Text
                    JAKUCS
LÁSZLÓ

BÚVÁR KÖNYVEK 43. SZERKESZTI DALA LÁSZLÓ MÓRA FERENC, KÖNYVKIADÓ
JAKUCS LÁSZLÓ CSEPPKŐORSZÁG MELYEN WUWii 20100229783 X MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1964
A CÍMLAPOT MAKRO JÓZSEF TERVEZTE ©Jakues László, 1964 A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Karádi Hona Szakmailag ellenőrizte: Kaszap András Képszerkesztő: Markó József Műszaki szerkesztő: Biiek Ernőné Műszaki vezető: Földes György 7300 példány 5,6 (A/5) ív + 32 old. melléklet, MSZ 5601—59 63.5242/1 Zrínyi Nyomda, Budapest. Felelős vezető: Bolgár Imre 1F 210—e-6466
8. O. 8./ Géza, Zoli és Laci hetedik osztályosok voltak, ami- kor elhatározták, hogy barlangkutató szakkört alakí- tanak. Igaz, azelőtt is mindig nagy érdeklődéssel ol- vastak a barlangkutatók izgalmas és sokszor titok- zatosnak tűnő munkájáról, a föld alatti expedíciók- ról és a mesébe illő cseppkőországokról, a nagyszerű felfedezésekről. A közelmúltban azonban olyan ese- mény történt közvetlen környezetükben, amely vég- képpen a barlangok felé fordította figyelmüket. Két héttel azelőtt ugyanis egyik osztálytársuk, Sanyi nyomtalanul eltűnt. Amikor már második napja nem jelentkezett az iskolában, Géza, Zoli és Laci ellátogattak Sanyiék lakására. A kétségbeesett szülők valami barlangról beszéltek. A három fiú jól ismerte Sanyi kalandos, mindenre vállalkozó természetét, s megértette, hogy a szülők nagyon is jogosan aggódnak a barlangok miatt. Úgy érezték, nekik is segíteniük kell Sanyi felkutatásában. A szülők már mozgósították a rendőrséget, ott is elmondták sejtésüket. A rendőrség meg azonnal meg- 5
keresett egy ismert barlangkutatót. így hát a fiúk elhatározták, hogy neki ajánlják fel szolgálatukat. — Irány a kutató lakása! — adta ki a jelszót Zoli. — Még csak most kaphatta az értesítést, talán otthon találjuk! Szerencséjük volt. A kutató, egy fiatal tanár, éppen a Barlangkutató Társulat mentőszolgálatának ügye- letesével beszélt telefonon. — Mentőszolgálat? Jó szerencsét! Itt Kovács Gyula tanár beszél. Kérem, hogy a Rózsadomb környéké- nek barlangjait minél sürgősebben kutassák át! Két nappal ezelőtt eltűnt Tóth Sándor Bimbó utcai lakos, hetedik osztályos tanuló, s a jelek szerint valamelyik barlang mélyén rekedt. Természetesen részt veszek a mentésben, sőt, ha nem csalódom ... — s kérdőn te- kintett a szorongva figyelő három fiú felé, ök azonnal felfogták a néma kérdés értelmét, s máris integettek, hogy igen, ők is mennek, számíthatnak reájuk. — ... tehát — folytatta a tanár — magammal viszek három fiút is. Igen, azonnal értesítse a teljes mentőszolgálatot. Leghelyesebb lenne párhuzamosan, egyidőben kutatni a fontosabb barlangokat, hogy ez- zel is időt nyerjünk. Az értesítést a találkozó helyéről és időpontjáról telefonon várom. Jó szerencsét! Ami ezután történt, meglepte a fiúkat. Alig néhány percen belül ugyanis már csörgött a telefon. A mentő- csapat vezetője adott utasítást. Negyven per'* múlva teljes felszereléssel, lámpával és kötéllel az óbudai Újlaki-templom előtt találkozik a csapat. Részletes eligazítás csak a helyszínen lesz. 6
A fiúk boldogok voltak, hogy a felnőttek komolyan igénybe veszik az ő segítségüket. Ugyanakkor azon- ban egy kicsit féltek is a rájuk váró feladattól, meg Sanyiért is komolyan aggódtak. Ki tudja, mi történt azóta a sötét barlangban étlen-szomjan bolyongó paj- tásukkal? Beszorulva fekszik valami szikla alatt? Vagy . . . talán már nem is él ? Elég fontos munkát kaptak. Amíg a mentőcsoport a barlangban tartózkodik, a barlang szájánál kell ügyeletet tartaniuk, hogy távol tartsák a kíváncsis- kodó idegeneket. Szükség esetén pedig a különböző mentőcsoportok közötti összekötő küldöncszolgála- tot is ők látják majd el. Az Újlaki-templomnál összegyűlt barlangkutató mentőcsapatot ugyanis a vezető három kisebb csoportra osztotta. Az első számú brigád kutatási területként a Ferenchegyi-barlangot kapta, itt nyert beosztást Géza is. A második csoport a Szemlőhegyi- barlanghoz indult, velük tartott Laci, míg a har- madik részleg Zolival együtt a Mátyáshegyi-bar- lang bejáratához igyekezett. Nyolc óra volt már ekkor, hűvös őszi este. Beszél- getés nélkül, gyors tempóban meneteltek a mátyás- hegyi kőfejtő irányába. Zoli csoportjában két leány is volt. Különösen hatottak vastagon sáros kezes- lábasaikban. Igaz, a sár annyira rá volt száradva a ruhákra, hogy valósággal zörgött és porzott. Zoli már maga sem tudta, hány órája állt a mátyás- hegyi öreg kőbányában, a barlang szájánál kijelölt őrhelyén. Csak azt érezte, hogy fázik. A csoportra 7
gondolt, akik odalenn, a számára ismeretlen mély- ségben most osztálytársát, Sanyit kutatják, s talán életüket is kockára teszik, hogy kimenthessék őt a sziklaszakadékok világából. Az éjszakai csendet csak egy-egy késői autóbusz zúgása szakította meg. Zoli figyelte ezeket a hangokat. Szinte látta, hogyan erőlködik a motor a kapaszkodó minden méterében. Később azon kezdett gondolkoz- ni, hogy vajon ezek a barlangkutató fiatalemberek és nők, akik most itt vele együtt egész éjszakájukat fel- áldozzák, mennyi fizetést kaphatnak ezért a mun- káért? Honnan is tudhatta volna még akkor azt, hogy Őket nem a pénz utáni vágy, nem a dicsőség, hanem barátság, emberszeretet és valami furcsa szenvedély hajtja előre a barlangok világába, hogy ott nagyszerű önkéntes harcokban győzhessék le a természet aka- dályait, s ha kell, kiszabadítsák foglyul esett társai- kat. Mégis hiába volt minden. Hiába szállt rá az elszür- kült gyepre a hajnali zúzmara, hiába kelt fel később a napkorong hidegtüzű tányérja is, a mentőcsoport munkája nem járt eredménnyel. Fáradtan gyűltek össze a sáros, agyontépázott külsejű kutatók, s lehan- goltan számoltak be egymásnak az éjszakai kutató- utak eredménytelenségéről. Géza és Laci csoportja a Fercnchcgyi- és Szemlőhegyi-bai lángokat teljesen át- kutatták, Zoliék azonban, bár legkésőbb kerültek elő a föld alól, a barlang egy jelentős részét már nem tud- ták átfésülni. 8
— A Tűzoltó-barlangrészt és a Prézli járatait se- hogy se győztük már — panaszolta vezetőjük. — Ide még egy új expedíciót kellene szervezni, bár magam sem hiszem, hogy az több eredményt hozna. Lassan, gondokba merülve indult útnak a csapat a villamosmegálló felé. Az eloltott karbidlámpák jel- legzetes — mi tagadás, elég kellemetlen — acetilén- szagával ekkor ismerkedett meg a három hetedikes fiú. Aztán a mentőexpedíció vezetője hozzájuk for- dult: — Köszönöm, fiúk, fegyelmezett segítségeteket. Legyetek nyugodtak, meg fogjuk találni Sanyit. Mi csak kis részei vagyunk a barlangkutatók nagy közös- ségének. Az első felderítők. Most átadjuk a harcot a második csapatnak, akik már felkészülten várják ott- hon a mi jelentésünket. Beátok pillanatnyilag más munka vár. Reánk is. Még haza tudtok menni, mosa- kodni, enni, s utána kérlek benneteket, menjetek el az iskolába. Délután Gyula bácsinál érdeklődjetek is- mét. Addig talán már többet tudunk Sanyi barátunk sorsáról. Az egyik nappali mentőcsoport valóban megtalálta Sanyit. Apálvölgyi Harcsaszáj-barlangból hozták ki, ahol kerek három nappalt és éjszakát vacogott és zo- kogott át teljes sötétségben, miután zseblámpája ki- aludt. Úgy emlékezett rá, hogy nincs messze a bejárattól. Elindult tehát a falak mentén tapogatózva, de nem jutott messzire. Belelépett valami gödörbe, összetörte az orrát, lehorzsolta a kezét, s ráeszmélt arra, hogy 9
az. lesz a legbiztonságosabb, ha lekuporodik és moz- dulatlan marad. Később már nem is nagyon tudott megmozdulni, annyira elzsibbadt minden tagja a fá- radtságtól és a hidegtől. Elvesztette az időérzékét is, nem tudta, éjszaka vagy nappal van-e most odakünn. Eleinte még torkaszakadtából kiabált segítség után, aztán már ehhez sem maradt ereje. Gyomrát marta az éhség, a szomjúság összetapasztotta ajkait. Sze- rencséjére később felfedezte, hogy a keze ügyébe ke- rült és eldobált kaviesszomek tőle néhány lépésnyire vízbe esnek. Óvatosan, szinte hason kúszva odamá- szott a láthatatlan tócsához, és nagyot ivott. A víz hideg volt, még jobban fázott utána, de legalább gyöt- rő szomjúsága elmúlt. A rémítő csendtől félt a legjobban. Olykor denevé- rek röppentek cl a közelben, ezeknek a szárnycsapá- sait világosan hallotta. Ilyenkor ösztönösen félrekapta a fejét, s hisztérikusan, görcsösen sírt félelmében. Ké- sőbb azonban ebbe is belefáradt, és lemondott min- denről. Már maga sem emlékezett rá, hogyan találták meg a mentőcsoport tagjai. Sanyi több mint nyolc nap múlva jutott csak el ismét az iskolába. Öntudatos büszkeséggel nézett szét osztálytársai körében, mintha csak azt kérdezte vol- na tőlük: ,,Na, srácok, mit szóltok hozzám? Mik vagy- tok ti hozzám képest?!” Büszkesége azonban hamar elpárolgott. Nem tudta megérteni, mi történt körülötte. Többen még a kö- szöntésére sem siettek, kalandjáról pedig nem kérdez- te senki. Ügyet sem vetettek rá. 10
Bőven volt ideje Sanyinak azon gondolkozni, miért is fordult el tőle oly határozottan az egész közösség. A közhangulat változásának valódi okára azonban csak mintegy tíz nappal később jött rá, amikor osz- tályfőnökük az egyik reggelen ünnepélyesen felolvas- ta mindnyájuk előtt a Barlangkutató Társulat elis- merő okleveleit, amelyeket Géza, Zoli és Laci kaptak nagyszerű viselkedésükért. Az osztályfőnök beszédé- ből még sokáig csengett Sanyi fülében egy mondat. „Jegyezzétek meg jól, édes fiaim: sohasem az a hős, akit megmentenek a maga keverte bajból, hanem az, aki csendben és szívósan harcol az ő megmentéséért, aki azon fáradozik, hogy jóvátegye társa meggondo- latlan, hibás lépéseit.” 11
FÖLD ALATTI VILÁG Az izgalmas események óta alig telt el két hét, a fiúk máris gyönyörű kirándulásra indultak. Gyula bácsi vezetésével — aki annyira megkedvelte Gézáé- kat, hogy elvállalta frissen alakult barlangkutató szakkörük irányítását — az Aggteleki-cseppkőbarlang tanulmányozására készülődtek. Hosszú az út Budapesttől Aggtelekig. A vonaton a vidám tréfák mellett komoly dolgokról is szó került. Vezetőjük pompásan értett ahhoz, hogy a barlang iránti érdeklődésüket már jó előre alaposan felcsi- gázza. — Majd ha belépünk Aggteleken a föld alá, elcso- dálkozhattok rajta, micsoda óriási méretű termek so- rakoznak ott egymás után. Némelyikben egy kis köz- ség lakossága is elférne egyszerre. Első pillanatban talán meghökkentő lesz számotokra, hogy a fejetek felett is sziklák csüngenek, ám ne tartsatok attól, hogy ezek ránk szakadhatnak. Évmilliók során ala- kultak ki az üregek roppant ívű boltozatai. A kőóriá- sok biztosabban függenek ott bármelyik ember alkot- ta épület tetőzeténél. 12
— Hát ezt meg honnan tudják, Gyula bácsi? — kérdezte kíváncsian Laci. — A kutatók talán fenn a boltozatban is megvizsgáltak minden követ? — Na, fiam, látszik, hogy még sohasem jártál az Aggteleki-cseppkőbarlangban! — nevetett a tanár. — Hát mit gondolsz, hogyan lehetne azoknak az irdat- lan nagyságú sziklakupoláknak mindegyikét sorba kopogtatni? Ki láthatna bele a kőzetrétegek mélyébe, a rejtett hasadékokba, a láthatatlan repedésekbe ? A barlangok sziklaboltozatainak biztonságosságát az ember a mai vizsgálati módszerekkel és műszerekkel még nem képes ellenőrizni. — Honnan tudhatnánk hát akkor, hogy mégse kö- vetkezik be a beszakadás? — nyugtalankodott most már Zoli is. — Figyeljetek jól! — magyarázta Gyula bácsi. Ugye, említettem már korábban, hogy a barlang jó- kora termei évmilliók során alakultak ki. így azok a mesébe illő csarnokok, amelyekbe majd belépünk, legalább évezredek óta megvannak, léteznek a hegyek mélyén. Ott állottak már akkor is, amikor ember még nem élt a Földön, amikor a Kárpátok hegykoszorúit jégárak borították, amikor a mi Alföldünkön még mammutcsordák lába alatt dongott a talaj. Számunk- ra szinte beláthatatlan, érzékelhetetlen az a rengeteg idő, ami azóta elmúlott. Ilyen tengernyi idő során na- gyon sokszor megrázta a barlangot magába záró he- gyeket hol egy erős földrengés, hol pedig a gyakori ár- vizek ereje. Ezek az események pedig mindenkor a barlang szilárdságának döntő főpróbái voltak. 13
Mo.'.i mai' minden! erlek — lelkendezett Géza. Ami nem omlott, össze a földrengések során, annak a. beszakadásától nekünk sem kell tartani. Ugye, jól gondolom? — Igen. Majd ha Aggteleken a. barlangot járjuk, lépten nyomon megfigyelhetitek a kisebb-nagyobb lezuhant tömböket. Ezekből némelyik teremben any- nyi hullott alá az idők folyamán, hogy a barlangban valóságos hegyet alkotnak. Nos, éppen ezek a szikla-, darabok nyújtanak nekünk biztosítékot arra, hogy nem kell tartanunk újabb omlásoktól. — Ezek szerint tehát soha többé nem fordulhat elő tetőbeszakadás az Aggteleki-barlangban? — érdeklő- dött Géza. Az előzmények után meglepően hatott a tanár vá- lasza. — Ezt természetesen senki sem mondhatná. Hiszen a világon minden változik, fejlődik. A barlang és a barlangot magába rejtő hegyek is folytonosan alakul- nak. Gondoljatok csak arra, hogy még a legszilárdabb acélban is idővel átalakulások mennek végbe. A Lánc- híd láncszemeit például azért kell időről időre újakkal kicserélni, mert az acél belsejében lassanként kristá- lyos anyagátrendeződés jön létre. Ez viszont az anyag szilárdságát, rugalmasságát lecsökkenti. Ha nem vé- geznék cl a láncszemek cseréjét, pusztán ennek a lát- hatatlan, belső öregedési folyamatnak az eredménye- képpen is leszakadna egyszer a Lánchíd. Valahogy így van ez a kőzeteknél is. A barlang mennyezetét alkotó nagy vastagságú mészkő és egyéb 14
üledékek rétegei között állandóan szivárognak a talaj- vizek. Lassan, de az évezredek során határozottan és nagymértékben megváltozik emiatt a közét szilárd- sága, úgynevezett állékonysága. Valamikor tehát el kell érkeznie annak a pillanatnak is, mikor a meg- gyengült állékonyságé kőzettető pusztán csak a saját súlya alatt, földrengés nélkül is beszakad. Azt azon- ban mái- valóban nem számíthatja ki senki sem, hogy a barlang egyik vagy másik helyén ez a pillanat mikor következik majd be. Nincs kizárva, hogy ma, de le- het, hogy csak ezer, tízezer vagy százezer év múlva. — Akkor hát hogyan mernek mégis bemenni az em- berek a barlangba? — csodálkozott Géza. — Nem fél- tik az életüket? Gyula bácsi elmosolyodott. — Vártam ezt a kérdést. Nemrégen egy barlang- kutatónk megszámolta, hogy az egészében huszonkét kilométer hosszú Aggteleki-cseppkőbarlangban össze- sen ötvenegy helyen történt tetőomlás a barlang fenn- állása óta. Ez nagy számnak tűnik és megdöbbentő, ugye? Ha azonban figyelembe veszitek, hogy ez az ötvenegy sziklaomlás mekkora időtartam alatt zajlott le, bizony kissé másként fest a helyzet. Azt mondtuk korábban, hogy a barlang legalábbis több százezer éves. Nagyon szerények vagyunk tehát akkor, ha a barlang korát kétszázezer esztendőben állapítjuk meg. Ebben az esetben is azonban csak minden négy- ezer esztendőre jutna egyetlen leomlás. Tudjátok, mit jelent ez? Matematikusok kiszámították, hogy az így bekövetkező szerencsétlenség lehetőségének kisebb a 15
valószínűsége, mint annak, hogy egy szabadban sé- táló embert a nyílt égből aláhulJó meteorkő agyon- üssön. A világon még egyetlen barlangbeomlásból származó baleset sem fordult elő a történelem során, noha a földkerekség sok száz nagy barlangját nap mint nap felkeresik a látogatók tíz- és százezrei. — Bocsánatot kérek, itt valamit nem értek — vá- gott közbe Zoli. — Éppen az aggteleki Békebarlang felfedezéséről írott könyvben olvastuk, hogy a kuta- tók ott belekerültek £gy sziklaomlásba, amelyből a végén alig tudtak kimenekülni. A magasból aláhulló kövek csaknem agyoncsapták őket. Ezek szerint az aggteleki barlangokban mégiscsak előfordult már napjainkban is sziklaomlás! — Hej, Zolikám, nagy’ különbség van ám a bar- langi feltáróút és az egyszerű látogató séta között. Ha figyelmesen olvastad cl azt a könyvet, akkor em- lékezned kell arra is, hogy a Békebarlang kutatói ott egy régi sziklaomlás hézagaiban igyekeztek keresztül- préselődni, s átjutni az omladék mögött feltételezett további ismeretlen barlangszakaszba. A sziklatömbök egyensúlyát alul mozgatták meg, s így ők idézték elő a felső támaszkodó kődarabok mozgásbajöttét, tehát az omlást is. A feltárásoknál, az emberi beavatkozá- sok során a barlangban éppúgy, mint a bányákban, sokszorosára fokozódik a beomlási veszély. Azok a kutatók azonban, akik ilyen természetű munkákkal foglalkoznak, ismerik e veszélyes helyeket, s mindent elkövetnek a balesetek megelőzésére. A barlangok fel- tárása során nemegyszer maguk a kutatók szándékos 16
mulasztásokat idéznek elő, hogy így előzzék meg az csel leges későbbi váratlan leszakadásokat. Ezzel a kérdéssel azonban ne nyugtalanítsátok most maga- tokai, hiszen mi egyelőre csak látogatóba megyünk a legbiztonságosabb barlangrészekbe, ahol kényelmes betonutakon, reflektorok fénypompájában ismerke- dünk majd meg a cseppkövek birodalmával. Lacin már régóta lehetett látni, hogy valami fúrja az oldalát. Most végre megkérdezte: — Igaz-e, hogy az Aggtoleki-cseppkőbarlang Cseh- szlovákiába is átnyúlik a föld alatt? Ez nagyon érde- kes lehet! — Mindenekelőtt, gyerekek, tanuljuk meg végre a barlangok neveit. Aggtelek község halálában ugyanis nem egy, hanem két hatalmas kiterjedésű, egymástól elkülönülő barlangrendszer húzódik. Mindkettőre egyformán és jogosan ráillik az Aggteleki-cseppkőbar- lang elnevezés, hiszen nehéz lenne eldönteni, hogy melyik gazdagabb cseppkődíszekben? Az egyik bar- lang neve Baradla, a másiké Békebarlang. Jó lesz, ha a jövőben így emlegetjük majd őket. A két aggteleki eseppkőbarlang közül az egyik, a Békebarlang, teljes tíz kilométeres kiterjedésével Magyarországhoz tar- tozik, a huszonkét kilométer hosszú Baradla azonban egy hét kilométeres barlangszakasszal valóban átnyú- lik Csehszlovákia területi- alá. A csehszlovákok Domi- cának nevezik. A magyarországi barlangrész tizenöt kilométeres, és ebben a hosszabb szakaszban vannak a legnagyobb termek is. A magyar Baradla és a cseh- szlovák Domica barlangrészek között az országhatár 2 Jakucs 17
természetesen ugyanúgy jelölve vau, mint bárhol a felszínen. Sőt egy vasráesos kérdést is látni ennél a különleges föld alatti határállomásnál. Erre ma már nem sok szükség van, a háború előtti időkben azon- ban ez állandó jellegű provokációs pont volt a két or- szág között. A föld alaii.i folyosót elzáró vasrácsot még puskás csendőrökkel is őriztették Horthyék. — Ez igazán érdekes, Gyula bácsi! Látni fogjuk mi is azt a rácskerít ést l. — Alom, Zoli, nem lát hal jnK. Abba a folyosóba Ugyanis, amely a halálhoz vezet, nem lehet csak olyan egyszerűen knánduJást tenni. Hogy miért? Mindjárt megmagyarázom. Ebben a barlangágban folyik a Styx-folyó, s emellett éppen itt a legalacso- nyabb a folyosó sziklateteje is. így a patak vizében hason kellene kúsznunk! Erre természetesen már csak a mindenre elszánt kutatók vállalkoznak, s még a lejük búbja is csupa sár lesz tőle. Ám ez még hagy- ján! A csehszlovákiai és a magyar barlangszakaszok között azonban kél szilonzár is van, ahol csak víz alatti úszással lein t továbbjutni. Olyan legény pedig már a gyakorlott barlangkutatók között is kevés akad, aki erre az útszakaszra vállalkozna. — Miért? Mi az a szilonzár? Tessék nekünk erről is mondani valamit! — kérlelték a fiúk vezetőjüket. Gyula bácsi rágyújtott egy cigarettára, majd szíve- sep magyarázott tovább. Lr- A szifon vagy szifonzár rendszerint olyan bar- langokban for dul elő, amelyekben állandó vagy idő- szakos jellegű vízfoly ások vannak. Lényegében azt a 18
barlangi lolyosószakaszt nevezzük szifonnak, ame- lyet teljesen a mennyezetéig kitölt a víz. Olyan bar- langrószekben fordul elő, ahol a folyosó sziklamennye- zetc túlságosan alacsony, s így eléri azt a víz tükre. Az ilyen barlangszakaszokban az ember természete- sen csakis úgy közlekedhet, ha rászánja magát a víz alatti úszásra. J — Ez remek dolog — lelkendezett Zoli. — Én biz- tosan jó szifonúszó lennék, mert a strandon is szere- tek a víz alatt úszkálni! — Na, majd Aggteleken meglátjuk, hogy ott is ilyen vállalkozó hős maradsz-e, fiam! — nevetett Gyula bácsi. — A barlangi szifonúszás és a nyílt vi- zekben való víz alatti úszás között ugyanis van némi különbség. Sajnos, ezek mind olyan különbségek, amelyek a szifonúszás veszélyességét okozzák. A szi- l'onúszás ugyanis rendkívül nagy gyakorlatot és a barlangi viszonyok alapos szakismeretét követeli meg, s ezen kívül olyan lelkierő, önfegyelem is szük- séges hozzá, amelyről nem hinném, hogy bennetek már ki lenne fejlődve. Hiszen miről is van itt szó? Mindenekelőtt arról, hogy a szifonban a víz alatt úszó nem akkor bukkan fel a felszínre levegőért, ami- kor éppen jólesik neki, amikor már fogytán érzi tüde- jében a tartalékot, hanem csakis akkor képes erre, amikor már sikeresen befejezte a szifonúszást, és an- nak a túlsó végére ért át. Igen ám, de ez roppant ve- szélyes dolog, különösen az ismeretlen szifonoknál. A barlangokban ugyanis a szifonok a legkülönbözőbb 2* 19
hosszúságúak lehetnek. A rövidcbbek csak egy két méteresek, de ki tudná azt előre meghatározni, hogy nem hosszabbal van-c az adott esetben dolgunk? Mert bizony gyakoriak a harminc-negyven méteres, sőt a még hosszabb szifonok is. Es mi történik akkor, ha a szifon olyan hosszúnak bizonyul, hogy az úszó nem képes a tüdejében tárolt levegőtartalékkal azt végig- úszni? Amikor már belát ja, hogy a továbbjutást nem bírná sokáig, nincs idő a visszajutásra sem. Még rá- gondolni is rossz, milyen helyzet be kerülhet ilyenkor az ember néhány másodpere, alatt is! No meg arról se feledkezzetek meg, hogy a barlangokban általában igen hideg a víz. Még jó, ha csak tíz-tizenkét fokos a föld alatti víz hőmérséklete, gyakran azonban még ennél is jóval alacsonyabb. Próbáltál már ilyen hideg vízben hosszan úszkálni víz alatt? — Bizony nem, Gyula bácsi! A víz alatti úszást eddig mindig csak langyos vízben próbálgattam. A nagyon hidegben mintha sűrűbben kellene lélegzetet vennem — válaszolta Zoli. — Pontosan erről van szó, fiam. A hideg vízben a szívnek is erősebb munkát kell kifejteni, fokozottabbá válik a vérkeringés, s természetesen a szervezet oxi- génfogyasztása is. Emiatt hideg vízben rövidebb ideig bírjuk levegő nélkül, mint langyos vízben, vagy ha szárazon, befogott orral próbálkozunk. A szifonban a leggyakorlottabb barlangkutatónak is valójában csak másodpercek állanak rendelkezésére. — Akkor a barlangkutatónak — okoskodott most Laci — bizonyára nagyon ügyes gyorsúszónak kell 20
hinnie, hogy a rendelkezésére álló idő alatt minél i nesszé b b re élj áthasson. A tanai- válasza az első pillanatban meglepte a fiúkat — Látjátok, ez viszont a szifon úszó számára már nem elsőrendű követelmény. A vízzel kitöltött bar langjáratokban ugyanis nem úgy úsznak, mint egy medencében vagy nyílt mederben, ahol nyugodtan tempózhat az ember akár a víz fenekéhez is közel. A szifonban sohasem szabad a búvárnak elhagynia a mennyezeti sziklát, hiszen másként nem tájékozód- hatna a szifon esetleges végéről sem. Ezért tulajdon- képpen nem is úszik, hanem a sziklamennyezeten hanyatt testhelyzetben kúszik előre a búvár, miköz- ben kezével állandóan előre is tapogatja a sziklacső alakzatait, formáit. így azonnal észreveszi a legkisebb léghézagot is, ahonnan nyomban friss levegőt szívhat tüdejébe. — Ha a felderítő tapogatásra és kúszásra használja a kezét, hol tartja a lámpát? — kérdezte most Géza. — A szifonfel de rítok többször próbálkoztak már vízmentes homloldámpával, a gyakorlat azonban megmutatta, hogy legcélszerűbb sötétben végezni ezt a munkát, hiszen a lámpa fénye a szifon belsejében úgysem érvényesülhet. Az úszó ugyanis maga körül mindig sűrű iszapfelhőt kever fel a sziklafelszínekről, ami a látást teljesen megakadályozza még a legpom- pásabb világítófelszerelés használatánál is. így lám- pát legfeljebb csak azért célszerű a szifonba vinni, hogy a túloldalon, a sikeres átúszás végén kéznél le- 21
gyen, amikor a partra mászva, körül lehet nézni az új barlangszakaszban. — No, erre már tényleg nem vállalkoznék! — bor- zongott Géza. — Hogy ismeretlen szikla alá, jéghideg vízzel kitöltött csőbe beússzak, s ráadásul teljesen vakon, sőt még azt se tudhassam , hogy milyen hosszú utat kell megtennem, s odaát mi vár rám: ez kész ön- gyilkosság! Van olyan ember egyáltalán, aki hajlandó ilyesmire, ? — Valóban veszélyes vállalkozás minden szifonfel- derítés, ebben igazatok van. Nem mondtam azonban el még mindent, amit ezzel kapcsolatban tudnotok kell. A gyakorlatban ugyanis a szifonúszó életét né- hány igen fontos biztonsági intézkedés is védi. Ezek közül a két leglényegesebb a kötélbiztosítás és a tel- jes ruhátlanság. — Ruhátlanság? csodálkoztak a fiúk. — Hogy kell azt érteni? — A szó szoros értelmében, fiúk. A felderítő szifon- úszónak a testéről le kell vetnie minden ruhát az úszás előtt. így ugyanis nincs kitéve annak az egyéb- ként roppant kellemetlen veszélynek, hogy ruházata valamelyik későn észrevett víz alatti sziklacsúcsba vagy cseppkőbeakad, snem tud időben elszabadulni. A test bőre viszont érzékenyen észleli a különféle aka- dályokat, a búvár így sokkal rugalmasabban tud a gyakran elég szűkös járatban mozogni. Ez különösen a visszahúzáskor fontos biztonsági szempont. — Visszahúzást mondott a tanár úr? - álmélkodott Laci. 22
— Húzást bizony, jól értetted! A búvár bokájára, lemerülése előtt rákötött biztosító kötélnek ugyanis egyik legfontosabb szerepe éppen az, hogy a felderítő úszót annak segítségével társaik szükség esetén gyor- san magukhoz húzhatják. Ez rendszerint olyankor történik, amikor a túloldali levegőre jutásról a meg- beszélt idő elteltével nem adott jelzést az úszó. Itt már a másodpercek törtrésze is sokat számít! A kutatást végző kollektíva egyik legalapvetőbb követelménye a fegyelmezettség és a pontosság. Ha például az előzetes alábukási kísérletek során azt álla- pították meg, hogy az adott napon és az adott hőmér- sékletű barlangi vízben a leendő búvár negyvenöt másodpercet képes lélegzet-visszatartással úszni, ak- kor ennek az időtartamnak maximálisan a kéthar- madát — azaz harminc másodpercet — szabhatják ki számára engedélyezett előrehatolási időnek. A biztosítókötelet kezelők a szifon bejáratánál stopper- órával rögzítik tehát a búvár alábukási időpontját, s ezután a kötelet mindig annyira tartják feszesen, hogy csak érezzék az úszó mozdulatait, de ne akadá- lyozzák, ne húzzák őt vissza előrohatolásában. Ilyenkor két eset lehetséges. Az elsőnél a felderítő a biztosítókötél előre megbeszélt ütemű rángatásával harminc másodpercnél korábban ad jelt a szifon sike- res átúszásáról. Ez a kedvező, de a ritkább eset. Ilyen- kor természetesen nem húzzák őt vissza, hanem meg- várják, amíg újabb jelzéssel a visszahúzatását kéri, illetve amíg maga visszaúszik társaihoz, de most már a lábáról leoldott és a szifon túlsó végénél valami al- 23
kaimat' ponthoz rögzített kötél mentén. Ilyenkor a szifon első felderítő átúszását sikeresen megoldották. A víz alatti bajlangszakaszt átívelő, s most már a szifon mindkét bejáratánál rögzített biztosítókötél ugyanis a kompkötél szerepét betöltő úgynevezett „vezérfonallá” vált. Ebbe belekapaszkodva most már gyorsan és biztonságosan jutnak át a kevésbé gyakor- lott kutatók is a szifonon. Előfordul azonban a másik eset is. Mi történik te- hát akkor, ba eltolt a harminc n.ásodpcrc, és a bizto- sítást végző társak még mindig nem kapták meg a megbeszélt jelet? Azaz a szifon hosszabbnak bizo- nyult, mint amekkoiát ennyi idő alatt át lehetne úszni. Nos, ilyenkor határozottan és gyorsan kell csele- kedniük. Társuk élete, ugyanis most azon múlik, hogy tizenöt másodpere alatt vissza tudják-e őt húzni a szifonból? Hadd tegyem hozzá mindjárt azt is, hogy ez rendszerint sikerül. Eddigi tudomásunk szerint mindössze csak egyetlen esetben fordult elő a késői visszahúzásból eredő halálos baleset. Néhány éve az egyik külföldi bai lángban a szifonúszó beakadt a víz alatt, s mire kihúzták, halott volt. Ebben az esetben azonban a balesetet egy döntő hiba okozta, az, hogy a kutató teljes ruházatban úszott. — Nekem bizony ezek után az a véleményem, Gyula bácsi, hogy a szifonúszás még akkor sem lehet túl biztonságos dolog, ha a kutatók az összes rend- szabályokat betartják — vélekedett Zoli. A tanár helyeslőén bólintott. 24
— Tökéletesen igazad van. Ezt azonban a barlang- kutatók js tudják, s ezért egy szifonnak átúszás útján való felderítését mindig csak a legvégső esetben ha- tározzák el, amikor más módon már nem képesek továbbjutni. — Miért, más módról is lehet szó? — kíváncsisko- dott Géza, akit, úgy látszik, nagyon érdekeltek a bar- langok kutatásának technikai fogásai. — Igen gyakran előfordul, hogy a szifonhoz valami magasabb helyzetű és így vízmentes megkerülő folyo- só tartozik, amely azonban az idők folyamán kőtör- melékkel, agyaggal vagy iszappal eltömődött, elzá- rult, s emiatt nehéz felfedezni. A kutatók tehát a bar- lang végződését minden esetben gondosan megvizs- gálják, s ha módot találnak száraz átjáró felnyitására, szívesen kibontanak akár néhány méter elzáró üledé- ket is. Megint máskor a kutatók alulról érkeznek a szifon- hoz. Ez azt jelenti, hogy a barlangi patak a szifon is- meretlen oldala felől folyik a mi irányunkba. Ilyenkor a mederfenék lesüllyesztésével kell megpróbálkozni. Nemritkán ugyanis a szifon előtti szakaszokban le- csákányozható vagy szétrobbantható mésztufagátak, kavicstorlaszok, agyaghalmok stb. vannak, s ezeknek az átvágásával a szifonban csökkenthetjük a vízszint magasságát, szerencsés esetben egészen a szifon „meg- nyílásáig” is. — Mostanában egyre többet hallok és olvasok a könnyűbúvárokról. Nem lenne vajon veszélytelenebb, ha a szifonokat is búvárkészülékekkel kutatnák? 25
— Éppen most akartam erről is beszélni. A szifon- kutatás veszélyessége már régóta arra ösztönzi a bar- langkutatókat, hogy olyan segédeszközöket használ- janak, amelyekkel a veszélyek a legkisebbre csök- kenthetők. így terelődött a figyelem nálunk 1952-ben a búvárruhára. A Békebarlang egyik szalonjának fel- derítésekor búvárruhában dolgoztak a kutatók. A hagyományos búvárruha azonban, ahogy ezt ott ta- pasztalták, a barlangkutatásban nem felel meg. Rop- pant nehéz odasz.állítani a szálon bejáratához, hiszen egyetlen öltözék súlya is több a mázsánál, és ehhez még légpalaekok, illetve nehéz légszivattyúk is tar- toznak! A sisakos, ólom súlyokkal terhelt hatalmas öl- tözék csak a víz alatt biztosít a búvárnak mozgási le- hetőségeket. Amint azonban ki kellene másznia a szi- fon agyagos, csúszós túloldal ipariján, a vízből kiemel- kedő öltözék irgalmatlanul megnövekedő súlya óha- tatlanul visszahúzza őt ismét a víz alá. De még akkor sincs megoldva a probléma, ha sikerül kimásznia a szifonból, hiszen a sisak lecsavarásához és a kutató- nak az öltözékből való kibújtatásához szükséges se- gédszemélyzet a szifon túlsó oldalán nem áll rendel- kezésére. — Én nem is erre a nehéz búvárruhára, hanem a légzőkészülékekre gondoltam — vágott közbe Géza. — Akkor igazad van. A szifonkutatás technikájá- ban a könnyűbúvár (békaember) légzőkészülékek tökéletesedése valóban ugrásszerű fejlődést jelentett. Ezekkel az aránylag könnyű és kis térfogató légző- készülékekkel ugyanis a búvár kötetlenül, szabadon 26
mozoghat a víz alatt, s rendszerint sűrített levegőt vagy oxigént tartalmazó, háton viselt palackjai segít- ségével akár egy óra hosszáig is függetleníteni tudja magát a víztükör feletti szabad levegőtől. E légzőkészülékeket a barlangi vizekben már sok esetben sikerrel használták külföldön. Az első és az egyik legnevezetesebb ilyen kísérletet a híres francia „békaember”, Yves Cousteau és munkatársai haj- tották végre a hatalmas Vaucluse-forrásban, ahol a karsztforrás tágas kürtőjében mintegy hatvan méter mélységig ereszkedtek alá. Magyarországon a víz alatti légzőkészülékekkel történő eredményes szifonkutatásra csak a legutóbbi években került sor. A Magyar Honvédelmi Sportszö- vetség Könnyűbúvár Szakosztálya kísérelte meg több hazai barlang szifonjának felderítését. E kísérletek közül az egyik első és eredményes próbálkozás az 1959. december 28-i jósvafői expedíció volt, amely- nek során békaembereink feltárták a Baradla Alsó- barlangjának korábbi végpontját jelentő szifont, s egy újabb barlangszakaszt fedeztek fel. Azóta már nagy gyakorlatra tettek szert kutatóink az efféle mun- kákban, olyannyira, hogy a tapolcai Tavasbarlang- ban már víz alatti film felvételeket is készítettek mun- kájukról. A légzőkészülékkel dolgozó barlangkutatóknak sem szabad azonban elfelejteniük, hogy a barlangban más viszonyok között történik a merülés, mint a nyílt vizekben. Sok esetben a palackok nem fémek a szűk járatokba, beakadhatnak, és kiszakadhat a levegő- 27
tömlő, könnyen kieshet a szájból a csutora. Bizony még a legkorszerűbb békaem bor-felszerelés sem nyújt tökéletes biztonságot a barlangi vizekben. Legjobban példázza ezt a franciák másik híres könnyűbúvárá- nak, Henri Lombard-nak emlékezetes tragédiája. A neves kutató a Lirou barlang szifonjának átúszásá- val kísérletezett. Noha légzőkészüléke tökéletesen működött, a szifonból való visszatérése során beakadt egy víz alatti sziklába, s mire órák múltán kiszabadí- tották, már csak holttest*' került elő a víz alól. Lombard tragédiája talán nem következett volna be, ha nem egyedül, hanem többedmagával végzi a felderítést. A mi könnyűbúváraink már lépésről lé- pésre, előre kidolgozott merülési terv szerint, telefon- összeköttetéssel és csoportos, lépcsős biztosítással vég- zik a felderítést, s nem kétséges, hogy a fegyelmezett kollektív munka ezen a téren is Sokban hozzájárul az eredményekhez. — Egyet még most sem értek, Gyula bácsi — né- zett fel gondolataiból Zoli. — Ha még a legkorszerűbb felszereléssel is ennyire veszélyes ez a munka, miért vállalkoznak rá a kutatók? Egyáltalán, mi az igazi célja a barlangkutatók munkájának? Sportról van szó csupán, vagy gyakorlati hasznot is hajt az ilyen kutatás ? — Ez érdekes kérdés, fiam, kár, hogy most csak röviden felelhetek rá, hiszen vonatunk perceken be- lül befut a miskolci pályaudvarra. Sokan még ma is azt a téves nézetet vallják, hogy a barlangkutatásnak nincs gyakorlati célja, s csupán valami izgalmas, ka- 28
landos sportág, illetve öncélú tudomány. Erről azon- ban szó sincs. A föld alatti víz járatok felkutatásával iparvidékek, városok (pl. Miskolc, Pécs stb.) súlyos vízellátási gondjain lehet segíteni, sőt nem egy eset- ben akár gyökeresen meg is oldani azt. Másrészről viszont a bányászati karsztvízveszély elhárításához nyújtanak a barlangkutatók munkájukkal igen érté- kes ismereteket. A hozzáférhetetlen föld alatti vilá- gok és vízkincsek feltárása az ország iparosításának sajátos és nélkülözhetetlenül fontos feladata még ak- kor is, ha e, munka egyes szakaszai látszatra nincse- nek kapcsolatban a megszokott hétköznapi élet való- ságával. 29
CSEPPKÖVEK ÉS ŐSEMBEREK Különös világ a barlangok világa. Minden lépésnél újabb és újabb kép tárul elénk, új és más távlatok nyílnak meg, amelyek a föld alatti világ napfényt nem ismerő komor tájai felé vezetnek. Sosem látott szín- pompás sziklaképződmények, fantasztikus nagyságú kupolás termek, amelyek közül nem egybe akár a hat- emeletes palotákat is beleállíthatnánk, mesebeli óriá- sok kövült szakálla! sok méternyi hosszú csipkefüg- gönyökként hulláinzanak, es erre is, arra is csend, a visszhaugos titkos csend. Denevérek szállanak távo- li boltozatok alatt. Lámpásunk fényével megkeressük a vörös fenekű patakban a rákot, ő azonban nem látja megalángot, szem nélkül született. Talpunk alatt a ta- lajban hideg csontok feküsznek, néhány ezer éve kon- zerválja azokat a barlangi meszes víz. Valahol víz cseppen. Ki tudja már mióta, rendszeres egyhangú- sággal, félpercenként. Néha ritkábban, máskor meg sűrűbben. Dé mindegyik csöppje toronnyi utataropül, és mégis vonalnyira ugyanoda talál, ahová az elődjei vagy száz éve már. így épít cseppkövet. A kis csoport ott állt meg az Oszlopok csarnoká- 30
bán, ahol legsűrűbb a cseppkő. A tanár magyarázott. — Az első percekben ebben a barlangban mindenki csak ámul és csodálkozik. Rajtatok is láttam, érez- tem, hogyan fogott meg benneteket: az egész varázsa. Most azonban eljött már az ideje, hogy kutassunk a jelenségek között, hogyanokat és miérteket keressünk és fejtsünk meg. Először talán ezt: mi a cseppkő ? A cseppkő: mészkő, tudományos néven kalcium- karbonát. knyiigh ugyanaz, mint az egész aggteleki hegységé. Ha sósavat csöppentünk a mészkőre, élénk pezsgéssel habzani kezd, s ha elegendő a sósav mennyi- sége, akkor a kő teljesen fel is oldódik benne. A pezs- gés során szén savgáz száll el a mészkőből, ez a kőzet ugyanis nem egyéb, mint a kalcium nevű fémnek egy bomlékony, gyenge savval, a szénsavval alkotott szi- lárd vegyülete. Az erős sósav kiűzi a vegyületből a gyenge szénsavat, ami azon nyomban vízre és szén- dioxid gázra bomlik a levegőn. Emlékezzetek csak vissza, mit tanultatok erről a gázról az iskolában? Egy kevéske mindig található belőle a levegőben, hi- szen az elhasznált levegővel együtt mi is széndioxidot lehelünk ki tüdőnkből. De ugyanez képződik a fa, a szén s általában minden szerves összetételű anyag elégése során. Ha a kalcium-fém, illetve annak oxi- génnel alkotott vegyülete szénsavval, széndioxiddal találkozik, belőle újból mész alakul, kalciumkarbo- nát. Ez az anyag tehát a cseppkő anyaga is. A mészkő anyaga a teljesen tiszta vízben igen gyen- gén oldódik, ha azonban a vízben egy kevéske szén- 31
dioxid is jelen van, a víz mészoldó képessége máris sokszorosára növekszik. Mégpedig mennél több szén- sav vanamészkővel érintkező vízben, annál több mész- követ képes feloldani ugyanaz a mennyiségű víz is. A szénsavas vízben feloldott mészanyagot kalcium- hidrokarbo'nátn.ük nevezi a tudomány. Ez a kémiai vegyület nagyon érzékeny, s roppant hamar felbom- lik újból alkotó elemeire: szilárd mészkőre, vízre és széndioxid gázra. Az ekképpen felszabadult gáz most már eltávozhat, elillanhat a vízből, de szerepét már teljesítette: elősegítette a mészkő anyagának hely vál- tozását. Sejtitek már, miről is van itt szó? A barlang ürege fölött nagy vastagságú mészkőtető húzódik. Víz is akad a mészkő oldásához, hiszen a fel- színen időnként esik az eső, s az esővíz vagy a hóié beleesorog a kőzet rétegei közé, a repedések hálóza- taiba. Mielőtt azonban a víz a sziklák mélyebb réte- geibe juthatna, előbb át kell szivárognia a kisebb- nagyobb vastagságban jelenlevő felszíni laza talaj- rétegen is. A talajban viszont falevelek korhadnak, állatok élnek, növények gyökereznek. Bizonyára hal- lottatok már a talajban milliószámra tenyésző bak- tériumokról is. Nos, ezek az élőlények ott mindnyá- jan lélegeznek, s ennek következményeként széndi- oxidot termelnek, ami a talaj szemcséi között bezárt parányi hézagpkban megreked, feldúsul. A korhadó levelek bomlási folyamata is rengeteg széndioxidot termel. A beszivárgó víz tehát a felső talajrétegben bőven találkozik szénsavgázzal, azt elnyeli, s a mész- kőhöz már így érkezik, széndioxiddal dúsultan. 32
Á kőzet repedéseiben azután állandóan lejjebb, mélyebbre szivárog a vízcsepp, miközben mindegyik cseppecske pontosan annyi mészkövet old fel a szikla anyagából, mint amennyit a benne elnyelődött szén- sayjneiinyisége oldatban képes tartani. | Néha, napok, máskor hetek, esetleg hónapok múl- nak el ezután, mire a víz bejut a barlangba, megjele- nik annak mennyezetén. Az előbúvó vízcsepp itt most hosszú idő után ismét levegővel találkozik. A bar- langi levegőben azonban már nincsen olyan sok szénsavgáz, mint amennyi a talaj levegőjében volt, így a vízeseppből az ott jelenlevő széndioxid kiáram- lani igyekszik, elillan. Ha azonban elszáll a vízből a szónsavgáz, a víz képtelen továbbra is oldatban tar- tani a korábban feloldott mészkő mennyiségét. An- nak is ki kell tehát csapódnia, szilárd alakban ki- válnia. Ha minden vízcseppeeskéböl csak néhány molekulányi mész rakódik egymásra, az évezredek csendjében aláhulló miriádnyi csöppből már ez is oszlopnyi mennyiséggé gyarapszik. így nőnek, fejlőd- nek lassan a cseppkövek, a barlang meglepően gazdag formakincsei, sajátos ékszerei^ Gyula bácsi itt megállt egy percre, és várakozóan nézett a fiúk felé. Szinte előre érezte, hogy mi lesz a következő kérdésük. Laci óvatosan végigsimította jobb keze mutatóujjával a mellette álló csoppkoóriás felszínét, s csodálkozva szemlélgette nedves ujjhe- gyeit. Mégis Géza szólalt meg először. — Hogyan lehetséges az, hogy mindegyik cseppkő különbözik a másiktól? Hiszen még két egyformát 3 Jakucs 33
sem láttam, pedig itt azután annyi van belőlük, hogy szinte meg se lehetne számolni. Az egyik olyan, mint a ház ereszén képződő vékony jégcsapocska, hegyes és hosszú, a vége felé egészen clvékonyodik. A másik meg olyan, mint valami hatalmas, lombos fa egyenet- len törzse, az meg ott megint más, akárcsak egy lom- ha állat feküdne a földön. Azután ahány cseppkő, szinte annyi színű. Nézzétek csak ott azt a pirosat! Mintha vérrel lenne befestve. De a mellette levő zászló formájú meg egészem hófehér, arrább a harma- dik már sárga, majdnem narancsszínű, ez a nagy ere- szes oszlop itt meg teljesen fekete. Lehetséges az, hogy ez a sok eltérő alakú és színű cseppkő mind mind egy- formán mészkőből épült fel? Gyula bácsi maga köré gyűjtötte a fiúkat, s alapo- sabb magyarázatba kezdett. — Nézzétek csak meg közéjből itt, a sziklatetőn ezt a parányi yíz,csep|x-cskét!| A kőzet hajszálfinom repedéséből bújt elő, s a csepp felületén kiváló szilárd mész maris Icheletszerűen vékony hártyabevonatot képez. Mit gondoltok, mi lesz a további sorsa ennek az alig észrevehető kis mészhártyának ? ^Amikor a vízcsepp akkorára nő, hogy már éppen lecsöppen, átszakítja a mészhártya-burkocska al- ját, és aláhullik a mélybe. Helyén csak vékonyka mészgyűrű tapadt meg, amelyben azonban máris gyűlik a következő vízcsepp. Az újabb lecseppe- nés után ismét csak parányi gyűrű marad vissza, amely az előbbi karika széléhez tapad hozzá. A csö- pögés és a parányi karika kiválása sok ezer éven kc- 34
resztül folyik így a barlang csendes, nyugodt sötétsé- gében. Az egyes vízcsöppek hozzátapadó kis mész- gyűrűje csak leheletnyivel gyarapítja a cseppkövet, de e rendkívül parányi gyűrűkből idők múltán hosz- s/.ú, vékony, belül üres eseppkőesap lesz, amely tiszta üvegcsőhöz hasonlít. Belsejében pontosan egy víz- csepp átmérőjének megfelelő tágasságú üregecske vo- nul végig^C, - Éppen ilyen cseppkőesapot láttam az előbb, Gyula bácsi! — lelkendezett Géza. — Nekem azon- ban a lúdtoll jutott eszembe róla, mert olyan selymes fénye volt, mint a vaskos toll szárának. A tanár helyeslőén bólintott. — Annyira jó a hasonlatod, fiam, hogy még a tudo- mány is gyakran „lúdtoll cseppköveknek” nevezi az efféle alakzatokat. De menjünk csak tovább egy lé- péssel, hiszen a lúdtoll állapottal még nem fejeződött be a cseppkőcsap fejlődése.} A vékony mészcső növe- kedése ugyanis csak addig tart így, míg a belsejében levő üreg valahol cl nem dugul. A eső üregének elzá- ródása ulán már nem tud a kőzetrepedésből előszi- várgó víz a oscppkőftsap belsejében aláfolyni, mint korábban, ezért utat keres magának néhány milli- méterrel odébb, s most már a eső külső felszínén szi- várog lefelé. A vízből kiváló) mész ezentúl a függő- cseppkő falát kezdi vastagítani. Az egyre vastagodó cseppkőcsap vagy tudományos nevén sztalaktit így idővel elvesztheti eredet i nyílegyenes cső- vagy bot- alakját, és aszerint, hogy a vízszivárgás melyik felén volt gyorsabb vagy lassabb, a különböző helyeken 3* 35
különböző mértékben lerakódó meszanyag elrende- ződése szerint, a legkülönfélébb szeszélyes formájú alakokat hozhatja létre,. Nézzetek csak körül ebben a teremben! Azonnal láthatjátok, hogy a [legtöbb függő-cseppkőnek meg- van a maga alulról fölfelé növekedő álló-cseppkő párja is. A talajról fölfelé növekvő kőgyertyákat sztalagmi- tokn&k nevezi a tudomány. A valóban sokszor gyer- tyára emlékeztető álló-cseppkövek a sztalaktit végé- ről lecseppenő víz kicsapódó maradék mésztartalmá- ból jönnek létre. De megfigyelhetitek azt is, hogy a sztalagmit mindig szélesebb, vaskosabb a hozzátar- tozó függő-cseppkőnél. Ennek az érdekes jelenségnek az az oka, hogy a lehullott vízcsepp a kőgyertya tete- jén szétfreccsen, és emiatt a belőle kiváló mész na- gyobb felületen építi a képződményt. Nézzetek csak ide! A sztalagmit tetején középen a legtöbb esetben apró bemélyedést, vízzel telt medencét is találhatunk. A lecsapódó vízcsepp ereje vájta ki a kis gödröt. De menjünk csak egy lépéssel tovább. Oda nézze- tek! Az milyen képződmény? Sztalaktit vagy sztalag- mit? A barlang talajától egészen a mennyezetig felér, olyan, mintha egy oszlop támasztaná alá a sziklabol- tozatot. Ha ugyanis a sztalaktit és a sztalagmit növekedé- sük során csúcsaikkal összeérnek, és össze is formák, cseppkőoszlop képződéséről beszélünk! Ebben az eset- ben is ilyen kettős alakzattal van tehát dolgunk, amelynek az alsó felét a sztalagmit, a felsőt pedig a sztalaktit alkotja. Az összenövés azonban már olyan 36
i égőn történt, hogy a felületeken alászivárgó vizekből lerakódó újabb vastagító eseppkőrétegek időközben ieljesen elmosták az eredeti két rész eltérő formáit. Egyébként a Baradla-barlangnak éppen ebben a ter- mében van a legtöbb ilyen összenőtt cseppkőpár, s így pontosan az oszlopok nagy száma miatt nevezték el Oszlopok csarnokának e jókora üreget. Amikor aztán" a víz nem a barlang mennyezetén, hanem annak oldalfalán jelenik meg, akkor nem füg- gőcsapot és álló-cseppkövet, hanem úgynevezett cseppkőbekér gezésV hoz létre azon a falrészleten, ahol végigszivárog. így, mint itt is láthatjátok, leginkább olyan alakzatok jönnek létre, amelyek valamilyen megfagyott vízesést juttatnak eszünkbe. Egészen hasonlóan, csak ép|x*,n a talajon fejlődik ki a burkoló cseppkő vagy más néven a Iraverlin is. Ez a képződ- mény ugyanis a talajon szivárgó vagy itt szétfrecese- nő víz lerakódásából épül. A burkoló cseppkő rétegei gyakran értékes maradványokat is megőrizhetnek az alájuk zárt agyagrétegekben, emiatt a régészek a bar- langi ásatások során nagy előszeretettel szoktak a travertin rétegek alatt is ásatni. \ Van azonban a eseppkőképződésnek még nagyon sok más formalehetősége is. Nézzetek csak oda, balra, ahol azt a ferde síkú, sátorszerű tetőzetet látjátok. Mintha száradó ruhácskák lógnának ott sorban, fel- akasztva. Ez esetben meg arról van szó, hogy ott, ahol a víz a barlangba lejtős boltozaton lép be, nem cseppen le azonnal, a mennyezetről, hanem annak leg- meredekebben hajló irányába haladva, alászalad. Ez- 37
által mindig ugyanabban az útvonalban, csíkban rak- ja le a mésztartalmút. így keletkeznek a cseppkő- lécek. A cseppkőléc alsó végen rendszerint cseppkő- csap alakul ki. Ha azután az ilyen helyen elég kiadós a vízszivárgás, akkor a cseppkőléc tovább fejlődik, megnagyobbodik úgy, hogy az idők folyamán tekin- télyes függönnyé alakul át. A cseppkő] üggöny széles, nagy kiterjedésű, leg- többször azonban egészen vékony kőalakzat, ame- lyen áttetszik a mögéje tartott lámpa fénye. A tapadási sziklafelület egyenlőtlenségei gyakran va- lóságos redőzeteket idézhetnek elő rajta, a szivárgó víz esetleges változó mennyiségű szennyeződései pedig harántos és beszegő csíkokat festhetnek be- léje .1 Itt Aggteleken, a szomszédos Béke-barlang- ban van hazánk legnagyobb és legszebb ilyen csepp- kőfüggönye. Felfedezői Vörös lobogónak nevezték el, és valóban nagyszerű látványt nyújt. Színes, aláomló kristályredőivcl olyan, mint valami kővé fagyott bársonydrapéria. Nézzétek csak meg, a szélüknél milyen érdekesen fűrészfogasak ezek a lécek! Valósággal olyanok, mint valami óriási fésű. Zoli, meg tudod-e magyarázni ezt a jelenséget? A tanár felhúzott szemöldökkel mosolygott a fiúra, annak azonban egyetlen épkézláb gondolat sem jutott most eszébe. Gyula bácsi segített neki. — Figyeljük meg együtt, hogyan is alakulnak ki a cseppkőfüggöny fűrészes élei? Látod, a víz itt fo- lyik végig a cseppkőléc élén. De hogyan folyik? Ha- 38
jolj csak közelebb, és számolj be arról, amit meg- figyeltél! Zoli kisvártatva meglepetten kapta hátra a fejét. — Gyula bácsi, ez nem folyik, hanem valósággal lüktet! — kiáltotta. A tanár bólintott, és a következőket magyarázta: — Nagyobb felszíni esőzések után a barlangba a cseppkövekhez több víz jut. A vékony cseppkőéleken aláfutó víz ilyenkor már nem egyenletesen, hanem egymást követő sűrű, lökésszerű hullámokban áram- lik. Ennek a hullámfodrozódásnvdi az állandó ütemes ismétlődése hozza létre az egyenlőtlen mészlerakási zónák sűrű, ritmusos váltakozását, vagyis a fűrész- fogas cseppkőéi kifejlődését. — 11 át ez nagyon érdekes! — kiáltott fel Laci. — Úgy látom, hogy a barlang kutatóinak kémiát, fizikát, ásványtant és ki tudja még elmondani, mi mindent kell tanulniuk ahhoz, hogy igazán megértsék a bar- langok beszédét! — Látod, Laci — mosolygott a tanár —, most már magatok is rájöttök arra, hogy nem hiábavaló az a sok tanulás az iskolában. Előbb-utóbb az életben mi n- dennek hasznát is veszitek, amit megtanultatok. De mennyi minden egyéb szükséges még ahhoz, hogy akár csak a cseppkövekről is mindent tudhassatok! Hiszen még a halálukról sem beszéltünk idáig. Igen, a halálukról, pusztulásukról, jól értettétek. Mert tanuljátok meg egyszer s mindenkorra, hogy a természetben minden, ami létezik — legyen az élő vagy élettelen —, valamikor valamiből keletkezett, 39
növekedett, és egyszer cl is pusztul. Ez a törvény ter- mészetesen a cseppkőkcpzödmcnyekre is vonatkozik. Ta án tíz évvel ezelőtt egy diákcsoport tett láto- gatást az aggteleki Baiaclla bailang jósvafői szaka- szában. A csoport tagjainak megdöbbentő élményben volt részük. Mintegy másfél kilométer mélységben jártak már benn a barlangóriásban, amikor előttük húsz méternyire iszonyatos robajjal ledőlt egy hatal- mas álló-cseppkő. A képződmény ráborult a beton- járdára, és azt teljesen összedőlte. Ez nem is csodá- latos, ha meggondoljuk azt, hogy az oszlopnak több mint négy tonna volt a súlya. Szerencsére a láto- gatócsoport tagjait az ijedségen kívül más baleset nem érte. Mi is történt tehát a barlangban ebben az esetben ? Tudjuk már, hogy az álló-cseppkövek, asztalagmi- tok a barlang talajára aláesepegő víz lerakódó mész- tartalmából keletkeznek. A barlangok talaja viszont — mint ezen a ponton is láthatjátok — a legtöbb he- lyen iszap-, homok- vagy agyagüledék. A laza üledé- kek a barlangi folyó vizéből ülepedtek le, s helyen- ként nagy vastagságú rétegekben töltik fel a vízvájta sziklaalagút fenekét. Az évezredek során aláhulló víz- cseppek lassanként az agyagdonibok hátára halmoz- nák fel a nagyméretű, nagysúlyú cseppkőképződmé- nyeket. A cseppkő súlya azonban a laza, lágy agya- gos talajon a végtelenségig mégsem növekedhet. Előbb-utóbb minden sztalagmit életében, növekedé- sében elkövetkezik egy olyan kritikus időpont, ami- kor a kőgyerty a talapzatát képező talajrétegek a reá- 40
juk nehezedő roppant súly hatására kezdenek kipré- selődni a cseppkő alól. A cseppkő lejjebb süllyed, meg- mozdul, majd eldől, s ezzel „elhal”. Helyén azonnal megindul az újabb képződmény növekedése. A ledőlt és a barlang fenekére zuhant képződményt ezután megtámadják a barlang vízfolyásai. Idővel elkoptatják, feloldják azt, anyagát elszállítják, hogy azután megfelelő újabb körülmények között más he- lyen ismét lerakhassák, s egy újabb, másik alakzatot hozzanak létre. A cseppkőbarlangokban mindenfelé találni ilyen ledőlt eseppkőóriásokat, amelyeknek a fejlődése már megállt, s jelenleg a pusztulás állapotában vannak. Az aggteleki Baradlában a legtöbb ilyen „elhalt”, fekvő sztalagmittal éppen itt, az Oszlopok csarnoka nevű barlangrészben találkozunk. Ezt a termet vala- mikor Raisz Keresztély, a barlang legelső térképezője, éppen róluk nevezte el Palinira omladékainak. De közismert, ledőlt cseppkőóriások a jósvafői oldal Mozdony, valamint Zeppelin nevű kolosszusa is. A sztalaktit képződmények pusztulása még az álló képződményeknél is könnyebben és gyakrabban meg- figyelhető folyamat a eseppköves barlangokban. A függő kőcsap ugyanis, miután bizonyos nagyságot és ennek megfelelően bizonyos súlyt elér, leszakad a mennyezetről. Különösen azokon a tetőrészeken gya- kori a sztalaktitok sűrű leszakadása, amelyeknek kő- zetfelülete agyagos, szennyezett, s emiatt a cseppkő hozzátapadása már kezdettől fogva gyenge volt. A kutatók megállapították, hogy a sztalaktitok 41
élettartama általában sokkal rövidebb a sztalagmitok élettartamánál. Ez természetes is, hiszen az álló-csepp- kő mégiscsak a talajon áll, nem pedig a mennyezeten függ. Ez a magyarázata annak a minden cseppkő- barlangban megfigyelhető jelenségnek, hogy a szta- lagmitok között gyakran találni óriási méretűt és magasságút, míg a függő-cscppkövck között a néhány méternél hosszabbak már ritkák. — Mekkorára képes megnőni a legnagyobb szta- lagmit ? — tette fel a kérdést Laci. — Itt az aggteleki Baradla-barlangban található a Föld egyik legmagasabb cseppköve, a huszonöt méte- res Csillagvizsgáló. Akkora, mint egy templomtorony, s 911 ezer kilogramm súlyú! — Hűha! — ámuldoztak a fiúk. — Hiszen már ezek az eddig látott cseppkövek is óriások! Vajon ki tudták-e azt számítani a tudósok, hogy mennyi időre volt szükség ilyen hatalmas alakzatok felépüléséhez ? Egyáltalán, van-e mód arra, hogy a cseppkövek nö- vekedését és korát meghatározhassuk? Gyula bácsi most sem késlekedett a válaszadással. — Ez bizony már igen fogas kérdés. A cseppkő- képződés mértéke ugyanis nagyon sokféle természeti körülménytől, adottságtól függ. így elsősorban a ta- lajba szivárgó vízre ható talajlevegő szénsavtartal- mától, a barlangi levegő széndioxid-tartalmától, a be- szivárgás időtartamától, az alászivárgó víz hőmérsék- leti változásaitól, a kőzet szennyezettségének és belső kristálytani szerkezetének fokától. Mindezek és még más fel nem sorolt tényezők a barlangokban helyről 42
helyre, sőt egyazon helyen időről időre is annyira vál- tozóak, hogy teljesen hiábavaló lenne valami általá- nosan érvényes cseppkőnövekedési normát keresni. Hogy a természetben mennyire nincsen szabályoz- va a cseppkövek növekedési tempója, erről meggyő- ződhetünk, ha szembeállítjuk egymással különböző kutatók meglepően eltérő mérési és számítási ered- ményeit. Figyeljetek csak! Amerikában a barlangok kutatói gondos mérések alapján úgy számították, hogy száz évenként 16,4 köbcentiméternyi cseppkő képződik. Martel, a híres francia barlangkutató viszont csaknem ezzel egyidő- ben azt állapította meg, hogy a Hahn-barlangban évente egy millimétert nőnek a cseppkövek. Ugyan- akkor a jugoszláviai Postojnai-cseppkőbarlangban a neves Perco kutató úgy találta, hogy ott huszonhat esztendő alatt képződik egy milliméter vastagságú cseppkő. Ezt az értéket véve alapul, szerinte kb. huszonötezer esztendőre van szükség ahhoz, hogy egy méter magas sztalagmit kialakulhasson. Ezek az ér- tékek azonban ismét nagyon eltérnek James Farrer mérési eredményeitől, aki az Ingleboroughe-i barlang egyik hetvenöt centiméter magas sztalagmitjának életkorát kétszázötvenkilenc évben állapította meg. A Baradlában a kutatók egy százhetven centiméter magas és tíz centiméter vastagságú sztalagmit talpa alatt őskori cserépedény darabkákra bukkantak, ame- lyeknek a korát kb. hat-hétezer évben állapították meg a régészek. így maga a rája nőtt sztalagmit sem lehet hat-hétezer évesnél idősebb. Érdekes vizsgála- 43
tokát folytattak nemrégen a Vass Imre-barlangban is. Gondos mérésekkel megállapították, hogy egy hat- van centiméter hosszúságú lúdtoll-sztalaktit már száz év alatt is kifejlődhet kedvező körülmények között. A legutóbbi években Jakucs geológus is végzett ilyen méréseket, egyidejűén hét sztalagmit növekedését vizsgálta, mégpedig itt, az Oszlopok csarnokában. Úgy találta, mindogyik vizsgált alakzatnak más és más a növekedési tempója. Talált ugyanis olyan sztalag- mitot, amely egy év alatt mindössze csak 0,14 gram- mot gyarapodott, de olyat is, amelyik több mint két grammot. De sorolhatnám még tovább is az eltérő számítási és mérési eredményeket. Többek között ez is olyan kérdés, amelyben minden kutatónak igaza van a rész- letekben, és nincs igaza az általános szabály megítélé- sében. Megállapítás csak az lehet, hogy a cseppkövek igen lassan, hosszú fejlődési folyamat eredményekép- pen nőnek meg a barlangok csöndjében. És most nézzük meg, mitől is színesek hát e sze- szélyes kőfigurák? Említettem korábban, hogy az őket létrehozó víz, mielőtt a barlangba beérne, átszivárog a legfelső laza talajrétegen, majd a vastag mészkőrétegen is. Ha eközben a víz nem szennyeződik el, azaz nem old fel a mészen kívül semmi más anyagot, akkor a belőle képződő cseppkő teljesen üvegszerűen tiszta, átlátszó lesz. Megesik néha ez is, a leggyakrabban azonban a tiszta cseppkövek mégsem átlátszóak, hanem fehérek lesznek, mivel a képződő parányi mészkristályok közé 44
apró légbuborék-zárványok is jutnak. A légzárványok pedig megtörik a cseppkő átlátszóságát, és fehérre festik azt, ugyanúgy, mint a víz kristályait, a havat is fehérre festi a levegő. A felszínről beszűrődő víz azonban rendszerint több-kevesebb — a talajból vagy magából a mészkőzetből kilúgozott — idegen ásványi anyagot is tartalmaz, amelyek változó mennyisége a cseppköveket átlátszatlanná és színessé teszi. A vörös vasoxid a leggyakoribb cseppkőszínező anyag, amely a sárga, barna és piros színek számtalan árnyalatát okozza a barlang képződményeiben. Emlékezzetek csak, még künn a felszínen felhívtam figyelmeteket a talajtakaró rőtvörös színére. Ez a mészkőfelszíneket borító vörös agyag, vagy nemzet- közi néven terra rossa, ugyancsak a magas értékű vas- oxid-tartalomtól nyerte jellegzetes színét. A felszíni agyagréteg vasérctartalma itt az aggteleki hegyekben helyenként eléri a tíz-tizennégy százalékot is. Nos, a leszivárgó víz ebből a talajból mossa be a vasat a bar- langba. Természetesen előfordulnak más színt adó vegyü- letek is mind a terra rossában, mind pedig az egyéb erdei talajokban, s kismértékben ezek is részt vehet- nek a cseppkövek színesre festésében. így néha jelen- tős szerepet játszanak a mangánoxid vagy a talajból származó humusz és egyéb szerves savak is. Mindezek a cseppkő anyagával együtt lerakódó szí- nes vegyületek azonban még nem magyarázzák meg azt a bársonyosan fekete elszíneződést, ami a Baradla eddig látott aggteleki szakaszaiban a legjellegzetesebb 45
és legszembetűnőbb. Bizonyára már korábban is fel- tűnt nektek, hogy akármerre járunk itt, nemcsak a cseppkövek, de a legtöbb mészkőszikla, sőt maga a barlang agyagos fenéktalaja is komoran fekete. Ez esetben tehát nemcsak a cseppkő, hanem az egész barlang fekete elszíneződésével van dolgunk. Kíván- csi vagyok, kitaláljátok-e magatoktól, hogy mi okozta ezt a jelenséget ? Zoli büszkén jelentkezett a válaszra. — A bátyám járt itt egyszer, vagy tíz évvel ezelőtt, és ő mesélte, hogy bizonyos baktériumok élnek az Aggteleki-barlangban nagy számmal, ök idézik elő a fekete színeződést a sziklafalakon, a cseppköveken és az agyagos talajon. Elpusztulásuk után ugyanis szer- ves maradványaik elszenesednek, és így megfeketed- nek. Azt is mondta, ha jól emlékszem, hogy a barlang jósvafői szakaszaiban nem élnek ilyen baktériumok, s ezért ott a fekete szín teljesen hiányzik. — Örülök, Zoli, hogy ennyire emlékszel bátyád szavaira. Vagy másfél évtizeddel ezelőtt valóban el- terjedt egy érdekes elmélet a barlangkutatók között, erről hallott ő is az akkori túravezetőktől. Az elmélet szerint tehát csakugyan a milliószámra élt és elhalt baktériumok tömegeinek elszenesedett hullái okoz- zák a Baradla sötét falbevonatait. Csakhogy azóta az újabb kutatások meggyőzően bebizonyították, hogy ez az érdekes elmélet nem helytálló. Az igaz, hogy mind a Baradlában, mind pedig más barlangrendsze- rekben különféle baktériumtelepek élnek, sőt közöt- tük olyanok is, amelyek a szivárgó vizekből mangán- 46
oxidokat képesek életműködésük révén kiválasztani, s az így kicsapott mangánvegyületek színe valóban fekete. Ezeknek a mangánbaktériumoknak, a tevékeny- ségével azonban legfeljebb csak a belsőbb patakmed- rek kavicsainak kemény bekérgeződéseit tudjuk meg- magyarázni. Az itt látott tömeges és csaknem min- dent elborító fekete bevonat nem így keletkezett. Csak nemrégen bizonyították be a gondos kutatások, hogy igen nagymérvű kormozódásról van szó. A felü- leteket ellepő fekete szín nem más, mint a levegőből leülepedett nagy tömegű fáklyakorom. Hogy honnan származik? Ezt is könnyű megfejte ni. A Baradla aggteleki bejáratai már évszázadok óta messze vidékekről idecsalogatták a természet külön- leges jelenségei iránt érdeklődő utasokat. Az ezerhét- százas évek végétől pedig már írásbeli feljegyzések is tanúsítják, hogy a barlang rendszeres idegenforgalmi látogatása is megindult. Egészen a századunk elejéig azonban a látogatók csak szurokfáklyákkal világítot- tak maguknak. Láttatok már égő szurkot? Ha igen, tudhatjátok azt is, milyen sűrű, fekete füstje van lángjának. Vass Imre, a múlt században élt nagynevű barlangkuta- tónk írta meg könyvében, hogy egy-egy ilyen láto- gatócsoport barlangi útja után az üregeket csaknem fulladásig megtöltötte a fáklyák sűrű koromfel- hője, s bizony napokba tellett, mire az apró szurok- pelyhek a Baradla levegőjéből ismét leülepedhettek. Mint a lakások bútorainak tetejére a porszemek, ugyanúgy a koromszemcsék is csak a barlangi tár- 47
gyak fölfelé néző felületeire rakódtak le. Ez az oka annak, hogy a szikláknak, cseppköveknek csak a te- teje és a ferde oldalai feketék, a függőleges síkok már kevésbé, a lefelé forduló felületek pedig csaknem tel- jesen tisztán maradtak. A cseppkövekre alászálló korom rétegét néhol az újabb cseppkőképződés már beleépítette a cseppkő anyagába, máshol azonban még ma is a felszínen ta- pintható. Ha valahol lekaparjuk a kőről a fekete réte- get, alatta meglátszik a cseppkő eredeti színe, amely itt leginkább fehér, sárga vagy barnásvörös árnyalatú. Említetted azt is, Zoli, hogy a jósvafői barlangrész- ben hiányzik ez a sötét gyászlepel. Teljesen igazad van. De azért hiányzik, mert a Baradlának azt a sza- kaszát csak nemrég tárták fel, s a jósvafői bejáratot is csak 1928-ban nyitották meg. Nem sokkal ezután már be is vezették ott a villanyt, s így nem volt alkal- ma a szurokláklyás látogató közönségnek elkormozni a barlang termeit. Sőt, menjünk egy lépéssel tovább. Mint tudjátok, a Békcbarlang egészen 1952-ig elzárt, ismeretlen volt. Abban a barlangban azóta se jártak fáklyás látogatók. Emiatt ott még annyi lékete színe- ződés sincsen, mint amennyit a Baradla jósvafői ter- meiben találhatunk. — Ez bizony szomorú dolog, Gyula bácsi — szólt közbe Géza —, mert ezek szerint mi, emberek tettük tönkre helyrehozhatatlanul a gyönyörű Baradlát. Mert úgy gondolom, hogy e rengeteg kormot már nem lehet többé lemosni a cseppkövekről. — Lemosni nem lehet, de szeretnélek megvigasz- 48
talni benneteket, hogy mégsem helyrehozhatatlan a látogatók bűne. Amire ugyanis mi nem vagyunk ké- pesek, azt elvégzi majd helyettünk maga a barlang. A cseppkőalakzatok fejlődése tudniillik nem állt meg. A vízszivárgások a kormos felületekre újabb tiszta cseppkőrétegeket borítanak, s talán két-háromszáz év múlva ismét eltakarják velük a sötét „kultúr-fel- színeket”. S hadd fűzzem még hozzá azt is, hogy ez a most következő regenerációs, újra építő időszak nem az első lesz a Baradla életében, hanem a harma- dik. A fiúk nem értették meg rögtön, mit akar Gyula bácsi mondani. Géza kíváncsian nézett a tanárra. — 11a jól érteni, ez azt jelentené, hogy többször is volt ilyen kormos a Baradla, s többször is megtisz- tult? Hogyan lehetséges ez? Gyula bácsi intett a fiúknak, hogy kövessék. Né- hány lépés után, a járdáról letérve, a fiúk egy derék- ban kettétört, vaskos sztalagmit csonkja előtt álltak meg. A törési felületre mutatva a tanár megkérdezte: — Mit láttok ? A fiatalok a cseppkőcsonk fölé hajoltak, s meglepet- ten állapították meg, hogy a törési felület metszeté- ben a cseppkő belsejében egy kisebb és egy nagyobb fekete karika rajzolódik ki. A karikák közötti cseppkő- mezők viszont teljesen fehérek. — Itt a bizonyíték! — mondotta a tanár. — Ezek a sztalagmit belsejében, mélyen a mai felszín alatt látható fekete gyűrűk azoknak az ősi időszakoknak a beszédes tanúi, amikor a barlang őskori lakói tüzeik- 4 Jakucs 49
kel ugyancsak feketére kormozták a Baradlát. A ré- gészeti kutatások eredményeiből ma már pontosan tudjuk, hogy e barlangban két időszakban tanyáztak huzamosan primitív őseink. Előbb az úgynevezett bükki-kultúrájú csiszolt kőkori emberek vették birto- kukba a Baradla termeit. Ennek mintegy hétezer éve már. A bükki emberek jórészt idebenn éltek, itt alud- tak, s itt lobogtak pattogó lángú tábortüzeik is. Ez a legmélyebben fekvő belső koromgyűrű tehát az ő ide- jükben rakódott le az akkori cseppkő felszínekre. Hosszú ideig lakatlanná vált ezután az öreg bar- lang. A fekete, kormos cseppkövek híztak, tovább növekedtek, és a sötét leplet elfedték a tiszta lerakó- dások. Másodszor a kora vaskori, úgynevezett hall- slatti-kultúrájú törzsek vették birtokukba a Baradlát, mintegy háromezerötszáz éve. Ók is tüzeltek itt, s ta- lán négy-ötszáz éven át újból fekete takarót borított a felszínekre füzeiknek korma. így született meg ez a második sötét gyűrű itt , a cseppkő belsejében, amely tehát a háromezerötszáz évvel ezelőtti felszínt jelenti. A hallstatti időszak után a cseppkövek újabb vas- tagodása ismét elfedte a második koromréteget is, s egészen az elmúlt századokig tisztán és színesen-csil- logón növekedtek tovább a pompás alakzatok. S ek- kor jött a fáklyás látogató, hogy ismét bekormozza az egész barlangot. Ittjártának nyoma jelenti tehát a harmadik fekete réteget, amely a legtöbb helyen még ma is a felületen látszik, de nem kétséges, hogy idővel ugyancsak belső, rejtett réteggé lesz, mint az első kettő. üti
— Tanár úr! Ezek szerint, ha tudjuk, hogy a leg- belső gyűrű köiülbelül hétezer esztendős, a középső pedig háromezerötszáz, itt most rögtön kiszámíthat- nánk azt is, hogy ez a sztalagmit milyen gyorsan hí- zott. Hiszen csak le kellene mérni az egyes korom- rétegek közötti távolságokat, és az így kapott érté- ket elosztani az ismert évszámokkal! — Logikád tökéletes, Zoli — mosolygott a tanár. — Csakhogy erre már más is gondolt előtted. Hiszen éppen ezeknek a méréseknek az alapján tudjuk, hogy az aggteleki barlangszakaszban a vaskos sztalagmitok általában — de csak nagy általánosságban — ezer ('venként mintegy egy centiméterrel növekednek. Persze akadnak olyanok is, amelyeknél tíz centit is kitesz az ezer év alatti vaskosodás, másoknál pedig az is előfordul, hogy az elmúlt hétezer év során egy vonalnyit som nőttek. Ha ez utóbbi képződmények törési metszetét vizsgáljuk, természetesen a három elkülönült fekete réteget sem találjuk meg bennük. Azonban úgy látom. Lacit még mindig izgatja valami probléma. — Hát hogyne izgatna, tanár úr, amikor az előbb csak úgy mellékesen tetszett az ősemberről szólni. Én pedig nagyon szeretnék többet is hallani erről! — Jól van, gyertek hát utánam, s keressük fel most azokat a tájakat, ahol valamikor, évezredekkel ez- előtt az ősi barlanglakok cölöpházai állottak! A kis csoport rövid séta után egy megdöbbentő mé- retű terembe érkezett. Akaratlanul is arra kellett gon- dolniuk, hogy a természet ereje és a mérhetetlen 4» 51
idő olyan alkotásokra képes, amelyeket az ember nem tud utánozni. A roppant üreg neve Fekete- terem. A talaj itt is szuroksötét, s a legtöbb eseppkőoszlop is hasonló színezetű. Az oldalfalak és a hatalmas fél- gömbszerű sziklakupola viszont színesek. Az óriási csarnokban néha egy-egy denevér suhant el a falak mentén, egyébként azonban teljes volt a csend. Üte- mesen cseppentek valahol a hulló vízgyöngyöcskék. A tanár beszelni kezdett. — Valaha itt valóságos cölöpház-falvakat épített az ember. Az agyagtalajban — nézzétek — még ma is megtalálhatók helyenként a leszúrt és évezredek óta megkorhadt tartócölöpök fekete falú lyukai. Az osz- lopokra állatbőröket feszítettek ki, ez volt a fekvő- helyük. Föléje pedig ugyancsak állatbőrökből kife- szített sátortetőt húztak, hogy a csepegő víz ellen is védve legyenek az alvók. A barlang hidege és nyirkos- sága ellen azonban még így sem sikerült tökéletesen védekezniük. A sírokban talált emberi végtagcsontok jelentős része, különösen a tizennyolc-húsz évnél idő- sebb egyénektől származók, erős reumás deformációt mutatnak. Jellegzetes mészlerakódás ez a csontok forgóinál, és arról tanúskodik, hogy e kínos betegség már barlanglakó ősünket is fiatalon gyötörte. Persze az ásatás joga kizárólagosan az ezzel foglal- kozó képzett régészeké. Helyrehozhatatlan károk ér- nék a tudományt abból, ha mindenki kedve szerint hozzáláthatna a barlangok talajának íélturkálásához, a becses régészeti leletanyagot így összekeverne, és 52
értéktelenné tenné. Hiszen a régészek nemcsak azt figyelik, hogy mit hoz a felszínre ásójuk, hanem azt is nagy pontossággal rögzítik, hogy a talált tárgy milyen rétegben feküdt, hogyan helyezkedett ott el, milyen volt a viszonya, helyzete az egyéb barlangi tárgyak- hoz, a szomszéd rétegekhez stb. A tudósnak ezek az adatok nemritkán még többet mondanak, mint maga a talált régészeti lelet. Az egyik barlang jégkori üledékének rétegében pél- dául néhány medvekoponyát ástak ki nemrég a ku- tatók. Ez önmagában még nem lenne különös, hiszen a jégkor idején a barlangokban tömegesen élt és pusz- tult el a nagytestű barlangi medve. Ezeknek a med- véknek a koponyái azonban mind meghatározott helyzetben, keletnek fordítva feküdtek. Nyilvánvaló- an emberek helyezték el így őket. Az égtáj szerinti temetkezési mód ugyanis arra mutatott, hogy vala- milyen misztikus varázslat közben temették el a medvefejeket. A meglepő lelet a kutatókat arra ösz- tönözte, hogy részletesebb ásatással próbálják most már magának az ősembernek a maradványait is fel- tárni a barlangban, hiszen a medvekoponyák hely- zete elárulta: valamikor ezt a barlangot az ősember használta. Az ásatási munkák során pedig valóban előkerültek a gazdag mondanivalójú kultúrrétegek. Mi azonban maradjunk egyelőre itt a Baradlánál. A barlangban lakó bükki és hallstatti kori őslakóknak egyaránt az volt a szokásuk, hogy halottaikat egy erre a célra kiválasztott másik barlangi üregbe vitték eltemetni. 53
A Baradlában ez a temetőhely a barlang főbejára- tának közvetlen közelében levő, úgynevezett Csont- ház-teremben volt. Azon a helyen annyi csont került már elő a talajból, hogy összesen talán egy vagon- rakományra valót is kitenne. A Csontházban már a múlt század második felében megindultak a régészeti ásatások, s azok legelső, fel- tűnő eredményeiről Nyáry Jenő régész számolt be Az aggteleki barlang mint őskori temető című, 1881- ben megjelent könyvében. Részint a Nyáry-félc ása- tások révén, részint pedig az újabb kutatók munkája nyomán ma már pontosan ismerjük a barlangi embe- rek temetkezésének furcsa szokásait. Kiderült pél- dául az, hogy a halott számára a talajba csak mint- egy fél méter mélységű gödröt kapartak, s ennek falait jókora kövekkel körülbélelték. Ezután a holttestet arccal előre belefektették a sírgödörbe, úgy, hogy a lábait felhúzták a hasa alá. A holttest tarkójára jó- kora sziklát görgettek ezután, amivel összezúzták a koponya csonjait. Valószínűleg a visszatérő halotti szellemek kísértet járása ellen akartak ezzel védekezni. A holttestek mellé cserépedényeket és használati tárgyakat is helyeztek, s az edényekben még ételek- kel is ellátták a nagy útra indulót. Az edények meg- szenesedett tartalmát vizsgálva, a régészek megálla- pították, hogy már abban az időben is mintegy tíz kultúrnövényt ismertek és termesztettek. Többek kö- zött búza, árpa, köles, bükköny és lencse magvai kerültek elő a sok ezer éves barlangi sírokból. Sokáig töprengtek a barlangkutatók azon is, hogy 54
miért éppen ebbe az üregbe temetkeztek a barlangi emberek? A kérdés végül is nemrég oldódott meg, amikor néhány éve a Baradla légjárásának törvény- szerűségeit vizsgálták. Kiderült ugyanis, hogy az egész Baradlának jóformán csak a Csontház az egyet- len olyan ürege, amelyben télen a beáramló hideg kül- színi levegő megfagyasztja a nyirkos talajt és a csö- pögő vizeket. A beáramló hideg a talajjal együtt a bomló szervezeteket is megfagyasztotta, s a belsőbb termek felé továbbáramló, beljebb már fölmelegedő levegő így nem vált elviselhetetlenül fertőzötté. A nyári félévben viszont megfordult a széljárás. Tavasztól késő őszig ma is kifelé húz a levegő a Csont- házon át. Mire tehát ismét kiolvadtak a megfagyott holttestek, bomlástermékeik kellemetlen gázait már nem a barlang belsejébe, hanem a felszínre vitte a lég- járás. Látjátok, az általunk primitívnek képzelt történe- lem előtti emberek mái* olyan megfigyelő képességgel rendelkeztek, a barlangnak olyan jelenségeit használ- ták ki saját érdekükben, amelyekre a mai kor tudósai csak alig néhány éve figyeltek fel. A fiúk tágra nyílt szemekkel hallgatták a tanárt. Büszkék voltak reá, de egy kicsit irigyelték is sokágú tudását. A következő kérdéssel azután ismét csak Géza hozakodott elő: — De ha itt, a Fekete-teremben sohasem temettek, akkor e helyen ásatások sem voltak még idáig? Gyula bácsi meglepődött a kérdésen. — Miért gondolod ezt, fiam? Hiszen a régészt ncm- 55
csak a csontok érdeklik. Sőt, a régi korok emlékeit ku- tató tudomány számára a legtöbb esetben a temet- kezési leleteknél is sokkal becsesebbek azok az anya- gok, amelyekből a letűnt időszakok közösségének élet- módjaiba, szokásaiba nyerünk bepillantást. Emlí- tettem, hogy’ a bükki és a hallstatti kultúrák lakói itt a Fekete-teremben éltek évszázadokon át. Nyilvánvaló tehát, hogy a régészek számára is az itt végzett ása- tások nyújthatták a legjelentősebb anyagot. Lehet, hogy meglep bernieteket, amit most fogok mondani. Ebben a teremben a sok őskori használati tárgyon kívül még csontokat is leltek. Emberi cson- tokat. Csakhogy ezek egészen másfélék voltak, mint a Csontház sírgödreiből előkerült csontvázak. Látjátok ott azt a színesen tarka cseppköves kő- falat ? Az előtt a fal előtt tárták fel nemrégen a bükki kultúra egyik barlangi tűzrakási helyét. Az ősi tűz- hely talaja cseréppé égett, s körülötte rengeteg állati csont és hamu társaságában valódi kannibalizmusról, emberevésről tanúskodó gyermekcsontok is előbuk- kantak. A csontok valamennyien nyolc-tíz éves gyer- mekektől származtak, és a csöves velős csontok azt is elárulták, hogy először megpörkölték, majd feltörték őket, sőt némelyiküket hegyes szerszámokkal ki is fúrták, hogy ezáltal hozzájuthassanak a belsejükben levő ízletes velőhöz. — Nem értem, tanár úr! — kiáltott fel Laci. — A saját gyerekeiket is megették azok a primitív embe- rek? — Ezek a pörkölt csontleletek sokáig problémát 56
jelentettek a régészek számára is, fiam. Sőt, a kérdést talán még máig sem sikerült teljesen megoldaniuk. Az azonban egyáltalán nem valószínű, hogy a barlang őslakói saját gyermekeiket falták fel, hanem inkább arra kell gondolnunk, hogy más, a barlangon kívül lakó idegen törzsekkel folytattak időnként háborút. Ezek a háborúskodások talán éppen a Baradla birtok- lásáért folyhattak, s úgy látszik, hogy a barlanglakok a foglyul ejtett, zsákmányolt gyermekeket ehették meg. Egészen biztosra lehet venni azt is, hogy az ilyen kannibál lakomák különféle ünnepi szertartások ke- retében zajlottak le, s legtöbbször nem is ebben a te- remben, hanem benn, a barlang távoli mélységeiben. Ezt a feltevést támasztják alá azok a csontleletek is, amelyekre nemrég mintegy két kilométerrel beljebb, a barlang Főágában, a Matyórojt nevű cseppkőkép- ződménynél bukkantak a kutatók. Két fiatal gyer- mek megpörkölt és feltört csontjai kerültek elő ott egy apró cseppkőmedencéből. A csontokkal együtt a gyermekek játéktárgyait és amulettjeit is bedobálták az urnába a fáklyás lakmározók. — Igen, emlékszem rá — szólalt meg most Zoli —, a Faggyú] áklyás expedíció című könyvben olvastam már erről. Bizony, szívből mondom, nem kívántam volna abban az időben a Baradlában járni! Néhány másodpercre csönd lett, de Gyula bácsi ismét újabb izgató kérdést tett fel. — Kíváncsi vagyok, vajon kitaláljátok-e, hogy miért csak ebben a Fekete-teremben meg az innen 57
nyíló, úgynevezett Hangversenyteremben s az ugyancsak ide csatlakozó Denevérág folyosójában ta- nyáztak a barlanglakok? Mert hozzáteszem mindjárt, hogy a Baradla többi részén sehol sem telepedtek meg emberőseink, noha jól ismerhették az egyéb barlang- szakaszokat is. A fiúk hosszan tanakodtak, de a helyes feleletet mégsem találták meg. Vezetőjük ekkor néhány lépés- sel tovább vitte őket, egy lépcsősor széléig. A lépcsők a barlangnak mélyebb szakaszába vezettek le, s alul- ról valami folyóvíz csobogó hangja is felhangzott ide. — A rejtély kulcsa itt van előttünk, ebben a mély- ségben. Géza, szaladj csak le a lépcsőn, s nézz körül odalenn! Azután számolj be mindarról, amit ott láttál. A lépcsősor mintegy hét-nyolc méterrel mélyebb szintre vezette a fiút, s ezután ameddig csak ellátott, ismét vízszintes folyosók és termek következtek. Ezek- ben a barlangrészekben azonban egy gyérvizű, de né- hol jelentősen kiszélesedő tükrű patakocska is folyt! A patak partján Géza még előrement vagy száz mé- ternyit, majd visszatért társaihoz. Beszámolójából Gyula bácsi vonta le a tanulságot. — A Baradla tehát nem egyszintű barlang. Azok- hoz a szakaszokhoz képest, amelyeket Géza látott, az eddig bejárt termek egy magasabb, ősibb barlang- szintet jelentenek. Ott a felső emeleten nincs vízfo- lyás, lent azonban, a tulajdonképpeni főbarlangi szin- ten két alvilági patak vize áramlik. A Styx és az Ache- ron nevű patakocskák normális vízállás idején, mint most is, csak igen szerény vízhozamúak, s ha az em- 58
bcr csak ilyenkor látja a Baradlát, nehezen érti meg, miért kellett az ősi embereknek a legmagasabb szintű termekben tanyázni. A bükki és hallstatti emberek azonban nagyon is jól ismerték ezeknek az ártatlan külsejű kis barlangi patakoknak az igazi arcát. Tud- ták róluk, hogy mind a Styx, mind pedig az Acheron szinte másodpercek alatt tomboló erejű folyóvá duz- zadhat, amikor medréből kilépve, az egész főbarlan- got elönti több méter magasan rohanó árjával, De tudták azt is, hogy a Fekete-terembe, a Denevérág nevű folyosóba és a Hangverseny-terembe még a leg- félelmetesebb árvizek hulláma sem ér fel. — Ugyan, Gyula bácsi, hogyan tudna az a csöpp vízfolyás, amit lejjebb láttam, embereket veszélyez- tetni? — hitetlenkedett Géza. — Hát honnan és ho- gyan jöhetne ide annyi víz, s különösen olyan hirte- len, hogy másodpercek alatt elönthessen mindent? A tanár csodálkozva tekintett Gézára. — Lehetséges, hogy ti még most sem tudjátok, hol jártok? Hogy még halvány fogalmatok sincsen arról, mi is hát a barlang? Hogy már majdnem mindent el- mondottunk róla, és éppen a legfontosabbról, a kelet- kezéséről nem tudtok semmit? A fiúk egymásra néztek. Aztán Zoli méltatlankodva megszólalt: — De tanár úr, hiszen azt már minden gyereknek tudni kell, hogy a mészkő oldódik a vízben. A föld alá szivárgó vizek feloldják a mészkőzet anyagát, ahová pedig a legtöbb víz jut, ott az oldás mértéke is nagyobb lesz: évmilliók alatt barlangi üregek képződ- 59
nek. Ebben igazán nincs semmi érthetetlen. A víz oldja a mészkövet, s így keletkeznek az úgynevezett karsztjelenségek, s ilyen karsztjelenség a föld mélyén maga a barlang képződése is. A tanár elindult lefelé a lépcsőn. Intett a fiúknak, hogy kövessék, s menet közben magyarázott. — Hát, Zolikám, nincsen igazad. A Baradla meg a többi karsztos mészkőhegyek mélyén megcsodált barlang keletkezését nem magyarázhatjuk a víz oldó munkájával. Sajnos, a köztudatban eléggé elterjedt régi felfogás ez, amit tőled hallottunk. Figyeljetek hát jól! A mészkőhegyek felszínére hulló csapadékvíz a kőzetbe szivárogva, valóban oldja azt. De csak bizonyos mélységig terjedhet ez az oldás. Számtalan mérés és elemzés bizonyítja ma már, hogy mire tíz-húsz méter mélységre leszivárog a víz, mésszel telített oldat lesz belőle. A beszivárgó víz szénsavtartalmának megfelelő mennyiségben már a legfelső kőzetrégiókban feloldotta a mészkövet. Hiába szivárog ezután tovább is lefelé, újabb mész- követ már nem képes oldani. Hiszen ha még mindig feloldhatna, akkor nem rakna le cseppkövet a bar- langba bejutó vízcsepp. Pontosan a cseppkő képző- dése árulja el a legszembetűnőbben, hogy a víz a bar- langok szintjében már nem old, hanem lerak! A ko- rábban feloldott meszet is lerakja! Ezáltal pedig nem tágítja az üregeket, hanem kitölti azokat. Ha a mész- kőhegyek mélyén csak ezek a vizek tevékenykedné- nek, bizony sohasem alakulhattak volna ki olyan barlangóriások, mint a mi öreg Baradlánk. 60
A cseppkövek tehát egy már korábban létező kész üregbe nőttek bele, s minél nagyobb a karsztvíz- beszivárgás, a képződmények növekedése, annál gyorsabban töltődik ki a barlang. Mi hát az igazság? Hogyan keletkezett akkor a hatalmas Baradla? A barlang jelenléte a legfőbb bi- zonyítéka annak, hogy valaha hatalmas erőnek kel- lett itt dolgoznia, ami most szünetel. Nem kívánom, hogy ti találjátok ki, mi volt ez az erő. Hiszen aki csak így, nyugalmi állapotában látja a barlangot, az el sem tudja képzelni, hogy milyen, ha felébred. Hosszú idő telt el addig, amíg egyszer a kutatók is megláthatták szörnyű ébrenlétét. 1947. március 15-e volt az a nap, amikor a tudósok is megértettek mindent, fiájuk tört az árvíz, s igen kévésén múlt, hogy bele nem pusztultak. Kétméte- res átbukó homlokfallal zúdult előre a bömbölő és szennyes vízáradat. Könnyű játékszerként kapta fel és rohanva vitte magával az útjába kerülő gyanútlan kutatókat. Több mint egy kilométeren át száguldott velük a sötét folyosóban a tomboló áradat, míg vé- gül valahol megkapaszkodhattak, s a partra vergőd- tek. A víz akkor órák alatt szinte teljesen átalakította a Baradlát. Mázsás sziklákat mosott ki helyükből és görgetett tova, kavicsnak, homoknak sok tonnás dombjait hurcolta át egyik barlangrészből a másik üregbe. Cseppkövek dőltek le a vízár nyomásától, s mindenfelé elsodort hidak és feltépett betonút ma- radt vissza beszédes tanúként. Néhány órára, talán egy két napra a Baradla felébredt, s megmutatta azt 61
a féktelen, vad erőt, amelyet valamikor üregét ké- pezte, s alakítja ma is. A kutatók életben maradtak, s megértették a bar- lang régi titkát. Hiszen ennek az egyetlen árvíznek a levonulása is több centiméterrel tágította helyen- ként a barlang sziklafolyosóját. Nem a víz oldása, hanem puszta fizikai romboló ereje, a magával sodort ezernyi kavics és homokszem kalapács- és csiszoló- munkája formálta az üreget, s ez az úgynevezett eróziós hatás egy nap alatt többet munkálkodott, mint a beszivárgó karsztvíz évszázadokon át. Azóta két újabb alkalommal is jelentkezett már a barlangképző vízár. 1954 júniusában, majd minden ko- rábbinál hevesebben egy évvel később, 1955 augusz- tusában. Ezeket a nagy árvizeket azonban már felkészülve várták és alaposan megfigyelték a bar- langkutatók, úgyhogy ma már nemcsak a barlang belsejében lezajló jelenségeikről tudunk részletesen, hanem pontosan ismerjük a vízár származási helyét, s keletkezésének leltételeit is. Sőt, az utóbbi években rendszeres barlangi árvízmegfigyelő szolgálatot is lé- tesítettek, amellyel ugyanúgy szemmel tartják a Baradla és környékének minden jelenségét, mint ahogyan a Vezúv kráterénél működő vulkán-obszer- vatóriumban figyelik a nyugtalan tűzhányót. Mind a Baradlában, mind a tűzhányóhegyeknél két célja van e megfigyeléseknek. Elsősorban a láto- gató közönség teljes biztonságának érdekében a ve- szélyt tudják előre jelezni, másodsorban pedig tudo- mányos anyagot gyűjtenek. 62
— Nagyon érdekes, amit az árvízről mondott, Gyula bácsi, de még most sem értem, honnan jön hát ez a víz ilyen hirtelen? — kérdezte Zoli. — Jó, most tehát erről beszéljünk. Azt már tud- juk, hogy a barlangok kialakulásához nagy erejű és nagy tömegű árvizekre van szükség. És fordítva: ott keletkezik barlang a mészkőhegyekben, ahol legalább időszakosan lehetőség van nagy erejű árvíz jelent- kezésére. Vizsgáljuk hát meg, mi szükséges ahhoz, hogy valamely vidéken árvíz keletkezzen? Ha egy hegység csupán mészkőből áll, felszínén csak a legritkább esetben alakulhat ki árvíz. A kőzet milliónyi apró hasadéka ugyanis a reáhulló csapadék vízmennyiségeit azonnal elnyeli. Az elnyelt víz a kőzet belsejében lassan szivárog lefelé, igen hosszú idő alatt ér be, a barlangba, majd lecsepeg. Az ilyen jellegű hegységben tehát nem alakul ki árvíz. Egészen másként viselkednek azonban jókora fel- hőszakadás vagy hirtelen hóolvadás idején azok a térszínek, amelyeknek kőzetanyagai a reájuk jutott vizet nem tudják elnyelni. Az úgynevezett vízzáró vagy vizrekesztő kőzetekből felépült vidéken a he- gyekre jutott víz lefolyik a mélyedésekbe, a völgyekbe, s minél nagyobb volt az eső vagy olvadás, annál na- gyobb mértékben megárasztja a völgyek patakjait. Ezeknek a patakoknak völgyeit is tulajdonképpen az árvizek ereje véste a sziklába az ilyen tájakon. Völgyeket ezért nem is igen látni a mészkőből álló karsztos fennsíkokon, hanem csak a vízrekesztő kő- zetek hegyei között. 63
Nos, az elmondottakból már magától adódnak az alábbi következtetések. Hogyha a mészkőhegységek barlangjainak kialakulásához időnként nagy árvizek munkájára van szükség, akkor ez azt jelenti, hogy csak olyan mészkőhegységekben alakulhatnak ki a Baradlához hasonló jellegű barlangok, amelyekhez vízrekesztő kőzetekből álló felszíni tájak is tartoznak. Ezek .a szomszédos nem karsztos térszínek a saját árvizüket a mészkőhegyek felé vezetik le. így tehát a barlangok a nem karsztos, nem mészkőből álló térszínek áradmányvizeinek a karsztokban kifejlő- dött levezetőesatornái. Az áradmányvizek eróziós tevékenysége a szomszédos nem karsztos térszíneken nyitott patakvölgyeket vés ki, a mészkövekben pe- dig barlangokat hoz létre. A Baradla esetében a szomszédos, nem karsztos terület: a Tiizs és Aggtelek község között elterülő szé- les, lapos fennsík. E dombokat a pannon korszak bel- tengerének vizéből leülepedett agyag- és kavicsréte- gek alkotják. A Baradla árvizei egy-egy hirtelen hó- olvadás vagy egészen nagyméretű felhőszakadás során itt alakulnak ki a Tiizs környéki dombok lapos völgyeiben. Mintegy húsz négyzetkilométernyi fel- színről ömlik azután a víz az aggteleki mészhegyek lábához, hogy az évmilliók során már kimosott árvízi alagútcsatornán átrohanva, a magas hegyek túl- oldalán, a mélyebb Jósvavölgyben ömölhessen ismét a felszínre. A trizsi dombhátakról ideáramló árvizek az ottani kőzetek anyagát is magukkal sodorják, s e kemény 64
kavicsszemek, mint ezernyi véső újból és újból váj- ják és bővítik ma is a Baradla szédítő üregét. A felszínen a vízfolyás kevésbé félelmes, mert ott a víz szétterülhet a széles völgyekben. Itt a barlang sziklaalagútjai azonban összefogják az egész tömeget, amelynek ereje, sodrása így rettenetes erejűvé válhat. A nagy árvizek ráadásul a barlang belsőbb sza- kaszaiban minden átmenet nélkül, szabályos vízfal- lal törnek előre, hiszen a víznyelőkön át korábban befolyt, lassúbb kis áradást a szűk alagútban utol- éri a folyton növekvő, száguldó áradási főhullám. A tanár most az Achcron medrére mutatott. — Ebben a szerény, éppen csak folydogáló patak- ban 1955. augusztus 6-án körülbelül kétmilliószor több víz folyt, mint amennyit most láthattok benne. S ilyenkor bizony már sok mindeme képes. Még arra is, hogy megmozgassa a barlang régi sziklaomlá- sokból származó hegyeit. Összefoglalva: ez az egész cseppkőbarlang két nagy ellenségnek a harcában született és fejlődött. E két ellentét: az építő víz és a romboló víz. Az egyik víz állandó, szorgos munkával hosszú évezredeken át apró molekulákból rakja össze cseppkőépületeinek parányi tégláit. A másik víz, az üregeket kimosó, a cseppköveket elsodró áradat viszont csak ritkán je- lenik meg, de akkor aztán törve zúz és rombol, mint- ha csak mindent meg akarna semmisíteni, amit a másik felépített. S mégis, ez a romboló víz hozza létre azokat az üregeket, amelyeknek a feldíszítésén a nyugodt, szivárgó víz csendesen dolgozhat. 5 Jakucs 65
ÉLET A BARLANG MÉLYÉN Másnap reggel ismét a barlang előtt türelmetlen- kedtek a fiúk. Most azonban meg sem állottak a be- járati szakaszban, hanem szinte végigfutva az Ache- ron mentén, a Fekete-termen és a Hangverseny- termen, a Styx folyó partjáig siettek előre. A barlang élővilágát indultak megismerni. A Tánc-terem hatalmas, színes kupolája borult itt föléjük, erre még nem jártak első útjukon. A tanár először arra a falszakaszra mutatott, amelyet egy erős reflektor közvetlen közelről világított meg izzó fényárjával. — Nézzétek, az a szikla ott milyen zöld! Mit gon- doltok, mitől? Zoli a sziklafalhoz lépett, hogy közelről vegye szemügyre. Legnagyobb meglepetésére zöld színű, puha, selymes, bársonyos tapintású bevonatot látott, mintha parányi zöld mohák szőnyege fedné be a szik- lát. Egyik-másik helyen a sűrű kis gyepből apró virágszerű fejecskék is kiemelkedtek. — Egy zöld színű alga telepét látjátok — mondta Gyula bácsi —, mely a Baradlának csak azokon a 66
pontjain tud megélni és dúsan szaporodni, ahol az erős reflektorok lénye egészen közelről megvilágítja a cseppköveket vagy a sziklafelszíneket. A zöld szín ugyanis elárulja, hogy e növény klorofil tartalmú, azaz az életfolyamataihoz szükséges energiát a fény- energiából szerzi, s asszimilál, akárcsak a felszínen élő társai. Érthető ezután az is, hogy ez az élőlény nem lehet őshonos itt a Baradla örök éjszakájában. Hiszen ko- rábban, mielőtt a nagy villanyreflektorokat besze- relték volna, hiányzott számára a legfontosabb lét- feltétel, a fény. Az alga igazi hazája tehát a kül- világ. Termő spóratokjai, amelyeket Zoli az imént parányi virágfcjccskéknek nézett, milliószámra szór- ják szét odakünn a levegőbe és a vizekbe a parányi spórákat. Kétségtelen, hogy az első alga ide a Ba- radlába a felszínről került be a vizek vagy a légáram- lás útján. S csak azóta tudott a barlangba jutó spó- rákból kifejlődni a népes algatelep, amióta rendsze- resen, naponta legalább egy-két órára felgyulladnak az erős fényű lámpák. Érdekes, hogy ezeket az algákat csak négy-öt év óta tudjuk ilyen tömeges településben megfigyelni a Baradlában, annak ellenére, hogy a villanyvilágítás már mintegy harminc éve lehetővé tette számukra az elszaporodást. A csehországi Morva-KarsztPunkva- barlangjában és a Katharina-barlangban már több mint ötven esztendeje ismerik őket, s harcolnak szí- vósan ellenük. Igen-igen, harcolnak. Azokban a barlangokban 5* 67
ugyanis olyan tömegesen elszaporodtak már, hogy szinte teljesen elborították helyenként a cseppköve- ket, a talajt és a sziklák felszínét is, s ezáltal a bar- lang természeti képét, eredeti állapotát nagyon meg- hamisító tták. De élnek itt a Baradlában más növények is, ame- lyek nem barlangi vendégek — mint a zöld algák —, hanem a fénytől függetlenül, évezredek óta benn ta- nyáznak és szaporodnak a barlangvilág mélyén. E növényi szervezetekből hiányzik a klorofiltestecske, s így képtelenek az asszimilációra. Táplálékukat a bar- lang egyéb szerves anyagaiból készen veszik maguk- hoz. Emiatt mindig ott találjuk őket, ahol valamilyen szerves hulladék: fa, korhadó levél, állatok hullája stb. is előkerül. Nézzétek csak itt a Styx medréből kiemelkedő régi és elkorhadt fakorlát csonkjait! Különféle kalapos gombák nőttek rá, amott meg, mint valami fehér vat- tapamacs, dúsan tenyészik egy penésztelep. Mind a kalapos gombáknak, mind pedig a penészgombák- nak nagyon kedvező élettér a barlang. Hiszen a föld mélyén állandóan és bőven van növekedésükhöz szükséges nedvesség, a hőmérséklet is előnyös, egész éven át egyenletesen mintegy tíz C°. A napfény hi- ánya ugyancsak kedvező számukra. Emlékezzetek csak, a gombák a felszínen is legszívesebben a ned- ves, sötéten árnyékos erdei talajokon nőnek. A Baradlában és a többi barlang mélyén azonban olyan különleges kalaposgombák, penész- és sugár- gombák is tenyésznek, amelyek a felszínen nem for- 68
dúlnak elő. Ezek már évszázezredek óta leim tanyáz- nak az üregrendszer mélyén, s tökéletesen hozzáido- multak a különleges barlangi életkörülményekhez. A barlangiaktól eltérő hő- és egyéb viszonyok közt például már meg sem tudnak élni. Az ilyen tökélete- sen alkalmazkodott fajokat már bennszülött barlangi lényeknek is tekinthetjük, vagy ahogyan másképp mondják: állandó barlanglakoknak. Hazai barlangjaink közt különösen a Békebarlang- ban találtak nagyon sok, addig ismeretlen fajú pe- nész- és sugárgombát. Ez a barlangrendszer ugyanis, mint tudjátok, egészen 1952-ig el volt zárva a kül- világtól. A belsejében tehát zavartalanul tenyész- hettek évmilliókon át a sajátos környezethez idomuló új fajok. A Békcbailángból idáig hetvenkét fajta gombát mutattak ki a kutatók, s közöttük mintegy harminc olyan fajt is, amely korábban a tudomány számára teljesen ismeretlen volt. Ne higgyétek azonban, hogy az ilyen „penészku tatások” csak elméleti, szigorúan tudományos értékű adatokat adnak. Nagyon is komoly, gyakorlati ha- szon származik e felfedezésekből. A Békebarlangban talált új gombafajok némelyikéről például a debre- ceni klinika Gyógyszertani Intézetében megállapí- tották, hogy gyógyhatású antibiotikumot termelnek, amely számos betegség leküzdésében új, értékes fegy- ver lehet az orvosok kezében. Az említett kutató- intézetben azóta szorgos munkálatok folynak, hogy a békebarlangi penészgombák hatóanyagait tiszta formában kivonatolhassák, elemezzék, s kidolgoz- 69
hassák az új gyógyszer ipari előállításának nagy- üzemi receptjét. Van a gombáknak más gyakorlati haszna is. A franciaországi sikeres kísérleteken okulva, ma már sok vidéken, így hazánkban is, egy-két barlangot ehampignon-gomba tenyésztésére használnak fel. Megfelelő trágyás táptalaj előkészítése után az egyen- letes föld alatti klíma hatására a gomba egész éven át bőven fizet. Különösen a francia karsztok vidéké- nek lakói gazdagodtak meg az ottani barlangi gomba- kertészkedésből. Baktériumok is hihetetlen számban tenyésznek a barlangok világában. No, nem kell megijednetek, ezek nem a fertőző betegségeket terjesztő és okozó baktériumfajták, hanem nitrogénmegkötő és collu- lózebontó talajbaldériumok, amelyek elsősorban a bar- lang híg iszaptalajában élnek. Néhány évvel ezelőtt gondosan megvizsgálták e barlang talaját, s meg- állapították, hogy a Baradla iszapjának minden grammjában átlagosan tizenegy millió baktérium ta- nyázik. Nagyon érdekes volt Dudich professzor fel- fedezése: e barlang mélyén olyan kén- és vasbakté- riumokat talált, amelyek képesek a talaj szervetlen vegyületeit szerves anyagokká alakítani, s így a nap- fényenergiától és szerves anyagoktól függetlenül is megélnek. A Kossuth-díjas Dudich professzor egyébként itt a barlangban, az úgynevezett Rókaág elején egy föld alatti kutatólaboratóriumot is vezet, ahol a megfigye- léseket munkatársaival együtt rendszeresen végzi. 70
A laboratóriumban a környezeti változásokra érzé- keny barlangi élőlényeket a megszokott körülmények közt tudják vizsgálni. De még a növényeknél is ér- dekesebb és sokrétűbb e barlang bennszülött állat- világa. Dudich professzorék kutatása révén ma már tudjuk, hogy a nagy alagútrendszerben mintegy két- száznyolcvan fajta állat él, különös és népes együt- tes. — Furcsa dolog ez, Gyula bácsi, hiszen mi még egyetlen állatot sem láttunk. Hol vannak hát azok? De nagyon szeretnék közülük legalább egyet meg- ismerni! — kiáltott fel Géza. A tanár nevetve válaszolt. — Hol vannak? Itt is, ott is, mindenütt. A patak- ban úszkálnak, a talajon és a cseppköveken másznak, s higgyétek el, olyan sokan vannak, hogy bármerre is megyünk, mindenütt találkozunk velük. Csak ép- pen fel kell figyelnünk rájuk, mert többnyire igen kicsinyek. Jöjjetek hát ide hamar! Látjátok, én máris összeakadtam egy apró szörnyeteggel. Itt szalad ni, a cipőm orra előtt! Ugye, a pincebogárhoz hasonlít ez a hófehér kis ászkarák? Teste öves-gyűrűs keresztízckből van fel- építve, s élénken mozgatja viszonylag fejlett fehér tapogatóit is. Neve: Mesoniscus graniger — mutatta be a tanár —, barlanglakó ászkarák. A Baradlában, a Békebarlangban rendkívül elterjedt, közönséges ál- latka. A vizek és a látogatók cipőtalpán behordott parányi szerves anyagokat, korhadó növényi levele- 71
két és egyéb hulladékokat keresi fel. A barlangi kö- rülményekhez már teljesen hozzáidomult, állandó barlanglakó lény ő is. A legfeltűnőbb sajátsága, hogy teste fehér, illetve pontosabban: áttetsző. A másik lényeges tulajdonsá- gát már nehezebb felismerni, csak nagyító alatt derül ki, hogy hiányzik a szeme. Az állat teljesen vak. Rend- kívül érzékenyen reagál azonban a hőmérsékleti vál- tozásokra. Figyeljétek csak meg, ha kezünkkel kö- zelítünk hozzá, már tizenöt-húsz centiméterről meg- érzi annak kisugárzó hőjét, s azonnal irányt változ- tat. Sebesen futni kezd, menekül a számára szokat- lan hatástól. Mindezek az érdekes szervezeti sajátságok hosszú évezredek alatt fejlődtek ki, s a barlangi környezet- hez való tökéletes alkalmazkodást jelentik. Nem ismeri ez az állatka az évszakok változását sem. A cseppkőbarlang sötét mélyén, ahol nincs kü- lönbség a nyár, az ősz, a tél és a tavasz között, egész éven át él a párkeresés ösztöne valamennyi állandó barlanglakó lényben, s ezért minden időszakban egy- aránt találunk újszülött, fiatal és idősebb egyede- ket. Ez azért érdekes, mert a Mesoniscusok felszínen élő rokonai mindig csak szigorúan meghatározott év- szakok szerint szaporodnak. A mi nagy barlangjainkban azonban a Mesoniscu- son vagy magyarul „szemercsés vakász”-on kívül még rengeteg más, a barlangi környezethez idomult állat él. Ezek leginkább a rákok, ászkarákok, fele- más lábú rákok, az ikerszelvényesek, valamint a 72
százlábúak, ugróvillás és egyéb rovarok, a bogarak és pókok, a puhatestűek és a különféle férgek csa- ládjába tartoznak, s csaknem mindnyájan fehérek és vakok. Közöttük legnevezetesebb az úgynevezett „pokoli vakrák”, amely a patakok vizeiben hófehér kísérteiként úszkál a vörösbarna iszapú mederfenék fölött. A furcsa kis felemás lábú rákfajtának Niphar- gus aggtelekiensis a neve, ami máris elárulja, hogy itt az Aggteleki-barlangban fedezték fel zoológusaink. Mindössze két-három centiméternyire nő meg, a Békebarlangban azonban már négy centis példányt is találtak belőle. Ha huzamosan tartó szárazság miatt a barlangi patak elapadna, e vízi állatka akkor sem pusztul el, mert ilyenkor mélyen beássa magát az iszapba. On- nan azután megint csak akkor bújik elő, amikor meg- érzi, hogy ismét megindult a patak vízfolyása. A kis kutatócsoport a Styx partján guggolva, ha- talmas buzgalommal kémlelte a vizet. — Most pedig azt javasolom, hogy induljunk út- nak, s keressünk másfajta állatokat, olyanokat, ame- lyekről eddig még nem beszéltünk. Ezentúl azonban ne a szikla- és talajfelszíneken, ne a patak vizében, hanem a barlang mennyezetén nézzünk kissé körül. Útközben a tanár érdekes történetet mesélt el, ami- ből megtudták, hogy egyes barlangokban magasabb- rendű, gerinces állandó barlanglakó lények is ta- nyáznak. — Néhány évvel ezelőtt — mondotta — részt vet- tem a jugoszláviai Postojnai-barlang föld alatti folyó- 73
ján, a Piukán szervezett halászexpedícióban. A bar- lang biológiai kutatóállomásának dolgozóival szál- lottunk csónakba, hogy összeszedjünk néhány külön- leges vakgőte példányt. Vállalkozásunk sikerrel vég- ződött. Apró merítőhálóinkkal a barlangi folyó vízesé- sei alatt halászva, mintegy negyven darab állatot gyűjtöttünk alig egy óra leforgása alatt. A Postojnai-barlang vakgőte faja igen különleges állat. Annak ellenére ugyanis, hogy már évszázadok óta ismerik, életmódjának, szaporodásának és állat- rendszertani hovasorolásának számos kérdését még ma is homály fedi. Az első reánk maradt írásbeli adat e barlangi gő- téről 1689-ből származik, amikor is Valvasor a Kraini- hereegségről szóló leírásában arról tudósít, hogy a kör- nyékbeli lakosok a Bela-völgy egyik forrásában „sárkányfiókákat” fedeztek fel. Valvasor azonban, aki szintén látta ezeket az állatokat, inkább nagyra nőtt férgeknek tartotta őket. Hetvenkét évvel ké- sőbb egy másik híradás viszont arról számolt be, hogy a Planina-poljéban, az egyik áradás után külö- nös halakat találtak, lábnyi hosszú testük farokban végződött, sőt négy apró lábuk is volt. E különös ha- lak testét fehér bőr fedte. Nos, nincs mit csodálkoznotok azon, hogy évszáza- dokkal ezelőtt ezt az állatot hol sárkánynak, hol meg halnak tartották. Valóban szokatlan lényről van ugyanis szó. A mintegy harminc centiméteresre meg- növő vakgőte a testén kívül viselt rojtos, lebeny- szerű piros kopoltyúkkal lélegzik, de a sekélyebb 74
vizekben és a parton egyszerű, zacskó formájú tüdő- vel. Szeme viszont egyáltalában nincsen, csak az egészen fiatal példányokon jelzi a szemek helyét két kis fekete pontocska. Testének színe halvány rózsa- színű, s csupasz bőre annyira áttetsző, hogy ha lenyel valami sötétebb színű táplálékot, az meglátszik a gyomrában. Lábai ugyanakkor olyan gyengék, el- koresosultak, hogy jóformán semmire sem használ- hatók. Erős, hosszú farkával kormányozza karcsú hengeres testét a vízben. Szaporodása is sokáig rejtély es volt. A karszt lakói, akik a tudósok számára a vakgőtéket fogták, azt mesélték, hogy az állat egyszer elevenszülő, másszor tojásrakó. Végül kiderült, hogy mindkét állítás igaz. 15 C°-nál melegebb vízben ugyanis a vakgőte tojá- sokat tojik, ennél alacsonyabb hőfokú vízben azon- ban egy-két elevenen szült kicsinyt hoz világra. Bár a vakgőte kétségtelenül a kétéltű állatok csa- ládjába tartozik, a békáktól, a szalamandráktól és a gőtéktől mégis annyira különbözik, hogy szinte teljesen új családot képvisel. Hozzá hasonló tulajdon- ságú rokonai mindössze Amerika egyes barlangjaiban élnek. A tanár itt megállt az elbeszélésben, és a barlang boltozatára mutatott. — Helyben vagyunk. Ezt kerestem. Egészen közel mehetünk hozzájuk, és beszélhetünk is nyugodtan, úgysem zavarjuk meg őket. Téli álmukat alusszák. A fiúk feje fölött a Baradla alagútjának tetején óriási fekete fürthöz hasonló tömegben lógtak alá a 75
denevérek. Lehetett ott talán tízezer is. A mennye- zet sziklájának apró repedéseibe, egyenetlenségeibe meg egymásba kapaszkodva, csupasz szárnyaikkal egész testüket beburkolva, valamennyien fejjel lefelé függöttek. A döbbenetes méretű denevérfürt alatt pe- dig a talajon kellemetlen, csípős szagú, sötét színű sár alkotott dombot: az állatok ürüléke, a denevér- guanó. A denevértömeg nem függött magasan, úgyhogy Gyula bácsi kézzel is elérhette őket. Fölnyúlt hát közéjük, s valósággal leakasztott egyet a csoportból. A denevér nem mozgott. Az első pillanatban úgy tűnt, mintha nem is élne. A tanár óvatosan széttárta finom bőrszárnyait, majd a földre helyezte. Csak ekkor mozdult meg lassan a kis állat. Szárnyait visz- szahúzta, s apró lábaival ügyetlenül kezdett tapoga- tózni. Mozdulatai azonban tétovák voltak, s mindjárt meg is szűntek, mikor karmaival végre bele tudott kapaszkodni ismét egy sziklába. A fiúk ilyen közelről még sohasem láttak denevért. Nagyon megcsodálták szőrös ábrázatát, mely leg- inkább talán a kutyáéra emlékeztethette őket. Nagy sikere volt az állat hatalmas fülének meg a látszólag szárnyai széléből kinövő néhány karmos ujjacská- jának. — Remélem tudjátok — mondta Gyula bácsi —, hogy ez a jámbor jószág még csak távolról sem rokona az egereknek. Helytelen tehát a közkedvelt bőregér kifejezés. A denevér nem is a növényevő, hanem a rovarevő emlősök családjába tartozik. Legismertebb 76
rokonai a vakond, a cickány és a sündisznó. Hazánk- ban is több fajtája honos, ez itt éppen a legnagyobb, az úgynevezett „nagy patkósorrú”. A barlangokban a denevér nem tudna megélni, idebenn ugyanis nem találná meg napi táplálékát. Az ő hazája valójában a külszínen van, ahol éjszakán- ként a repülő rovarokra vadászgat. Minthogy pedig ősidőktől kezdve ezt az éjszakai életmódot folytatja, a napfényt nem is igen tudja elviselni. Ezért keresnek nappalra mindig sötét búvóhelyeket maguknak. Vá- rosi társaik homályos padlásokon, pincékben szok- ták átvészelni a világos nappalokat, az igazi és ere- deti denevértanyák azonban a barlangok. Egy-egy nagyobb barlangrendszer üreghálózatai- ban olykor akár százezer vagy még több denevér is tanyát üthet. Esti szürkületben, amikor szárnyra kel- nek, és elhagyják föld alatti menedékhelyüket, a nagy denevérbarlangok nyílását olykor kilométerekre is el- látszó szerteoszló denevérfelhő jelzi. Az észak - amerikai Egyesült Államokban éppen ilyen denevér- kirajzásnak köszönhető a hatalmas Carlsbad-cseppkő- barlang felfedezése is. 1901-ben ugyanis bizonyos Jim White nevű cowboy messziről megpillantott egy jókora füstfelhőt, amely a talajból emelkedett föl. Azt hitte, hogy vulkáni kitörésről van szó, s gyorsan elmenekült. Másnap azonban, miután még mindig nem következett be a várt nagy katasztrófa, kíván- csisága felülkerekedett félelmén. Óvatosan megköze- lítette tehát az előző este jól megjegyzett helyet, ahol azonban nem tűzhányó torkára, hanem a Föld leg- 77
nagyobb cseppkőbarlangjának tátongó bejáratára bukkant rá. A barlang sötét torkából azonban már ismét kezdtek kifelé szállingózni az éhes denevérek, amelyeknek milliós tömegét hősünk korábban füst- felhőnek vélte. A denevérek természetesen csak addig röpködnek ki a barlang mélyéről naponta, ameddig ennek értel- me van. Vagyis addig, amíg csapongó éjszakai rovarok is akadnak. Amikor azonban beköszönt a hideg idő, és elfogy az élelem, ők is téli álomra vonulnak vissza menhelyükre. Ilyenkor, mint láthatjátok, sok ezres tömegben sűrűn összebújnak, hogy minél kevesebb tápanyag felhasználásával tarthassák fenn azt a kis meleget, amelyre még a téli álmot alvó szervezetük- nek is szüksége van. A denevér egyébként sohasem alussza át egyvégté- ben a telet. Megfigyelték, hogy a leghidegebb hóna- pokban is „ügyeletes ébrenlóti szolgálatot” tartanak. Ezért láthattatok tegnap a Fekete-teremben éberen röpködő állatokat. Az ébrenlét! idő azonban nem tart két-három napnál tovább. Rövidesen visszatér- nek a pihenő csoporthoz, ahonnan helyettük ismét szárnyra kél néhány frissen ébredt denevér. A kutatók sokáig értetlenül állottak a denevér cso- dálatosnak tűnő vakrepülésével szemben is. Kitűnt ugyanis, hogy az állat szeme annyira gyengén lát, hogy annak segítségével nemhogy éjszaka, de még nappal sem mehetne semmire. Ezzel szemben a ta- pasztalat azt mutatja, hogy a denevér még teljesen sötét barlang belsejében sem röpül neki a tárgyak- 78
nak, tehát van valami olyan érzékszerve, amely tö- kéletesen pótolja számára a látást. A denevéreknek e kezdetben csodálatosnak tűnő érzékelési készségét már megfejtette a tudomány. Az állatok valóban nem a szemükkel látnak, hanem egy különleges „radarműszer” segítségével. Repülésük során nagy erejű, de a fül számára érzékelhetetlen, úgynevezett ultrahangokat keltenek, s e sűrű rezgés- számú hullámnyaláboknak a tárgyakról való vissza- verődéseit érzékelik újból. Nézzétek csak meg ala- posabban ennek a példánynak a különleges orrát! Az ultrahangot észlelő „radar-ernyő” e furcsa pat- kósorr és az állat nagy füle. Annyira érzékeny „an- tennája” ez a denevérnek, hogy segítségével az egy centiméteres átmérőjű tárgyakat már két-három mé- ter távolságból is biztosan érzékeli. Sőt, elmondok egy másik, nagyon meglepő kísér- letet is. Ez azt bizonyította be, hogy a denevérek nemcsak a tárgyak távolságát s azok anyagát észlelve határozzák meg barlangi röpvonalukat, hanem ezen túlmenőleg: pontosan ismerik a nagy barlangok alap- rajzát, az üregek formáját, s azok egymással való összeköttetéseit is. Ezt Jakucs geológus igazolta mintegy hét évvel ezelőtt, éppen itt, a Baradlában. Megfigyelt egy denevért a barlang jósvafői szaka- szának Vetődéses-termében. Ez is éppúgy, mint sok ezer más társa, magányosan pihent akkor az egyik sziklaélbe kapaszkodva. Az állat a prágai Madártani Intézet számozott gyűrűjét viselte. Ugyanezt az álla- tot néhány órával azután, hogy Jakucs a Vetődéses- 79
teremben gyűrűjének számát feljegyezte, sikerült el- fogni a barlang Denevérági-kijáratánál. Az alkonyati szokásos denevérkiáramlással igyekezett kijutni a Baradlából. A Vetődéses-teremtől a Denevérági-ki- járathoz vezető legrövidebb barlangi útvonal azon- ban hat kilométer! Ö tehát rövid idő alatt megtette ezt a hosszú föld alatti utat. A legjobban azonban az lepte meg a geológust, hogy másnap ugyanezt a de- nevért ismét a Vetődéses-teremben találta meg. Haj- nalban tehát visszatért nappali pihenőhelyére. A bar- langnak viszont legalább még ötszáz ekkora terme van! De úgy látszik, a denevérnek csak a megszokott és megszeretett, a Vetődéses-terem volt jó. Centimé- ternyi pontossággal azon a ponton függött másnap is, harmadnap is és egy hét múlva is, ahol eredetileg a gyűrűszámát feljegyezték. Minden éjszaka végig- repülte tehát a Denevérági-nyílásig oda is, vissza is a jó hat kilométeres barlangi útvonalat! Egy másik érdekes állatkísérlet, most már egy ró- kával, 1960-ban zajlott le. Talán azzal kellene kez- denem, hogy a Baradla különböző részeiben a kuta- tók már korábban több rókacsontvázat találtak. Legelőször Raisz Keresztély, a barlang első térképé- nek elkészítője, az aggteleki bejárattól számítva mintegy egykilométeres mélységben, az egyik mel- lékág végén bukkant 1801-ben egy porladozó csont- vázra. A szóban forgó folyosó a nevét is erről a lelet- ről nyerte el: Rókaág. Később — és ez volt a feltűnőbb lelet — 1947-ben talált Révész Lajos egy újabb csontvázat. Ez azon- 80
Az elmúlt évszázadok szurokfáklyás látogatói okozták a cseppkövek korombevonatát A cseppkövek metszetében látható sötét gyűrűk a barlangi ő tűzrakásából származó kormot őrzik
A barlang talajára hintett fehér porfesték elárulja, merre |árt a kísérleti állat Téli álmot alvó, szárnyaikba burkolodzó denevéreket lát a kutató a barlang falán
A rogyott dolinák fenekén, ha a víz elszivárgását agyag tömi el. dolinatavak is kialakulhatnak
A zsombolyok kutatásához nagy sziklamászó gyakoHat szükséges
A nagyobb barlangtermek mennyezete idővel beomlik, s felszínig hatoló kürtő, zsomboly keletkezik

Óriási barlangtermek beszakadásából keletkeztek a szakadékdolinák, így a divacsai szakadékdolina (Jugoszlávia) is
A karsztvízpatakok mésztufaüledékei duzzasztottak fel a Plitvicai-tavakat
A Kars/thegység sivár vidéke /ff , *
A karsztos búvópatak a kai sztforrásban tor a felszínre. Ha a víz a barlangból ömlik ki, forrásbarlangról beszélünk
bán már jóval távolabb, hat kilométerrel beljebb fe- küdt a bejárattól, az úgynevezett Meseországban. A Révészék által talált csontváz rókája mintegy százötven—kétszáz éve kerülhetett be a Baradlába, a fehér csontok környezetében levő agyagfelszíneken még a szőrszálak is felismerhetően megmaradtak. E rókamaradványok igen érdekes és izgalmas vi- tákat indítottak meg. Különösen a Meseországban, a bejárattól hat kilométeres mélységben előkerült rókacsontok előtt állottak tanácstalanul a kutatók. Nem tudták ugyanis megmagyarázni, hogy miként juthatott el a barlang ilyen távoli részeibe az állat. Hiszen a hozzáértők egyöntetű véleménye szerint szinte kizártnak látszott, hogy a róka a barlangban megtehette volna azt a hosszú útvonalat, amely a bejárattól a Meseországig elvezet. Egyrészt, mert a barlangban teljesen sötét van, másrészt, mert vezérlő szagnyomokat sem követhetett az állat, harmadsor- ban pedig azért nem, mert a róka nem rendelkezik olyan különös ultrahangos radarberendezéssel, mint a denevérek. A róka csontváza azonban ezek ellenére is a Mese- országban feküdt, s nem volt kétséges, hogy oda az élő róka annak idején mégis a saját lábán jutott el. Az első feltételezés tehát oda lyukadt ki, hogy régeb- ben egy meseországi bailangbejáratnak kellett len- nie, amelyen át az állat rövid úton bejutott. Ilyen barlangbejáratnak azonban még a leggondo- sabb kutatásokkal sem tudtak a nyomára bukkanni. A mérések azt is kimutatták, hogy a Meseország 6 Jakucs 81
nevű barlangrész fölött több mint száztíz méter vas- tag a kőzettakaró. A kérdés megoldására kísérletre szánta el magát 1960-ban Jakucs geológus. Egy élő rókát vitt be a barlang közepére, arra a pontra, amely egyformán távol van mindegyik barlangbe járattól. A róka szi- matját itt megbénította, majd elengedte, magára hagyta az állatot. Előzőleg azonban a barlang tala- ját fehér jelzőfestékkel beszórta, hogy így az állat eset- leges barlangi vándorútját utólag végigkísérhesse. A kísérlettel azt kellett eldönteni, hogy képes-e a róka a Baradlában szaglás és látás nélkül közlekedni, megtalálja-e valamelyik kijárati nyílást, vagy pedig magatehetetlen ül elpusztul? Ha a kísérleti róka meg- marad elbocsátási körzetében, nem tudja a barlang- ból kivezető több kilométeres útvonalat felfedezni, akkor évszázadokkal korábban sem lehetett képes egy másik róka arra, hogy az aggteleki bejárattól el- menjen a Meseországig. Ez esetben tehát a Meseor- szágnál mégiscsak kellett lennie egy közeli bejárat- nak. Ha azonban a róka a kísérlet során a barlangban feltalálná magát, a meseországi csontvázlelet rejté- lyét is más szemmel lehetne megítélni. A szokatlan barlangi kísérlet sikerült. A kutatók meglepő eredményre jutottak. Kiderült, hogy a róka, noha sem a szimatját, sem pedig a szemét nem tudta használni, mégis teljes biztonsággal megtalálta a bar- langrendszer Vöröstói-kijáratát, s azon át elhagyta a Baradlát. Eközben a barlangban öt kilométeres út- vonalat járt he. 82
Meglepő volt az is, hogy az állat a tágas barlang- alagútban mindenhol a folyosó pontos mértani ten- gelyvonalában haladt, tehát nem az oldalfalak men- tén. A falaktól egyformán távoltartva magát, této- vázás nélkül, zsinóregyenesen ment előre úgy, mintha csak látott volna. Nem hagyta el ezt a tengelyvona- lat sem a kiépített járda, sem a patak medre, a hi- dak, sőt még a kisebb sziklaakadályok közbejöttével sem. Ha történetesen a barlangfolyosó középtenge- lyében húzódott a kiépített gyalogút, akkor azon ha- ladt, ahol azonban ez elhagyta a tengelyvonalat, ott az állat is letért róla, és ment vízmedencéken, iszap- gázlókon keresztül, gondosan ügyelve arra, hogy a barlang sziklafalai mindkét oldalon egyenlő távolság- ban maradjanak tóle. Nos, ezek a megfigyelések tökéletesen bebizonyí- tották, hogy az állatot a kifelé való útkeresésben nem a szaglása vezette. Hiszen elhagyta a járdákat, a kitaposott gyalogútvonalat. Minthogy pedig a sze- mét sem használhatta az útkeresésben, nyilvánvaló, hogy az állatot valamilyen, általunk még nem ismert érzék segítette e nagy távolságú barlangi sétautakon. Ezeknek az utaknak régebben denevérvadászat lehetett a céljuk, hiszen a róka ínség idején, különö- sen télen, mindig számíthatott denevérpecsenyére a meleg barlangüregekben. Hogy azonban a valóság- ban milyen természetű lehet az állat tájékozódási készsége, még máig sem tudjuk. Talán a saját maga keltette zajok hangjainak visszaverődéséből, a fülével tájékozódott ? Vagy talán radarral dolgozik ő is, mint 6* 83
a denevérek? Esetleg bajuszszőrei vezérlik, mint pa- rányi antennák? Adó és felvevő készülékek lenné- nek ezek? Hogy mi az igazság, bizony még nem sejtjük. Többé-kevésbé fejlett vagy elkorcsosult formában azonban a többi állatnál is fellelhető ez a különleges érzék. Hiszen a jégkorszak azóta kihalt nagy ragado- zójáról, a barlangi medvéről is tudjuk, hogy pompá- san és otthonosan mozgott a bonyolult és tágas üregű barlangok labirintusaiban. Sőt, a csontleletek alapján azt is megállapították, hogy a rókához hasonlóan ő is távoli kilométerekre kalandozott be a barlangok mélyére. Be menjünk egy lépéssel tovább. Gyakorlott bar- langkutatók és tapasztalt bányászok nemegyszer be- számolnak róla, hogy ha elalszik lámpájuk és sötét- ben maradva, tapogatózva keresik a felszínre vezető utat, mindig megérzik, amikor valami akadály kerül az arcuk elé. Ösztönösen odanyúlnak ilyenkor, és valóban ott van a sziklafal. Ennek a megérzésnek a mibenlétét egyelőre még nem fejtette meg a tudomány, de nem kétséges, hogy holnap vagy holnapután, esetleg csak néhány évtized múlva, erre a kérdésre is megszületik a megnyugtató biztos magyarázat. 84
SZÍNES VIZEK NYOMÁBAN Az ébredő napfény még alig csillant meg a sziklás hegyoldalakon, amikor a kis csoport mögött már nagy út állt. Talpuk alatt ropogott a tegnap hullott hó kétujjnyi szőnyege, melynek szikrázó leple alól csak itt-ott kandikált ki egy-egy sötét arcú mészkőszikla. A csillogó tükrű, de fekete vizű Aggteleki-tó part- ját övező domboldal lejtőjén egyre magasabbra ka- paszkodtak, föl az erdő irányába. A tóról, mely a má- sik oldalon a község széléig ér, Gyula bácsi már ko- rábban beszélt a fiúknak. Megtudták, hogy annak helyén évszázadokkal ezelőtt még nagy víznyelő nyílása tátongott, s a víznyelő lankás partoldalain az aggteleki (vagy ahogyan errefelé mondják: a telki) családok káposztáskertjei virultak. Azután egyszer csak egy jókora felhőszakadás lemosta a rengeteg földet a káposztáskertekből a nyíláshoz, s ez a föld- tömeg ott megrekedve, elzárta a lyukat. — Igaz, ebben bizonyos mértékig maguk az agg- teleki emberek is hibáztathatok, ugyanis a víz föld alá vezető kürtőjét már korábban elrekesztették ágak- kal, nagyobb gerendákkal, hogy a legelő állatok és a 85
játszadozó gyerekek bele ne tévedjenek. A gallyak és a gerendák most visszatorlaszolták a víztől rájuk hordott agyagot, iszapot, s ez a záródugó később még jobban megvastagodott a nyelőszáj fölött. Idővel annyira felszaporodott a régi tölcsér mélyén a vízzáró üledék, hogy már a szivárgó víz sem találta meg azon keresztül az egykori sziklakürtő torkát. A csapadékvizekből, az összegyűlt hóléből így alakult ki tehát a tó, amely egyre inkább terjeszkedett. Tel- jesen elöntötte később a káposztaföldeket is. S most már gondolni sem lehetett arra, hogy a nyelő torkát ismét megnyithassák. Hej, de keservesen szidták akkor azt a bolondos tér- ni észetű tájat a jó öreg telkiek! Bizony Aggtelek lakóinak sok gondja-baja van e kopár tájjal. Ezt az egész vidéket egyébként ördög- szántásnak. is nevezik. Az elnevezés annyira találó e kietlen köves tájra, hogy még a tudomány is át- vette és általánosította a hasonló jellegű karsztos fel- színek megjelölésére. Nemzetközileg azonban karr- mezőnek emlegetik az ilyen és ehhez hasonló mészkő- vidékeket, melyeknek jellegzetességeit Magyarorszá- gon éppen itt, az Aggteleki-tó partján lehet a legjob- ban tanulmányozni. Hiszen már a barlangban is be- széltem arról, hogy künn a felszínen és a felszín köze- lében képes a víz a legerőteljesebb oldási munkára, az úgynevezett korrózióra. Jugoszláviában, a Dinári- Alpok Karszthegységében és Albániában is rengeteg olyan karrmező ismeretes, ahol a karr-alakzatokat csupán a puszta mészkőfelszínre iáhulló esővíz mun- 86
kaja formálta ki. Azok a karrsziklák azonban meg- lehetősen eltérnek az itteniektől. Az egyes szikla- tömbök borotvaélesek, és mindegyik mészkődarabon jól látszanak a felülről lefelé haladó, egymással pár- huzamos oldási vályúk, amelyekben a kőzet felszí- nére hullott esővíz lecsorog. A mi kanszikláink sokkal gömbölyűbb, dombo- rúbb, apróbb formákat mutatnak, sőt helyenként a kőzetet karvastagságú, máshol ujjnyi vastagságú szép kör keresztmetszetű, kanyargós csatornák fon- ják át. Mintha valami fúrókagyló fúrta volna ki a kemény mészkövet, vagy apró mezei állatok, ürgék és egerek vájtak volna a sziklák belsejébe maguknak járatot. S ezzel máris megismertétek a karrok két legfonto- sabb, leggyakoribb típusát. Amíg ugyanis a jugo- szláviai korróziós karrok valóban csupán az esővíz ha- tására, a felszínen fejlődtek, addig a mi gömbölyű kanjainkat leginkább a humuszos erdei talajréteg alá beszivárgó, szénsavban erősen feldúsult, s egyéb hu- muszsavakat is tartalmazó víz hozta létre. A kőzet csatornái pedig elárulják azt is, hogy a mai kanos formák talajréteg alatti kialakulásának időszakában e tájon még erdők állottak. A fák és bokrok akkor gyökereiket a kőzet repedéseibe mélyesztették, s ez- után a gyökér a szűk repedés falát az erős hatású gyö- kérsavakkal addig tágította, míg a végén létrejöttek a vaskos és kerek csatornák. Nézzetek csak oda, ab- ban a sziklalyukban még mindig felismerhető az egy- kori faóriás korhadó gyökere! 87
Az erdőket az elmúlt századokban a környék lakói vágták ki. Ezek a területek ugyanis valaha nem vol- tak ennyire kopárak. A túlzott erdőkitermelés, a tar- vágás és az erdőtüzek nyomán hirtelen növényzet nélkül maradt, eredetileg is sekély talajú meredek oldalakról azonban igen hamar lehordták az esővizek a termőréteget. A kopárosodáshoz hozzájárult s még ma is hozzá- járul a legeltetés is, hiszen az állatok állandó taposá- sukkal fellazítják a nagy nehezen megkötött sekély talajt. Emellett a kecskék előszeretettel fogyasztják a fás növények zsenge hajtásait, s ezáltal ők is na- gyon rontják az újbóli beerdősülés lehetőségeit. Hogy az Aggtelek-vidéki kopár karrmezők helyein és az egyéb erdőtlen foltokon valaha dús erdők zöl- delltek, arra közvetlen bizonyítékaink is akadnak, így például a Baradla-barlang 1890-ben épült Vö- röstói-bejáratának megnyitásakor, az egykori fény- képek tanúsága szerint, a bejárati dolinában még szép, idős fákból álló erdő állott. Ma ez a töbör erdőtlen, kopár dolina már. EJe hasonló a szomszédos Vöröstó nagyobb kiterjedésű, ma már ugyancsak tel- jesen kopár dolinájának sorsa is. Ott az állatok tapo- sása okozta a nagymértékű és gyors talajlehordást, de még napjainkban is sok helyen fordulnak fel- színre gyökérdarabok a maradék talajból. Most Zoli szélt közbe. — Gyula bácsi az előbb töbröt és dolinát említett. Mi a kettő közötti különbség, s láthatnánk-e mi is efféléket ? 88
— A dolina és a töbör szó egyazon karsztjelenség megjelölésére szolgál. Dolina a nemzetközi, töbör pe- dig a magyar népnyelv által használt kifejezés. Mind- kettő alatt a mészkőhegység felszínének üstszerű, kerek és lefolyástalan nagy bemélyedéseit értjük, a karsztos tálakat. A dolina kifejezés egyébként a szláv nyelvekben völgyet jelent. Nézzetek csak oda, innen a gerincről mindjárt szemügyre is vehetünk egy egész sor dolinát. Jól lát- ható, hogy ezek a tál formájú bemélyedések különböző nagyságúak és mélységűek lehetnek. Ez a legközelebb eső például itt alig tíz-tizenkét méteres átmérőjű, és a mélysége is csupán két-három méternyi, amaz vi- szont ott, távolabb, becslésem szerint már legalább százötven-száznyolcvan méter széles lehet, és a mély- sége is meghaladja a harminc-negyven métert. A dolina a víz mészkőoldó, korróziós tevékenységé- nek legszembetűnőbb tájképi eredménye — magya- rázta Gyula bácsi. — A kőzetrepedéseken beszivárgó víz évezredes oldó munkájával állandóan tágítja, bő- víti a mészkőhasadékok rendszerét. A réteg idővel el- veszti szilárdságát, s a legerősebben megtámadott helyek kőzete lassan roskadozni kezd. Ahol kezdettől fogva is legsűrűbb volt a kőzet repedéshálózata, ott szivárog mélyre a legtöbb vízmennyiség, ott lesz a legnagyobb mérvű az oldás is. Ezek a helyek alakul- nak át tehát idővel dolinákká. De mint már említet- tem, a beszivárgó víz csak a kőzetréteg legfelső húsz- harminc méteres zónájában old, így a töbörképződés is csak erre a felső rétegre szorítkozik. A mélyebb 89
szintekben a dolinák alatt már többnyire épebb kő- zetet találunk. Az eredeti kőzetrések nincsenek korró- ziósán kitágítva, hiszen a víz ott már nem tudja ol- dani a sziklát. Egy régi felfogás szerint a szép sorjában sorakozó dolinafüzérek a beszakadt barlangok vonalát jelzik, ma azonban már pontosan tudjuk, hogy a barlangok- nak és a dolináknak legtöbb esetben semmi közük sincs egymáshoz. Sőt, megállapították, hogy amely területen töbörsorok vannak, ott a barlangok a mély- ben mindig elkerülik e töbrök irányait. Ha jobban meggondoljátok e két karsztképződ- mény kialakulását, akkor ennek a különös összefüg- gésnek mindjárt meg is érthetitek az okát. Ahhoz ugyanis, hogy a barlangot kivájó eróziós vízfolyás megfelelő tágas sziklaalagutat véshessen ki, megfe- lelő szilárdságú kőzetre van szüksége. Ezért nem ala- kulhat ki tágas barlangfolyosó a dolinák mélyén, hi- szen a dolinaövezet ezernyi repedéssel átjárt kőzete nem elég szilárd. Ha a barlangvájó vízfolyás mégis ilyen kőzetrészbe érkezne, a kialakuló üreg már kez- detben újból és újból beomlana, és ez az omladék el- zárná a víz lefolyási útját. Ismerünk természetesen olyan dolinákat is, ame- lyek kivételesen valóban a hegység mélyén levő bar- langok üregeinek a felszíni beszakadásából jöttek létre. Az ilyen dolinák azonban nagyon jellegzetesek, és eltérnek az itt látott úgynevezett roqyásos töbröklől. Legfőbb jellemzőjük az, hogy az oldalaik egészen függőleges sziklafalak, s ennek következtében a felső 90
perem átmérője a legtöbbször nem szélesebb a fenék átmérőjénél. De a karsztvidékeken az ilyen szakadékdolina rop- pant ritka jelenség, annyira, hogy hazánkban nem is fordul elő. A jugoszláviai Karszthegységben, vala- mint a csehszlovák karsztokban azonban egy-két he- lyen mégis található. A Brünn közelében levő gigan- tikus Macocha szakadékot és a jugoszláviai Matavum községnél nyíló híres Skocijáni-szakadékot szokták ennek a típusnak iskolapéldájául megemlíteni, de ha- sonló beszakadással jött létre a Szilicei-jegesbarlang jókora sziklaverme is, sőt talán még az úgynevezett zsombolyok egy része is. A zsomboly szó egyébként aknabarlangot jelent, tehát olyan kútszerű, függő- leges kifejlődésű barlangot, amelybe csak kötéllel vagy hágcsóval lehet leereszkedni. De vajon miért is- merünk oly kevés szakadékdolinát akkor, amikor a hasonlóan képződő zsomboly a karsztvidékeken egé- szen általános és gyakori barlangtípus ? Tudnotok kell, hogy a zsombolyok nagy része egé- szen más módon képződött. Az aknabarlang vagy zsomboly elnevezés ugyanis csak alaktani meghatá- rozás, amely nincs tekintettel a függőleges vagy közel függőleges kútbarlangok esetleg különböző szárma- zására. Mi hát az igazság? Ezeknek az üregeknek jelentős hányada eredetét illetően régi víznyelők kürtője vagy egykori források, nemritkán hévizek felszínre törési csatornája, sőt gyakran a szilárd kőzetburok- ban ható hegyképző erők és mozgások hatására ki- 91
alakult úgynevezett tektonikus hasadék, nyílás. Ki- alakulásuknak ilyenkor semmi köze sincs a karszt nagy barlangjainak beszakadásához. A legtöbb aknabarlang csak néhány méternyi szé- lességű, de igen nagy mélységű szakadék. Egy-két zsombolytúra után majd magatok is rájöttök, hogy nem is lehetne az ilyen keskeny üregek képződését alulról fölfelé ható beszakadásokkal, fokozatos tetÖ- beomlással megmagyarázni. Most azonban térjünk vissza ismét a szemünk előtt fekvő tájhoz, hiszen rengeteg ismeretlen, érdekes kérdés vár még itt is megfejtésre. Mit gondoltok például annak a víznek a sorsáról, amely egy-egy nagyobb felhőszakadás idején ide a dolinák területére hull le? Jó, jó, leszivárog, hiszen a felszínen nem is folyhat el sehova, de azután a mély- ben mi lesz vele? Azt mondottuk, hogy a nagyobb mélységekben ez a víz már mésszel telítődik, s így nem képes üreget tágítani, oldani magának. Ott ma- rad tehát valahol a hegység belsejében időtlen időkig? Természetesen nem. A mészkőzetben mindenütt és mindig vannak rejtett repedések, úgynevezett litok- lázisok. Ezek mentén a víz a reá nehezedő újabb víz- mennyiségek hatására lassan továbbmozog, mindig abban az irányban, amerre a legkönnyebben tud ha- ladni, amerre a legkisebb ellenállást kell leküzdenie. Ha valahol egy barlangalagút van jelen, akkor a bar- lang irányába, ha nincs barlangalagút, akkor a leg- közelebbi mély völgy talpához áramlik, s forrásként ömlik a felszínre. A barlangrendszerekben ez a víz 92
táplálja mind a cseppköveket, mind pedig a belső apró karsztforrásokat. Láttuk már, hogy a barlang szabad levegőjével érintkező karsztvíz azonnal leadja a levegőnek szén- savfelcslegét, s az oldott mész nagy részét lerakja, cseppköveket épít fel. Ha azonban nincsen a karszt mélyén ilyen nagy légterű barlang, a karsztvizek az oldott fölös mésztartalmat csak akkor tudják ismét lerakni, amikor a forráson át a felszínre ömlenek. Az ilyen karsztforrások völgyében azután roppant nagy- arányú mésztufadombok keletkeznek, amelyek tehát jelenlétükkel azt is elárulják, hogy az őket lerakó vízfolyás föld alatti szakaszában nincsenek tágas és szabad légterű barlangalagutak. A karsztok nagy eróziós barlangrendszereinek igen sok nyoma van a föld felszínén, hiszen a barlang nem elszigetelt, önmagában álló föld alatti természeti kép- ződmény, hanem a karszt egészével és távolabbi kör- nyezetével áll szoros egységben. A barlang kifejlődése így egész sereg külszíni jelenség kialakulásával jár együtt, s fordítva: a külső táj bizonyos jelenségcso- portjainak előfordulása a barlang jelenlétét árulja el nekünk. Egyik legfontosabb ilyen kapcsolat a barlang és a felszíni táj között a víznyelőknek vagy tudományos műszóval kifejezve, a ponoroknak a jelenléte. Víz- nyelőnek azokat a pontokat nevezzük, amelyeken át az addig felszínen folyt patakok vize eltűnik, és a a karszt mélyén folytatódik. Bizonyos értelemben az egész karsztvidék mészkő- 93
felülete is nagy, kiterjedt víznyelő, s még inkább an- nak tekinthetők ezen belül a dolinák, hiszen az ide- került víz belőlük is a föld alá folyik. Mégis, a víz- nyelőt, a ponort emlegetve, elsősorban csak az olyan nyelőpontokra gondolunk, ahol egy idegen, nem karsz tos térszínnek vízfolyásai tűnnek cl a mészkő-karszt- ha. A ponor tehát egyben a két kőzetterület határ vonalát is jelöli. Tudjuk, hogy felszíni vízfolyások áradások alkal mával rengeteg lebegő és görgetett szilárd hordalék- anyagot szállítanak magukkal, s így a barlangkiala kítás döntő tényezői. Igen ám, csakhogy az cróz.iós hatású vízfolyás nemcsak a föld alatt vés medret, hanem künn a felszínen is, a ponor előtti völgysza- kaszban. Ez magától értetődik, hiszen ott ugyanaz a vízmennyiség, ugyanazzal a törmelékkel dolgozik, mint később a barlangi szakaszban. így tehát a po- norba torkolló vízszállító völgynek ugyanolyan tá- gasnak, fejlettnek kell lennie, mint a folytatását ké- pező rejtett barlangalagútnak. Más szóval ez azt jelenti, hogy ha megmérjük valamely víznyelőhöz tartozó felszíni vízvezető völgy bevágódásának, szé- lességének és mélységének méreteit, abból a csatla- kozó barlangfolyosó fejlettségére, magasságára és méretére vonhatunk le biztos következtetést. Az ilyen számításoknál persze nem helyes a kinti méreteket egyszerűen átvetíteni az ismeretlen föld alatti szakaszra. A víznyelőhöz vezető felszíni meder- szakasz ugyanis nem mészkőből áll, tehát másképpen formálódik az ugyanazon eróziós koptatási erőha- 94
tásra, mint a barlangfalat alkotó mészkő. Lehetséges, hogy a mészkőnél sokkal keményebb nem karsztos kőzetről, például gránitról vagy andezitről van szó, amelyben a barlangméreteknél kisebb arányú felszíni völgyalakzat fejlődhetik. Itt az aggteleki mészkő- hegyekhez viszont aránylag puha, laza szerkezetű agyagos kavicsüledékek csatlakoznak. Ebben a kő- zetanyagban sokkal szélesebb és fejlettebb völgyeket erodálhatnak ki az árvizek, mint amilyen méretűek a hozzájuk tartozó barlangfolyosók. A kutatóknak tehát a pontos eredmény érdekében, a víznyelővöl- gyek méretein kívül esetről esetre meg kell határoz- niuk a nem karsztos kőzetanyagnak a mészkőéhez viszonyított úgynevezett kopási együtthatóját is. És még valami nagyon fontosat: a víznyelőhöz csatla- kozó nem karsztos térszínnek felszíni vízgyűjtő terü- letét is. Mindezek persze elég bonyolult számítások és mé- rések, de belőlük felbecsülhetetlen értékű barlang- kiszámítási módszer került a kutatók kezébe. De ha már itt tartunk, hadd beszéljek még néhány ugyancsak rendkívül fontos és megbízható eredmé- nyekre vezető tudományos eljárásról, amelyek segít- ségével kutatóink az ismeretlen barlangjáratokról kapnak értékes adatokat. Talán legfontosabbak a for- rásoknál elvégezhető úgynevezett komplex áradás- észlelések. Egy heves és áradást előidéző felhőszakadás után azonnal hozzá kell látni a forrás vízhozam-változá- sainak és a víz kémiai változásainak az egész áradási 95
időszakon át tartó pontos méréséhez. Áradáskor ugyanis a vizes barlangokból kilépő karsztforrások vízhozama a víznyelőkbe ömlő megáradt patakok miatt hirtelen megnő. A víz azonban még hosszabb- rövidebb ideig megtartja eredeti kémiai összetételét, hiszen a más kémiai összetételű áradmány víznek előbb ki kell szorítania maga elöl a barlangban korábban benn tárolódott teljes vízmennyiséget. így a folyama- tos vízhozam és a víz kémiai összetételének megfigye- lésével meghatározhatjuk az ismeretlen föld alatti rendszer teljes víztároló térfogatát. Ebből az adatból viszont már kiszámítható a barlang teljes üregtérfo- gata is. Szerepet játszik a még ismeretlen barlangok nagy- ságrendjének megítélésében a barlangból származó léghuzat ereje is, ha ezt sikerül valamilyen keskeny sziklarepedésnél megmérni. Ugyanígy a forrásszájon át felszínre sodort törmelékanyagok, kavicsok és homokszemek is becses útmutatók lehetnek, hiszen minél nagyobb a méretük, annál jelentősebb a bar- langalagút szélessége. A tapasztalat szerint a kettő- négy centiméteres átmérőjű kavicsok jelentkezése kö- rülbelül nyolc-tíz méteres folyosószélességre utal, a 0,5—1 centiméteres nagyságrendű kavicsszemekből pedig egy-két méter szélességű folyosóra lehet követ- keztetni. Persze vannak még egyéb módszerek is, amelyek- kel a barlangkutató szakemberek dolgozhatnak, de túl sok időt venne igénybe a részletezésük. Csak még egy fontos dologról, a vízfestésekről kell megemlékez- 96
nünk, hogy legalább a legjelentősebb tudományos barlangkutatói módszerekkel tisztában lehessetek. S minthogy tegnap azt hallottam, hogy éppen most fo- lyik egy kísérlet a Komlós-forrás vízrendszerével kap- csolatban, javasolnám, hogy most induljunk mi is e szép fekvésű jósvafői karsztforráshoz! A Komlós-forrásnál a fiúk meglepődve látták, hogy smaragdszínű víz áramlik fel a föld mélyéből! A forrás medencéje előtt pedig egy fiatalember tevékenyke- dett. Azonos időközönként mintát vett a vízből, s azt egy magas és karcsú üveghengerbe öntötte. Azután a hengert odaállította a többi üveghenger elé, mintha csak a vízmintákat akarná összehasonlítani. Gyula bácsi régi jó ismerősként rázta meg a fiatal kutató kezét, s nyomban érdeklődni kezdett arról, hogy mit tudtak meg eddig a vizsgált vízrendszerről? Majd odaintette a fiúkat is: — Figyeljetek reám, érdekes dolgokat mondok el. Amit itt látunk, nem egyéb, mint az úgynevezett járat jellegkutató vízfestés eredményeinek összehason- lítása. Hogy ez a kifejezés meg mit jelent? Mindjárt meg- magyarázom azt is. Előbb azonban el kell monda- nom néhány alapvető tudnivalót a vízfestésekről álta- lában. Már régóta használják a vízfestési vagy vízjelzési eljárásokat a karsztkutatói gyakorlatban. Tudomá- som szerint legelőször A. Knop végzett fluoreszceinos vízfestést, amikor a Luna folyó vizét festette meg a Bádeni Nagyhercegség területén 1877-ben. A meg- 7 Jakucs 97
festett víz azután a Rajnába ömlő Aaehban bukkant a napvilágra. Ez a vízfestés 12,5 kilométer hosszúságú rejtett föld alatti folyóösszeköttetést mutatott ki, s így — tekintettel a nagy távolságra — méltán keltett feltűnést és meglepetést, s ráirányította a kutatók figyelmét a vízfestési eljárások alkalmazására. Azóta a vízjelzések már általánossá váltak a karszt - kutatói gyakorlatban, s rendszerint olyan alkalom- mal használják, amikor egy víznyelő és egy forrás kétséges összefüggését kell kideríteni. Az összes vízjelzési eljárás lényege abban áll, hogy a víznyelőben eltűnő vizet nagy hígításban is könnyen kimutatható anyaggal jelöljük meg, majd a terület valamennyi szóba jöhető vízfelbukkanási pontját fo- lyamatosan figyeljük mindaddig, ameddig a jelzett víz valamelyik forrásban ismét napvilágra nem kerül, így a víznyelőnek és a forrásnak hidrológiai össze- köttetését bizonyítjuk be. Rengeteg különböző vízmogjclölő anyag áll rendel- kezésünkre, amelyek közül tetszés szerint válogat- hatunk. Az összes vízjelzési módokat három csoport- ra szokták felosztani: az úgynevezett vegyes eljárá- sok, az elektrolitok és a vízfestékek használatára. A vegyes eljárások csoportjába tartozik többek kö- zött a zabpelyva, bizonyos virágporok és spórák, pél- dául likopódium (korpafű) spóra, meghatározott bak- tériumok, szagos folyadékok, radioaktív sugárzó anyagok, sőt néha egyes jellegzetes állatfajták (halak, az illető vízben nem honos apró rákok, kicsiny vízi élőlények) tömeges betelepítése. 98
Vízjelző anyagokként való alkalmazásuk előnye, hogy a forrásoknál nem kell állandó megfigyelő szol- gálatot tartani (kivéve a radioaktív sugárzó anyagok és a szagos anyagok használatakor), hanem többnyire elég megfelelő planktonhálókat kifeszíteni a gyanús vízfelhukkanások útjába. Az ezekben felgyülemlett különféle vízihordalékok között szerencsés esetben kimutathatjuk a vízjelzésre használt virágpor sze- meit, a zabpelyvát, a spórát, vagy esetleg az apró álla- tok néhány példányát. Mivel e vízjelzők aránylag nagyméretűek, a forrás- ban való megjelenésükből megállapítható az is, hogy a megtett föld alatti úton sehol sem állt a víz útjába kavicsos vagy homokos szűrőréteg. A Timavo folyó föld alatti hálózatát az olaszok annak idején jelzett hátuszonyú angolnákkal vizsgálták ki, s az eredmé- nyes kísérlet mindjárt azt is bizonyította, hogy a jel- zési helytől a negyvenegy kilométerrel távolabb fekvő észlelési pontig mindvégig legalábbis akkora méretű járatok léteznek, mint amekkorák az angolnák vol- tak. A karsztkutatási gyakorlatban azonban e szilárd anyagokkal végezhető kísérletek egyre inkább hát- térbe szoruhiak, előfordulhat ugyanis, hogy a spórák ’és egyéb úsztatott anyagok még a barlangban leüle- pednek vagy kirakodnak a víz partjára, s a kísérlet sikertelenné válik. Az állatokkal is megtörténhet, hogy a számukra idegen környezetben elpusztulnak, vagy megtelepszenek valamelyik barlangi medence fenekén, s nem mozognak úgy a vízben, ahogyan azt 7* 99
a felszínen megismert szokásaik alapján elvárnánk tőlük. Majdnem minden vidéken, ahol víznyelők és karszt- források vannak, találkozhatunk az úgynevezett ka- csamesével is. Eszerint valaki valamikor a barlangba vagy a víznyelőbe kacsát engedett be, s az állat ké- sőbb kiúszott a föld alól egy forráson vagy forrásbar- langon át. Persze ez lehetetlen. A kacsa — az olaszok ezt kísér- letileg is beigazolták — a sötét barlangban mindig két- ségbeesett jajveszékeléssel kievickél a vízből, és a legelső alkalmas helyen partra kapaszkodik, hogy azután mindaddig a falhoz lapulva vesztegeljen ott, ameddig segítségére nem jönnek, vagy pedig éhen nem pusztul. A vegyes vízjelzési eljárások közül kétségtelenül a radioaktív oldható sókkal történő vízjelzések a leg- használhatóbbak, ezeknek az alkalmazásával azon- ban nagyon kell vigyázni. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a sugárzó anyag nem hígul fel eléggé a föld alatti járatban, sőt a barlang kezdeti szakaszá- ban akár töményen is lerakodhat az anyag egy része, s ez az esetleges későhhi feltárás során könnyen sugár- veszélyessé teheti a rendszer egyes szakaszait. Elő- fordulhat azután az is, hogy a sugárzó anyag a bar- lang valamelyik víztároló medencéjében megreked, s ott hosszan tárolódik, esetleg hónapokon át is, mind- addig, amíg egy nagy felszíni eső vagy hóolvadás víz- tömege tovább nem mossa onnan a sugárzóvá tett vizet. Ilyenkor bekövetkezhet az az eset, hogy a for- 100
rásban akkor jelenik meg a sugárzó víz, amikor senki sem számít reá, és már megszüntették a forrásvízre a kísérlet idejére érvényes felhasználási tilalmat. A különféle sugárzások egyébként a barlang élővilágá- nak fejlődésében is előidézhetnek természetellenes el- változásokat, amik később esetleg megtévesztő ered- ményekre vezethetik a kutatókat. Az osztrák barlangkutatók által újabban elősze- retettel használt likopodium-spórák alkalmazása is meghatározott körülmények között megtévesztő ered ményeket szolgáltathat. Van erre egy igen jellemző példa: az osztrák F. Bauer például a Bükk-hegység- beli Pénzpataki-víznyelő barlangban végzett 1960- ban likopodiumos vízfestést, amikor a festést követő időszakban az észak-bükki Margitforrásban kihalá- szott spórák alapján azt gondolták — hibásan —, hogy a Pénzpataki-víznyelő vize a Margitforrással áll összeköttetésben. A később Szilvássy Gy. által elvég- zett fluoreszceinos festés ugyanakkor meggyőzően be- bizonyította, hogy a víznyelőben elnyelt víz a hegy- ség másik szélén, a lator-úti Vízfő karsztforrásában bukkan ismét felszínre. A Bauer-féle hibás észlelésnek minden bizonnyal az volt az oka, hogy a Margit- forrás Létrástető környéki vízgyűjtőjén szabadon termő likopodium-spórák kerültek a vízbe. Az elektrolitokkal történő vízjelzés legismertebb módja a közönséges konyhasóval végzett eljárás. A konyhasó ugyanis a vízben még igen erős hígítás mel- lett is kimutatható mind kémiai módszerekkel, mind pedig elektromos ellenállásmérő műszerekkel. Nagy 101
előnye ennek az eljárásnak, hogy a konyhasó arány- lag olcsó és könnyen beszerezhető vegyszer, hátránya viszont az, hogy nagy mennyiségeket kell belőle fel- oldani, s így a helyszínre szállítani. Figyelembe kell venni ugyanis azt, hogy a természetes karsztvizek konyhasó-tartalma elérheti néha a literenkénti tíz milligrammot is. Olyan adagokkal kell tehát dolgozni, amely az elképzelhető legnagyobb felhígulás esetén is legalább tíz milligrammos nagyságú oldat-tömény- ség növekedést idéz elő a forrásnál. Az elektrolitok ellenőrzése a felbukkanásoknál álta- lában nehezebb, mint a színes festőszereké. A festett vizet ugyanis mindenki jól látja. Az elektrolitok alkal- mazásának hátránya még az is, hogy a kémiai észle- lésük sok és gondos munkát igényel. A karsztkutatások gyakorlatában tehát mindmáig a vízfestékek a legjobban bevált vízjelző szerek. Ezek közül is legelsősorban a fluoreszcein Ez a szer- ves vegyszer vízben és különösen a lúgos oldatokban pompásan feloldódik. Érdekes, hogy szilárd állapot- ban még vörös színű a festék, de oldott állapotban már pompásan fluoreszkáló zöldet ad. Lúgos kémha- tású oldatban a fluoreszkálás és a színeződés sokkal nagyobb. Ezért a fluoreszceint a víznyelőbe vagy a barlangi patakba való beöntés előtt tömény szalmiák- szeszben szokták feloldani. A barlangban végzett fes- tésnél azonban ezzel az oldattal óvatosan kell eljárni, szűk és rosszul szellőzött helyen ugyanis az ammónia gáza mérgezést okozhat. Egyébként a fluoreszcein a legérzékenyebb vízfesték, hiszen egy kilogrammnyi 102
mennyisége negyvenezer köbméter vizet fest meg jól észlelhető zöldre. A fluoreszcein mellett gyakran használt festék- anyag a fukszin is. A fukszinsavnak bizonyos előnye van a fluoreszceinnal szemben. Kémiailag ugyanis ellenállóbb, és a festőképessége is mindig regenerál- ható ecetsav hozzáadásával. Ez a festőanyag azon- ban kevésbé színező. Hogy ugyanazt az eredményt elérjük, tízszer annyi fukszint kell felhasználni, mint fluoreszceint. A fluoreszceinon és a fukszinon kívül egyéb szerves festékeket, például eozint is alkalmazhatunk, kisebb távolságú, mindössze pár száz méteres összefüggések kimutatására pedig gyakran jól beválnak a közönsé- ges piros tinta, a vörösvérlúgsó, s más színes oldató vegyszerek is. Fontos szabály, hogy a festőanyagot mindig folyó- vízbe, és nem szivárgó vízbe öntsék. így nem állhat fenn az a veszély, hogy már kezdetben hetekre meg- akad a festőanyag haladása. A festék beöntése után pedig az összes szóba jöhető vízfelbukkanások megfigyeléséről gondoskodni kell. Az első napokban minden gyanúba jöhető vizet há- rom óránként meg kell nézni, a következő napokban azonban már napi három mintavétel is elegendő. Egy hét múlva pedig a festék már legalább tizenkét órán át jelentkezik, azaz két mintavétel is elegendő na- ponta. Kitartónak kell lenni azonban, mert a kísérlet esetleg hónapokig is eltarthat. Jegyezzétek meg jól, hogy semmi sem olyan sze- 103
szclyes, mint a karsztos terület mélységbeli vízrend- szere. Nyáron és ősszel a hozamok jelentéktelenek lehetnek, és a festék, miután megakadt a nagy terje- delmű víztükörben, nem halad előre. Jön azonban egy zivatar, és most egy nap alatt nagyobb utat tesz meg, mint azelőtt hetek, sőt hónapok során. Most pedig néhány, a legutóbbi évtizedben kidol- gozott hazai módszerről kell még röviden megemlé- keznem. Említettem ugye, hogy a vízfestésre használható anyagok eltérő módon viselkednek különböző vegyi összetételű vízfolyásokban. A fluoreszcein a lúgos kémhatású, a fukszin pedig a savas kémhatású oldat- ban marad meg hosszú ideig. Ennek a jellegzetesség- nek az alapján, a két festőszer egyidejű alkalmazása mellett a vizsgált és még ismeretlen föld alatti járat bizonyos sajátságait lehet kimutatni. Ha ugyanis egy vízfestés során, ahol egyidejűén használunk fluoresz- ceint és ennek megfelelő tízszeres adagú fukszint, csak a fukszin jellegzetes lilás színe mutatható ki a for- rásban, a járat erőteljes eliszaposodására lehet kö- vetkeztetni. Ilyenkor ugyanis az agyagban végbe- menő vegyi bomlások savas reakciói fokozzák a bar- langi víz szénsavtartalmát. Ilyenkor a barlangrend- szer kedvezőtlen járhatósági viszonyaira, esetleges he- lyenkénti teljes iszapos feltöltésű szakaszaira követ- keztethetünk. Éppen ezért a többfestékes vízjelzé- seket járat jellegkutató festéseknek nevezzük. Ha tehát a vegyes anyagú, de minimális adagú festési eljárás során a fluoreszcein színe nem jelent- 104
kezik, csak a fuksziné, akkor a vízfestést addig ismé- teljük a fluoreszcein adagjának változatos növelésé- vel, ameddig a fukszin mellett megjelenik a fluoresz- cein színe is. Ha ez az eredmény csak 5 : 10 vagy éppenséggel 10 : 10 arányú fluoreszcein-fukszin ke- verékkel érhető el, a barlangfeltárás lehetőségei már kedvezőtlenek. Hát, amint látjátok, a barlangkutatók munkája nemcsak a szifonúszásból meg a kötéllétrán való lég- tornászásból áll. Tanulás, komoly, verejtékes és szí- vós munka nélkül nem lehet tudományos eredménye- ket elérni. 105
MATAVUM1 TRAGÉDIA Aggtelekről visszatérve, a fiúk felkeresték Gyula bácsit egyik este a lakásán, s megkérték őt, hogy me- sélje el valamelyik érdekes barlangi élményét. — 1958 júniusát — kezdte meg elbeszélését a tanár — a világhírű postojnai Karsztkutató Intézet igaz- gatójának, dr. Savnik Románnak a meghívására Jugoszláviában töltöttem, s ezalatt módom volt sze- mélyesen megismerkedni az adriai Karszthegység nagyszerű barlang világával. Sohasem fogom elfelej- teni azt az együttes kirándulásunkat, amelyre június 23-án került sor. Még ma is beleizzad a tenyerem, ha olykor ezzel az utunkkal álmodom . . . A föld legnagyobb méretű barlangalagútjába, a föld alá szorult Réka folyó fenségesen félelmetes szikla- medrébe ereszkedtünk alá. Postojnából Divacsa község vasútállomásáig vil- lanyvonat vitt, alig háromnegyed óráig. Onnét Skoci- janig, illetve ősi nevén Matavumig, a Trieszti-Karszt e kis falujáig az öt kilométeres távolságot gyalogszer- rel, turistaúton tettük meg. A kopár sziklafennsíkon, ameddig a szem ellátott, 106
mintha kihalt volna az élet. A hepehupás, dolinás fehér mészkőtalajt gyéren takarták a sovány, fony- nyadt füvek, és itt-ott silányodott csak szomorúan néhány gyatra csipke- vagy borókáimkor. Az üst- szerű dolinák fenekein kőfalakkal körülbástyázva húzódtak meg a szoba nagyságú kis mezők, a vidék lakóinak egyedüli művelhető területei. A vasútállomástól egyórai gyaloglással egy fenyő- liget szélén épült kilátóhoz érkeztünk. A lenyűgöző látványtól valósággal megtorpantunk. Közvetlenül a lábunk előtt negyven emeletnyi mélységű, mintegy ötszáz méter széles, függőleges falú sziklaszakadék tátongott. Savnik Román erősen belém karolt, ami- kor letekintettem a borzalmas mélységbe. Odalenn egy folyó víztömege dübörgött, és a szálfák csak gyufaszálaknak látszottak a partján. Szédítő méretű ablak ez a nyílás, amelyen át a Karszthegység belse- jébe pillanthatunk alá. A neve: Velike-Dolina. A szakadék túlsó peremén, közvetlenül a sziklafal szélére ragasztva egy apró templomot és néhány há- zacskát láttam. Egyik-másik házat annyira a rémítő sziklasír közvetlen szélére építették, hogy a falat, amely a Velike-Dolina oldaláról megközelíthetetlen, már be se tudták vakolni, meszelni. A házacskák tetőit nagy kődarabokkal nyomtatták le, hogy a bóra, a Karszt vad erejű szele le ne sodorhassa őket. Ezt a különleges településű kis karsztbeli községet hívják Matavumnak. Alatta, a Velike-Dolina mélyén búcsúzik el a napvilágtól Szlovénia egyik legnagyobb folyója, a Réka. Óriási méretű barlangnyílás fogadja 107
itt magába a folyó víztömegét, amely ettől kezdve negyvenegy kilométeres távolságon át a föld alatt folyik. A Trieszttől északnyugatra fekvő Stivannál tenger alatti forrásokban jelenik meg legközelebb a vize. A folyó föld alatti barlangi szakaszát Timavónak nevezi a vidék lakossága, s a mélyben megtett útjá- nak legnagyobb része még ma is ismeretlen. De a Timavo és a Stivani-források összefüggéséről is csak azóta tudunk, amióta az olaszok végrehajtották itt a nevezetes angolna kísérletüket. Talán emlékeztek még rá, hogy erről a kísérletről már aggteleki kirán- dulásunkon beszéltem. Néhány tucat angolnát jelez- tek meg úgy, hogy a hát uszonyukból kicsíptek egy darabot, majd beengedték őket az ismeretlenbe tűnő Timavóba, s ötvenöt nap múlva sikerült kifogni az első jelzett példányokat a Stivani-forrásnál. Óvatosan kerültük meg a mély szakadékot, s a ki- csiny községben felkerestük a barlang vezetőjét. Karbidlámpákat vettünk magunkhoz, majd a Globo- csak-dolina oldalában nyíló mesterségesen robban- tott táróbejáraton át elindultunk a föld gyomrába, hogy belülről is megismerkedjünk a Timavo alagút- jával. Kísérőm a lejtősen ereszkedő táróból hamarosan bevezetett bennünket a „Tiha-jama” (Csendes-bar- lang) folyosójára. Ez a barlangrész a főalagútnak még csak oldalága, mindössze ötszázhuszonöt méter hosszú. Víz nem folyik benne, ezért „csendes” bar- lang. A folyosó és a sziklatermck méretei azonban már itt is meglepőek. Egyik-másik termének nyolcvan 108
méternél is nagyobb az átmérője, s a boltozat kupo- lája is helyenként negyven-ötven méter magas. A barlangban akkor még nem épült ki a villanyvilágí- tás, így lámpáink gyenge világánál inkább csak sej- teni lehetett az üregméreteket. Önkéntelenül az ott- honi aggteleki cscppköbailanggal hasonlít gattam ösz- sze a hatalmas sziklatermeket, de mi tagadás, itt bi- zony terjedelmesebbek a méretek. A fekete éjben elvesző boltozatok felé tíz-tizenöt méter magasságú sztalagmit törzsek meredeztek. Ekkora barlangürege- ket még nem láttam sehol, pedig Közép-Európa sok barlangjában megfordultam. Kísérőim azonban továbbhaladásra biztattak, s rejtelmesen mosolyogtak, előre élvezték, hogyan hat majd rám a barlang főfolyosójának látványa. „Hi- szen ez még semmi — magyarázták szerényen —, ez még csak egy kisméretű oldalág.” Az egyik folyosókanyarulatban azután erős dübör- gés moraja gyökereztette földbe lábamat. A főbar- langból idehalló Timavo harsonája. A barlangról már régebben is olvastam. így nem éreztem magamat teljesen tájékozatlannak. Hanem azért a helyszínen már hihetetlennek tűnt a látvány, és megrázó élmény volt számomra. A zaj nem közön séges vízzúgásra, hanem átható mennydörgésre em- lékeztetett. És ahogy továbbmentünk, még erősebben dübör- gött a sötét birodalom. Már csak kiabálva tudtunk beszélni egymással. Pedig a főágtól, ahol pokoli szik- lamedrében tombolt a Timavo, még mindig messze 109
voltunk. Kezdtem átérezni az elemek gigászi erejét, amely szinte megsemmisítő érzéssel ragadja hatal- mába e barlang minden látogatóját. Később a csúszós járda egyre meredekebben lej- tett, s előttünk egy óriási boltozatos sziklakapu mö- gött fekete bársonyos sötétség vonzotta a tekintetet. Aki sokat járt-kelt a barlangok világában, az tudja, hogy a lámpával be nem világítható nagyságú ter- mekben a fénysugarakat magába nyelő feketeségnek tónusai vannak. Alvilági utunk eddigi szakaszán sora rajzolódott ki a nagyobb termek teteje és oldalfala, de annak a sötétségnek volt valamiféle finom, mély árnyalatú barnás képszerűsége. Itt azonban vaksö- tétté vált a megfeketült tér. így érkeztünk be a matavumi (skocijani) barlang főalagútjába. A méreteket már meg sem tudtam ítél- ni. Lehet, hogy száz méterre volt a másik barlang- oldal, de lehetett akár ötszázra is. A föld alatti folyó dübörgése most már velőtrázó, szülte hegyomlásszerű lett. Az ember úgy érzi, hogy remeg az egész szikla- tömeg, amelynek elképesztő üregéből csak egy függő- leges faldarabot láthattunk. Azt a falrészletet, ame- lyet fölöttünk és alattunk, mintegy húsz méteres su- garú körben egészen halványan bár, de sejtetni enge- dett lámpánk fénye. Most már nem a barlang fenéktalaján, hanem az oldalfalán jártunk. Az utunk egy hajmeresztőén kes- keny ösvény, a függélyes vagy helyenként még ennél is meredekebb sziklafalba robbantva. A falhoz lapul va, óvatosan lépegettünk, bár a mélység felé, amely 110
a másik oldalunkon szakadt alá a heláthatatlanba, volt egy vékony vaskorlátunk is. A szédületes alagút fenekén, alattunk nyolcvan méterrel tajtékzott a Timavo. Vezetőnk olajos papír- csóvát tartott a lámpához, majd ledobta a mélybe. A korláton át óvatosan utánahajolva néztük, amint az égő csóva peregve süllyedt alá, hosszan, s fény- pontja egyre kisebbé lett. Húsz másodperc kellett ahhoz, hogy elérje a Timavo víztükrét. A barlangnak azonban a teteje sem látszott fölöt- tünk. Korábban ekkora üreget el sem tudtam kép- zelni. A skócijani barlang főfolyosójának átlagos ma- gassága száz méter. Hazánk legmagasabb tornyai és templomai, az esztergomi főszékesegyház, a budavári Mátyás-templom is könnyen elférnének benne, több helyütt a debreceni Nagytemplomot (63 méter) kettős tornyával akár kétszer is egymásra állíthatnók hol tozata alatt. Egyáltalán nem hallottuk egymást, bárhogy kia- báltunk. A beláthatatlan kupola által visszavert’és kordába szorított mennydörgés esak fokozta a hely zsibbasztóan félelmetes nagyszerűségét, őszinte elis- meréssel gondoltam azokra a bátor férfiakra, akik képesek voltak megépíteni itt a falba vésett turista- utat. Csöppet sem csodálkoztam rajta, hogy' az egy- mást váltó legkiválóbb alpinista és barlangkutató nemzedékek jó félévszázados szívós munkáját vette igénybe ennek az egy kilométeres ösvénynek a kivá- jása. Az egész barlangóriásból egyébként mindmáig csak 111
öt kilométeres szakasz ismeretes. De a távolabbi, bel- sőbb részekre még nem visz ilyen robbantott sziklaút, oda csak az ,,Alpinisták-útjá”-n juthat el a vállalkozó, Kísérőim megmutatták ezt is: körülbelül méteren- ként kampós acélszögck vannak a sima mészkőfalba vésve, hetven-nyolcvan méter magasságban a zúgó víztükör fölött. Négy kilométer távolságban húzódik előre e rettenetes útvonal, egészen a „Halál tavá”-ig. Azon is túl viszont ember még nem járt a barlang- ban. Hiszen a szögsoron függeszkedve, lámpával, kötelekkel, élelmiszerrel felszerelten a „Halál-tavá”-ig eljutni is emberfeletti sziklamászó teljesítmény, nagy merészséget és szívós kitartást igénylő feladat. Oda- vissza ugyanis az út mintegy három napig tart. A robbantott sziklaösvény a Velike-Dolinában veze- tett ki bennünket ismét a napvilágra. Ott vezetőnk a mohos sziklafalra mutatott. J ókora márványtáblát láttunk a félhomályban. Nevek sorakoztak rajta egy- más után. Nevek és évszámok. A márványlap tetején álló első nevek már elmosódottak. Alul az utolsók még egészen frissek. Nemrégen vésték őket kőbe. A barlangban életüket vesztett kutatók névsora ez, nagy közös síremlék. Nincs alatta eltemetve senki, mert akinek a neve ide került, annak elhantolásáról a Timavo gondoskodott. A kőfaragó mester, aki az első neveket fel véste, már régen elporlott. Utóda ugyancsak felrótt néhány nevet, de aztán ő is csak megöregedett. Ma már az ötödik nemzedék kezében koppan a véső, hely pedig még most is bőven van a táblán. 112
Cigarettával kínáltam meg vezetőnket. Leültünk az itt ni ég Rékának nevezett Timavo part jára pihen ni. Vezetőnk szikár, ráncos arcú öregember volt. So- kat tapsztalt, okos tekintetű, nagyon értelmes, tér mészetcs észjárású matavumi őslakost ismertem meg benne. Amint hosszan, mélyre szívta cigarettája füstjét, felém fordult, és megkérdezte, hogy melyik vonattal kívánunk visszautazni Postojnába? Amikor meg- mondtuk, komótosan előhúzta jókora Doxáját, s tű- nődve nézegette. — Időnk még van. 11a érdekli önöket, s nincs jobb tervük, elmesélhetnék egy régi történetet. A barlang- gal áll szoros összefüggésben. Bólintottunk az öregnek, hogy szívesen hallgatjuk, s kényelembe helyezkedtünk a folyóparti fövenyen. Ő is mellénk heveredett, s azután elgondolkozva, las- san mesélte cl a történetét. Megpróbálom visszaidéz- ni azt, lehetőleg úgy, ahogy ő mondta. — 1902-ben történt — kezdte elbeszélését. — Ak- kor én még tejfelesszájú, nyolcéves kicsiny gyermek voltam. Be Franzot, Ivánt és Karit, akik mindössze néhány évvel voltak idősebbek nálamnál, talán job- ban tiszteltem és becsültem, mint a tulajdon édes- apámat. Kari, Iván és Franz, ők hárman elválaszt- hatatlan jó barátok lettek. Községünk lakói, lehettünk vagy kétszázan, az idő tájt különösen nyomorúságos életmódra voltak kár- hoztatva. A kopár mészkővidék üstszerű mélyedé- seiben, dolináiban ideig-óráig csak annyi termőföl- 8 Jakucs 113
dünk voit, amennyit a hátunkon, esetleg szekérrel odatelepítettünk. Évek múltán aztán ezt is alámosta a sziklahasadékokba az eső. Karlék szülei is nagyon szegények voltak. Franz és Iván apja a közeli Fiume városában dolgozott, Karié pedig Triesztből járt haza, olykor csak félévenként egyszer. A fiúk így korán megtanulták a nehéz min- dennapi élet gondjait. Már nyolc-tíz éves korukban szakszerűen értették, hogyan kell a házak tetőzetét a nehéz horonycserepekkel kifoltozni, ha megrongálta őket a süvítő bóraszél. Franz volt köztük a legkisebb, szőke és kék szemű, vidám tekintetű, igazi kis borzos lurkó. Kari, aki nem- csak magas termetével, de komolyságával és határo zottságával is vezér volt köztük, mindig tudott hár- mójuk számára valami érdekes programot javasolni, amit azután lelkes odaadással közösen hajtottak végre. Egyszer Iván édesapja nagyszerű ajándékkal lepte meg a fiát. Verne Gyula híres könyvét, a Sándor Mátyási hozta el neki A három fiúval ezután nem lehetett bírni. Együtte- sen falták a ritka becsű olvasmányt. Hiszen ez volt kezükben az első niesekönyv, az első regény! Önök bizonyára szintén olvasták a Sándor Mátyásit Külö- nösen önnek kell ismernie — nézett rám az öreg —, hiszen magyar ember volt ő is. Talán emlékeznek arra is, hogy a könyv szerint Sándor Mátyás a szörnyű vár- fogságából végül egy hosszú barlangfolyosón át me- nekült meg. A vártorony villámhárítóján a szakadék 114
lentikére ereszkedve, a megáradt Foiba vizébe zuhant alá, amely aztán a barlangon keresztül a tenger- partra sodorta. Nos, a három ifjú barát sokáig töprengett e fejezet fölött. Az a gondolatuk támadt, hogy a regénybeli Foiba medre a mi eltűnő Rékánk alagútjával azonos. Hiszen számtalanszor hallottuk az öregektől, a tanító úrtól, hogy hasonló mélységű függőleges falú szakadék, mint amilyen ez a mi községünk szélén tátongó Velike-Dolina, nincs is több a világon. Ha pedig ez így van, akkor Sándor Mátyás Matavumban volt bebörtönözve. Ha majd felkapaszkodunk ismét , a községbe, megmutatom önöknek Matavum régi vártornyának a szakadék peremén itt-ott még ma is álló falmaradványait. Karlék éjszakákon át töprengtek. Sándor Mátyás tehát képes volt vaksötétben, egy fatörzsbe kapasz- kodva végigúszni a rejtelmesen zúgó, megáradt föld alatti folyót! Sőt, arra is futotta ereje, hogy a magá- val tehetetlen Báthory István professzort is a leve- gőre emelje. S azután a barlang másik végén, valahol lenn a tengerparton, ismét felszínre jutottak épségben. Miért ne lehetne megismételni ezt az izgalmas uta- zást alacsonyabb vízálláskor, biztonságosan világító fáklyák fénye mellett, méghozzá kényelmes csónak- ban? Izgatottan gondoltak arra, hogy megismerhetik végre a titkok titkát, a hozzáférhetetlennek tartott barlangóriásunkat, amelynek kiterjedéséről, irányá- ról, végéről akkor még annyit sem sejtettünk, mint manapság. B* 115
Én bizony megértem a három fiú gondolkozását — folytatta az öreg. — Ha egy-két évvel idősebb lettem volna, talán én is velük tartok. Úgy rémlik, egyszer magyarázta is nekem Franzi, hogy azok a turisták, akik korábban, messze földekről jöttek felkutatni a barlangot, a saját oktalanságuknak lettek az áldo- zatai. Ők ugyanis sohasem a magától értetődő egy- szerű víziutat választották, hanem a víz színe fölött, a meredek sziklafalon kapaszkodva törekedtek a bar- lang mélye felé. Nem is csoda hát, ha ráfizettek! Hi- szen a barlang sima oldalai annyira meredekek, hogy pillanatnyi megingás, egyetlen meglazuló kő a ka- paszkodó ujjak alatt elég ahhoz, hogy a mélységben száguldó vízárba zuhanjon az alpinista. Akkor pedig kétségtelenül vége. Franzinak ebben igaza volt, és magam is csodál- koztam azon, vajon miért nem próbálkozott eddig még senki sem csónakkal behatolni a barlangba. A fiúk most már nem tudtak lemondani a tervük ről. Igenis, ők hárman lesznek az elsők, akik bejárják Sándor Mátyás alvilági útját, s bebizonyítják a mata- vumi öregeknek, hogy a félelmes hírű barlangot végig lehet csónakázni. És hátha még kincset is találnak a mélyén? Elvégre rablók is ismerhették már a régi időkben a barlang nyitját, s ki a megmondhatója, nem halmozták-e fel kincseiket valamelyik belső üre- gében? Ök hárman igen melegszívű fiúk voltak. Már előre megbeszélték, hogy a talált kincsből nekünk, a többi fiúnak is adnak bőven. 116
Már június 30-án, amikor a felderítést végleg elha- tározták, megfogalmazták az írásbeli eskütételt is. A gyermekes betűkkel vérrel rótt esküszöveget hónapok múlva találtuk meg véletlenül a matavumi templom falának egyik hasadékában. A papírlapon, amelyet a postojnai Karszt Múzeumban őriznek máig is, ez ol- vasható: „Esküszünk Istenre, hogy egymásra jobban vigyá- zunk, mint magunkra. Esküszünk, hogy a talált kincsek felét szüléink és barátaink között osztjuk szét. Esküszünk, hogy a kincsek másik felét igaz- ságosan osztjuk három egyenlő részre. Esküszünk, hogy utunk végén minden holmit, csónakot, evező- ket, vasmacskát, köteleket visszaadunk eredeti tulajdonosának. Esküszünk, hogy felfedező utunk tervéről előre senkivel sem beszélünk. Esküszünk, hogy életünk végéig jó barátok maradunk, mintha testvérek lennénk, és egymáson, egymás családján mindenkor segíteni fogunk. 1902. évben, június 30. Kari Jenko kapitány, az új Sándor Mátyás, Iván Ganter kormányos, Franz Steiner matróz.,, Az előkészületek tovább tartottak, mint ahogy előre számították. Szerencsére Kari kiváló szervező volt, aki alaposan átgondolt mindent, és tervszerűen felkészítette társait is a várható fordulatokra. Min- denekelőtt megfelelő számú világító fáklyáról kellett 117
gondoskodniuk. Ezt saját maguk gyártották faggyú- ból. Gyertyából is beszereztek annyit, amennyi ele- gendő legalább kétnapi világításra. A barlang szája előtt az egyik apró sziklaüreget sze- melték ki titkos raktáruknak. A holmikat már korán idehordták. Iván vagy húsz méternyi erős kötelet tol- dott össze apróbb darabokból, erre erősítették rá a háromágú vasmacskát. Azért volt erre szükség, hogy a barlangban bármikor lehorgonyozhassanak, ha eset- leg majd ki akarnak szállni a partra. Feltételezték ugyanis, hogy a belsőbb szakaszokban okvetlenül kell lennie olyan oldalüregeknek, magasabb partrész- leteknek, ahol kényelmesen kiköthetnek, sőt ked- vükre tüzet is rakhatnak. Nagy mennyiségű fenyő- gallyat cipeltek tehát a hátukon a barlang szájához, és tűzgyújtó kellékekről is gondoskodtak. A csónakot ugyancsak jó előre kiszemelték. Bizonyára ön is tudja uram — nézett rám az öreg —, hogy a Réka folyó, mielőtt itt a föld alá beömölve Timavóvá válik, negyvenhét kilométer hosszúságú szakaszon folyik a felszínen. Vize az 1796 méter ma- gas Sneznik nevű hegytömeg környékéről ered. Nyílt folyású szakaszai mentén a szomszéd községek lako- sai rendszeresen halásznak vizében, s nem is ered- ménytelenül. Nos, az idő tájban innen mintegy hat kilométerre feküdt az a kicsiny folyóparti malom, amelynek tágas és masszív halászcsónakját Karlék megfelelőnek találták. A három fiú, miután mindent előkészítettek a nagy ígéretű föld alatti utazáshoz, izgatottan figyelte nap- iig
ról napra a folyó vízállását. Úgy gondolták, hogy a barlangba csakis a legalacsonyabb vízállás idején tanácsos bemerészkedni. Ilyenkor ugyanis a folyónak a legkisebb a sodrása, s abban bíztak, hogy szükség esetén akár még vissza is evezhetnek. Kari, Iván és Franz újra és újra áttanulmányozták Verne könyvének a barlangra vonatkozó leírását, s egész tervüket arra alapították. A könyv szerint még magas árvízkor is van a víztükör és a sziklamennye- zet között legalább pár ujjnyi levegőréteg. Karlék, akik kicsiny gyermekkoruk óta jól ismerték már a folyó szeszélyes vízjárását, arra számítottak, hogy ezeken az alacsonyabb mennyezetű szakaszokon kis vízálláskor könnyen átsiklik csónakjuk, hiszen a víz tükre ilyenkor a barlang bejárati szakaszán is pár méterrel alacsonyabb szintű, mint esőzések után. Számításaik során azonban egyetlen dologra nem gondoltak soha. Arra, hogy a Verne-féle leírás, amely oly élethűen festette le lakóhelyük környékét és a barlangüreg száját, a barlang ismeretlen belsejéről szólva már nem élethű. Ugyan hogyan is sejthették volna, hogy Verne sohasem járt a Timavo barlangjá- ban? Hiszen Ivánék még azt sem tudták, hogy kü- lönbség lehet egy regénybeli és egy tankönyvbeli ter- mészetleírás hitelessége között. Kari, Iván és Franz addig csak iskolai könyveket olvastak s azt hitték, hogy ami könyvben van leírva, annak úgy kell lenni a valóságban is. Augusztus hetedikén végre Kari kedvezőnek tar- totta a vízállást, s tizedikére kitűzte az expedíció in- 119
dulásának várva várt időpontját. Az időjárás tartó- san száraznak ígérkezett, hirtelen áradástól nem kel- lett tartaniuk. A terv szerint Iván kilencedikén este ment el a csó- nakért. Franz és Kari ezalatt kiszállították a szín- helyre az elemózsiát: juhsajtot, szalonnát és mintegy hat kiló kenyeret. Maguk előtt is restellték bevallani, hogy bizony mindezt otthonról kellett ellopniuk. Alig maradt valami a család számára. Franz elhozta édesapja régi nagy ládáját is. Az apróbb holmit, a gyertyákat és az élelmet, a fáklyák egy részét ebbe csomagolták bele. Elfért a belsejében minden, még szabad hely is maradt benne bőven. Franz szerint ez így volt jó, mert legalább lesz mibe tenni a kincseket. Egy ásót és egy csákányt Kari hozott otthonról. Este tíz óra volt. A két fiú itt ült a Velike-Dolina fenekén, a Réka folyó partján rakott apró tábortűz- nél. Megbeszélték, hogy megvárják Ivánt a csónak- kal. Majd csak azután mennek haza nyugovóra, ha minden helyben lesz a másnap kora reggelre terve- zett induláshoz. Nézzenek csak föl a magasba, Román úi! E száz- hatvanöt méter mély függőleges sziklaverem sima kő- falai akkor komoran sötétlettek az éjszakában. Fejük fölött csak kicsiny darabot láthattak a fiúk az égbolt- ból. Nem voltak távol otthonuktól, hiszen a község közvetlenül a szakadék peremén épült fel. Mégis úgy érezték, hogy ez a kétszáz méter, ami közéjük és a szülői ház közé emelkedik, a világ két végét jelenti. 120
Odafenn egy-egy kutya elnyújtott ugatása zavarta csak a tücskök egyhangú éjszakai muzsikáját, ide- lonn a lábuknál harsogott a titokzatos Réka. Odafenn három kis ablak kivételével minden ház sötét volt, három édesanya várta haza aggódva a fiát. Úgy tudták, hogy az erdőn járnak fáért. Odafenn Kari anyja fázósan húzta össze magán fekete kendőjét. Lejjebb csavarta a petrólámpa láng- ját. Idelenn Kari hanyatt feküdt a tűznél, és azon gondolkozott, hogy nem ártana még vagy két szál jó erős és hosszú botot is faragni. Fenéktapogatónak, sőt evezőpótlónak hasznos lehet olykor. Odafenn Iván anyja kendőt takart a kihűlt vacso- rára, hogy ne döngjék a legyek már annyira. Ma este háromszor is felmelegítette, de azután újból csak le- vette a tűzről. Idelenn talpra ugrott a két fiú. Meg- érkezett Iván. Alighogy partot ért a csónak, Iván Franznak dobta a kötelet, majd sebesen kiugrott belőle a laza föveny- re. Meg sem várta, míg Franz a csomózással elkészül, félrevonta Karit, s izgatottan súgott valamit a fülébe. Kari, a kapitány egy pillanatra megmerevedett, de azután felcsillant a szeme. Barátságosan verte vállon Ivánt. — Ezek szerint tehát nem várhatunk holnapig. Azonnal behajózunk, s késedelem nélkül indulunk! Nem kockáztathatjuk, hogy éppen most leplezzenek le! Egyetértesz Iván? Iván még mindig izgatottan törölgette ingujjával homlokát. 121
— Indulnunk kell, Kari, mert nincs más választá- sunk. A barlangba biztosan nem jönnek utánunk. Ezen azután mindketten jót nevettek. A hir hallatára, hogy a malmos észrevette a csónak elkötését, s a folyóparton Iván nyomába szegődött, a kis Franz örökvidám kék szeme tágra kerekedett. Tanácstalanul pislogott hol Karira, hol Ivanra, s nem kis megerőltetésébe tellett, hogy el ne sírja magát. — Hát akkor ma éjjel már nem alszunk semmit? Igazán azonnal indulnunk kell? — Ha a malmos szaladva teszi meg az utat, leg- feljebb tíz perc lehet az előnyöm — válaszolta Iván, s máris futott a sziklaraktárhoz a csomagokért. Kari összevonta a szemöldökét. Nyugodt bizton- sággal tekintett a tétova Franz szeme közé. De a hangja éles volt. — Eriggy az anyádhoz pityeregni! Ne tarts fel ben- nünket! Most még hazamehetsz. Franz nagy üggyel-bajjal lenyelte a gombócot, ami a torkát szorította. — Maradok és megyünk. Megígértem. Öt perc sem telt bele, a csónakba került minden. A ládát a csónak farába rakták. Itt foglalta el kormá- nyosi helyét Iván is. Keze ügyébe volt előkészítve a háromágú horgony. A horgony kötelének másik vé- gét hozzáerősítették a csónak farkarikájához. A hajó közepén halmozták fel a fenyőgallyakat. Itt ült Franz is. Neki kellett az evezőket kezelnie. Kari, a kapitány még nem ugrott a ladik orrába. Lángra lobbantotta fáklyáját, majd a folyópart egyik 122
bokra alól különös kis lapos tutajt húzott elő. Három gyertyaszálat gyújtott meg, s ezeket ráerősítette a kis deszkalapra. Iván és Franz megdöbbenve nézték, az jutott eszükbe, hogy a kapitány áldozati gyertyát gyújt hármójuk lelkének üdvéért. Karion azonban nem látszott áhitat. Rábocsátotta tutaját a folyó sodrára, majd sebesen a csónakba ug- rott. Fürgén bogozta ki a rögzítő kötelet, majd ami- kor a gyertyák már mintegy harminc-negyven méter- nyire távolodtak a barlang, mélyébe, ellökte a csóna- kot is a parttól. Érces hangon igyekezett kiadni az első kapitányi parancsot. — Arra ügyelj az evezéssel, Franz, hogy a tutajt mindig azonos távolságon kell követnünk! Te pedig Iván, azonnal ereszd le a horgonyt, ha a gyertyák előt- tünk kialudnának! A Timavo folyó a barlangnak ezen a legelső sza- kaszán nyugodt, csendes folyású. Fodrozódó víztük- rében táncolva csillogott a három gyertyaláng. A fiúk jóformán fel sem fogták, hogy máris a barlangban hajóznak. Kari fáklyájának fénye ugyanis nem tudta bevilágítani a fejük fölé boruló nagy magasságú szik- laboltozatot. A rőtvörös fáklyafények csak az oldal- falakon csillantak meg olykor, ha a csónak egyik vagy másik oldalon közelebb került hozzájuk. Ilyenkor figyelhették meg a tovatűnő sejtelmes sötét szikla- alakzatokon, hogy evezés nélkül is gyorsan haladnak előre. Az út nyugodtságát most még semmi sem zavarta. 123
A bejárati barlangkapunál zúgó vízmoraj hangja el- csendesedett, s csak valami megmagyarázhatatlan zizegve súrlódó hangot hallottak. Karlék olyan terü- letre érkeztek, ahol előttük még nem járt élő ember. Mire a molnár a barlangig érkezett, már csak gyé- ren parázslót! a hamvadó tűzrakás. Elkeseredve fújta ki fáradtságát, s arra gondolt, hogy a csónakkal vala- hol a túloldali parton köthettek ki. Elhatározta hát, hogy a barlangbejárat fölött átmászik a másik partra, s azt is végigkutatja visszaútban. Biztosra vette ugyanis, hogy csónakját ott megleli. Arra még csak gondolni sem mert, hogy valaki azt esetleg a bar- langba vitte magával. Szegény öreg molnár! Ezen az éjszakán ő sem aludt ágyban. Minthogy a túlpartot is hiába böngészte vé- gig a malom vonaláig, szabályszerűen ottrekedt. Most azután választhatott: vagy keresztülússza a folyót, vagy ő is elköti valaki másnak a csó- nakját. A molnár becsületes ember volt. Nem nyúlt a másé- hoz. De úszni sem tudott. Fáradtan leült hát a partra, tenyerébe támasztotta a fejét, és onnan nézte elgon- dolkozva a túloldalt. Idegenvezetőnk itt hirtelen megállt az elbeszélés- ben. Újból előhúzta óráját, majd megdöbbenve ránk nézett, és fürgén talpra ugrott. — Bocsássanak meg nekem, nagyon elbeszéltem az időt. Azonnal indulniuk kell, mert elmegy a vonat- juk. Későbbi vonat pedig nincs. Látják, ilyen az öreg- ember. Csak beszélek, beszélek, és nincs se hossza, se 124
vége. Igazán nagyon restellem, hogy most miattam szaladniuk kell az állomásig. Savnik Román már nyilván többször is hallhatta a három fiú történetét, mert azonnal talpra ugrott, és készülődött az elinduláshoz. Én azonban sehogy sem tudtam megelégedni a befejezetlen elbeszéléssel. — Már bocsásson meg, kedves barátom, de így képtelen vagyok elrohanni innen. Legalább azt mond- ja még el, mi lett a gyerekek sorsa? Öreg vezetőnk rosszalló fejcsóválással nézett a föld- re, s csendesen csak annyit jegyzett meg, hogy ennek a történetnek senki se mondhatja el a folytatását. Majd hozzátette: — Uram, ön most már ugyanúgy ismeri a barlang bejárható részét, mint én magam. Hallotta odabenn a belső vízesések hangját. Huszonöt vízesés sorako- zik egymás után. Ezeken még alacsony vízálláskor sem lehet visszaevezni. Hogy mi történhetett velük? Hát mi is történhetett volna? Tíz napig várt Mata- vum valami csodára. Tíz nap múlva megkértük a kő- faragót, hogy ne számítson díjazást a munkájáért. Rendes ember volt ő. Megcsinálta ingyen. Most kezdtem csak alaposabban szemügyre venni a sima márványtáblát. Valóban, a névsor közepe tá- ján ott olvasható a három név: Franz Steiner Iván Ganter Kari Jenko (1890—1902. augusztus 10.) (1888—1902. augusztus 10.) (1887—1902. augusztus 10.) ]25
Savnik Román már előreindult a meredek kapta- tón. Most már én is utána siettem. Még a turisták szá- mára vágott keskeny lépcsősoron is nagyon nehéz volt kikapaszkodnunk innen a pokolból. . . A pokol szót használtam? Talán nem is véletlenül tettem. Mert pokol kétféle létezik: a tűz és a víz pokla. A mitológiai, a bibliai és az egyéb fantáziaszülötte poklokat a tűzhányók vörösen izzó krátertavaihoz szokták hasonlítani. Bizonyára azért, met a tűzhá- nyók iszonytató jelenségeit évezredek óta ismeri az emberiség. A tűz poklánál azonban sokkal borzalma- sabb, ismeretlenebb és félelmetesebb a másik pokol, a víz pokla. Veszélyesebb, megejtőbb is, mert míg a tüzes kráterről minden élő tudja, hogy a halál hordo- zója, addig a víz alvilága csábító, vonzó ígéretű, és úgy ragad karjába, hogy előre nem is sejteti szán- dékát.
TARTALOM S. O. S.! . . 5 költi alatti világ......................1- Cssppkövek és ősemberek................3'1 Elet a barlang mélyén .................6*5 Színes vizek nyomában.................. 83 Matavumi tragédia......................106