köszönhe-
tő, hogy ő is osztozott rögeszméjében. Felesége volt az, aki
nyitott egy galériát az északi strandon Pontito Galéria néven,
és szerzett egy Pontito feliratú rendszám táblát. Franco nosztal-
giájának és művészetének az volt az ára, hogy csak félig élt a
|vlen világban.
A pszichoanalitikus Ernest Schachtel is úgy írja le Proustot,
mint aki a múlt eltűnő árnyaira vadászva kész volt teljesen
elutasítani mindazt, amit általában tevékeny életnek tekintünk,
nz aktivitást, a jelen élvezetét, a jövővel való törődést, a barátsá-
got, a társas kapcsolatokat. A Proust és Franco által hajszolt
élmények nehezen megfogható, halvány, éjjeli jelenségek, nem
lelhetnek versenyre a nappali élet bőséges fényével és nyüzs-
187
gésével - az álmokhoz hasonlóan sötétben és csendben kell őket
hívogatni, előcsalogatni egy bezárt szobában, esetleg a transz-
hoz vagy az ábrándozáshoz hasonló lelkiállapotban.
Mindezek ellenére túlzott leegyszerűsítés és abszurditás len-
ne feltételezni, hogy Franco emlékeinek és művészetének kizá-
rólagos forrása temporális epilepsziája, „emlékezésrohamai"
lettek volna, még ha vízióinak ezek voltak is közvetlen kiváltó
okai. Legalább ilyen fontosak azonban a személy jellemvonásai
- anyjához való viszonya; hajlama az idealizációra és a nosztal-
giára; élettörténete, beleértve a csodás gyerekkor és apja elvesz-
tését; és nem utolsósorban azon igénye és vágya, hogy egy
sajátos kultúrát a maga teljességében megértsen, elérjen és meg-
jelenítsen. Ügy tűnik, hogy Francónál a vak véletlen folytán
egybeesett egy akut szükséglet és egy fiziológiai állapot. A
száműzetés, elveszettség és nosztalgia érzése miatt a való világ
helyett egy másik világra volt szüksége, és betegsége megadta
neki azt, amire vágyott, véget nem érően szállította a múlt képeit
- helyesebben mondva Pontito hihetetlenül részletes, háromdi-
menziós modelljét, egy tökéletes színházat, amelyet gondolat-
ban körbejárhatott és felderíthetett, mindig új nézőpontokból,
mindig új szempontokkal találkozva, bárhová is nézett, s mind-
ez természetes függvénye volt a már korábban is meglévő rend-
kívüli emlékező- és képzelőerejének.
Ahogy összeálltak az 1965. év eseményei, az egész egyre
jobban emlékeztetett Mrs. O'C. nevű betegem epilepsziás emlé-
keire, amelyek „megrohanták" (nagyon is jó szolgálatot téve
neki ezzel), és amíg a roham tartott, a múlt rég elfelejtett, de
értékes és fontos emlékei jutottak eszébe. Mrs. O'C. esetében
azonban az epileptikus visszaemlékezéseknek néhány hét múl-
va nyomuk sem maradt, számára végérvényesen bezárult ez a
különös, múltra nyitott fiziológiai ablak és újra „normálissá"
vált. Franco esetében azonban nemhogy nem szűntek meg az
emlékek, hanem egyre erősödött intenzitásuk és mennyiségük,
ő ettől a ponttól kezdve soha többé nem lett már „normális".
Nagyon sok temporális epilepsziás kerül ilyen megszállott álla-
potba, ami néha elmélyíti (de gyakrabban megzavarja vagy
tönkreteszi) az életüket. Franco esetében viszont - és itt ismét
különös véletlenről volt szó - adott volt korábban nem is sejtett
képessége, hogy meg tudta festeni vízióit, hogy fel tudta ruház-
188
ni egy gyerek látomásait az érett ember erejével, és hogy képes
volt patológiáját és nosztalgiáját művészetté emelni.
Franco egyik nővére, a Hollandiában élő Antonietta vissza-
emlékezett arra, amikor a család a német megszállás után visz-
szatért Pontitóba, és látták, hogy a dolgok mennyire tönkremen-
tek és megváltoztak. Franco anyját és Francót mélyen megrázta
a dolog. Ez a tízéves apátián kisfiú azt mondta anyjának: „Újra
felépítem neked Pontitót, újra létrehozom neked." És amikor
elkészítette első festményét a házukról, azt elküldte anyjának,
így rekonstruálva Pontitót, és beváltva egykori ígéretét.
Franco anyját fia és mások is úgy látták, mint akinek különös
hatalma van. - Meg tudta gyógyítani a gyerekeket, és ezt a titkát
elárulta Caterina nővéremnek is - mondta Franco. - A szemmel
veréshez is értett. - Az effajta mágikus gondolkodás mindenna-
pos volt Ponti tóban. Franco mindig is nagyon közel állt anyjá-
hoz, ő volt a kedvence, és apja halála után úgy tűnt, hogy újra
egyfajta preödipális, majdhogynem szimbiotikus intim kötődés
alakult iá közöttük. Franco minden festményéről másolatot
küldött neki, és amikor anyja 1972-ben meghalt, teljesen össze-
omlott. Ekkor „teljesen leállt a festéssel is". Úgy érezte, vége az
életének és a művészetének. Kilenc hónapig semmit nem festett.
Azután, ahogy összeszedte magát, hirtelen szükségét érezte,
hogy találjon egy másik asszonyt, hogy megházasodjon, és
ekkor találkozott későbbi feleségével, a fiatal ír-amerikai mű-
vésznővel. „Abban az időben, amikor Ruthtal találkoztam, épp
vissza akartam térni Olaszországba, de ő visszatartott. Akkor
azt mondtam: »Nincs többé miért festenem.« Ruth azonban
helyettesítette az anyámat, ha ő nincs, soha többé nem kezdek
újra festeni."
Franco szinte állandóan arról fantáziáit, hogy hazatér Pon-
litóba, szüntelenül az „újratalálkozásról", a „hazatérésről" be-
szélt, néha egészen úgy, mintha anyja valamilyen titokzatos
módon még mindig életben volna és várná, hogy ő hazatérjen.
Akárhány lehetősége is volt azonban a hazautazásra, valahogy
mindet elszalasztottá. Bob Miller azt mondta: - Valami megaka-
dalyozza őt abban, hogy hazatérjen. Valamilyen erő, félelem,
nem tudom, mi lehet az. Mélyen megrázta, amikor Susan
Schwartzenberg a hetvenes évek végén fényképeket mutatott
neki Pontitóról - annyira megdöbbentette a földek és gyümöl-
189
esősök eltűnése és a helyükön burjánzó bozót, hogy alig tudott
a képekre nézni. Ez nem ifjúsága Pontitója volt, ő nem erről a
helyről hallucinált és álmodozott, nem ezt a helyet festette több
mint húsz éven át.
Volt valami ironikus ellentmondás ebben az egészben: Franco
szinte egyfolytában Pontitóra gondolt, fantáziáit róla, lefestette,
ugyanakkor mélységesen vonakodott attól, hogy a valóságban
visszatérjen oda. Persze pontosan ez az ellentmondás a nosztal-
gia lényege - a nosztalgia egy olyan fantáziával kapcsolatos,
ami soha nem valósul meg -, éppen azáltal tartja fenn magát,
hogy sohasem valósul meg. És mégis, ezek a fantáziák nem
csupán ködképek vagy nappali ábrándok, hanem valamilyen
közvetett beteljesülés felé hajtanak, a művészi beteljesülés felé.
Legalábbis D. Geahchan, a francia pszichoanalitikus ezeket a
kifejezéseket használta. A legnagyobb nosztalgiázóval, Proust-
tal kapcsolatban pedig Dávid Werman pszichoanalitikus a
„nosztalgia esztétikai kikristályosodásáról" beszél - nála a
nosztalgia a művészet és mítosz színvonalára emelkedik.
Nem kétséges, hogy Franco egyszerre volt áldozata és ura egy
olyan hatalmas képzelőerőnek, amelyet még felfognunk is ne-
héz. Nem állt ugyanis szabadságában rosszul emlékezni vagy
nem emlékezni. Éjjel-nappal ostromolták a szinte elviselhetetle-
nül élénk és pontos emlékek, akár akarta, akár nem. „Senki nem
érezhette még úgy a valóság forróságát és nyomását, mint a
szerencsétlen Ireneo, amint az fáradhatalanul záporozott rá éjjel
és nappal" - írja Borges Funes, az emlékező című karcolatéban.
Francóban is ilyen elviselhetetlenül eleven módon csapódott le
a realitás.
Lehetséges, hogy valaki bámulatos emlékezőképességgel
születik, de nincs meg benne a hajlam, hogy használja is azt, ezt
ugyanis csak az életben bekövetkező változások és elválások
hozzák magukkal; elválások az egyén számára fontos, mélyen
szeretett vagy gyűlölt személyektől, helyektől, eseményektől,
szituációktól. A folytonosság hiányát, életünk megszakadt foly
tonosságát szeretnénk az emlékezéssel, azon túl pedig a mi
tosszal és a művészettel újra összekötni, újraegyesíteni.
A folyamatosság megszakadása és a nosztalgia akkor a lég
erőteljesebb, ha felcseperedvén elhagyjuk vagy elveszítjük azt a
helyet, ahol születtünk és gyerekkorunkat töltöttük, ha számki
190
vetettekké válunk, vagy ha az a hely és az az életforma, amely-
ben felnőttünk, a felismerhetetlenségig megváltozik vagy el-
pusztul. Végül is mindannyian kiűzetünk a múltból. Franco
esetében azonban ez sokszorosan igaz volt, hiszen ő egy végleg
elmúlt világ egyetlen túlélőjének és krónikásának érezte magát.
Bármilyenek is voltak Franco egyéni adottságai és patológiája
- emlékezőképessége, festői adottságai, nosztalgiája és esetleg
rohamai -, egy olyan érzés és vágy hajtotta, amely túlmutatott
a személyesen; egy kulturális vágy arra, hogy emlékezzünk a
múltra, hogy megőrizzük jelentését vagy új jelentést adjunk
neki egy olyan világban, amely már rég elfeledte azt. Egészen
egyszerűen úgy is mondhatnánk, hogy Franco műveiben a
zamkivetettség művészete jelenik meg. A kiűzetés témájából
sz.iinos művészi alkotás és mítosz táplálkozik.4 Kiűzetés a
mennyei paradicsomból, ez a Biblia és talán valamennyi vallás
Központi motívuma. Természetesen a számkivetés - és talán
egyfajta nosztalgia, bár ez utóbbi jelentősen átalakítva - a köz-
ponti motívuma Joyce életének és munkásságának is. Fiatalon
hagyta el Dublint, és soha többé nem tért oda vissza, de minden
írásában ott kísért a város képe: először mint a történet konkrét
Iviyszíne a Stephen Hero (Stephen, a hős), a Dubliners (Dublini
emberek) és az Exiles (Számkivetettek) című műveiben, majd
egy ie mitologizáltabban és egyetemesebben sejlik fel a háttér-
ben az. UlyssesbenésaFinnegan's Wake-ben (Finneganébredése).
Joyce bámulatos részletességgel emlékezett Dublinra, és emlé-
Iril aprólékos kutatással egészítette ki, töltötte fel, de csakis
líji'ikore Dublinja inspirálta, és nem nagyon érdeklődött a város
Jésubbi fejlődése iránt. Hasonló volt a helyzet Franco esetében
Ir, bár sokkal szerényebb módon: Pontito állt a hátterében min-
ik-n gondolatának a legszemélyesebb, pontosan felidézett em-
lődtől kezdve az allegorikus víziókig, amelyekben Pontito
volt a központja a jó és rossz véget nem érő harcának.
DHl> márciusában elutaztam Pontitóba, hogy a saját szemem-
mel is lássam a falut, és hogy beszéljek Franco néhány rokoná-
1 Kmzetés a trópusi paradicsomból, ahol ifjúsága napjait töltötte, ez a téma
lelte Gauguint egész életében mindaddig, amíg el nem ment Tahitira, ahol
Hir ypiohálta visszahódítani az egykor volt gyermekkori édent.
191
val Egyszerre találtam a falut a képekhez megdöbbentően ha-
sonlónak, ugyanakkor nagyon különbözőnek is. Franco har-
minc év elteltével majdhogynem fényképszerű hitelességgel,
szinte mikroszkopikus pontossággal festette meg Pontito legap-
róbb részleteit is. Ugyanakkor mellbevágóak voltak a különbsé-
gek is: Pontito valójában sokkal kisebb, mint azt a festmények
alapján sejteni lehet, az utcák szűkebbek, a házak szabálytala-
nabbak, a templomtorony sokkal alacsonyabb és zömökebb.
Mindezeknek az eltéréseknek számos oka lehet: először is, Fran-
co azt festette meg, amit gyerekként látott, egy gyerek szemében
pedig minden sokkal magasabb és tágasabb. Ennek a gyermeki
látványnak hajszálpontos megjelenítése alapján nem tartottam
kizártnak, hogy az agy valamilyen szemfényvesztése révén
Franco képes - vagy kénytelen - volt pontosan újraélni azt, amit
gyerekként már átélt, rohamai idején hozzáférése volt a benne
rejlő gyermek emlékeihez.
Pontosan a múlthoz való ilyenfajta hozzáférést - a múlt vál-
tozatlan megőrződését az agy archívumában - figyelt meg
Wilder Penfield is temporalis epilepsziás betegeinek beszámo-
lóiban. Ezeket az emlékeket műtét közben lehet kiváltani, ha a
temporális lebeny adott pontjait elektródákkal stimulálják; a
betegek a műtét alatt tökéletesen ébren vannak, és a sebész
kérdéseire elmondják, hogy úgy érzik, visszarepültek az idő-
ben, egy adott beteg mindig a múltnak ugyanarra a pontjára,
ugyanabba a jelenetbe tér vissza. Betegről betegre változik, hogy
ki milyenfajta élményeket él át: az egyik azt éli át újra, amikor
„zenét hallgatott", a másik azt, „amint egy táncterem ajtaját
nézi", vagy azt, „ahogy születése után a szülőszobában fek-
szik", vagy „embereket lát, akik havas ruhában éppen a szobába
lépnek". Mivel egy-egy betegnél ugyanazok az egyedi emlékek
idéződtek fel minden egyes rohamnál vagy ingerlésnél, Penfield
„élmény alapú rohamokról" beszél.5 Meggyőződése volt, hogy
5 Ma már világos, hogy ezeknek a rohamoknak valóban vannak ismétlődő
vagy újraismétlődő elemei, de ugyanakkor számos fantázia- és álomjellegíl
elemet is tartalmaznak. (Gowers írt le a századfordulón egy beteget, aki midőn
görcsösen összerándult és elvesztette volna az eszméletét, állandóan „Londoni
látta romokban, ahogy az neki mint a pusztulás egyetlen szemtanújának meg
jelent''.) Penfield eredményeit Israel Rosenfield tárgyalja és látja el radikálisan
192
emlékezetünk folyamatosan felvételeket készít életünk minden
egyes eseményéről, és ezek egy része a rohamok alatt akaratla-
nul újra lejátszódik. Úgy látta, hogy a legtöbb esetben a kiváltott
emlékek nem voltak túlságosan nagy jelentőségűek, és hogy
ezek a lényegtelen emléktöredékek véletlenszerűn aktiválód-
lak. Elképzelhetőnek tartja ugyanakkor, hogy egy-egy nagy
jelentőségű és így az agyban is erőteljes ebben reprezentált em-
lektöredék különösen hajlamos lehet aktiválódni. Lehet, hogy
ez volt a helyzet Francónál is? Rohamszerűen megjelentek előtte
multjának megdermedt töredékei, „fényképek" agyának archí-
vumából?
Az az elképzelés, hogy az emlékek fennmaradnak az agyban,
egyaránt megjelent a pszichoanalízis irodalmában és a nagy
uueletrajzírók gondolataiban - jóllehet nem ennyire kézzelfog-
ható és mechanikus formában. Freud valahogy úgy szerette
elképzelni az elmét, mint egy régészeti ásatási terepet, ahol a
múlt különböző rétegei beborítják egymást (de ezek a rétegek
egyidejűleg is a tudatba emelkedhetnek). Proust pedig úgy
képzelte el az életet, mint „pillanatok gyűjtemény ét", amelyben
rtz emlékek „nem értesültek mindarról, ami azóta történt", há-
tú m „hermetikusan lezárt" csuprokként pihennek az elme élés-
1 amrájában.6 (Proust csak egy az emlékezet nagy teoretikusai
közül - a sor egészen Szent Ágostonig nyúlik vissza anélkül,
hogy bárki is meg tudta volna mondani, végül is mi az emlé-
kezet)
Az emlékezet felvételként vagy tárként való elképzelése any-
nviia kézenfekvőnek, magától értetődőnek tűnik, hogy eleinte
lalan észre sem vesszük, valójában mennyire problematikus ez
n írlíogás. Pedig mindannyiunknak vannak ellentmondó élmé-
nyeink, sokszor a „normális" emlékek sem rögzítettek - csúsz-
ni <i (címezéssel a The invention of memory [Az emlékezet felfedezése] című
könyvében.
' Proust azt írja Az eltűnt idő nyomában című művében:
A ./einélyiség legnagyobb gyengesége, hogy teljességei pillanatok gyűjtemé-
nyéből áll, ugyanakkor ez legnagyobb erőssége is; kizárólag emlékein alapul,
ninlekeink pedig nem értesültek arról, hogy mi történt azóta; ezek az emlékek
b ninnaradtak, léteznek és velük együtt létezik a személyiség is, amelynek ők
i i|zolják körvonalait.
193
kálnak és változnak, módosulnak, ahányszor csak felidézzük
őket. Nincs két szemtanú, akik ugyanúgy mondanának el egy
történetet, és nincs olyan történet, nincs olyan emlék, ami válto-
zatlan maradna. Ha megismételjük a történetet, az minden is-
métlésnél változik. Frederic Bartlett végzett olyan kísérleteket
az 1920-as, 30-as években, ahol ismételt történet- és képfelidézés
volt a feladat, és az eredmények arról győzték meg, hogy olyan
entitás, mint „emlék", nem létezik, csakis az „emlékezés" dina-
mikus folyamata. (Nagy erőfeszítéseket tesz híres könyvében,
Az emlékezésben, hogy csak a folyamatra utaló szót használja.) A
következőket írja:
Az emlékezés nem számtalan rögzült élettelen és töredékes nyom újra
ingerületbe kerülése. Képzeletbeli rekonstrukció vagy konstrukció ez,
mely a múltbeli reagálások vagy élmények szervezett aktív tömegével
kapcsolatos attitűdünkből, valamint a rendszerint képi vagy nyelvi
formában megjelenő némi kevéske kiugró részletre irányuló attitű-
dünkből épül fel. Ennek következtében szinte sosem pontos, még a
mechanikus ismételgetés legdurvább eseteiben sem, és egyáltalán nem
is fontos, hogy ilyen legyen. (307. o., ford. Pléh Csaba.)
Bartlett elképzeléseit az utóbbi időben Gerald Edelman ideg-
tudományi munkájának eredményei támasztják alá a legerőtel-
jesebben - ő úgy képzeli el az agyat, mint egy mindenütt jelen
lévő aktív rendszert, amely folyamatosan változik, és amelyben
minden folyamatosan frissítésre, kiigazításra kerül. Edelman
elképzelésében nincs helye fényképezőgép-szerű mechanikus
működésnek az elmében: minden egyes észlelet alkotás, és
minden egyes emlék újraalkotás - a visszaemlékezés pedig
összekapcsolás, általánosítás, újrakategorizálás. Ebben az el-
képzelésben nincs helye olyan rögzített emlékeknek, amelyek a
jelen hatása nélküli múlt „tiszta" lenyomatai volnának. Edéi
mán és Bartlett szerint mindig dinamikus folyamatok zajlanak,
éppen ezért az emlékezés rekonstrukció, nem pedig reproduk
dó.
Mindezek ellenére az emberben felmerül a kérdés, vajon nem
létezhet-e az emlékezésnek olyan rendkívüli vagy patológiás
formája, amelyben ez nem így van. Mi a helyzet például Lurij.i
„emlékezőművészének" változatlan, tökéletesen reprodukál!
194
emlékeivel, amelyek nagyon hasonlítanak a múlt rögzített és
merev „művi emlékeihez"? Vagy azokban az orális kultúrák-
ban, ahol egy adott törzsben sok-sok generáción keresztül száj-
hagyomány útján is rendkívül pontosan maradnak fenn a törzsi
történetek, mitológiák, epikus költemények? Továbbá azokban
iiz „idiot savant" esetekben, amikor az illető évekkel később is
kepes könyveket, zeneműveket, képeket, szövegeket lényegé-
ben változtatás nélkül reprodukálni? Vagy azokkal a trauma-
likus emlékekkel, amelyek esetében éveken vagy évtizedeken
keresztül újra meg újra lejátszódik az emlék - ez a Freud által
leírt „ismétlési kényszer" -, elviselhetetlenül felidézve a leg-
kisebb részleteket is? S végül mi a helyzet azoknak a hiszté-
riás és neurotikus emlékeknek vagy fantáziáknak az eseté-
ben, amelyek tökéletesen ellenállónk az idő múlásával szem-
ben? Ezekben az esetekben - Francóhoz hasonlóan - hatalmas
Inrrlékű reprodukció működik, de csak igen kevés tere van a
। ‘konstrukciónak. Az embernek olyan érzése van, mintha egy-
I ijla fixáció, megkövesedés történne, mintha ezeket az elemeket
kivágták volna az újrakategorizáció és az átdolgozás folyama-
idból 7
Úgy tűnik, mindkét koncepció igaz lehet - az emlékezet
dinamikusan változó, folyamatosan átdolgozott és reprezen-
l.lll, ugyanakkor eredeti formájában képszerűen is fennáll, ame-
lyet az újabb és újabb élmények mindig felülírnak, mint egy
palnnpszesztust. így Francónál, bár pontosan és eredeti formá-
ban maradtak fenn az emlékek, mégis történt rajtuk némi re-
Az emlékeknek számtalan megjelenési formája lehet -kulturálisan minden
iinnlozata egyaránt értékes lehet -, és csak abban az esetben szabad „patológi-
ám! ' beszélnünk, ha ezek extrémmé válnak. Vannak emberek, akiknek figye-
li mii méltó perceptuális emlékeik vannak, például a legkisebb erőfeszítés
in Ikul képesek felidézni egy nyaralás részleteit, hogy kikkel találkoztak, azok
hí így. in voltak öltözve, miről beszélgettek és mindazt a tjjbb ezer eseményt, ami
fgy nap alatt történik a strandon. Vannak, akiknek nincsenek ilyen emlékeik
I Liliül nem is hoztak létre ilyeneket), viszont hatalmas fogalmi emlékezetük van,
almi Internes mennyiségű gondolatot és információt raktároztak el absztrakt,
luglk nlag rendezett formában. A regényíró és a festő elméje az előbbihez, míg
a Indus és a tanár elméje inkább az utóbbihoz hasonló (természetesen lehet
Valakinek mindkétféle emlékezete, esetleg a kettő kombinációja). Az autisták
rgylk jellemzője, hogy tiszta perceptuális emlékeik vannak, fogalmi támogatás
Vagy kapacitás nélkül.
195
konstrukció, különösen az olyan nagyon személyes képeknél,
mint például a kilátás a hálószoba ablakából. Ezen a képen
személyes és esztétikai egységbe hoz össze egy sor olyan épü-
letet, amelyek nem láthatóak egyszerre („fényképezhetőek le"),
hanem különböző időpontokban figyelte meg őket. Egy olyan
ideális látványt hozott létre, amely művészi igazságot fejez ki,
és meghaladja a száraz tényeket. Bármilyen fényképszerű vagy
eidetikus képességei vannak is Francónak, egy így létrejött fest-
mény mégis mindig szubjektív és erősen személyes marad. A
pszichoanalitikus Schachtel a gyerekkori emlékekkel kapcsolat-
ban tárgyalja ezt a kérdést:
Az emlékezetet, mint az eleven személyiség funkcióját, csak úgy ért-
hetjük meg, ha olyan képességnek tekintjük, amely a múlt élményeit
és benyomásait a jelen szükségleteinek, félelmeinek és érdekeinek
megfelelően szervezi és rekonstruálja... Mint ahogy nincs személyte-
len észlelés vagy élmény, éppen úgy nem létezik személytelen emléke-
zet sem.
Kierkegaard még tovább megy a Stadier paa livets vej (Az életút
stádiumai) című munkájának bevezetésében:
Az emlék csupán múló állapot. Az emlékezet réven az élmény úgy
mutatja be magát, hogy a felidézés szentségében részesüljön. A felidé-
zés magasztos tett... erőfeszítést és felelősséget igényel, ami nem
mondható el az emlékezés más aktusairól. így hát felidézni művészi
tevékenység.
Franco Pontitója a legapróbb részletekig pontosan van meg-
örökítve, békés és idillikus hangulatot áraszt. Nagy nyugalom
honol a képeken, nem utolsósorban azért, mert az ő Ponti
tójának néptelenek, üresek az utcái, a nyüzsgő embertömegei
eltávolította róluk. Van bennük valami az atomháború utáni
hangulat elhagyatottságából. Emellett azonban valami mé
lyebb, spirituális csendesség is árad belőlük. Az ember akarat
lanul is azt érzi, hogy valami különös dolgot Iát, hogy nem a
valóságos gyerekkorát idézi fel Franco, mint Proust, hanem
képei egyfajta, a gyerekkort tagadó és átalakító látomások, ame-
lyekben a hely, Pontito helyettesíti az embereket - a szülőket, >
hús-vér embereket -, akik fontosak voltak számára gy erekkor A*.
196
bán.8 Franco tudatában volt ennek, és bizonyos hangulataiban
beszélt is arról, hogy milyen volt a gyerekkora a valóságban,
1 'eszélt összetettségéről, konfliktusairól, szomorúságairól és fáj-
dalmairól. Művészetében azonban, ahol paradicsomi egyszerű-
ség honolt, mindez nem kapott helyet. Vannak olyan emberek,
akik annak ellenére, hogy „szörnyű dolgokon mentek keresztül
gyerekkorukban", hisznek a boldog gyerekkorban, írja Schach-
lel. „A boldog gyerekkor mítosza elfoglalja a valóságos élmé-
nyek elvesztett emlékeinek helyét."
Mégsem redukálhatjuk Franco vízióit fantáziává vagy rög-
eszmévé. Nem csak neurotikus kihagyások vannak képein, de
la ntáziadús kihangsúlyozások, felerősítések is. Éva Brann filozó-
fus az emlékezetet „a képzelet tárházának" nevezi, és (Edel-
nianhoz hasonlóan) az emlékeket úgy látja, mint amelyek kezdet-
től legalább annyira képzeletdúsak, mint amennyire kreatívak.9
A kepzeletdús emlékezet nemcsak tárolja az érzékelés múló pillanatait,
linnem átalakítja, eltávolítja, élénkebbé is teszi őket - újraformálja a
kialakult benyomásokat, kiszabadít az akut vágyak fojtogatásából, és
lei mékeny szándékká változtatja át azokat.
HI  reud írja egy kései művében, [Értelmezések az analitikus munkában], hogy
n I •elegek bizonyos nagyon fontos emlékei egyfelől szélsőségesen pontosak és
líizlclesek, más szempontból viszont hiányosak, és alapvetően fontos elemek
(különösen személyek) hiányoznak belőlük. így például a betegek „abnormális
|iunlossággal" idézhetik fel azt a szobát és annak bútorait, ahol egy nagy
tmilosságú esemény történt, ugyanakkor magára az eseményre nem emlékez-
ni! O ezt a tudattalanban lezajló konfliktus és kompromisszum eredményének
Irl Inti, ami által a nagy fontosságú emléknyomok a tudatba kerülnek, de kisebb
h Iri ili íségű tárgyakra tolódnak át. Hangsúlyozza, hogy ezek az emlékek gyakran
)rlriiiiek meg az álmokban (majd a nappali álmodozásokban), amint a meg-
M III lárgy rákényszeríti magát az elmére.
I J. Murray idézi Róbert Popé festőt, aki hangsúlyozza, hogy az eredeti
íliiieny és az újraalkotás között bizonyos időnek kell eltelnie, ez nála átlagosan
Hl ív, de Francónál egy negyedszázad vagy még ennél is több volt.
I z alatt a kihordási idő alatt a kreatív képességek szűrőként működnek a
íimnályos és kaotikus személyes adatok nyilvánossá, átláthatóvá és rende-
i'l le tételében. Ez a mitologizálás folyamata: a mítoszok és az álmok hason-
lóak, a különbség csak annyi, hogy az álmoknak privát, a mítoszoknak pedig
nyilvános jelentésük van.
197
Franco személyes nosztalgikus érzései ezen a ponton kultu-
rális, transzcendens érzéssé változtak. Úgy érezte, Pontito kü-
lönlegesen fontos Isten szemében, és ezért meg kell óvni a
pusztulástól, a megsemmisüléstől. Az is különlegessé teszi,
hogy egy olyan kultúra, életmód, építkezés letéteményese,
amely jóformán teljesen eltűnt a föld felszínéről. A megőrzést
tekintette küldetésének: minden viszontagságon és hányattatá-
son túl megőrizni Pontitót pontosan olyannak, amilyen volt. Ez
a központi motívuma figyelemre méltó apokaliptikus vagy
„Science fiction" képsorozatainak, amelyeket, úgy tűnik, levert
lelkiállapotban szokott készíteni. Ezeken a képeken más boly-
gók vagy meteorok közeli vagy azonnali pusztulással fenyege-
tik a Földet, Pontito azonban mindezt túléli. Franco az öreg
templomot vagy a kertet sugárzó, átváltozott formában ábrázol-
ja, minden zöld és aranyszínű, egyetlen ragyogó napsugár vilá-
gítja be, amint csodával határos módon túléli a mindent elsöprő
pusztulást. (Az egyik ilyen allegorikus képen egy olyan parabo-
laantennát helyezett a templom tetejére, ami a csillagokra és
Istenre van irányítva.) Ezeknek az apokaliptikus képeknek
többnyire ilyen címük van: Pontito fennmarad az örökkévalóságig
a végtelen térben.
Franco mindennap korán kel, és tudja, mi a teendője. Megvan
a feladata, a küldetése - felidézni és felszentelni Pontito emlékét
Amikor megjelennek látomásai, azok telve vannak érzelmekkel
és izgatottsággal, pontosan úgy, ahogy először látta őket hu-
szonöt évvel ezelőtt. És a festés maga - az, hogy képzeletben
újra sétálhatott a szeretett utcákon és ösvényeken, sőt mindezt
gazdag részletességgel, tökéletes stílusban ki is tudta fejezni
tehát hogy vízióit kontrollált, művészi formában tudta megjele-
níteni - mindez az identitás és a megelégedettség érzésével
töltötte el.
„Nem hiszem, hogy elismerést érdemiek ezekért a képekért"
- írta nekem Franco egyik levelében. „Pontitóért festettem őket.
Azt akartam, hogy az egész világ tudja, milyen fantasztikus,
milyen csodálatos hely. így talán nem pusztul el egészen, hiába
haldoklik a valóságban. Talán festményeim örökre fenntartják
emlékét."
198
1989 elejéig jó néhányszor meglátogattam Francót San Francis-
cóban, beszéltem ottani barátaival, találkoztam két Hollandiá-
ban élő nővérével, és ami a legfontosabb, elutaztam Pontitóba,
H ez a hír rendkívüli mértékben felizgatta Francót, ugyanis húsz
ev óta először fontolgatta igazán komolyan, hogy ő is hazauta-
zik. Élete eddig a pontig egyfajta furcsa stabilitás jegyében
zajlott, itt élt, étkezett, végezte a napi teendőit (talán kissé szó-
rakozottan) a jelenben, de lelkileg és művészileg folyamatosan
.1 múltban maradt. Mindebben kimondhatatlanul sokat segített
neki felesége, Ruth, aki - bár maga is művész volt - a legmélyebb
mértékben azonosult Franco Pontitóhoz fűződő viszonyával és
művészetével, és mindent, ami csak erejéből telt, megtett an-
n.ik érdekében, hogy mentesítse férjét a csip-csup hétköznapi
ügyektől, és megadja neki azt a védettséget, elszigeteltséget,
amire szüksége volt, hogy zavartalanul dolgozhasson a maga
nosztalgikus módján. 1987-ben azonban tragikus módon súlyo-
san megbetegedett, és a rákkal folytatott hosszú küzdelemben
végül alulmaradt, pontosan három hónappal azelőtt, hogy
Franco gyűjteményes kiállítása megnyílt volna. Ez volt az első
Igazán nagyszabású bemutatója, és felesége halálával úgy tűnt,
lobbé nem élhet a múltban úgy, mint eddig. Valami újnak kellett
következnie, új elhatározást kellett hoznia. Ezekről a gondola-
tairól írt nekem egy hónappal később kelt levelében:
Meglehetősen hamarosan elköltözöm. Valószínűleg be San Franciscó-
Im, de az is lehet, hogy haza Olaszországba... Amióta meghalt a
h ínségem, nagyon nehéz a helyzetem. Nem vagyok benne biztos, hogy
mii kellene tennem... El kell adnom a házat, és új lakást és állást kell
kei esnem magamnak San Franciscóban, talán a jövőben visszaköltözni
l'iiiitilóba. Véget érnek tehát a Pontitóval kapcsolatos emlékeim - de
trt'iii ér véget az életem! Új emlékekbe kezdek.
Megdöbbentett az, ahogy egyenlőséget tett a Pontitóba való
viasza térés és emlékei, identitása, egyedülálló emlékezőképes-
nege, művészetének vége között. Most vált csak nyilvánvalóvá,
in lei I is szabotálta el korábban a visszautazásokat. Hogyan is
rllielle volna túl egy tündérmese, egy mítosz a valóságot?
I‘189-ben Franco művészetéről beszéltem egy firenzei konfe-
11 in íj n. Meghívások özöne zúdult Francóra - hogy adjon inter-
|i 11 k 111 d jön diákat, rendezzen kiálítást és legfőképp, hogy térjen
199
vissza Pontitóba. A Pontitóhoz legközelebbi nagyváros, Pescia
1990 szeptemberére kiállítást szervezett képeiből. Évek óta tartó
belső konfliktusát most még a külső nyomás is felerősítette -
izgatott, ambivalens, felindult állapotba került. Végül ez év
nyarán elhatározta, hogy hazautazik.
*
Elképzelte, ahogy Pesciából gyalogol felfelé a kanyargós, kis
hegyi úton, hátán cipeli a saját maga által készített fakeresztet,
amit az öreg pontitói templomban fog elhelyezni. Egyedül lesz,
teljesen egyedül ezen a szent úton. Megáll majd egy forrásnál
Pontito határában, egy friss vizű ősrégi forrásnál, és belemeríti
arcát a zubogó vízbe. Lehet, hogy miután ivott a vízből, leheve-
redik és meghal, de az is lehet, hogy megtisztulva, újjászületve
lép be újra Pontito kapuján. Senki nem ismerné fel őt, a messzi-
ről jött ősz idegent, csak egy öreg kutya, akit még gyerekkorá-
ban ismert - de a kutya már annyira öreg, hogy mozdulni sem
tud (hiszen elvileg ugyanannyi idősnek kellene lennie, mint
magának Francónak), mégis, amikor felismeri, gyengéden meg-
nyalja a kezét, megcsóválja a farkát, és meghal. Egészen rendkí-
vüli volt ez a kidolgozott fantázia, amely szophoklészi, homé-
roszi és újszövetségi elemeket egyaránt tartalmazott, annak
ellenére, hogy nem olvasta az Újszövetséget, és soha nem hallott
Szophoklészról vagy Homéroszról.
A valóságos hazatérés egészen más volt.
Az elindulása előtti estén teljes pánikban hívott fel. Számtalan
gondolat, vágy és félelem csapott össze benne. Menjen vagy
maradjon? Szinte másodpercenként gondolta meg magát. Mű-
vészete fantázián és nosztalgián, a változás által érintetlenül
hagyott emlékeken alapult, éppen ezért rettegett attól, hogy
mindez elvész, ha visszatér Pontitóba. Úgy viselkedtem, mint
egy analitikus, gondosan figyeltem, de nem tettem javaslatokat.
- Magának kell döntenie - mondtam végül. Aznap este feldúl
tan utazott el.
Abban reménykedett, hogy találkozhat a pápával, és megái
dathatja a keresztet, mielőtt Pontitóba indul vele. A pápa azon-
ban éppen Afrikában volt. A Via Dolorosa-szerű pontitói bevo-
nulás sem sikerült. Pescia polgármestere a város más elöljárói
200
v.il együtt Pontitóban várták, ezért egy robogó autóban szágul-
dottak vele a helyszínre.
Miután az ünnepség véget ért, Franco elindult gyerekkori
olt honába. Az első benyomás: „O, Istenem, olyan alacsony volt,
hogy le kellett hajolnom, hogy ki tudjak nézni az ablakon. Sok
változást láttam odakint - de számomra semmi nem változott."
Ahogy körbesétált a városkában, minden olyan hátborzongató-
im csendesnek és kihaltnak tűnt, „mintha mindenki elment
volna, és a város csakis az enyém lett volna". Kicsit ízlelgette ezt
az. érzést, hogy a város csakis az övé, de egyszer csak fájdalmas
cl I lagyatottság lett úrrá rajta. „Hiányoztak a csirkék, a szamarak
paláinak csattogása. Olyan volt, mint egy álom. Mindenki el-
ment. Egykor annyi zajt lehetetett hallani - lépten-nyomon
gyerekekbe, asszonyokba, szamarakba ütközött az ember.
Mmd elmentek." Első sétája alkalmával senki nem üdvözölte,
i-nki nem ismerte fel, senkit nem látott az utcán. Nem látott
függönyöket, száradó ruhákat az ablakokban, nem szűrődött ki
eleijei az üres, lehúzott redőnyű házakból. Csak egy, a sikáto-
rukban osonó félvad macskával találkozott. Egyre nőtt benne az
«'! es, hogy Pontito halott, és ő egy hazajáró lélek egy kísértet-
V.nosban.
I elkaptatott a házak feletti területre, ahol egykor jól gondo-
zol! szántóföldek és gyümölcsösök zöldelltek. A talaj most min-
ili niitt száraz, repedezett és elhanyagolt volt, mindent ellepett
a gaz és a gyom. Úgy érezte, nemcsak Pontito, de az egész
। ivihz.áció pusztulóban van. Apokaliptikus víziói jutottak eszé-
I • •: „ Egy napon elárasztja az egészet a szenny. Atomháború lesz.
L /ét l én kihelyezem a végtelen űrbe, hogy fennmaradjon az
 Ilikké valóságig."
Amikor azonban felkelt a nap, a látvány szépségétől elakadt
0 lélegzete. - Elképzelhetetlenül gyönyörű. - A hegyek fölé
emelkedő nap fényében, csupa zöldben és aranyban ott ragyo-
gni t Pontito, az ő Pontitója, a templom tornyán megcsillant a
irggeli fény - az ő temploma volt, tökéletesen változatlanul.
I elmentem a toronyba. Megérintettem a köveit. Ezerévesnek
iilniek számomra. Mind különböző színűek - zöldek, rézvörö-
wk " Ahogy megérintette, megsimogatta, cirógatta a köveket,
I tiiiu o újra azt kezdte érezni, hogy Pontito valóságos. A kövek
mindig fontos szerepet játszottak festményein, a legfinomabb
201
pontossággal ábrázolta őket, hosszasan elidőzött minden egyes
árnyék, szín, hajlat vagy repedés megrajzolásánál. Franco köve-
inek egészen különleges taktilis vagy kinesztetikus minőségük
van. Most, hogy a valóságban is megérintette őket, visszatért a
„hazatérés" érzése, sőt látogatása alatt először töltötte el ennek
az érzésnek az öröme. A kövek legalább nem változtak. A
templom, a házak, az utcák sem. Legalább a tapintásuk olyan
volt, mint egykoron. És ekkor a lakosok, jó néhány rokona is volt
közöttük, előjöttek házaikból, izgatottan üdvözölték, és kérdé-
sekkel bombázták. Mindenki nagyon büszke volt rá: „Láttuk a
képeidet, hallottunk rólad - visszajössz közénk?" És ekkor
kezdte úgy érezni magát, mint egy csodagyerek. Később azt
mondta, hogy ez volt utazása tetőpontja. - Gyerekként Pon-
titóban arról álmodoztam, hogy egyszer majd felnövök. Leszek
valaki, teszek valamit az én madrém kedvéért. Az apám halála
után nem volt cipőm, tönkrement. Nagyon szégyelltem magam
emiatt. Lenéztek bennünket.
Gyerekkori álma valóra vált: Franco tett valamit, lett valaki,
és most az emberek, de nem csak az amerikaiak vagy az olaszok
általában, hanem a földijei, a pontitóiak szerették és csodálták
őt. Gyengéd érzések rohanták meg „az ő emberei" iránt. Ök
képtelenek voltak úgy emlékezni, ahogyan ő tudott, emlékeik-
ből hiányzott az erő, vagy elhomályosították őket a friss élmé-
nyek. Ez nyilvánvalóvá vált, ahányszor csak beszélt velük, ő
lett emlékeik raktárosa: „Visszahozom az emlékeket ezeknek az
embereknek." Később kijelentette a polgármesternek: - Egy
galériát, egy kis múzeumot fogok építeni, olyasvalamit, ami
visszahozza az embereket a városba.
A felszínen a hazatérés Pontitóba nem volt olyan intenzív
élmény, mint ahogy azt korábban elképzelte - nem volt miszti
kus megvilágosodás, eksztatikus csúcsélmény, de nem is ro-
gyott össze holtan vagy kapott szívinfarktust - pedig fel volt rá
készülve. Csak elutazása után érték el a hatások.
Miután visszatért San Franciscóba, válságba került. Először
is, elképesztő szenzoros zavarral küzdött: két Pontitót látott
maga előtt egyszerre - ahogy ő mondta, két „filmtekercs" futott
párhuzamosan a fejében, és az új felvétel fokozatosan kiszorí
tóttá a régit. Képtelen volt feloldani ezt a perceptuális konflik-
tust, és amikor megpróbálta lefesteni Pontitót, rájött, hogy már
202
nem tudja, mit kell csinálnia. - Összezavarodtam - mondta -
egyszerre láttam a két képet. A régi Pontitót akartam lefesteni,
ile csak azt láttam, amilyen most. Úgy éreztem, megőrülök.
Most mihez kezdjek? Lehet, hogy soha többé nem tudom
Pontitót lefesteni? Nagyon meg voltam rémülve. Uramisten,
most minden elölről fog kezdődni?... Tíz napomba került, amíg
magamra találtam.
Az üj Pontito hallucinációszerűen éles képe tíz nap alatt halvá-
nyult el annyira, hogy többé ne kelhessen versenyre a régi Pontito
kepével. Tíz nap alatt oldódott fel ez a szenzoros konfliktus, és ő
annyira össze volt zavarodva és meg volt rémülve, hogy gondolni
Min mert az egészre. Annyira kétségbe volt esve, hogy azt mondta:
Harcsak soha ne mentem volna vissza! A fantáziám segítségével
Indiám dolgozni. Most nem tudok. - Egy hónap telt el addig,
amíg újra le tudta festeni Pontitót. Ezek az új kisméretű rajzok
rí festmények szokatlanul gyengéd, intim hangulatot árasztot-
I il- sarkok és beugrók, ahol talán egy kisfiú ül, beugrók, ahol
i il.m egykor mint kisgyerek álmodozott. Ezeken a kis jelenete-
kül annak ellenére, hogy nem tartalmaztak emberi alakokat,
.... nagyon erősen érezni lehetett az emberi jelenlétet, mintha
<11 észtvevők éppen most mentek volna el vagy mindjárt meg-
rikvznének - nagyon különböztek azoktól az idealizált, mégis
elhagyatott képektől, amelyeket korábban festett.
I Ipa végiggondolva az élményeket, Franco úgy érezte, hogy
toll töltött három hét csodálatos és kimerítő volt, ugyanakkor
ne in maradt ideje saját magára, állandóan interjúkat adott, min-
denhová követték, nem volt ideje gondolkodni, vázlatokat ké-
nzih iii. Úgy érezte, szükséges lenne még egyszer visszautaznia,
hogy szembenézzen a mélyebb kérdésekkel, hogy végre egye-
dit! legyen Ponti tóban.
Ii,l|l márciusában megnyílt Franco második olaszországi kiál-
lít ezúttal a Palazzo Medici-Riccardiban, Firenzében - és én
i’ll i .crtem őt a kiállításra. Rendkívüli módon feszélyezte a pom-
p.ls környezet, képei látványa az óriási palotatermekben. - Úgy
 tivlein magam, mint egy betolakodó - mondta. - Nem ide
I ii híznak... - Ö és képei a hegyekkel borított toszkán vidékben
nyi ikereztek, így kellemetlenül érezte magát a ragyogó, nagyvi-
h ’1 Firenzében.
203
A következő reggelen már úton voltunk Pontito felé, hogy
először lássuk együtt a falut. Firenze központjában elhaladtunk
a dóm és a keresztelőkápolna, a régi gyerekkórház, az Innocenti
mellett, keresztülhajtottunk a csodálatosan megőrzött, most
érintetlen és lakatlan régi városrészen. Vasárnap volt, és hajna-
lodott. Franco mellettem mélyen elmerült gondolataiban.
Rátértünk a Pistoia felé vezető útra Montecatini irányába, az
út mentén a hegyoldalakat mindkét oldalon kis hegyi falvacs-
kák szegélyezték. „Minden művész lelke mélyén ott rejtőzik egy
építkezési stílus" - írta G. K. Chesterton. „Olyan ez, mint álmai
vidéke, az a világ, amelyet ő alkotna, vagy ahol vándorolni
szeretne; saját titkos bolygójának növény- és állatvilága." Auden
számára mészkő- és ólombányák alkották azt, amit Francónak
ez az öreg, buckás, változatlan toszkán vidék jelentett.
Egy hóomlásra figyelmeztető közlekedési tábla késztetett ar-
ra, hogy megkérdezzem Francót, volt-e valaha hó Pontitóban,
vagy festett-e valaha képet a behavazott Pontitóról. Igen, esett
hó, mondta, és egyszer el is kezdett festeni egy havas tájképet,
de majd minden képén tavasz van Pontitóban.
Amint elértük Pesciát a hegy lábánál, Pontito alatt, Franco
embereket és helyeket ismert fel: egy boltot, ahol negyven évvel
ezelőtt festéket vásárolt, egy föld alatti bárt. Kevés dolog válto-
zott ebben a csendes kisvárosban. Még 1940-ből ismerte a pos-
tást, összeölelkeztek az utcán. Mindenki üdvözölte, mosolyok
innen is, onnan is az újra hazatért csodagyerek felé. Továbbmen-
tünk a városháza felé, ahol Franco tiszteletére fogadást adtak
első hazatérésekor. A próféta, akit elismertek saját hazájában.
Ez a helyi hírnév, ez tetszett neki, olyan szorosan idetartozónak
érezte magát, amennyire nem tartozott Firenzéhez.
A Pesciából érkező út keskeny és meredek. Kettesbe kelleti
kapcsolni, miután majdnem az árokba fordultunk az első ka-
nyarnál Pietrabuona után, amely egyébként jó minőségű köve-
iről, templomáról és a környék legrégebbi házairól nevezetes,
amelyek a legmagasabb domb tetejére épültek. Elhaladtunk
teraszos lejtői mellett, amelyeken olívafák és szőlőtőkék világí-
tottak, ezeknek az ősi teraszoknak az eredete az etruszk időkig
nyúlik vissza. Körbekanyarogtunk jó néhány kis falvacskát -
Castelvecchiót, Stiappát, San Quiricót. Végül egy utolsó nagy
kanyar után elénk tárult Pontito. - Istenem, ezt nézze - kiáltod
204
halkan Franco. - Ó, Istenem... látom az otthonomat. Nem,
Léptéién vagyok... Ez a bozót rettenetes, mindenhol csak gaz
no. Itt valamikor cseresznye- és körtefák virágzottak. Geszte-
nye, gabona, kukorica és lencse nőtt." Elmesélte, hogy annak
idején, nyurga, nyakigláb kamaszként hogyan kirándult egyik
faluból a másikba. Ahogy közeledtünk Pontitóhoz Franco sze-
mét elfutotta a könny. Feszülten figyelt, és közben halkan mor-
mogott magának, ahogy mindent alaposan szemügyre vett. -
I z az a híd, a patak, ahová mosni jártunk. Az asszonyok végig-
.etáltak az ösvényen kosárral a fejükön.
Leállítottuk az autót, és Franco kiugrott, hogy minél több
részletet lásson és minél több apróságra emlékezzen. Helyrajzi
emlékei mellett kulturális emlékezete is igen élénk volt. Ehne-
welle, hogy a helyiek hogyan vitték a kendert a patakhoz,
merítették a vízbe és kötötték nagy kövekhez egy évre, hogy
n/lán kivegyék, megszárítsák, majd lepedőket és törülköző-
ket meg gesztenyészsákokat szőjenek belőle: egy olyan helyi
ip.irág volt ez, amelyet Franco kivételével már rég elfelejtett
mindenki. Az úton egy bokor állt, és ő hirtelen méltatlankod-
va szaggatta ki a földből. Mérgelődve néhány új épület miatt
icszletesen elmesélte, hogy miként is voltak a dolgok egykor: -
< Hl egy nagy szikla állt, a víz pedig erre folyt. - Nem volt
kétséges, hogy minden egyes kő, minden négyzetméter beivó-
dotl az emlékezetébe.
„( ome sta?” Ahogy baktattunk felfelé a meredek, macskakö-
ves utcán, Franco egy zöld kabátos, izmos, középkorú férfit
üdvözölt („Az apja mindig cukrot adott nekünk"). Francónak
olyan memóriája volt, mint egy krónikásnak, de a triviális és a
nagy jelentőségű, a személyes és a mitikus szétválaszthatatlanul
összekeveredett benne. Megállt annál a háznál, ahol anyja szü-
lei.-tt.
- Sabatoni!
Franco! - egy idős ember jelent meg. („A nagybátyám.") -
Hal Amerikából jössz. Mi szél hozott vissza? Hallottam, hogy
kiállításod volt Firenzében. - Az idős ember megemlítette a
gi •szí enyefák kiszáradását. A részleteket már elfelejtette, de nem
íigv I űanco. Az öreg rámutatott a négy szomszédos kihalt házra,
pinelyek egykor élettel voltak tele. - Ha meghalok, az én házam
h üres lesz.
205
Meglátogattuk Franco nővérét, Caterinát. Ö és férje Pontitóba
vonultak vissza nyugdíjazásuk után, és Francót nagyon felka-
varta, hogy nővére öregebbnek látszott, mint amire emlékezett.
Caterina felséges toszkán ebédet tálalt elénk - sajtot, kenyeret,
olívabogyót, bort és a saját kertjéből szedett paradicsomot -
utána pedig Franco elvitt, hogy megmutassa a templomot. Gyö-
nyörű a vidék, a hegy tetejéről rá lehet látni a falura. A temető-
ben Franco megmutatta apjának, anyjának és más rokonainak a
sírját. - Többen vannak a temetőben, mint a városban - mondta
halkan. Úgy tervezte, hogy három további hétig marad, hogy
néhány gyors vázlatot készítsen. - Újra meg akarom itt vetni a
gyökereimet - mondta. Utolsó képem azonban az volt róla,
hogy egyedül áll a temetőben, és az elnéptelenedett várost nézi,
magányosan.
Úgy tűnt, a Pontitóban töltött három hét alatt újra feltöltődött;
legalábbis hazatérése után szinte megállás nélkül dolgozott.
Garázs-stúdiója megtelt élettel. Mindenhol képek hevertek, újak
és régiek - az újak a márciusban készített vázlatok alapján
készültek, a régieket még 1987-ben kezdte el, de Ruth halálakor
félbehagyta őket, és most új döntéstől és energiától hajtva látott
neki a befejezésüknek.
Ahogy az ember elnézte milyen új visszaemlékező és alkotó
energiák tomboltak Francóban, ismét felmerülhetett benne a
kérdés, hogy tulajdonképpen mit is jelent számára Pontito. „Új"
képei nem voltak igazán újak - lehet, hogy itt és ott hozzájuk
tett valami újat - egy kerítést, egy kaput, talán néhány új fát -
de alapjában véve ugyanazok maradtak. Témája alapjait tekint
ve változatlan maradt. Amikor múlt nyáron meglátogattam,
láttam, hogy a garázsban egy pár vászoncipő lóg a gerendára
felakasztva, rajtuk szépen megrajzolt betűkkel az olasz felirat:
„Ebben a cipőben léptem 34 év után az ígéret földjére." Most,
hogy újra ott járt már, a hely el is vesztett valamennyit varázsá-
ból, ígéretéből. - Néha azt kívánom, bárcsak sose mentem volna
vissza - mondta a cipőkre tekintve. - A képzelet és az emlékek
- ezek a világ legcsodálatosabb dolgai. A művészet pedig olyan,
mint az álom - tette hozzá álmodozva.
Nagyon zavaró volt számára látni Pontito jelenlegi állapotát,
jóllehet magához tudott térni az első sokkból. Megerősítette
benne ugyanakkor azt az érzést, hogy a valóságos Pontito ve-
206
N/elyes a fantáziájában élő Pontitóra nézve, és arra figyelmez-
Irlte, hogy alaposan meg kell fontolnia, hogy újra kitegye-e
magát ennek az élménynek. Számos meghívást kapott még ezek
ii Lm, de soha többé nem tért vissza, még arra a kiállításra sem,
i melyet Pontito utcáin rendeztek képeiből. Más művészek elza-
i indokolnak Pontitóba, de számukra ez csak egy a sok bájos
Inszkán hegyi falu között. Franco elmenekült mindettől, és
visszatért garázsába, ahhoz a témához, amellyel már huszonki-
lenc éve foglalkozott. Ez a téma kimeríthetetlen, befejezhetetlen,
lezarhatatlan. Az embernek néha az az érzése, hogy Franco
szinte dühödten festi a vásznakat, alig fejez be egyet, máris
m.isikba kezd. Más megjelenítési formákkal is kísérletezik: kar-
it inból modelleket készít a városkáról, amelyeket fürge ujjaival
Ionnál meg, videofilmét készít (zenei aláfestéssel) képeiről,
mintegy sétát szimulálva Pontito falai között. Felvillanyozta a
gondolat, hogy esetleg számítógépes szimulációt is készíthet
l’ontitóról, és kesztyű és sisak segítségével esetleg nemcsak
Mini lehet majd Pontitót, hanem virtuálisan meg is lehet
elinteni.
Amikor először találkoztunk, mint „emlékezőművészt" hir-
detlek, burkoltan utalva ezzel Proustra, „az emlékezés poétájá-
i a' Először azt gondoltam, valóban nagy a hasonlóság a két
ember között, hiszen mindkét művész kivonta magát a valósá-
gos világból, hogy visszaidézhesse gyerekkorának elveszett vi-
lágát. De ahogy az évek múltak, nyilvánvalóvá vált, mennyire
111 lonbözik mégis Franco témája Proustétól. Proustot is kísértet-
te az elveszett, elfelejtett múlt, és ő azt kutatta, vajon feltárható-e
a hozzá vezető út. Amikor ez sikerült neki, részben az „akarat-
lan emlékek", részben a szellemi erőfeszítés jóvoltából, akkor
miive befejeződött és lezárult - pszichológiai és művészi érte-
lemben egyaránt.
1	ranco esetében mindez nem volt lehetséges, ő ahelyett, hogy
। gyre mélyebben hatolt volna Pontito „jelentésébe", inkább
knlső szempontjainak - épületeinek, utcáinak, köveinek, hely-
i.ipának - aprólékos és véget nem érő felsorolásába kezdett,
mintha mindez kárpótolhatta volna a hiányzó személyekért.
I rlig-meddig tisztában volt ezzel, de mégsem tudta igazán.
Nem volt ideje, hajlama, ereje az introspekcióra, és gyanította,
hogy mindez végzetes is lenne művészete számára.
207
Franco úgy érezte, hogy még húsz-harminc évnyi munka áll
előtte, hogy az 1970 óta festett ezernyi különös kép csak részben
fedi le azt a valóságot, amit ábrázolni akart. Meg kellett festenie,
szimulálnia kellett minden egyes részletet, a létező összes néző-
pontból. A városkát a távolban, ahogy az ember közeledett felé
Pistoiából, és a templomtoronyból látszó mohás kő legapróbb
részleteit egyaránt. Lelki szemeivel látja a kis múzeumot, amely
a városra néz, és amely őrzi Pontito, az ő Pontitójának emlékeit
- az általa eddig festett ezer és a később megfestésre kerülő
másik ezer képet. Ez lesz életművének betetőzése és anyjának
tett ígéretének valóra váltása: „Újra létrehozom neked."
CSODAGYEREKEK
A layetteville-i Observer 1862. május 19-i száma egy meglehető-
sen szokatlan beszámolót közölt Camp Mangumban tartózko-
dó tudósítója, Long Grabs tollából:
A vak néger fiú. Tóm telt házak előtt játszik. Semmi kétség, hogy
csodálatos tehetség... Külsőre olyan, mint bármelyik tizenhárom éves
lekete fiú, csak éppen vak, és tulajdonképpen minden tekintetben
szellemi fogyatékos, kivéve zenei, nyelvi és utánzási képességét és
liil.in emlékezetét. Soha nem tanult zenélni, és egyáltalán nem járt
Iskolába. Úgy tanult meg zongorázni, hogy másokat hallgatott, hallás
alapján tanul meg dallamokat, és már a legelső alkalommal is úgy
|ál 'za el őket, mint a legjobb előadóművészek. A leglátványosabb
mutatványa az volt, hogy egyszerre játszott el három művet. Az egyik
kezével Fisher Hornpipe-ját, a másikkal a Yankee Doodle-t játszotta,
k < > ben pedig a Dixie-t énekelte. A zongorának háttal, felcserélt kezek-
kel is tud játszani. Sok darabot a saját felfogásában ad elő - az egyik
Ilyen a Battle ofManassas, amelyet egy magára hagyott, vak zenész-zse-
lil l< tői és magasztos koncepciójának is tekinthetünk... Ez a szegény
Viik fiú nem nagyon részesült az emberi természet áldásaiból. Úgy
111 ni k, tudattalan közvetítő csupán, aki azt játssza, amit játszatnak vele,
elméje pedig csak üres tartály, amelyben a Természet tartja kincseit,
hogy néha saját kedvére előhívja őket.
Vak Tómról többet is megtudhatunk a francia orvos, Edouard
Séguin 1866-ban megjelent Idiocy and Its Treatment by thePhysio-
Ipyii al Method (Az idiotizmus és fiziológiai kezelése) című köny-
véből, amely számos szemléletes leírást tartalmaz az „idiot
•n v.int"-nak nevezett emberekről; továbbá Séguin szellemi őrö-
lő >sének, Darold Treffertnek Extraordinary People: Understanding
'hhol Savants' (Rendkívüli emberek: Az „idiot savant" jelenség
megértésé) címmel 1989-ben megjelent könyvéből. Tóm egy
hil'szolga tizennegyedik gyermekeként, szinte teljesen vakon
•/illetett, majd eladták egy bizonyos Bethune ezredesnek. A fiút
209
csecsemő korától fogva - írja Treffert - „elbűvölték a hangok -
az eső kopogása a tetőn, a kukorica pattogása a morzsolóban,
de leginkább a zene - feszülten hallgatta az ezredes lányát,
amint szonátákat és menüetteket gyakorolt a zongorán".
„Öt- vagy hatéves koráig - írja Séguin - nem tudott beszélni,
alig tudott járni, és az intelligencia legkisebb jelét sem mutatta,
kivéve szűnni nem akaró érdeklődését a zene iránt. Már négy-
éves korában is csodás dallamokat játszott, ha kivették a sarok-
ból - ahol búsan heverészett -, és leültették a zongora elé;
aprócska ujjaival birtokba vette a billentyűket; fantasztikus hal-
lásával bármilyen dallamkombinációt megjegyzett már első
hallásra." Hatéves korában saját magától kezdett el improvizál-
ni. A „vak géniusz" híre gyorsan terjedt, így aztán Tóm hétéve-
sen adta élete első koncertjét - nyolcéves korában pedig már
százezer dollárt keresett. Tizenegy évesen Buchanan elnök előtt
játszott a Fehér Házban. Egy zenészcsoport azonban gyanako-
dott, hogy Tóm becsapja az elnököt, ezért a következő napon
próbára tették a memóriáját: két teljesen új kompozíciót játszót
tak el neki, az egyik tizenhárom, a másik húsz oldal hosszúságú
volt - s ő tökéletesen, szemmel láthatóan a legkisebb erőfeszítés
nélkül reprodukálta mindkettőt.
Séguin leírása arról, ahogy Tóm egy új darabra figyel, szomo-
rú érzékletességgel jeleníti meg arckifejezését, testtartását, moz
gását:
Elégedettségét arckifejezésével, nevetéssel, előregömyedéssel, repke
dó kézmozgással fejezte ki, felsőtestét néha oldalirányban ringatta, ón
különös, durva mosoly jelent meg az arcán. Ahogy megszólalt a zene,
Tóm nevetséges testtartást vett fel (az egyik lábát kinyújtotta, a másik
kai pedig lassan piruettezni kezdett)... lassú forgásokat végzett... amil
kezének görcsös mozdulataival kísért.
Bár Tomot többnyire idiótának vagy imbecillisnek nevezték,
az ilyen testtartás és sztereotípiák az autizmus alapvető jellem-
zői - az autizmust azonban csak 1940-ben határozták meg mini
betegséget, ez a fogalom 1860-ban még nem létezett.
Nem vitás, hogy az autizmus olyan állapot, amely mindig i
létezett, minden korszakban és kultúrában. Mindig félelemmel
csodálattal és meghökkenéssel vegyes figyelmet keltett (talán
210
mitikus vagy archetipikus képzeteket váltott ki - az idegenről,
íz elvarázsolt, „cserélt gyerekről")- A jelenség orvosi leírását
z1 nte egy időben adta közre Leó Kanner Baltimore-ban és Hans
Asperger Bécsben, az 1940-es években. Egymástól függetlenül
mindketten az „autizmus" elnevezést használták. Kanner és
Asperger leírása mellbevágóan (olykor egészen hihetetlenül)
hasonló - gyönyörű példája ez a történelmi szinkronicitásnak.
Mindketten hangsúlyozták, hogy a „magány", a mentális ma-
gány az autizmus alapvető sajátossága, ezért is használták ép-
prn az „autizmus" elnevezést. Kanner szavaival élve ez a ma-
gány „figyelmen kívül hagy, kizár mindent, ami a gyerekhez
kívülről érkezik". Úgy vélte, ez a kapcsolódási képtelenség csak
emberekre vonatkozik; a tárgyak felkeltik érdeklődésüket.
Kanner szerint az autizmus másik meghatározó jegye az „állan-
ilos.ighoz való rögeszmés ragaszkodás", ami repetitív, sztereo-
tip mozgások és hangadások formájában, majd kidolgozott ri-
tuálék és rutinok, végül furcsa, beszűkült belefeledkezés - egy-
l>i|t.i megbűvöltség, rögzülés - formájában jelentkezik. Kanner
v* Asperger véleménye szerint ez a fajta belefeledkezés és ritu-
ális viselkedés, ami gyakran már ötéves kor előtt megjelenik,
 nnnilyen más betegségre nem jellemző. Asperger más jelleg-
ei les tüneteket is említ, és hangsúlyozza, hogy
iii-iii vesznek fel szemkontaktust... úgy tűnik, rövid periferikus pillan-
l itat lkat vetnek csak környezetükre... arckifejezésük és gesztusaik sze-
Cényesek... nyelvhasználatuk abnormális, természetellenes... a gyéré-
rt kizárólag saját indítékaikat követik, függetlenül a környezet köve-
Irhnenyeitől.
Kendkívüli tehetséggel, ami nagyon korai életszakaszban je-
lel ilkezik és elképesztő sebességgel fejlődik, nagyjából az
nnlisl.ik tíz százalékánál találkozhatunk (ez kisebb arányban
vli'ltndul értelmi fogyatékosoknál is, bár nagyon sok „savant"
linlisl.i és értelmi fogyatékos is egyszerre). A száz évvel Vak
11 un előtt, 1768-ban Bernben született és „kretén imbecillisnek"
lii 111 > 11 Gottfried Mind esetében például elképesztő rajztehetség
lmnl.ikozott ki már életének nagyon korai szakaszában. A. F.
Iiedgold 1908-ban megjelent klasszikus Text-Book of Mentái
I 'i /ii icncy (A mentális rendellenességek kézikönyve) című mű-
vi /érint „olyan csodálatosan tudott macskáikat rajzolni, hogy
211
csak a »MacskákRaffaellója«-ként emlegették", de őzekről, nyu-
lakról, medvékről és gyermekcsoportokról is készített rajzokat
és vízfesték vázlatokat. Hamarosan Európa-szerte híres lett, oly-
annyira, hogy egyik képét IV. György vásárolta meg.
A XVIII. században a csodálatos képességű fejszámolók kel-
tettek fel hasonló figyelmet - mind közül talán Jedediah Buxton,
egy egyszerű munkásember rendelkezett a legelképesztőbb em-
lékezőtehetséggel. Amikor megkérdezték tőle, hogy mennyibe
kerülne egy száznegyven lábú lónak a megpatkolása, ha az első
patkó egy farthingba kerülne, utána pedig minden egyes patkó-
nál megduplázódna az ár, ő a (majdnem pontos) 725 958 096 074
907 868 531 656 993 638 851 106 font, 2 shilling és 8 penny árat
számolta ki. Amikor azt kérték tőle, hogy emelje ezt a számot
négyzetre (ami 2139 a négyzeten), akkor (két és fél hónap múlva)
előállt a 78 jegyű számmal. Igaz, hogy Buxton számolásai néha
hetekig vagy akár hónapokig is eltartottak, de a számolással egy
időben képes volt dolgozni, beszélgetni, normálisan élni az életét.
Az elképesztő számolási teljesítmény majdhogynem automatiku-
san ment végbe, a tudatába csak a kész végeredmény került.
Természetesen a csodagyerekek nem feltétlenül értelmi fo-
gyatékosok vagy autisták - léteznek normális intelligenciájú
számolóművészek is. George Parker Bidder is egy ilyen volt, aki
gyerekként és fiatalemberként látványos előadásokon mutogat-
ta képességeit Angliában és Skóciában. Bármely szám logarit-
musát kiszámolta fejben a hetedik, nyolcadik jegyig, és szemlá-
tomást intuitív módon meg tudta mondani bármilyen nagy
szám összes osztóját. Bidder egész életében megőrizte képessé-
geit (sőt kifejezetten nagy hasznukat vette mérnöki hivatásának
gyakorlásában), és számolás közben gyakran próbálta megha-
tározni azt az eljárást, amivel számolt. Ez azonban nem sikerüli
neki, csak annyit tudott, hogy az eredmények „villámgyorsan
felbukkantak" elméjében, de a konkrét műveletek elérhetetle-
nek voltak számára.1 Fia szintén rendkívül tehetséges volt és
remek fejszámoló, bár nem olyan rendkívüli, mint ő.
1 Biddemek később sikerült leírnia egyet-kettőt az általa használt technikák
és algoritmusok közül, bár ezek feltárása, csakúgy, mint használatuk, tudatta
lanul történt. Napjainkban A. C. Aitken, a híres matematikus és számolóművéM
figyelte meg a következőket:
212
Az effajta szakértelem mellett néhány „savant" lenyűgöző
verbális képességekkel is rendelkezik - pedig ez lenne az utolsó
dolog, amit egy szellemileg fogyatékos embertől elvárnánk.
Vannak „savant"-ok, akik kétéves korukban a lehető legna-
gyobb könnyedséggel olvasnak könyveket és újságokat anélkül,
hogy bármit is megértenének az olvasott szövegből (tudásuk,
kódolásuk csak fonológiai és szintaktikai szinten működik,
mindenfajta jelentés nélkül).
A legtöbb „savant"-nak rendkívüli a memóriája. Dr. J. Lang-
don Down, a terület legavatottabb megfigyelője - aki 1887-ben
a/, „idiot savant" fogalmat is bevezette - megjegyezte, hogy a
icndkívüli emlékezőképesség gyakran jár együtt a következte-
lési készség defektusával. Leír egy esetet, amikor egyik betegé-
nek odaadta Gibbon Decline and Fali of the Román Empire (A
niinai birodalom hanyatlása és bukása) című könyvét. A beteg
elolvasta az egész könyvet, és első olvasásra rögzítette is memó-
i iájában az egészet. Olvasás közben azonban kihagyott egy sort
<iz egyik oldalon, amit rögtön észrevett, és kijavította a hibát.
„I'zután valahányszor - írja Down - Gibbon díszes mondatait
mondta fel emlékezetből, a harmadik oldalhoz érve mindig
kihagyott egy sort, majd visszament a szövegben és pótolta a
mulasztást; s mindezt olyan szabályszerűséggel tette, mintha az
egész az eredeti szöveg része lett volna." Martin A., egy „sa-
Virnl", akivel A Walking Grove (A két lábon járó Grove) című
írásomban foglalkoztam, Grove 1954-ben megjelent Dictionary
i>l Mnsic and Musicians (A zene és zeneszerzők lexikona) című
nmvének mind a kilenc kötetét képes volt fejből elmondani. Az
egészet apja olvasta fel neki, ezért a szöveget apja hanghordo-
zóiban „játszotta vissza".
Időnként azt vettem észre, hogy az elmém megelőzi az akaratomat: már
iizelőtt tudom a választ, hogy egyáltalán megfogalmazódna bennem a szá-
molás szándéka, és ha ellenőrzőm, mindig meglepetten tapasztalom, hogy
Mimmel az eredmény. Úgy vélem (bár lehet, hogy a terminológia helytelen),
n tudattalan lép akcióba ilyenkor. Úgy gondolom, hogy a tudattalan külön-
bn/i> szinteken működhet, és valószínűleg minden egyes szintnek megvan a
niiiga sebessége, amely különbözik a meglehetősen lassú éber gondolkodási
liilyamatoktól. (Idézi Steven B. Smitha Calculating Prodigies [Számolóművé-
h/vk| című könyvében.)
213
Számos egyéb „savant"-készség is létezik, amelyeket gyakran
olyan orvosok írtak le, mint Down és Tredgold, akik „szellemi
fogyatékosok" számára létrehozott intézetekben végeztek vizs-
gálatokat. Tredgold említést tesz J. H. Pollenről, az „earlswoodi
menhely zsenijéről", aki több mint ötven évig készített bonyo-
lult gép- és hajómodelleket, többek között egy annyira valósá-
gos guillotine-t, ami kis híján végzett egyik gondozójával.
Tredgold beszámol egy olyan „savant"-ról is, aki minden más
tekintetben retardált volt ugyan, de képes volt olyan bonyolult
szerkezeteket, mint például egy óra, mindenfajta előzetes inst-
rukció nélkül villámgyorsan szétszedni és összerakni. Az utób-
bi időben napvilágot látott néhány orvosi beszámoló olyan
rendkívüli testi készségekkel rendelkező „idiot savant"-okról,
akik képesek voltak mindenféle előzetes gyakorlás nélkül akro-
batikus mozdulatokat, artistamutatványokat véghezvinni,
méghozzá a legkisebb erőfeszítés nélkül. (1960-ban egy kórházi
osztályon én magam is láttam egy ilyen „savant"-t - úgy mutat-
ták be, mint az „idióta Nizsinszkijt".)2
A korai orvosi megfigyelések a „savanf'-ok készségeit általá-
ban egy bizonyos mentális képesség hipertrófiájának tekintet-
ték, és kevesen gondolták, hogy e készségek jelentősége nem-
csak anekdotikus lehet. Kivételnek számított az excentrikus
pszichológus F. W. H. Myers, aki a századfordulón megjelent
nagyszerű könyvében, a Humán Personalityben (Az emberi
személyiség) megpróbálta elemezni azt a folyamatot, amely-
nek révén a számolóművészek megkapják a végeredményt.
Nem járt több sikerrel, mint maguk a számolóművészek, de
ennek ellenére azon a véleményen volt, hogy valamilyen „kü-
szöb alatti" mentális folyamat vagy számítás megy végbe, ami-
nek csak a végeredménye kerül a tudatba. Számolási módsze-
rük - eltérően attól a formális művelettől, amit az iskolában
2	Tredgold különféle sajátos (például szaglási) érzékelőképességekkel én
készségekkel rendelkező „savanf'-okról ír, és egy tapintási „savant"-ról is:
Dr. J. Langdon Down mesélt egy normansfieldi fiúról, akinek a tapintása
annyira kifinomult, az ujjai pedig annyira ügyesek voltak, hogy képes volt
egy vastag papírra nyomott újság lapját apránként szétválasztani két darab-
ba, két tökéletes lapra, mint ahogy az ember a bélyeget hámozza le a borí-
tékról.
214
I.mítanak - egyedi és személyes, minden egyes számolómű-
vész egyéni úton jut el az eredményig. Myers az elsők között
volt, akik a tudattalan vagy tudatelőttes megismerési folyama-
inkról írtak, és belátta, hogy „az idiot savant"-ok és képessé-
geik megértése nem csak a természetes intelligencia és a
tehetség megértésében nyújthat segítséget, de ablakot nyithat
.u ra a hatalmas birodalomra is, amit ma kognitív tudattalannak
nevezünk.
Amikor a negyvenes években először leírták az autizmus
jelenségét, nyilvánvalóvá vált, hogy az „idiot savant"-ok jelen-
tős többsége autista, hogy a „savant"-ok gyakorisága az autisták
kiizött - közel tíz százalék - kétszázszor akkora, mint a retardált
|>opulációban és ezerszer gyakoribb, mint az átlagnépesség kö-
riben. Továbbá az is nyilvánvalóvá vált, hogy sok autista
„n avant" többféle - zenei, emlékezeti, vizuális-ábrázoló, számo-
ló stb. - talentummal is rendelkezik.
I .orna Selfe pszichológus 1977-ben publikálta Nadia: A Case of
I xtraordinary Drawing Ability in an Autistic Child (Nadia: Egy
nulista gyerek rendkívüli rajzkészsége) című művét. Nadia há-
lom és fél éves korában kezdett el rajzolni, lovakat és különböző
lárgyakat ábrázolt olyan módon, ami a pszichológusok szerint
„lehetetlen" ebben a korban. Úgy érezték, hogy rajzai minősé-
gileg különböznek kortársai rajzaitól: ábrázolni tudta a térbeli-
éget, a felszínt és az árnyékolást, és olyan perspektívaképzete
\<ill, ami a legtehetségesebb normális gyereknél is csak három-
szor ennyi idős korában alakulna ki. Állandóan különféle szö-
gekkel és perspektívákkal kísérletezett. Míg a normális gyere-
kek egy sor fejlődési állomást járnak végig a random firkától a
ematikus és geometrikus alakokon keresztül az „ebihal" figu-
i.ikig, addig Nadia esetében úgy tűnt, hogy ezek a fázisok
kimaradtak, és rögtön felismerhető, részletes, ábrázoló rajzolás-
ba kezdett. Ebben az időben úgy gondolták, hogy a gyerek
i djzkészsége fogalmi tudásával és nyelvi készségével párhuza-
mosan fejlődik, Nadia azonban mintha egyszerűen csak leraj-
ulta volna azt, amit látott, a látottak „megértése" vagy „inter-
jú utalása" nélkül. Nemcsak rendkívüli ábrázoló tehetséggel
u lulelkezett, amivel példátlanul megelőzte életkorát, de olyan
írlíogásmódban rajzolt, ami egy teljesen eltérő percepcióról és
215
gondolkodásmódról árulkodott.3 Nadia esete - amelynek egy
egész részletes monográfiát szenteltek - izgalomba hozta a
neurológus- és pszichológustársadalmat, és ennek köszönhető-
en a „savant" tehetségek és általában a tehetség és különleges
képességek kérdése egy kissé megkésve ugyan, de a figyelem
középpontjába került. A neurológusok több mint egy évszáza-
don keresztül a különböző fogyatékosságoknak és idegrendsze-
ri zavaroknak szentelték a figyelmüket, most viszont éppen
ellenkező irányba indultak el - elkezdték felderíteni a kiemel-
kedő képességek, a tehetség biológiai alapjait az agyban. Az
„idiot savant"-ok mindehhez egyedülálló lehetőséget biztosí-
tottak, náluk ugyanis rendszerint egész sor veleszületett talen-
tum mutatkozik meg - a biológiai adottságok nyers, tiszta for-
mában való megjelenése ez: náluk környezeti és kulturális fak-
torok sokkal kevésbé befolyásolják ezeket, mint a „normális"
tehetségeknél.
1987 júniusában vaskos csomagot kaptam egy angliai kiadótól.
Jó néhány rajz volt a csomagban, amelyeket igencsak elbűvölő-
nek találtam, hiszen sok közülük olyan nevezetességeket ábrá-
zolt, amelyekkel együtt nőttem fel Londonban: monumentális
épületeket, mint a Szent Pál-katedrális, a St. Pancras pályaud-
var, az Albert Hall és a Természettudományi Múzeum; és más,
furcsa, néha félreeső, de kedves és ismerős helyeket, mint pél-
dául a Pagoda a Kew Gardensben. Nagyon pontos, de csöppet
3 A zenei tehetség sokszor nagyon korán megmutatkozik - majd minden
nagy zeneszerző példája ezt mutatja de, ahogy Picasso mondta, „a képzőmű-
vészetben nincsenek csodagyerekek". (Picasso maga tízéves korában már figye-
lemre méltóan rajzolt, de nem tudott háromévesen lovakat vagy hétévesen
katedrálisokat rajzolni, mint Nadia). Ennek nagyon alapvető idegrendszerbell
fejló'dési és kognitív okai kell hogy legyenek. Igaz, hogy Yani, egy nem autista
kínai kislány művészi tehetsége nagyon korán megmutatkozott - hatéves korám
már több ezer képét festett -, képei egy tehetséges, érzékeny (és nagyon képzett)
gyerek képei, egy normális, jóllehet felgyorsított perceptuális fejlődési folyamai
eredményei - amit kétségkívül előmozdított művész édesapja is. Festményei
alapvetően különböznek az olyan, hirtelen teljes kifejlettségükben előtörő, nem
gyerekes rajzoktól, mint a Stephen Wiltshire-hez hasonló csodagyerek„savant"
ok, rajzai. Bizonyos nem autisztikus személyeknél előfordulhat természetesen
a „savant" és a normális tehetség keveréke is (lásd 9. lábjegyzet).
216
sem mechanikusan elkészített képek voltak ezek - éppen ellen-
kezőleg: tele voltak energiával, spontaneitással, élettel.
A csomagban egy levelet is találtam a kiadótól, amelyből
megtudtam, hogy a művész, Stephen Wiltshire, autista, és már
nagyon korán megmutatkoztak „savant"- képességei. London
Alfihábet című, huszonhat rajzból álló sorozatát tízéves korában
készítette; nyolcévesen pedig egy meghökkentően élethű felvo-
noaknát ábrázolt szédítő perspektívából. Az egyik rajza egy
elképzelt jelenet volt: a Szent Pál-katedrális lángokban a nagy
londoni tűzvész idején. Stephen nemcsak „savant", de csoda-
gyerek is volt. Hatvan képét, műveinek egy töredékét készülnek
kiadni, tájékoztatott a levél; a művész most tizenhárom éves.
Stephen rajzai sok vonatkozásban emlékeztettek Jósé nevű
bel egem rajzaira - őt évekkel korábban ismertem meg, és Az
nulista művész címmel tanulmányt is írtam róla -, mindkette-
jüknek rendkívüli rajztehetségük volt. Annak ellenére, hogy
mennyire eltérő környezetből jöttek, Jósé és Stephen rajzai
ulyan hátborzongatóan hasonlítottak egymáshoz, hogy még az
Ih megfordult a fejemben, talán létezik valamilyen speciális
„nulista" percepció és „autista" művészet. Annyi volt köztük a
kul mbség, hogy Jósé tehetsége ellenére (talán nem volt annyira
h hetséges, mint Stephen, de az ő képességei is figyelemre mél-
tó,ik voltak) egy állami kórház pszichiátriai osztályán vegetált,
•lephennek viszont valahogy nagyobb szerencséje volt.
Néhány héttel később Angliába utaztam, hogy meglátogas-
sam családomat és néhány barátomat. Megemlítettem Stephen
inj/.iit bátyámnak, Davidnek, aki körzeti orvos London észak-
nyugati részén. - Stephen Wiltshire?! - kiáltott fel meglepetten.
1 liszen ő az én betegem! Hároméves kora óta ismerem.
I kivid elmondott egy-két dolgot Stephen családi hátteréről.
I gy nyugat-indiai szállítómunkás második gyermekeként szü-
li l< 111 974 áprilisában, Londonban. Két évvel idősebb nővérétől,
Annette-től eltérően elmaradt a csecsemőkori mozgásfejlődés
kulimböző lépéseiben - ülés, állás, kézkontroll, járás -, és ellen-
Ull ha fel akarták venni. Második és harmadik életévében
n ul.in további problémák jelentkeztek. Nem akart más gyere-
h kkel játszani, és ha megközelítették, sikítani kezdett, vagy
elbújt a sarokba. Sem szüleivel, sem másokkal nem vett fel
»/<‘i u kontaktust. Néha úgy tűnt, mintha süket volna az emberi
217
hangokra, holott hallása teljesen normális volt (a mennydörgés-
től például megijedt). De a legnyugtalanítóbb az volt, hogy
egyáltalán nem beszélt, gyakorlatilag néma volt.
Közvetlenül Stephen harmadik születésnapja előtt édesapja
motorbalesetben meghalt. Stephen nagyon kötődött hozzá, és
halála még jobban megzavarta. Sikítozni, hintázni kezdett, ke-
zeit szárnycsapásszerűen mozgatta, és azt a kis beszédet is
elhagyta, amit addig használt. Ekkor infantilis autizmust diag-
nosztizáltak nála, és egy fejlődési rendellenességekkel küzdő
gyerekek számára létrehozott iskolába irányították. A queens-
milli igazgatónő, Lorraine Colé megfigyelte, hogy Stephen na-
gyon zárkózott volt, amikor négyévesen elkezdte az iskolát.
Úgy tűnt, egyáltalán nincs tudatában a többi embernek, és nem
érdekli a környezete. Céltalanul kóborolt fel-alá, vagy néha
kirohant a teremből. Colé a következőket írja:
Egyszerűennem értette a nyelvhasználatot, és nem is érdekelte. A többi
ember szemlátomást semmit nem jelentett számára azon túl, hogy
kielégítették néhány ki nem mondott szükségletét; tárgyakként hasz-
nálta őket. Nem tudta elviselni a frusztrációt, a napi rutinjában vagy a
környezetében bekövetkezett változásokat, ezekre kétségbeesett, dü-
hödt ordítással reagált. Soha nem játszott, nem volt veszélytudata, és
a firkálás kivételével semmiféle aktivitás nem érdekelte.
Később a következőket írta nekem: „Stephen felmászott a
játék biciklire, dühödten pedálozott, majd levetette magát róla,
és nevetve ordított, néha sikított".
Ekkor kezdtek viszont megmutatkozni vizuális érdeklődésé-
nek és tehetségének első jelei is. Szemlátomást elbűvölték az
árnyékok, formák, perspektívák, ötéves korában pedig már a
képek is. Néha „váratlanul átrobogott más helyiségekbe, hogy
figyelmesen megnézzen bizonyos képeket, amelyek teljesen el
bűvölték" - mesélte róla Colé. „Sokszor papírt és ceruzát rag.v
dott, és hosszú ideig teljesen elmélyedt a firkálásban."
Stephen „firkái" többnyire autókat, néha állatokat és embere-
ket ábrázoltak. Lorraine Colé beszámol róla, hogy néhány tanár
ról „gonoszul szellemes karikatúrát" készített. Érdeklődése í'»
figyelme hétéves korában azonban elsősorban épületek lerajzo-
lására irányult - olyan londoni épületek voltak ezek, amelyeke!
az iskolai kirándulásokon, a tévében vagy magazinokban Iától l
218
Nem teljesen világos, hogy miért alakult ki nála hirtelen ez a
minden mást kizáró érdeklődés, amely annyira erőteljes volt,
hogy nem is volt hajlandó semmi mást rajzolni. Autistáknál
nagyon gyakori az ilyen típusú fixáció. Jessy Park autista mű-
vesznek az éjszakai égbolton megjelenő csillagképek és légköri
jelenségek voltak a rögeszméi.4 Shyoichiro Yamamura autista
japán művész kizárólag rovarokat rajzol, a pszichológus Mira
Hothenberg által leírt autisztikus fiú, Jonny egy időben csakis
lámpákat vagy lámpákká összeálló embereket és épületeket
ra jzolt. Stephent ebben a korai időszakban kizárólag az épületek
- leginkább a komplex és nagyméretű épületek -, valamint az
extrém perspektívák érdekelték. Még egy szenvedélye volt hét-
evesen: rendkívüli módon érdekelték a természeti csapások,
mindenekelőtt a földrengések. Valahányszor ilyesmit rajzolt,
Vagy a televízióban, vagy egy magazinban látott ilyet, rendkívül
izgatott és feszült lett-semmi más nem tudta ennyire felizgatni.
Ij ‘hetséges, hogy ez a földrengésmánia (némely pszichotikusok
iipnkaliptikus fantáziáihoz hasonlóan) saját belső bizonytalan-
Bftgát jelenítette meg, amelyen a rajzolás segítségével próbált
meg, úrrá lenni.
Amikor Chris Marris, a fiatal tanár 1982-ben Queensmillbe
rrkezett, teljesen lenyűgözték Stephen rajzai. Marris kilenc éve
t.milott fogyatékos gyerekeket, de még soha nem találkozott
iihhoz foghatóval, amire Stephen volt képes. - Teljesen elámul-
liiin ettől a kisfiútól, aki csak ült magában a szoba sarkában, és
t.ij/olt - mondta. - Stephen csak rajzolt és rajzolt és rajzolt - az
1 Nemrég megmutattam Jessy képeit egy fiatal csillagásznak, Ben Oppen-
lii (mernek, akit lenyűgözött a csillagképek ábrázolásának pontossága. Ez eszé-
ig jmt.itott egy Róbert Evans nevű ausztrál amatőr csillagászt és lelkipásztort,
tv mis egy kis teleszkóppal mindenfajta segítség nélkül megállapította a szu-
|>ri nova-gyakoriságot egy 1017 fényes galaxisból (Shapley-Ames) álló csoport-
tan amelyet öt éven keresztül figyelt meg (Oppenheimer úgy kalkulált, hogy
. f éjszakánként hatvan vagy még több galaxis megfigyelését jelentette), és ebből
hn/amolta az ilyen galaxisokban előforduló új szupernóvák arányát (Ezt a
iiumkat van den Bergh, McClure és Evans az Astrophysical Journal hasábjain
publikálták.) Evans nem használt fényképeket vagy elektronikus segédeszkö-
zt il hanem úgy tűnt, hogy fejben alkotta meg és tárolta több mint ezer galaxis
tliihil k< pét és térképét, ahogy azok a déli égbolton látszanak. Emlékezőképes-
••‘gc Ivllehetó'en eidetikus vagy „savant"-szerű, de nincs arra utaló jel, hogy
HUH' ziikus volna.
219
iskolában csak „rajzolónak" hívták. S a Szent Pál-katedrálisról,
a Tower Bridge-ről és más londoni helyszínekről készült elké-
pesztően részletes rajzai a legkevésbé sem voltak gyerekrajzok
- más gyerekek ebben a korban még pálcikaemberkéket rajzol-
nak. Csodálatba ejtett rajzainak kifinomultsága, a vonalvezetés
és a perspektíva mesteri szintje - és ez a gyerek ekkor még csak
hétéves volt.
Claris osztályában Stephennel együtt hatan voltak. - Minden-
kinek tudta a nevét -mondta Claris -, de nem kezdeményezett
kapcsolatokat, és a legkevésbé sem volt barátságos velük. Elszi-
getelt kis fickó volt. - Stephen olyan született tehetség volt, hogy
Claris úgy gondolta, nincs szüksége a hagyományos értelemben
vett „tanításra". A rajzfogásokat és a perspektívát saját magától
dolgozta ki, vagy veleszületett érzéke volt felfedezésükhöz.
Emellett fantasztikus vizuális memóriája is volt, ami néhány
másodperc alatt rögzítette és a legapróbb részletekig meg-
őrizte a legbonyolultabb épületet vagy városképet is - szem-
látomást a legkisebb erőfeszítés nélkül. S a részleteknek nem
is kellett koherenseknek lenniük ahhoz, hogy konvencionális
egységbe rendeződjenek. Chris úgy vélte, hogy tanítványa
legkorábbi rajzai közül is a lerombolt, földrengés sújtotta helye-
ket, szanaszét heverő gerendákat ábrázoló képek voltak a leg-
megdöbbentőbbek, amelyeken minden tökéletes, majdhogy-
nem random összevisszaságban helyezkedett el. Stephen ezek-
re a jelenetekre pontosan úgy emlékezett, mint a klasszikus
modellekre, és ugyanolyan valósághűen és könnyedén rajzolta
meg őket. Úgy tűnt, nem jelent számára különbséget, hogy az
életből vagy emlékezetből rajzol-e meg valamit. Nem volt
szüksége feljegyzésekre, vázlatokra; egyetlen odavetett pillan-
tás elég volt neki.
Stephennek azonban nem csak vizuális képességei bizonyul-
tak különlegesnek. Még mielőtt beszélni kezdett volna, már
nagyon jól tudott utánozni. Nagyon jó zenei memóriája is volt,
igen nagy pontossággal tudott dalokat reprodukálni. Bármilyen
mozgást tökéletesen leutánzott. Mindent összevetve tehát
Stephen nyolcéves korára képes volt egészen komplex vizuális,
akusztikus, motoros és verbális mintázatokat felfogni, megtar-
tani és utánozni, tekintet nélkül azok kontextusára, fontosságá-
ra vagy jelentésére.
220
A „savant"-memória egyik alapvető jellemzője bármely (vl
zuális, zenei vagy lexikális) területen is, hogy rendkívül alapú
san megőrzi a részleteket. A nagy és a kicsi, a jelentéktelen t?s a
fontos keverednek benne, anélkül hogy a figura elkülönülne a
háttértől. Nem jellemző rájuk, hogy ezekből a részletekből álta-
lánosítanának, vagy okozatilag, történetileg vagy énjük szem-
pontjából integrálnák őket. Emlékezetükben sziklaszilárdan
összekapcsolódik epizód és idő, tartalom és kontextus (konkrét-
szituációs vagy epizodikus emlékeknek nevezik ezeket) - innen
eredeztethető az autista „savant"-okra általában jellemző elké-
pesztő szó szerinti emlékezés, amivel az is együtt jár, hogy az
egyedi emlékek kiugró jellemzőit nem tudják kiemelni annak
érdekében, hogy általános tudást és emlékeket hozzanak létre
belőlük. Az a „savant" ikerpár, amelyről a The Mán WhoMistook
II is Wife fór a Hat (A férfi, aki összetévesztette a feleségét egy
kalappal) című könyvemben írtam, négyéves koráig visszame-
nt ion napra pontosan képes volt beszámolni élete minden ese-
ményéről, de nem volt egész tudásuk élettörténetükről. Ez a
lajta emlékezet gyökeresen eltér a normálistól, rendkívüli erős-
égei és gyengéi is vannak. Jane Taylor McDonnell a News from
Hu- Bordér: A Mother's Memoir ofHer Autistic Són (Hírek a határ-
iul: Egy anya emlékiratai autista fiáról) című könyv szerzője írja
n következőket: „Paul nem általánosítja egyedi élményeit úgy,
íihogy azt a legtöbb ember teszi. Úgy tűnik, minden egyes
i linenye elkülönülten áll, nem kapcsolódik más élményekhez
elméjében. így aztán semmi nem vész el, semmit nem fojt el
rbben a folyamatban." Gyakran éreztem úgy, hogy Stephen
cselében is ez a helyzet: életének élményei élénk, elszigetelt
momentumokból állnak, amelyek sem egymással, sem ővele
miicsenek kapcsolatban, így aztán mentesek is mindenfajta foly-
lonosságtól vagy fejlődési lehetőségtől.
Annak ellenére, hogy Stephen szinte folyamatosan rajzolt,
Hgy tűnt, hogy a befejezett rajzok már nem érdekelték, és Chris
gyakran a szemétkosárban vagy félredobva az asztalon találta
nirg őket. Stephen rajzolás közben nem koncentrált témájára.
I gyszer például - mesélte Chris - az Albert Memoriallal
rrmben ült, és egy csodálatos képet készített róla, de közben
egyfolytában máshová nézett, a buszokra, az Albert Halira,
mindenhová.
221
Bár Chris úgy gondolta, hogy Stephennek nincs szüksége
„tanításra", azért amennyire csak lehetett neki és a rajzainak
szentelte magát, modelleket szerzett neki és bátorította. Ez nem
volt könnyű, mert Stephen nem túl sok személyes érzést mutatott
- A maga módján válaszolt ő nekünk, felnőtteknek; mondta, hogy
„Helló, Chris" vagy „Helló, Jane", de nagyon nehéz volt közel
kerülni hozzá és megtudni, mi van a fejében. Úgy tűnt, nem
nagyon érti a különböző érzelmeket, és nevetett, ha valamelyik
gyerek dührohamot kapott vagy sírt (Stephen az iskolában ritkán
kapott dührohamot, de kisebb korában, otthon előfordult ilyesmi).
Chris 1982 és 1986 között központi szerepet játszott Stephen
életében. Gyakran vitte az osztályt londoni kirándulásra, meg-
nézték a Szent Pál-katedrálist, galambokat etettek a Trafalgar
téren, vagy megnézték, hogy húzzák fel a Tower-hidat. Ezek a
kirándulások ösztönözték végül Stephent kilencéves korában
arra, hogy beszéljen. Az összes épületet felismerte, és ahogy
elhaladtak mellettük az iskolabusszal, izgatottan kiabálta a ne-
vüket. (Hatéves korában tanulta meg, hogy papírt kérjen, ha
szüksége van rá - előtte évekig nem értette, hogyan kell kérni
valamit, még mutogatással vagy rámutatással sem. így tehát
ezek nemcsak az első szavai voltak, de először értette meg azt
is, hogyan kell a szavak segítségével másokat megszólítani -
vagyis a nyelv szociális használatát, amit normális esetben a
második életévre elsajátítunk.)
Volt némi aggodalom azzal kapcsolatban, hogy Stephen a
nyelv elsajátításával elveszítheti elképesztő vizuális képessége-
it, mint ahogy ez - talán csak véletlen egybeesés révén - Nadi.i
esetében is történt. Mégis mind Chris, mind Lorraine Colé úgy
érezték, mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy gaz-
dagítsák Stephen életét, kimozdítsák szófián izolációjából, és
kihozzák a nyelv és az interakciók világába. Megpróbálták a
nyelvet azáltal érdekessé és relevánssá tenni számára, hogy
kedves épületeihez és helyeihez kötötték, és rávették, hogy az
ábécé betűinek megfelelően rajzoljon egy képsorozatot (az A1
bért Hallt az „A", a Buckingham-palotát a „B", a County HalII
a „C" betűhöz kapcsolták, és így tovább, egészen a „Z" betűig,
amihez a londoni Zoo-t társították).
Chris kíváncsi volt, hogy vajon mások is olyan rendkívülinek
találnák-e Stephen rajzait, mint ő. 1986-ban két képét benevezte
222
.i N emzeti Gyermekművészeti Kiállításra, ahol mindkettőt kiál-
lították, és az egyik díjat is nyert. Ebben az időben Chris szak-
értői véleményt kért Beate Hermelin és Neil O'Connor pszicho-
lógusoktól is, akik autistákkal kapcsolatos munkájukról voltak
ismertek. Az volt a véleményük, hogy Stephen az egyik legte-
hetségesebb „savant", akit valaha is láttak, mivel mind a vizu-
ális felismerés, mind az emlékezetből rajzolás területén kiemel-
kedő képességei vannak. Másfelől viszont igen gyengén teljesí-
tet t az általános intelligenciateszten, hiszen verbális IQ-ja mind-
össze 52 volt.
Stephen rendkívüli tehetsége kezdett annyira közismerté vál-
ni, hogy a BBC felvételeket készített róla The Foolish Wise Ones
(I udatlan bölcsek) című „savant"-okkal foglalkozó filmjéhez.
' >1 ephen nagyon nyugodtan viselkedett a forgatáson, egyáltalán
nem zavarták a kamerák és az emberek - talán még élvezte is
egy kicsit a helyzetet. Megkérték, hogy rajzolja le a St. Pancras
pályaudvart (ahogy Lorraine Colé rámutatott, ez egy nagyon
„slephenes" épület, aprólékosan kidolgozott, részletes és elké-
pesztően bonyolult). A rajz élethűségét egy egyidejűleg bemu-
l.ilott fényképpel demonstrálták. (Van egyébként a rajzon egy
hncsa hiba: Stephen az órát és az épület tetejét tükörszerűen
megfordította.) Pontossága, rajzolási sebessége, a vonalvezetés
gazdaságossága, rajzai eleganciája és stílusa megnyerték a tévé-
nézők szívét. A BBC-műsort 1987 februárjában mutatták be, és
elképesztő érdeklődési hullámot indított meg - özönlöttek a
levelek, amelyek mind arról érdeklődtek, hogy hol láthatóak
‘•lephen rajzai, és több kiadó is szerződést kínált neki. Nemso-
kiiia megjelent egy gyűjtemény munkáiból Rajzok címmel, ez
volt az, amit én is megkaptam 1987 júniusában.
Stephen tehát még csak tizenhárom éves volt, de már Anglia-
szvrte ismerték, jóllehet pont ugyanannyira autista és fogyaté-
kus volt, mint addig. Könnyedén le tudott rajzolni minden
egyes utcát, amit csak látott életében, de egyiken sem tudott
segítség nélkül átkelni. Lelki szemeivel egész Londont látta,
de .i város emberi vonatkozásai felfoghatatlanok voltak szá-
mára. Egy hétköznapi beszélgetést sem tudott lefolytatni, bár
11 >1 >en az időben elkezdett egyfajta pszeudoszodális viselkedést
k ialakítani - válogatás nélkül, bizarr módon szóba elegyedett
Idegenekkel.
223
Chris ekkoriban néhány hónapot Ausztráliában töltött, és
amikor visszatért, ifjú tanítványát híresnek, de egyébként telje-
sen ugyanolyannak találta. - Tudatában volt annak, hogy sze-
repelt a televízióban és hogy kiadták egy könyvét, de - más
gyerekektől eltérően - nem vált ettől elbizakodottá. Egyáltalán
nem érintette meg a dolog, ugyanaz a Stephen volt, akit ismer-
tem. Stephenen nem látszott különösebben, hogy távollétében
Chris hiányzott volna neki, de örült, amikor viszontlátta: „Hel-
ló, Chris!" - mondta hatalmas mosollyal az arcán.
Nekem mindebből nem igazán állt össze a kép. Adva volt
Stephen, egy kiállításokat rendező, jelentős művész - Sir Hugh
Casson, a Royal Academy of Árts korábbi elnöke szerint „való-
színűleg a legjobb gyerekművész Angliában" -, akiről mind-
ezek ellenére Chris és mások, még azok is, akik szerették, úgy
látták, hogy híján van minden intelligenciának és identitás-
nak. A felvett tesztek is megerősítették, hogy súlyos érzelmi
és intellektuális defektusban szenved. Lehetséges volna ugyan-
akkor, hogy vannak mégis olyan mentális és személyes dimen-
ziói, van benne olyan mélység és érzékenység, amely - ha
máshol nem is, de - művészetében megjelenik? Hiszen nem a
személyes látásmód, a én kifejeződése-e végül is a művészet
lényege? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, amióta csak
először megpillantottam képeit, és már nagyon vártam, hogy
találkozzam vele.
1988 februárjában jött el erre az alkalom, amikor Stephen Chris
kíséretében New Yorkba érkezett, hogy egy másik televíziós
dokumentumfilmet forgassanak róla. Eltöltött néhány napot
New Yorkban, megnézett és lerajzolt egy-két dolgot, sőt - és
ez volt a legnagyobb élvezet számára - helikopterrel is repül-
hetett a város felett. Gondoltam, szívesen megnézné lakóhe-
lyemet, City Islandot, a New York melleti kis szigetet, ezért
meghívtam a házamba. Chrisszel együtt egy hóvihar kellős
közepén érkeztek meg. Stephen illedelmes, komoly fekete kisfiú
volt, bár határozottan volt benne valami huncutság. Nagyon
fiatalnak, inkább tíz-, mint tizenhárom évesnek tűnt, meglehe-
tősen kis feje volt, amit oldalra döntött. Emlékeztetett azokra az
autista gyerekekre, akiket korábban láttam, rángatta a fejét, és
kezével furcsa repkedő mozdulatokat végzett. Soha nem nézel
224
egyenesen rám, csak a szeme sarkából vetett felém rövid pillan-
tásokat.
Kérdeztem tőle, hogy tetszett-e neki New York, mire erős
cockney akcentussal azt felelte: „Nagyon szép." Nem nagyon
emlékszem, hogy mást is mondott volna, többnyire nagyon
csendes volt, majdhogynem néma. Ennek ellenére a kezdeti
illőkhöz képest nagyon sokat fejlődött nyelvileg, és Chris el-
mondta azt is, hogy amikor izgatott, akkor kifejezetten fecseges-
se válik. A repülőgépen nagyon izgatott volt, hiszen még soha
nem repült azelőtt, és Chris elmondása szerint „a repülő sze-
mélyzetével és a többi utassal is beszélgetett, és mindenkinek
megmutatta a könyvét".5
Stephen meg akarta mutatni New Yorkról készült új rajzait,
.imiket Chris magával hozott egy mappában, és én sorban meg-
csodáltam mindet, különösen a légi perspektívából készülteket,
amelyeket a helikopteren rajzolt. Határozottan bólogatott, mi-
közben sorra mutogatta a képeket, egyeseket „jónak", másokat
„szépnek" nevezett. Úgy tűnt, hogy sem a hiúságot, sem a
szerénységet nem ismeri, hanem egyszerűen csak őszintén meg-
mutatja a rajzait, és kommentálja őket az önérzet legkisebb jele
mlkül.
Miután az összes képét megmutatta, megkérdeztem tőle,
li< >gy lerajzolna-e nekem is valamit, mondjuk a házamat. Bólin-
lolt, és kisétált a házból. Havazott, hideg és nyirkos idő volt,
ninikor az ember nem szívesen időzik odakint. Stephen egy
gyors, közömbös pillantást vetett a házra - a legkisebb figyelmi
1‘iőíeszítésnek sem láttam jelét eközben majd egy pillantást
veiéit az útra is és az út végén elterülő tengerre, aztán azt
mondta, hogy menjünk be. Odabent tollat ragadott, és rajzolni
k i'zdett, én pedig a lélegzetemet is visszatartottam. - Nyugod-
om beszélhetünk - törte meg a csendet Chris -, akár kiabálha-
tunk is. Nem tudjuk megzavarni, az sem zökkentené ki, ha
0 ,/eomlana körülötte a ház. - Stephen nem csinált vázlatot
viigy piszkozatot, hanem a papír egyik szélénél elkezdte a rajzot
Amikor Stephennek megengedték, hogy a New Yorki landolásnál a pilótá-
iul! . ben üljön, Chrisnek eszébe jutott Stephen jóslatszerű álma: - Én voltam a
Imnbo lel pilótája - mondta -, láttam a felhőkarcolókat és Manhattan fényeit.
225
(az volt az érzésem, hogy akárhol elkezdhette volna), és egyen-
letesen haladt tovább, mintha csak valami tartós belső képet
rajzolt volna át a papírra. Amikor a veranda korlátját kezdte
lerajzolni, Chris megjegyezte - Ilyen részleteket én nem láttam.
- Nem - felelte Stephen -, persze hogy te nem láttad.
Stephen nem tanulmányozta a házat, nem csinált vázlatokat,
nem figyelte rajzolás közben, csak egyetlen rövid pillantást
vetett rá, és azzal mindent felfogott, kivette lényegét, és rög-
zítette emlékezetében, majd gyorsan lerajzolta. És nem volt
kétségem afelől, hogy ha kívánjuk, az egész utcát lerajzolja
nekünk.
Stephen rajza egyfelől nagyon pontos, másrészről sok min-
denben önkényes volt - kéményt rajzolt a házamra, pedig én
nem építettem rá, viszont lehagyta a ház elől a három fenyőfát,
a léckerítést és a szomszéd házakat. A házra fókuszált, kizárva
minden mást. Azt szokták mondani, hogy a „savant"-oknak
eidetikus emlékezetük van, de amikor a rajzát fénymásoltam,
éppen arra gondoltam, hogy milyen kevéssé emlékeztet ő egy
fénymásolóra. Képei nem mechanikus, személytelen másolatok
vagy fényképek voltak - mindig hozzátett vagy elvett, esetleg
kijavított valamit, és mindezt természetesen, összetéveszthetet-
len, egyéni stílusában. Ezek a képek megmutattak valamit abbéi
a hallatlanul komplex idegrendszeri folyamatból, ami ahhoz
szükséges, hogy egy vizuális és grafikus kép létrejöjjön. Stephen
képei egyedi konstrukciók voltak, de kérdés, hogy mélyebb
értelemben is műalkotásnak értelmezhetjük-e őket.
Rajzaiban (hasonlóan Jósé képeihez) volt egyfajta valósághű
ség, szószerintiség és naivitás. Clara Park, egy autista művész
édesanyja azt mondta erről, hogy ez „az a szokatlan képesség,
hogy a tárgyakat úgy adja vissza, ahogyan észleli" (nem pedig
ahogy megérti). A „savant" művészek egy másik sajátosságáról
a „szokatlan, késleltetett ábrázolókészségről" is ír; s ez igen
szembeötlő volt Stephen esetében is, aki egyetlen pillantást
vetett csak egy épületre, és erőfeszítés nélkül rögzítette a képet
napokra vagy akár hetekre, majd úgy rajzolta le, mintha ott állt
volna előtte.
Sir Hugh Casson a következőket írja a Drawings (Rajzok)
előszavában:
226
I I lérően a többi gyerektől, akik hajlamosak másodkézből kapott szim-
bólumokat és képeket, nem pedig közvetlen megfigyeléseiket lerajzol-
ni, Stephen Wiltshire pontosan azt rajzolja, amit lát - nem többet és
nem kevesebbet.
A művészek feje tele van másodkézből kapott szimbólumok-
kal es képekkel, így rajzaikban nem csak a gyerekként elsajátí-
lolf konvenciók és reprezentációk jelennek meg, hanem a teljes
nyugati művészettörténet is. Mindezeket azonban nem árt el-
hagyni, talán még a „tárgyiság" elsődleges kategóriáját is figyel-
men kívül kell hagyni. Monet írta a következőket:
Amikor kimész a szabadba festeni, akkor próbáld meg elfelejteni,
milyen tárgyakat látsz magad előtt, hogy ez egy fa, egy ház, egy mező,
vngv bármi... csak arra gondolj, hogy ez itt egy kék folt, ez pedig egy
iii/Stiszín téglalap, ez meg egy sárga csík, és próbáld meg olyannak
megfesteni őket, amilyennek látod, pontosan abban a színben és for-
mában, míg végül ott áll majd előtted saját naiv impressziód a jele-
iieliíil.
Stephennek (amennyiben Cassonnak igaza van), Jósénak,
Niuliának és a többi „savant"-nak azonban nem kellett ilyen
„ilek<instrukciót" végezniük, nem kell lemondaniuk ezekről a
konstrukciókról, mert (a neurálistól a kulturálisig számos szín-
im) létre sem hoztak ilyeneket, vagy ha igen, akkor is sokkal
kin'bb mértékben. Ebben az értelemben tehát az ő helyzetük
gyökeresen eltér a „normális" emberekétől - ami persze nem
jelenti azt, hogy ne lehetnének művészek.
blephen kapcsolatai is elkezdtek érdekelni: mennyire fonto-
>»k ezek számára, milyen mértékben alakultak ki egyáltalán
kapcsolatai autizmusa (és a súlyos korai veszteségek) ellenére.
A nlobbi öt évben a Chris Marrishez fűződő viszonya volt a
legmeghatározóbb, de megvolt annak a veszélye, hogy ez a
kapcsolat megszakad, mivel Stephennek 1987 júniusában el
ki Ildi hagynia Queensmillt, hogy középiskolába menjen. Egy
bli ig (’hris még el tudta intézni, hogy a hétvégeken találkozza-
nak, elvitte magával londoni rajzoló kirándulásokra, majd első
New York-i és párizsi útjára. 1989 májusára azonban véget értek
»	< kirándulások és úgy tűnt, Stephen nem érzett indíttatást
lii hogy egyedül is rajzoljon. Úgy látszik, szüksége volt egy
227
másik személyre, aki beindítja, „serkenti" rajzait. Az nem volt
világos, hogy Chris hiányzott-e neki személyesen, vagy szomo-
rú volt-e, hogy nem látja. Amikor később Chrisről beszélgettem
vele (mindig Chris Marrisnek vagy Mr. Marrisnek nevezte),
mindig nagyon fakón és tényszerűen beszélt róla, nem nagyon
adta jelét érzelmeknek. Egy normális gyereket mélyen megrá-
zott volna, ha elveszít valakit, aki évekig ilyen közel állt hozzá,
de Stephennél nyoma sem volt ilyen megrázkódtatásnak. Fel-
merült bennem, hogy esetleg csak elnyomja vagy eltávolítja a
fájdalmas érzéseket, de még abban sem voltam biztos, hogy a
maga autista módján voltak-e egyáltalán érzelmei. Christopher
Gillberg írta egy tizenöt éves autista fiúról, akinek rákban meg-
halt az édesanyja, hogy amikor megkérdezték tőle, hogy érzi
magát, a gyerek így válaszolt: „Köszönöm, én jól vagyok. Tud-
ják, én Asperger-szindrómás vagyok, és emiatt sokkal kevésbé
bánt egy szeretett személy elvesztése, mint a legtöbb embert."
Stephen természetesen soha nem lett volna képes így kifejezni
belső állapotát, de az emberben akaratlanul is felmerült, hogy
vajon Chris elvesztését nem a Gillberg betegééhez hasonló tom-
pultsággal vette-e tudomásul, és hogy általában nem ez a tom-
pultság jellemezte-e más emberekhez fűződő kapcsolatait is.
Ebbe az űrbe robbant be Margaret Hewson. A két évvel korábbi
BBC-adás óta Margaret volt Stephen kiadói ügynöke, és mind
művészete, mind személye iránt egyre jobban érdeklődött. Elő-
ször 1988-ban találkoztam vele, amikor Stephennel együtt egy
londoni rajztúrán vettünk részt. Egyértelmű volt számomra,
hogy nagyon jól kijönnek egymással. Bár Stephen ebben a/
időszakban nemigen volt képes mélyebb érzésekre vagy törő
désre, viszont erős ösztönös reakciókat adott különböző embe-
rekre. Margaret kezdettől fogva megragadta - talán vonzotta
fantasztikus energiája és lendülete, az az üdítő és vibráló al
moszféra, amit pillanatok alatt képes volt maga körül megtc
remteni, és valószínűleg az is, hogy érezte, új barátja vonzódik
hozzá és művészetéhez. Margaret mindent tudott, és minden
hol jelen volt, ami talán a világ kiszélesedését jelentette, eddigi
életénél tágabb horizontot nyújtott Stephen számára.
Margaret 1989 őszén kezdett rajzolói megbízásokat szerezni
Stephen számára, és férjével, Andrew-val, aki egyben kiadni
228
partnere is volt, minden hétvégén elvitték a fiút rajzolni. Mar-
garet nem engedte, hogy sorvezetőt és vonalzót használjon
(korábban ezek segítségével készítette néhány rajzát, amelyek
második könyvében, a Citiesben [Városok] jelentek meg 1989-
ben), hanem ragaszkodott hozzá, hogy szabadkézzel és tintával
rajzoljon. - Az ember csak akkor tanulja meg egy vonal értékét,
ha rögtön tintával rajzolja meg és hibázik - jelentette ki. Mar-
garet ösztönzése és irányítása mellett újra rendszeresen rajzolni
kezdett, és merészebben is rajzolt, mint valaha. (Már a Városok-
ban is található néhány rendkívüli szabadkézzel rajzolt impro-
v izáció - képzeletbeli városok, amelyekben Stephen nagyon sok
valóságos város elemeit gyűjtötte, olvasztotta egybe.)
Az utazással és rajzolással töltött délelőtt után általában visz-
•v átértek a Hewson házba ebédelni, ahol többnyire csatlakozott
hozzájuk Hewsonék lánya, Annié is, aki csak néhány évvel volt
Idősebb Stephennél. Úgy tűnt, hogy a fiú mindig nagyon várta
ez eket a kirándulásokat, vasárnap reggelenként izgatottan leste,
hogy Margaret és Andrew érte jöjjenek. A maguk részéről He w-
«ionék nagyon szerették Stephent, de egyáltalán nem voltak
benne biztosak, hogy ő is érez irántuk ilyesmit. Alkalmanként
hosszabb utakat is tettek - egyszer Salisburybe kirándultak, két
hétvégét pedig Skóciában töltöttek.
Stephen rajongott a víz vizuális hatásai iránt - Londonban egy
< watorna közelében laktak, és gyakran sétált végig a víz mentén
anyjával vagy nővérével, kis vázlatokat készítve a hajókról és a
flipekről - s ez adta az ötletet Margaretnek a következő könyv
I majához. Együtt el fognak utazni csatornák köré épült „úszó
valósokba" - Velencébe, Amszterdamba, Leningrádba -, és
'•trphen ezeket fogja lerajzolni.
1l,89 őszén Margaret izgatottan felhívta Mrs. Wiltshire-t azzal
4 |nvaslattal, hogy a karácsonyi szünetre Stephent és nővérét,
Annelte-et elvinnék magukkal Velencébe. Az utazás nagysze-
tiien sikerült. Stephen már tizenöt éves volt, és képes volt meg-
l*>i ki>zni az utazás jelentette bizonytalanságokkal, pedig ez két
v vei korábban még komoly gondot okozott volna neki. Ahogy
Mm garet remélte, képeket készített a Szent Márk-székesegy-
ha 10I, a dózsepalotáról és a velencei kultúra más kiemelkedő
 pilléiéiről, és kifejezetten élvezettel rajzolta le őket. Amikor
a ónban megkérdezték, hogy egy hét után mit gondol Velencé-
229
ről, az európai civilizáció egyik csúcsteljesítményéről, csak
annyit mondott: „Chicago jobban tetszett" (és nem az épületei,
hanem az amerikai autók miatt - szenvedélyesen érdekelték
ezek az autók, mindnek tudta a nevét, és valamennyi háború
után készült amerikai modellt le tudta rajzolni).
Néhány héttel később elkezdték a következő utazást tervezni,
ezúttal Amszterdamba. Stephen egy nagyon határozott ok miatt
egyezett bele az utazásba: látott néhány képet a városról, és azt
mondta: - Amszterdam jobban tetszik, mint Velence, mert ott
vannak autók. - Stephen ismét csak tökéletesen megragadta a
város hangulatát, a Westerkerk és a Begijnhof formális rajzaitól
egy furcsa utcai szobor bájos kis vázlatáig. Amszterdamban
Stephen nagyon élénk és jókedvű volt, önmaga egy teljesen új
oldalát kezdte megmutatni. Lorraine Colé, aki elkísérte őket az
útra, teljesen meg volt döbbenve a változástól:
Amikor kicsi volt, semmi sem tudta felvidítani. Most majd mindenben
talált valami humorosat, és nevetése nagyon ragályos volt. Újra elkez-
dett karikatúrákat készíteni a környezetében lévő emberekről, és nagy
élvezete telt benne, ahogy az áldozatok reakcióit nézte.
Az egyik este Amszterdamban Stephennek interjút kellett
volna adnia a televízióban, de Margaretnek súlyos asztmás
rohama támadt és a hotelszobában kellett maradnia. Stephen
nagyon aggódott, és nem volt hajlandó elmenni a tévéshow-ra,
sőt egy tapodtat sem mozdult Margaret ágyától. - Itt maradok
veled, amíg jobban nem leszel - jelentette ki. - Nem fogsz
meghalni. - Margaretet és Andrew-t nagyon meghatotta ez a
jelenet. - Ez volt az első eset, hogy azt láttuk, törődik valakivel
- mondta Margaret.6
Lehetséges, hogy autizmusa ellenére Stephennél egy megkésett
személyiségfejlődés vette kezdetét? Margaret beszámolója az
amszterdami útról annyira felkeltette a kíváncsiságomat, hogy
6 Amikor meglátogattam az autista művészt, Jessy Parkot, fantasztikus vull
látni, mennyire szeretik szülei. - Látom, mennyire szeretik - jegyeztem meg az
apjának -, ő is szereti magukat? - Annyira szeret minket, amennyire csak tói*
telik - válaszolta.
230
elintéztem, hogy a legközelebbi útjukon, amit 1990 májusai a
lerveztek, velük menjek Moszkvába és Leningrádba. Londonba
i épültem, ahol találkoztam Margarettel és Stephennel, akivel
néhány tesztet is felvettem. Ezeket a teszteket Uta Frith és
kollégái dolgozták ki: különböző képregényekre kell reagálni,
ezek közül néhány teljesen egyszerű, egymás után következő
eseményeket ábrázol, de vannak olyanok is, amelyek megérté-
séhez különféle szándékokat, hiedelmeket vagy (néha színlelt)
lelkiállapotokat kell tulajdonítani a jelenetek szereplőinek. Egy-
értelmű volt, hogy Stephen nem nagyon tudja elképzelni mások
lelkiállapotát. (Frith számol be róla, hogy „egy amerikai kutató
készített egy nem hivatalos felmérést a New Yorkerben megjele-
nő képregények alapján. Ezeket nagyon magasan képzett és
Intelligens autisták is képtelenek voltak megérteni vagy nevetni
rajtuk.")
Egy nagyméretű puzzle-t is adtam Stephennek, amit villám-
gvorsan összerakott. Ezután adtam neki egy második puzzle-t
Is, de ezt képpel lefelé fordítva, tehát nem láthatta a képet, amit
ki kellett raknia. Ezt ugyanolyan gyorsan összerakta, mint az
előzőt. A kép - a jelentés - nem volt lényeges a számára; hihe-
Irflen, látványos képessége volt arra, hogy nagyszámú abszt-
r.ikt formát felfogjon, és egy pillanat alatt átlássa, hogyan illesz-
kednek ezek össze.
Az ilyen jellegű teljesítmények nagyon jellemzőek az autis-
l ikra, akik kockakirakós tesztekben és rejtettforma-feladatok-
l’tin is kitűnőek. Lynn Waterhouse pszichológus egy J. D. nevű
vizuális „savant"-t vizsgált (aki kisfiú korában, szülei elmon-
dása alapján, két perc alatt kirakott egy ötszáz darabból álló
। Kizzle-t, és utána ötezer darabos puzzle-t kellett neki adni), aki
fenomenálisan jól" teljesített az összes vizuális percepciós tesz-
ten a vonalorientációban, a vizuális formabefejezésben, a kocka-
kii akásban és így tovább - valamennyin közel tökéletes eredményt
ei I el, ami a normális teljesítmény sokszorosa. Stephen ]. D.-hez
hasonlóan csodálatos absztraktminta-felismerési és vizuális
analizáló képességgel rendelkezett. Ez azonban önmagában
meg nem magyarázza Stephen rajzait - J. D. perceptuáhs képes-
Négei ellenére a rajz területén egyáltalán nem volt tehetséges.
I kkor Stephen egy másik képességét vettem szemügyre, azt,
hogy nagyon életszerűen tudott rajzolni - ábrázolásai külső
231

Az első rajzot a házamról emlékezetből készítette Stephen, miután egy
gyors pillantást vetett rá, 1988 februárjában, a másodikat szintén em-
lékezetből rajzolta több, mint két évvel később, a harmadikat pedig egy
évvel ezt követően alkotta. Jóllehet az idő múlásával sok részletet
megváltoztatott rajta, mégis a ház stílusát mindegyik változatban sike-
rült megragadnia.
232
Itirmába öntötték percepcióját, méghozzá felismerhető és igen
személyes stílusban. Az azonban nem volt világos, hogy ez az
jhrázolótehetség együtt járt-e valamilyen belső rezonanciával,
mélyebb reakcióval is.
Ilyen absztrakt vizuális analizálóképesség mellett vajon
mennyire volt fontos Stephen számára a „jelentés"? Mennyire
ellette meg azt, amit rajzolt? És mennyire volt lényeges, hogy
megérti vagy sem? Egy Matisse-képet mutattam neki, és meg-
kértem, hogy próbálja meg lerajzolni. (Margaret és Andrew
t.ijonganak Matisse-ért, az ő reprodukciójukat használtam fel.)
Az eredetit nézve gyorsan és magabiztosan lerajzolta a képet,
amely nem lett ugyan tökéletesen pontos, de nagyon matisse-
osra sikerült. Amikor egy óra múlva megkértem, hogy rajzolja
le emlékezetből, egy kicsit másképpen rajzolta le, egy további
i ira múlva pedig megint máshogyan, de mindegyik rajza (össze-
ken ötöt csinált), bár részleteikben különböztek, mégis rendkí-
vüli módon emlékeztetett az eredetire. Stephen valahogy kivo-
nj lolta a kép „matisse-osságát", és ezt központivá tette mind-
egyik rajzában, miközben a részleteket a legkülönfélébb módo-
kon felcserélte. Mindez csupán Matisse „stílusának" formális,
kognitív, szabályvezérelt kinyerése lett volna, vagy pedig mé-
I y< bb reakció volt Matisse látásmódjára, érzékenységére, művé-
szeiére?
Megkérdeztem Stephentől, hogy emlékszik-e még a házamra,
ahol két évvel azelőtt meglátogatott, és hogy le tudná-e megint
i jjzolni nekem. Bólintott, és újra lerajzolta a házat, de ezúttal jó
m-hány változtatással. Egy földszinti ablakot rajzolt kettő he-
lyen, eltávolította a verandáról az oszlopot, és jobban kihang-
mlyozta a lépcsőket. Megtartotta a (képzeletbeli) kéményt, sőt
rgy képzeletbeli amerikai zászlót is elhelyezett egy hosszú zász-
lói.irtó rúd tetején, azt hiszem, úgy érezhette, hogy ez hozzátar-
Inzik egy szabályos „amerikai" házhoz. Mind a Matisse-képet,
mind az én házamat különböző változatokban ábrázolta. Mind-
kel esetben rögtön rátalált a stílusra, és ezt követően e stílus
keretei között improvizált.
A vizsgálatok után még mindig zavarban voltam. Stephen
nnnyira fogyatékosnak és ugyanakkor annyira tehetségesnek
tinit - vajon fogyatékossága és tehetsége teljesen elkülönültek
egymástól, vagy egy mélyebb szinten szerves egészet alkottak?
233
Lehetséges, hogy az autistákra jellemző tulajdonságok, mint a
konkrétság és a betű szerinti felidézés, bizonyos kontextusban
tehetségnek, más kontextusban pedig fogyatékosságnak számí-
tanak? A tesztek miatt ugyanakkor az a kellemetlen érzésem is
támadt, mintha az egész napot azzal töltöttem volna, hogy
megpróbáljam Stephent adottságokra és fogyatékosságokra re-
dukálni, és nem úgy kezeltem, mint egy emberi lényt. Nem-
régiben újraolvastam Uta Frith Autizmus: a rejtély nyomában
című könyvét, és azt írtam neki: „Holnap elutazom Stephennel
Oroszországba. Láttam már valamennyit különös adottságaiból
és fogyatékosságaiból, de végre úgy kellene őt látnom, mint egy
gondolkodó elmét, mint egy önálló embert. Talán a néhány hét
alatt, amit együtt töltünk, ez is megmutatkozik előttem."
Ilyen reményekkel indultam tehát útnak Stephennel Oroszor-
szágba. Ahogy a Gatwick repülőtéren ültünk és a gépünkre
vártunk, nagy hatással volt rám, hogy mennyire elmélyülten
tud koncentrálni. Teljesen belefeledkezett a Classic Cars maga-
zinba. Rendkívül figyelmesen megnézett minden egyes képet,
húsz másodpercnél hosszabb ideig nem emelte fel a tekintetét a
magazinról. Néha közelebb hajolt az újsághoz, hogy valamilyen
részletet alaposabban is szemügyre vegyen, és ilyenkor biztos
voltam benne, hogy örökre rögzítette az egészet agyában. Néha
váratlanul felnevetett. Vajon ebben az elvont tevékenységben
mi válthatta ki az örömét?
A repülőúton Stephen teljesen elmerült a Balmoral-kastély
rajzolásában, miután egy darabig tanulmányozott egy képesla-
pot, amely a kastélyról készült. A legkisebb figyelmet sem szen-
telte a körülötte folyó beszélgetésnek vagy az alatta elterülő
tájaknak és a tengernek. A moszkvai repülőtéren nagyon hall-
gatag volt, az autókat figyelte, a sárga taxikat és a fekete Zileket,
amelyek rendszámtáblája kivétel nélkül „MK"-val kezdődött. A
reptéren finomítatlan üzemanyag förtelmes szaga terjengett.
Stephen szimatolt, orrát ráncolta, mivel nagyon érzékeny volt a
szaglása. Hajnali két óra volt; ahogy a városba hajtottunk, az út
mentén ezüstös nyírfák álltak mindkét oldalon, a hold pedig
alacsonyan állt és óriásinak látszott. Stephen, aki nem sokkal
korábban még ügyet sem vetett a környezetére, most orrát a
234
busz hideg ablakának nyomva, megigézve bámulta a holdfé-
nyes tájat.
Másnap reggel, ahogy a Vörös téren sétáltunk, Stephen rend-
kívül kíváncsi és izgatott volt, pillanatfelvételeket készített, né-
zegette az épületeket, teljesen le volt nyűgözve azok újszerűsé-
gétől. Az emberek utánafordultak és megbámulták - Moszkvá-
ban egy fekete fiú meglehetősen szokatlan látványnak számít-
hatott. Talált egy pontot, ahonnan le akarta rajzolni a Szpasszkij-
loi nyot, és Margarettel pontosan ide állíttatta fel összecsukható
ízekét. Nem oda és nem is amoda, hanem ide. Annyi más
dologban passzív volt, de ebben ő volt a mester. Szőrmesapká-
jaban és tengerészkék gyapjúkesztyűjében csak egy apró kis
alaknak látszott a forgalmas Vörös tér közepén. Tucatnyi turista
odongött a csodás májusi napfényben, és sokan megbámulták
Slephen rajzát. Ő azonban nem vett róluk tudomást, zavartala-
nul rajzolt tovább. Rajzolás közben dúdolgatott magában, a
ivrnzát jellegzetesen ügyetlenül, gyerekesen tartotta, középső-
< s gyűrűsujja között. Egyszer csak kuncogni és nevetni kezdett,
mint később kiderült, az Esőember című filmből jutott eszébe egy
jelenet („Ne merészelj vezetni" - mondta). Miközben rajzolt,
Margaret mellette ült, és egyfolytában bátorította: - Nagyon
ju! Ügyes fiú! - esztétikai szempontokra és épületrészletekre
hívta fel a figyelmét. Az ő javaslatára vizsgálta meg például
Slephen a torony oromzatát. Margaret bizonyos módon köz-
icműködött az alkotásban, és úgy tűnt, annak ellenére, hogy
'•lephen tehetsége olyannyira személyes és veleszületett volt,
nagy hatással vannak rá gyengéd és mindig megerősítő meg-
jegyzései.
Később meglátogattuk a Történeti Múzeumot, egy vörös tég-
lás eklektikus épületet, amelyet egy angol építész tervezett.
Margaret így szólt Stephenhez: - Vess egy jó alapos pillantást
ci re az épületre. Tanulmányozd egy darabig. Jegyezd meg jól,
mert azt szeretném, ha később emlékezetből lerajzolnád. Amit
azonban Stephen később rajzolt, az nem a Történeti Múzeum
volt, a rajzon ugyanis féltucatnyi hagymakupolája lett az épü-
letnek, pedig a valóságban egy sem volt rajta.
Először arra gondoltam, hogy valamilyen memóriazavarról
van szó, ezért megkértem, rajzolja le a Szent Bazilt emlékezet-
ből. Két percen belül a részletekig pontos és bájos kis vázlatban
235
ezt is lerajzolta. A nap folyamán később hozzálátott a hatalmas
bevásárlóközpont, a GUM lerajzolásához, amit végül a hotelben
egy kóla társaságában fejezett be. Emlékezetében még az üzle-
tek feliratait is megőrizte, holott a szavak számára érthetetlen
cirill betűkkel voltak írva. Az tehát egyértelmű volt, hogy nin-
csenek memóriaproblémái.
Margarettel próbáltunk rájönni, hogy mi történhetett a Törté-
neti Múzeummal kapcsolatban: Stephen figyelme valószínűleg
elterelődött, amikor megkérték, hogy figyelje meg alaposan az
épületet (a Vörös téren álldogáló rendőrök idegessé tették), és
amikor azt kérdeztük, hogy mit gondol a rajzáról, csak annyit
mondott: „Rendben van" (ami nála annyit jelent, hogy nem
tetszett neki). Az a gyanúm, hogy megpróbálta szebbé tenni a
rajzot azzal, hogy hagymakupolákkal koronázta meg az épüle-
tet, de ezek annyira elütöttek az alaptól, hogy az egész nagyon
valószerűtlenül nézett ki.
Másnap, amikor a reggelinél a szálloda éttermében Stephen
egy dörgő „Helló, Oliver!"-rel üdvözölt, úgy éreztem, hogy
barátságosan és melegen kiáltott felém. Később azonban elbi-
zonytalanodtam - lehet, hogy az egész csak szociális automa-
tizmus volt? Kurt Goldstein, a neves neurológus írta egy másik
autista fiúról:
Néha nagyon megszeret bizonyos embereket... Ugyanakkor érzelmi
válaszai és emberi ragaszkodása valahogy felszínesek és felületesek
maradnak. Ha több hónapos megszakításokkal találkozik vele az em-
ber, akkor is mindig ugyanazzal a személytelen kedveséggel üdvözöl
és búcsúzik el, mintha a kapcsolat csak abban az időszakban volna
valóságos, amikor ténylegesen fennáll... ez egy érzelmi tartalom nél-
küli kapcsolat.
Az egyik szuvenírboltban vásároltam egy kis borostyánkö-
vet. Stephen közömbösen pillantgatott rá - nem gyakorolt rá
vizuális vonzerőt a kő - egészen addig, amíg meg nem dörzsöl-
tem, és meg nem mutattam neki, hogy elektromosan feltöltöt-
tem. Kis papírdarabkákat vonzott magához oly módon, hogy
ha néhány hüvelyknyire tartottam tőlük a követ, akkor hirtelen
felugrottak és hozzátapadtak. Stephen szeme nagyra nyílt meg-
lepetésében, elvette tőlem a borostyánkövet, és maga kezdte el
elektromosan feltölteni. Érdeklődése azonban ugyanilyen ha-
236
mar halványulni kezdett, majd teljesen meg is szűnt. Nem érde-
kelte, hogy mi történt vagy miért, és teljesen közönyösnek tűnt,
amikor elmagyaráztam neki a jelenséget.
Vacsora közben Stephen kuncogva egy tréfás rajzot készített
rólunk, amelyen ő éppen engem legyez (nagyon érzékeny va-
gyok a melegre, ezért mindig magammal hordok egy japán
legyezó't, és ő gyakran látta, amint legyezem magam vele).
Engem a legyező hatására a földön kucorgó alaknak ábrázolt,
magát pedig hatalmas, erős, az irányítást a kezében tartó figu-
r.ínak - először láttam tőle szimbolikus alkotást.
Most, hogy már öt napja együtt utaztam és együtt éltem
Stephennel, kezdtem egyre jobban ráébredni, hogy milyen in-
gadozó volt állandóan az állapota és mennyire törékeny volt
liziológiailag. Néha felélénkítette és érdeklődést keltett benne a
környezet, és ilyenkor briliáns, tréfás rajzokat tudott készíteni,
inaskor viszont a legmélyebb autizmusba süllyedt, és ilyenkor
mi ndenre visszhangszerűen válaszolt, mint egy robot. Az ilyen,
általában órákig, de néha napokig tartó ingadozások meglehe-
tősen gyakoriak klasszikus autizmusban szenvedő gyerekek-
nél, bár ennek okai nem teljesen világosak. Azt is megtudtam,
hogy ezek az ingadozások sokkal rosszabbak voltak, amikor
Stephen fiatalabb volt.
*
Masnap vonatra szálltunk, hogy egész napos utazással Lenin-
gr.idba menjünk. Margaret telepakolt egy hatalmas fedeles ko-
sarat elemózsiával, amiből még a fülkében utazó utastársaink-
nak is bőven jutott. Ahogy elindult a vonat, nekiálltunk regge-
lizni - hajnali öt órakor indultunk a szállodából, hogy elérjük a
Ve >natot. Ahogy sorban pakoltuk ki az élelmiszereket a kosárból,
Siephen félig-meddig görcsösen elkezdte rángatni a fejét, és
mindent megszimatolt. Encephalitises és Tourette-szindrómás
Ielegeimre emlékeztetett, náluk láttam ehhez hasonló szaglá-
szó viselkedést. Ekkor ébredtem rá, hogy Stephen illatvilága
legalább olyan élénk lehet, mint vizuális világa, csak mi nem
írndelkezünk a megfelelő nyelvi kifejezőeszközökkel ahhoz,
hogy ezt a világot bemutathassa nekünk.
Siephen bizonytalanul pillantgatott a kemény tojásokra -
lehetséges, hogy még soha nem tört fel egyet sem? Az egyiket
237
játékosan a fejemen törtem fel - ez iszonyúan tetszett neki, és
hangos nevetésben tört ki. Még soha nem látta a tojásfeltörésnek
ezt a módját, ezért odanyújtott nekem egy másikat is, hogy
vajon meg tudom-e ismételni a mutatványt, s miután ez meg-
történt, ő is feltört egyet a fején. Volt valami spontán ebben a
tojásfeltörési jelenetben, és úgy éreztem, ezután, hogy megmu-
tattam, milyen játékos és bolondos is tudok lenni, Stephen
felszabadultabbá vált a társaságomban. Reggeli után szójáté-
kot játszottunk, egész jó volt az „Észrevettem"-ben. Ha azt
mondtam: „Észrevettem a csöpp szememmel valamit, ami
»k«-val kezdődik", ő már sorolta is: „kávé, kabát, kenyér,
könyv, kulcs, kalap". Hiányos szavakba is nagyon jól tudott
betűket behelyettesíteni. Viszont tizenhat éves létére, többszöri
próbálkozásra is képtelen volt helyesen megítélni a térfogat
állandóságát, ha különböző méretű edénybe került a folyadék,
pedig erre a szintre Piaget szerint a legtöbb gyerek hétéves
korára eljut.
A vonat faházakból és festett templomokból álló apró falvak
mellett robogott el, azt az érzést keltve bennem, hogy ez a
tolsztoji világ száz éve semmit nem változott. Ahogy Stephen
érdeklődve nézte a tájat, arra a több száz vagy ezer képre
gondoltam, amelyeket folyamatosan rögzít és alkot elméjében,
amelyek közül bármelyiket élethű festménybe vagy rajzba tud-
ná önteni, de amelyek közül - azt gyanítom - egyik sem állt
össze általános benyomássá tudatában. Az volt az érzésem,
hogy az egész látható világ úgy hömpölygött át Stephenen, mint
egy folyó, anélkül hogy értelmezte, felhasználta vagy a legki-
sebb mértékben is sajátjává tette volna. Jóllehet, mindent meg-
őrzött, amit látott, de bizonyos értelemben úgy őrizte meg
mindezt, mint valami külsőleges, integrálatlan dolgot - nem
építette be, nem kapcsolta egymáshoz őket, és a megőrzött
dolgok nem befolyásolták egymást. Percepcióját és emlékezetét
mechanikusnak képzeltem el, mint valami óriási raktárát,
könyvtárat vagy archívumot - nem pedig mutatókkal ellátott,
kategorizált vagy asszociációk által összetartott rendszernek
ahol mégis minden egy pillanat alatt elérhető random keresés-
sel, mint egy számítógép memóriájában. Azon kaptam maga-
mat, hogy úgy gondolok rá, mintha valami vonat vagy percep-
tuális rakéta volna, ami keresztülrepül az életen - mindent
238
megfigyel, megjegyez, de semmit nem tesz a magáévá, pusztán
átereszti magán az elrobogó eseményeket, őt magát azonban
nem változtatják, nem táplálják az élmények.
1 eningrád felé közeledve Stephen úgy döntött, hogy megérett
,iz idő a rajzolásra - Tollat, Margaret drágám - mondta. Jót
i terültem ezen a „drágámon", ami jellegzetes Margaretes kiszó-
lás volt és ő remekül elsajátította, bár azt nem tudtam eldönteni,
hogy ez automatizmus vagy tudatos, humoros paródia volt. A
vonat rettenetesen zötyögött, egészen rövid feljegyzéseket is
alig tudtam papírra vetni. Stephen viszont tökéletesen tudott
rajzolni, azzal a szokásos folyékonysággal és sebességgel, amit
már korábban a repülőgépen is megcsodáltam. (Esetlennek lát-
szott ugyan, de azonnal el tudott sajátítani új motoros készsége-
ket, mint ahogy az autisták néha képesek erre. Amszterdamban
minden további nélkül végigsétált egy lakóhajóhoz vezető kes-
keny pallón, amit pedig soha nem próbált korábban; arra az
>mlista fiúra emlékeztetett, aki, miután egyszer látta a cirkusz-
iid n, hogyan csinálják a kötéltáncosok, ő maga is félelem nélkül
végigsétált egy kifeszített kötélen.)
Végre, tizenegy órai lassú utazás után - ezalatt a falusi
l iroszország lassan kibontakozott előttünk - egy hatalmas
leningrádi pályaudvarra érkeztünk, amelynek forradalom
előtti, cári ragyogása mára már megfakult. Szállodaabla-
kunkból látszott az egész város, a nagyszerű, XVIII. századi
épületek, az európai kozmopolita civilizáció hangulata ott
f.igyogott előttünk az északi fehér éjszakában. Stephen bor-
zasztóan szerette volna rendes nappali fényben is látni az
egészet, és elhatározta, hogy másnap első dolga lesz, hogy
lerajzolja. Nem voltam a szobában, amikor hozzákezdett, de
Margaret elmondta, hogy érdekes módon rosszul kezdte el a
képét. A Néván ott horgonyzott a híres, öreg cirkáló, az
Auróra, és Stephen aránytalanra rajzolta a közelében álló
épületekhez képest. Amikor észrevette, hogy mit csinált, azt
mondta: - Újrakezdem. Ez nem jó. Nem működik. - Elővett egy
I Iszta lapot, és újrakezdte.
Az épületek és a hajó kirívó össze nem illése eszembe juttatott
rgy másik, kisebb inkongruitást is a munkáiban: azt, hogy gyak-
239
ran különböző perspektívákat használt rajzain, és ezek nem
mindig illeszkedtek egymáshoz tökéletesen.7
Aznap, kicsit később az Alexander Nyevszkij-kolostorhoz
mentünk, ahol teljesen váratlanul egy orosz ortodox esküvő
kellős közepén találtuk magunkat. A kórus ösztövér, szedett-
vedett társaság volt, s egy ragyogó kék szemű, vak asszony
vezette őket. A hangjuk azonban csodálatos volt, szinte kibír-
hatatlanul szép, különösen a mélybasszus, akiről Margarettel
együtt az volt a benyomásom, hogy úgy nézett ki, mint aki a
Gulagról menekült. Margaret szerint az énekesek gyönyörű
hangja nem volt különösebb hatással Stephenre, nekem viszont
éppen az volt a benyomásom, hogy nagyon is mélyen érintette
- ez is azt bizonyítja, időnként mennyire nehéz volt kitalálni,
hogy mit érez.
Leningrádi utunk tetőpontja az Ermitázsban tett látogatás
volt, de Stephen kicsit gyerekesen reagált az ott található fan-
tasztikus képekre. - Nézd csak, hogyan épül fel az egész koc-
kákból - mondta Margaret az egyik Picasso-kép előtt, amely egy
félrehajtott fejű nőt ábrázolt. Stephen csak annyit kérdezett: -
Fáj neki?
Margaret szólt Stephennek, hogy alaposan figyelje meg Ma-
tisse Tánc című képét, mire ő a legkisebb érdeklődés nélkül teljes
harminc másodpercig bámulta. Később Londonban Margaret
megkérte, hogy rajzolja le a képet, és ő habozás nélkül, bri-
liánsán le is rajzolta. Csak később derült ki, hogy egy furcsa
összeolvasztás van a rajzon (ez is Mr. Williamson megfigyelése):
a táncosok alakját az Ermitázsban látható képről vette, de a
színüket a festmény egy másik változata alapján (ami a Modem
Művészetek Múzeumában látható New Yorkban) rajzolta meg.
Mint kiderült, nővérétől egy évvel korábban kapott egy posztert
a New York-i táncosokról és most az „amerikai" színekkel
festette meg az „orosz" képet. Azt is gondolhatnánk, hogy
emlékezeti zavarról vagy tévedésről van szó, de én azt gyaní-
tom, hogy Stephen játszadozott, és úgy döntött, hogy az Er-
' Erre egyébként egy éles szemű levélíróm, John Williamson (a Texas állam-
beli Brownsville-bó'l) hívta fel a figyelmemet jó néhány szemléletes példa segít-
ségével - ő egyébként azt tervezi, hogy nagyobb terjedelemben is ír erről A
kérdésről.
240
mitázs képéhez a New York-i színeket adja hozzá, mint ahogy
hagymakupolákat rajzolt a Történeti Múzeumnak is (továbbá
kéményt rajzolt a házamra és péniszt a Rockefeller Center Pro-
métheuszának).
Az egész napos kirándulástól és rajzolástól kimerültén el-
hagytuk az Ermitázst, és a szállodába indultunk teázni. Marga-
i (>l, hogy szórakoztassa Stephent, azt mondta: - Most te leszel a
lanár... te pedig a diák, Olivér.
Stephen szeme felcsillant. - Mennyi kettőből egy? - kérdezte.
- Egy - válaszoltam azonnal.
- Jó- És mennyi húszból tíz?
Úgy tettem, mintha egy kicsit gondolkodnék, majd azt mond-
tam: - Tíz.
- Nagyon jó - mondta Stephen. - És mennyi hatvanból tíz?
Keményen gondolkoztam, ráncoltam a homlokom. - Negy-
ven? - kérdeztem.
- Nem - mondta Stephen. - Rossz válasz. Gondolkozz!
Próbáltam az ujjaimon tízesével számolni. - Megvan! - kiál-
lni tam fel. - Ötven.
- Helyes - felelte Stephen jóváhagyó mosollyal. - Nagyon jó.
I's negyvenből húsz?
Ez már tényleg nehéznek bizonyult. Egy teljes percig gondol-
koztam. - Tíz?
- Nem - mondta. - Koncentrálnod kell. De eddig egészen
ngyes voltál - tette hozzá kedvesen.
A jelenet megdöbbentő utánzata volt annak, ahogy egy fogya-
lekos gyereknek adna számtanleckét az ember. Hangja, gesztu-
N>ii tökéletesen utánoztak egy jó szándékú, de leereszkedő ta-
nárt, egészen pontosan engem (rosszul is éreztem magam tőle),
rthogy kivizsgáltam Londonban. Nem felejtette el. Jó lecke volt
»•/. nekem és mindenkinek, aki lebecsülte őt. Stephen nagyon
élvezte, hogy megfordíthatta a szerepeket csakúgy, mint a raj-
zán, ahol ő legyez getett engem.
Az oroszországi utazás egyfelől pompás és izgalmas, másrész-
lúl elszomorító, kiábrándító, csalódást keltő volt. Azt reméltem,
h< így Stephen autizmusa mögé tudok hatolni, megpillanthatom
fi mélyben rejlő személyiségét, elméjét, de ennek csak burkolt
jeleivel találkoztam. Szentimentálisán reménykedtem benne,
241
i
hogy kiváltok belőle valamilyen mélyebb érzelmet, megdob-
bant a szívem az első „Helló, Olivér!" hallatán, de nem volt
folytatás. Szerettem volna, ha megkedvel vagy legalább egyedi
személynek lát - közömbös jó modorában és humorában azon-
ban volt valami nem éppen barátságtalan, de valahogy egybe-
mosó attitűd. Kapcsolatra vágytam vele, ehelyett belekóstol-
hattam abba, hogy mit érezhetnek egy autista gyerek szülei,
amint napról napra egy reakcióképtelen gyerekkel kell szem-
benézniük. Mindvégig egy valamennyire normális személyi-
ségre számítottam, akinek bizonyos képességei és bizonyos
problémái vannak - ma viszont úgy látom őt, mint akinek az
elmebeli működése, létezési formája egészen különös, ide-
genszerű, aki a saját útján jár, az én eszközeimmel megérthe-
tetlen módon.
Mégis voltak alkalmak - a tojástörés vagy a tanár-diák játék
-, amikor úgy éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyunk, így
továbbra is reménykedtem, hogy valamilyen kapcsolat mégis-
csak kialakulhat köztünk, s ezért minden évben, ahányszor csak
Londonban jártam, meglátogattam őt. Egy-két ilyen alkalom-
mal elmentünk kettesben sétálni. Még mindig reménykedtem,
hogy megnyílik, és megmutat valamit spontán, „valóságos"
énjéből. Bár mindig vidám „Helló, Olivér!" kiáltással üdvözölt,
azért csak ugyanolyan udvarias, komoly és távolságtartó ma-
radt, mint kezdetben.
Egy közös szenvedélyünk mégis volt - az autók megfigyelése.
Stephen kedvencei az ötvenes-hatvanas évek nagy, felnyitható
tetejű autói voltak. Én ezzel szemben ifjúkorom sportkocsijaiért
rajongok - Bristol, Frazer-Nash, régi Jaguarok, Aston Martin.
Ketten együtt majdnem minden létező autótípust azonosítani
tudtunk, és azt hiszem, Stephen szövetségesként, bajtársként
tekintett rám ebben a játékban - de ennél közelebb nem kerül-
tünk egymáshoz.
Az Úszó Városokat 1991 februárjában adták ki, és pillanatok
alatt az eladási listák élére került Angliában. Amikor ezt el-
mondták Stephennek, ő csak annyit mondott: - Nagyon jó! - I
Úgy tűnt, nem nagyon hatott rá vagy talán nem is értette, és ez
volt a dolog lényege. Ekkoriban éppen új iskolába készült, ahol
főzni, közlekedési eszközökön utazni tanították, egyszóval arrn,
hogy elsajátítsa a független életvitelhez szükséges készségeket.
242
A vasárnapot azonban csakis a rajzolásnak szentelte, megbízás-
ból és megbízás nélkül végzett munkái hétvégéről hétvégére
i negsokszorozódtak.
Stephen művészi tehetségének kérdése eszembe jutatta Martint,
.íz értelmi fogyatékos zenész és emlékezőművész „savant"-ot,
akivel 1980-ban találkoztam. Martin - akinek apja híres opera-
énekes volt - rajongott az operákért, és első hallásra képes volt
megjegyezni őket. Legnagyobb szenvedélye azonban Bach volt,
es én valahogy nagyon furcsának találtam, hogy egy ennyire
egyszerű embernek ilyen szenvedélye legyen. Bach annyira
intellektuális volt, Martin pedig annyira fogyatékos. Amire nem
|ollem rá - egészen addig, amíg kazettákat nem vittem neki, a
kantátákat, a Goldberg-variációkat, és egyszer a Magnificatot -,
<i/ az volt, hogy általános intellektuális korlátái ellenére zenei
intelligenciája lehetővé tette, hogy megértse Bach műveinek
Miukturális szabályait és komplexitását, az ellenpontozások és
íiigák bonyolultságát; valójában egy profi zenész zenei intelli-
genciájával rendelkezett.
Korábban nem ismertem fel helyesen a „savant" tehetségek
kognitív struktúráját. Nagyjából a gépies emlékezés megnyilvá-
nulásainak tekintettem őket, nem többnek. Martinnak is fan-
tasztikus memóriája volt, de nála egyértelmű volt, hogy Bachra
vonatkozó memóriája strukturális vagy kategoriális és aprólé-
ki isa n rendszerező jellegű - értette, hogyan épül fel a zene, hogy
vz a variáció az előző fordítottja, hogy a különböző hangokat
vgv vonalba fűzheti, és egy kánonba vagy egy fúgába kombiná-
lódhatnak, sőt ő maga is képes volt egyszerű fúgákat kompo-
nálni. Legalábbis néhány taktussal tudta előre, hogy miként
folytatódik majd a sor. Ezt persze nem tudta megfogalmazni,
nr in volt minderről explicit tudása, de a zenei formák figyelem-
ív méltó implicit tudásával rendelkezett.
Mintán Martinnál már láttam ezt, felfedeztem az analógiát
azokban a művészi, mindent megjegyző és fejszámoló „sa-
Víinl''-okban is, akikkel korábban találkoztam. Mindannyian
Ign/i, csak éppen valamilyen szempontból sajátságos intelligen-
• iAv.il rendelkeztek, amely a megismerésnek csak egy bizonyos
h í uk lére korlátozódott. A „savant"-ok nyújtják a legerőtelje-
i i»|» bizonyítékot arra, hogy különféle intelligenciák létezhet-
243
í
nek, amelyek teljesen függetlenek is lehetnek egymástól. Ho-
ward Gardner a következőképpen fejezi ezt ki Frames of Mind
(Az elme keretei) című könyvében:
Az „idiot savant"-ok esetében... egy bizonyos emberi készség egyedi
megőrzési képességét tapasztalhatjuk, szemben a más területeken
nyújtott középszerű vagy súlyosan fogyatékos teljesítményével... ezek
az emberek lehetővé teszik számunkra, hogy az emberi intelligenciát
viszonylag elszigetelten figyelhessük meg.
Gardner elképzelése szerint nagyon sok egymástól elkülönü-
lő és elkülöníthető intelligencia - vizuális, zenei, lexikális stb. -
létezik, amelyek autonómok és függetlenek, mindegyiknek ön-
álló képessége van arra, hogy az adott megismerési terület
szabályait és struktúráit elsajátítsa; külön „szabályokkal" ren-
delkeznek és - minden valószínűség szerint - külön idegrend-
szeri hátterük van.8
A nyolcvanas évek elején Beate Hermelin és munkatársai
megpróbálták ellenőrizni ezt az elképzelést, „savant" tehetsé-
gek különféle képességeit vizsgálva. Azt találták, hogy a vizu-
ális „savant"-ok a normál átlagembereknél sokkal hatékonyab-
ban emelték ki jelenetek és ábrák lényegi sajátosságait, és hogy
emlékezetük nem fényképszerű vagy eidetikus, hanem sokkal
inkább kategorizáló és elemző; képesek voltak kiválasztani és
megragadni a „fontos sajátságokat", ezeket felhasználva pedig
képzeleti képeket építettek fel.
Egyértelmű volt az is, hogy amint felállítottak egy strukturális
„szabályt", ennek segítségével változtatásokat és variációkat
tudtak végezni. Hermelin és munkatársai Trefferttel együtt
megvizsgálták a vak, szellemi fogyatékos és elképesztően tehet-
séges zenész csodagyereket, Leslie Lemke-t, aki - mint Vak Tom
8 Egy örökletes betegségben, a Williams-szindrómában zavarba ejtő verbálin
(és szociális) koraérettség tapasztalható, amelyhez súlyos intellektuális (és nz
írással kapcsolatos) defektus társul - a különféle intelligenciák szélsőségen
szétválása. A nyelvi tehetség és az intellektuális defektus kombinálódása külö-
nösen meglepő: a Williams-szindrómás gyerekek gyakran higgadt, jó kifejező-
készségű, szellemes gyerek benyomását keltik, szellemi fogyatékosságuk csak
lassan bontakozik ki. Ennek a betegségnek a pontos neuroanatómiai korrelA-
tumait Ursula Bellugi és mások vizsgálják.
244
száz évvel korábban - improvizációs képességéről és elképesztő
zenei memóriájáról volt híres. Lemke első hallásra ráérzett bár-
kinek a stílusára Bachtól Bartókig, és ezt követően képes volt
bármilyen darabot az adott szerző stílusában eljátszani vagy a
legkisebb erőfeszítés nélkül improvizálni.
Ezek a vizsgálatok azt az elképzelést támasztják alá, hogy
létezik egy sor elkülönülő, autonóm kognitív képesség vagy
intelligencia, amelyek mindegyike - Gardner hipotézisének
megfelelően - saját algoritmusokkal és szabályokkal rendelke-
zik. Korábban volt egy olyan tendencia, hogy a „savant"-ok
képességeit rendkívülinek vagy bizarmak tekintsék, napjaink-
ban kezdik ezeket a „normális" övezetbe tartozónak látni, ame-
lyek csak izoláltságuk és nagyon magas színvonaluk tekinteté-
ben különböznek a hétköznapi képességektől.
De vajon valóban hasonlítanak-e a „savant"-ok képességei a
normálisokéhoz? Az ember nem tudott anélkül kapcsolatba
kerülni Stephennel, Nadiával, Martinnal vagy bármelyik „sa-
vant"-nal, hogy ne érezte volna azt, hogy valami gyökeresen
más lép működésbe. Nemcsak arról van szó, hogy a „savant"-ok
leljesítménye statisztikai értelemben nagyon szélsőséges vagy
hogy első látásra hihetetlenül koraérettnek tűnnek (Martin két-
évesen operarészleteket tudott elénekelni), hanem hogy radiká-
lisan eltérnek a normális fejlődéstől. Ez Nadia esetében teljesen
egyértelmű volt, ő átugrotta a normális firkálás és a sematikus,
ebihal-ábrázolás szakaszait, és úgy rajzolt, amire egyetlen kora-
beli, normális gyerek se lett volna képes. Ugyanez volt a helyzet
‘•lephen esetében is, akiről Christől tudjuk, hogy hétévesen a
„legkevésbé sem gyerekes rajzokat" készítette.
A csodagyerekség és koraérettség másik oldala éppen ez a
neingyerekszerűség, hogy a „savant" képességei nem úgy fej-
lődnek, mint egy normális tehetségé. Kezdettől teljes vértezet-
ben pattannak elő. Stephen művészete hétéves korában egyér-
Irlműen csodás volt, tizenkilenc éves korára azonban - bár
szociálisan és személyiségét tekintve mutatott némi fejlődést -
nem fejlődött sokkal tovább. A „savant" képességei egy végle-
gesen legyártott, beállított és működésre kész eszközre hason-
lítanak. Gardner is így ír minderről: „Tételezzük fel, hogy az
emberi elme számos, finoman hangolt komputációs szerkezetet
iililalmaz... és mi nagymértékben különbözünk egymástól ab-
245
bán a tekintetben, hogy mely szerkezeteknek van elsőbbségük
a működésben."
A „savant"-képességek a normálisnál sokkal autonómabbak,
majdhogynem automatikusak. Nem kötik le teljesen az elmét
vagy a figyelmet; Stephen például körbenézegetett, walkmanjét
hallgatta, énekelt vagy beszélt rajzolás közben; Jedediah Buxton
elképesztő számításai pedig haladtak a maguk rendíthetetlen
útján, miközben ő élte mindennapi életét. A „savant"-ok képes-
ségei - a normális képességekkel ellentétben - nem állnak kap-
csolatban a személy többi részével. Mindez teljesen eltérő ideg-
rendszeri mechanizmusokra utal, mint amelyek a normális ké-
pességek hátterében állnak.
Lehetséges, hogy a „savant"-ok agya erősen specializált, na-
gyon fejlett rendszereket, „neuromodulokat" tartalmaz, és ezek
adott időben „bekapcsolnak" - ha a megfelelő inger (zenei,
vizuális vagy bármi más) a megfelelő időben találkozik a rend-
szerrel - és rögtön teljes erőbedobással látnak munkához. így
például a naptárzseni „savant" ikreknél, akik hatéves korukban
láttak egy naptárat, ez beindította különös képességeiket -
azonnal képesek voltak olyan nagyléptékű strukturális szabá-
lyosságokat észrevenni a naptárban, tudattalanul szabályokat
és algoritmusokat kiemelni, amelyek alapján meg tudták jósolni
dátumok és napok egybeesését; számunkra mindez - ha egyál-
talán képesek lennénk rá - csakis tudatosan kidolgozott algorit-
musok és rengeteg idő és gyakorlás segítségével sikerülhet.
Ennek a hirtelen fellángolásnak alkalmanként az ellenkezőjét
- vagyis a „savant"- tehetség hirtelen kihunyását - is tapasztal-
hatjuk, és ez szellemi fogyatékos vagy autista „savant"-oknál
éppen úgy előfordulhat, mint normális, de „savant" tehetséggel
rendelkező egyéneknél. Vladimír Nabokov számos más képes-
sége mellett csodálatos számolóképességgel is rendelkezett, ami
hétéves korában egy súlyos láz és delírium következtében
nyomtalanul eltűnt. Nabokov úgy érezte, hogy ennek a csodá-
latos számolási készségnek, amely oly misztikusan bukkant elő
és tűnt el, valójában nem sok köze van „őhozzá", úgy tűnt,
megvannak neki a saját törvényei - és ezek többi képességétől
teljesen eltérő természetűek.
A normális tehetség nem jelenik meg és múlik el ilyen módon,
hanem tartósan megmarad, fejlődik, növekszik, személyes stí-
246
Inst vesz fel, ahogy kiépülnek összeköttetései, és beágyazódik
az. elmébe és a személyiségbe. A „savant"-tehetség viszont sa-
játosan izolált, befolyásolhatatlan és automatikus.
Az elme azonban nem csupán képességek gyűjteménye. Az
rline egyszerű, kompozíciós vagy moduláris elképzelése, amit
néhány neurológus és pszichológus hangoztat, nem tartható
lenn. Ez ugyanis figyelmen kívül hagyja az elmének azt az
Általános minőségét- nevezhetjük kiterjedésnek, terjedelemnek
v.igy nagyságnak ami a normális embereknél azonnal szem-
betűnik. Ez egy olyan általános kapacitás, amely a modalitások
lelett áll, és átsejlik az egyes képességeken. Ezért mondjuk azt
Valakire, hogy „éles elméje" van. Nem kevésbé lényeges, hogy
a moduláris nézet megszünteti a személyiség központját, a
Béliét, az „ént" is. Normális esetben van valamilyen koherenciá-
iéi emtő, egyesítő erő, amely integrálja az elme különböző ké-
pességeit, egyesíti ezeket tapasztalatainkkal és érzelmeinkkel,
megalkotva ezáltal személyiségünk egyedi mintázatát. Ez a
globális vagy integrálóképesség teszi lehetővé számunkra,
hogy általánosítsunk és elmélkedjünk, hogy öntudattal rendel-
kező énünk alakuljon ki.
Kurt Goldstein különösen érdeklődött az ilyen globális ké-
pességek iránt, az organizmus „absztrakt kategorizálóképes-
negenek" vagy „absztrakt attitűdnek" nevezte őket. Goldstein
Előfordul olyan is, hogy „savant" és normális tehetség egyszerre legyenek
|i len; néha különböző (mint Nabokov esetében), néha pedig, zavarba ejtő mó-
dim, ugyanazon a területen. Ez volt a benyomásom azzal a rendkívül tehetséges
ll.il.demberrel kapcsolatban is, akit csecsemőkora óta ismerek. Eric W. kétéves
k mában folyékonyan olvasott, és ez nem hiperlexia volt, mert meg is értette,
nniil olvasott. Ugyanebben az életkorban hallás után megismételt bármilyen
dallamot, összhangban énekelt rá, és tudta, mi a fúga és az ellenpontozás.
I l.iimnévesen figyelemre méltó rajzokat készített, perspektivikus ábrázolással.
I Izi vesen írta első vonósnégyesét. Kora kamaszkorában komoly tudományos
készségeket mutatott, és most, húszas éveinek elején meghatározó munkát
Végez, mint kémikus. (Soha nem vol t azonba n az az érzésem Eric W.-vel kapcso-
lalban, hogy autista volna - spontán és játékos gyerek volt, és érzésekkel teli
Ivliiott vált belőle). Ha csak „savant"-képességei lettek volna, akkor nem lett
Volna képes ilyen fokú fejlődésre és integrációra. Viszont ha csak normális
képességei lettek volna (legalábbis a grafikus szférában), azok nem ilyen „sa-
vául "szerű formában nyilvánultak volna meg. Egyedülálló szerencse volt,
In így mindkettő megvolt benne.
247
munkásságának egy része az agysérülések hatásaival foglalko-
zik. Azt találta, hogy amennyiben az agy frontális lebenye kiter-
jedtebben sérül, akkor a specfikus képességeken (nyelvi, vizuá-
lis vagy bármi más) túl károsodik az absztrakt kategorizációs
képesség is, és mindez legalább akkora, sőt néha sokkal súlyo-
sabb károsodást jelentett, mint valamelyik specifikus képesség
sérülése. Goldstein fejlődési rendellenességekkel is foglalko-
zott, és - kollégáival, Martin Scheererrel és Éva Rothmann-nal
együtt - közölte az „idiot savant"-ról valaha is megjelent legala-
posabb elemzést. Betege, L. súlyosan autista fiú volt, figyelemre
méltó zenei, matematikai és emlékezőtehetséggel. 1945-ben
megjelent A Case of „Idiot Savant": An Experimental Study of
Personality Organization (Egy „idiot savant" esete: A személyiség
szerveződésének kísérleti vizsgálata) című cikkében a követke-
zőképpen ír az elme többfaktoros vagy kompozíciós elképzelé-
séről:
Ha csupán az egymástól teljesen független képességek léteznének...
akkor L. kiváló matematikus és zenész lenne... De mivel ennek az
elképzelésnek a tények ellentmondanak, meg kell magyaráznunk,
hogy „érdeklődése" és a „gyakorlás" ellenére miért nem lett belőle
egyik sem.
Azért nem, vonják le a következtetést Goldsteinék, mert fel-
tűnést keltő és valóságos képességei ellenére valami egészleges
dolog pótolhatatlanul hiányzott nála.
L.-nél az absztrakt hozzáállás károsodott, és ez teljes viselkedését
áthatotta. A nyelvi szférában ez úgy nyilvánult meg, hogy képtelen volt
megérteni vagy használni a szimbolikus vagy fogalmi jelentéseket;
képtelen volt a tárgyak jellemzőit elvontan megérteni vagy megfogal
mazni... nem volt képes a „miért" kérdést feltenni különböző esemé-
nyekkel kapcsolatban, vagy elképzelt szituációkkal megbirkózni és
megérteni azok magyarázatát. Ugyanez a károsodás áll a szociális
tudatosság hiányának, más emberek iránti érdektelenségének, korlá
tolt értékrendjének és annak a hátterében, hogy képtelen volt bármit is
magába szívni az őt körülvevő társadalmi, kulturális és emberi kap
csolatok hálójából... Ugyanez a károsodás nyilvánult meg („savant")
teljesítményében is, ami nem tudott kiemelkedni a tükrözés és ver-
balizáció konkrét kontextusából... Károsodott absztrakciós képessége-
inek következtében L. nem tudta aktívan és kreatívan fejleszteni adott •
248
sagait... abnormálisán konkrét, specifikus és steril maradt; képességei
wein a tágabb értelemben vett szubjektummal, sem a társas belátással
nem tudtak integrálódni. A normális tehetség karikatúrájává kezdett
válni.
Ha Goldstein megfogalmazásai az „idiot savant"-okkal és az
,m (izmussal kapcsolatban helytállóak, és Stephenből valóban
hiányzik vagy viszonylag hiányzik az absztrakciós képesség,
akkor kérdés, hogy milyen mértékben képes identitás és self
kialakítására? Mennyire képes a tudatos önreflexióra? Mennyi-
iv lehet tanítani vagy befolyásolni személyes vagy kulturális
kapcsolatokon keresztül? Milyen mértékben képes a személyi-
ségfejlődésre (szemben a technikai értelemben vett fejlődéssel)?
Mennyiben tükröződik mindez művészetében? Goldstein el-
képzeléseinek fényében élesen merülnek fel az ilyen és ehhez
hasonló kérdések azzal a paradoxonnal kapcsolatban, hogy
ilyen elképesztő tehetség ennyire kezdetleges elméhez és iden-
titáshoz társulhat.
I'’9] októberében San Franciscóban találkoztam Stephennel. Le
voltam nyűgözve tőle, hogy mennyire megváltozott, amióta
utoljára láttuk egymást - most tizenhét éves volt, sokkal maga-
.abb, jóképűbb, mélyebb hangú. Nagyon izgatott volt a gondo-
lattól, hogy San Franciscóban van, és egy haiku költemény
.1 fiúsában szinte megállás nélkül az 1989-es földrengésről a
I <  levízióban látott jeleneteket szajkózta: - Hidak összeomlottak.
Autók összetörtek. Tűzcsapok spriccelnek. Hasadékok nyílnak.
1 m berek repülnek.
Az első napon felmásztunk a Pacific Heights tetejére. Stephen
elkezdte lerajzolni a domb tetejéről lefelé kanyargó Broderick
* >1 i cetet. Miközben rajzolt, bizonytalanul körbenézett, de figyel-
met leginkább a walkmanje kötötte le. Korábban megkérdeztük
lÓle, hogy mit gondol, miért kanyarog a Broderick ahelyett,
In így egyenesen menne. Nem tudta megmondani vagy talán
belátni sem, hogy a meredeksége miatt, és amikor Margaret azt
mondta neki, hogy „meredek", akkor visszhangszerűen megis-
melelte. Még mindig szellemi fogyatékosnak tűnt.
Továbbsétálva varázslatosan feltárult előttünk a hajókkal tar-
ki I <> tt öböl, s az Alcatraz mint egy drágakő ragyogott a közepén.
249
i
Egy pillanatig azonban mindezt nem „láttam", hanem csak a
színek zavaros kavalkádját, az érzékietek absztrakt, kategorizá-
latlan tömegét érzékeltem. így látta volna mindezt Stephen is?
Stephen kedvenc épülete San Franciscóban a Transamerica
Piramis volt. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért, azt vála-
szolta: - A formája miatt - majd bizonytalan arccal hozzátette:
- Egy háromszög, egy egyenlő szárú háromszög... tetszik ne-
kem! - Teljesen mellbe vágott, hogy Stephen a maga kezdetleges
nyelvezetével az „egyenlő szárú" kifejezést használta, holott ez
teljesen tipikus autistáknál: kora gyerekkorban elsajátítják a
geometriai fogalmakat és terminusokat, méghozzá jóval alapo-
sabban, mint a személyekkel kapcsolatos vagy szociális fogal-
makat.10
Nem nagyon érti azt sem, hogy mi az autizmus - ez egy
váratlan esemény kapcsán világossá vált a Polk Streeten sétálva.
Bár ennek egy a millióhoz esélye sem volt, pont egy olyan kocsi
mögé kerültünk, amelynek a rendszámtábláján az állt,
„autizmus". Rámutattam, és megkérdeztem Stephentől: - Ez
mit jelent? Nehézkesen olvasta ki-AUTIZMUS2.
- Igen - mondtam és az mit jelent?
- U... U... Utizmus - dadogta.
- Nem teljesen. Nem utizmus, hanem autizmus. Mi az az
autizmus?
- Az, ami azon a rendszámtáblán van - válaszolta, és itl
elakadtunk.
10 Freeman Dyson, aki gyerekkorától kezdve ismerte Jessy Parkot, a követ-
kezőket írja:
Mindig éreztem, hogy általa kerültem a legközelebbi kapcsolatba egy idegen
intelligenciával. Az autista gyerekek annyira furcsák, és annyira különbőz
nek tőlünk - és mégis képesek vagyunk kommunikálni velük, hiszen annyi
mindenről lehet velük beszélni... (Ugyanakkor) nincs saját identitásfogalma,
nem érti a „te" és az „én" közötti különbséget - a személyes névmásokat
mindenfajta megkülönböztetés nélkül használja. Az ő világa éppen ezért
gyökeresen eltér a miénktől. A konkrét társas viszonyokat nagyon nehezen
érti meg. Másfelől az absztrakt dolgok nem jelentenek számára nehézségei,
így a matematika is jól megy neki, és erről nagyon jól el is lehet vele
beszélgetni.... Úgy hiszem, az autizmus a lehető legközelebb visz a szemé-
lyiség neurológiai alapjainak megértéséhez. Ezeknél az embereknél ugyanitt
az intelligencia sértetlen, mégis valami nagyon központi dolog hiányzik.
250
Az egyértelműnek tűnik, hogy tudja: különbözik másoktól,
különleges. Valósággal rajong az Esőemberért, és azt gyanítom,
hogy azonosul a Dustin Hoffman által megformált figurával,
a filmtörténet egyetlen autista hősével. Megvan neki kazettán
i film teljes hanganyaga, és folyamatosan azt hallgatja a walk-
manjén. Hosszú részeket tud elmondani a filmből, tökéletesen
utánozva a szereplők intonációját. (Az, hogy figyelmét teljesen
a filmnek szenteli, és állandóan azt hallgatja magnóján, cseppet
sem zavarja művészetében - csodálatos, hogy mennyire ponto-
san tud rajzolni, miközben figyelme valahol teljesen máshol jár
- viszont még kevésbé teszi lehetővé a beszélgetést és a társas
érintkezést.)
Az Esőember iránti rajongásával együtt járt az is, hogy min-
denáron szeretett volna eljutni Las Vegasba. Itt azonban nem a
házak érdekelték, hanem szeretett volna, csakúgy, mint az Eső-
< mber, elmenni egy kaszinóba. így azután el is töltöttünk ott egy
estét, majd egy 1991-es Lincoln Continentallal nekivágtunk a
sivatagnak Arizona felé. - Jobban szeretett volna egy 1972-es
< hevrolet Impalát - magyarázta Margaret, de - Stephen nagy
csalódására - ilyet sajnos nem tudtunk szerezni.
A Grand Canyonhoz közel megálltunk egy parkolóban - innen
a Grand Canyon egy jelentős része látható volt, de Stephen
11gyeimét csak a parkolóban álló többi autó keltette fel. Amikor
megkérdeztem tőle, hogy mit gondol a Canyonról, csak annyit
mondott: - Nagyon, nagyon szép, nagyon szép látvány.
Mire emlékeztet?
Olyanok, mintha házak, épületek volnának - válaszolta.
háláltunk Stephennek egy helyet, ahonnan lerajzolhatta a
l anyon északi karimáját. Talán egy kicsit kevésbé folyamatosan
vs magabiztosan kezdett el rajzolni, mint hogyha egy épületet
rajzolt volna, de úgy tűnt, a sziklák alapvető architektúráját
hí került megragadnia. - Zseni vagy, Stephen - mondta neki
Margaret.
Stephen mosolyogva bólogatott. - Ja, ja.
Mivel tudtuk, hogy imádja a magaslati kilátást, elhatároztuk,
hogy helikopterrel átrepülünk a Grand Canyon felett. Stephen
nagyon izgatott volt, és repülés közben ide-oda forgatta a fejét,
ahogy alacsonyan végigszálltunk a Canyonon, átsiklottunk az
251
északi perem fölött, majd egyre magasabbra kerültünk egészen
addig, amíg már csak madártávlatból láttuk a tájat. A pilóta
egyfolytában a Canyon geológiájáról és történetéről mesélt,
Stephen azonban nem figyelt rá, azt hiszem, csak formákat -
vonalakat, határokat, árnyékokat, színeket, perspektívákat lá-
tott. Ahogy ott ültem mellette és figyeltem, hogyan vándorol a
tekintete, elképzeltem, hogy mindezt az ő szemével látom, meg-
próbáltam hátrahagyni az alattam húzódó sziklasávokkal kap-
csolatos intellektuális tudásomat, és csakis vizuális terminusok-
ban látni az egészet. Stephennek sem tudományos ismeretei,
sem ilyen irányú érdeklődése nem volt, így azt gyanítom, a
geológiai fogalmakból mit sem értett, csupán perceptuális ké-
pességei és vizuális érdeklődése tette képessé arra, hogy felfogja
és később abszolút precíz módon lerajzolja a Canyon geológiai
sajátosságait, méghozzá olyan szelektivitással, amit egy fény-
kép nem tud produkálni. Megragadta a Canyon hangulatát,
esszenciáját, mint ahogy megragadta Matisse képének esszen-
ciáját is.
Újra nekivágtunk a sivatagnak, és ahogy Flagstaff felé ara-
szoltunk, egyre ritkultak a saguaro kaktuszok is az út mentén,
az utolsó magányos óriást nyolcszázötven méter magasan lát-
tuk. A kopár Bradshaw-hegység, ahol a nyolcvanas években
aranyat és ezüstöt találtak, tőlünk balra tornyosult. Sík területre
érkeztünk, amit fügekaktuszok borítottak, köztük néhány tehén
legelészett. Ezen a vidéken még lehet néha látni vadlovakat és
vadszamarakat, néha egy-egy villás szarvú antilopot is. A San
Franciscó-i dombok óriási hajóként lebegtek a horizonton.
- Nagyon jól beleillene ebbe a tájba egy autó - jegyezte meg
Stephen. (Korábban lerajzolt egy zöld Buickot a Monument
Vallleyvel a háttérben.) Csodálkoztam - és fel voltam háborod-
va: itt álltunk a föld egyik legfenségesebb, legnagyszerűbb táján,
és ő csak arra tud gondolni, hogy milyen jól mutatna itt egy autó!
Amíg én jegyzetelgettem, Stephen kaktuszokat rajzolt, úgy
fogta fel őket, mint a vadnyugat jelképeit, mint ahogy korábban
a gondolát Velence, a felhőkarcolókat New York jelképeinek
tartotta. Egy állat, valószínűleg egy nyúl futott át előttünk az
úton, én pedig, nem is tudom, miért, hirtelen felkiáltottam: -
Nutria! - Stephennek nagyon tetszett a szó hangzása, ezért jó
néhányszor élvezettel megismételte.
252
Az arizonai utazás megmutatta, hogy Stephen ugyanolyan
rejtélyes módon fogta fel a sivatagot, a kanyonokat, a kaktu-
szokat, a természeti tájakat, mint az épületeket és a városokat.
A legmeglepőbbnek azonban a Canyon de Chellyben töltött
délután bizonyult. Ide Stephen egy navaho művésszel ment,
aki egy különleges, szent kilátóhelyet mutatott neki, ahonnan
lajzolni lehetett, és elmesélte neki népének történetét és mi-
it iszait; hogyan éltek itt a kanyonban századokkal korábban.
Stephen mindezek iránt teljesen közömbös volt, a maga nem-
htrődöm módján rajzolgatott - körbenézegett, dörmögött,
mormogott magában -, ezzel szemben a navaho művész ke-
ményen dolgozott, teljesen a rajzolásnak szentelte magát.
Azonban hiába tért el gyökeresen az attitűdjük, Stephen rajza
sokkal jobban sikerült, és úgy tűnt (a navaho művésznek is),
hogy sokkal jobban visszaadta a hely különös misztikumát és
szentségét. Stephenből, úgy tűnt, teljességgel hiányoznak a spi-
i duális érzések, csalhatatlan szemével és kezével mégis megra-
gadott valami olyasmit, amit mi, többiek „megszentelt"-nek
nevezünk.
Lehet, hogy Stephen valahogy magába szívta a szentség fo-
galmát, és ez jelent meg a rajzaiban, vagy mindezt mi vetítettük
vsak rá a képekre? Margarettel gyakran - mint például a lenin-
gi ádi kolostori esküvő esetében is - különbözött a véleményünk
azzal kapcsolatban, hogy mit is érez valójában Stephen. Itt a
( anyon de Chellyben azonban megfordultak a szerepek: Mar-
garet állította, hogy Stephent megérintette a hely szentsége, én
v iszont szkeptikus voltam. Ez a bizonytalanság Stephen gondo-
la laival és érzéseivel kapcsolatban állandóan felmerült minden-
kiben, aki csak ismerte.
Néha arra gondoltam, hogy az „érzelem" vagy az „érzelmi
válasz" radikálisan más lehet Stephen esetében: nem kevésbé
i iitenzív, de valahogy lokálisabb természetű, mint a mi esetünk-
ben - tárgyhoz kötött, eseményhez kötött, anélkül hogy egye-
li Iné vagy kiterjedne valami általánosabbá, anélkül hogy énjé-
nek a részévé válna. Néha az volt az érzésem, hogy a helyek,
i'inberek, jelenetek hangulatát, atmoszféráját inkább valamiféle
pillanatnyi rezonancia vagy mimikri révén szedte fel, nem pe-
dig az érzékenységnek nevezett hosszabb folyamat által. így
visszhangozhatja, reprodukálhatja vagy tükrözheti a világ
253
szépségeit anélkül, hogy bármilyen esztétikai érzék társulna
ehhez. Lehet, hogy a Canyon de Chelly vagy a kolostor atmosz-
férájára is így rezonált, mindenfajta „vallásos" érzés nélkül.
*
Amikor visszatértünk phoenixi szállodánkba, valamilyen fúvós
hangszer hangját hallottam Stephen szobájából. Bekopogtam
hozzá, és ahogy beléptem, láttam, hogy egyedül van, és kezét a
szája előtt tartja. - Mi volt ez? - kérdeztem.
- Egy klarinét - válaszolta, majd bemutatta, hogy tubát, sza-
xofont, trombitát, furulyát is tud utánozni, méghozzá vala-
mennyit megdöbbentő pontossággal.
Visszatértem a szobámba, és közben arra gondoltam, milyen
hihetetlen hajlama és képessége van Stephennek az utánzásra,
mennyire áthatja ez az életét. Gyerekként echolaliás tünetei
voltak: bármit mondtak neki, az utolsó vagy utolsó két szót
mindig visszhangszerűen megismételte, és ez még mindig
gyakran előfordult, ha fáradt vagy regresszív állapotban volt.
Az echolalia nem tartalmaz érzelmeket, szándékot, „tónust" -
teljesen automatikusan megy végbe, akár alvás alatt is. Stephen
előző napi „nutriája" viszont sokkal komplexebb volt ennél,
ráérzett a hang ízére, a furcsa hangsúlyra, amit adtam a szónak,
de mégis a maga módján adta vissza az egészet, imitáció volt
tehát variációkkal. Ugyanez volt a helyzet, csak egy magasabb
szinten, az Esőember szövegeinek ismételgetésével is, előállította
és bemutatta az összes karaktert, interakcióikat, beszélgetései-
ket, hangjukat. Gyakran tűnt úgy, hogy ezek az ismétlések
táplálják és stimulálják; néha megszállták őt, majd megszaba-
dult tőlük.
Az ilyen „megszállás" különböző szinteken jöhet létre, és
gyakran látható postencephalitisben vagy Tourette-szindrómá-
ban: automatikus utánzásról van szó, amelyben az alacsony
szintű fiziológiai kényszer hatályon kívül helyezi a normális
elmét és személyiséget. Ilyen kényszer készteti az autistát az
automatikus mimikrire is. Létezhet azonban egyfajta magasabb
szintű identitáséhség is - hogy utánozza, magára vegye és
bekebelezze a másik személyiségét. Mira Rothenberg éppen
ezért gyakran hasonlította az autistákat egy olyan szitához, ami
állandóan szomjazza a másik identitását, de képtelen megtarta-
254
ni és asszimilálni azt. És mégis, harmincöt évnyi tapasztalattal
.1 háta mögött még mindig úgy érzi, hogy létezik valamilyen
igazi self az autistákban, és ezzel kapcsolatba lehet kerülni.
Phoenixben töltött utolsó reggelünkön már fél nyolckor fent
voltam, és az erkélyről néztem a napfelkeltét. Egy vidám „Helló,
(>liver!"-t hallottam - Stephen volt az a szomszédos erkélyen.
- Csodálatos nap - mondta, és sárga fényképezőgépét rám
kattintottá, ahogy visszamosolyogtam rá az erkélyemről. Erre a
barátságos és személyes gesztusra irháig úgy emlékszem, hogy
ezzel vettünk búcsút Arizonától. Ahogy kisétáltunk a szállodá-
ból, odament a kaktuszokhoz: - Viszlát, Saguaro! Viszlát, Hor-
dokaktusz! Viszlát, Fügekaktusz! Még látjuk egymást!
Ennek az útnak a során Stephen művészetét még ellentmondá-
st tsabbnak, még rejtélyesebbnek kezdtem érezni, anélkül hogy
ez. a rejtély a legkisebb mértékben is feloldódott volna. Mar-
garetet továbbra is elbűvölték a munkái, átölelte, és azt mondta:
- Stephen! Olyan nagy örömöt szerzel nekem. Fogalmad
Nincs, mennyire boldog vagyok! - Stephen ilyenkor csak bután
mosolygott és kuncogott, de Margaretnek igaza volt. Rajzaival
lenyleg nagy örömöt szerzett másoknak, de azt nem lehetett
h i d ni, hogy benne is keletkeztek-e ezzel kapcsolatban érzelmek,
azon az örömön kívül, hogy képességeit tréningezte és hasz-
nálta.
Arizonai utazásunk során egyszer megálltunk egy Dairy
Qi leennél, ahol Stephen két lányt fixírozott, és annyira el volt
lóink bűvölve, hogy elfelejtett kimenni a vécére. Bizonyos tekin-
lelben normális kamasz fiú ő, amit sem autizmusa, sem
„savant"-izmusa nem tud. Később odament a lányokhoz - első
kilósra nem derül ki, hogy nem tud kapcsolatokat teremteni. De
annyira nem helyénvalóan, annyira gyerekesen beszélt hozzá-
|uk, hogy azok összenéztek, kuncogtak, majd figyelemre sem
méltatták.
A fizikai és pszichológiai serdülés meglehetős késéssel
ugyan, de most teljes erővel beindult Stephennél. Hirtelen el-
kezdte érdekelni a külseje, a ruhák, a rockzene, a lányok. Fiata-
labb korában soha nem vették észre, hogy a tükör előtt állt
volna, mesélte Margaret, de most állandóan magát nézegette,
ni akig tollászkodott előtte. Határozott ízlése alakult ki az öltöz-
255
ködésben: - A vadnyugati stílusú farmereket szeretem, a kop-
tatott világoskék színűeket, hozzá inget... és fekete bőrcsizmát.
-	Mi a véleményed Olivér cipőiről? - kérdezte tőle egy alka-
lommal huncutul Margaret.
-	Unalmasak - mondta, egy pillantást vetve feléjük.
Azonban még mindig nagyon gyér társas életet él. Felszínes
találkozásai vannak különféle emberekkel, de nem tudja, ho-
gyan beszéljen velük, és családján vagy Hewsonékon kívül nem
nagyon vannak barátai. Nővérével, Annette-tel nagyon szoros
a kapcsolata, vele nagyon gyengéd tud lenni. Ma már úgy érzi,
hogy ő a családfő, anyja támogatója; Margaretet pedig önmaga
támaszának tekinti. De a legtöbbször rajzai és egyre intenzívebb
álmodozásai világába vonul vissza.
A legfőbb dolog, amiért mostanában valóban lelkesedik, a
Beverly Hills 90210 című tévésorozat, egyszerűen imádja ezt a
világot. Tavaly kérdezgettem a sorozat felől. - Imádom Jennie
Garthot - mondta. - O a legklasszabb csaj egész Los Angelesben.
Vörösre van rúzsozva a szája... Huszonegy éves. Illinois-ból
jött. A Beverly Hills 90210-ben játszik. Szerelmes vagyok belé.
Azt hiszem, 1991-ben kezdődött. Ő játsza Kelly Taylort. Mindig
farmernadrágot és farmeringet és bodyt visel. - Valójában nem
csak Jennie Garthot imádja, de a sorozat valamennyi szereplőjét
is, és belevonja őket egyre színesebben kidolgozott fantáziáiba.
- Gyűjtöm a képeiket - mondta -, és már küldtem nekik egy
csomó rajzot. - Most éppen házat akar nekik tervezni a Park
Avenue-n. Ott fognak élni mindannyian, és ő is velük lakik
majd, mint „házi művész". O fogja eldönteni, hogy ki látogat-
hatja meg őket és ki nem. Este, miután egész nap dolgoztak,
elmennek együtt vacsorázni vagy a házikóban piknikeznek.
Mindezt le is rajzolta.
Lányokkal kapcsolatos szexuális fantáziáiról is készített raj
zokat. Margaret teljesen véletlenül fedezte fel ezt egy nap uta
zásunk során, amikor bement Stephen hotelszobájába, és egy
ilyen rajzot talált az ágyánál. Más rajzaival, még a legnagysze-
rűbbekkel is, amelyeket napokig rajzolt, nem törődött, nem
érdekelte, ha elvesznek vagy tönkremennek; ezekkel a szexuális
rajzokkal azonban teljesen más volt a helyzet, ezeket sajátjainak
érezte, titkos helyeken tartotta, és senkinek nem mutatta volna
meg őket. Gyökeresen különböztek más rajzaitól, a megbízásból
256
vi 'gzett munkáktól - ezek belső világának, álmainak és vágyai-
nak, emocionális és személyes identitásának kifejeződései vol-
lak; ezzel szemben az épületekről készült rajzok, bármilyen
káprázatosán voltak is kidolgozva, nem voltak többek utánza-
toknál, reprodukcióknál.
Stephen lányok iránti érdeklődése egyfelől nagyon is normá-
lis és serdülőhöz illő volt, másfelől olyan gyerekesség és naivitás
jellemezte, ami tükrözte, mennyire hiányzik nála az emberekkel
kapcsolatos társas tudás. Nehéz róla elképzelni, hogy élvezne
egy mélyebb személyes vagy szexuális viszonyt valakivel. Az
ember gyanítja, hogy ezek a dolgok soha nem lesznek elérhető-
ek számára. Azt viszont nem tudom, hogy ő gondol-e ilyesmire
v.igy érez-e szomorúságot emiatt.
ll>93 júliusában Margaret izgatottan, felindultan hívott fel. -
Slephennél előtört a zenei tehetség - jelentette be. - Óriási
lehetseg. Azonnal ide kell jönnie! - Teljesen meglepett a hívása,
még soha nem hallottam ilyen izgatottnak.
Stephen zenei tehetségének gyökerei, csakúgy, mint rajzolói
képessége, gyerekkoráig nyúltak vissza. Lorraine Colé beszá-
molt róla, hogy amikor szinte még egyáltalán nem beszélt, már
természetes előadó- és utánozóművész volt. „Annyira élethűen
és mulatságosan alakított egy dühös embert, akit egy étterem-
ben látott, hogy csak amikor visszatekertük a videoszalagot és
njr.i megnéztük az egészet, akkor jöttünk rá, hogy végig egyet-
len szót sem mondott, csak dühös hangokat adott ki. Ekkor
<•11 ettük meg, milyen hangutánzó képessége van." Ez különösen
szembetűnő volt Japánban tett rövid utazásuk után - a japán
nyelv hangjai annyira elbűvölték, hogy amikor Andrew értük
ment a Heathrow repülőtérre, Stephen hazafelé végig áljapánul
k.irattyolt, olyan tökéletes „japános" gesztusokkal, hogy And-
lew alig tudott vezetni a nevetéstől, majdnem összetörte az
Ilii lót.
Mindannyiunk számára világos volt már évek óta, hogy Ste-
pliennek elképesztő adottsága van a hangszerek hangjának, az
akcentusoknak és intonációknak az utánzására, dallamok, rit-
musok, áriák és dalok előadására - sőt szükség esetén ki is
egészíti ezeket szavakkal, dalszövegekkel -, tudtuk, hogy óriási
kapacitású és nagyon pontos passzív akusztikus memóriája
257
van. És nem elhanyagolható, hogy szerette is a zenét; szinte
fizikai élvezetet okozott neki a zene, talán még a rajzolásnál is
nagyobbat.
Margaret azonban, aki mindezt jobban tudta nálam, bizonyá-
ra valami többre, valami teljesen új és váratlan áttörésre utalt. A
döntő tényező az volt, mondta, hogy sikerült Stephennek a
megfelelő zenetanárt megtalálni („Egyszerűen elragadó, drá-
gám!"), akivel rögtön nagyon jól megértették egymást. Úgy
időzítettem egy londoni utazásomat, hogy egybeessen heti ze-
neórájukkal, és magammal vittem zenetanár és zongoraművész
unokahúgomat, Liz Chase-t is, akinek nagyon kifinomult a
hallása, és nagy gyakorlata van az improvizációban, az elem-
zésben és a zeneelméletben.
Liz és én éppen Evie Prestonnal, a zenetanárral beszélgettünk,
amikor, ahogy az óra elütötte a delet, beviharzott Stephen. -
Helló, Evie, hogy vagy, én jól vagyok - köszöntötte, majd hoz-
zátette: - Helló, Olivér Sacks, hogy vagy? - Majd, amikor bemu-
tattuk neki az unokahúgomat: - Hellp, Liz Chase, hogy van? -
Ezután odarohant a zongorához, és Evie irányításával skálázni
kezdett, majd akkordokat énekelt, hármas hangzatokkal kezd-
ve. Mindezt rendkívül könnyedén és vidáman csinálta. A har-
madok és ötödök eszméje - a hangközöknek ez a pitagoraszi,
matematikai megfogalmazása -, úgy tűnt, veleszületett Ste-
phennel. - Soha nem kellett ezt tanítanom neki - jegyezte meg
Evie.
Látszott rajta, hogy még többre vágyik. - Most csináld hete-
dekben - mondta Evie, Stephen pedig bólintott, és úgy vigyor-
gott, mintha csokit ígértek volna neki. - Most pedig jöjjön a blues
- mondta Evie -, te adod a magasat, én a basszust. - Stepen
három ujját használva (esetlennek tűnt, de briliánsán műkö-
dött), egy magas hangot improvizált, különös, izgalmas komp-
likációkkal teli hang volt. Először csak az oktáv alsó felében
improvizált, de aztán merészebbé vált, és improvizációi sokkal
szélesebb övezetben mozogtak és jóval bonyolultabbakká vál-
tak. Összességében hat improvizációt mutatott be, és az egész
az utolsóban érte el a tetőpontját. Liz azonban azt mondta:
Improvizálni könynyű, az csak úgy kiugrik a fejedből. Ha vala
kinek megvan hozzá a zenei intelligenciája, hogy megragadja n
változatok szerkezetét, akkor majdhogynem automatikusan
258
megy a variációk generálása, éppen ez jellemzi magát az intel-
ligenciát. - Azt sokkal érdekesebbnek találta, hogy Stephen
mennyire feltöltötte érzelmekkel az improvizációját, ezáltal
„kreatívvá, merésszé, drámaian érdekessé téve azt".
Evie megkérte Stephent, hogy énekelje el a What a Wonderful
World című dalt. Hangja tele volt valóságos érzelmekkel, és
éneklés közben mozgása nem is emlékeztetett szokásos furcsa,
rángatózó mozgására. Amint befejezte az éneklést, Evie meg-
kérte, hogy elemezze a dalt összhangzás szempontjából, énekel-
je végig, és nevezze meg az akkordokat. Stephen a legkisebb
habozás nélkül megtette mindezt. - Egyértelmű, hogy rendkí-
vüli tehetsége van az összhangzáselemzéshez és a reprodukci-
< ihoz - jegyezte meg Liz. Ezt követően Evie, mint minden héten,
most is egy „interpretációs" feladatot adott neki: lejátszott neki
egy témát, amit még soha nem hallott korábban, ezúttal Schu-
mann Tráumerei című művét. Stephen feszülten figyelt, majd
elmondta „asszociációit": - Szél fúj a mezőkön, nárciszok ta-
vasszal... egy patak... napfény... (nagyon tetszik)... rózsaker-
lek, könnyű szellő, friss... gyerekek jönnek elő, és a barátaikkal
játszanak.
Vajon Stephen - akiből annyira hiányoztak az érzelmek, aki
annyira el volt zárva tőlük - tényleg átélte ezeket az érzéseket
rs hangulatokat? Vagy csak egyszerűen megtanulta valahogy
„i lekódolni" a zenét, megtanulta, hogy egy ilyen és ilyen forma
nz „idilli, pasztorális" vagy „tavaszi", és hogy ezeknek milyen
kepék felelnek meg? Lehet, hogy mindez csak trükk volt, igazi
rí zések nélkül? Később beszámoltam ezekről a gondolataimról
I vie-nek, és ő elmondta, hogy Stephen asszociációi kezdetben
egocentrikusak voltak és semmilyen kapcsolatban nem álltak a
zenével. O azonban fokozatosan elmagyarázta neki, hogy adott
। r/ések vagy képek milyen zenei formákkal szoktak „együtt
|.i i n i", és ő megtanulta ezeket. Ennek elléfjert* Evie úgy gondol-
ta, hogy Stephen ténylegesen át is éli ezeket az érzéseket.
Végül eljött az ideje, hogy Stephen kiválassza, melyik dalt
ni arja előadni. Ő az It's Nőt Unusuall, egyik kedvencét válasz-
tól la, ez egy olyan dal volt, amelyben igazán elengedhette ma-
gái Nagy lelkesedéssel énekelt, ringatta a csípőjét, táncolt, mu-
togatott, grimaszokat vágott, és egy képzeletbeli mikrofont len-
getett a szája előtt, szemlátomást egy képzeletbeli stadionnak
259
énekelt. Az It's Nőt Unusualt Tóm Jones is feldolgozta, és Ste-
phen az ő változatát énekelte, felvette Jones hivalkodó testtar-
tását, és az egészet egy kis Stevie Wonder-stílussal fűszerezte
meg. Teljesen eggyé vált a zenével, az pedig átjárta őt és ebben
a pillanatban megszűnt félrebillent nyaktartása, gólyalábmoz-
gása, rángatózása, félrenézése. Egész autista lénye eltűnt, test-
tartását szabad és kecses mozgás váltotta fel, amit a dalnak
megfelelő, változatos érzelmek kísértek. Az átváltozástól telje-
sen megbabonázva csupa nagybetűvel beírtam a jegyzetfüze-
tembe: „AZ AUTIZMUS MEGSZŰNT." De ahogy a zene elhall-
gatott, Stephen újra autistának látszott.
Egészen eddig úgy tűnt, hogy az érzelmek és a „self"-ként
definiált tudatállapot hiánya Stephen természetének, autizmu-
sának fontos részét képezik. Most viszont úgy tűnt, hogy a zene
által mindez megadatott neki, identitást „kölcsönzött"számára
- jóllehet mindez nyomban elillant, ahogy a zene véget ért
Olyan volt, mintha egy rövid időre valóban életre kelt volna.
Stephen zeneórája revelatív erővel hatott rám, nemcsak azért,
mert egy újabb tehetség bontakozott ki nála (ez éppenséggel
nem annyira meglepő autista ,,savant"-oknál), hanem azért is,
mert egy időre láttam őt úgy létezni, amiről nem hittem, hogy
lehetséges volna számára. Semmi, amit korábban tőle vagy
művészetében láttam, nem készített fel erre a lehetőségre.
Úgy használta a testét, teljes mozgás- és gesztusrepertoárját,
olyan módon vitte bele énjét a produkcióba, hogy elénekelje,
előadja a dalt, hogy lehetetlen volt megállapítani, csupán egy
briliáns pantomim-előadást látunk, vagy pedig Stephen va
lóban behatolt a dal szövegébe, érzéseibe, belső világába.
Ismét felmerült bennem a kérdés (és most még erősebben,
mint a Matisse-kép esetében), hogy vajon úgy kezeli-e Stephen
az eredeti képet vagy dalt, mint a másik ember belső világának,
mentális állapotának reprezentációját vagy pedig úgy, mint
egy tárgyat. Hogy úgy mondjam, belép-e a festő vagy dalszer-
ző fejébe, osztozik-e vele szubjektivitásában, vagy pedig (a
házakhoz hasonlóan) fizikai értelemben, tárgyként kezeli a
produkciójukat? (Az Esőember idézeteinek ismételgetése pel
dául pusztán szó szerinti visszajátszás, mimikri, echolalia
volt-e, vagy fel volt töltve a film fontosságának érzésével i*)
Képességei csupán értelem nélküli „fogyatékos talentumok"
260
(Goldstein szavaival élve) voltak, vagy pedig egy elme és iden-
titás eredeti teljesítményei?
Goldstein hajlamos az „elmét" az absztrakt-kategorikussal, a
fogalmival azonosítani, és minden mást patológiásnak tekinte-
ni. Lehetnek azonban az egészségnek, az elmének más, a fogal-
mitól eltérő formái is, jóllehet ezt a neurológusok és pszicholó-
gusok ritkán ismerik el. Ott van például a mimézis - az elme
azon képessége, amely a valóságot a test és az érzékszervek
segítségével jeleníti meg; kizárólagosan emberi képesség, és
nem kevésbé fontos, mint a szimbólum- vagy nyelvhasználat.
Merlin Donald az Origins of the Modern Mind (A modern elme
eredete) című könyvében azt a gondolatot veti fel, hogy elő-
dünknél, a Homo erectusnál jó néhány millió évig a modellezés,
a belső reprezentációk, az egészleges, nemverbális, nem fogalmi
típusú mimetikus képességek lehettek az uralkodóak, egészen
.iddig, amíg meg nem jelent a Homo sapiens és vele az absztrakt
gondolkodás és a nyelv korszaka.11 Miközben figyeltem, ahogy
Siephen énekel és mozog, arra gondoltam, hogy az autizmus és
a „savant"-izmus legalább bizonyos aspektusainak nem lehet-e
az a magyarázata, hogy ezeknél a személyeknél a mimézisalapú
idegrendszer, az ősi gondolkodásmód túlfejlettsége párosul a
modernebb, szimbólumalapú idegrendszer elmaradottságával.
) la fel is lehet azonban fedezni bizonyos analógiákat, ezek csak
löszben lehetnek igazak, és nem szabad, hogy félrevezessenek
minket. Stephen nem együgyű, nem is számítógép, de nem is
egy Homo erectus - valamennyi modellünk és terminusunk cső-
dol mond vele kapcsolatban.
11 J erome Bruner, aki részletesen tanulmányozta a gyerekek kognitív fejlődé-
»«'l, a gyerekek első kifejezéseit „enaktív" reprezentációknak nevezi. Hangsú-
lyt >zza, hogy az enaktív reprezentáció, jóllehet kiegészül más, később kialakuló
gondolkodási vagy reprezentációs formákkal (ezeket „ikonikus"-nak és „szim-
I»ilikus"-nak nevezi), ezek nem szorítják ki teljesen a korábbiakat, hanem egész
él. 111 nkön keresztül megmaradnak mint lehetséges kifejezési módok, és szükség
wrlén azonnal rendelkezésre állnak. így a Donald által tárgyalt mimetikus
•rákász nem halt ki a Homo erectusszal, hanem saját „sapiens"-repertoárunk
Illékony és tartós része maradt Valamennyien gyakran használjuk a nem-
vri b.ilis viselkedést és kommunikációt, és természetesen különlegesen fejlett ez
n l ilcjczési mód pantomimszínészeknél, színészeknél, valamennyi előadómű-
vfhz.nél és a süketeknél.
261
Stephen fejlődése kezdettől fogva egyedi, minőségileg külön-
böző volt. A világot a megszokottól teljesen eltérő módon hozza
létre - gondolkodásmódja, identitása, művészi képességei pe-
dig mind ennek a következményei. Végül is nem tudjuk, ho-
gyan konstruálja meg világát, hogyan rajzol és énekel. Azt
azonban tudjuk, hogy bár hiányzik belőle a szimbolikus és
absztrakt reprezentáció képessége, ehelyett zseniális konkrét
vagy mimetikus ábrázolásra képes; valahányszor lerajzol egy
katedrálist vagy egy virágot, előad egy jelenetet, egy darabot
vagy egy dalt - egyszóval bármit is ábrázol, zseniálisan ragadja
meg modellje formai sajátságait, struktúrájának logikáját, stílu-
sát, „egyediségét" (bár nem feltétlenül a jelentését).
A kreativitás fogalmával kapcsolatban hagyományosan nem
csak a „mi a tehetsége", hanem a „ki az, aki tehetséges" kérdést
is fel szokták vetni - határozott személyiségjellemzők, erőteljes
identitás, érzékenység, személyes stílus, mindez belefolyik a
tehetségbe, átszövi azt, egyedi testet és formát ad neki. A krea-
tivitás ebben az értelemben magában foglalja azt a képességet,
hogy eltávolodjunk a dolgok megszokott szemléletétől, hogy
szabadabban mozogjunk a képzelet birodalmában, hogy el-
ménkben megteremtsük és újrateremtsük a világot - s közben
mindezt figyelemmel kísérjük egy belső ellenőrző tekintettel. A
kreativitás belső életünkkel kapcsolatos - az új eszmék és erős
érzelmek áramlásával.
A kreativitás ebben az értelemben soha nem lesz lehetséges
Stephen számára. Az egyediség megragadásának képessége, a
perceptuális zsenialitás azonban nem elhanyagolható adottság,
legalább annyira ritka és értékes, mint az intellektuálisabb
adottságok. Jóséról egyszer azt írtam, hogy ő nem univerzum-
ban, hanem - William James fogalmát kölcsönvéve - „multi-
verzumban" él, amely számtalan, össze nem kapcsolt, de na-
gyon élénk alkotóelemből áll; Proust szavaival élve „a pillana-
tok gyűjteményeként" éli meg a világot - eleven, izolált, elő/
mények és következmények nélküli pillanatokban. Jósét, aki
szeretett állatokat és növényeket rajzolni, leginkább egy botani
kai vagy gyógynövényekkel kapcsolatos könyv’ illusztrátora-
ként tudtam elképzelni (azóta egyébként hallottam, hogy Kew
bán a Royal Botanical Gardens alkalmazott egy autista mű-
vészt).
262
Az autizmus vajon nélkülözhetetlen művészetéhez vagy csu-
pán egy alkotóeleme annak? A legtöbb autista nem művész,
mint ahogy a legtöbb művész sem autista, de abban az esetben,
ha ezek a tényezők összetalálkoznak (mint például Jósé vagy
Stephen esetében), kell hogy legyen köztük valamiféle interak-
< 10. A művészet így felhasználhatja az autizmus erősségeit és
gyengéit, az elképesztően részletes ábrázolóképességet, de az
ismétléseket és a sztereotípiákat is. Arról azonban nem vagyok
meggyőződve, hogy beszélhetünk-e külön „autista művé-
szetről".
Megváltoztatta vajon a művészet Stephent vagy autizmusát?
Úgy vélem, hogy erre „nem" a válasz. Soha nem éreztem azt,
hogy művészete átterjedt, átsugárzott volna személyiségére,
v.igy befolyásolta volna elméjének általános tónusát. Ez azon-
ban nem annyira kiugró jelenség: számos olyan művész van, aki
művészetében, művészként nagyszerű, akár fenséges, magán-
életében viszont jelentéktelen, érdektelen vagy kifejezetten hit-
vány. (Természetesen sokan vannak olyanok is, akiknél a mű-
vészi és a magánélet illeszkedik egymáshoz.)
A klasszikus autisták ötven százaléka néma, egyáltalán nem
használ semmilyen nyelvet; kilencvenöt százalékuk pedig na-
gyon behatárolt életet él - Stephen azért távol állt ezektől a
latisztikáktól, részben művészetének, részben a mellette álló,
< Ikötelezett embereknek köszönhetően. Tehetség és művészet
önmagában nem elég, ha senki nem ismeri fel és nem támogatja
ii művészt: Jósé majdnem olyan tehetséges volt, mint Stephen,
< le soha nem ismerték fel, nem támogatták, és pillanatnyilag egy
korházi osztályon vegetál; ezzel szemben Stephen változatos és
izgalmas életet él - utazik, rajzolni jár és most már egy képző-
mii vészeti iskolába is felvették. Margaret Hewson, Chris Marris
cs mások döntő szerepet játszottak támogatásában, tehetségé-
nek gondozásában és abban, hogy megteremtették számára a
kreatív élet lehetőségét. Passzivitása azonban továbbra is ext-
iein mértékű, és mindig is személyes támogatásra fog szorulni,
mint ahogy Vak Tóm is rá volt utalva Bethune ezredes támoga-
lasára.
Stephen rajzai talán nem fejlődnek tovább, talán soha nem fog
Igazán nagy művet alkotni, képei talán nem fejeznek ki igazán
mely érzéseket vagy világszemléletet, és talán ő maga sem
263
fejlődik tovább, és soha nem éri el azt a szintet, hogy átérezhesse
az emberi létezés nagyszerűségét és nyomorúságát.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy akár őt, akár művésze-
tét le kellene becsülnünk. Korlátái paradox módon erősségek is
lehetnek. Sajátos látásmódja nagyon értékes, éppen azért, mert
a világ közvetlen, kategorizálatlan képét közvetíti. Lehet, hogy
Stephen korlátolt, furcsa, egyéni és autista, de megadatott neki
az, ami csak keveseknek - a világ ábrázolásának és vizsgálatá-
nak kiemelkedő képessége.
ANTROPOLÓGUS A MARSON
luliusban néhány napot Stephen Wiltshire-rel töltöttem, és ép-
pen hogy csak hazaértem, máris Massachusettsbe indultam,
hogy egy másik autista művésszel, Jessy Parkkal találkozzam
(akit édesanyja egy csodálatosan szép és személyes hangú elbe-
szélésben mutat be, amely The Siege | Az ostrom] címmel jelent
meg). Megcsodáltam nagyon színes, csillagokkal tarkított rajza-
it (amelyek nagyon eltérőek Stephen képeitől), és bepillantást
nyertem számok, színek, erkölcs és időjárás közötti bonyolult
egybeesésekből összeálló mágikus világába. Végiglátogattam jó
néhány, autista gyerekek részére fenntartott iskolát. Eltöltöttem
egy fantasztikus hetet Camp Winstonban (Ontario) is, egy
mitista gyerekek részére szervezett táborban. Azon a nyáron ott
dolgozott Shane, az egyik Tourette-szindrómás barátom, aki a
maga hirtelen, kapkodó mozdulataival, érintéseivel, lökdöső-
déseivel, elképesztő vitalitásával és impulzivitásával képes volt
A Horni az autizmus falán, és eljutni a legmélyebben autista
gyerekekhez is, amire mi, egészségesek nem voltunk képesek.
A nyugati parton, Kaliforniában pedig meglátogattam egy teljes
unt ista családot, ahol mindkét, nagyon tehetséges szülő és két
gyermekük is autista - ők (üres óráikban) trambulinon ugrál-
nak, szárnyszerűen csapkodnak a kezükkel, és sikítoznak. Ezek
után pedig éppen úton voltam a Colorado-beli Fort Collins felé,
hogy találkozzam Temple Grandinnel, az egyik legfigyelemre-
inéltóbb autistával, akinek betegsége ellenére doktori fokozata
vnii állatgazdálkodási ismeretekből, a Coloradói Állami Egye-
Icinen tanít, és teljesen önállóan éli az életét.
*
Amikor a negyvenes években Leó Kanner és Hans Asperger
űzinle egy időben leírták az autizmus jelenségét, Kanner számá-
iii iígy tűnt, hogy minden szempontból óriási veszteség a beteg
265
számára ez az állapot, Asperger viszont úgy vélte, hogy lehet-
nek pozitív vagy kompenzatív sajátosságai is a betegségnek -
például „a gondolkodás és az élményvilág olyan eredetisége
amely kivételes teljesítményekhez vezethet az egyén későbbi
életében".
Már ezekből a korai leírásokból is egyértelműen kitűnik, hogy
az autista jelenségeknek és tüneteknek nagyon széles skálája
létezik - Kanner vagy Asperger listájához is még nagyon sok
további jellemzőt hozzá lehetne tenni. A Kanner által leírt gye-
rekek többsége értelmi fogyatékos, néha nagyon súlyosan, jelen-
tős hányaduknak rohamaik vannak, és „enyhe" neurológiai
ismertetőjegyeket és tüneteket mutatnak - repetitív és automa-
tikus mozgások széles skáláját, úgymint görcs, tic, himbálózás,
forgás, ujjfűzés, röpködő kézmozgás; koordinációs és egyensú
lyi zavarokat; illetve olyan különleges problémákat, mint pél-
dául a Parkinson-szindrómához hasonló mozgásindítási zava-
rok. Ezenkívül sokféle abnormális (néha paradox) szenzoros
reakcióval is találkozhatunk; az érzékelés részben felerősödhet,
ez néha akár az elviselhetetlenség határáig is fokozódhat, rész-
ben (beleértve a fájdalomérzetet is) elenyészhet, vagy teljesen
hiányozhat. A nyelv fejlődésével furcsa és ellentmondásos nyel-
vi rendellenességek jelentkezhetnek - például bőbeszédűség,
üres fecsegés, vagy közhelyszerű, frázisszerű beszéd; Doris
Allén pszichológus az autizmusnak ezt az aspektusát „szeman-
tikus-pragmatikus deficitnek" nevezte el. Ezzel szemben az
Asperger által leírt gyerekek gyakran normális (sőt néha na-
gyon magas) intelligenciával rendelkeznek, és általában véve
sokkal kevesebb neurológiai problémájuk van.
Kanner és Asperger klinikai szempontból vizsgálták az
autizmust, és oly mértékben teljes és pontos leírását adták a
kórképnek, hogy ezt még ma, ötven év múltán is nehéz felül-
múlni. A kognitív pszichológián felnőtt új nemzedékhez tartózó
Beate Hermelin, Neil O'Connor és londoni munkatársaik csak
a hetvenes években kezdtek el az autizmus mögött meghúzódó
mentális struktúra szisztematikus vizsgálatával foglalkozni. Az
ő munkájuk (valamint Lorna Wing munkája) alapján bontako-
zott ki az a kép, hogy az autistáknál egy károsodási triász jelenti
a központi problémát: a szociális interakció, a verbális ón
nonverbális kommunikáció, valamint a játék és a képzeleti tv-
266
vékenység károsodása. Véleményük szerint e három rendelle-
nesség együttes előfordulása nem véletlenszerű, hanem ugyan-
innak az alapvető fejlődési rendellenességnek a megnyilvánu-
lásai. Feltételezik, hogy az autisták nem tudnak fogalmat alkot-
ni mások mentális működéséről (de akár még sajátjukról sem)
vagy érzelmeket átélni ezzel kapcsolatban, a kognitív pszicho-
lógia szakzsargonjával élve nincs „tudatelméletük". Ez az el-
képzelés azonban csak egy a sok közül, s egyelőre nem létezik
még olyan elmélet, amely felölelné az autizmus valamennyi
jelenségét. Kanner és Asperger még a hetvenes években is az
áltáluk harminc évvel korábban leírt szindrómát vizsgálták, és
a mai kutatók is már több mint húsz évet töltöttek el a jelenség
tanulmányozásával. Az autizmus, amely az agy és az elme
radikálisan eltérő fejlődését produkálja, létünk legmélyebb kér-
déséit érinti. Ismereteink folyamatosan gyarapodnak ugyan, de
a haladás keservesen lassú. Az autizmus végleges megértése
olyan technikai és konceptuális fejlődést igényelne, amelyről
pillanatnyilag még csak nem is álmodhatunk.
A „klasszikus infantilis autizmus" rettegett rendellenesség. A
legtöbb ember (és ez alól az orvosok túlnyomó többsége sem
kivétel), ha az autizmusról kérdezik, akkor egy teljesen fogya-
tékos gyereket ír le, aki sztereotip mozgásokat végez, esetleg a
lejét ütögeti, nagyon kezdetleges szinten beszél, és szinte telje-
Ht n megközelíthetetlen: olyan teremtmény, aki előtt nem sok
jövő áll.
Nagyon érdekes, hogy a legtöbb ember csakautista gyerekek-
iol beszél, és soha nem említik az autista felnőtteket, mintha
ezek a gyerekek egy idő után egyszerűen eltűnnének a föld
n/inéről. A hároméves kor körül mutatott meglehetősen lehan-
goló kép ellenére azonban nagyon sok autista gyerek - minden
ellenkező elvárással szemben - elsajátít bizonyos fokú nyelvi és
egy kevés szociális készséget, ráadásul egészen magas szintű
Intellektuális teljesítményre lehetnek képesek, autonóm lé-
nyekké fejlődhetnek, és olyan életet élhetnek, amely legalább-
li teljesnek és normálisnak látszhat, s mindemellett tartósan
megmarad mélyreható autizmusuk. Asperger világosabban
látta ezt a lehetőséget, mint Kanner, ezért a „magas színvo-
nalon funkcionáló" autistákat ma Asperger-szindrómásoknak
hívjuk. A legfontosabb különbségek talán a következők: az
267
Asperger-szindrómások be tudnak számolni élményeikről, bel-
ső állapotaikról, érzéseikről, míg a klasszikus autisták erre nem
képesek. A klasszikus autizmusba nem tudunk belelátni, csak
következtetni tudunk rá. Az Asperger-szindróma esetében léte-
zik öntudat és bizonyos szintű introspekciós és önbeszámoló
képesség.
Az még vita kérdése, hogy az Asperger-szindróma radikáli-
san különbözik-e a klasszikus autizmustól (hároméves korban
még az autizmus valamennyi formája hasonló képet mutat),
vagy inkább egy kontinuumot kell elképzelnünk a legsúlyosabb
infantilis autizmustól (amelyet értelmi fogyatékosság és számos
neurológiai zavar kísér) a tehetséges, magas szinten funkcionáló
autistákig. (Isabelle Rapin neurológus, az autizmus specialistája
hangsúlyozza, hogy a kétféle állapot biológiai szinten eltérhet
egymástól, függetlenül a viselkedésbeli hasonlóságoktól.) Az
sem világos, hogy ez a kontinuum magában foglalja-e az izolált
„autista vonásokat" is - ezek sajátos, intenzív belefeledkezések
és fixációk, amelyek gyakran társas visszahúzódással, zárkó-
zottsággal járnak együtt -, hiszen ilyen jelenségekkel gyakran
találkozhatunk egyébként „normálisnak" tartott embereknél is,
s őket legfeljebb egy kicsit különösnek, excentrikusnak, aprólé-
kosnak vagy visszahúzódónak tartjuk.
Szintén vita tárgya egyelőre, hogy mi okozza az autizmust.
Ez az állapot körülbelül ezer emberből egyet érint, a világon
mindenhol megtalálható, és valamennyi kultúrában hasonlóak
a tünetei. Az első életév során gyakran nem is ismerik föl, s csak
a második-harmadik életévben válik nyilvánvalóvá az állapot.
Míg Asperger az érzelmi érintkezés biológiai eredetű defektu-
sának tartotta - a testi vagy intellektuális defektusokhoz hason-
lóan öröklöttnek, veleszületettnek -, addig Kanner pszichogén
eredetű rendellenességnek gondolta, amely a rossz szülői ma-
gatartás, egészen pontosan a hűvös, távolságtartó „frizsider
anya" viselkedésének következménye. Ebben az időben az
autizmust sokan „defenzív" jellegűnek tartották, és igen gyak-
ran összekeverték a gyerekkori skizofréniával. Szülők-különö-
sen anyák - egész generációjában gerjesztettek bűntudatot gyér
mekük autizmusa miatt. Ez a hozzáállás csak a hatvanas évek-
ben fordult meg, ekkor vált az autizmus organikus eredete
teljesen elfogadottá. (Ebben nagyon fontos szerepet játszol!
268
Bemard Rimland 1964-ben megjelent Infantile Autism [Infantilis
autizmus] című könyve.)
Ma már nem kérdéses, hogy létezik biológiai, sőt bizonyos
esetekben genetikai hajlam az autizmusra. Az autizmus geneti-
kai szempontból rendkívül heterogén - néha domináns, máskor
ircesszív. Sokkal gyakoribb férfiaknál. A genetikai forma néha
kapcsolódhat más, az érintett személyben vagy családjában
meglévő genetikai rendellenességhez, úgymint dyslexiához, fi-
gyelmi zavarokhoz, kényszerbetegséghez vagy Tourette-szind-
rómához. Az autizmus ugyanakkor lehet szerzett rendellenes-
ig is. Erre a hatvanas évek rubeolajárványa idején jöttek rá,
umikor a prenatálisan fertőződött gyerekek közül később na-
gyon sokan autisták lettek. Az ma még nem teljesen világos,
hogy az úgynevezett regresszív autizmust - amelyben ket-
tő négy éves kor között a nyelv és a szociális viselkedés hirtelen
elvesztése következik be, holott azt megelőzően a fejlődés vi-
szonylag normális ütemben haladt - vajon genetikai vagy kör-
nyezeti tényezők okozzák-e. Az is lehetséges, hogy az autizmus
(>i fenilketonuriához hasonlóan) anyagcserezavarok vagy (a
hydrocephaliához hasonlóan) mechanikus hatások eredmé-
nye.1 Autizmus vagy autizmusra jellemző tünetek felnőttkor-
ban is kialakulhatnak, jóllehet ez meglehetősen ritka, és több-
nyire egy bizonyos típusú agy velőgyulladás után fordul elő.
(Az Ébredésekben bemutatott betegeim közül is voltak néhá-
nynknak autista tünetei.)
Mindezek ellenére az autista gyerekek szülei mégis hajlamo-
suk önmagukat vádolni, amikor azt tapasztalják, hogy gyerme-
kük eltávolodik tőlük, visszahúzódik, zárkózottá, megközelít-
heletlenné, válaszképtelenné válik. Úgy érezhetik, hogy egy
nly.in gyerekkel próbálnak kapcsolatot teremteni, egy olyan
gyereket próbálnak szeretni, aki nem viszonozza szeretetüket.
I mberfeletti erőfeszítéseket tesznek azért, hogy valahogy „elér-
jenek" hozzá, hogy megtartsanak egy olyan gyereket, aki vala-
1 A 20/20 című televíziós műsor beszámolt róla, hogy egy massachusettsi
vAmsban, különösen egy korábban ott működő' műanyaggyár környékén feltű-
ifc'H-n magas az autisták előfordulási aránya - azonban mind a mai napig nem
tiKiulinányozták igazán mélyrehatóan, hogy toxikus anyagok okozhatnak-e
milizmust.
269
milyen érthetetlen, idegen világban él - és mégis minden erőfe-
szítésük hiábavalónak bizonyulhat.
Az autizmus története részben ezeknek a különféle, kétség-
beesett „áttörési" kísérleteknek a története is. Egy autista fiú
édesapja keserűen így fogalmazta meg ezt: - Minden négy
évben egy újabb „csodaszerrel" állnak elő - először a diétákkal,
aztán a magnéziummal és Bű-vitaminnal, azután az erőltetett
dajkálással, aztán az operáns kondicionálással és viselkedésmó-
dosítással - most pedig az „auditoros deszenzitizáció" és a
„facilitált kommunikáció" tart mindenkit izgalomban. - Az ő fia
tizenkét évesen még mindig néma volt és hozzáférhetetlen,
állapota pedig mindenfajta terápiás kezelésnek ellenállt - ezért
volt édesapja pesszimista és elégedetlen. A betegek reakciói
nagyon változatosak: egyes autisták látványosan jól reagálnak
ezekre az eljárásokra, míg másoknál semmilyen hatást nem
érnek el.2
2 A legújabb és legellentmondásosabb ilyen eljárás a facilitált kommunikáció
(FK). Ezt az eljárást eredetileg agyvérzést követő bénulásban szenvedő gyerekek
számára dolgozták ki, és azon az elképzelésen alapul, hogy amennyiben valaki
(a facilitátor) vezeti a kezüket, akkor a nem beszélő autista gyerekek tudnak
gépelni vagy egy elektronikus billentyűzet segítségével kommunikálni. Az
eljárás arra az elméletre épül, hogy ezeknek a gyerekeknek a mozgásindítáa
okoz nehézséget (csakúgy, mint Parkinson-szindrómában), de egy másik sze-
mély segítségével ezt leküzdhetik, és normális motoros működésre lehetnek
képesek (mint ahogy ez parkinsonos betegeknél is megtörténhet érintés vagy
akár vizuális kontaktus eredményeképpen - erre a kérdésre részletesebben is
kitérek Ébredések című könyvem 45. lábjegyzetében). Azt remélik, hogy jó né-
hány, egyébként elérhetetlen betegnél létezik azért egy olyan gazdag, de „be-
börtönzött" gondolati és érzésvilág, amely ezzel az egyszerű technikával felsza-
badulhat.
Az eddig ismert eredmények nagyon változatosak, az egészen egyszeri!
kommunikációtól a részletes önéletrajzi beszámolókig, amelyek az addig némá-
nak tűnő gyerekből egyszer csak ömleni kezdtek. Autista gyerekekkel foglalko-
zó szülők és tanárok körében ezek a történetek óriási lelkesedést váltanak ki,
míg az orvosi szakma általában teljesen elutasítóan reagál. A lelkesedés és
elutasítás túlfűtött légkörében nehéz higgadtan állást foglalni. Míg jó néhány
FK-beszámoló kifejezetten műterméknek tűnik - a facilitátor nem tudatos szug-
gesztióinak eredménye -, néhány pedig legalábbis gyanús, maga a jelenség egy
jó szándékú próbálkozás, amely mindenképpen megérdemli az alapos és nyíli
vizsgálatot.
270
Nincs két egyforma autista, a betegség megjelenési formája
minden egyes esetben más és más. Ezenfelül létezhet egy rend-
kívül bonyolult (ugyanakkor kreatív lehetőségeket magában
rejtő) kölcsönhatás is az egyén autista vonásai és más jellemzői
között. így, bár a klinikai diagnózishoz egyetlen pillantás is elég
lehet, ha meg akarunk érteni egy autistát, ahhoz alaposan ismer-
nünk kell az egész életét.
I 'lső tapasztalataimat az autizmussal kapcsolatban a hatvanas
evek közepén egy állami kórház egyik lehangoló osztályán
szereztem. A betegek közül jó néhányan, talán a többség, értel-
mi fogyatékosok is voltak; sokuknak voltak rohamaik; sokan
erőszakos, önkárosító viselkedést mutattak, például a fejüket
verték a falba; sokuknak pedig egyéb neurológiai problémáik is
voltak. A legrosszabb állapotban lévő betegek autizmusuk mel-
lett többszörösen is hátrányos helyzetűek voltak (jó néhányan
11 .lumatikus abúzusélményekkel rendelkeztek). De még ebben
populációban is lehetett „képességszigetekkel", különleges te-
hetségekkel találkozni, pontosan úgy, ahogy Asperger és Kan-
ner leírták: a tehetség átsugárzott a pusztuláson - több kiemel-
kedő matematikai és rajztehetség is akadt például közöttük.
I zeknél az embereknél a tehetség nyilvánvalóan izolálódott
elméjük és személyiségük többi részétől, és valamilyen szenve-
délyes, intenzíven beszűkült érdeklődés formájában - savant-
N/mdrómaként - maradt fenn; ez a jelenség volt az, ami kezdet-
iül fogva felkeltette az érdeklődésemet, és ebben az időben igen
alaposan tanulmányoztam is a kérdést. Ebben a teljesen re-
ménytelennek tűnő társaságban is akadtak olyanok, akik rea-
gáltak a rájuk irányuló megkülönböztető figyelemre. Az egyik
halai, néma beteg a zenére reagálva táncra perdült; egy másik
biliárdozott velem, és később, a kertben kimondta élete első
H/avát: „pitypang". A betegek többsége a negyvenes években
vagy az ötvenes évek elején született, gyerekkorukban nem
diagnosztizálták őket autistának, hanem válogatás nélkül ösz-
K/ecsapták őket a legkülönfélébb fogyatékos és pszichotikus
gyerekekkel, és kisgyerek koruk óta intézetekben nevelkedtek.
M inden bizonnyal korábban évszázadokon keresztül így kezel-
lek az autista gyerekeket Csak az utóbbi két évtizedben válto-
zott meg az ezekről a gyerekekről kialakult kép, és nőtt meg az
271
érdeklődés speciális képességeik és problémáik iránt az orvosok
és tanárok körében egyaránt, és terjedtek el egyre jobban az
autista gyerekek számára létrehozott iskolák és táborok.3
Augusztus folyamán jó néhány ilyen intézményt végigláto-
gattam, és nagyon sokféle gyerekkel találkoztam, voltak közöt-
tük intelligensek, enyhén értelmi fogyatékosok, voltak barátsá-
gosak és szégyenlősek, mindegyiküknek megvolt a maga egye-
di személyisége. Az egyik ilyen iskola közelében, a játszótéren
megpillantottam néhány hintázó, labdázó gyereket. Milyen
normálisak, gondoltam, de ahogy közelebb értem, megláttam,
hogy egyikük eszeveszett sebességgel, félelmetes körökben
hajtja a hintát, amennyire csak ki tud lengeni; egy másik mono-
ton módon egyik kezéből a másikba dobálja a labdát; egy har-
madik megállás nélkül forog körbe-körbe; egy negyedik pedig
téglákkal játszik, de nem építkezik belőlük, hanem véget nem
érő, monoton sorokba rakja őket. Mindannyian magányos, re-
petitív tevékenységet folytattak, egyikük sem játszott igazából,
és nem játszottak egymással. Az épületben lévő gyerekek közül
sokan a tanítási órán kívül csak előre-hátra ringatóznak, mások
számyszerűen csapkodnak a kezükkel, vagy értelmetlenül ösz-
szevissza fecsegnek. Az egyik tanár elmondta, hogy egyes gye-
rekek néha pánikba esnek vagy dührohamot kapnak, és ilyen-
kor sikítoznak vagy teljesen kontrollálatlanul rátámadnak má-
sokra. Vannak gyerekek, akik visszhangszerűen megismételnek
minden egyes szót, amit hallanak. Az egyik fiú kívülről tudott
egy teljes televíziós show-t, és egész nap ezt „játszotta vissza",
kiegészítve a megfelelő hangokkal és gesztusokkal, sőt még «i
taps zaját is produkálta. Camp Wistonban volt egy aranyon
hatéves kisfiú, aki, aprólékos gonddal tökéletes kis „H" betűket
kezdett kivagdosni papírból, ha ollót adtak a kezébe. A legtöbb
gyerek fizikailag normálisnak tűnt - csak zárkózottságuk, elér-
hetetlenségük volt rejtélyes.
Voltak, akik serdülőkorukban egyszer csak elkezdtek fejlődni
- s ettől kezdve folyékonyan beszéltek, szociális készségeket
sajátítottak el (ez a legtöbb gyereknek nagyobb nehézséget jr
3 Ennek úttörője Mira Rothenberg volt, aki 1958-ban megalapította a Bilit*
berry Treatment Centers-t, és tapasztalatait a Children with Emcrald Eycs (SnW
ragdszemű gyermekek) című könyvében írta meg.
272
lent, mint az iskolai tanulás), és képesek voltak kialakítani egy
olyan szociális „homlokzatot", amely a világ számára elfogad-
ható volt.
Speciális oktatás nélkül - amely legtöbbjük számára már az
óvodában vagy már otthon elkezdődött - ezek az autista fiata-
lok, gyakran jó intelligenciájuk és kedvező hátterük ellenére is,
súlyosan izoláltak és fogyatékosok maradtak volna. Sokan kö-
zülük megtanulták, hogy mintákat követve, legalább a formális
megértés szintjén felismerjenek bizonyos szociális konvenció-
kat - de éppen viselkedésük előírásossága, formalitása volt a
legzavarbaejtőbb. Ezt leginkább abban az iskolában éreztem,
ahol a gyerekek mereven előrelendítették a kezüket, és hangos,
monoton hangon így szóltak: „Jó reggelt, Peter vagyok... köszö-
nöm, nagyon jól vagyok, és ön hogy van?" - mindezt minden-
ki |ta intonáció, érzelem vagy tónus nélkül mondták fel, mint egy
litániát. Azon tűnődtem, hogy vajon eléri-e valaha bármelyikük
Is < valódi autonómia szintjét. Lehet, hogy szociális automatiz-
musaikat gyakorlatiasan, a világban való létezés eszközeiként
használják, de emellett kialakítanak egy igazi belső világot is -
rgy teljesen sajátságos, autista belső életet, amely talán csak
kevés kívülálló előtt tárul fel?
Uta Frith írja Autizmus: A rejtély nyomában című könyvében:
„Az autizmus... nem múlik el... Ugyanakkor az autisták jelen-
tős mértékben kompenzálni tudják és gyakran kompenzálják is
fogyatékosságukat... [Azonban] úgy tűnik, hogy valami to-
vábbra is hiányzik, valami olyasmi, ami nem korrigálható és
nem pótolható." (Ford. Greskovits Endre, 16. o.) Frith, némileg
npekulatívan, arra is céloz, hogy ennek a „valaminek" van egy
másik oldala is: egyfajta morális vagy intellektuális tisztaság,
amely oly távol áll a normálistól, hogy legtöbbünk számára
nemesnek, nevetségesnek vagy félelmetesnek tűnhet. Ilyennek
ti kinti a régi Oroszország szent bolondjait, az őszinte Boróka
testvért, aki Szent Ferenc egyik korai követője volt, sőt Sherlock
llohnes-t is különcségeivel, furcsa fixációival - „gondoljunk
L .1 k kismonográfiájára, amely 140 különböző fajta pipa és ciga-
|i ll.idohány hamujáról szól", akinek „fantasztikus képessége
Van a megfigyelésre és következtetésre, de közönyös a hétköz-
napi érzelmek és emberek iránt", és sokszor éppen extrém
Huh lékben különc gondolkodása segíti abban, hogy olyan ügye-
273
két is megoldjon, amelyeket a rendőrség a maga konvencionális
gondolkodásmódjával képtelen megoldani. Maga Asperger is
írt az „autista intelligenciáról", amelyet a kultúrától és a tradí-
cióktól jóformán érintetlennek tartott - ez az intelligencia nem
konvencionális, nem megszokott, furcsán „tiszta" és eredeti - a
tiszta kreativitás intelligenciája.
Amikor találkoztam dr. Frithtel Londonban, erről a témáról
beszélt, és azt tanácsolta, látogassam meg az egyik legfigyelem-
reméltóbb autistát, akivel valaha is találkozott - figyeljem meg
munka közben, az otthonában, töltsék el valamennyi időt a
társaságában. - Látogassa meg Temple-t - mondta, ahogy kilép-
tem az irodájából.
Természetesen én is hallottam már Temple Grandinról - min-
denki, aki csak egy kicsit is érdeklődik az autizmus iránt, hallott
már róla -, sőt még a megjelenés évében, 1986-ban elolvastam
Emergence: Labeled Autistic (Kiemelkedés: autistának bélyegez-
ve) című önéletrajzi írását is. Amikor annak idején a könyvel
olvastam, nem tudtam nem gyanakodni. Abban az időben a/l
gondolták, hogy az autista elme képtelen önmaga vagy mások
megértésére, éppen ezért nem képes hiteles introspekcióra vagy
visszatekintésre sem. Hogy tudna akkor egy autista önéletrajzot
írni? Nagyon ellentmondásos volt az egész. Amikor azután
felfedeztem, hogy a könyvet egy újságíró közreműködésével
írta, arra gondoltam, hogy elsősorban a szerzőtársnak köszön
hetőek a könyv kitűnő, váratlan erényei, a koherencia, a csípő*
fogalmazás és a nagyrészt „normális" hangvétel. Grandin köny
vével és általában az autista önéletrajzokkal kapcsolatban mái
mások is gyanújuknak adtak hangot, amikor azonban elolvas-
tam Grandin más írásait is (jó néhány önéletrajzi cikket is írt),
olyan részletesnek, konzisztensnek és őszintének találtam őket
hogy nekem személy szerint megváltozott a véleményem.4
1 Temple írásaiban (más tehetséges autista felnőttek írásaihoz hasonlóan
beleértve ebbe a kifejezetten irodalmi tehetséggel megáldottakat is) olyan dl'*’
széléshézagokat, folytonossághiányt és hirtelen, zavarba ejtő témaváltósokul
lehet találni, amelyeket (amint ezt Francesca Happé egy újabb írásában felvi id
te) az okoz, hogy Temple nem képes „figyelembe venni, hogy olvasója nvnl
rendelkezik azokkal a lényeges háttérinformációkkal, mint ő". Általánosabban
274
Önéletrajzát és cikkeit olvasva az ember megérezhette, mi-
lyen különös, a szokásostól eltérő' gyerek lehetett.5 Hat hónapos
korában megmerevedett az anyja karjában, tíz hónaposán pedig
ugy karmolta, „mint egy csapdába esett állat". Ilyen körülmé-
nyek között a normális kontaktus szinte teljesen lehetetlen volt.
I emple úgy írja le saját világát, mint amelyben az érzékszervek
n.igyon felfokozottan, néha már elviselhetetlenül érzékenyen
működnek (máskor viszont ugyanilyen gátoltak, néha egészen
>i megsemmisülésig): két-három éves korában füleit olyan tehe-
I ellen mikrofonoknak érezte, amelyek iszonyú, mindent el-
árasztó hangerővel továbbítanak mindent, nem törődve azzal,
mi fontos és mi nem - és a többi érzékszerve is ugyanilyen
modulálatlanul működött. Nagy érdeklődést mutatott az illatok
liánt, és figyelemre méltó volt a szaglása. Állandóan hirtelen
impulzusok öntötték el, és ha ezek kielégítése frusztrálódott,
vad dührohamban tört ki. Az emberi kapcsolatok szabályait és
kódjait nem tudta felismerni. A zabolátlan káosz világában élt,
néha dühöngött, és elképesztően dezorganizált volt. Harmadik
••leiévében destruktívvá és erőszakossá vált:
A normális gyerekek gyurmából csinálnak figurákat, én a székletemet
li.is/.náltam; felhasználtam a székletemet, majd kreációimat szerteszét
k/orlam a szobában. A puzzle darabjait megrágtam, és a kartonpapír
pépes galacsinjait a padlóra köptem. Erőszakos természetem volt, és
h.i valamiben megakadályoztak, akkor minden kezem ügyébe eső
dolgot odavágtam - lehetett az muzeális értékű váza vagy székletma-
imlek. Folyamatosan sikítottam...
Es mégis, mindezek ellenére, mint annyi más autista gyerek-
ül!, nála is hihetetlen koncentrálóképesség fejlődött ki, olyan
Intenzív figyelmi szelektivitás, hogy képes volt megteremteni
un glogalmazva, az autista írók „nincsenek ráhangolva" olvasójukra, nem tud-
|á I megérteni a maguk vagy olvasójuk mentális állapotát
M íg a „normális" emberek számára nem nagyon elérhetőek a második (még
kevésbé az első) életévből származó autentikus emlékek, az autisták képesek
Hitinek ebből a korból származó valódi, részletes emlékek felidézésére. Lucci
f* munkatársai írnak egy ilyen fiúról, aki „két- vagy hároméves korából pontos
n* /leiességgel idézett fel emlékeket". Lurija is beszámol S.-nek, az emlékező-
imivesznck csecsemó'korából származó cönesztéziás emlékeiről
275
saját világát, ahol nyugalom és rend honolt a káosz és felfordu-
lás közepette. „Órákig el tudtam üldögélni a tengerparton, és
csak pergettem a homokszemeket az ujjaim között, miniatűr
hegyeket alkotva" - írja. „Minden egyes homokszem annyira
érdekelt, mintha tudós volnék, aki mikroszkópon át vizsgálja
tárgyát. Máskor tüzetesen megvizsgáltam az ujjaim minden
egyes barázdáját, úgy követtem őket, mintha útvonalak volná-
nak egy térképen." Néha körbe-körbe forgott, máskor meg
annyira elmélyülten pörgetett egy érmét, hogy se nem látott, se
nem hallott. „A körülöttem lévő emberek áttetszőek voltak...
még egy hirtelen hangos zaj sem tudott kizökkenteni saját vilá-
gomból." (Az nem teljesen világos, hogy ez a szélsőségesen
beszűkült figyelem - ami legalább annyira intenzív, mint
amennyire beszűkült - vajon elsődleges tünete az autizmusnak,
vagy csak a túláradó, korlátlan ingeráradathoz történő alkal-
mazkodás következménye. Ilyen szélsőséges beszűküléssel né-
ha a Tourette-szindrómában is találkozhatunk.)
Temple-t hároméves korában elvitték egy neurológushoz, aki
diagnosztizálta nála az autizmust - és célzott arra is, hogy nagy
valószínűséggel egész életében intézeti kezelésre fog szorulni.
A beszéd teljes hiánya az ő életkorában különösen rossz prog-
nózist sejtetett.
Vajon hogyan volt képes mégis kimozdulni ebből az értelmet-
len gyerekkorból, a káoszból, a fixációból, az elérhetetlenségből
és erőszakosságból - ebből a vad és hanyatló állapotból, amely-
nek következtében háromévesen kis híján egész életére intézet-
be került - és hogy lett belőle az a sikeres biológus és mérnök,
akit most meglátogatni készültem?
A denveri repülőtérről felhívtam Temple-t, hogy még egyszer
pontosítsuk találkozónkat - gondoltam, lehet, hogy nem túlzot-
tan flexibilis a megállapodásokat illetően, ezért jó lenne a helyei
és az időt minél inkább pontosítani. Autóval egy és negyedóra
alatt Fort Collinsba érek - magyarázta Temple, és nagyon rész
letes útmutatást adott arról, hogy hol találom meg az irodáját a
Coloradói Állami Egyetemen, ahol az állattenyésztési tanszék
adjunktusaként dolgozott. A magyarázat során elvesztettem
egy információt, ezért megkértem, hogy legyen olyan kedve#
megismételni azt, és teljesen megdöbbentem, amikor a telje#
útbaigazítási litániát - amely jó néhány percig tartott - szó
szerint, szóról szóra megismételte. Olyan volt, mintha az útmu-
tatást csak így, egészben tudta volna elmondani, ahogy a fejében
tárolta - mintha az egészet egyetlen asszociációs sorba vagy
programba olvasztotta volna bele, és képtelen lett volna egyes
komponenseket külön kiemelni belőle. Egy instrukciót mégis
módosítania kellett. Először ugyanis azt mondta, hogy az
egyik kereszteződésnél, ahol egy Taco Bell gyorsétterem áll a
sarkon, jobbra kell fordulnom, a College Streetre. Második
útmutatásakor viszont ezen a ponton hozzátette, hogy a Taco
Bell a közelmúltban arculatváltozáson ment át, egy „műházikó-
ba" költözött, és már a legkevésbé sem néz ki „bellesen". Telje-
sen elámultam ettől a furcsa jelzőtől - az autistákról gyakran azt
mondják, hogy nincs humoruk, fantáziájuk, ez a „bellesen"
pedig egy igazán eredeti szóalkotás volt, spontán és kedves
szókép.
Megérkeztem végül is az egyetem területére, és megkerestem
az állattenyésztési tanszék épületét, ahol Temple már várt rám.
Magas, erős felépítésű nő volt, negyvenes évei közepén járha-
lolt; farmert, pamutinget és bőrcsizmát hordott, ez volt a szoká-
sos viselete. Ruhája, megjelenése és modora egyszerű, mester-
keletien és őszinte volt; egy életerős, józan gondolkodású pa-
i asztasszony benyomását keltette, akit egyáltalán nem érdekel-
nek a szociális konvenciók, a megjelenés, a díszes külső. Visel-
kedésében nyoma sem volt pózolásnak, modora és gondolko-
dása abszolút nyílt és közvetlen volt. Amikor üdvözlésre emelte
a karját, ez a kar egy kicsit túl magasra lendült, és úgy tűnt, egy
pillanatra görcsösen fixálódott ebben a pozícióban - ez egykori
i zlereotípiáit idézte. Ezek után határozottan kezet fogott velem,
es lekísért az irodájába. (Járása egy kissé esetlennek, durvának
hint, ami igen gyakori autista felnőtteknél. Maga Temple ezt a
vesztibuláris rendszer és a kisagy egy részének fejlődési rend-
ellenességeiből származó ataxiájának tulajdonítja. Később elvé-
geztem vele egy-két neurológiai vizsgálatot, főleg a kisagyi
Iunkátokra és az egyensúlyra vonatkozóan, és tényleg enyhén
nkixiásnak találtam, de úgy gondolom, ez önmagában még nem
elégséges magyarázat furcsa járására.)
Mindenfajta ceremónia nélkül leültetett, nem volt bevezető
beszélgetés, szociális udvariaskodás, nem kérdezte meg, milyen
277
*
volt az út vagy hogy tetszik-e Colorado. Irodája zsúfolásig volt
papírokkal, elvégzett és elvégzendő munkákkal, a falakon ku-
tatásairól készült fényképek, és állati csecsebecsék, amiket a
különféle utazásai során szedett össze. Rögtön munkájáról kez-
dett beszélni, elmondta, hogy korán elkezdte érdekelni a pszi-
chológia és az állati viselkedés, hogy miként hozta ezeket össze-
függésbe önmegfigyeléseivel, saját autista szükségleteivel, ho-
gyan egyesült mindez elméjének vizualizáló, tervező részével,
és végül hogyan irányította mindez arra a speciális területre -
farmok, istállók, karámok, vágóhidak és az állatgazdaság kü-
lönféle irányító rendszereinek tervezése -, amelynek mostanra
szakértőjévé vált.
Kezembe adott egy könyvet, amely jó néhány munkájának
tervrajzát tartalmazta, Kezelés- és szolgáltatástervezés volt a címe
- én pedig megcsodáltam benne a bonyolult, csodaszép tervraj-
zokat, a könyv logikus felépítését, amely a szarvasmarhák,
juhok és sertések viselkedésével kapcsolatos diagramokkal kez-
dődött, majd az egyszerűbb karámoktól az egészen bonyolult
gazdaságok és istállórendszerek kivitelezésének leírása felé
haladt.
Jól és világosan beszélt, bár beszédében volt valami leállítha-
tatlan lendület és kényszeresség: ha egyszer elkezdett egy mon-
datot vagy gondolatot, akkor azt teljesen be kellett hogy fejezze,
semmit nem hagyott kifejtetlenül, a levegőben lógva.
Kimerült, éhes és szomjas voltam - egész nap utaztam és nem
tudtam ebédelni -, és abban reménykedtem, hogy Temple majd
csak észreveszi és megkínál egy kis kávéval. Nem vette észre;
egy jó óra múlva teljesen elbágyadva aprólékosan kifejtett, kö-
nyörtelenül záporozó mondataitól és attól, hogy egyszerre
annyi mindenre kellett figyelnem (nemcsak arra, amit mondott,
ami pedig már önmagában is nagyon bonyolult és szokatlan
volt számomra, hanem mentális folyamataira és személyiségére
is), végül feladtam, és kértem egy kis kávét. Nem kezdett „Jaj,
elnézést kérek, már rég meg kellett volna kínálnom" típusi i
áthidaló mondatokba, nyoma sem volt szociális igyekezetnek.
Ehelyett rögtön felvezetett a titkárnői szobába, ahol a kávéfőzői
tartották. Olyan rideg modorban mutatott be a titkárnőnek,
hogy megint csak az volt az érzésem, nagyjából megtanulta,
hogyan kell ilyen helyzetekben viselkedni, de anélkül, hogy
278
különösebben át tudná élni, mit érezhet az adott szituációban a
másik ember - vagyis nem érzékeli az árnyalatokat, a szociális
I inomságokat.
- Itt az ideje, hogy vacsorázni menjünk - jelentette be Temple
váratlanul, miután eltöltöttünk még egy órát az irodájában. -
Mi, itt nyugaton, korán vacsorázunk. - Egy közeli western
stílusú vendéglőbe mentünk, ahol csapóajtó volt, a falakat pedig
fegyverek és trófeák díszítették - még csak délután öt órára járt
ugyan az idő, de ahogy Temple megjósolta, már igencsak tele
volt az étterem - és klasszikus vadnyugati ételt (bordát és sört)
rendeltünk. Jó étvággyal falatoztunk, és közben Temple mun-
kájáról beszélgettünk, arról, hogy miként oldja meg fejben a
problémákat, hogyan készíti el vizuális képzelete segítségével
tervrajzait. Amikor eljöttünk az étteremből, javasoltam, hogy
sétáljunk egy kicsit. Temple egy régi vasúti töltés mentén egy
rétre kalauzolt. A levegő nagyon gyorsan lehűlt - ezerötszáz
méter magasan voltunk -, és a nap lemenő fényében szúnyogok
i .ijzottak, tücskök ciripeltek mindenütt. A vágányok mellett egy
iszapos pocsolyában találtam néhány zsurlót (ez az egyik ked-
venc növényem), és nagyon megörültem nekik. Temple rájuk
pillantott, és tárgyilagosan megállapította: - Equisetum - de
egyáltalán nem lelkesedett föl úgy, mint én.
A repülőúton Denver felé egy nagyon tehetséges, normális,
kilencéves kislány figyelemre méltó írását olvastam - egy tün-
dérmesét írt, amelyben csodálatos mitológiát, mágikus világot,
animizmust és kozmogóniát épített fel. A zsurlók közt sétálva
azon töprengtem, hogy vajon milyen lehet Temple kozmogóni-
Vajon mit gondol a mítoszokról vagy a drámákról? A görög
mitológiáról kérdezgettem. Elmondta, hogy gyerekkorában sok
ilyesmit olvasott - különösen Ikarosz történetét találta érdekes-
nek, ahogy túl közel repült a Naphoz, megolvadtak a szárnyai
és halálra zúzta magát. - Tudom, mi a Nemeszisz és a Hübrisz
mondta. Az istenek szerelme azonban hidegen hagyta, és nem
is igazán értette az egészet. Ugyanez volt a helyzet Shakespeare
darabjaival is. Elmondta, hogy a Rómeó és Júlia teljesen összeza-
varta („soha nem értettem, hogy miben mesterkednek"), a Ham-
h/nél pedig elvesztette a fonalat az idősíkok váltogatása miatt.
Bar ő maga ezeket a problémákat „következtetési nehézségnek"
279
280
lekintette, nekem inkább úgy tűnt, a problémát az okozza, hogy
nem tud együtt érezni a szereplőkkel, és képtelen követni azok
bonyolult szándékait és motivációit. O maga úgy fogalmaz,
hogy képes megérteni az „egyszerű, határozott, univerzális"
érzelmeket, de teljesen értetlenül áll a bonyolult érzelmek és
emberi játszmák előtt. - Sokszor úgy érzem magam - mondta -,
mint egy antropológus a Marson.
Azon fáradozott, hogy életét minél egyszerűbbé tegye, hogy
minden világos és egyértelmű legyen körülötte. Az évek során
rengeteg élményt raktározott el magának. Olyan volt ez, mint
í gy videokazettákkal teli könyvtár, s ezekből bármelyiket bár-
mikor le tudta játszani a fejében, és alaposan meg tudta figyelni
„videofelvételek" voltak ezek arról, hogy az emberek hogyan
viselkednek különböző körülmények között. Újra meg újra le-
játszottá ezeket a „filmeket", és fokról fokra tanult belőlük, így
idővel meg tudta már jósolni, hogy bizonyos körülmények
között valószínűleg hogyan fognak viselkedni az emberek. Ta-
pasztalatait állandó olvasással egészítette ki, a kereskedelmi
lapokat és a Wall Street Journalt is rendszeresen olvasta - ezek
mind gyarapították az emberi fajjal kapcsolatos ismereteit. -
I gyszerűen csak logikai művelet az egész - magyarázta.
Az egyik általa tervezett üzemben például újra meg újra
elromlottak a gépek - mesélte -, de ez mindig csak akkor
következettbe, amikor egy bizonyos munkás, John tartózkodott
i helyiségben. O „egybevetette" ezeket a tényeket, és arra a
következtetésre jutott, hogy John szabotálja a gépek üzemelte-
ti sót. - Meg kellett tanulnom gyanakodni - magyarázta -, de ezt
tisztán kognitív úton értem el. Össze tudok adni kettőt meg
ki ttot, de nem veszem észre a féltékenységet a másik arcán. -
Az ilyen események egyébként nem is voltak olyan ritkák az
eleiében. - Néhány ember teljesen kifordul magából attól, hogy
ez az autista boszorkány idejön, és megtervezi az összes gépet.
Szükségük van a gépekre, de bosszantja őket, hogy maguktól
nem tudják megcsinálni, viszont Tóm - egy mérnök kollégám -
es en képesek vagyunk rá, hogy nekünk több százezer dollár
értékű munkahelyek vannak a fejünkben. - Őszintesége és hi-
székenysége miatt Temple kezdetben mindenféle trükkök és
il verések célpontja volt. Ez a naivság és egyenesség nem annyi-
i i valamiféle morális tisztaság következménye, hanem abból
281
fakad, hogy nem tűnik fel neki a színlelés és tettetés („a világ
mocskos eszközei", Traherne kifejezésével élve). Ez a problé-
ma egyébként majdhogynem univerzális az autisták között.
Az évek múlásával azonban Temple a maga közvetett mód-
ján, a „könyvtárában" végzett vizsgálódások révén elég jól
kitanulta, hogyan is működik a világ. Képes volt saját válla-
latot alapítani, emellett pedig szabadúszó tanácsadóként és
állattenyésztési tervezőként szerte a világban dolgozott.
Szakmai szempontból elképesztően sikeressé vált, de az em-
beri interakciókba - legyenek azok szociális vagy szexuális
természetűek - nem tudott bekapcsolódni. - A munkám az
életem - mondta nekem jó néhányszor. - Nem sok minden van
ezen kívül.
Úgy tűnt, fájdalom, lemondás és elszántság keveredik a hang-
jában, mint ahogy írásaiból is ezek az érzelmek csendülnek ki.
Egyik cikkében a következőket írja:
Nem illeszkedem bele a város vagy az egyetem szociális életébe. Szo-
ciális kapcsolataimat szinte kizárólag állattenyésztők vagy az autiz-
mus iránt érdeklődők alkotják. Péntek és szombat esténként többnyire
cikkeket írok vagy rajzolok. A tények iránt érdeklődöm, és szabad
időmben is tudományos vagy állattenyésztéssel kapcsolatos írásokat
olvasok. Nem nagyon érdekelnek a bonyolult emberi kapcsolatokkal
foglalkozó regények, mivel képtelen vagyok az események sorrendjét
fejben tartani. A tudományos-fantasztikus regényekben szereplő új
technológiák részletes leírásai vagy egzotikus helyszínek bemutatása
már sokkal érdekesebbek. Szörnyű lenne az életem, ha nem lenne
kihívásokat nyújtó hivatásom.
Másnap korán reggel - szombati nap volt - Temple értem jött
a kisteherautóján. Ezzel az ütött-kopott járgánnyal keresztül-
kasul bejárta már az egész nyugati országrészt, rengeteg farmot,
ranchot, istállót és húsfeldolgozó üzemet látogatott végig,
Ahogy háza felé tartottunk, arról a munkájáról faggattam, ami-
ért a Ph. D. (doktori) fokozatát kapta. Doktori disszertációja
azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy az ingergazdag, illetve
ingerszegény környezet milyen hatást gyakorol a kismalacok
agyának fejlődésére. Elmesélte, milyen elképesztő nagy különb-
ség mutatkozott a két csoport között, milyen szociábilisak és
kedvesek voltak a gazdag környezetben és milyen ingerléke-
282
nyék és agresszívak (és majdhogynem „autisták") a szegény
környezetben felnevelt disznók. (Az is felmerült benne ennek
kapcsán, hogy esetleg az emberi autizmus kialakulásában is
szerepe lehet az ingerszegény környezetnek.) - Megszerettem a
gazdag környezetben felnevelt malacokat - mondta. - Kötőd-
tem hozzájuk. Annyira kötődtem, hogy képtelen voltam meg-
ölni őket. - Az állatokat a kísérlet végén fel kellett áldozni, hogy
megvizsgálhassák az agyukat. Elmondta, hogy a végén mennyi-
re megbíztak benne a disznók, hagyták, hogy elkísérje őket
utolsó útjukra, hogyan nyugtatta, simogatta őket, beszélt hoz-
zájuk, amíg megölték őket. Nagyon szomorú volt a haláluk
miatt. - Csak sírtam és sírtam, szüntelenül - mondta.
Épp befejezte a történetet, amikor megérkeztünk az otthoná-
hoz - kicsi, kétszintes városi ház volt, nem messze az egyetem-
től. A földszint kényelmesen, hagyományosan volt berendezve
egy dívány, fotelok, egy televíziókészülék, képek a falon -, de
valahogy az volt az érzésem, hogy az egész csak nagyon ritkán
van használva. Egy óriási szépiarajz függött az egyik falon,
amely a nagyapja jfarmját ábrázolta 1880-ban, Grandinban
(Észak-Dakota). Mint elmondta, a másik nagyapja találta fel a
robotpilótát a repülőgépekhez. Úgy érezte, tőlük kettőjüktől
örökölte mérnöki és agrártehetségét. Az emeleten volt a dolgo-
zószobája, amelyben egy írógép állt (számítógépe nem volt) és
szanaszét szórt kéziratok és könyvek hevertek - könyvek min-
(I enütt, amelyek kifolytak a dolgozószobából át a többi szobába.
(Egyszer az én házamról is azt mondta valaki, hogy olyan az
egész, mint „egy munkaeszköz", és hasonló érzésem volt
l'emple házával kapcsolatban is.) Az egyik falon egy hatalmas
lehénbőr lógott, amelyre több száz, különféle konferenciáról
hozott kitűző és sapka volt feltűzve. Viccesnek találtam, hogy
egymás mellett függtek az Amerikai Húsipari Intézet és az
Amerikai Pszichiátriai Társaság tagsági igazolványai. Temple
löbb száz tanulmányt publikált, amelyek egyik része az állatte-
nyésztéssel, másik része pedig az autizmussal foglalkozott. A
kel téma intim összeolvadását jól megjelenítették az egymás
mellett sorakozó kitűzők.
Végül a legkisebb szégyenlősség vagy zavar nélkül (nem is
Ismerte ezeket az érzelmeket) megmutatta a hálószobáját is, egy
n.igyon zord helyiséget, fehérre festett falakkal és egy egysze-
283
mélyes ággyal a szoba közepén. Az ágy mellett egy furcsa,
megtermett szerkezet állt. - Hát ez meg mi? - kérdeztem.
- Ez az én szorongató gépem - válaszolta Temple. - Vannak,
akik „dédelgetőgépnek" hívják.
A szerkezetnek két nehéz, döntött oldala volt fából, úgy
kilencvenszer egy méter húsz körüliek lehettek egyenként, és
ezeket szépen bevonták puha, vastag kárpittal. Csuklóspán-
tokkal egy hosszú, keskeny aljzatdeszkához voltak erősítve úgy,
hogy egy V alakot formált végül a szerkezet, amelyben egy
ember pont elfért. Az egyik végén bonyolult vezérlőgombok
voltak, és nagy teherbírású csövek futottak ki innen, át egy
másik szerkezetbe, ami a kamrában volt. Temple ezt is megmu-
tatta. - Ez egy ipari kompresszor - magyarázta -, amivel kere-
keket fújnak fel.
- És mire jó mindez?
- Erős, de kellemes nyomást gyakorol a testre, a vállaktól a
térdekig. Lehet egyenletes vagy váltakozó, esetleg pulzáló nyo-
más is, ahogy az ember akarja - tette hozzá. - Másszon bele,
megmutatom, hogy működik. Kapcsolja be a kompresszort, és
az irányítás a maga kezében van. Ott van minden maga előtt.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért akarja valaki ilyen
nyomásnak kitenni magát, a következőket mesélte el. Kislány
korában szerette volna, ha megölelik, de ugyanakkor rettegett
minden kontaktustól. Amikor megölelték, különösen az egyik
kedvenc (és igen termetes) nagynénje, úgy érezte, elárasztják,
elöntik az ingerek; békességet és nyugalmat élt át, de ugyanak-
kor rettegést is, úgy érezte, elnyelik. Ebben az időben - úgy
ötéves lehetett ekkor - kezdett egy olyan varázsgépről ábrán-
dozni, amely erősen, de gyengéden megszorongatná őt úgy,
mintha megölelné, de teljes egészében ő irányítaná és ellenőriz-
né a működését. Évekkel később, serdülőkorában látott egy
képet egy marhák elfogására és visszatartására készített karám-
ról, és rögtön tudta, hogy ez a megoldás; egy kis módosítással
emberi használatra is alkalmassá lehet tenni, és ez lehet az ő
varázsgépe. Más eszközöket is számba vett, például olyan fel-
fújható ruhát, amely az egész testére nyomást gyakorolt volna,
de ez a gép a maga egyszerűségével ellenállhatatlan volt.
Gyakorlati gondolkodású ember lévén, fantáziáját hamar va-
lóra váltotta. Az első modellek még kidolgozatlanok voltak,
284
kényelmetlennek és nehezen működtethetőnek bizonyultak, de
végül is megalkotott egy olyan tökéletesen kényelmes és jól
irányítható rendszert, amely az „ölelés" minden kívánatos pa-
raméterét képes volt produkálni. A gép pontosan úgy műkö-
dött, ahogy elvárta tőle, azt a nyugodt és kellemes érzést nyúj-
totta, amiről gyerekkora óta álmodozott. A gép nélkül nem is
bírta volna ki a viharos egyetemi éveket, mondta. Az emberi
lényekhez nem tudott vigaszért és megnyugtatásért fordulni, de
ehhez a géphez igen. A gépet nem állította ki, de nem is rejtette
el, ott állt a kollégiumi szobájában gúnyt és gyanakvást váltva
ki másokból, a pszichiáterek pedig bizonyos „regresszió" vagy
„fixáció" megnyilvánulásának tartották, amiről úgy gondolták,
hogy analizálni kell és meg kell oldani. Makacs, szívós, bátor
természete és egyszerű gondolkodása - no meg persze a gátlá-
sosság és hezitálás teljes hiánya - révén Temple eleresztette a
füle mellett ezeket a megjegyzéseket, és eldöntötte, hogy tudo-
mányos bizonyítékokat talál érzéseire.
Doktori disszertációja előtt és után szisztematikusan vizsgál-
ta az erős nyomás hatását autistákra, egyetemi hallgatókra és
.illatokra - ezzel kapcsolatban egyébként nemrég jelent meg egy
tanulmánya a Journal ofChild and Adolescent Psychopharmacology
című folyóiratban. Masszírozógépe mostanra számos módosí-
táson ment keresztül, és kiterjedt klinikai vizsgálatokat végez-
nek vele. Közben a marhák számára készített karámok egyik
világszerte elismert, vezető tervezője lett, és jó néhány tanul-
mányt publikált húsipari és állatorvosi szakfolyóiratokban az
emberséges és gyengéd állattartás elméletéről és gyakorlatáról.
Amíg mindezt elmesélte, Temple letérdelt, majd arccal lefelé,
teljes hosszúságában kényelmesen belefeküdt a V alakú szerke-
zetbe. Bekapcsolta kompresszort (jó egy perc volt, amíg a hen-
ger feltöltött), és eltekerte az irányítógombot. A szerkezet két
fala szorosan a testéhez nyomódott, de ahogy állított rajtuk, egy
kicsit enyhült a szorításuk. Ez volt a legbizarrabb dolog, amit
valaha is láttam, de minden furcsasága ellenére nagyszerűen
működött és tényleg egyszerű volt. A hatása felől nem lehetett
kétségem, Temple gyakran erős és kemény hangja lágyabb és
kedvesebb lett, ahogy ott feküdt a gépben. - Arra koncentrálok,
hogy minél gyengédebben csináljam - magyarázta, és azt is
elmondta, mennyire fontos, hogy teljesen elengedje magát. -
285
... Azt hiszem, most tényleg nagyon ellazult leszek - tette hozzá
csendesen. - Gondolom, mások valami ilyenhez juthatnak hoz-
zá a más emberekkel való kapcsolaton keresztül.
Azt állítja, hogy nemcsak relaxációt vagy kellemes érzéseket
kapott a géptől, hanem más emberekkel kapcsolatos érzéseket
is. Ha a gépben fekszik, gondolatai gyakran anyjára, kedvenc
nagynénjére, régi tanáraira terelődnek. Ilyenkor érzi, hogy sze-
retik és hogy ő is szereti őket. Úgy érzi, hogy a gép ajtót nyit
számára egy egyébként elzárt érzelmi világba, és lehetővé teszi,
tulajdonképpen megtanítja neki, hogyan érezzen empátiát más
emberek iránt.
Jó húsz perc múlva kiszállt a gépből, szemlátomást nyugod-
tabban és érzelmileg is ellazultabban (azt mondta, hogy egy
macska könnyedén megérezné rajta a különbséget), és megkér-
dezte, hogy nincs-e kedvem kipróbálni a szerkezetet.
Természetesen nagyon kíváncsi voltam, így hát belemásztam
- kicsit idétlenül éreztem magam és zavarban voltam, de sokkal
kevésbé, mint amennyire lehettem volna, hiszen Temple-ből
annyira hiányzott a zavartság. Bekapcsolta a gépet, a főhenger
elkezdett tölteni, én pedig óvatosan próbálgattam az irányító-
gombokat. Nagyon is kellemes, megnyugtató érzés volt, régi
búvármerüléseimre emlékeztetett, amikor a víz nyomása úgy
nehezedett búvárruhámra, mint egy egész testet beborító ölelés.
Miután kipróbáltam az ölelőgépet, és mind a ketten kellemesen
ellazultunk, elindultunk az egyetem kísérleti gazdaságába, ahol
Temple terepmunkája zömét végezte. Korábban azt gondoltam,
hogy autizmusának magánvilága és hivatásának nyilvános vi-
lága szeparáltan léteznek, nincs közöttük kapcsolat; egyre vilá-
gosabbá vált azonban, hogy személyes és szakmai, belső és
külső teljesen összeolvadnak benne.
- A teheneket ugyanúgy megijesztik az éles, sziszegő, hirtelen
hangok, mint az autistákat - mesélte Temple -, de az alacsony,
dörmögő hangok nem zavarják őket. Az éles vizuális kontrasz-
tok, az árnyékok vagy a hirtelen mozdulatok is megzavarják
őket. Egy könnyű érintésre elugranak, egy erősre megnyugsza-
nak. Én ugyanúgy elhúzódom az érintéstől, mint egy vad tehén
- az, ahogy hozzászoktattam magam az érintésekhez, hasonló-
an zajlott le, mint egy vad tehén megszelídítése. - Éppen az
286
illatok és emberek közötti (az érzékelés és az érzések terén
jelentkező) hasonlóságok iránti fogékonysága tette olyan érzé-
kennyé az állatokkal kapcsolatban, és ezért ragaszkodott annyi-
ra emberséges tartásukhoz.
Úgy gondolta, hogy ez a tudás részben autizmusa révén
adatott meg neki, részben pedig annak köszönhetően, hogy
többgenerációs farmercsaládból származott, és gyerekkorának
java részét farmokon töltötte. Sajátos gondolkodásmódja nem
tette lehetővé, hogy elmeneküljön ezek elől a kérdések elől. - Ha
vizuálisan gondolkodsz, könnyebben azonosulsz az állatokkal.
- magyarázta. - Persze ha gondolkodási folyamataid kizárólag
nyelvi természetűek, akkor hogy is képzelhetnéd el, hogy a
tehenek is gondolkodnak? De ha képekben gondolkodsz, az
egészén más...
Temple mindig is vizuális beállítottságú ember volt. Teljesen
meg volt döbbenve, amikor rájött, hogy az a már-már hallu-
l inatív erejű képzelet, amellyel rendelkezik, egyáltalán nem
. 11 talánosan jellemző az emberekre - sőt vannak, akik szemláto-
mást teljesen máshogy gondolkodnak. Ez még mindig nagyon
tejtélyes a számára. - Maga hogy gondolkodik? - kérdezgette
tőlem állandóan. Huszonnyolc éves koráig arról sem volt fogal-
ma, hogy tud rajzolni vagy tervrajzot készíteni, ekkor azonban
találkozott egy műszaki rajzolóval, és figyelte őt, amint tervraj-
zokat készít. - Láttam, hogy csinálta - mesélte -, elmentem és
megvettem ugyanazokat az eszközöket és ceruzákat, amiket ő
használt - egy 0.5 HB Pentelt -, és elkezdtem utánozni. A rajz
tulajdonképpen magától készült, és amikor befejeztem, nem
akartam elhinni, hogy azt ott én csináltam. Nem tanultam raj-
zolni vagy tervezni, egyszerűen csak utánoztam, úgy tettem,
mintha én volnék Dávid - elsajátítottam a rajztudását, mindent.6
' Abból, amit Temple mondott, először úgy tűnt számomra, hogy az „elsajá-
tított" Dávidét rajzkészségével együtt magába szívta, és úgy élt aztán benne,
mint valami beültetett vagy idegen test, ami csak lassan vált önmaga részévé,
í gy másik tehetséges (és igen költői) autista hölgy ilyen szempontból óriáskí-
gyóhoz hasonlította önmagát, aki egészben kebelezi be az állatokat, és csak
nagyon lassan tudja őket megemészteni. Néha a bekebelezett szerepek vagy
készségek nem tudnak megfelelően asszimilálódni, és éppolyan hirtelen vesz-
ni k el, mint amilyen hirtelen megszerezték őket - az a tendencia (különösen
287
Temple folyamatosan „szimulációkat" végez a fejében, ahogy
ő nevezi ezeket a folyamatokat. - Elképzelem, ahogy az állat
bemegy a karámba, különböző szögekből, különböző távolsá-
gokból látom, ráközelítek, majd eltávolodom tőle, néha pedig
olyan mintha helikopterről látnám - szinte belebújok az állat
bőrébe, és érzem, hogy milyen érzés belépni a karámba.
Óhatatlanul eszembe jutott azonban, hogy ha valaki kizáró-
lag képekben gondolkodik, akkor talán nem is érti meg a nem
vizuális gondolkodást, és soha nem tudja megtapasztalni a
nyelv gazdagságát, kétértelműségét, kulturális meghatározott-
ságát és mélységeit. Temple korábban azt mondta, hogy az
autisták általában, hozzá hasonlóan, erősen vizuális gondolko-
dók. Ha pedig ez igaz, akkor lehet-e szó csupán véletlen egybe-
esésről? Vagy éppen ez az intenzív vizualitás magyarázza meg
magát az autizmust is?
Egy állatfarm, még egy nagyobb is, rendszerint nyugodt,
csendes hely, most azonban, amikor megérkeztünk, elképesztő
ordítás, felfordulás fogadott bennünket. - Bizonyára ma válasz-
tották el a borjakat a tehenektől - magyarázta Temple, és mint
kiderült, valóban ennek voltunk fültanúi. Megpillantottunk egy
tehenet, amelyik a karámon kívül rohangált, egyfolytában bő-
gött és a borját kereste. - Ez nem egy boldog tehén - mondta
Temple. - Ez egy szomorú, boldogtalan, izgatott tehén. A köly
két akarja. Neki ordít, őt kutatja. Egy időre elfelejti majd, azután
újrakezdi. Az egész olyan, mint a siratás, a gyász, de erről nem
sokat írnak. Az emberek nem szívesen tulajdonítanak az álla-
fiatal autista ,,savant"-oknál), hogy komplex készségeket, szerepeket vagy in
formációkat nyelnek el, egy ideig bűvészkednek ezekkel, majd olyan hirtelen
hagynak fel velük, olyan tökéletesen felejtik el őket, hogy a legkisebb nyoma
sem marad bennük mindennek (súlyos Tourette-szindrómásoknál is lehet látni
ilyen inkorporált viselkedéseket és görcsös utánzást).
Sokkal komplikáltabb a helyzet, amikor bizonyos viselkedésminták vagy
bonyolult szerepek egyfajta pszeudoszemélyiségként maradnak fenn. Serdülő
autistáknál gyakran lehet látni, hogy eltúlzott, sztereotip, szinte képregény
stílusú szexuális viselkedést vesznek fel (ezek mintái gyakran valóban a képre-
gények vagy a televíziós szappanoperák). Donna Williams lenyűgöző önéletra)
zi regényeiben (NobodyNowhere [Sehol senki] illetve Somebody Somewhere [Valaki
valahol]) leírja, hogyan „adoptált" két személyiséget, Carolt és Willie-t, hogy
rajtuk keresztül gondolkodott és beszélt, míg az ő saját identitása éveken át elemi
szinten maradt.
288
lóknak gondolatokat vagy érzéseket. Skinner legalábbis bizto-
san nem szívesen tenné.
Annak idején, még New Hampshire-i egyetemista évei alatt
irt egyszer B. F. Skinnemek, a nagy behaviorista pszichológus-
nak, sőt végül találkozott is vele. - Olyan volt, mintha magához
az Úristenhez mentem volna kihallgatásra. Nagy csalódás volt.
()lyan volt ő is, mint egy hétköznapi ember. Azt mondta: „Nem
kell tudnunk, hogyan működik az agy, csak a feltételes reflexek
számítanak." Én azonban képtelen voltam elhinni, hogy min-
den csak inger-válasz kérdése lenne. - A skinneri korszak,
összegezte Temple, tagadta, hogy az állatoknak érzéseik volná-
nak, automatáknak tekintette őket; mind az állatkísérletek,
mind pedig az állattenyésztés és a vágás szempontjából rendkí-
vül kegyetlen időszak volt ez. Valahol azt olvasta, hogy a beha-
viourizmus felelőtlen tudomány volt, és ő személy szerint egyet
is értett ezzel a nézettel. O azért szállt síkra, hogy a mezőgazda-
ságban minél jobban figyelembe vegyék azt a tényt, hogy az
.illatoknak is vannak érzéseik.
Az elkeseredett tehenet látva és hallva reményvesztett böm-
bölését, Temple az állatvágás kegyetlenségeiről kezdett el be-
szélni. Nem sok köze van a csirkékhez, mondta, de a csirkék
levágása néha egészen undorítóan megy végbe. - Amikor elér-
kezik az idő, hogy a csirkékből szendvics legyen a McDonald's-
b.m, akkor elkapják, lábuknál fogva felakasztják őket és elvágják
.1 torkukat. - A hagyományos kóser vágásnak megfelelően a
marhák lábát is összekötötték, és fejjel lefelé felakasztották őket,
mielőtt elvágták volna a torkukat, így a vér a fejükbe ment. -
Néha eltörték a lábukat, a szerencsétlen állatok pedig üvöltöttek
a fájdalomtól és a félelemtől. Hála istennek az ilyenfajta gyakor-
I il kezd megszűnni. - Ha helyesen hajtják végre - magyarázta
, akkor a vágás emberségesebb, mint a természetes halál. Nyolc
másodperccel azután, hogy elvágták a torkát, endorfin válasz-
tódik ki, és az állat fájdalom nélkül hal meg. Hasonlóan történik
rz a természetben is, amikor a farkasok széttépnek egy bárányt.
A természet könnyít a haldokló állat fájdalmán. - Éppen emiatt,
hogy mindez elkerülhető lenne, ezért találja ő felháborítónak a
h ilálos vágás előtti fájdalmat és kegyetlenséget, hogy félelmet
rs stresszt keltenek az állatban; ezt szeretné ő mindenáron
megszüntetni. - Szeretném megreformálni a húsipart. Az akti-
289
visták viszont szeretnék az egészet megszüntetni - mondja de
én sem a jobb-, sem a baloldali szélsőségeket nem szeretem.
Szélsőségesen nem szeretem a szélsőségeket.
Távol a bömbölő borjaktól és anyjaiktól, akiknek szomorúsá-
gát Temple a csontjaiban érezte, találtunk egy nyugodt, csendes
kis helyet a gazdaságban, ahol tehenek legelésztek békésen.
Temple összeszedett egy kis szénát, és odanyújtotta az egyik-
nek, az odajött, elvette, és puha orrával gyengéden meglökdöste
a kezét. Lágy, boldog kifejezés öntötte el Temple arcát. - Végre
otthon vagyok - mondta. - Amikor a tehenekkel vagyok, ez az
együttlét egyáltalán nem kognitív szinten zajlik. Tudom, hogy
mit éreznek.
Úgy tűnt, ezt a tehenek is így érezték, ők is megérezték
nyugodtságát, magabiztosságát, és odajöttek hozzá. Hozzám
nem jöttek oda, rajtam talán megérezték a városlakó zavarát, aki
miután kulturális konvenciók és jelzések világában él, nem
nagyon tudja, hogyan viselkedjen ilyen megtermett, nem ver-
bális állatok társaságában.
- Annyira mások, mint az emberek - folytatta, és megismé-
telte azt a korábbi megjegyzését, hogy úgy érzi magát, mint egy
antropológus a Marson. - Tanulmányozom az embereket, pró-
bálom megfejteni az őslakosokat. Az állatokkal viszont soha
nem így érzem magam.
Teljesen lenyűgözött, hogy mekkora a szakadék aközött,
ahogy azonnal, intuitíven megérezte és megértette az állatok
hangulatát és jelzéseit és aközött, amilyen elképesztő nehézsé-
get okozott számára az emberi lények jelzéseinek, kódjainak,
magatartásának megértése. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha
mentes volna az érzelmektől, vagy hogy alapvetően hiányozna
belőle a mások iránti együttérzés. Ellenkezőleg, az állatok han-
gulata és érzései annyira erősen hatottak rá, hogy néha teljesen
megszállták, elborították. Úgy érzi, hogy fizikai, fiziológiai dol-
gokat, például egy állat fájdalmát, képes átérezni, de az emberek
mentális állapotait és nézőpontját már nem.' Fiatalabb korában
7 Nagyon mélyen megrendült, kifejezetten sokkolta fizikailag, amikor séta
közben eljátszottam neki az egyik súlyos Tourette-szindrómás fiatal betegem
mozgását - olyan erős rángások léptek fel ennél a férfinál, hogy ezek következ-
tében megvakította saját magát. A nyers impulzusokra, az erőszakra, a fájda
290
szinte a legegyszerűbb érzelmi kifejezéseket sem volt képes
megérteni; később megtanulta ugyan dekódolni ezeket, de ettől
még nem feltétlenül érezte is őket. (A Londonban dolgozó dr.
1 lermelin egy ehhez nagyon hasonló történetet mesélt el nekem
egy nagyon intelligens, tizenkét éves autista kislányról, aki
azzal ment egyszer oda hozzá, hogy az egyik osztálytársa,
loanie „furcsa hangokat ad ki". Amikor utánanézett a dolognak,
kiderült, hogy Joanie keservesen sírt. A sírás jelentéséről azon-
ban az autista kislánynak fogalma sem volt; csak a fizikai részét
ertette meg a dolognak, számára a sírás csak „valamilyen furcsa
hang" volt. Jessy Park is eszembe jutott, akit teljesen lenyűgö-
zött az a tény, hogy a hagyma megríkatja az embereket, de azt
képtelen volt megérteni, hogy örömében is sírhat valaki.)8
- Meg tudom állapítani az emberekről, hogy mérgesek vagy
mosolyognak - mondta. A szenzomotoros, a konkrét, a közvet-
len, az állati jelenségek szintjén Temple-nek nem voltak nehéz-
ségei. - És mi a helyzet a gyerekekkel? - kérdeztem. Vajon
átmenetet jelentenek-e ők az állatok és az emberek között?
I llenkezőleg, mondta, a gyerekekkel, ha lehet, még nagyobb
nehézségei vannak - ha megpróbál beszélgetni velük vagy
megpróbál bekapcsolódni játékaikba (még kukucsjátékot
sem tudott játszani egy csecsemővel, mert mindig elrontotta
az időzítést) -, pontosan ugyanúgy, mint gyerekkorában.
Mindig úgy érzi, hogy a gyerekek már három-négy éves
korukra messze elhagyják őt azon az úton, amelyen ő autis-
taként nem jutott túl messzire. Úgy érzi, már egészen kicsi
kunra Temple azonnal reagált. Eszembe jutott, hogy Shane barátom Camp
Wmstonban éppen Tourette-szindrómája révén tudta könnyedén áttörni az
milista gyerekek burkát - az érzelmek és állati együttérzés szintjén, ami sokkal
elemibb és könnyebben átadható, mint a komplex tudatállapotok és nézőpontok
nzmtje.
K Néhány autista, a vakokhoz és a süketekhez hasonlóan, kutyát tart, hogy
az állat segítse észlelését - ez esetben szociális észlelését. Arra használják a
kutyájukat, hogy segítségével „leolvassák" látogatóik szándékait, amire ők
maguk képtelenek lennének. Két autistát is ismerek, akik kutyájuknak „telepa-
tikus" képességeket tulajdonítanak, pedig ezek egyszerűen csak olyan, a ku-
tyákra - és az átlagos felnőttekre - jellemző képességekkel rendelkeznek, ame-
lyek belőlük hiányoznak.
291
gyerekek is úgy képesek „megérteni" más emberi lényeket,
ahogyan ő soha nem lesz képes.
De vajon mi az, nyaggattam tovább, ami a többi ember között
végbemegy, amiből úgy érzi, hogy ő kizárattatott? A szociális
konvenciók, jelrendszerek és kulturális előfeltevések egyfajta
implicit tudásáról lehet szó, állapította meg. Ezt az implicit
tudást a többi ember egész életén át gyűjtögeti és csiszolgatja
másokkal kapcsolatos tapasztalatai és interakciói alapján. Belőle
ez szemlátomást hiányzott. Ennek hiányában pedig kénytelen
„kiszámítani" az emberek szándékait és mentális állapotait,
megpróbálja algoritmusok segítségével explicit módon megol-
dani azt, ami nekünk, többieknek természet adta képességünk.
Neki, úgy gondolja, soha nem voltak olyan normális szociális
tapasztalatai, amelyekből normális szociális tudást konstruál-
hatott volna.
Talán ebből származnak a gesztusokkal és a nyelvvel kapcso-
latos nehézségei is - márpedig ezek a nehézségek elsöprő ere-
jűek voltak, amikor még szinte beszélni is alig tudó kisgyerek
volt, illetve a beszéd első időszakában, amikor mindig összeke-
verte a személyes névmásokat, mert képtelen volt felfogni, hogy
a „te" és az „én" kontextustól függően mást jelentenek.
Egészen rendkívüli hallgatni, ahogy Temple ezekről a dől
gokról mesél, vagy könyvében olvasni minderről. Hároméves
korában, bár a család nem nagyon hitt benne, egy speciális,
fogyatékos és problémás gyerekek számára létrehozott óvodá-
ba kezdték járatni, és, ahogy javasolták, elkezdték beszédterá-
piára hordani. Az iskola és a beszédterapeuta valamilyen mó-
don kapcsolatot tudott vele létesíteni, ezzel (ahogy később ő is
érezte) megmentették a szakadék széléről, és lassan fejlődni
kezdett. Továbbra is egyértelműen autista maradt, de új nyelvi
és kommunikációs készségei olyan horgonyt jelentettek a szá-
mára, amelynek segítségével úrrá tudott lenni a korábbi káo-
szon. Érzékszervei az eddigi heves érzékenységi ingadozások-
hoz képest valamelyest stabilizálódtak. Nagyon sokszor fordult
elő visszaesés, de ezzel együ tt hatéves korára egész tűrhetően
elsajátította a nyelvet, és ezzel átlépte a Rubicont, amely elvá
lasztja a hozzá hasonló jól teljesítő autistákat a rosszul teljesítők-
től, akik soha nem fognak rendesen beszélni és autonóm módon
élni. A nyelv megszerzésével a rettegett triász - szociális, kom
292
munikációs és képzeleti károsodás - kezdett kevésbé fenyegető
lenni. Bizonyos fokig Temple elkezdett kontaktusba kerülni
másokkal, különösen azzal a néhány tanárával, akik értékelték
intelligenciáját, különlegességét, és felül tudtak emelkedni be-
tegségén - valamint elviselték ekkor már szüntelen beszédét és
kérdezősködését, furcsa fixációit és dührohamait Legalább
ennyire fontos lépés volt, hogy valódi játékosság és kreativitás
kezdett megjelenni nála - festett, rajzolt, kartonpapírból model-
leket és szobrokat készített, sőt „egyedi és eredeti huncutságai
voltak". Nyolcévesen megjelent nála az első tettetőjáték, ami
átlagos gyerekeknél ugyan már kétéves kor körül jelentkezik, az
alacsony szinten teljesítő autisták viszont soha nem érik el.
Anyjának, nagynénjének és jó néhány tanárának döntő szere-
pe volt mindebben, de maga a lassú fejlődési folyamat is - amely
autistáknál gyakran jelentkezik - szerepet játszott ezen a felfelé
tartó úton. Mivel az autizmus fejlődési rendellenesség, az élet-
kor előrehaladtával egyre kevésbé szélsőségesek a tünetei, és az
egyén egyre jobban megtanul megküzdeni ezzel az állapottal.
Temple nagyon szeretett volna barátokat az iskolában, és igen
ki tartó és hűséges is lett volna a barátjához (két vagy három évig
volt egy képzeletbeli barátja), beszédében, viselkedésében volt
azonban valami, ami elijesztette a többieket, így, bár csodálták
intelligenciáját, soha nem fogadta be a közösség. - El sem tud-
tam képzelni, hogy mit csinálok rosszul. Furcsamód valahogy
hiányzott belőlem az a tudat, hogy más vagyok. Azt gondoltam,
hogy nem én vagyok „más", hanem a többi gyerek. Soha nem
tudtam rájönni, hogy miért nem tudok beilleszkedni. - A többi
gyerek között folyton zajlott valami gyors, finom, állandó vál-
tozás - az eszmecserék, a tárgyalások, a megértés sebessége
olyan rendkívüli volt számára, hogy néha már azt gondolta, a
többiek mind valamilyen telepatikus képességgel rendelkez-
nek. Ma már tisztában van ezeknek a szociális jelzéseknek a
létezésével. Ki tudja következtetni, de még mindig nem tudja
észlelni őket. Továbbra sem tud közvetlenül részt venni ebben
.i mágikus kommunikációban, és nem tudja felfogni a mögötte
fennálló sokszínű és gyorsan változó mentális állapotokat. Az
eszével tudja mindezt, és mindent megtesz, hogy hiányosságait
kompenzálja; óriási intellektuális erőfeszítést és számítási appa-
। dúst vet be annak érdekében, hogy megküzdjön azzal, ami a
293
többi embernél gondolkodás nélkül, könnyedén megy végbe.
Ezért érzi magát sokszor kirekesztettnek és idegennek.
Tizenöt éves korában egy nagyon fontos dolog történt vele.
Elkezdték érdekelni a tehenek megtartására szolgáló karámok.
Egyik tanára komolyan vette ezt az érdeklődését, és ahelyett,
hogy kinevette volna, arra biztatta, hogy építse meg a saját
karámját. Ez után a kezdeti lépés után pedig tovább terelgette
érdeklődését az állattenyésztéstől és a mezőgazdasági gépektől
általában a biológia és a tudomány felé. Temple számára pedig,
aki még mindig nem nagyon értette a hétköznapi, szociális
nyelvet - nem értette a célzásokat, az iróniát, a metaforákat, a
vicceket-, a tudomány és a technika nyelvezete nagy könnyebb-
séget jelentett. Sokkal világosabb és egyértelműbb volt, sokkal
kevésbé függött a ki nem mondott feltevésektől. A technika
nyelvezete annyira könnyű volt számára, amennyire a szociális
nyelv lehetetlenül nehéz; ráadásul ez az új eszköz lehetővé tette,
hogy belépjen a tudomány birodalmába.
Hiába jelentett azonban megoldást egy bizonyos szinten az,
hogy intellektuális és érzelmi energiáit a tudományra összpon-
tosította, a többi feszültség, szorongás - olykor kimondottan
gyötrelem - továbbra is megmaradt. A serdülőkor beköszönté-
vel Temple-nek szembe kellett néznie azzal a lehetőséggel, hogy
valószínűleg soha nem fog „normális" életet élni és az ezzel járó
„normális" örömöket élvezni - a szerelmet, a barátságot, a
szórakozást és a társaságot. Ebben a korszakban ez a felismerés
nagyon össze tudja törni a tehetséges autistákat, és gyakran
depresszióhoz, néha öngyilkossághoz vezet. Temple a lemon-
dás és elköteleződés segítségével jutott túl ezen a felismerésen:
nem fog megházasodni, hanem egész életét a tudománynak
fogja szentelni.
A serdülőkor azt is megtanította neki, hogy nem csak érzelmi
állapota, de egész mentális és fizikai felépítése is igen finoman
hangolt, és bizonyos ingerek, stressz, fáradtság vagy konfliktu-
sok könnyen kibillenthetik az egyensúlyából.9 A serdülőkor
9 Minden embernél más-más inger számíthat provokatívnak, az egyik autista
a magas hangokat, a másik a mély hangokat, a harmadik a ventilátor, míg a
negyedik a mosógép hangját nem tűri. Ugyanilyen egyedi különbségek lehetnek
a vizuális, taktilis és szaglási ingerekkel kapcsolatban is.
294
hormonális változásai különösen ingadozóvá tették. Ugyanak-
kor ezeket a változó időket egyfajta szenvedély és intenzitás is
jellemezte. Saját elmondása szerint csak az egyetem befejezése
után, karrierjének megkezdésével tudott lehiggadni. Akkor már
úgy érezte, ez elkerülhetetlen, különben a teste felemészti ma-
gát. Ebben az időben kis adagban imipramint kezdett szedni,
ami egy antidepresszáns készítmény. Temple könyvében beszá-
mol ennek előnyeiről és hátrányairól:
Az élet értelmének féktelen keresése megszűnt. Többé már nem foglal-
kozom mindig csak egy dologgal, mert már nem hajt semmi. Az elmúlt
négy évben alig írtam valamit a naplómba, mert az antidepresszáns
nagyban csökkentette lelkesedésemet. A szenvedély megfékezésével a
karrierem és... az üzlet jól megy. Mivel nyűgödtabb vagyok, az embe-
rekkel is jobban kijövök, és a stresszel kapcsolatos egészségi problémá-
im, például a vastagbélgyulladásom is megszűnt. De azért ha már a
húszas éveim elején elkezdek gyógyszereket szedni, akkor talán nem
értem volna el mindazt, ami végül is sikerült. Az „idegesség" és a
fixációk nagy motiváló erőt'jelentettek mindaddig, amíg a stressz
okozta betegségekkel szét nem rombolták a testemet.
Amikor ezt a részt olvastam, eszembe jutott, mit mondott
nekem Róbert Lowell, aki lítiumkúrán volt mániás-depressziós
pszichózisa miatt: „Bizonyos szempontból sokkal »jobban« ér-
zem magam, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok - a köl-
tészetem viszont sokat vesztett az erejéből." Temple is tisztában
van vele, hogy milyen árat fizet nyugalmáért, de úgy érzi, hogy
ez most már megéri. Néha azért mégis hiányzanak neki azok az
erős érzelmek, az a lobogás, amit egykor érzett.
A visszamaradott fejlődést az is jellemezheti, hogy a szociális
készségek és a szociális percepció folyamatosan fejlődhetnek az
egyén egész élete során. Ez volt a helyzet Temple esetében is, aki
az elmúlt húsz évben folyamatosan fejlődött ezen a téren. Tíz évvel
ezelőtt, amikor elkezdett tanítani, állítólag még olyan volt, mintha
nem is a hallgatósághoz beszélne - nem vett fel szemkontaktust,
lobbnyire nem is a hallgatóság irányába nézett, és nem tudott mit
kezdeni az előadás után feltett kérdésekkel. Manapság idejének
kilencven százalékában úton van, előadásokat tart szerte a vilá-
gon, néha az autizmusról, néha az állatok viselkedéséről. Elő-
adói stílusa sokkal folyékonyabb lett, több szemkontaktust tart
295
a hallgatósággal, és néha humoros kiszólásai és improvizációi
is vannak, a feltett kérdésekkel kapcsolatban pedig könnyedén
válaszol - ha kell, vitatkozik. Szociális élete is sokat fejlődött,
elmesélte például, hogy újabban élvezettel tölti az idejet két-há-
rom barátjának a társaságában. Márpedig egy autista személy-
nek a világon a legnehezebb feladat lehet igazi barátságok ki-
alakítása, mások eltérő gondolkodásának, másságának a megér-
tése és értékelése. Uta Frith írja Autism and Asperger Syndrome
(Autizmus és Asperger-szindróma) című könyvében: „Az Asper-
ger-szindrómás egyén... nem rendelkezik azzal a képességgel,
hogy kölcsönös, intim személyes kapcsolatokat kezdeményezzen
és tartson fenn, a rutin szociális interakciókat viszont minden
további nélkül megérti." Kollégája, Peter Hobson ír egy olyan
intelligens autista férfiről, aki nem volt képes megérteni a „barát"
szó jelentését. Nekem azonban, ahogy Temple-t hallgattam, ha-
tározottan az volt a benyomásom, hogy mostanra, negyvenes
éveinek közepére valamit már megértett a barátság lényegéből.
Ezen a ponton - már majdnem két órája sétálgattunk és beszél-
gettünk - befejeztük az egyetemi gazdaság szemügyre vételét,
és ebédelni indultunk. Nekem úgy tűnt, Temple örül, hogy egy
kicsit abbahagyhatja a beszédet és a gondolkodást; hiszen majd-
hogynem kegyetlen önvizsgálatot kényszerítettem rá (bár szá-
mára ez nem volt szokatlan, hiszen ő is naponta ilyen önvizsgá-
latra kényszeríti saját magát, ahogy megpróbál együttélni autiz-
musával egy nem autista világban). Beszélgetésünk során egyre
világosabbá vált, hogy a „normalitás" egyfajta homlokzatot
jelent számára, amely, bár nagyon mutatós, mögötte ő sok
szempontból még mindig ugyanolyan „kívülállóként" él, mint
valaha. - Azt hiszem, Datával rokon lelkek vagyunk - mondta.
Hozzám hasonlóan Temple nagy rajongója volt az Űrszekerck
című sorozatnak, amelyben kedvenc figurája Data, egy android,
akinek nincsenek érzelmei, és ezért reménytelenül vágyakozik
arra, hogy ember lehessen. Aprólékosan megfigyeli az emberi
viselkedést, és néha megpróbálja utánozni, de igazából arra
vágyik, hogy valóban ember legyen. Meglepően sok autista azo-
nosul Datával vagy előfutárával, dr. Spockkal.
Ez volt a helyzet abban az autista családban is, amelyet Kali-
forniában látogattam meg. Az idősebb fiú szüleihez hasonlóan
296
Asperger-szindrómás volt, a kisebbik pedig klasszikus autista.
Amikor megérkeztem hozzájuk, az egész atmoszféra annyira
normális volt, hogy már azon morfondíroztam, talán félreinfor-
rnáltak vagy rossz címre jöttem, hiszen az égvilágon semmi
„nutisztikusat" nem láttam rajtuk. Csak miután letelepedtem,
vettem észre azt az elhasznált trambulint, amin az egész család
ugrálni szokott, karjaikkal szárnyszerűen csapkodva; a hatal-
mas tudományos-fantasztikus könyvgyűjteményt;10 a különös
kepregényrészleteket a fürdőszoba falán és a konyha falára
kitűzött komikus utasításokat a főzésre, terítésre, mosogatásra
vonatkozóan - amelyek jelezték számukra, hogy ezeknek a
i selekvéseknek mindig rögzítetten, ugyanabban a sorrendben
kell végbemenniük (mint később megtudtam, ez egy autista
tréfa volt). Az asszony azt mondta magáról, hogy „súrolja a
normalitás határát", de aztán világossá tette, hogy ez pontosan
mit is jelent: - Ismerjük a normális élet szabályait és szokásait,
de valahogy nem érezzük ezeket igazán magunkénak. Normá-
lisan viselkedünk, megtanuljuk a szabályokat, alávetjük ma-
git nkat nekik, de...
- Megtanuljuk utánozni az emberi viselkedést - szakította
leibe a férje. - De én a mai napig nem értem, hogy mi van a
Nzociális konvenciók mögött. Megfigyeljük a homlokzatot, de...
liz a család is elsajátította a normalitás homlokzatát, ami
szükséges volt ahhoz, hogy hivatásukat gyakorolhassák, egy
kertvárosban lakhassanak, autót vezethessenek, rendes iskolá-
ba járhasson a fiuk, és így tovább. De nem voltak illúzióik saját
ln A legtöbb jól funkcionáló autista rajong az olyan képzeletbeli, alternatív
világokért, mint C. S. Lewis vagy Tolkien világa, vagy a maguk elképzelte
világok. Ez a házaspár és idó'sebb fiuk például éveket töltöttek el egy képzelet
bili világ megalkotásával, számtalan rajzot készítettek annak tájairól és földrajzi
M|.i losságairól, saját nyelve, pénzneme, törvényei és szokásai voltak ennek a
világnak, amelyben fantázia és rigiditás egyformán fontos szerepet játszottak.
Napokat töltöttek el Leutheria gabonatermésének vagy eziistkészletének szám-
bavételével, egy új zászló megtervezésével vagy azzal, hogy az összes faktort
ligyclembe véve határozzák meg, mennyit is ér egy thog - a család szabad
htvjének jelentős részét ezzel a tevékenységgel tölti, a feleség szolgáltatja a
imlományt és a technikát, a férj a politikát, a nyelvet és a szociális szokásokat,
Iliik pedig az egymással gyakran hadban álló országok terepviszonyait határoz-
ta meg.
297
magukkal kapcsolatban. Felismerték saját autizmusukat, mint
ahogy a szülők egyetemista korukban egymás autizmusát is
felismerték, ami olyan vonzerőt és örömöt jelentett számukra,
hogy nem is volt kérdéses, hogy összeházasodjanak. - Olyan
volt, mintha több millió éve ismertük volna egymást - emlék
szik vissza az asszony. És mindamellett, hogy tisztában voltak
az autizmusukból eredő problémákkal, elfogadták különböző-
ségüket, még büszkék is voltak rá. Néhány autistánál annyira
erős ennek a határozott és megváltoztathatatlan másságnak az
érzése, hogy félig-meddig tréfásan olykor egy másik faj tagjai-
nak tartják magukat („Mindannyiunkat úgy hoztak le ide egy
szállítóhajón", mondta ez a család is), és úgy tartják, hogy az
autizmust nemcsak egészségügyi állapotnak és patologikus
szindrómának lehet tekinteni, hanem egy teljes, az élet minden
területét átfogó létezési módnak, egy teljesen másfajta identitás-
nak is, amelynek tudatában (és amire büszkének) kell lenni.
Temple attitűdje is hasonló volt ehhez: nagyon világosan látta
(még ha csak intellektuálisan, következtetés útján is), hogy mi
hiányzik az életéből, de ugyanakkor (és ugyanilyen közvetlen
módon) tisztában volt erősségeivel is - koncentrációs képessé-
gével, gondolatai intenzitásával, céltudatosságával, állhatatos-
ságával; illetve azzal, hogy képtelen a képmutatásra, hogy köz
vetlen és becsületes. Gyanította - és én is kezdtem erre a kövei
keztetésre jutni -, hogy autizmusának pozitív aspektusai együ t(
járnak a negatívakkal. De még így is vannak időszakok, amikor
szeretné elfelejteni, hogy autista, amikor szeretné azt érezni,
hogy olyan, mint a többi ember, nem kívülálló, nem különböző.
Mivel az egész délelőttöt marhák között töltöttük, délután pe-
dig egy vágóhidat (a húsipar eufemizmusa szerint „húscsonw
goló üzemet") szándékoztunk meglátogatni, azon kaptuk ma-
gunkat, hogy nem nagyon kívánjuk a húst, így hát egy rizses,
babos mexikói ételt ettünk. Ebéd után a repülőtérre hajtottunk,
és egy kis helyi géppel ebbe a bizonyos üzembe repültünk
Temple nagyon büszke volt az általa tervezett gépekre, és szü-
retté volna megmutatni, hogyan is néznek ki. Az ilyen üzemek
azonban zárva vannak a nyilvánosság előtt, és elég komoly
biztonsági rendszerekkel őrzik őket. Mivel néhány évvel koráb
bán Temple tervezte a berendezéseket, még mindig megvolt az
298
overallja és a belépőkártyája. Én viszont már problémát jelen-
tettem: mihez kezdjen velem? Temple már gondolt erre reggel,
ezért a gyűjteményéből kiválasztott egy sárga védősisakot,
olyat, amilyet az egészségügyi mérnökök hordanak. Átnyújtot-
ta nekem, és azt mondta: - Ez jó lesz. Illik is a khakiszínű
nadrágjához és ingéhez. Pont úgy néz ki benne, mint egy egész-
ségügyi ellenőr. (Elpirultam. Ezt még soha nem mondták ne-
kem.) Most már nincs más dolga, mint hogy úgy is viselkedjen
es úgy gondolkodjon. - Nagyon meghökkentem ezen, hiszen az
iiitistákról azt szokták mondani, hogy nem ismerik a tettető-
jatékot, Temple pedig a leghiggadtabban, mindenfajta hezitálás
nélkül ilyen ravaszkodásba kezd, hogy engem becsempésszen
az üzembe.
Gond nélkül bejutottunk. Temple magabiztosan hajtott ke-
। észtül a kapun, vidáman odaintett a biztonsági őrnek, aki
visszaintegetett neki. - Tartsa a sisakot a fején - mondta, miköz-
ben leparkolt. - Tartsa végig a fején, maga itt egy egészségügyi
ellenőr.
Áthajoltunk a kerítésen, és átlestünk oda, ahol a nagy üzem-
épületen kívül összeterelik a marhákat, hogy aztán végigmen-
jenek utolsó útjukon, egyre feljebb és feljebb egy kanyargó
lámpán, ami a főépületbe vezet. Mi is végigsétáltunk ezen az
útvonalon, amelyről Temple azt mondta: „a mennyország lép-
csője". Ez megint meglepett. Az autisták állítólag nem nagyon
ci tik a metaforákat és soha nem ironizálnak. De ahogy Temple
komoly arckifqezését elnéztem, egyáltalán nem is voltam benne
biztos, hogy ez metafora vagy irónia volt. Talán hallotta ezt a
kifejezést - és talán szó szerint értette. Önéletrajzában említést
tesz egy hasonló esetről, amikor szó szerint értelmezett egy
szimbolikus kijelentést: még serdülőkorában hallotta, hogy egy
pap János evangéliumát idézi (10:9) - „Én vagyok a kapu. Aki
rajtam keresztül megy be, üdvözül." (ford. dr. Gál Ferenc; dr.
Kosztolányi István.) Majd a tiszteletes hozzátette: „Mindegyike-
ink előtt megnyílik egy kapu a mennyek országába. Lépjetek be
<’s üdvözüljetek." Temple a következőket írja:
M int az autista gyerekek általában, én is mindent szó szerint értettem.
M i ndig csak egy dologra koncentráltam. Kapu. Egy kapu, ami a meny-
nvek országára nyílik... meg kellett találnom ezt a kaput... Alaposan
299
megvizsgáltam a kamraajtót, a fürdó'szobaajtót, a bejárati ajtót, az
istálló ajtaját, és úgy találtam, hogy ezek közül egyik sem a keresett
kapu... Azután egy napon... felfedeztem, hogy a hálószobánkhoz egy
toldást építettek, egy kis emelvény állt ki a házból, én felmásztam
oda... és ott volt a kapu! Egy kis faajtó volt, ami a tetőre nyílt... Elöntött
a megkönnyebbülés... az öröm és a szeretet érzése... Megtaláltam! Ez
az én kapum a mennyek országához.
Temple később elmesélte, hogy hisz a halál utáni élet valami-
lyen formájában (még akkor is, ha az nem más, mint egy
„energialenyomat" az univerzumban). S mivel erőteljesen tuda-
tában van az állatok érzéseinek, „emberszerűségüknek", nekik
is valamilyen halhatatlanságot kellett tulajdonítania.
Lassan végigsétáltunk az enyhén kanyargó, magas falú rám-
pán, amin a marhák libasorban mennek végig, a legkevésbé sem
sejtve, hogy mi vár rájuk, fel egészen a készülékig, ami a halálos
kábító lövést adja. Temple úttörője volt az ilyen kanyargó rám-
pák tervezésének, neve eggyé vált velük a kereskedelemben.
Ahogy felfelé haladtunk és átnéztünk a rámpa fala fölött,
Temple elmagyarázta, hogy a kanyargó pálya különlegesen
nagy előnye az, hogy az állat nem látja, mi van az út végén
egészen addig, amíg oda nem ér (így nem fél), emellett azt is
kihasználja, hogy a teheneknek természetes hajlamuk van arra,
hogy körben járjanak. A magas falnak köszönhetően semmi
nem tereli el a figyelmüket, és jobban tudnak a sétálásra kon-
centrálni.
A rámpa tetején, már bent az épületben, az állatok egyszer
csak azt veszik észre, hogy mozgatják őket, mivel szinte észre-
vétlenül egy szállítószalag kerül a hasuk alá. (Ez a rendszer is
az ő találmánya.) Néhány másodperccel később az állatot egy,
az agyába lőtt kábító lövedékkel azonnal megölik. Nagyon
hasonló rendszert használnak a sertéseknél is, bár azokat első-
sorban inkább árammal ölik meg - magyarázta Temple. Majd
hozzátett egy igen érdekes megjegyzést is: - A sertések megölé-
sére használt elektromos kábítókészüléknek majdnem ugyan-
azok a paraméterei, mint a pszichiátriai osztályokon használt
elektrosokk-berendezésnek: körülbelül egy amper és három-
száz volt. - Ha az elektródákat rossz helyre teszik, tette hozzá,
akkor a pácienst éppúgy megölik, mint egy disznót. Elismerte,
hogy egy kissé megdöbbent, amikor erre ráébredt.
300
Bevallom, elfogott a rémület, amikor Temple megmutatta a
kábítógépet, de biztosított róla, hogy a marha nem fogja fel, mi
történik vele, és éppen ezért nem fél; az ő erőfeszítései éppen
arra irányultak, hogy kiiktasson mindent, ami megijeszthetné
vagy stresszelhetné az állatokat, így békésen, nyugodtan,
tudatlanul mehetnek a halálba. Én azonban még mindig éme-
lyegtem egy kicsit az egésztől. Mit érezhet az, aki ilyen helyen
dolgozik?
Temple megvizsgálta ezt a kérdést, és írt egy klasszikusnak
számító cikket a témáról.11 A vágóhidakon dolgozók egy része
védekezésül nagyon hamar keménnyé válik, és mechanikusan
kezdi el ölni az állatokat. - Azok az emberek, akik az ölést
végzik, úgy fogják fel munkájukat, mintha mondjuk dobozokat
pakolnának egy futószalagra. Nincsenek érzelmeik tevékenysé-
gükkel kapcsolatban. Mások viszont elkezdik élvezni az ölést....
és szándékosan kínozzák az állatokat. - Ahogy ezekről a dol-
gokról beszéltünk, Temple-nek eszébe jutottak a párhuzamok:
- Nagyon sok hasonlóságot látok abban, ahogy az állatokat
kezelik és abban, ahogy a fogyatékosokkal bánnak... Georgia
•'Ham éppenséggel olyan, mint egy kígyófészek - a fogyatékos
emberekkel rosszabbul bánnak, mint az állatokkal... Egyébként
azokban az államokban a legrosszabb az állatok és a fogyatékos
emberek sorsa, ahol van halálbüntetés.
Mindezek a jelenségek rendkívüli módon dühítik, és éppen
ezért nagyon sokat foglalkozik az emberséges reformokkal:
szeretné megreformálni a fogyatékos emberekkel, különösen az
autistákkal kapcsolatos bánásmódot, mint ahogy a szarvasmar-
hákkal kapcsolatos bánásmódot is próbálja megreformálni a
húsiparban. (Az állatok megölésének egyetlen helyes megköze-
lítése véleménye szerint az, ha tisztelik az állatot, mint a rituális,
„szakrális" állatáldozatokban.)
I latalmas megkönnyebbülés volt kijönni végre a húsüzemből,
eltávolodni a förtelmes szagtól, amely mindent átjárt, és néha
11 Behavior of Slaughter Plánt and Auction Employees Totvard theAnimals (Hús-
11 zemi és marhaárverési dolgozók állatok iránti magatartása) címmel jelent meg
az Anthrozoos: A Multidisciplinary Journal on the Interactions ofPeople, Animals and
l 'innronment tavaszi számában, 1988-ban.
301
vissza kellett tartanom a lélegzetem, hogy ne kezdjek el öklen-
dezni; hihetetlen megkönnyebbülés volt mélyet szippantani a
friss, tiszta levegőből, amelyben nem keveredett a vér és a bel-
sőségek szaga - de morálisan is nagy megkönnyebbülés volt
eltávolodni végre az ölés gondolatától. Temple-t is megkérdez-
tem, hogy mi a véleménye erről, miközben kifelé hajtottunk az
üzemből. - Senkinek sem volna szabad állandóan csak ölnie -
mondta. O már több tanulmányt is írt arról, hogy az emberek-
nek felváltva kellene a különböző helyeken dolgozni, így senki
nem ölne, véreztetne vagy vezetne állandóan. Neki is szüksége
van időnként más atmoszférára és elfoglaltságra, és összességé-
ben ezek alkotják életének kellemesebb részét. A csordában élő
állatok pszichológiájával és viselkedésével kapcsolatos tudásá-
ból nem csupán az állatgazdaságok és vágóüzemek szeretnének
világszerte profitálni, hanem az új-zélandi birkanyírók, a vadas-
parkok és az állatkertek is. Az volt a benyomásom, hogy szíve-
sen dolgozna a dél-afrikai szavannákon az elefántcsordák, an-
tilopok és gnúk viselkedésével kapcsolatos szaktanácsadóként.
De vajon ugyanolyan jól megértené-e a majmokat is (amelyek-
nek van már bizonyos szintű tudatelméletük), mint a szarvas-
marhákat? Vagy ugyanúgy zavarba jönne tőlük, mint a gyere-
kektől és más emberi lényektől? („A háziállatok viselkedését
átérzem. A primáták interakcióját intellektuálisan értem meg",
mondta később.)
Temple legmélyebb érzései a marhákhoz kötődtek, olyan
gyöngédséget és szánalmat érzett irántuk, ami a szeretethez volt
hasonló. Miközben következő állomáshelyünk, egy istálló
felé vettük az utunk, arról mesélt, hogyan kereste a gyengéd-
séget a teheneket ölelgetve a karámban, hogyan próbálta meg
átadni nekik saját nyugodtságát, hogy békességben töltsék
életük utolsó perceit. Félig fizikai, félig szent tevékenységnek
érezte, ahogy az állatokat utolsó óráikban dédelgette, és ezt
szerette volna mindig is megtanítani a vágóhídon dolgozóknak.
Elmesélte, hogy egyszer az egyik üzemvezetőt, aki elutasította
a tanácsait, teljesen lenyűgözte, ahogy ő képes volt megnyug-
tatni az izgatott állatokat, és később egy mennyezeti résen keresz-
tül figyelte őt munka közben. Ez akkoriban történt, amikor lent,
délen volt szaktanácsadó egy vágóhídon. Ez a történet teljes kon-
textusával együtt újra és újra eszébe jutott: azon a délutánon úgy
302
lel tucatszor mesélte el, mindig csaknem pontosan ugyanazok-
kal a szavakkal.
Nagy hatással volt rám egyrészt az újra és újra átélt élmény
élénkségé, másrészt az emlék - amely, úgy tűnt, hihetetlen
részletességgel játszódott le fejében - mindig változatlan minő-
sége.12 Olyan volt az egész, mintha az eredeti jelenetet, az eredeti
észlelést (és az azt kísérő érzéseket) gyakorlatilag módosítás
nélkül reprodukálta, visszajátszotta volna. Az ilyen típusú em-
lékezés (csakúgy, mint Stephen Wiltshire esetében) egyszerre
I íínt számomra csodálatosnak és patologikusnak - részletessége
csodálatos volt, változatlansága pedig patologikus, leginkább
egy számítógépes felvételhez hasonlított. Ilyen számítógépes
hasonlatokat egyébként Temple is gyakran használt önmagával
kapcsolatban. - Olyan az elmém, mint egy számítógép CD-
KOM-ja vagy mint egy gyorsan lejátszható videofelvétel. De ha
megtalálom a keresett emléket, akkor le kell játszanom az egé-
szet, elejétől a végéig. - Példának okáért nem tudott csak arra
12 Frederick Bartlett az emlékezést mint „rekonstrukciót" írja le, Temple
(c sakúgy, mint Stephen) esetében azonban szemlátomást nem erről volt szó,
v agy ha igen, akkor is a szokásosnál sokkal kisebb mértékben. Az emlékek nem
iiiternalizálódtak teljesen, nem váltak énje részévé - ezért utal valószínűleg
olyan gyakran „videoszalagokra", „számítógépes felvételekre" és máskülsőle-
ges emléktárolási formákra.
Temple beszámolója furcsán ellentétben áll a képzeletnek és emlékezetnek
azokkal a modem elképzeléseivel, amelyeket többek között Damasio, Edelman
és mások vallanak. Damasio írja a Descartes tévedésében'.
A képeket nem mint dolgok, események vagy szavak, illetve mondatok
facsimile képeit tároljuk. Az agy nem emberek, tárgyak és tájképek polaroid
képeit rendezgeti irattartókba; nem zenei vagy beszédmagnószalagokat tá-
rol; nem tárolja életünk jeleneteinek filmjeit... Vagyis semmiről nem tárolunk
állandó képeket, még miniatürizált mikrofilmeket sem, s különösen nem
papírpéldányokat, (ford. Pléh Csaba, lOó.old)
Damasio is hangsúlyozza azonban, hogy „ezt össze kell békíteni... azzal az
érzéssel, hogy képesek vagyunk létrehozni" ilyen reprodukciókat vagy facsimile
kepékét. Ha pedig így van, akkor felmerülhet bennünk a kérdés, hogy Temple
meg Stephen, Franco és Lurija emlékezőművésze - ugyanúgy, mint mindenki
más, csak a reprodukció illúziójára képes, vagy pedig (ahogy Jerome Bruner
gondolja) náluk a perceptuális rendszer nem integrálódik magasabb rendsze-
rekbe és az énbe, s így esetükben viszonylag feldolgozatlan, interpretálatlan és
változatlan képzeleti képek maradhatnak fenn.
303
fókuszálni, hogyan dédelgetett egy állatot az utolsó pillanatban;
ehhez neki a teljes jelenet emlékét le kellett játszania, onnantól,
hogy az állat belépett a karámba, szép lassan („nem tekerem
előre, így jó két percig is eltart") egészen odáig, hogy az állat
meghal és összerogy, miután elvágták a torkát. - Mindent meg
tudok csinálni, amit a Jurassic Parkban tudott a számítógép -
mindent el tudok végezni fejben... az a gép tulajdonképpen itl
van a fejemben. Lefuttatom az egészet a fejemben. Lejátszom <1
szalagot- ez tulajdonképpen a gondolkodásnak egy lassú mód-
ja. - Munkájához azonban ideális ez a gondolkodásmód. A
legbonyolultabb berendezéseket is képes fejben megtervezni, a
rendszer minden egyes komponensét vizualizálja, egymás mel-
lé helyezi a változatokat, és különböző szögekből, közelről-tá-
volról szemügyre veszi őket. Amikor a terv elkészült, akkor
„lefuttat egy szimulációt" a fejében - vagyis elképzeli az egész
üzemet működés közben. Az ilyen szimuláció nem várt problé-
mákat tárhat fel, és ha ilyesmi felmerül, akkor először pontosan
meghatározza a problémát, majd módosítja a tervrajzot, és el
végez egy második szimulációt - ezt addig csinálja, amíg a terv
tökéletes nem lesz. Csak ekkor, amikor fejben már minden
világos, készíti el a tényleges tervrajzot. Ekkor már figyelnie sem
kell, innentől az egész már csak mechanikus művelet. - Ha az
alapvető dolgokat kitaláltam, akkor már csak papírra kell vet-
nem az egészet. Akár tévét is nézhetek közben. Ez már teljesen
érzelemmentes munka. Csak beindítom a masinát, és az egész
megy magától.
Ez a fajta szimuláció vagy konkrét képzeleti tevékenység
ugyanakkor sokkal kevésbé használható, amikor másfajta
szimbolikus, konceptuális vagy absztrakt - gondolkodási fel
adatokat kell végeznie. - Ha például azt a közmondást hallom,
hogy „a guruló kövön nem terem moha" - mondja -, akkor
előbb le kell játszanom egy képzeletbeli filmet egy guruló kőről,
ahogy lepereg róla a moha, és csak ezután tudok elkezdeni azon
gondolkodni, hogy mit is jelent a mondás. - Először konkréttá
kell tennie mindent ahhoz, hogy utána általánosítani tudjon. Az
iskolában nem tudta megérteni a Miatyánkot, amíg konkrét
képekben el nem képzelte: „a hatalom és a dicsőség" magasfe-
szültségű vezetékként és egy ragyogó napként jelentek meg
304
előtte; a „mindennapi kenyerünk"... hallatán pedig egy cipót
képzelt el.13
Önéletrajzi könyvében leírja - de még jobban összefoglalja a
könyvnél kicsit korábban, 1984-ben a Journal of Orthomolecular
l’sychiatry hasábjain megjelentMy Experiences as an Autistic Child
(ligy autista gyerek élményei) című harmincoldalas cikkében-,
hogy már gyerekként is mindig a legmagasabb pontszámot érte
cl a téri és vizuális képességeket vizsgáló teszteken, ugyanakkor
igen rosszul teljesített az absztrakt és szekvenciális teszteken.
(Az ilyen profil igen jellemző az autistákra: a hagyományos
intelligenciateszteken nagyon szóródnak az eredményeik,
vagyis rendkívül egyenetlen a teljesítményük.) Bizonyos esetek-
ben, írja Temple, az eredmények rendkívül félrevezetőek vol-
tak, mivel a feladatok nagyon nehezek lettek volna, ha „normá-
lis" módon oldja meg őket, ő viszont egyedi, vizuális megoldást
alkalmazott: a mondatokból, versekből, számsorozatokból ké-
peket generált, és később ezekre emlékezett, nem pedig maguk-
ra a szavakra vagy a számokra, így neki ezek a feladatok köny-
nyűek voltak. Bonyolult számítások, amelyeket „normális" mó-
don nem tudott volna elvégezni, megoldhatóvá váltak, ha ké-
pekké alakította őket.14
13 Amikor Temple előadásokat tart, a szokásos táblázatok és diagramok
között gyakran igen különös diákat is levetít - ezek sokszor semmilyen nyilván-
v.iló módon nem kapcsolódnak az előadás témájához, és a hallgatóságnak nem
Is jelentenek semmit, de ezek nem is nekik készülnek, hanem saját gondolatme-
netét segítik amolyan emlékeztetőkként. Az egyik vicces dián például egy
lekeres dörzspapírból készült vécépapír látható, ami arra emlékezteti, hogy az
milisták taktilis érzékenységéről beszéljen.
14 Temple leírása és példái eszembe juttatták az A. R. Lurija által leírt emlé-
kezőművészt (Kis könyv a nagy emlékezetről), azt a különös módszert, amellyel ő
<i szavakat egyszerűen képekké alakította. Az emlékezőművész kizárólag ké-
pekben gondolkodott - s ezt néha egészen túlzásba vitte; olykor egyetlen
I x kezdés vagy verssor hallatán több száz képet állított elő. A képekben történő
gondolkodás nagy előnyökkel is járt, Lurija szavaival élve „ez a hatékony
innködésmód tette lehetővé számára, hogy olyan manipulációkat végezzen
elméjében, amilyeneket más emberek csak tárgyakkal tudnak végrehajtani". Ez
>i l.ijta gondolkodás azonban néha furcsa, sőt olykor egészen abszurd nehézsé-
geket is produkált, amikor képtelen volt mind ezt verbális-logikus gondolatokká
alakítani. Lurija emlékezőművésze egy cseppet sem volt autista, de vizuális
gondolkodási műveletei - legalábbis konkrét képzelete - figyelemre méltóan
305
A vizuális gondolkodás önmagában természetesen nem ab-
normális, és Temple rögtön rá is mutatott, milyen sok olyan nem
autista embert - mérnököket, tervezőket - ismer, akik hozzá
hasonlóan el tudták képzelni terveiket, és szimulációkat is ké-
pesek voltak végrehajtani velük kapcsolatban.15 Az ilyen embe-
rekkel jól megérti magát, s különösen így van ez a barátjával.
Tómmal kapcsolatban. Hozzá hasonlóan Tóm is tehetséges vi-
zualizáló, ráadásul ő is szabad szellemű, nyitott a világra, hun-
cut, és kedveli a csínytevéseket. - Tómmal egy hullámhosszon
vagyunk - mondja Temple -, igaz, ez egy elég gyerekes hullám-
hossz. - De a legjobban azt élvezi, ha együtt dolgozhat Tómmal
- persze a munkát is ugyanilyen „gyerekesen" végzik, de ez
egyfajta kreatív gyerekesség. - Tóm és én olyanok vagyunk,
mint a kisgyerekek. Csak már nem iszappal és kartonpapírral,
játszunk, hanem felnőttek módjára betonból és acélból emelünk
épületeket.
Nagyon megindítottak Temple szavai, a kreativitás és a gye-
rekjáték analógiája, és arra gondoltam, hogy milyen egészséges
fejlődésre utal mindez. Megindítóak voltak a Tömhöz fűződő
kapcsolatáról mondottak is, és arra gondoltam, vajon szerel-
mes-e belé, gondolt-e szexuális kapcsolatra vagy házasságra
vele. Megkérdeztem erről, és arról is, hogy volt-e valaha szexu-
ális kapcsolata, vagy legalább randevúja, hogy volt-e már sze-
relmes.
A válasza nemleges volt. Nem volt még kapcsolata férfival.
Még randevúja sem volt soha senkivel. Az ilyen interakció kai
szörnyen zavarba ejtenek találta, és túl bonyolultak voltak ah-
hoz, hogy megbirkózzon velük; soha nem volt biztos benne,
hogy mit mondanak, mire céloznak, mit kérdeznek vagy várnak
el tőle. Ilyen alkalmakkor nem volt tisztában az emberek szán-
hasonlított Temple-éhez, talán még a fiziológiai alapja is hasonló volt. Temple
el volt ragadtatva, amikor az emlékezőművészről meséltem neki, és úgy érezte,
hogy nagyon hasonló a gondolkodásuk.
15 Pontosan így tudott gondolkodni a nagy feltaláló, Nikola Tesla is: „Ha van
egy ötletem, azt azonnal elkezdem képzeletben felépíteni. Képzeletben változ
tatásokat végzek a szerkezeten, javítgatom, és működésbe helyezem. Számomul
teljesen mindegy, hogy egy turbinát gondolatban vagy a műhelyemben teszte-
lek-e le. Még azt is észreveszem,ha kibillen az egyensúlyából."
306
dékaival és előfeltevéseivel. Ez általában jellemző az autistákra,
mondta, és talán ez az egyik oka annak, hogy bár vannak
szexuális vágyaik, mégis nagyon ritkán adatik meg nekik egy
randevú vagy egy szexuális kapcsolat.
De a problémát nemcsak a tényleges találkák vagy kapcsola-
tok jelentették. - Még soha nem voltam szerelmes - mondta -,
elképzelni sem tudom, milyen lehet szenvedélyesen beleszeret-
ni valakibe.
- Mit gondol, milyen az, amikor az ember „szerelembe esik"
valakivel? - kérdeztem.
- Talán olyasmi lehet, mint az ájulás. Nem tudom.
Eszembe jutott, hogy a „szerelembe esni" kifejezés talán túl-
zottan sugallja a mindent elárasztó érzést és elragadtatást, ezért
inkább azt kérdeztem: - És mit jelent „szeretni"?
- Törődni valakivel... azt hiszem, a gyengédségnek van köze
hozzá.
- Törődött már valaha is valakivel? - kérdeztem.
Egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna. - Gyakran
gondolok arra, hogy bizonyos dolgok hiányoznak az életemből.
- És ez fájdalmas?
- Igen... azt hiszem. - Majd hozzátette: - Amikor elkezdtem
a teheneket dédelgetni, akkor arra gondoltam: most meg mi
történik velem? Arra gondoltam, talán ez a szeretet... mert ez
inár nem valami intellektuális dolog volt.
Vágyakozott a szerelem után, de elképzelni sem tudta, milyen
lehet szenvedélyt érezni egy másik ember iránt. - Annak idején
nem értettem, hogy a szobatársnőm miért van úgy elájulva az
egyik tanárunktól - emlékezett vissza. - Teljesen elárasztották
.íz érzelmek. Én azt gondoltam, nagyon helyes férfi, megértem,
hogy tetszik neki. De ennyi volt és nem több.
„Ájulási" képessége, a szenvedélyes érzelmek átélésének ké-
pessége, úgy látszott, nemcsak az emberekkel kapcsolatban, de
más területeken is hiányzott. Közvetlenül azután, hogy szoba-
társnőjéről beszélt, megjegyezte, hasonlóképpen van a zenével
is, attól sem ájul el. Abszolút hallása (ez egyébként nagyon ritka,
az. autisták között viszont igen gyakran előfordul) és precíz,
nagyon tartós zenei memóriája van, tette hozzá, de egészében
véve a zene nem indítja meg. „Szépnek" találja, de nem vált ki
belőle mélyebb érzéseket, csakis prózai asszociációkat. - Vala-
307
hányszor a Fantázia zenéjét hallom, mindig azokat a hülye,
táncoló vízilovakat látom magam előtt. - Mintha a zene nem
„szólítaná meg". Saját bevallása szerint nem is „érti" a zenét -
nem tudja, hogy „miről szól". Azt is gondolhatnánk, hogy
Temple, abszolút hallása ellenére, egyszerűen nem „muzikális"
típus. Azonban az, hogy nem tud mélyen, érzelmileg, szubjek-
tiven reagálni, egyáltalán nem korlátozódik a zenére. Emocio-
nális és esztétikai reakciói a legtöbb látvánnyal kapcsolatban
nagyon szegényesek: nagyon pontosan le tudja írni, amit lát, de
mindez szemlátomást nem vált ki belőle különösebben erős
érzelmeket.
Temple egyszerű, mechanikus magyarázatot ad minderre: -
Az érzelmi „áramkör" nincs nálam bekötve, ez okozza a prob-
lémát. - Azt állítja, hogy, hasonló okokból, tudattalanja sincsen.
- Másoktól eltérően nekem nincsenek elfojtott emlékeim és
gondolataim. Nincsenek titkos akták az emlékezetemben. Má-
soknak vannak elzárt akták a fejében. Nekem semmi nem annyi-
ra fájdalmas, hogy el kellene zárnom. Nincsenek titkok, bezárt
ajtók, semmi nincs elrejtve. Ki tudom következtetni, hogy más
embereknek vannak titkolt területei, ezért nem szeretnek bizo-
nyos dolgokról beszélni. Az amygdala sokszor elzárja a hippo-
campus aktáit az ember elől, az én amygdalám viszont nem
termel annyi érzelmet, hogy bármit is titkosíthatna a hippo-
campusomban.
Ezen nagyon meglepődtem, és azt mondtam neki: - Vagy
nincs igaza, vagy valami elképzelhetetlenül eltérő pszichikai
struktúráról van szó magánál. Az elfojtás az emberiség univer-
zális sajátossága. - Azonban alighogy kimondtam ezt, már nem
is voltam benne olyan biztos, el tudtam képzelni olyan organi-
kus állapotot, amelyben az elfojtás nem tud kialakulni, vagy
megsemmisült, esetleg elfedi valami más folyamat. Ez leheteti
a helyzet Lurija emlékezőművészével is, akinek, bár nem volt
autista, annyira élénk emlékei voltak, hogy kiolthatatlannak
bizonyultak - annak ellenére, hogy néhány emlék annyira fáj-
dalmas volt, hogy ha ez fiziológiailag lehetséges lett volna,
biztosan elfojtja őket. Nekem is volt egy betegem, akinél egy
homloklebeny-sérülés „kioldott" néhány mélyen elfojtott emlé
két - például egy általa elkövetett gyilkosság emlékét -, és
ezután kénytelen volt ezeket tudatosan elviselni.
308
Egy másik betegemet, egy mérnököt, akinek agyvérzés követ-
keztében károsodott a frontális lebenye, gyakran láttam, amint
a Scientific Americant olvassa. Elmondása szerint továbbra is jól
megértette a cikkeket, de a legkisebb csodálkozást sem váltották
ki belőle - pedig ez régebben központi szerepet játszott a tudo-
mány iránti szenvedélyében.
Egy másik esetben, amelyről a neurológiai szakirodalom szá-
mol be, a korábban bíróként dolgozó férfinál repeszdarabok
okoztak homloklebeny-sérülést, és ennek következtében érzel-
mei teljesen eltűntek. Még azt is gondolhatnánk, hogy az érzel-
mek és torzító hatásuk hiánya kifejezetten hasznára vált, mert
teljesen pártatlanná tette őt, és így egészen egyedülállóan jó bíró
válhatott volna belőle. Ő azonban visszavonult a bírói széktől,
igen nagy önbelátásról téve tanúbizonyságot. Úgy érezte, soha
többé nem lenne képes beleélni magát mások motívumaiba, és
mivel az igazságszolgáltatás érzéseket is magában foglal, nem-
csak gondolkodást, úgy vélte, hogy sérülése alkalmatlanná tette
a pályára.'6
Az ilyen esetek jól példázzák, hogy egy neurológiai sérülés
mennyire megingathatja érzelmi életünk egészét. Az autizmus
azonban valami sokkal specifikusabb érzelmi zavarral jár
együtt; szó sincs érzelmi sivárságról vagy színtelenségről, an-
nak ellenére, amit Temple az „érzelmi áramkörről" és az amyg-
daláról állít. Egy autistának nagyon heves szenvedélyei lehet-
nek, intenzíven lelkesedhet valamiért, vagy Temple-hez hason-
lóan bizonyos esetekben nagyfokú gyengédséget és törődést
mutathat. Az autizmusban nem általában az érzelmek hiányoz-
nak, hanem a komplex emberi élményekkel s elsősorban is a
szociális élményekkel - de ugyanígy más, például esztétikai,
lírai, szimbolikus élményekkel - kapcsolatos érzelmek. Ezt nem
példázza jobban senki, mint maga Temple.
Mint egy önmagát megérteni próbáló ember és mint az álla-
tok viselkedését vizsgáló tudós, egyaránt sokat gyötrődött már
autizmusa miatt, állandóan modelleket, hasonlatokat keres ál-
lapota megértéséhez. Úgy érzi, elméje mechanikusan működik,
16 Hogy az ítélethozatal mennyire az érzelmeken alapul, ez a témája Antonio
I lamasio Descartes tévedése című könyvének.
309
es gyakran hasonlítja magát számítógéphez, amelynek számos
párhuzamos eleme van (technikai szakkifejezéssel élve „párhu-
zamosan elosztott processzor"), gondolkodását komputáció-
nak, memóriáját pedig számítógépes file-oknak látja. Úgy véli,
az o elméjéből hiányzik az a „szubjektivitás" és „belső történés-
jelleg", ami másoknál megvan. Gondolkodásának alkotóeleme-
it olyan konkrét, vizuális képeknek látja, amelyeket különböző
módokon lehet kombinálni.’7 Úgy gondolja, hogy agyának vi-
zuális területei, illetve a nagy mennyiségű adat párhuzamos
feldolgozásával foglakozó agyterületei nagyon fejlettek, ami
általában így van autistáknál; ezzel szemben viszont a verbális,
szekvenciális folyamatokra specializálódott agyterületek fejlet-
lenek nála, ami szintén gyakori az autisták esetében.18 Ó maga
is tisztában van figyelme „fapadosságával", ami egyrészt állha-
tatosságot és kitartást jelent, másrészt viszont a mozgékonyság
es rugalmasság hiányát. Ezt a sajátosságot ő a kisagy defektu-
sának, csökkent méretének számlájára írja (ezt egy MRI-vizsgá-
lat mutatta ki nála). Úgy gondolja, hogy az ilyen kisagyi rend-
ellenességek szerepe alapvető az autizmusban, bár a tudomá-
nyos vélemények megoszlanak ezzel kapcsolatban.
Véleménye szerint az autizmus általában genetikailag meg-
határozott, és gyanítja, hogy édesapja, aki nagyon zárkózott,
pedáns és szociálisan ügyetlen ember volt, Asperger-szindró-
17 T
lemp]e önleírása eszembe juttatta Coleridge jellemzésót a Képzeletről:
„Csak változatlan és meghatározott dolgokat tud felhasználni... Minden anya-
gát készen kapja az asszociáció törvényétől." Azt hiszem, az autistákra - és néha
a Tourette-szindrómásokra is - olyannyira jellemző tendencia, hogy ragaszkod-
nak a konkrét perceptuális képekhez és azok kvázimechanikus kombinációihoz,
játékához, elősegíti ugyan az élénk és aktív Képzeletet (a Coleridge-i értelem
ben), de nem teszi lehetővé a Fantáziát (ezt állítja szembe Coleridge a Képzelet-
tel), amely „feloldódik, szétterjed, szerteoszlik azért, hogy újrateremhessen". A
Fantázia megteremtése és újrateremtése az állandóságok és kötöttségek eleresz-
tesevcl jár, igazítgatásokkal és javítgatásokkal - úgy tűnik, éppen ez nem megy
a t^gS^80Sar' precíz és rigid gondolkodású autistáknak.
Russell Hurlburt a Nevadai Egyetemen azt vizsgálta meg, hogy a külön-
böző emberek hogyan számolnak be belső élményeikről, gondolataik folyásáról.
Azt találta, hogy míg a normális (valamint a neurotikus és skizofrén) személyek
különféle modalitások kombinációját használták - belső beszéd és hallás, érzel
mek, testérzések, illetve vizuális képek -, addig az Asperger-szindrómások
kizárólag vagy túlnyomórészt vizuális képeket használtak.
310
más lehetett - vagy legalábbis autisztikus vonásai voltak s
feltételezi, hogy az autista gyerekek szüleinél és nagyszüleinél
nagy gyakorisággal fordulnak elő az ilyen vonások.1 cár az élet
korai szakaszában (sertéseknél és embereknél egyaránt) rendkí-
vül fontosnak véli a környezet hatását, azt mégsem gondolja
(Brúnó Bettelheimmel szemben), hogy a szülői magatartás len-
ne felelős az autizmusért; szerinte inkább arról van szó, hogy az
autizmus eleve olyan akadályt jelent a kapcsolatban és a kom-
munikációban, amit a szülők nem tudnak legyőzni, így a gyerek
szenzoros és szociális tapasztalatai (különösen a megtartással
és a szorítással kapcsolatban) nagyon szegényesek maradnak.
Temple feltevései és magyarázatai nagyjából megegyeznek a
tudományos magyarázatokkal, kivéve, hogy ő sajátos módon
hangsúlyozza a korai ölelések és szorítások fontosságát - nem
véletlenül, hiszen ötéves korától kezdve ez volt gondolatainak
és cselekvéseinek az egyik fő mozgatórugója. Szerinte túl sok
figyelmet szentelnek az autizmus negatív aspektusainak, és
viszonylag kévéssé értékelik a pozitív oldalait. Úgy véli, hogy
ha az agy valamelyik területe hibásan vagy tökéletlenül műkö-
dik, akkor más agyterületek nagyon fejlettekké fognak válni -
ez nagyon látványosan nyilvánul meg a „savant"-oknál, de
bizonyos fokig valamennyi autistára igaz. Bár kétségtelen, hogy
neki is és más autistáknak is komoly problémáik vannak bizo-
nyos területeken, úgy véli, hogy más területeken viszont rend-
kívüli és társadalmilag nagyon is értékes képességekkel rendel-
kezhetnek- feltéve, ha hagyják, hogy önmaguk legyenek, vagy-
is autisták.
Abból a tapasztalatából kiindulva, hogy egyes dolgok mily
bőségesen megadattak neki, míg mások milyen nyilvánvalóan
hiányoznak belőle, Temple hajlik arra, hogy elfogadja az agy
moduláris elképzelését, vagyis azt a nézetet, hogy számos elkü-
lönült, autonóm komputációs készség vagy „intelligencia" léte-
zik - ahhoz hasonlóan, amit Howard Gardner pszichológus
képvisel Frames of Mind (Az elme keretei) című könyvében.
(.ardner úgy gondolja, hogy míg a vizuális, zenei vagy logikai
19	>•
Ed és Ríva Ritvo a UCLA-n a közelmúltban kimutatták, hogy ez valóban
így van.
311
intelligencia igen fejlett lehet az autistáknál, addig a „személyes
intelligencia", vagyis az a képesség, hogy észleljük a magunk és
mások mentális állapotait, nagymértékben elmaradhat ezektől.
Temple-t két ösztönzőerő hajtja: az egyik elméletalkotó énje,
amelyik szeretne egy olyan általános magyarázatot találni az
autizmusra, amely az összes jelenség kulcsa lehetne; a másik
pedig gyakorlati, empirikus énje, amelyik folyamatosan szem-
besül saját betegségének sokszínűségével, bonyolultságával és
megjósolhatatlanságával, valamint a többi autistánál fellelhető
jelenségek széles skálájával. Lenyűgözik az autizmus kognitív
és egzisztenciális aspektusai és a lehetséges biológiai magyará-
zatok, annak ellenére, hogy tisztában van vele, a szindrómának
mindezek csak egy részét alkotják. Ő maga naponta szembesül
saját érzékszerveinek túlreagálásával vagy válaszképtelenségé-
vel, s úgy érzi, ezeket nem lehet a „tudatelmélet" keretein belül
megmagyarázni. O már hat hónapos korában aszociális volt,
már ekkor megmerevedett anyja karjában, s az ehhez hasonló
jelenségek igen gyakoriak az autistáknál - márpedig ezeket
szerinte nem lehet a tudatelmélet segítségével megmagyarázni.
(Senki nem tételezi fel ugyanis, hogy akár a normális gyerekek
is tudatelméletet alakítanának ki három-négy éves koruk előtt.)
E fenntartásai ellenére is nagyon vonzódik azonban Frith és más
kognitív elméletalkotók elképzeléseihez; Hobsonhoz és azok
hoz, akik hozzá hasonlóan elsősorban az érzelem, az empátia
defektusának tartják az autizmust; illetve Gardner többszörös-
intelligencia-elméletéhez is. Ezek az elképzelések, bár külön
böző dolgokra helyezik a hangsúlyt, mégis ugyanazt járják
körül.
Temple beleásta magát az autizmussal kapcsolatos gyógy-
szertani, fiziológiai és az agyi képalkotó eljárásokat felhasználó
kutatásokba is, és megállapította, hogy ezeknek a területeknek
az eredményei egyelőre még igen fragmentáltak és nem túl
meggyőzőek. Ugyanakkor fenntartja elképzelését az „érzelmi
áramkörök" sérüléséről, amelyekről úgy gondolja, hogy össze-
kötik az agy filogenetikailag ősibb, érzelmekkel kapcsolatos
részeit - az amygdalát és a limbikus rendszert - a később
kialakult, kifejezetten humánspecifikus prefrontális kéreggel
Ezek az áramkörök szükségesek lehetnek ahhoz, hogy létrejö-
hessen a tudatosság egy „magasabb" formája, amelynek révén
312
a személy képes fogalmat alkotni saját maga és mások énjéről
és tudatáról - vagyis éppen az, ami az autizmusban nem kie-
légítő.20
Nemrégiben Temple így fejezte be egy előadását: - Ha csak
csettintenem kéne az ujjammal ahhoz, hogy többé ne legyek
autista, nem tenném meg, mert akkor nem lennék többé önma-
gam. Az autizmus most már része annak, aki és ami vagyok. -
Tekintve, hogy véleménye szerint az autizmus értékeket is kép-
viselhet, rémülettel gondol arra, hogy mi lenne, ha egyik pilla-
natról a másikra csak úgy elvehetnék tőle. Egy 1990-ben megje-
lent cikkében a következőket írja:
Azok a felnőttek, akik tudatában vannak autizmusuknak, illetve szü-
leik, gyakran éreznek dühöt az autizmus miatt. Azt kérdezik esetleg a
természettől vagy Istentől, hogy miért teremtett olyan szörnyű állapo-
tokat, mint az autizmus, a mániás-depressziós pszichózis vagy a ski-
zofrénia. Ha azonban kiirtanánk azokat a géneket, amelyek ezeket
okozzák, szörnyű árat fizetnénk érte. Hiszen lehetséges, hogy egy adott
személy ezekkel a vonásokkal sokkal kreatívabb, esetleg igazi géni-
usz. .. Ha a tudomány kiirtaná ezeket a géneket, akkor a világot talán
csak könyvelők népesítenék be.
Vasárnap reggel Temple pontosan nyolckor jött értem a szál-
lodámhoz. Elhozta magával néhány további cikkét is. Az volt
az érzésem, hogy szinte szünet nélkül dolgozik, kihasznál min-
den pillanatot. Nagyon kevés időt „pazarolt" másra, ébren töl-
lott idejének jelentős részét munkával töltötte. Úgy tűnt, soha
nem pihen, soha nem lazít. Még ezt a hétvégét sem, amire engem
„beütemezett", ezt sem tekintette kikapcsolódást jelentő társa-
dalmi életnek - egyszerűen csak speciális célokra használt fel
20 Damasio és munkatársai a közelmúltban mutatták ki, hogy az amygdala
ilapvetó' szerepet játszik az empátiában és a szociális percepcióban. Egy olyan
hatal nőt vizsgáltak, akinek Urbach-Wiethe-szindróma következtében mindkét
< Jdali amygdalája izoláltan károsodott, ami rendkívül ritkán fordul elő. Annak
< (lenére, hogy ettől a károsodástól eltekintve ép volt az idegrendszere, a szociális
I >ercepció és a szociális viselkedés mégis elégtelen volt nála (Adolphs et al. 1994),
valamint vizuális és auditoros ingerekre nem lehetett nála feltételes válaszreak-
iiót kiépíteni, holott egyébként felfogta az ingereket (Bechara et al. 1995).
Reakciói ebből a szempontból Temple reakcióira hasonlítottak- holott ez a beteg
nem volt autista.
313
negyvennyolc órát, saját ateizmusának rövid, de intenzív vizs-
gálatára szánta. Ha úgy érezte néha magát, mint egy antropoló-
gus a Marson, akkor engem meg talán egy olyan antropológus-
nak látott, aki az ő autizmusát vizsgálja. Úgy ítélte meg, hogy
az összes lehetséges kontextusban és szituációban látnom kell
őt: így gyűjthetek elegendő adatot ahhoz, hogy érdemi megál-
lapításokat tudjak tenni, és valamilyen általános konklúzióra
jussak. Az eszébe sem jutott eleinte, hogy én esetleg nemcsak az
antropológus szemével, hanem szimpátiával és barátsággal te-
kintek rá. Utazásunkat tehát munkának tekintette, és így pon-
tosan ugyanolyan lelkiismeretesen és alaposan hajtotta végre,
mint minden egyéb munkáját. Igaz, hogy normális körülmé-
nyek között a házába látogatóknak nem mutatta volna meg a
hálószobáját, még kevésbé az ágya melletti szorongatógépet és
annak működését - de velem kapcsolatban úgy tekintette, hogy
mindez a munka része.
Normális körülmények között arra sem szakított volna időt,
hogy elmenjen a Fort Collinstól kétórányi autóútra fekvő, festői
Rocky Mountain Nemzeti Parkba, mivel sem ideje, sem készte-
tése nem volt a pihenésre és a kikapcsolódásra, de úgy gondolta,
hogy nekem esetleg lenne hozzá kedvem, emellett pedig lehe-
tőséget akart nekem nyújtani arra, hogy teljesen eltérő kör-
nyezetben is megfigyelhessem őt - egy olyan helyzetben,
amelyben kevésbé beszabályozottnak, szabadabbnak érezhet-
tük magunkat.
Bepakoltuk a holminkat Temple terepjárójába - kifejezetten
alkalmas volt egy ilyen hegyi túrára, különösen, ha le akartunk
térni az útról -, és kilenc körül már a nemzeti parkban voltunk.
Látványos útvonal volt: egyre magasabbra és magasabbra jutot-
tunk, ahogy haladtunk előre a hajtűkanyarokkal tűzdelt úton,
amelyet felhőkarcoló nagyságú sziklák szegélyeztek, maguk a
sziklák pedig érdekes kőzetrétegekből álltak. Alattunk a táton-
gó mélység, varázslatosan szép örökzöldek, mohák, páfrányok
mindenfelé. Állandóan a szememhez emelgettem a távcsövet,
és újra meg újra felkiáltottam a gyönyörűségtől.
Ahogy beértünk a parkba, a táj hatalmas fennsíkká szélese-
dett ki, és végtelen látványt nyújtott minden irányban. Lehú-
zódtunk az útról, és a távoli hegyeket fürkésztük: a hófedte
hegycsúcsok kristálytisztán kirajzolódtak a horizonton, pedig
314
több száz mérföld távolságban voltak. Megkérdeztem Temple-t,
hogy érzi-e, milyen fenségesek. - Nagyon szépek - mondta
de hogy fenségesek-e, azt nem tudom. - Amikor tovább firtat-
tam a dolgot, elmondta, hogy az ilyen szavakat nagyon rejté-
lyesnek találja, és nagyon sokat böngészi az értelmező szótára-
kat, hogy megértse őket. Megnézte már a „fenséges", „miszti-
kus" és „áhítat" szavak jelentését, de mindig úgy találta, hogy
egyiket a másikkal magyarázzák.
- A hegyek szépek - ismételte meg de nem keltenek bennem
olyan különleges érzéseket, amilyeneket magában szemláto-
mást igen. - Három és fél éve élt Fort Collinsban, de még csak
másodszor járt itt.
Úgy éreztem, hogy amit mond, abból némi szomorúság, vá-
gyakozás, talán fájdalom csendül ki - hasonló dolgokat mon-
dott egyébként a park felé vezető úton is („Ahogy elnézi a
patakot és a virágokat, látom, milyen nagy gyönyörűséget sze-
rez mindez magának. Tőlem viszont ez megtagadtatott"), és sok
hasonlót mondott az egész hétvége folyamán. Előző este gyö-
nyörű naplemente volt (a naplementék különösen szépek erre-
felé, amióta kitört a Mount Pinatubo), de ő ezt is egyszerűen
csak „szépnek" találja, semmi többnek. - Látom magán, hogy
inennyi örömöt talál ebben a naplementében - mondta. - Bár-
csak én is átélhetném ezt, de hozzám az ilyesmi sajnos nem jut
el - majd hozzátette, hogy apja is gyakran számolt be hasonló
érzésekről.
Eszembe jutott, hogy mit mondott péntek este, amikor a
csillagos ég alatt sétáltunk. - Amikor felnézek az égre, tudom,
hogy most „fennkölt" érzéseimnek kellene lenniük, de nincse-
nek. Szeretném, ha lennének. Intellektuálisan fel tudom fogni
.íz egészet. A Nagy Bummra és az univerzum eredetére gondo-
lok, hogy miért vagyunk itt, és hogy örökké tart-e mindez.
- De át is érzi ennek a fennköltségét? - kérdeztem.
- Megértem, hogy ez nagyon fennkölt - válaszolt, majd így
folytatta: - Kik vagyunk? A halál vajon a vég? Kell, hogy legye-
nek újrarendeződő erők az univerzumban. Vagy csak egy fekete
lyuk volna az egész?
Nagyszerű szavak, fennkölt gondolatok voltak ezek, és én
azon kaptam magam, hogy egyre szélesebb látókörűnek, egyre
bátrabbnak látom őt. Vagy számára ezek csupán szavak és
315
fogalmak voltak? Vajon mindezek tisztán csak mentális, kogni-
tív, intellektuális kérdések voltak számára, vagy volt mögötte
valamilyen valóságos élmény, igazi érzés?
Egyre magasabbra hajtottunk, és ahogy a csúcs felé halad-
tunk, a levegő egyre ritkább lett, a fák pedig egyre kisebbek. A
park közelében egy tó, a Grand Laké terül el, és én nagyon
szerettem volna úszni benne egyet (mindig izgatta a fantáziá-
mat, hogy egzotikus, távoli tavakban úszkáljak, már régen ál-
modozom a Bajkál- és a Titicaca-tóról is), de sajnos el kellett
érnem a gépemet, így erre már nem volt idő.
Ahogy hazafelé menet lefelé gurultunk a hegyről, megálltunk
egy rövid madár- és növénynéző sétára - Temple minden nö-
vényt, minden állatot, minden geológiai képződményt ismert
errefelé, még ha nem voltak is „speciális érzései" velük kapcso-
latban -, azután folytattuk a lefelé tartó utat. Egyszer csak -
addigra már a parkon kívül jártunk - hatalmas, hívogató víztü-
kör jelent meg a szemünk előtt. Megkértem Temple-1, hogy
álljunk félre, és eltökélten megindultam a víz irányába: mégis-
csak úszni fogok, még ha a tóhoz nem mentünk is el!
Csak akkor álltam meg és néztem fel, amikor Temple rám
kiáltott, „Állj!" Izgatottan mutogatott, és ekkor végre észrevet-
tem, hogy ez a csodálatos víztükör, ez az én „tavam", tőlem
néhány méterre ijesztő sebességre gyorsul fel, majd átömlik egy
vízi erőmű duzzasztógátján. Óriási megkönnyebbülést láttam
Temple arcán, amikor megálltam, és elkezdtem visszamászni a
kocsihoz. Később telefonon elmesélte egy barátnőjének, Ro-
salie-nak, hogy megmentette az életemet.
A Fort Collinsba vezető úton nagyon sok mindenről beszél-
gettünk. Temple megemlítette, hogy ismer egy autista zeneszer-
zőt („Képes a hallott zeneművet vagy annak egy darabját azon-
nal átkomponálni"), én pedig Stephen Wiltshire-ről, az autista
művészről meséltem neki. Eltűnődtünk az autista írókon, köl-
tőkön, tudósokon és filozófusokon. Hermelin, aki évekig tanul-
mányozott (rosszul funkcionáló) autista „savant"-okat, úgy
gondolja, hogy elképesztő tehetségük ellenére annyira hiányzik
belőlük a szubjektivitás és a belső világ élménye, hogy az igazán
jelentős művészi kreativitás szintjét soha nem érik el. Christo-
pher Gillberg, az autizmus egyik legavatottabb klinikai szakér-
tője viszont azon a véleményen van, hogy az Asperger-szindró-
316
más autisták jelentős színvonalú kreativitásra képesek, sőt még
azt is felveti, hogy talán Bartók és Wittgenstein is autisták
voltak. (Sok autista szereti azt gondolni, hogy Einstein is közü-
lük való volt.)
Temple korábban már említette, hogy néha szeret csintalan,
huncut módon viselkedni, és elmondta, mennyire örült, amikor
sikerült becsempésznie engem a vágóhídra. Olykor-olykor él-
vezettel hágja át egy kicsit a szabályokat. - A repülőtéren pél-
dául néha a biztonsági sávon kívül sétálok, ami egy kisebbfajta
engedetlenség - de mindez persze még mindig igen távol áll a
valódi „rosszaságtól". Annak rémisztő, akár azonnal halálos
következményei lehetnének. Úgy érzem, hogy ha tényleg elkö-
vetnék valami igazán rosszat, akkor a Jóisten megbüntetne;
mondjuk szétmenne a kocsi kormányszerkezete a repülőtérre
vezető úton - magyarázta, ahogy visszafelé hajtottunk. Teljesen
váratlan volt, ahogy az isteni megtorlásról a törött kormány-
szerkezetre asszociált. Soha nem gondoltam volna, hogy egy
autista, a maga szigorúan oksági és tudományos világképével,
valamint az ágencia és a szándék megértésével kapcsolatos
nehézségeivel képes lenne megfogalmazni olyan dolgokat, mint
az isteni ítélkezés és akarat.
Temple igencsak morális lény. Határozott véleménye van
jóról és rosszról, például az állatokkal szembeni bánásmóddal
kapcsolatban. Számára a törvény nem egyszerűen csak egy
ország törvényét jelenti, hanem valami sokkal mélyebb, isteni
vagy kozmikus törvényt, amelynek megszegése végzetes követ-
kezményekkel járhat - magában a természet rendjében követ-
kezne be katasztrófa. - Az ember annyi mindent olvas a
távolhatáselméletről meg a kvantumelméletről - mondta. - Én
például mindig úgy érzem, amikor egy húsüzembe megyek,
hogy nagyon óvatosnak kell lennem, mert Isten figyel engem.
A kvantumelmélet lesz egyszer még a vesztem.
Temple egyre izgatóttabb lett. - Ezt még el akarom mondani,
mielőtt kiér a repülőtérre - mondta zaklatottan.
Episzkopális hitben nevelték fel - mondta -, de hamar „felad-
ta az ortodox hitet" - az isteni személy vagy szándék hitét, Isten
egy „tudományosabb" koncepciójának kedvéért. - Hiszem,
hogy az univerzumban van valamilyen végső rendelés a jóra -
ez nem egy személyes dolog, mint Buddha vagy Jézus, inkább
317
valami olyasmi, mint a rend a zűrzavarban. Reménykedem
benne, hogy ha nincs is személyes lét a halál után, legalább
valamilyen energialenyomat marad utánunk az univerzum-
ban... A legtöbb ember géneket ad tovább, én a gondolataimat
és az írásaimat adom tovább.
- Ez az, ami teljesen felzaklat... - Temple váratlanul sírni
kezdett vezetés közben, és felszakadozva törtek elő gondolatai.
- Azt olvastam valahol, hogy a könyvtárak őrzik a halhatatlan-
ságot... Nem akarom, hogy a gondolataim is meghaljanak ve-
lem együtt... Szeretném, ha maradna utánam valami... Engem
nem érdekel a hatalom vagy a pénz... De nagyon szeretnék
nyomot hagyni magam után... Szeretnék én is hozzátenni vala-
mit a világhoz - tudni, hogy van értelme az életemnek. Tudja,
most a legbelsőbb dolgaimat mondtam el - fejezte be.
Nem tudtam szóhoz jutni. Amikor kiszálltam az autóból,
hogy elbúcsúzzam tőle, azt mondtam neki: - Most meg fogom
ölelni. Remélem, nem bánja. - Megöleltem, és (azt hiszem) ő is
megölelt engem.
OLIVÉR SACKS,
A ROMANTIKUS TUDÓS
()liver Sacks, a New York-i Albert Einstein College of Medicine
neurológia professzora napjaink talán legjelentősebb, de min-
denképpen legismertebb orvosi esettanulmány-szerzője. 1933-
han született Londonban, egy olyan család tagjaként, ahol tra-
díció volt az orvosi hivatás: szülei és három testvére szintén
orvosok. Oxfordban szerezte orvosi diplomáját, majd 1960-ban
az Egyesült Államokba költözött, előbb a Kaliforniai Egyetemen
(UCLA) végzett neurológiai tanulmányokat, 1965 óta pedig
New Yorkban él.
Első könyve 1970-ben jelent meg Migraine (Fejfájás) címmel,
amelyben a migrénes fejfájás neuropszichiátriai összetevőit járja
korül a később oly megszokottá vált „sacksi" alapossággal,
l ibben az időben a bronxi állami kórházban dolgozott neuroló-
gusként, és munkája során itt találkozott először azokkal külö-
nös, álomszerű állapotban lebegő betegekkel, akikről második
könyvét, az Awakeningset (Ébredések) írta. A könyv történetei a
század első évtizedeiben sok áldozatot szedett „álomkór-jár-
vány" (encephalitis letargica) túlélőinek az L-Dopa nevű szer
hatására megváltozott életéről szólnak. Ezek a betegek az L-
llopa alkalmazása előtt mozdulatlanul és szótlanul üldögéltek
tolószékükben, a szer alkalmazása után azonban képesek voltak
beszámolni belső állapotaikról, élményeikről.
Ez a könyv hozta meg számára a világhírt, amiben persze nem
kis szerepe volt Harcid Pintérnek, akit megihletett a könyv, és
A Kind ofAlaska (Egyfajta Alaszka) című drámájában felhasznál-
ta az esetleírásokat. Később az ő műve alapján készült a nagy-
sikerű mozifilm, amely Sacks eredeti művének címét viselte. A
színházi szerzőket későbbi munkái is gyakran megihlették:
Mychal Nymán operát, Peter Brook pedig színdarabot írt Sacks
1985-ben megjelent, világhírű, The Mán who Mistookhis Wifefor
<i Hat (A férfi, aki összetévesztette a feleségét egy kalappal) című
319
könyvéből. Ebben a műben szinte minden megtalálható, ami
értékes a kognitív neuropszichológiában: szerepelnek itt amné-
ziás, prozopagnóziás, neglectes, Tourette-szindrómás és autista
személyek, Sacks pedig egyszerre vázolja fel ezeknek a rendki
vilii eseteknek a komplexitását, és szövi köréjük mindazt, amit
ma az agy működéséről tudni lehet.
Tudományos könyvekből ritkán születnek hollywoodi siker
filmek vagy nívós színdarabok, Sacks esetében mégis erről van
szó. Ő az esetleírás modern nagymestere, aki virtuóz módon
ötvözi a legmodernebb pszichológiai és neurológiai elmélete-
ket az izgalmas történetmeséléssel. „Igazi romantikus tudós" -
mondta volna róla egyik nagy elődje, Alexander Lurija (1987),
az orosz neuropszichológus, akit Sacks gyakran nevez szellemi
mentorának. A romantikus tudós nem akarja az élő valóságot
elemi összetevőire bontani, nem elvont modelleket próbál szer
keszteni, hanem megpróbálja az egyedi jelenséget eredeti gaz
dagságában megőrizni.1 Lurija maga is gyakran dolgozott eb
ben a szellemben: a híres emlékezőművészről, Seresevszkijrol
írott munkája máig is példaértékű mindenki számára, aki esel
leírással próbálkozik. Az orvos ilyenkor hosszú éveken át fog
lalkozik az adott személlyel, elkíséri utazásaira, részt vesz min
dennapi problémáiban, és fokozatosan tárja fel az esetet sajAI
maga és az adott személy számára egyaránt.
Sacks megközelítési módszerével, az esettanulmánnyal kapcso
latban világosan kell látnunk, hogy többről van itt szó, mint
egyszerű műfaji kérdésről. A neuropszichológia máig talán lég
nagyobb vitája éppen akörül folyik, hogy szabad-e előzetesen
eldöntött szindrómák és ebből képzett betegcsoportok alapján
következtetéseket levonni a pszichológiai rendszerek működe
sével kapcsolatban. Az egyik legmarkánsabb neuropszicholó
gus, Caramazza (1984) szerint például a betegek szindrómáin
sorolása (pl. fonológiai diszgráfia, anterográd amnézia) ni ni
játszhat alapvető szerepet a kognitív funkciók kutatásában A
megismerési mechanizmusok sérüléseiből kizárólag az egy dl
1 Lurija a klasszikus-romantikus tudós megkülönböztetéssel a század éti |i
német tudós Max Verwom meghatározását újította fel.
320
( <•1 tanulmányok alapján lehet érvényes következtetéseket le-
vonni.
A kognitív neuropszichológia abból a feltételezésből indul ki,
hogy az agysérültek károsodott teljesítményéből következtetni
lehet a megismerőrendszer normális működésére, ezt a követ-
keztetést azonban csak nagyon szűk keretek között lehet meg-
tenni. Amennyiben egy univerzális megismerőrendszert tétele-
zünk fel, amelyből valamilyen átalakulás (a sérülés) révén vala-
milyen szintén univerzális klinikai kategóriát kapunk ered-
ményként, akkor egyetlen változót nem fogunk ismerni, a sérü-
lést.2 A kognitív neuropszichológiában egy elméletet akkor ré-
szesítünk előnyben egy másikkal szemben, ha a beteg teljesít-
menye alapján az egyik elmélet szerint lehetséges egy léziót
h-llételezni, míg a másik szferint nem. Ebből viszont az követke-
zik, hogy a kognitív neuropszichológia alapegysége csakis az
egyedi beteg lehet. Az agysérült beteg megismerőrendszerében
nil,ilünk nem ismert változások mennek végbe, amelyeket kizá-
rólag az adott beteg vizsgálatával analizálhatunk. Nem lehet
ii leváns következtetéseket levonni egy adott klinikai csoportba
<>rolt betegek átlagos (megegyező) teljesítménye alapján, mivel
ezt a fajta homogenitást a viselkedéses jellemzőkre vonatkozó
mikényes szelekció útján érhetnénk csak el. A sérüléssel kapcso-
lj los következtetéseinket csak az adott egyén valamennyi (el-
méletileg érdekes) teljesítménye alapján hozhatjuk meg.
'mi ks pontosan ebben a szellemben dolgozik, szinte belebújik a
beleg bőrébe, és mintegy belülről érteti meg vele saját betegsé-
gének törvényszerűségeit és erényeit. Sacks tehát még egy
zcmpontból romantikusnak tekinthető: romantizálja a beteg-
inget. Ahogy azt egyszer egy interjúban kifejtette: Beethoven
Ijlan sokat veszített süketségével, de legalább ugyanannyit ta-
lmit is a csendből, a veszteség révén valami új és talán sokkal
< i lekesebb épült. Ezzel a sérülés hátterén újraszerveződő „én"-
nrl találkozhatunk valamennyi Sacks esettanulmányban. Az
I-'unkcionális léziónak nevezzük azokat az állításokat, amelyek egy adott
•ímlés esetén a kognitív rendszerben fellépő lehetséges átalakulásokra vonat-
ú>znak.
321
Antropológus a Marson paradox tanmeséiben a színvak festő, aki
a kezdeti sokk után felfedezi, hogy a fekete-fehér világ szinti'
kizárólagos ismerőjeként valami egészen különleges látásmód
birtokába jutott, az autista tudós, aki senkihez nem fogható
kapcsolatban áll az állatokkal, vagy a Tourette-szindrómás se-
bész mind azt az üzenetet közvetítik, hogy a betegségből épít
kezni is lehet.
Hogy Sacks valóban belebújik főhősei bőrébe, azt mi sem bizo-
nyítja jobban, mint hogy saját magával szemben is ugyanezt a
módszert alkalmazza, A Lég to Stand on (Talpraállás) című köny-
vének (1984) ugyanis ő maga a főszereplője. Egy hegymászó
kirándulás során komoly balesetet szenved ett, amelynek követ
keztében olyan súlyosan megsérült az egyik lába, hogy a reha
bilitáció hosszú hónapjai alatt teljesen idegen tárgynak érezte
végtagját. Sem orvosai, sem ismerősei nem látták be, milyen
problémákat okoz neki ez a helyzet, ezért önnön orvosául szc
gődött, és ugyanúgy tárta fel önmaga számára saját állapotai,
ahogy korábban már oly sokszor megtette betegeivel kapcsolat
bán is.
Nála azonban a betegség feltárása nem pusztán egy száraz
diagnózist jelent, hanem a helyzet belső logikájának megértéséi
is. Számára a betegség egyfajta emberi viselkedést testesít meg,
amelynek saját belső élete, szerveződése van. Ezt a belső világul
próbálja megjeleníteni esettanulmányaiban, felélesztve ezzel a
neurológia történetének egy régi, nagy hagyományát. A neuro
lógia nagy úttörői - Parkinson, HughEngs Jackson, Kurt Gold
stein, Henry Head és természetesen A. R. Lurija - amellett, hogy
megteremtették a neurológiai diagnosztika alapépítményét,
mindig képesek voltak igazi történeteket, esettanulmányokat ín
írni.
Az Antropológus a Marson kulcskönyv Sacks életművében, hí
szén talán ebben a műben bontakozik ki legteljesebben az a
megközelítés, amelyet Sacks szeret az „identitás neurológiája
nak" nevezni. A könyv mindegyik paradox tanmeséje arra ke
resi a választ, hogy hogyan lehet egy súlyos idegrendszeri sérii
lés után újraszervezni a személyiséget, alkalmazkodva a sérüli#
által meghatározott új keretekhez. Csakúgy, mint az Ébredések
322
I>i>n, itt is olyan hősökkel találkozhatunk, akik megpróbálnak
valamilyen rendet teremteni a betegség nyújtotta káoszban, és
ebből gyakran csodálatra méltó alkotások születnek.
A bemutatott eseteken keresztül nemcsak ennek a hét ember-
nek a komplex és számunkra talán meglepő belső világához
kei ülünk közel, de megismerkedhetünk a pszichológia egy-egy
alapvető kutatási területével is. A színvak festő, az autista fes-
lőzseni, valamint Virgil, a gyerekkorától vak, de látását vissza-
nyert masszőr történeteiből nagyon sokat tudhatunk meg a látás
és képzelet pszichológiájáról. Az extrém vizuális emlékezettel
megáldott (vagy megvert) olasz származású Magnani és az
utolsó hippi történeteiben az emlékezet és a frontális lebeny
•i/cinélyiséget meghatározó szerepéről, míg a két autista törté-
netén keresztül napjaink egyik legfontosabb kutatási területé-
től, az autizmus vizsgálatáról kapunk átfogó ismereteket. Sacks
iizonban úgy tanít bennünket, hogy szinte észre sem vesszük,
hiszen fokról fokra minket is magával ragad romantikus rajon-
gása a való élet komplexitása iránt.
Racsmány Mihály3
' Ezúton szeretném megköszönni Pléh Csabának és Zeley Rékának a fordí-
l.l•.l>.m és a kézirat megírásában nyújtott felbecsülhetetlen segítségüket.
323

Mr. I. két képe,
amelyeket nem
sokkal balesete előtt
festett.
Ezt a virágcsende
letet balesete után
négy héttel festette
Mr. I. Az eredetileg
világosan kirajzo-
lódó körvonalakat
elfedik a találomra
felvitt színek.
Mr. I. azért festette ezeket a szürke gyümölcsöket, hogy
érzékeltesse, milyen is az az „ólomszürke" világ, amelyben egyik
napról a másikra találta magát.
Tesztkép Mary Collins Colour-Blindness (Színvakság) című
könyvéből (balra), ahogy azt egy vörös-zöld színtévesztő másolja le
(középen), illetve ahogy Mr. I. (jobbra).
Ez az a képeslap
a naplementével,
amelyből Mr. I.
jóformán semmit
nem látott - a kép
fekete-fehér
fénymásolata
nagyjából
érzékelteti, hogy
mit láthatott Mr. I.
A fekete-fehér kép körülbelül két hónappal Mr. 1. balesete után
készült, a másik pedig két év múlva - ekkoriban Mr. I. azzal
kísérletezett, hogy fekete-fehér képeihez egyszerű színeket is
hozzáadott, anélkül hogy magukat a színeket látta volna.
Az első képek,
amelyeket Franco
Pontitóról készített
nem sokkal azután,
hogy 1965-ben
megbetegedett -
a bal oldali kép Franco
szülőházát ábrázolja.

Ilyen meredek, kanyargós, lépcsős
utcácskákkal van tele Pontito. Bár
Franco festménye (lent) rendkívül
pontos, némileg kiszélesíti a
perspektívát, így olyan részleteket
is megmutat, amelyeket a fénykép
(fent) nem képes.
A kilátás Franco ablakából, ismét
vegyes perspektívákból.
Franco két apokaliptikus vagy „sci-fi" képe: Pontito „a végtelen
térben, megőrizve az örökkévalóság számára". Az első kép a
hálószoba ablakából látott utcarészletet ábrázolja, a második pedig
a templomkert egy részletét, amint zöld és arany színekben
pompázik egy felderengő bolygó alatt.
„A, mint Albert Hall"
Készletek Stephen Londoni ábécé című albumából, amelyet tízéves
korában rajzolt.
Ezt a képet a Notre Dame-ról tizennégy éves korában
rajzolta Stephen.
Matisse Tánc című képe Stephen tolmácsolásában egymásra vetítve
jeleníti meg a kép Ermitázsban látható változatának formáit és a
Modern Művészetek Múzeumában látható változat színeit.
I'.gy Matisse-portré (bal felső sarok), amelyet Stephen többször
egymás után lerajzolt, először közvetlenül azután, hogy megnézte
.< képet, majd pedig egyórás időközönként.
AHegenracht régi házai Amszterdamban, ahogy hotelszobája
ablakából látta őket Stephen, illetve a velencei Dózse-palota.
l.gyike azoknak a rajzoknak, amelyeket Stephen a Vörös téren álló
Vaszilij Blazsennij-székesegyházról készített.
Légi perspektívád rajz a New York-i Chrysler Buildingről, amelyet
Stephen a Pan Am Building tetejéről készített.
A chicagói színház pazar belső' tere.
Három hamarjában készített kis vázlat: arizonai táj; elefánt a londoni
állatkertben; és a Vaszilij Blazsennij-székesegyház.
VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA
Az ilyen irodalmi válogatás mindig meglehetősen önkényes, így a
következőkben én is olyan forrásokra utalok, amelyeket én magam
érdekesnek és tanulságosnak találtam, és amelyeket éppen ezért az
Olvasónak is jó szívvel ajánlok csemegézésre. A részletes hivatkozáso-
kat az ezt követő lista tartalmazza, amelyben helyenként említést
teszek olyan irodalmi forrásokról is, amelyekre a könyvben esetleg
nem hivatkozom, de amelyeket fontosnak, érdekesnek, feltétlenül em-
lítésre méltónak tartok.
ELŐSZÓ
L. S. Vigotszkij korai munkája A defektológia alapjai címmel magyarul is
megjelent.
Utam a lélekhez (Gondolat, 1987) címmel írott önéletrajzi munkájában
A. R. Lurija saját intellektuális fejlődését azokkal a változásokkal pár-
huzamosan tárgyalja, amelyeken a neurológiai szemlélet az ő élete
során keresztülment. A „Romantikus tudomány" című fejezetben ki-
fejti az esettanulmányok nélkülözhetetlenségével kapcsolatos nézetét,
azt, hogy az ilyen beszámolók alapvető fontosságúak az orvostudo-
mány számára. Saját két „romantikus" esettanulmánya - A kis könyv a
nagy emlékezetről (In Lurija: Válogatott tanulmányok. 1975), The Mán with
a Shattered World - nagyszerű korabeli példái az ilyen esetbeszámolók-
nak. Anne Hunsaker Hawkins Reconstructing Illness: Studies in Patho-
graphy című kritikai esszéje a betegségről szóló „belső történeteket"
járja körül.
Kurt Goldstein az idegrendszer egészségének, zavarának és rehabi-
litációjának általános kérdéseivel The Organism című, 1939-ben írott
figyelemre méltó könyvében foglalkozik (különösen a 10. fejezetben).
A háború utáni racionalista gondolkodók közül, akik egészség és
betegség kérdéseit tárgyalják, Georges Canguilhem és Michel Foucault
munkásságát érdemes elsősorban megemlíteni. Canguilhem Le normál
et le pathologique, illetve Foucault Histoire de la folie című művei kiemel-
kedő fontosságúak.
325
Gerald Edelman öt könyvet írt eddig a sejtcsoport-szelekciós elmé-
letről, amelyek közül a legújabb és legjelentősebb a Bright Air, Brilliant
Fire. Israel Rosenfield Thelnvention of Memory című könyve közérthető
áttekintést ad a klasszikus, lokalizációs neurológia történetéről és ki
fejti, hogy Edelman elméletének fényében radikálisan módosítani kell
a neurológiai elméleteket. Én a magam részéről rendkívül izgalmasnak
találom Edelman elképzeléseit, és úgy gondolom, hogy eredeti céljuk
nak megfelelően valóban képesek neurális szintű magyarázatot adni a
mentális folyamatok teljes skálájára, az észleléstől kezdve a tudatossá
gig, hogy mit is jelentenek az olyan fogalmak, mint „emberi" vagy
„én". Úgy tűnik, hogy egy egész új elméleti idegtudomány sarjad
ezekből az elképzelésekből. Én magam is írtam két esszét Édelman
munkájáról, amelyek a New York Book Réview-ban jelentek meg „Neuro
logy and the Sóul", illetve „Making Up the Mind" címmel.
Szintén nagyszerűnek találtam Freeman Dyson általánosabb kérdé-
seket feszegető, Infinite in All Directions című munkáját (amely erede-
tileg a Gifford előadások keretében „In Praise of Diversity" címen
hangzott el). A természet gazdagságáról és kreativitásáról szólnak Hja
Prigogin könyvei is - kedvencem közülük a From Being to Becoming
és Murray Gellmann hihetetlenül áttekintő műve, amelynek címe Thr
Quark and the Jaguar: Adventures in the Simple and the Complex.
A SZÍNVAK FESTŐ ESETE
A témában megjelent egyik legkorábbi munka Mary Collins Colour
Blindness (1925) című könyve (ebben szerepel a lováról leesett színvak
orvosról szóló esettanulmány és más gyöngyszemek is). Arthur Zajom
Catching the Light: The EntwinedHistory ofLight and M.ind címmel írt egy
nagyon alapos kutatómunkára épülő könyvet, amelynek különleges
érdekessége, hogy tárgyalja Goethe színelméletét, és össze is veti azt
Land elméletével. (Zajonc is említi egyébként Jonathan I. esetét.)
Schopenhauer is írt egy esszét fiatalkorában „A látásról és a színek
ről", ez azonban nem hozzáférhető angolul. A színlátással kapcsolatos
gondolatai azonban meg-megjelennek nagy művében, A világ, mint
akarat és képzetben is, és élete során később alaposabban ki is fejti azokat
A színlátás különböző elméleteinek XIX. századi vitája és a külön
böző nézetek képviselői megelevenednek Steven Turner könyvében
(In the Eye'sMind: Visionand theHelmholtz-Hering Controversy) valamint
a könyvről írott recenzióban - C. R. Cavonius kitűnő tanulmányában
Semir Zeki úttörő munkát végzett a majmok színészlelési mechaniz
musainak kutatása terén; A Vision ofthe Brain című művében összekap
csolja saját munkáját az idegtudomány modern áramlataival. Francit
326
Crick nagyszerű összefoglaló munkája (The Astcmishmg Hypothesis: The
Scientific Searchfor the Sóul) egy magasabb szintet, a vizuális tudatosság
szintjét tekinti át. Mindkét könyv hozzáférhető a széles olvasóközön-
ség számára (és mindkettő részletesen foglalkozik Jonathan I. esetével).
Antonio és Hanna Damasio munkatársaikkal együtt számos részle-
tes klinikai tanulmányt közöltek már a cerebrális akromatopsziáról.
Antonio Damasio nagyon alapos - talán egy kissé túl technikai - leírást
közöl erről és más látási zavarokról a Principles ofBehavioral Neurology
című könyv egyik fejezetében, nemrégiben megjelent könyve, a Des-
cartes tévedése pedig egy általánosabb összefoglaló munka, amely kitér
az ilyen klinikai megfigyelések elméleti és filozófiai jelentőségére.
Edwin Land tanulmányait az utóbbi időben teljes terjedelmükben
kiadták, de ezek közül is az az egyik legizgalmasabb, amelyik „The
Retinex Theory of Color Vision" címmel jelent meg a Scientific Ame-
ricanbetn. Jeremy Bernstein „I Am a Camera" címmel írt egy kitűnő
tanulmányt Land munkásságáról (ebben a cikkben is vannak utalások
Jonathan I. esetére). A BBC pedig készített egy nagyon érdekes filmet
(Colourful Notions) arról, hogy színkonstancia hiányában milyen káoszt
látnánk magunk körül. A filmet eredetileg 1984-ben vetítette a BBC, a
Horizon-sorozat keretében.
A Richard Gregory szerkesztette Oxford Companion to the Mind nél-
külözhetetlen kézikönyv mindenféle neurológiai és pszichológiai kér-
déssel kapcsolatban. Olyan remek fejezeteket tartalmaz, mint Tóm
Troscianko „Colour Vision: Brain Mcchanisms", W. A. H. Rushton
„Colour Vision: Eye Mechanisms" vagy J. J. McCann „Retinex Theory
and Colour Constancy" címmel írott cikkei.
A színes fényképezés kezdeteiről szóló érdekes cikk jelent meg
GrantB. Romer és Jeanette Delamoir tollából a Scientific American 1989.
decemberi számában („The First Color Photographs"). Én pedig az
1990. márciusi számban jelentettem meg egy írást a témában, amelyben
a negyvenes évek színes fényképezési technikájának emlékét idéztem
fel. Ralph. M. Evans ünnepi, centenáriumi cikke „Maxwell's Color
Photography" címmel a Scientific American 1961. novemberi számában
jelent meg.
Egy született színvak (egyben látáskutató) személyes élményeivel
ismertet meg Knut Nordby „Vision in a Complete Achromat: A Per-
sona! Account" című önbeszámolója.
Végül pedig szeretném megemlíteni, hogy Frances Futterman, a
színvak hölgy, akinek leveléből én is idéztem, elkezdte kiadni az
Achromatopsia NetworkNewslettert (Az akromatopsziaközösség hírleve-
lét), remélve, hogy ezáltal kapcsolatba léphetnek egymással a világ
minden táján élő színvakok. A következő címen lehet őt elérni: Box 214,
Berkeley, CA 94701-0214.
327
AZ UTOLSÓ HIPPI
Mind a frontálislebeny-szindrómának, mind az amnesztikus szindró-
mának A. R. Lurija adta legrészletesebb és leghíresebb leírását a Humán
Brain and Psychological Processes, illetve The Neuropsychology of Memory
című műveiben. Mindkét könyv egy kissé túl száraz és tudományos -
maga Lurija is szerette volna még „romantikus" esettanulmányokkal
fűszerezni őket. Fran<;oise Lhermitte két hosszú tanulmánya („Humán
Autonomy and the Frontal Lobes") szemléletes képet adnak arról,
milyen együttérző és természetes módon kezeli ezeket a betegeket a
szerző.
Igencsak eltérő hangvételű Elliot Valenstein hátborzongató könyve
(Great and Desperate Cures) a könyörtelen és kegyetlen lobotómia-
korszakról. A könyvről Macdonald Critchley írt kitűnő recenziót a New
York Review ofBooks számára.
Phineas Gage esete majdnem százötven évig foglalkoztatta intenzí-
ven a neurológusokat, és még ma is újra és újra előveszik, hogy
kipróbálják rajta az egyre kifinomultabb rekonstruktív agyi képalkotó
eljárásokat (lásd Damasio és munkatársai cikkét a Science-beri). Az eset
két legalaposabb elemzését, illetve annak áttekintését, hogyan kapcso-
lódik ez az eset az idegrendszerről alkotott XIX. századi elméletekhez
- Gálitól Freudig - Malcolm Macmillan „Phineas Gage: A Case fór All
Reasons", illetve Antonio Damasio Descartes tévedése című munkáiban
találhatjuk.
Az a két korábbi, emlékezettel kapcsolatos tanulmányom, amelyek
re ebben a fejezetben utalok — „The Lost Mariner" és „A Matter ol
Identity"-megtalálhatók a TheMan Who MistookHis Wife fór a Hat cinül
könyvemben.
Az emlékezetkutatás manapság igencsak forrongó terület, így tálán
igazságtalanság volna egy-egy nevet kiemelni a rengeteg kutató közül
De Larry Squire és Nelson Butters mindenképpen vezető személyiségei
a területnek, külön-külön és közösen is számtalan cikket írtak az elmú ll
években, és együtt szerkesztették a The Neuropsychology of Memory cinül
kötetet is. Az emlékezet témájában ajánlható további olvasmányokul
az „Álmai vidékén" című fejezet irodalomjegyzékében soroltam fel
Rendkívül megnőtt az érdeklődés az utóbbi időben a zene neuroló
giája és neurológiai betegek esetében kifejtett terápiás hatása iránt I
Anthony Storr pszichiáter írt egy csodálatos könyvet Music and th
Mind címmel, amely az ember zenére adott reakcióinak minden szem
pontját áttekinti. A Music and Neurologic Rehabilitation című, megjelel v •
előtt álló könyv egyik fejezetében („Music and the Brain") pedig kőnk
rétabban is azzal foglalkozom, hogy milyen lehetséges utakon kére t
tül hathat agyunkra a zene.
328
Mickey Hart Drumming at the Edge of Magic című könyvében a ritmus
szerepét veszi számba a legkülönbözőbb kultúrákban.
EGY ORVOS ÉLETE
1885-ben jelent meg Gilles de la Tourette kétrészes tanulmánya (Étude
sur une affection nerveuse), amelynek részleges fordítása kommentárok-
kal együtt megtalálható C. G. Goetz és H. L. Klawans Gilles de la
Tourette on Tourette Syndrome című könyvében. Meige és Feindel
nagyszerű munkája (Les Tics et leur traitement) 1902-ben jelent meg, és
1907-ben fordította angolra Kinnier Wilson. Ez a könyv nemcsak ala-
possága, áttekintő jellege miatt kiemelkedő, hanem hangvétele is figye-
lemre méltó - érzékelhető a szerzők tisztelete betegeik iránt, és az, hogy
milyen élő, emberi párbeszédeket folytatnak velük. A könyv tartalmaz
egy egyedülálló önéletrajzi beszámolót is, „Les Confidences d'un
ticqueur" címmel.
Csak az elmúlt néhány évben kezdtünk többet megtudni arról, hogy
milyen is lehet „belülről" együtt élni a Tourette-szindrómával. Adam
Seligman és J ohn Hilkevich szerkesztésében nemrégiben megjelent egy
kötet Dont Think Abont Monkeys címmel, amely ilyen „belülről" elmon-
dott történeteket gyűjt csokorba.
A Tourette-szindrómáról magam is több tanulmányt írtam már: a
„Witty Ticcy Ray" (Eszes Ray) először 1981-ben jelent meg, aztán
belekerült a A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét kötetbe is, a „The
Possessed" (A megszállott) című esettel együtt. Általános áttekintést
nyújt a témáról az 1989-ben megjelent „Neuropsychiatry and Tou-
rette's", újabban és rövidebben pedig a „Tourette's Syndrome: A Hu-
mán Condition". A Tourette-szindrómának azzal a sajátos vonatkozá-
sával, amely mindig is lenyűgözött, a „Tourette and Creativity" című
írásomban foglalkozom; a Tourette-mozdulatok gyorsaságával és pon-
tosságával kapcsolatos kutatásom pedig „Movement Perturbations
Due to Tics" címmel az 1993. évi Society fór Neuroscience Abstracts
kötetben jelent meg.
LÁTVA NEM LÁTNI
A gyerekkorban megvakultak visszanyert látásával kapcsolatos ritka
eseteket nagyon alaposan dokumentálják Cheselden 1728-as beszámo-
lója óta. Von Senden enciklopédikus művében, a Space and Sightban
valamennyi 1930-ig előfordult esetet megemlíti. Ezek közül jó néhá-
nyat elemez Hebb Organization ofBehaviour című könyvében, és ezek,
329
valamint más megfigyelések és kísérleti adatok alapján nyilvánvalóvá
teszi, hogy a „látást" - a vizuális percepciót - tanulni kell.
Ebben a témában Richard Gregory és Jean Wallace írták a legjobb és
legrészletesebb esettanulmányt Ez később bizonyos változtatásokkal
megjelent Gregory Concepts andMechanisms ofPerception című könyvé-
ben, kiegészítve a szerző von Sendennel folytatott levelezésével. A
Molyneux-probléma filozófiai hátterével és Cheselden esetének ha-
tásával foglalkozik még Gregory tanulmánya, a „Recovery from Blind-
ness", amely a The Oxford Companion to the Mindban jelent meg.
Alberto Valvo Sight Restoration after Long-Term Blindness című köny-
vében nagyon mélyrehatóan elemzi olyan betegek eseteit, akik egy új
sebészi eljárás révén szaruhártya-helyreállításon estek át.
John Hull mesteri módon írja le önéletrajzában, a Touching the Rock-
ban, a felnőttkorban bekövetkező vakság hatását a képzeletre, emléke-
zetre, tájékozódásra és az attitűdökre. A felnőttkorban bekövetkezett
vakság után visszanyert látásról pedig Róbert Hine ír Second Sight című
remek könyvében.
Diderot nagyszerű műve, a Levél a vakokról: Azokhoz, akik látnak (írt
egy hasonló művet a hallásról és a beszédről is Letter on the Deaf and
Dumb: fór the UseofThose Who Can Hearand Speak-Levél a siketnémák-
ról: Azokhoz, akik hallanak és beszélnek címmel) a legmélyebb és
legszéleslátókörűbb elemzés arról, hogy az identitás szempontjából
mit is jelent vaknak lenni a személy, illetve környezete számára. Von
Feuerbach Kaspar Hauserról szóló beszámolója pedig szemléletesen
bemutatja, hogy Hausemak, akit csecsemő korától fogva egy sötét
pincében tartottak, súlyos vizuális agnóziája volt, amikor először nap-
fény érte (64-65. o.).
Diderot-nak Nicholas Saunderson halálos ágyáról írt műve óta ez A
kérdés nemcsak a filozófiai viták és esettanulmányok témája, hanem
regényekben és drámai művekben is megjelenik. Wilkie Collins Poot
Miss Finch című regénye és Gide egyik korai alkotása, a La Symphonit
pastorale is erre a témára épül. A közelmúltban jelent meg Briatl
O'Doherty munkája The Strange Case of Mademoiselle P. címmel, amely
Messmer 1779-es tanulmányának feldolgozásán alapul. Brian Friel
1994-es darabjában, a Molly Sweeney-ben a főszereplő - Virgilhez hn
sonlóan - retinakárosodás és hályog miatt gyerekkora óta vak, majd a
hályog eltávolítása után, élete delén egyszerre olyan szörnyű agnózidH
zűrzavarban és ambivalenciában találja magát, amit csak a vakság
visszatérése old meg.
330
ÁLMAI VIDÉKÉN
Michael Pearce eredeti írása Franco Magnaniról, amelyet Franco képei
és Susan Schwartzenberg hozzájuk tartozó fényképei illusztráltak,
1988-ban jelent meg az Exploratorium Quarterly nyári számában.
Esther Salaman A Collection of Moments című műve szépirodalmi
igényű pszichológiai tanulmány Proust, Dosztojevszkij és más írók
„akaratlan emlékeiről". Ennek egy kivonata, továbbá Schachtel írása
az emlékezetről és a gyerekkori amnéziáról, Stromeyer klasszikus
leírása egy eidetikus emlékezetű emberről, és egy részlet Lurija Mind
of a Mnemonist című művéből, és még sok más értékes tanulmány
található Ulrich Neisser forrásművében, a Memory Observedben.
Frederic Bartlett klasszikus könyve, az Emlékezés összefoglalja Bart-
lettnek az emlékezet konstruktív, képzelet jellegű természetével kap-
csolatos kísérleteit.
Wilder Penfield (és kollégája, Perot) szinte regényszerű részletesség-
gel írják le az „élményszerű" emlékek rohamok alatti felszínre törését
(és azt, hogyan lehet ezeket agyműtét alatt közvetlen ingerléssel kivál-
tani) könyvhosszúságú tanulmányukban, amely „The Brain's Record
of Visual and Auditory Experience" címmel jelent meg a Brain című
folyóiratban. Ugyanez a szám tartalmazza Alajouanine lenyűgöző
írását Dosztojevszkij epilepsziájáról. Igen olvasmányos és könnyen
hozzáférhető Eve LaPlante Seized: Temporal Lobé Epilepsy as a Medical,
Históriád, and Artistic Phenomenon című könyve, amely a temporális
epilepsziát és a Dosztojevszkij-szindrómát tárgyalja hétköznapi embe-
rekkel és ismert művészekkel és gondolkodókkal kapcsolatban.
Dávid Werman a nosztalgia remek, történelmi szempontú és pszi-
choanalitikus megközelítésű elemzését adja „Normál and Pathological
Nostalgia" című művében.
CSODAGYEREKEK
Darold Treffert könyve, az Extraordinary People remek bevezető az
„idiot savant"-izmus témakörébe, egyaránt támaszkodik történeti be-
számolókra (Séguin, Down, Tredgold és mások munkáira) és Treffert
saját klinikai tapasztalataira.
Egy tudományosabb mű a Loraine Obler és Deborah Fein által
szerkesztett The Exceptional Brain, amely összeköti az emberi tehetség
általános kutatását a „savant" tehetségek kérdésével.
Steven Smith könyve, a The Great Mentái Calculators a legteljesebb
forrásanyag a normális, szellemi fogyatékos és autista számolótehetsé-
gekkel kapcsolatban.
331
Egy számomra különösen kedves mű, amit napjainkban nem na-
gyon idéznek, F. W. H. Myers Humán Personality című könyve. Myers
maga is géniusz volt, és ez ki is tűnik e nagyszerű (bár helyenként igen
abszurd) kétkötetes könyv minden egyes sorából. A „Géniusz" című
fejezet világos és korát messze megelőző beszámoló a matematikai
tehetségről és annak kapcsolatáról a kognitív tudattalannal.
Bár Lorna Selfe könyve, a Nadia: A Case of Extraordinary Drawing
Ability in an Autistic Child sajnos pillanatnyilag nem kapható, Howard
Gardner Art, Mind and Brain című könyve tartalmaz egy nagyon fontos
esszét Nadiáról, amely bizonyos mértékben kiindulópontja volt
Gardner későbbi szerteágazó kutatásainak az intelligencia és kreati-
vitás területén. Clara Claiborne Park könyvében is találunk egy igen
elgondolkodtató részt Nadiáról, amelyben Park Nadia munkáit
saját lánya, Jessy, illetve más autista művészek munkájával hason-
lítja össze.
León K. Miller Musical Savants című könyvében találjuk meg a
legrészletesebb elemzést Eddie-ről, a zenei „savant"-ról.
Beate Hermelin és kollégái (többek között Neil O'Connor és Linda
Pring) kiterjedt vizsgálatairól elsősorban egyedi tanulmányokban ol-
vashatunk, amelyek részletesen tárgyalják Stephen Wiltshire és más
„savant"-ok eseteit. O'Connor és Hermelin egy régebbi, „Visual and
Graphic Abilities of the Idiot Savant Artist" címmel megjelent tanul-
mánya közli és elemzi Stephen néhány korai művét.
Martin Scheerer, Éva Rothmann és Kurt Goldstein 1945-ben megje-
lent, az L. nevű autista esetét tárgyaló „A Case of »Idiot Savant«: An
Experimental Study of Personality Organization" című monográfiája
alapvető és mindmáig megválaszolatlan (gyakran fel sem tett) kérdé-
seket vet fel. Véleményem szerint ez a valaha írt legmélyebb és legala-
posabb tanulmány a „savant" (és autista) elméről. L. egyértelműen
autista, jóllehet a szerzők nem használják ezt a terminust, hiszen a
könyv eredeti változata 1941-ben jelent meg, még mielőtt Kanner leírta
volna az autizmust. Az 1945-ös, javított kiadásban Goldsteinék már
kiegészítették meghatározásaikat Kanner fogalmaival.
Merlin Donald könyve, az Az emberi gondolkodás eredete igen jó stílus-
ban megírt, szellemes mű, amely az ősember mimetikus képességeiről
elmélkedik, és hatalmas történelmi távlatokat ölel fel az emberi elme
múltbeli (és talán jövőbeli) evolúcójával kapcsolatban. Jerome Bruner
hosszú éveken keresztül tanulmányozta a gyermeki gondolkodás fej-
lődését, az „enaktív" szakasz érthető leírása megtalálható a Studies in
Cognitive Growth című művében.
John MacGregor Dwight Macintosh: The Boy Whom Time Fór got című
könyve érdekfeszítő és gazdagon illusztrált leírás egy tehetséges,
nyolcvanéves szellemi fogyatékos művész esetéről.
332
Jómagam három másik esettanulmányt is írtam a „savant"-szindró-
ma kérdéskörében, mindhárom A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című
könyvemben jelent meg „Az autista művész", „Az ikrek" és „A két
lábon járó zenei lexikon" címek alatt.
Végül pedig kiemelkedően fontosak Stephen saját könyvei: Dra-
wings, Cities, Floating Cities, és Stephen Wiltshire's American Dream.
Az autizmussal kapcsolatos további irodalmat az „Antropológus a
Marson" című fejezet ajánlott olvasmányai között találhatunk.
ANTROPOLÓGUS A MARSON
Az autizmus betegségként történő meghatározása egészen a negyve-
nes évekig, Kanner, Asperger és Goldstein úttörő tanulmányainak
megjelenéséig nyúlik vissza. Ezzel szemben Brúnó Bettelheim az ötve-
nes években (és később a The Empty Fortress című művében) pszichiát-
riai problémaként definiálta az autizmust (és igen félrevezető kijelen-
téseket tett a szülői etiológiával kapcsolatban), a hatvanas években
pedig már biológiai állapotként definiálták (Bemard Rimland Infantile
Autism című művének megjelenésétől kezdve). Az életrajzi, illetve
önéletrajzi elbeszélések megjelenéséig azonban soha nem mutatták be
úgy az autizmust, mint az emberi lét egy állapotát.
Ezek közül az egyik első (és talán mindmáig az egyik legjobb) Clara
Clairbone Parktól a The Siege: The First Eight Years of an Autistic Chilei.
Mira Rothenberg Children with Emerald Eyes című esettanulmány-gyűj-
teménye - amely egyszerre klinikai, analitikus, empatikus és költői mű
- az úttörő munkát folytató Blueberry Treatment Centers sok száz esete
közül egy tucat gyerek életét mutatja be. Charles Hart kiváló beszámo-
lója autista bátyjával, majd fiával kapcsolatos élményeiről a Without
Reason. Jane Taylor McDonnell csodálatos könyve, a News farm the
Bordér utószavát autista fia, Paul írta.
Nagyjából 1990 óta ugrásszerűen megnőtt az autistákkal foglalkozó
könyvek száma (ezek közül nem egy elsősorban a facilitált kommuni-
kációval foglalkozik), és nehéz lenne bármelyiket is úgy kiemelni, hogy
ne tűnjön úgy, a többit ignoráljuk. Őszinteség, lendület, teljesség és
belátás tekintetében azonban egyik sem fogható Temple Grandin
Emergence: Labeled Autistic című könyvéhez (arról nem is beszélve,
hogy ez a mű nyújtott először személyes, közvetlen bepillantást az
autisták világába). Újabb, 1995-ben megjelent Thinking in Pictures: And
Other Reports from My Life with Autism című könyvében a személyes
élmények helyett inkább az autizmussal és a vizuális gondolkodással
kapcsolatos általános gondolatait írja le.
333
Uta Frith Autizmus: A rejtély nyomában című könyve világos, mérték-
tartó mű, bár elsősorban és talán túlzottan is a „tudatelmélet" irányába
orientálódik. A Frith által szerkesztett Autism and Asperger Syndrome
című szöveggyűjtemény nagyon sok fontos tanulmányt tartalmaz,
beleértve Cristopher Gillberg, Digby Tantam és Margaret Dewey kli-
nikai tanulmányait. Ebben a kötetben található Francesca Happé írása
is a felnőtt Asperger-szindrómások önéletrajzairól (Temple önéletraj-
záról is), valamint itt lelhetjük fel Asperger eredeti tanulmánynak első,
1994-es angol nyelvű fordítását, kiegészítve egy Asperger munkássá-
gát tárgyaló esszével, amelyet Uta Frith írt. Ugyanebben a kötetben
található meg Lorna Wing tanulmánya is, amely bizonyos értelemben
újra „felfedezte" Aspergert, és összevetette az ő megérzéseit és meg-
közelítésmódját a Kannerével.
TÁRGYMUTATÓ
A., Martin (zenész savant) 213,
245
absztrakt-kategorikus 247,261
Abuzzahab, Dr. F. S. 111
adaptáció, adaptálódás 15,165,173
agnózia
hallási -165
vizuális 25,44,53,137,140
agy
~ és autizmus 310, 311
-	fejlődése tapasztalatok ré-
vén 139-143,150,154
~ fejlődésének megállása am-
néziában 65,73,84
~ filogenetikai fejlődése, „pri-
mitív" vonások 105, 312
-	formaészleléssel kapcsola-
tos területei 49
- károsodása szénmonoxid
mérgezés miatt 49
~ önszerveződése 15
~ plaszticitása 16,164
~ visszafejlődése ingermeg-
vonás hatására 57,58
amygdala 309, 312, 313
frontális lebeny
~ és tanulás 71, 72
~ fejlődése 78
~ károsodása 63,67,73,74,79,
80,308,309,248
~ működésével kapcsolatos
korábbi elképzelések 78-83
frontálislebeny-lobotómia 78,
79, 82,83
frontálislebeny-szindrómák
67,73-76,84-86,88,91,95
gátolatlanság 74,80,106
képalkotó eljárások 46,48, 312
kisagy 277,310,311
korai vizuális ingerfeldolgozás
49,52,154
köztiagy 62, 73, 74, 77
limbikus rendszer 312
mimézis alapú idegrendszer 261
mozgásészleléssel kapcsolatos
területek 43,49,58
neurális engramok, emléknyo-
mok 121,151,197
neurotranszmitter 99
reakció az idegrendszer túlter-
helésére 158,159
színészlelés területei (VI, V2,
V4) 43-51,58,170
színlátás 22-31,33-36
talamusz 76, 77
tehetség és idegrendszeri mo-
dulok 216, 220,231, 244-246
temporális lebeny 63, 65,94
~ károsodása 72,73
~ kreatív kihasználása 185-187
temporálislebeny-epilepszia
(TLE) lásd epilepszia, tem-
porálislebeny-
védekező gátlásl59,160
vizuális kéreg 47, 67,163,169,
170,172,310
agydaganat 62, 63,71, 73, 81
agyhártyagyulladás 134
335
agyvelőgyulladás 74
~ és autizmus 237,269
~ és temporális lebeny 85
encephalitis lethargica 105
Aitken, A. C. 212
alexia, olvasási képtelenség 21
alkalmazkodás 13-17
Allén, Doris 266
álom 27,76, 77,181-183,192,197
~ és ébrenlét 76, 77
álomszerű állapotok 77
amblyopia, elhomályosuló látás
34,63
amnézia 16, 21, 53, 65-68, 72, 73,
84,86,89,90,94,95,181
anoxia, oxigénhiány 49,168-170
anozognózia 29
Anton-szindróma 29, 67,159
apátia, üresség, közöny 62,68,69,
86,135,222
apomorphinum 121
archívum, tárház
képek 175,197,220,281, 303
emlékek 192,193,238,262,281
festmények 177
rángások 102
Aretaiosz, kappadokiai 98
Asperger, Hans 211,265-268,297,
310,316,317
Asperger-szindróma 228, 266-
268,297,310,316,317
ataxia 277
Auden, W. H. 204
autista művészek, lásd Jósé; Na-
dia; Park, Jessy; Wiltshire, Ste-
phen
autizmus, lásd még Asperger-
szindróma
~ kialakulása felnó'ttkorban
267,269
~ megszűnése 260
~ okai 268, 269, 312,313
~ pozitívumai 298,311
~ tünetei 266, 269
klasszikus ~ 263, 267, 268,297
abnormális szenzoros reakciók
266
depresszió 294, 295,313
diagnózis 266-269, 276
düh és agresszió 292, 293
emberi kapcsolatok 275, 291-
307,309,312
emlékezet 226, 238, 275, 303,
308
erkölcsi érzék 317
érzelmek 224, 228-230, 236,
289-291,308,309
esettanulmányok autista csalá-
dokról 265, 296, 297
esztétikai érzék 303-305, 308
figyelmi és koncentrációs kész-
ségek 275,310
fogyatékosság 209, 216, 233,
243-247,249,269
genetika 269,310
gondolkodás
konkrét - 238,305
vizuális ~ 279,305,306
gyógyszerek 295
humor 230,277
idegenszerűség 211,250
identitás 224,250,254,255,288
imitáció, utánzás 254,257,260,
261
ingadozás 237,238,292, 295
intelligencia 223,224, 243, 244,
250, 266, 273, 274, 305, 311,
312
iskolák és táborok 265,272,288
járás 217,277
kényszeresen beszűkült érdek-
lődés 211,219,266,276
képességek 244—249, 260, 261,
271,272
képzelet 297,303,310
készségek 215, 216
336
készségek és szerepek elsajátí-
tása 287, 288,297
kezelés 268,269
korai emlékek 275
kreativitás 262, 306,317, 346
mimikri 253,254,260
némaság 219, 263,270
nyelv 210, 211, 213, 218, 238,
263,292,266,267,304-306
öngyilkosság 294
önkárosító viselkedés 290,
291
provokatív érzékszervi inge-
rek 294
repetitív, sztereotip mozgások
és hangadások 210,211,272,
277
rituálék és rutinok 211,287
rohamok 268, 272
szaglás 214,294
számítógépes analógiák 238,
303, 304,310
számolási képességek 212,213,
246
szexualitás 255-257, 288, 306,
307
szó szerinti értelmezés 226,
250,299,300
szociális készségek 255, 268,
272,273,278,291-295
társas viselkedés utánzása 288,
293, 297
teljesítmény 212, 265-267,292,
295
tettető játék 293, 299
zene 213, 243,307,308,316
Awakenings lásd Ébredések
Bartlett, Frederick 194, 303
Bartók Béla 186,245, 317
Bear, Dávid 185
Beddoes, Thomas 186
Bellugi, Ursula 244
Bennett, Cári (Tourette-szindró-
más sebész) 98-130
Berkeley, George 133
betegség és egészség 11, 14, 16,
185,186
betszaidai csoda 132
Bettelheim, Brúnó 310
Bhaktivedanta, Szvámi 60,61
Biblia 191,200
Bidder, George Parker 212
Blueberry Treatment Centers
272
Borges, Jorge Luis 152,188
Boróka testvér 273
Boyle, Róbert 24
Braille 58,87, 89,134,135,163
Brann, Éva 197
Bruner, Jerome 261,303
Buxton, Jedediah 212
Camp Winston 265,272, 291
Casson, Sir Hugh 224, 226, 227
Cézanne, Paul 151
Charcot, Jean Martin 98
Chase, Liz 258, 259
Cheselden, William 133,145,173
Chesterton, G. K.17,204
chorea 124
Claparéde, Edouard 72
Cocteau, Jean 94
Colé, Lorraine 218, 222, 223, 230,
257
Coleridge, Sámuel 310
Collins, Mary 24
Colorful Notions 327
coprolalia 98
cönesztézia 184,275
Crick, Francis 48, 52
Critchley, Macdonald 82
csodagyerekek lásd savant-ok
dadogás 120
Dalton, John 35
337
Damasio, Antonio 23, 44, 51, 78,
303,309,313
Damasio, Hanna 44
Darwin IV. 154
De Chirico, Giorgio 181
depresszió 50, 81, 160, 161, 294,
295,313
Diderot, Denis 54,162
Donald, Merlin 261
dopamin 99
Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlo-
vics 185,186
Dosztojevszkij-szindróma 186
Down, J. Langdon 213,214
du Hauron, Ducos 40
dyschromatopsia lásd színtévesz-
tés
dyslexia 269
Dyson, Freeman 14, 250
Ébredések (Awakenings) 70, 105,
269
echolalia 98,110, 254, 260
echopraxia 98
Edelman, Gerald M. 16, 68, 154,
194,303
EEG 86,158
együttérzés, érzékenység
- autizmusban 224, 290, 291,
312
- frontálislebeny-szindrómá-
ban 90-92
Einstein, Albert 186,317
éjszakai látás 54,55
elektroretinogram 33,172
elfojtás 308
elme önintegráló képessége 15,
16,247-249
élmények időbeli változatlan-
sága
-	amnéziában 65, 67-69
-	autizmusban 303
- epilepsziában 193-195
- savant-oknál 220,221,247
- Tourette-szindrómában
102,111
emlékezet, lásd még amnézia
-	autistáknál 226, 238, 275,
303,308
-	gyerekkorra 192, 196, 197,
275
-	szagokra 94
cönesztéziás - 184, 275
eidetikus - 175,196,219, 226
explicit és implicit 71, 72, 92,
243
fényképszerű - 192, 193, 194,
196
fogalmi -195
hisztériás és neurotikus - 195
hosszútávú - 72
kontextusfüggő - 72, 76
kreatív - 197
önéletrajzi - 176,177,184,185,
193,194
perceptuális -195,202
procedurális - 71, 86
rekonstruktív - 194-196, 303
rövidtávú - 72
szemantikus - 71, 84
traumatikus - 195,197,271
tudattalan -197
zenei, ritmus— 63,85, 86,97
emléknyomok 121,151,197
epilepszia, lásd még roham
élmény alapú - 192
temporálislebeny—184-188
vizuális - 48,49
értelmi fogyatékosság
-	és autizmus 209, 216, 233,
243-247, 249, 265-269, 272,
273
-	és savant-izmus 210-214,
244
Esőember (Rainman) 234,551, 260
Evans, Róbert 219
338
F., Greg (frontálislebeny-sérült be-
teg) 60-97
F., Shane (Tourette-szindrómás
művész) 119,126,291
facilitált kommunikáció 270
Farbenlehre (Goethe színelmélete)
39
Famsworth-Munsell teszt 33
Feindel, E. 111
féloldali látótérkiesés 53
fenilketonuria 269
fényképezés 40-42
Ferrier, Dávid 80
Feuerbach, Anselm von 55
figyelmi zavar 269
formalátás 36,49,50
Foucault, Jean Bemard 17
Freeman, Malter 81
frenológia 79
Freud, Sigmund 77, 98,181, 193,
197
Frith, Uta 231, 234, 273, 274, 296,
312
Fuller, G. N. 182
Futterman, Frances 50, 51
G., Ruby (vak, frontálislebeny-sé-
rült beteg) 67
Gage, Phineas 78-80, 84
Gale, M. V. 182
Gardner, Howard 224, 245, 310,
312
Gastaut, Henri 184
Gauguin, Paul 191
Geahchan, D. 190
Geschwind, Norman 185,186
Geschwind-szindróma 186
Gillberg, Christopher 228, 316
Gizzi, Martin 55
Gladstone, William 34
Goethe, JohannWolfgangvon 20,39
Goldstein, Kurt 38, 236, 247-249,
261
Gowers, W. R. 81,192
Grandin, Temple (autista bioló-
gus) 265-318, lásd még autiz-
mus
~ gyerekkora 274, 275, 279
~ önéletrajza és cikkei 274,
275,299,301,305
~ serdüló'kora 294
szorongatógép 284-286,314
Grateful Dead 60, 66,92-97
Gregory, Richard 132, 137,
139-141,151,154,161,162,173
~ S. B. nevű betege 137,145,151,
162,164,173
gyász 91,92, 289-291
gyerekek
~ kognitív fejlődése 261
~ lázadása 104,275
~ perceptuális fejlődése 163,
164
H., Miriam (postencephalitises
beteg) 107
Halligan, Kevin 172
hallucináció
-	vakoknál 90
-	rohamokban 183-186
haloperidol 99,125
hályog 131-133,158
~ operációja 131,133,135,136,
138,139, 145, 147, 148, 158,
165
Hamlin, Scott
Flappé, Francesca 274
Harlow, John Martyn 79
Harvey, William 132
hasis 77, 94
Flauser, Kaspar 55
Hebb, Donald 163,164
Flelmholtz, Hermáim von 20, 35,
37,39,40,45,143
Hering, Ewald 36
339
Hermelin, Beate 223, 244, 266,
291,316
Hewson, Andrew 228, 257
Hewson, Margaret 228-240, 249,
251,255-258,263
hisztéria 34,181
Hobson, Peter 296,312
Holmes, Gordon 44
Holmes, Sherlock 273
Homérosz 34, 200
Hughlings Jackson, John 184-186
Hull, John 141,145,148,165
hullámhossz (fény) 35-49,51,56
Hume, Dávid 45
humor
~ autizmusban 277,295
~ frontálislebeny-szindrómá
bán 74, 75, 85
Hurlburt, Russel 310
hydrocephalia 269
hypoxia 168
L, Jonathan (színvak festő) 19-59,
139
ibuprofen 49
idegen akarat 99, 213
identitás 13,17, 89,165
~ autizmusban 224, 250, 254,
255,288
- Francónál 198,199
~ frontálislebeny-szindrómá
bán 74,75,88
-	neurális elméletekben 15,16
~ Tourette-szindrómában
103,120,124
-	vakoknál 87, 88, 159-163,
165
-	változásai 80, 88, 120, 164,
165
~ Virgilnél 141,159-161
idiot savant 195, 209, 214, 215,
244-249, lásd még savant-ok
a —fogalom eredete 213,214
imipramin 295
ingerben gazdag/szegény kör-
nyezet 282, 283
interiktálisszemélyiség-szindró
ma 184,186
Ishihara-féle színesfolt-táblák 33
ismétlési kényszer 195
James, William 61,262
Jamison, Kay Redfield 186
játékosság
~ autizmusban 240-242,266
~ frontálislebeny-szindrómá
bán 77, 78, 84
- Tourette-szindrómában 128
Jimmie (amnéziás beteg) 73, 84
Johnson, Sámuel 186
Jonny (autista művész) 219
Jósé (autista művész) 217, 227,
262
Joyce, James 191
Julesz-féle randompont-sztereo-
gramok 33
Kanner, Leó 211,265-268, 271
kényszerbetegség 269
kényszercselekvések
~ autizmusban 254, 267, 272,
297
~ postencephalitisben 103,
104,254
~ Tourette-szindrómában 103-
105,123,254
kényszeres vonások 84,104,106,
176,181
Kierkegaard, Sorén 196
kiűzetés
~ a gyermekkor paradicsoma
ból 191
~ a normális szociális kapcso-
latokból 294
kognitív pszichológia 267,312
kontrasztlátás 25,27,32,48,49
340
Korszakov-szindróma 73
környezetifüggőség-szindróma
~ frontálislebeny-szindrómá
bán 76
~ Tourette-szindrómában 107
kreativitás 262,306,313,317,346
kromatofének 45,46
kutyák
~ észlelésének nehézsége 19,
25,103,105,144,145
~ telepatikus képességek 291
Land, Edwin 41-43,45,56,58
Lane, Harlan 165
LaPlante, Eve 184
látás, lásd mégvakság,, színvakság
-	és dohányzás 34
~ elvesztése 63, 64
-	fejlődése csecsemőknél 150,
151
-	implicit vagy tudattalan 169
~ és mozgás 43,44
-	tanulása 132, 137, 151, 163,
164,167
- vizsgálata 32-34,48, 49,51
-	és érintés 133,144-147,149,
153,155-158,163,172
látás visszatérése 131-174, lásd
még látás; színvakság; vak-
ság
csecsemők látása 132,163,164
érzelmi hatások 134, 137, 142,
143,148
formák és tárgyak 132, 133,
145,149,150,170
képi ábrázolás 152-154
kereső viselkedés 140,141
közvetlen hatások 137,138,162
látó identitás 141,158-161,162,
169
mélységészlelés 133,144
motivációs krízis 161
mozgásészlelés 137,141,155
olvasás 141,145-148
perspektívaérzékelés 143,150
részek egyidejű észlelése 140,
141,145
színérzékelés 138, 140, 141,
145,148,149,170
távolságészlelés 143,144,154
téves ~ 141-143
téri szintézis 144-147,164
újra megvakulás 159, 161,
168-170
vizuális emlékek 150,151
vizuális illúziók 154
L-DOPA 104,105,119
Lenike, Leslie (zenész savant)
244, 245
Lennox, William Gordon 186
Lepke (lobotomizált beteg) 82,83
leukotómia 81, 83
Lhermitte, Francois 17, 76
Llinas, Rudolfo 76
lobotómia 37,78, 82,83
Locke, John 37,133
Lowell, Róbert 82,295
LSD 60,61,93
Lurija, A.R. 15,73,76,77,275,303,
305, 308,325
Magnani, Franco (festő) 175-208,
303
mániás-depresszió 186, 295,313
marihuána 143
Marris, Chris 219-222, 224-228,
263
Matisse, Henri 233, 240, 252, 260
Maxwell, Clerk 20,40-42
McDonnel, Jane Taylor 221
megszállottság
-	autizmusban 254
-	Franco Magnaninál 177,
181,182,197
-	Tourette-szindrómában 99,
121,254
341
Meige, H. 111
mélységészlelés 33, 45, 55, 144,
155
méret- és távolságbecslés 141-
144,147,151,154
Mernek, John (az Elefántember)
115
meszkalin 49
migrén 45,49,181,182
Miller, Jonathan 85
mimézis 261,262
mimikri
~ és autizmus 253,254,260
- Tourette-szindrómában 254
Mind, Gottfried 211
mítosz 177,191,195,197
mnemotechnika 111
Mollon, J. D. 53
Molyneux, William 133
Mondrian-teszt 42, 47-49
Monet, Claude 227
Moniz, Egas 81-83
Moreau, J-J. 77
Mozart, W. A. 186
mozgásészlelés 15,33,43-45,137,
141,155
mozgásvakság (akinetopszia) 43,
44
Murray, T. J. 197
Myers, F. W. H. 214
Nabokov, Vladimír 246,247
Nadia (savant művész) 215, 216,
227,245
Nagel-féle anomaloszkóp 33
neurális darwinizmus 16
neurofibromatosis 109,112,115
Newton, Sir Isaac 20,35,37,42,59
Nordby, Knut 25,35,28,52,54
nosztalgia 190,191,198
nyugtatok 83
O'C (epilepsziás beteg) 188
O'Connor, Neil 223, 266
orbitofrontális szindróma 74,75
páfrányok 8,314, lásd még zsurlók
Park, dara 226,265
Park, Jessy (autista művész) 219,
230,250, 265, 291
Parkinson-szindróma, Parkin-
son-kór 105,120,121,124,161,
270
paródia, utánzás
autizmusban 241, 254, 257
Tourette-szindrómában 76,
111
passzivitás 63, 69, 74, 75, 77, 86,
134,136,235,257,263
Pavlov, Iván Petrovics 159
Pearce, Michael 183
Penfield, Wilder 192
perceptuális konstanciák 39,151,
152
Piaget, Jean 238
Picasso, Pablo 216,240
Pickwick-szindróma 168,169
Poe, Edgár Allan 85,143
Pontito, Franco Magnani városa
175-208
Popé, Róbert 197
postencephalitis 74,103,104,107,
119,237,254
Preston, Evie 258, 259
Proust, Marcel 186-188,190,193,
262
Prozac 125
pszichoanalízis 99, 187,188,193,
196,197
pszichosebészet81-83
pszichoterápia 98
pszichózis 84,313
Pulién, J.H. 214
qualia 59
Quinlan, Karén Ann 88
342
Raehlmann, Eduard 145
rángatózás, tic 98-131, 237, 266,
290,291
Rapin, Isabelle 268
retina 20,33,35,37,131,134,137,
158,
elektroretinogram 33,172
sárgafblt 138,173
Retinex-elmélet 43
retinitis pigmentosa 131
Rimland, Bemard 269
Ritvo, Ed és Riva 311
rohamok 89, 180, 266, lásd még
epilepszia
emlékezés- 188
hipermnéziás vagy élmény
alapú - 181,186,192
pszichés - 184
Rosenfield, Israel 56,192
Rothenberg, Mira 219, 255,272
Rothmann, Éva 248
S., Harry (frontálislebeny-szind-
rómás mérnök) 86,309
Sacks, Dávid 217
Saunderson, Nicholas 54,162
savant-ok 209, 264, 271, 288, 311,
316, lásd még autizmus; idiot
savant-ok
-	képességei 212-217, 243-
248
-	normális tehetségekhez
viszonyítva 244-247, 316,
317
emlékező - 195, 209, 213, 219,
221,226,238,243,257
taktilis - 214
utánzó - 220,254,257,260,261
verbális - 212, 213, 221, 222,
244
vizuális - 215, 218-221, 231,
233,244
-	szaglása 214, 237
- zenei tehetsége 209, 210,
216, 233, 234, 243, 244, 245,
257-260
csillagász - 219
fogyatékos - 210-214,216,223,
233,243, 244,260
naptárzseni - 221,246
számolóművész - 212,213,214
Schachtel, Emest 187,197
Scheerer, Martin 248
Schopenhauer, Arthur 20,36,54
Schwartzenberg, Susan 175,189
science-fiction 198,282,296,297
Scott, Róbert 142
Séguin, Edouard 209,210
Selfe, Loma 215
Senden, Marius von 141,161,164,
172
Sharpé, Lindsay T. 35
Siegel, Ralph 33,47,55,139
Skinner, B. F. 289
skizofrénia 81,310,313
gyermekkori - 268
Sloan-féle színvakságtesztelő kár-
tyák 33
Snellen-tábla (Kettesy-tábla) 138
spektrum 35, 36
Spinoza, Baruch 20
SQUID-vizsgálat 44
Squire, Larry 72
Stevenson, Róbert Louis 80
Strachey, Lytton 84
stroke 15,29, 49,84
Sullivan, Harry Stack 184
süketség
- és identitás 15,16,165
- és vizuális orientáció 165
szaglás 28,93,94,214,275,294
szarvasmarhák viselkedése 278,
286,288,290,300
Szent Örült 77
szimultán agnózia 140,141,145
343
szinesztézia 27
szín
-agnózia 25, 34,35,44
~anómia 34, 53
-elmélet 38-40, 42, 45,54
-elvárás 46
-észlelés 15, 20, 36, 39-41, 44,
45, 48, 52, 55-57, 140, 149,
170
-keverés 40
-konstancia 39,151
-konstrukció 44-46,170
-látás és a drogok 49
alapszínek 40
kulturális különbségek 34
színjáték
autizmusban 257, 260, 261
Tourette-szindrómában 120,121
színtévesztés 46, 49
színvakság, cerebrális (szerzett)
19-59
-	előnyei 55-57
-	és álcázás 56
-	és álom 28,57
-	és anoxia 48, 49
-	és éjszakai látás 54,55
-	és identitás 52-57
-	és mozgáslátás 55
-	és művészet 30-34,57
-	szépségei 56
-	tesztelése 33,34
-	tudatossága 29
agykárosodás 20,35,47
átmeneti - 48,49
élmények leírhatatlansága 24—
28,50
híres esetek 24,35,36
hisztériás vagy megjátszott -
33
kontrasztészlelés 25,27,32,48-
50
másodlagos agyi változások
57-59
riasztó élmények 23-28,50,51
veszteség élménye 27, 28, 50
vizuális emlékezet és képzelet
24, 29, 34,52,53,56,57
vizuális migrénes rohamok 27,
181
színvakság, retinális (veleszüle-
tett) 19,25,35,37,45,50,52
Tesla, Nikola 306
testkép 13,58,143
Thefoolish wise ones (Tudatlan böl-
csek) 223
Thompson, Mr. (amnéziás fron-
tálislebeny-sérült beteg) 73,
88
Tomaino, Connie 70, 71
Tourette, Georges Gilles de la 98,
99
Tourette-szindróma 16, 76, 77,
98-130,186,236, 254,290, 291,
310, lásd még Bennett, Cári
- és autizmus 269, 310
- és autóvezetés 101, 102, 105,
120,123
-	és gyorsaság 119,120
-	és olvasás 107-109
-	és repülés 126-130
-	és sport 109,119,126
-	és zene 119,120
-	kreatív oldala 99
-	megszemélyesítése 124,125
- mint kémiai zavar 99,125
- orvosoknál 100
- tünetei 98,99
beszűkült figyelem 276
cselekvés folyamatossága 117,
118
dobálórohamok 98,104
echolalia 98,110,111
érintési kényszer 101,103,104
görcsös hangadás 98,102,106,
109,123
344
görcsös rángatózás 98-103,108-
110,112,113,119,124,125
gyógyszeres kezelése 99,125
ismételgetés és utánzás 76, 98,
110,111
kényszeres szerepjátszás 118—
121
kocogta tási kényszer 103,104
odafigyelés a részletekre 110,
114
önkéntelen megszólalások 102,
106,117,123
pánik és dühroham 104, 122,
123,125
szaglászó viselkedés 98,237
számolási kényszer 107, 110,
111
személyes tér érzése 104-106
szimmetriakényszer 101-103,
107
teljesítmény és szerepjátszás
118,121
vonzódás a furcsaságokhoz
109-111
Tourette Szindróma Egyesület
(TSA) 126
többszörös intelligencia elmélete
243, 244,311
Tredgold, A. F. 211,214
Treff ért, Darold 209, 210,244
tudat megkettó'zó'dése 186,187
tudattalanság
~ bal testfélről 29
~ betegségről 87
~ látásról 159-161,167
~ szociális szabályokról 223,
255, 274,278,296,297
~ vakságról 29,67,159
tudatelmélet 267, 312
~ majmoknál 302
Urbach-Wiethe-szindróma 313
úszás 8,119,126,316
Úszó városok (FI oa ling Cities) 242
Űrszekerek 296,297
vágóhíd 300-302
vaklátás 159-161
vakság 29, 58, 63, 64, 67, 87,
131-174, lásd még Anton-
szindróma, látás visszatérése
~ és hallás 156
~ és identitás 87,159-163,165
~ hatásai az agyra 163, 164,
169
- látó viselkedés 67, 159-161,
167
~ megbélyegzése 142
~ okai 29, 67
felújuló ~ 159-161,168-170
nem tudatosuló ~ 29, 67,159
taktilis készségek és identitás
144,147,149,172
vizuális emlékek 53
Vak Tóm 209-211, 244, 263
vallási kultusz 60,61
Valvo, Alberto 132,142,144,145,
148, 161,162,165,167
van Gogh, Vincent 22,184
Városok (Cities) 229
verőértágulat 86
Verrey, Louis 36, 37,44
Vigotszkij, L. S. 15,325
világháború, II. 56,178
Virgil 131-174, lásd még látás
visszatérése
~ légzési rendellenességei
168-171
vizuális illúziók 39,41,151,154
vizuális képzelet
emlékezőművész 195,275,305,
309
Franco 181-183
Jonathan I. 23
Nadia 215,216
345
Stephen 229,237
Temple 279, 288, 305, 306, 310
Tesla 306
vizuális pálya (látóideg) 137
W., Eric (savant) 247
Wallace, Jean G. 132
Wasserman, Róbert 20, 31, 46,
139,172
Waterhouse, Lynn 231
Waxrnan, Stephen 185
Waxman-Geschwind szindróma
186
Wells, H. G. 58
Werman, Dávid 188
Wilbrand, Hermann 36,44
Williams, Donna 288
Williamson, John 240
Williams-szindróma 244
Wilson, George 24
Wiltshire, Stephen (autista mű-
vész) 216-264,303,316
~ és a nutria 252,254
~ stílusa 233
Wing, Lorna 266
Wittgenstein, Ludwig 20,317
Witzelsucht (vicceló'dési kény-
szer) 75
Y., Hester ( postencephalitises be-
teg) 119
Yamamura, Shyoichiro (autista
művész) 219
Yard (nem-autista csodagyerek)
216
Young, Thomas 20,35,36
Young-Helmholtz hipotézis 35,36
Zeki, Semir 42,49, 51,170
zene 27,28,84,85
~ és autizmus 216,243,257-260
~ és Tourette-szindróma 119,
120
-terápia 70,71, 92
és temporálislebeny-károso-
dás 65,66,97
Zihl, J. és munkatársai 43
Zuckerkandl, Victor 84
zsurlók 279, lásd még páfrányok
346
IRODALOM
Alajouanine, T. 'Doestoevski's epilepsy'. Brain 86:209-221 (1963)
Alkon, Dániel L. Memory's voice: Deciphering the Brain-Mind Code. New
York, 1992, Harper Collins.
Asperger, Hans. '„Autistic Psychopaty" in Childhood'. In Uta Frith
(ed.): Autism and Asperger Syndrome. Cambridge, 1991, Cambridge
University Press.
Bartlett, F. C. Az emlékezés. Ford. Pléh Csaba, 1985. Gondolat.
Bear, Dávid. 'The Neurology of Art: Artistic Creativity in Patients with
Temporal Lobé Epilepsy'. Paper presented at 'The Neurology of Art'
symposium, Art Institute of Chicago and Michael Reese Hospital,
Chicago, 1988.
'Temporal Lobé Epilepsy: A Syndrome of Sensory-Limbic Hyper-
connection'. Cortex 15:357-384 (1979).
Berkeley, George. A New Theory of Vision. 1709. Eveiyman ed. New
York, 1910, Dutton.
Bernstein, Jeremy. T Am a camera'. In Cranks, Quarks, and the Cosmos.
New York, 1993, Basic Books.
Bettelheim, Brúnó. The Empty Fortress: Infantile Autism and the Birth of
the Self. New York, 1967, Free Press.
Borges, JorgeLuis. Funes az emlékező. In. Körkörös romok. Ford. Benyhe
János, 1972, Kozmosz.
Boyd, Brian. Vladimír Nabokov: The Russian Years. London, 1990, Chatto
and Windus.
Brann, Éva. T. H. The World of the Imagination: Sum and Substance.
Savage, 1991, Md.: Rowman and Littlefield.
Bruner, Jerome. Acts of Meaning. Cambridge, Mass. and London, 1990,
Harvard University Press.
Bruner, Jerome a nd Carol Feldman. 'Theories of Mind and the Problem
of Autism'. In S. Baron-Cohen, H. Tager-Flusberg, and D. J. Cohen,
eds. Understanding Other Minds, 267-91. Oxford, 1993, Oxford Uni-
versity Press.
Bruner, Jerome S.; Rose R. Olver; Patrícia M. Greenfield; et al. Studies
in Cognitive Growth. New York and London, 1966, Wiley.
347
Cahan, Dávid, ed. Hermann von Helmholtz and the Foundations of
Nmeteenth-Century Science. Berkeley and London, 1993, University
of California Press.
Calvin, William H. The Cerebral Symphony: Seashore Reflections on the
Structure of Consciousness. New York, 1990, Bantam Books.
and George A. Ojemann. Conversations with Neil's Brain: The Neural
Natúré of Thought and Language. New York, 1994, Addison-Wesley.
Canguilhem, Georges. The normál and the Pathological. tr. Carolyn
Fawcett. Dordrecht and London, 1978, Reidel.
Cavonius, C. R. 'Nőt Seeing Eye to Eye' (review of In the Eye's Mind by
R S. Turner), Natúré 370:259-260, July 28,1994.
Chesterton, G. K. The Secret ofFather Brown. London, 1927, Cassell & Cö.
Churchland, Patrícia S. Neurophilosophy: Toward a Unified Science of the
Mind-Brain. Cambridge, Mass., 1986, Bradford Books, MIT Press.
Coleridge, Sámuel Taylor. Biographia Literaria. 1817. Reprint, Oxford,
1907, Oxford University Press
Collins, Mary. Colour-Blindness. New York, 1925, Harcourt, Brace & Co.
Collins, Wilkie. Poor Miss Finch. New York, 1909, Scribner's.
Crick, Francis. The Astonishing Hypothesis: The Scientific Search fór the
Sóul. London, 1994, Simon and Schuster.
Critchley, E. M. R., ed. The Neurological Boundaries of Reality. London,
1994, Farrand Press.
Critchley, Macdonald. 'Unkind Cuts'. The New York Review of Books,
April 24,1986.
Damasio, A.; T. Yamada; H. Damasio; J. Corbett; and J. McKee. 'Central
Achromatopsia: Behavioral, Anatomic, and Physiologic Aspects'.
Neuorology 30, no. 10:1064-1071 (October 1980).
Damasio, Antonio R. 'Disorders of Complex Visual Processing'. In M.
Marséi Mesulam, ed., 259-288. Principles of Behavioral Neurology,
Philadelphia, 1985, F. A. Davis Co.
Descartes tévedése: érzelem, értelem és az emberi agy. Ford. Pléh Csaba,
1996, Aduprint.
Damasio, Hanna; Thomas Grabowski; Randall Frank; Albert M.
Galaburda; and Antonio Damasio. 'The Return of Phineas Gage:
Clues about the Brain írom the Skull of a Famous Patient'. Science
264:1102-1105, May 20,1994.
Dennett, Dániel C. Consciousness Explained, Boston, 1991, Little, Brown
and Co.
Diderot, Denis. Lettre sur les aveugles. Paris, 1749, Durand.
Lettre sur les sourds et muets. Paris, 1751.
Donald, Merlin. Origins of the Modern Mind: Three Stages in the Evolution
ofCulture and Cognition. Cambridge, Mass. and London, 1991, Har-
vard University Press
348
Donaldson, Margaret. Humán Minds: An Exploration. London, 1992,
Allén Lane.
Down, J. Langdon. Mentái Affcctions ofChildhood and Youth. 1887. Facsi-
mile ed., Oxford, 1990, MacKeifh Press, Blackwell Scientific Publi-
cations.
Dyson, Freeman J. Infinite in All Directions. London, 1988 (repr. 1989),
Penguin.
Edelman, Gerald M. Bright Air, Brilliant Fire: On the Matter of the Mind.
London, 1987 (repr. 1989), Penguin.
Neural Darwinism: The Theory of Neuronal Group Selection. Oxford
University Press, 1987 (repr. 1989).
The Remembered Present: A Biological Theory of Consciousness. New
York, 1989, Basic Books.
Topobiology: An Introduction to Molecular Embryology. New York,
1988, Basic Books.
Edelman, Gerald M., and Vemon B. Mountcastle. The Mindful Brain.
Cambridge, 1978, MIT Press.
Edridge-Green, F. W. The Physiology of Vision: With Special Reference to
Colour Blindness. London, 1920, G. Bell and Sons.
Evans, Ralph M. 'Maxwell's Color Photograph'. Scientific American,
November 1961.
Feldman, Dávid H., with Lynn T. Goldsmith. Nature’s Gombit: Child
Prodigies and the Development of Humán Potential. New York, 1986,
Basic Books.
Feuerbach, Anselm von. Caspar Hauser: An Account ofan Individual Kept
in a Dungeon, Separated from all Communication with the World, from
Early Childhood to about the Age of Seventeen. 1832. English trans.,
London, 1834, Simpkin & Marshall.
Foucault, Michel. Mentái Illness and Psychology. Berkeley, 1987, Uni-
versity of California Press.
Freud, Sigmund. 'Constructions in Analysis' (1938). In Volume 23 of
The Standard Edition of the Complete Physological Works of Sigmund
Freud. London, 1971, Hogarth Press and The Institute of Psycho-
analysis.
Friel, Brian. Molly Sweeney. Old Castle, Co. Meath, Ireland, 1994, The
Gallery Press.
Frith, Uta. Autizmus. A rejtély nyomában. 1991, Kapocs.
ed. Autism and Asperger Syndrome. Cambridge, 1991, Cambridge
University Press.
Fuller, G. N., and M. W. Gale, 'Migraine Aura as Artistic Inspiration.'
British Medical Journal 297:1670-1672 (December 24,1988).
Gardner, Howard. Art, Mind, and Brain: A Cognitive Aproach to Crea-
tivity. New York, 1982, Basic Books.
349
Frmnes of Mind: The Theory of Multiple Intelligences. London, 1993,
Fontana.
Gastaut, Henri. 'Memories originaux: la maladie de Vincent van Gogh
envisagée á la lumiére des conceptions nouvelles sur l'epilepsie
psychomotrice'. Annales Medico-Psychologiques 114:196-238,1956.
Gazzaniga, Michael S. Nature's Mind: The Biological Roots of Thinking,
Emotions, Sexuality, Langnage, and Intelligence. New York, 1992, Basic
Books.
Gell-Mann, Muray. The Quark and the Jaguar: Adventures in the Simple
and the Complex. New York, 1994, Freeman.
Geschwind, Norman. 'Epilepsy in the Life and Writings of Dostoievs-
ky'. Lecture, Boston Society of Psychiatry and Neurology, March 16,
1961.
Gide, André. La Symphonie pastorale. 1919. Reprint, London, 1963, Pen-
guin Books.
Gillberg, Christopher. 'Clinical and Neurobiological Aspects of As-
perger Syndrome in Six Family Studies'. InUta Frith, ed., Autism and
Asperger Syndrome. Cambridge, 1991, Cambridge University Press.
Gillberg, Christopher, and Mary Coleman. The Biology of the Autistic
Syndromes. London, 1992, MacKeith Press.
Goethe, J. W. von. 'Theory of Color'. In Douglas Miller, ed. and trans.,
Scientific Studies, 164. Vol. 12, Goethe: Collected Works in English. New
York, 1988, Suhrkamp.
Goldberg, Elkhonon, and William B. Barr. 'Three Possible Mechanisms
of Unawareness of Deficit.' In G. P. Prigatano and D. L. Schachter,
eds., Awareness of Deficit after Brain Injury: Clinical and Theoretical
Issues. Oxford, 1991, Oxford University Press.
Goldstein, Kurt. Language and Language Disturbances: Aphasic Symptom
Complexes and their Significance fór Medicine and Theory of Language.
New York, 1948, Grune & Stratton.
The Organism: A Holistic Approach to Biology Derivedfrom Pathological
Data in Mán. 1939. Reprint, New York, 1995, Zone Books, MIT
Press.
Gowers, W. R. Subjective Sensations of Sight and Sound: Abiotrophy, and
Other Lectures. Philadelphia, 1904, P. Blakiston's Són & Co.
Grandin, Temple. 'Behavior of Slaughter Plánt and Auction Employees
Toward the Animals'. Anthrozoos 1, no. 4:205-213 (Spring 1988).
'An Inside View of Autism'. In Eric Schopler and Gary B. Mesibov,
eds. High-Functioning Individuals with Autism, 105-126. New York
and London, 1992, Plenum.
'My Experiences as an Autistic Child and Review of Selected Lite-
rature'. Journal of Orthomolecular Psychiatry 13, no. 3:144-174 (3rd
quarter 1984).
350
'Needs of High Functioning Teenagcrs and Adults with Autism'.
Focus on Autistic Behaviour 5, no 1:1-16 (April 1990).
Grandin, Temple, and Margaret Scariano. Emergence: Labeled Autistic.
Tunbridge Wells, 1986, Costello.
Gregory, R. L., and Jean G. Wallace. 'Recovery from Early Blindness:
A Case Study7. Quarterly Journal of Psychology (1963). Reprinted in
Concepts and Mechanism ofPerception, by R. L. Gregory. London, 1974,
Duckworth.
Gregory, Richard L. 'Blindness, Recovery from'. In Richard L. Gregory,
ed., The Oxford Companion to the Mind, 94-96. Oxford, 1987, Oxford
University Press.
I lappé, Francesca G. E. Autism: An Introduction to Psychological Theory.
London, 1994, UCL Press.
'The Autobiographical Writings of Three Asperger Syndrome
Adults'. In Uta Frith, ed., Autism and Asperger Syndrome. New York,
1991, Cambridge University Press.
Hart, Charles. Without Reason: A Family Copes with Two Generations of
Autism. New York, 1989, Harper & Row.
Hart, Mickey. Drumming at the Edge of Magic: A Journey intő the Spirit
of Percussion. San Francisco, 1990, HarperCollins.
Hawkins, Anne Hunsaker. Reconstructing Illnes: Studies in Pathography.
W. Lafayette, Ind.: Purdue University Press, 1993.
Hebb, D. O. The Organization of Behaviour (1949). London, 1989, Chap-
man and Hall.
Helmholtz, Hermann von. On Thought in Medicine, (Das Denken in dér
Medizin), 1878. Reprint, Baltimore, 1938, John Hopkins Press.
Physological Optics. 1909. Ed. J. P. C. Southall. Optical Society of
America, 1924.
Hermelin, Beate, and Neil O'Connor. 'Art and Accuracy: The Drawing
Ability of Idiot-Savants'. Journal ofChild Psychology and Psychiatry 31,
no. 2,217-228, (1990).
Hine, Róbert W. Second Sight. Berkeley, 1993, University of California
Press.
Hughlings Jackson, John. 'On a Particular Variety of Epilepsy („In-
tellectual Aura")'. Brain 3:179-207 (1880).
Hull, John M. Touching the Rock: An Experience of Blindness. London,
1990 (repr. 1991), Arrow.
Hurlburt, R. T.; F. Happé; and U. Frith. 'Sampling the Form of Inner
Experience in Three Adults with Asperger Syndrome'. Psychological
Medicine 24:385-395 (1994).
Jamison, Kay Redfield. Touched with Fire: Manic-Depressive Illness and
the Artistic Temperament. New York, 1993, Free Press.
351
Kanner, L. 'Autistic Disturbances of Affective Contact'. Nervous Chilit
2:217-250 (1943).
Kierkegaard, Seren. Stages on Life's Way. 1843. Trans. Malter Lowrie.
Princeton, N.J., 1940, Princeton University Press.
Kosslyn, Stephen M., and Olivier Koenig. Wet Mind: The New Cognitive
Neuroscience. New York, 1992, The Free Press.
Kremer, Richard L. Tnnovation through Synthesis: Helmholtz and
Colour Research'. In Dávid Cahan, ed., Hermán von Helmholtz and the
Foundations of Nineteenth-Century Science. Berkeley and London,
1993, University of California Press.
Land, Edwin H. 'The Retinex Theory of Color Vision'. Scientific
American, December 1977,108-128.
Lane, Harlan. The Mask of Benevolence: Disabling the Deaf Community.
New York, 1992, Alfréd A. Knopf.
LaPlante, Eve. Seized: Temporal Lobé Epilepsy as a Medical, Historical, and
Artistic Phenomenon. New York, 1993, HarperCollins.
Lashley, Kari. 'In Search of the Engram'. Symp. Soc. Exp. Bioi. 4:454-482
(1950).
Lhermitte, F. 'Humán Autonomy and the Frontal Lobes'. Annals of
Neurology 19, no. 4:326-343 (April 1986).
Llinás, R. R., and D. Páré. 'On Dreaming and Wakefulness'. Neuro-
science 44, no. 3:521-535,1991.
Locke, John. Essay Conceming Humán Understanding. 1690. Ed. P. H.
Nidditch. Oxford, 1975, Oxford University Press.
Lucci, Dorothy; Deborah Fein; Adélé Holevas; and Edith Káplán. 'Paul:
A Musically Gifted Autistic Boy”. In Loraine Obler and Deborah Fein,
eds., The Exceptional Brain, 310-324. New York, 1988, Guilford Press.
Luria, A. R. Humán Brain and Psychological Processes. New York, 1966,
Harper & Row.
The Making of Mind: A Personal Account of Soviet Psychology. Ed.
Michael Colé and Sheila Colé. Cambridge, 1979, Harvard University
Press.
Lurija, A. R. Kis könyv a nagy emlékezetről. In Lurija: Válogatott
tanulmányok, 1975.
The Mind ofaMnemonist (1968). Cambridge, Mass. and London, 1987,
Harvard University Press.
The Neuropsychology of Memory. New York, 1976, John Wiley & Sons.
McCann, J. J. 'Retinex Theory and Colour Constancy'. In Richard L.
Gregory, ed., The Oxford Companion to the Mind, 684-685. Oxford,
1987, Oxford University Press.
McDonell, Jane Taylor. News from the Bordér: A Mother's Memoir of Her
Autistic Són. Afterwordby Paul McDonell. New York, 1993, Ticknor
& Fields.
352
MacGregor, John. Dwight Macintosh: The Boy Whom Time Forgat.
Oakland, Calif.: Creative Growth Art Center, 1992.
McKendrick, John Gray. Hermann Ludwig Ferdinand von Helmholtz.
London, 1899, T. Fisher Unwin.
McKenzie, Ivy. 'Discussion on Epidemic Encephalitis'. British Medical
Journal, September 24,1927, pp. 632-634.
Macmillan, Makóim. 'Inhibition and the Control of Behavior: From
Gall to Freud via Phineas Gage and the Frontal Lobes'. Brain and
Cognition 19:72-104 (1992).
'Phineas Gage: A Case fór All Reasons'. In C. Code, C. W. Wallesch,
A. R. Lecours, and Y. Joanette, eds., Classic Cases in Neuropsychology.
London, 1995, Erlbaum.
Meige, H. and E. Feindel. Tics and Their Treatment (1992). trans S. A. K.
Wilson. London, 1907, Sydney Appleton.
Mesulam, M.-Marshel. Principles ofBehavioral Neurology. Philadelphia,
1985, F. A. Davis Co.
Miller, León K. Musical Savants: Exceptional Skill in the Mentally Retarded.
Hilldale, N.J., 1989, Erlbaum.
Modell, Amold H. Other Times, Other Realities: Toward a Theory of
Psychoanalytic Treatment. Cambridge, 1990, Harvard University
Press.
The Priváté Self. Cambridge, 1993, Harvard University Press.
Mollon, J. D.; F. Newcombe; P. G. Polden; and G. Ratcliff. 'On the
Presence of Three Cone Mechanisms in a Case of Totál Achro-
matopsia'. In G. Verriest, ed., Colour Vision Deficiencies, 130-135.
Bristol, 1980, Hilger.
Moreau, J.-J. Hashish and Mentái Illness. 1845. Reprint, New York, 1973,
Raven Press.
Murray, T. J. 'Illness and Healing: The Art of Róbert Popé'. Humáné
Medicine 10, no. 3, July 1994,199-208.
Myes, Frederic W. H. Humán Personality and Its Survival ofBodily Death.
2 vols. New York and London, 1903, Longmans, Green & Co.
Neisser, Ulrich. Memory Observed: Remembering in Natural Contexts. San
Francisco, 1982, Freeman.
Neisser, Ulrich, and Eugene Winograd, eds. Remembering Reconsidered:
Ecological and Traditional Approaches to the Study of Memory. Cam-
bridge, 1988, Cambridge University Press.
Nordby, Knut. 'Vision in a Complete Achromat: A Personal Account'.
In R. F. Hess, L. T. Sharpé, and K. Nordby, eds., Night Vision: Basic,
Clinical and Applied Aspects. Cambridge, 1990, Cambridge University
Press.
Nuland, Sherwin. Doctors: The Biography of Medicine. New York, 1988,
Alfréd A. Knopf.
353
Obler, Loraine K., and Deborah Fein, eds. The Exceptional Brain:
Neuropsychology ofTalent and Special Abilities. New York, 1988, Guil-
ford Press.
O'Connor, N., and B. Hermelin. 'Visual and Graphic Abilities of the
Idiot Savant Artist'. Psychological Medicina 17:79-90 (1987).
O'Doherty, Brian. The Strange Chase of Mademoiselle P. London, 1992,
Chatto and Windus.
Park, Clara Claiborne. The Siege: The First Eight Years ofan Autistic Child.
Rév. ed., Boston and London, 1982, Little, Brown.
Reviev of Nadia by Lorna Selfe. Journal of Autism and Childhood
Schizophrenia 8:457-472 (1978).
Pavlov, Iván P. Lectures on Conditioned Reflexes: Twenty-Five Years of
Objective Study ofthe Higher Nervous Activity (Behaviour) of Animals.
Trans. W. Horsley Gantt. London, 1928, Liveright.
Pearce, Michael. 'A Memory Artist'. Exploratorium Quarterly 12, issue
2, 'Memory': 12-17 (Summer 1988).
Penfield, W., and P. Perot. 'The Brain's Record of Visual and Auditory
Experience: A Final Summary and Discussion'. Brain 86:595-696
(1963).
Poppel, Ernst. Mindworks: Time and Conscious Experience. New York,
1988, Harcourt Brace Jovanovich.
Posner, Michael I., and Marcus E. Raichle. Images of Mind. New York,
1994, Scientific American Library.
Prigogine, Ilya. Farm Being to Becoming. San Francisco, 1980,
Freeman.
Prigogine, llya, and Isabelle Stengers. Order out of Chaos: Man's New
Dialogue with Natúré. London, 1984 (repr. 1985), Flamingó.
Pring, Linda, and Beate Hermelin. 'Bottle, Tulip and Wineglass: Se-
mantic and Structural Picture Processing by Savant Artist', Journal
of Child Psychology and Psychiatry, in press.
Proust,Marcel. RemembranceofThings Pást, vol. 11, The Sweet Cheat Gone
London, 1949, esp. p. 185, Chatto & Windus.
Ramachandran, V. S. 'Behavioral and Magnetoencephalographic Cor-
relates of Plasticity in the Aduit Humán Brain', Proceedings of the
National Academy of Science 90:10413-10420 (1993).
Rimland, Bemard. Jnfantile Autism: The Syndrome and Its Implications fór
a Neural Theory of Behaviour (1964). London, 1965, Medhuen.
Rimland, Bemard, and Deborah Fein. 'Special Talents of Autistic Sa-
vants'. In Loraine Obler and Deborah Fein, eds., The Exceptional
Brain, 474-492. New York, 1988, Guilford.
Ritvo, Edward; Anne M. Brothers; B. J. Freeman; and Carmen Pingree.
'Eleven Possibly Autistic Parents'. Journal of Autism and Develop-
mental Disorders 18, no. 1,139 (1988).
354
Ritvo, Edward R.; Ríva Ritvo; B. ]. Freeman; and Anne Mason-Brothers.
'Clinical Characteristic of Mild Autism in Adults', Comprehensive
Psychiatry 35, no. 2,149-156 (March/April 1994).
Rizzo, M.; M. Nawrot,; R. Blake; and A. Damasio. 'A Humán Visual
Disorder Resembling Area V4 Dysfunction in the Monkey'. Neu-
rology 42:1175-1180 (June 1992).
Romer, Grant B., and Jeannette Delamoir. 'The First Color Photo-
graphs' Scientific American, December 1989, 88-96.
Rose, Steven. The Conscious Brain. New York, 1973; revised ed. 1989,
Alfréd A. Knopf.
Rosenfield, Israel. The Imention of Memory: A New Viewof the Brain. New
York, 1988, Basic Books.
The Strange, Familiar, and Forgottén: An Anatomy of Consciousness.
London, 1992, Picador.
Rothenberg, Mira. Children with Emerald Eyes: Histories of Extraordinary
Boys and Girls (1977). London, 1978, Condor Books.
Rushton, W. A. H. 'Colour Vision: Eye Mechanisms'. In Richard L.
Gregory, ed., The Oxford Companion to the Mind, 152-154. Oxford,
1987, Oxford University Press.
Sacks, Olivér. Awakenings. 1973. Rév. ed., London, 1991, Picador
'Color Photography in the Forties'. Letter to the editor. Scientific
American March 1990.
A Lég to Stand On. 1984. Rév. ed. (1993), London, 1994, Picador.
'The Lost Mariner', in The Mán Who Mistook His Wife fór a Hat, 23-42.
London: Duckworth, 1985 and Picador, 1986.
'Making Up the Mind'. New York Review of Books, April 8,1993.
The Mán Who Mistook His Wife fór a Hat. London: Duckworth, 1985
and Picador, 1986.
'A Matter of Identity', in The Mán Who Mistook His Wife fór a Hat,
108-119. London: Duckworth, 1985 and Picador, 1986.
Migraine. 1970. Rév. and exp. ed., London: Faber and Faber, 1991 and
Picador, 1993.
'Music and the Brain'. In Concetta Tomaino, ed., Music and Neuro-
logic Rehabilitation. St Louis: MMB Music, in press.
'Neurology and the Sóul'. New York Review of Books, November 22,
1990.
'Neuropsychiatry and Tourette's'. In J. Mueller, ed., Neurology and
Psychiatry: A Meeting of Minds. Basel and London, 1989, Karger.
'The Possessed', In The Mán Who Mistook His Wife fór a Hat. London:
Duckworth, 1985 and Picador, 1986.
Tourette's and Creativity'. British Medical Journal 305:1515-1516
(December 19,1992).
'Tourette's Syndrome: A Humán Condition'. In Roger Kúrián, ed.,
355
Handbook of Tourette's Syndrome and Related Tic and Behavioral
Disorders, 509-514. New York, 1993, Marcel Dekker.
'Witty Ticcy Ray',inTheMan WhoMistookHis Wifefora Hat, 92-101.
London: Duckworth, 1985 and Picador, 1986.
Sacks, Olivér, and Róbert Wasserman. 'The Chase of the Colorblind
Painter'. New York Review of Books, November 19,1987.
Sacks, O.; O. Fookson; M. Berkenblit; B. Smetanin; and R. M. Siegel.
'Movement Perturbartions due to Tics'. Society fór Neuroscience
Abstracts 19: 549 (1993).
Sacks, O.; R. L.; S. Zeki; and R. M. Siegel. 'Sudden Colorblindness of
Cerebral Origin'. Society fór Neuroscience Abstracts 14:1251 (1988).
Salaman, Esther. A Collection of Moments: A Study of Involuntary
Memories. London, 1970, Longman.
The Great Confession: From Aksakov and De Quincey to Tolstoy and
Proust. London, 1973, Allén Lane.
Schachtel, Ernest G. 'On Memory and Childhood Amnesia' Psychiatry
10:1-26 (1947).
Scheerer, Martin; Éva Rothmann; and Kurt Goldstein. 'A Case of "Idiot
Savant": An Experimental Study of Personality Organization'. In
John F. Dashiell, ed., Psychological Monographs 58, no. 4; 1-63.
Evanston, 1945, American Psychological Association.
Schopenhauer, Arthur. The World as Will and Representation
(1818-1819). 2 vols. Trans. E. F. J. Payne. New York, 1969, Dover.
Schopler, Eric, and Gary B. Mesibov, eds. High-Functioning Individuals
with Autism. New York and London, 1992, Plenum.
Séguin, Edouard. Idiocy and Its Treatment by the Physiological Method.
1866. Reprint, New York, 1971, Kelley.
Selfe, Lorna. Nadia: A Case ofExtraordinary Drawing Ability in an Autistic
Child. London, 1977, Academic Press.
Seligman, Adam, and John Hilkevich, eds. Don't Think About Monkeys.
Duarte, Calif., 1992, Hope Press.
Sharpé, Lindsay T., and Knut Nordby. 'Totál Colorblindness: An
Introduction'. In R. F. Hess, L. T. Sharpé, and K Nordby, eds., Night
Vision: Basic, Clinical and Applied Aspects. Cambridge, 1990, Camb-
ridge University Press.
Smith, Steven B. 'Calculating Prodigies'. In Loraine Obler and Deborah
Fein, eds., The Exceptional Brain, 19-47. New York, 1988, Guilford
Press.
The Great Mentái Calculators: The Psychology, Methods, and Lives of
Calculating Prodogies, Pást and Present. New York, 1983, Columbia
University Press.
Squire, L. R. Memory and Brain. New York, 1987, Oxford University
Press.
356
Squire, L. R., and N. Butters, eds. The Neuropsychology of Memory. New
York and London, 1984, Guilford Press.
Stern, Dániel N. The Interpersonal World of the Infant: A view from
Psychoanalysis and Development Psycholgy. New York, 1985, Basic
Books.
Storr, Anthony. Musicand IheMind. London, 1992, HarperCollins.
Strachey, Lytton. 'The Life, Illness, and Death of Dr North'. In Portraits
in Miniatűré, 29-39. London, 1931, Chatto & Windus.
Thelen, Esther, and Linda B. Smith. A Dynamics System Approach to the
Development of Cognition and Action. Cambridge, Mass., 1994, MIT
Press.
Tourette, Georges Gilles de la. 'Étude sur une afffection nerveuse
caractérisée pár de l'incoordination motrice accompagnée
d'écholalie et de copralalie'. Arch. Neur. 9. Paris, 1885. A partial
translation is included in C. G. Goetz and H. L. Klawans, 'Gilles de
la Tourette on Tourette sydrome'. In A. ]. Friedhoff and T. N. Chase,
eds., Advances in Neurology. Vol. 35, Gilles de la Tourette Syndrome.
New York, 1982, Raven Press.
Tredgold, A. F. A Text-Bookof Mentái Deficiency. 1908. Reprint, London,
1952, Bailliere, Tindall & Cox 1952.
Treffert, Darold A. Extraordinary People: An Exploration of the Savant
Syndrome. London, 1989 (repr. 1990), Black Swan.
Troscianko, Tóm. 'Colour Vision: Brain Mechanisms'. In Richard L.
Gregory, ed., The Oxford Companion to the Mind, 150-152. Oxford,
1987, Oxford University Press.
Turner, R. Steven. 'Consensus and Controversy: Helmholtz on the
Visual Perception of Space'. In Dávid Cahan, ed., Hermann von
Helmholtz and the Foundations of Nineteenth-Century Science. Berkeley
and London, 1993. University of California Press.
In the Eye's Mind: Vision and the Helmholtz-Hering Controversy.
Princeton, N. J.: Princeton University Press, 1994.
Valenstein, Elliot S. Great and Desperate Cures: The Rise and Decline of
Psychosurgery and Other Radical Treatments fór Mentái Illness. New
York, 1986, Basic Books.
Valvo, Alberto. Sight Restoration after Long-Term Blindness: The Problems
and Behavior Patterns of Visual Rehabilitation. New York, 1971.
American Foundation fór the Blind.
van den Bergh, Sidney, Róbert D. McClure, and Róbert Evans. 'The
Supernova Rate in Shapley-Ames Galaxies', The Astrophysical Journal
323:44-53 (December 1,1987).
von Senden, M. Space and Sight: The Perception of Space and Shape in the
Congenitally Blind Before and After Operation. 1932. Reprint, Glencoe,
111., 1960, Free Press.
357
Vygotsky, L. S. The Fundamentals ofDefectology. Trans. Jane E. Knox and
Carol B. Stevens. In Róbert W. Rieber and Aaron S. Carton, eds., The
Collected Works of L. S. Vygotsky. New York and London, 1993,
Plenum.
Wai-Ching Ho, ed. Tani: The Brush of Innocence. New York, 1989,
Hudson Hills Press.
Waterhouse, Lynn. 'Extraordinary Visual Memory and Pattem
Perception in an Autistic Boy'. In Loraine Obler and Deborah Fein,
eds., The Exceptional Brain, 325-338. New York, 1998, Guilford Press.
Waxman, Stephen G., and Norman Geschwind. 'Hypergraphia in
Temporal Lobé Epilepsy'. Neurology 24:629-636 (1974).
'The Interictal Behavior Syndrome Associated with Temporal Lobé
Epilepsy7. Archives of General Psychiatry 32:1580-86 (1975).
Wells, H. G. A vakok országa. Ford. Ruzitska Mária. 1969, Európa.
Werman, Dávid S. 'Normál and Pathological Nostalgia'. Journal ofthe
American Psychoanalytic Association 25:387-395 (1977).
Williams, Donna. Nobody Nowhere. London, 1992 (repr. 1993), Corgi.
Wiltshire, Stepen. Cities. New York, 1994, Times Books.
Drawings. London, 1987. J. M. Dent.
Floating Cities. London, 1991, Michael Joseph, New York, 1991.
Summit.
Stephen Whiltshire's American Dream. London, 1993, Michael Joseph.
Wing, Loma. 'The Relationship between Asperger's Syndrome and
Kanner's Autism'. In Uta Frith, ed., Autism and Asperger Syndrome.
Cambridge, 1991, Cambridge University Press.
Yates, Frances. The Art of Memory. London, 1969, Penguin.
Young, Thomas. 'The Bakerian Lecture: On the Theory of Lights and
Colours'. Philosophical Tansactions ofthe Royal Society. London, 92:12-
48.
Zajonc, Arthur. Catching the Light: the Entwined History of Light and
Mind. New York and London, 1993, Bantam.
Zeki, Semir. A Vision of the Brain. Oxford, 1993, Blackwell Scientific
Publications.
Zihl, J.; D. Von Cramon; and N. Mai. 'Selective Disturbance of Move-
ment Vision after Bilateral Brain Damage'. Brain 106:313-340,1983.
Zuckerkandl, Victor. Sound and Symbol. 2 vols. Princeton, N.J.; 1973,
Princeton University Press.
358
w 613