Eurábia
Sabatina James
Művelt Nép (2017)
Címke: Politika, Iszlám
Politikattt Iszlámttt
Iszlámoktatás a német iskolákban. Nyilvános felhívások a
máshitűek megölésére. A sáría németországi bevezetésének
követelése. Mekkora veszélyt jelentenek a valóságban a radikális
iszlamisták a demokráciára, az európai jogrendre?
Sabatina James, a muszlim családba született keresztény aktivista
könyvében
felhívja
a
figyelmet
a
korlátlan
tolerancia
következményeire, s magas színvonalon, mégis érthetően
magyarázza el, hová vezethet a meggondolatlan cselekvés.
Sabatina James 1982-ben Pakisztánban született, muszlim
családban. 10 éves korában a család Ausztriába költözött. Sabatinát
nem sokkal később házasságra akarták kényszeríteni egy
unokabátyjával, majd amikor megtagadta az engedelmességet, a
család halálos ítéletet mondott ki rá. Azóta titkos helyeken én,
rendőri védelmet kap. Az általa alapított Sabatina Egyesület iszlám
országokból és muszlim családokból származó nőknek nyújt
segítséget.

Sabatina James
Eurábia
Amikor az iszlám törvénye legyőzi az európai jogrendet

Tartalom
I. A veszélyes mullikulturalisták
II. A klán törvénye
III. A Korán – engedély a gyilkolásra?
IV. Csábítók és elcsábítottak
V. A terror támogatói
VI. Az iszlám(izmus) leányvállalatai
VII. Iszlám vagy iszlamiznius?
VIII. Kényszerházasság és becsületgyilkosság
IX. Egy totalitárius szekta: az Ahmadiyya
X. A végeredmény
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.

I.
A veszélyes multikulturalisták
A német lakosság kereken öt százaléka muszlim vallású, számukat
4,3 millió körülire becsülik. Nagy részük még ötven évvel
Németországba érkezése után is a származási országának
törvényei és szokásai által meghatározott életet él. Régóta ismert
tény ez, s okait is feltárták már, mégsem történik semmi a helyzet
megváltoztatása érdekében. Az elmúlt évszázad hatvanas és
hetvenes éveiben a muszlim országokból érkező bevándorlók
nagyrészt olyan lakónegyedekbe, kerületekbe költöztek be,
amelyeket a németek már feladtak, jobb környékekre, jobb
körülmények közé költözve. Az ilyen lakónegyedek általában a régi,
történelmi munkásnegyedek elöregedett házaiból álltak. Az egykori
bevándorlók még évtizedekkel később is ugyanitt élnek. Jellegzetes
példája a jelenségnek a berlini Kreuzberg kerület, a duisburgi
Marxloh vagy Hochfeld városrész, vagy éppen Köln Ehrenfeld
kerülete. Ezekben a negyedekben az évtizedek alatt önálló, sajátos
társadalmi szerkezetek alakultak ki, amelyek napjainkra párhuzamos
társadalmakká nőtték ki magukat. Emberek tömegei - elsősorban
asszonyok – élik le úgy az életüket, hogy ki sem mozdulnak szűkebb
lakókörnyezetükből, hiszen ott megtalálnak mindent, amire csak
szükségük lehet: török vagy arab orvosokat, ügyvédeket,
szupermarketeket. Az itt élők, s közülük is különösen az asszonyok,
életük során alig kerülnek közvetlen kapcsolatba a többségi
német
társadalommal.
Gyermekeik
ugyanebben
a
zárt
közegben nőnek fel, egy olyan kulturális környezetben, amely
szinte pontos mása annak az anatóliai, észak-afrikai vagy közép
-ázsiai világnak, ahonnan a szüleik érkeztek.
Az elszigeteltség okait kutatva szinte azonnal a Korán ötlik a
szemünkbe. A Korán ugyanis egyáltalán nem támogatja híveinek
beilleszkedését a nyugati társadalomba. „Ti Hívők! Ne kössetek
testvérbarátságot a zsidókkal és a keresztényekkel: Ők egymás
testvérbarátai! Ha valaki közületek barátságot köt velük – az közéjük
tartozik! Allah nem vezeti az igaz útra a vétkes népet.” (5. szúra 51.
vers). A 3. szúra 118. verse pedig így szól: „Ti Hívők! Ne kössetek
szoros barátságot olyanokkal, akik nem tartoznak közétek!” Vagy

nézzük meg a 60. szúra 13. versét: „Ti Hívők! Ne kössetek
testvérbarátságot olyan emberekkel, akikre Allah megharagudott!”
Ezeket a Korán-verseket mindenütt olvashatják a hívek a
mecsetekben, és sok helyen a minaretekből is ezt hirdetik. Ilyen és
ehhez hasonló erkölcsi-vallási előírások mellett hogyan is
integrálódhatna egy hívő muszlim a nem az iszlám alapjain nyugvó
társadalmakba? Hogyan tehetne bármit is a közjó érdekében? A
hívő muszlimok életének minden részletét ilyen és ezekhez hasonló
előírások uralják. Az ilyen alapfelfogású embereket hogyan lehetne
beemelni és integrálni a többségi társadalomba?
Az iszlám alapítója, Mohamed próféta szilárdan hitte, hogy a zsidók
és a keresztények összeesküvést szőnek ellene. Ez a neurózis
tükröződik vissza a fent idézett szúrákból is és rögzült az
évszázadok során követőinek tudatában. Ez a fő oka annak, hogy
sok iszlamista a saját agresszív alapállása ellenére is
következetesen áldozatnak látja magát és követelések végtelen
sorát támasztja az őt körülvevő világgal szemben. Ahogyan a 2.
szúra 120. verse fogalmaz: „A zsidók és keresztények nem lesznek
elégedettek veled, amíg nem az ő vallásukat követed.”
Ha
a
Németországban
kialakult
migránsnegyedeket
összehasonlítjuk a világ más nagy befogadó országaiban, például az
Egyesült Államokban kialakult hasonló lakókörnyékekkel, azonnal
éles különbségek ötlenek a szemünkbe. Az egész világon általános,
hogy a migránsok a befogadó államba magukkal viszik kultúrájuk fő
elemeit: vallásukat, nyelvüket, hagyományaikat. A legtöbb
esetben azonban ezek csak a magánéletükben, esetleg
különböző egyesületi keretek között játszanak szerepet: a
hétköznapokban ezzel szemben új hazájuk kultúrája szerint
élnek, és lassan beleolvadnak a többségi társadalomba.
Németországban sem ismeretlen ez a jelenség: bevándorló kínaiak,
vietnamiak vagy éppen olaszok megtanulják a német nyelvet,
gyökeret vernek német földön, és súrlódásmentesen be tudnak
illeszkedni anélkül, hogy ezzel egyben feladnák saját kultúrájukat,
hagyományaikat. Röviden összefoglalva: a maguk kulturális
sajátosságaival együtt lesznek Németország részei. Eszükbe sem
jut hangosan panaszolni a nyilvánosság előtt, hogy nem fogadják
őket tárt karokkal. Nagy többségük pedig, a muszlim

bevándorlóktól eltérően, szinte soha nem kerül ellentétbe a jogállam
alapvető normáival – nemhogy még megvetéssel is nyilatkozzon
róluk.
Az iszlám világból érkező török és arab bevándorlók esetében
azonban más a helyzet. Német televíziós talk-show-k végtelen sora
foglalkozik a problémáikkal, vallásuk egy külön iszlám konferencia
témája, s ne feledkezzünk meg a számtalan különböző
kerekasztalról és integrációs megbízottról sem. Ami az utóbbiakat
illeti, többségük tevékenysége kimerül német nyelvtanfolyamok
szervezésében és a migránskvóták betartásának ellenőrzésében –
ezzel pedig éppenhogy teljességgel félreértelmezik az integráció
lényegét.
Az elsődleges gond ugyanis nem abban áll, beszéli-e valaki a
nyelvet, beilleszkedik-e a kultúrába és átveszi-e a helyi szokásokat.
A kérdés az, hogy a bevándorlók elképzelései a kívánatos
társadalmi rendről megegyeznek-e a demokrácia alapszabályaival.
Ez az a kérdés, ami mindennél fontosabb, és ami minden mást
meghatároz!
A „demokrácia-kompatibilitás” nagyon sok muszlimnál egyszerűen
hiányzik. Ők ugyanis nem ismerik el velük egyenrangúnak a
másként gondolkodókat, a más hitet vallókat, a más szokások
szerint élőket – nem is beszélve a nőkről. A német
belügyminisztérium 2012-ben közzétette a „Fiatal muszlimok
életképe” című kutatás eredményeit. Ennek során 706 német és
nem német muszlim fiatalt kérdeztek ki névtelenül, továbbá a
televíziós hírműsorok 692 adását elemezték. Az egyik legfontosabb
eredmény: kimutatták, hogy minden negyedik muszlim elutasítja
az integrációt. A nem német nemzetiségű fiatal muszlimoknak
mindössze 52%-a nyilatkozott úgy, hogy szeretne beilleszkedni a
többségi társadalomba, miközben 48%-uk esetében „erőteljes
elkülönülési hajlam” és a német többségi kultúra elutasítása került
napvilágra.
A törökök és az arabok így többnyire megmaradnak egymás között.
Elkülönülésüket a technika fejlődése is támogatja: a műholdas
televíziózásnak köszönhetően származási országaik kulturális
önértelmezése közvetlen utat talál a német migránsok nappali
szobájába. Ennek a technikai fejlődésnek a negatív következménye

az is, hogy a második nemzedékhez tartozó gyerekek
nyelvismerete nem egyszer még a szüleikénél is gyengébb. A régi
hazából sugárzott tévésorozatok, elsősorban a török szappanoperák
is egy archaikus szerepfelfogást sugallnak, csapdába ejtve
elsősorban a kevésbé képzett fiatal férfiakat, egészen olyan szörnyű
következményekhez vezetve el, mint akár a „becsületgyilkosság”
A „Fiatal muszlimok életképe” kutatás eredményei egy másik
megdöbbentő adatot is feltártak: a megkérdezettek 15%-a
elfogadhatónak tartotta erőszak alkalmazását a Nyugattal szemben.
Ahogyan a tanulmány szerzői megfogalmazták: „Szigorúan vallásos
emberek, erőteljes elutasítással a Nyugattal szemben, tendenciális
erőszak-akceptancia integrációs tendencia nélkül.”
Ez a folyamat természetesen nem kerülte el a német lakosság
figyelmét. Egyre többen érzik, hogy valami nincs rendben. Valami
olyan történik, amit ők nem akarnak. Végül pedig felteszik a kérdést:
A demokráciának hány elutasítóját bírja el, bírhatja el egy
demokráciára épülő társadalom? Hányat kell egyáltalán elfogadnia?
Hányat kell eltűrnie? Mi az a mérték, hol húzódik az a határ, aminek
a túllépését már nem kell, vagy egyenesen nem szabad eltűrni? Mi
értelme demokráciatagadók újabb tömegeit befogadni, ha a
korábban érkezettekkel sem sikerült dűlőre jutni és többségi
társadalom még a legszélsőségesebb vadhajtások lenyesegetésére
sem volt képes?
Ezekről a kérdésekről beszélni kell. A nyilvánosság előtt kell
megvitatni őket – azaz csak kellene, ha a vita csíráját el nem fojtaná
azonnal a „politikai korrektség” jelszava, amelynek ez a különös
értelmezése azt kívánja a lakosságtól, hogy szó nélkül vegye
tudomásul a tapasztalt visszásságokat. Az indulatok pedig csak
gyűlnek a felszín alatt, a német lakosság körében erősödik a
kiszolgáltatottság és a kilátástalanság érzése, ami végül
törvényszerűen a jobboldali szélsőségesek malmára hajtja a vizet.
Igen sok német nem tudja pontosan szavakba önteni, mi is a baja a
jelenlegi helyzettel, hiszen a politika és a sajtó egy része
folyamatosan igyekszik eltussolni az összefüggéseket. Veszélyes
csend alakul ki, a problémák ki nem mondásának csendje, akár egy
megromlott házasságban, ahol a végén már éppen ez a némaság
akadályozza a gondok megoldását. Ötven évvel ezelőtt a legtöbb

politikus még határozottan állította, hogy a muszlimok második, de
legkésőbb a harmadik nemzedéke már magától fog integrálódni a
többségi társadalomba, sőt talán teljesen bele is olvad majd. Ez az
elképzelés azonban nem vált valóra. El is kezdődtek a különböző,
nagyrészt máig is tartó integrációs programok – sikert azonban ezek
sem hoztak. Hiszen egyetlen nyelvtanfolyam, egyetlen kerekasztal,
egyetlen integrációs megbízott és egyetlen iszlám-konferencia
sem tudta megakadályozni, hogy a muszlim párhuzamos
társadalmak egyre inkább ellen-társadalmakká fejlődjenek,
amelyekben szalafisták (Ultrakonzervatívként ismert irányzat az
iszlámon belül.) tucatjai gyűjthetnek híveket maguk köré
akadálytalanul.
A szociálromantika hívei nagy ívben kikerülik az olyan kellemetlen
témákat, mint a kényszerházasságok, a gyermekek eltiltása az
úszásoktatástól, vagy éppen a becsületgyilkosság. Pedig a
multikulturális társadalom ezeket is magával hozza. Mások már
felismerték a valóságot és nyilvánosan is beismerik: a „multikulti”
megbukott. Az elképzelés, hogy különböző etnikumú emberek
békében és harmóniában élhetnek egymás mellett úgy is, hogy
különböző ruházatot viselnek, különböző vallásokat követnek,
különböző kultúrákat képviselnek, mégis tisztelettel és toleranciával
kezelik egymást, vonzó gondolat ugyan és találkozik is a többség
vágyaival, csakhogy a valóságban elbukik. Ez a vágyálom már
leginkább csak újságok vezércikkeiben, tévéműsorokban, egyetemi
tanárok publikációiban és a bevándorlók szavazataira vadászó
politikusok beszédeiben létezik csupán. Közös bennük, hogy
álmokat kezelnek valóságként és érinthetetlennek tartják
a multikulturalista világképei.
A multikulturalista, aki általában kritikus szellemként dicséri
önmagát, véleményét pedig a jók erkölcsi felsőbbrendűségével
hirdeti, a világot akarja megmenteni. Elsősorban azt a világot, amely
nem fehér és nem keresztény, tehát nem az imperializmus
megtestesítője. Az ilyen embert hidegen hagyja a keresztényekkel
szemben alkalmazott erőszak a muszlim országokban, habzó szájjal
tiltakozik viszont az iszlámot ért kritikák ellen. Gyűlöli az erőszakot,
de hosszas beszédekben keres igazolást az iszlám körökben
előforduló erőszakra, és tiltakozik a muszlimok vélt kirekesztése

ellen. További ismertetőjele, hogy védelmébe vesz erőszakot
alkalmazó iszlamista terroristákat, ugyanakkor rasszistának és
jobboldalinak minősít mindenkit, aki nyíltan szóba hozza ezt a témát.
A multikulturalisták nem képesek vagy nem akarják belátni, hogy az
iszlám sok irányzata kimondottan tiltja híveinek integrációját egy
számukra idegen társadalomba. Erre utaló jel akad bőségesen,
mégsem vesznek róluk tudomást. Pedig bőven elég lenne felidézni,
mit is mondott németországi látogatásán Recep Tayyip Erdogan,
akkori török miniszterelnök 2008 januárjában a fogadására Kölnben
összegyűlt több ezer töröknek:
– Az asszimiláció emberiesség elleni bűntett!
Nem sokkal inkább az az emberiesség elleni bűntett, ha egy ilyen
„őszinte demokratát”, mint Erdogan – aki előszeretettel veti börtönbe
kritikusait, közöttük is a legnagyobb számban a világiakat –
akadálytalanul
hagyjuk
szónokolni
Németországban?
A
multikulturalisták jó része azonban éppen a másik iránti tisztelet
megnyilvánulását látja abban, hogy Erdogan így léphet fel
Németországban. Talán az is a másik iránti tisztelet jele, hogy a
figyelmen kívül hagyással, az elhallgatással segítenek semmibe
venni sok ezer kényszerrel férjhez adott asszony testi és lelki kínjait?
Hogy azonnal „iszlámfóbiát” kiáltanak, ha valaki bírálni merészeli ezt
az emberi jogokat súlyosan sértő gyakorlatot? Nagyon kevesen
tudnak róla, milyen megtorlásokat kell elszenvedniük azoknak a
muszlimoknak, akik elhagyják az iszlámot – s ezzel olyan bűnt.
követnek el, amit a saría halállal rendel büntetni. Nagyon
kevesen vannak, akik felemelik a szavukat a nők és a kisebbségek
egyenjogúságának törvényerőre emelt tiltása ellen, ami pedig
gyakorlat a saría alapján működő államokban. Nagyon kevesen
észlelik, hogyan gyűlik az indulat azokban az emberekben, akiknek
elegük van abból, hogy rasszistának bélyegzik őket, amiért
egyáltalán szóba merik hozni az iszlamizmus antidemokratikus és
embertelen elemeit.
Ez az erkölcsi kétarcúság bukott ki a felszínre az ún. Sarrazin-vita
kapcsán is. Amikor 2010-ben megjelent Thilo Sarrazin Németország
felszámolja önmagát c. könyve, nem utolsósorban éppen azért
válhatott bestsellerré, mert az emberek már valósággal kiéhezettek
voltak az integráció kérdésének kritikus megvitatására. Még ha a

könyv első olvasatra kifejezetten provokatívnak tűnik is sok erősen
kérdéses állításával – különösen a humángenetikai tárgyú
kijelentéseivel mégis egy valóban létező társadalmi problémát
boncolgat. Hasonló mű Günther Lachmann Halálos tolerancia című
könyve is. Mindkettő a muszlimok hiányos integrációjával és a
társadalmunkra folyamatosan erőltetett, rosszul értelmezett
tolerancia kérdésével foglalkozik.
Sarrazin könyve nagy sikert aratott ugyan, a „multikulti” front
azonban valóságos hadjáratot indított a szerző ellen, amelynek
végül még Sarrazin tanárnő felesége is áldozatul esett, aki a
sorozatos inzultusok miatt inkább a korkedvezményes nyugdíjazást
választotta, bármennyire szerette is a munkáját. Sarrazin maga
elvesztette beosztását a Német Szövetségi Banknál és a mindig
tisztességes, meggyőződéses szociáldemokratának meg kellett
élnie, hogy szélsőjobboldali, „nem kívánatos” személlyé minősítsék
és kiátkozzák. Így érvényesül ma a szólásszabadság
Németországban azon kevesek esetében, akik nyilvánosan merik
taglalni az iszlamizmus kellemetlen aspektusait. Hiába jogosak és
megalapozottak, sőt mindannyiunk jövője szempontjából fontosak
ezek a felvetések.
Érdekes megfigyelni, ahogyan ugyanazok az emberek, akik a
szólás- és véleményszabadság élharcosainak szeretik feltüntetni
magukat, máris a betiltás híveivé válnak, amennyiben az iszlámot éri
kritika, és sietnek megbélyegezni, „a rasszizmus káros
burjánzásainak” nyilvánítani az övékkel ellenkező véleményeket,
képviselőiket pedig igyekeznek társadalmilag ellehetetleníteni. Pedig
az iszlám éppen azok ellen az értékek ellen küzd, amelyeket ezek
az emberek olyannyira szeretnek hangoztatni: a személyiség szabad
kibontakoztatásához való jog, a szólásszabadság, a nemek
egyenlősége és hasonló alapvető értékek ellen. A multikulturalisták
igencsak egyoldalúan értelmezik tehát a szólásszabadságot,
teljességgel figyelmen kívül hagyva, milyen nagy jelentőségű
alapértékről van szó, amely a nekik nem tetsző véleményekre is
vonatkozik.
Minden jel arra utal, hogy az elkövetkező évtizedekben tovább
erősödik a civilizációk konfliktusa. Aki az iszlámnak, mint vallásnak a
nyugati világba történő integrálását akarja elérni, nem szakadhat el a

realitásoktól és nem hagyatkozhat kizárólag az álmok világába
tartozó jövőképekre. Az iszlámmal foglalkozó kutatók véleménye
sem mindig megbízható alap, hiszen ők gyakran a maguk
nyugati szemszögéből értelmezik a jelenségeket és még az ő
esetükben is rendszeresen előfordul, hogy óvakodnak a kellemetlen
igazságok kimondásától. Hiszen akkor állást is kellene foglalniuk,
azzal pedig adott esetben tudományos elismertségüket és a média
boszorkányüldözését
kockáztatnák.
Hallgatásukkal
és
mellébeszélésükkel viszont éppen annak a társadalomnak ártanak a
legtöbbet, amelynek adójából a kutatásaikat finanszírozzák.
Vigasztaló, de ugyanakkor veszélyes is, hogy a muszlimok és az
iszlám tanok jövője szempontjából nem is számít sokat az ő
véleményük. Sokkal hasznosabb munkát végeznének, ha a
befolyásos, nemzetközi tekintéllyel bíró muszlim vallási vezetők
megnyilvánulásait elemeznék, hiszen ők azok, akik a világban élő
iszlamisták gondolkodására és életfelfogására a legnagyobb
befolyással bírnak. Ők vajon milyen dogmákat, milyen tanokat
hirdetnek? Ezzel kellene foglalkozni – aki azonban éppen ezt hagyja
figyelmen kívül, maga is tanúja lehet, hogyan szabadul el végül ez a
rossz irányú fejlődés mindenféle ellenőrzés alól.
Aki az integráció útját az iszlámoktatás és az iszlám ünnepnapok
bevezetésében, valamint a szólásszabadság korlátozásában látja,
elképesztő mértékben félreérti az integráció lényegét. Ezek a
lépések ugyanis a világon semmit nem használnak, még a legkisebb
mértékben sem mozdítják előre az integráció ügyét. A politika
megalkuvó módon ezekkel a kompromisszumokkal akarja
megvásárolni a békét az iszlamizmus és a szalafizmus képviselőivel,
egyben a holnap nemzedékére hárítani a ma problémáinak
megoldását. „Appeasement” – mondta egykor Winston Churchill,
majd megadta a meghatározású „Az »Appeaser« olyan ember, aki
azért eteti a krokodilt, hogy az majd őt egye meg utoljára.”
A politika és a nyilvánosság kerüli a nyílt összeütközést a
nyilvánvaló, de ma még ellenőrzés alatt tartható problémákkal, ezzel
pedig rövidlátó módon a legkisebb ellenállás irányába mozdul el.
Vannak, akik ezt értelmezik tévesen toleranciaként. A valóságban
azonban a toleranciának ez az értelmezése éppen hogy felmentést
ad a szembenézés kötelessége alól, s felmentést ad az

iszlamizmus áldozataiért való felelősség alól is. Így lesznek éppen
a multikulturalisták az integráció kerékkötői – erkölcsi rasszisták,
akik mindeközben a világra nyitott és politikailag korrekt embereknek
tartják önmagukat. A valóságban azonban éppen ők az inkorrektek!
Azt hiszik, az integráció kérdését megoldja az állampolgárság
megadása. A probléma azonban eddig sem abban rejlett, volt-e
valakinek német útlevele, vagy beszélte-e a német nyelvet. A döntő
kérdés, hogy a bevándorlók társadalompolitikai elképzelései
összeegyeztethetőek-e a demokrácia alapelveivel. Az iszlám
esetében ez legalábbis erősen kérdéses, hiszen az iszlám nem
fogadja el egyenjogú embereknek a másként gondolkodókat, a más
hiten lévőket és a nőket. Az egyenlőtlenségnek ez a vezérgondolata
mélyen gyökerezik az iszlámban és a saría törvényeiben. Az
integrációi tehát nem a nyelv nemtudása vagy az állampolgárság
megadásának hiánya akadályozza – az integráció oka az iszlám
egészének és a sarjának összeférhetetlensége a demokrácia
alapelveivel, A saría nem más, mint a vallás, a politika és a jog
diszkriminatív, baljós elegye.
Gátolja az integrációt a „hitetleneknek” a muszlimok között
alapigazságnak számító „tisztátalansága”, ami ellen csak vallási
elkülönüléssel, egyféle önszegregációval lehet védekezni. Így
alakulnak ki a nagyobb településeken kerületek, városrészek, ahová
nem engednek be másokat és ahol lassan teljesen a saría
szabályozza az élet minden területét.

II.
A klán törvénye
A Németországba vendégmunkásként érkező törökök túlnyomó
többsége szakképzetlen, tanulatlan ember volt. Azt hihetnénk, hogy
egy, az oktatás fontosságát nagyra értékelő társadalomban
számukra is megnyílt a tanulás lehetősége – csakhogy sajnos nem
így történt. A kudarcért mindkét oldalt felelősség terheli: a többségi
társadalmat és a bevándorlókat egyaránt. Az egyik túl keveset tett ,
a másik viszont még azt a keveset is visszautasította. Így jutottunk
el oda, hogy sok bevándorló családban még ma is
rendkívül alacsony az iskolázottság.
A Török Közösség csak 2014-re jutott el odáig, hogy előálljon a
szomorú mérleggel, amely szerint a fiatal migránsok sokkal nagyobb
hányada hagyja félbe a tanulmányait és sokkal ritkábban szerez
szakképzettséget, mint német családokból származó kortársaik.
– Nem etnikai, hanem szociális problémáról van szó – jelentette ki
Safter Cinar, a Török Közösség elöljárója. Az elmúlt évtizedek
oktatáspolitikája egyszerűen csődöt mondott Németország
legnagyobb migráns közösségének, a törököknek a fiatal
nemzedékénél. Hozzá kell tennünk, az arab családokban sem jobb a
helyzet.
A hiányos oktatás, a képzetlenség egyenes út a munkanélküliség
felé, ezzel pedig a migránsnegyeddé vált környékeken új
konfliktushelyzetek bontakoznak ki. A munkanélküli férfiak napi
tizenöt, néha akár húsz órán át is együtt üldögélnek az ugyancsak
bevándorlók által üzemeltetett, jellegzetesen török világú
kávéházakban.
– Inkább itt üldögélek, kártyázgatok, a barátaimmal töltöm az időt
– idézte a Deutschlandfunk rádió 2006-ban a duisburgi Hochfeld
kerület egyik török lakóját. – Jobb ez, mintha otthon az asszonyon
meg a gyerekeken vezetnék le minden feszültséget.
A kivezető utat mindenki máshol keresi. Vannak, akik vallási
fanatikusokhoz csapódnak, mások utcai bandák tagjai lesznek és
bekapcsolódnak a szervezett bűnözésbe is. A Deutschlandfunk rádió
előbb idézett adásában Alexander Morhart így tudósított:

– A kávézók egy részében a kábítószer-fogyasztás és az illegális
kártya- és kockajátékok a szokásos mindennapi működés részei. A
szerencsejátékok sokba kerülnek, a tétek magasak. Vannak
emberek, akik a teljes legálisan szerzett jövedelmüket eljátsszák
ezeken a helyeken. Akinek errefelé pénzre van szüksége, az beszáll
a drogüzletbe vagy az orvgazdaságba, vagy valamelyik uzsoráshoz
fordul, akik nagyon sokan vannak itt. „Tefeci”, így nevezik őket. Nem
ritka, hogy végül a feleség összes ékszerét eladni kényszerülnek,
hogy kifizessék a tartozásokat.
Megint mások számára azok a románok és bolgárok jelentik a
jövedelemforrást, akik illegálisan, papírok nélkül tartózkodnak
Németországban. 2011 júliusában a Rheinische Post című lap
kereken négyezerben jelölte meg azoknak a délkelet-európaiaknak a
számát, akik a migránsnegyedekben húzták meg magukat. A
szállásadók
között
„feltűnően
magas”
volt
a
török
ingatlantulajdonosok aránya. „Ami ezekkel az emberekkel történik,
erősen emlékeztet arra a bánásmódra, amelyet egyes németek
tanúsítottak régebben a török vendégmunkásokkal szemben.
Tizenöt embert, románokat, bolgárokat zsúfolnak be egyetlen
szobába, és ezért még lakbért is kérnek tőlük”, írta az újság.
Akármit is értsenek ezek a muszlim emberek egy Istennek tetsző
élet fogalma alatt, magasabb erkölcsi mértékekkel bizonyosan nem
rendelkezik egyikük sem. Az erkölcs csak akkor kerül szóba, ha a
saját nehéz helyzetükre kell hivatkozniuk a többségi társadalommal
szemben. A Koránt is csak ilyenkor veszik elő – olyan helyzetekben,
amikor az együk oldalon állnak a muszlimok, azaz a „hívők”, a
másikon pedig a „hitetlenek”, holott a valóságban mindössze arról
van szó, hogy a klánt az egész világgal szemben meg akarják
védeni.
Német nagyvárosok számos példája igazolja, milyen óriási bűnözői
hálózatok fejlődtek ki egy-egy migráns családból. Brémában például
mindenki ismeri a Miri család nevét. Sok családtag bűnöző, a
legkisebb mértékben sem integrálhatók – és szinte mindegyikük
szociális segélyben részesül. Mindenki tudta ezt, csak „hivatalosan”
nem akart róla tudomást venni senki. A politika aztán végképp nem.
A Bild újság 2010 novemberében belső információkra hivatkozva
közzé tette, hogy a „2600 brémai Miri közül már 1200 ember ellen

folyt vagy folyik jelenleg is büntetőeljárás, hatvanhat férfi tagjuk
számít nagyon komoly bűnözőnek”. A cikk a következőket is
tartalmazta: „Abból kiindulva, hogy legalább ez az 1200 fő a
bűnözésből szerzett jövedelme mellett még segélyt is kap az
államtól, arra az eredményre jutunk, hogy a klán szociális segély
címén évente 6,9 millió eurót vág zsebre, és ebbe még nem
számoltuk bele a lakhatási támogatásokat, a fűtési támogatást, a
büntető eljárásokban a tolmácsdíjakat, a kirendelt ügyvédek díját,
valamint a teljes ellátást a rendszeres börtönbüntetések ideje alatt.”
Mindezt úgy, hogy a klán közben a becslések szerint évi 50 milliós
kábítószer-forgalmat bonyolít.
A Mirik az arab nyelvű Mhallami (kiejtése: „Mahallami”)
népcsoporthoz tartoznak. Eredetileg a délkelet-anatóliai Batman és
Mardin tartományokban éltek, a törzs nagy része azonban később
Libanonba vándorolt át, ahol egyes tagjaik megkapták az
állampolgárságot, mások viszont hontalanok maradtak. Berlinben
rendőrségi becslések szerint tizenkét kurd-libanoni nagycsalád él,
mindegyik több száz taggal és „helyi kirendeltséggel” egész
Európában és a Közel-Keleten. Ők is igen komoly
szerepet játszanak a szervezett bűnözésben, ami náluk a
hagyományos törzsi alapokon nyugszik. A Mhallamik a
hetvenes évek végén, a libanoni polgárháború után érkeztek
Németországba, második hullámuk pedig 1990 körül követte őket. A
harminc brémai család ma összesen körülbelül háromezer tagot
számlál. A legnagyobb Mhallami-közösség Berlinben él, ahol több
mint nyolcezer tagjuk van. Németországba érkezésük után sokan
közülük
megsemmisítették
az
útlevelüket,
hogy
személyazonosságuk
és
állampolgárságuk
ne
lehessen
megállapítható. Mivel a német hatóságok nem tudják bizonyítani
egyikük valós személyazonosságát sem, kitoloncolni sem lehet őket
– hiába folytatnak egész városrészekre kiterjedő bűnöző
tevékenységet.
– Súlyos bűncselekményeket követtek el, és a szabályok szerint a
büntetésük letöltése után vissza kellene toloncolni őket a
származásuk szerinti országba, Libanonba vagy Törökországba.
Bejrút és Ankara azonban nem hajlandó együttműködni az
átvételükben, ezért a német hatóságok bosszúságára összesen

kilencvennégy bűnöző libanoni, palesztin és török állampolgárságú
libanoni kiírd maradt Berlinben. Ez derül ki az országos
idegenrendészeti
nyilvántartásokból,
amelyek
alapján
az
idegenrendészet
a
belügyminisztériumhoz
és
a
külügyminisztériumhoz fordult megoldásért – írta 2011 májusában a
Berliner Tagesspiegel című újság.
Elég egy pillantást vetni a Mhallamik priuszára ahhoz, hogy
érhetővé váljon, miért nem akarja visszakapni őket a hazájuk. Csak
néhány példát idéznénk:
Kilencévi börtönbüntetésre ítéltek egy a dél-libanoni Nabatiehben
született férfit emberölés kísérlete miatt, egy másik nabatiehi
származású elkövető pedig hat és fél évet töltött börtönben
gyermekekkel szemben elkövetett 31 rendbeli szexuális erőszakért.
Egy Bejrútban született fiatal libanoni férfit, mint visszaesőt, két év
hat hónapi fiatalkorúak börtönére ítéltek heroin-kereskedésért. Egy
negyedik férfit súlyos rablások, testi sértések és más
bűncselekmények miatt ítéltek el – és ő is fiatalkorú volt még! A
felsorolt bűnözők közül egyetlenegyet sem sikerült kitoloncolni
Németországból – Libanon egyszerűen megtagadta, hogy
okmányokat állítson ki a részükre.
„Megvetnek mindent, ami nem a saját kultúrkörükhöz tartozik –
elsősorban a németeket, de még a törököket is”, írta az arab
bűnözőkről 2009 januárjában a Süddeutsche Zeitung: Elsősorban a
fiatal fiúk élnek teljesen magukra utalva. Nem törődik velük senki,
nem járnak iskolába, játéktermeket, drogériákat, szexboltokat
támadnak meg és rabolnak ki. Hallani sem akarnak róla, hogy
segítsenek rajtuk.
–
A szülők elutasítják a német jogrendet, és ezt veszik át a
gyermekeik is – idézte a Süddeutsche Zeitung Kirsten Heisig
fiatalkorúak ügyeiben ítélkező bírónőt. Heisig bírónő azt a nézetet
képviselte, hogy a már fiatalkorúként visszaesőnek minősülő
bűnelkövetőkkel szemben kemény szigort kell alkalmazni,
másképpen nem lehet megakadályozni, hogy a kurd-libanoni
gyökerű szervezett bűnözés teljesen magába szippantsa őket. Csak
Berlin városában a
2009-es évben a rendőrség előtt ismert ötszázötven fiatalkorú
visszaeső bűnelkövető mintegy 80%-a volt muszlim bevándorló

hátterű.
Kirsten Heisig bírónő talán túlságosan is elkötelezett volt, talán túl
sok ellenségre tett szert. 2010. július 3-án a Berlin melletti tegeli
erdőben egy fán lógva találták meg a holttestét. A berlini hatóságok
már két órával a holttest felfedezése után öngyilkosságról beszéltek,
utána pedig teljes hírzárlatot rendeltek el az ügyben, amit a német
sajtó szokatlan engedelmességgel tudomásul is vett. Egyedül
a Neue Zürcher Zeitung hozott le egy cikket 2010. szeptember 15én, amelyben megírta, hogy „a körülmények annyira kétségesek,
hogy a közvélekedésből nem lehet kitörölni egy eltussolt gyilkosság
gyanúját”. Nehezen képzelhető el például, hogy egy asszony, aki
nemcsak bíró, de anya is volt, ne hagyjon hátra búcsúlevelet.
Neukölln városrész polgármestere, Heinz Buschkowsky is teljes
hitetlenségét juttatta kifejezésre:
– Heisig asszony csupa életkedv volt! Egy ilyen ember nem öli meg
magát, ráadásul nem a futball-világbajnokság ideje alatt – tette
hozzá, utalva arra, hogy Heisig bírónő köztudottan nagy
futballrajongó volt, aki még külföldi útjait is úgy időzítette, hogy a
fontosabb meccseket megnézhesse a televízióban.
Kirsten Heisig a robbanásszerűen növekedő fiatalkori bűnözés
ellen küzdött. Nevéhez fűződött az ún. „Neu-köllni modell”
kidolgozása, amely a fiatalkorúak elleni büntető eljárások
szabályainak egyszerűsítését szorgalmazta annak érdekében, hogy
a kisebb bűncselekményeket elkövető fiatalok a tett után nem sokkal
már bíróság elé kerülhessenek. Olyan bűncselekményekről van itt
szó, amelyekre a törvény legfeljebb négyheti elzárás
kiszabását teszi lehetővé. A modell szerint a bírósági tárgyalásra
legkésőbb 3-6 héttel az elkövetés után sor kellene kerüljön – az
eljárás gyorsaságától elsősorban nevelő hatást reméltek. A
modellben szerepeltek még tettes-áldozat találkozók és közérdekű
munka kiszabása is.
Berlinben minden hasznossága ellenére is egyre ritkábban
alkalmazzák az eljárás egyszerűsítését lehetővé tévő szabályokat,
ugyanakkor Bajorországban felfedezték Heisig bírónő modelljének
előnyeit, és sikerült a gyakorlatba is átültetniük. A bevezető
próbaidőszak után Bambergben a fiatalkorúak elleni gyorsított

eljárás szabályait 2011. április 1. napjától átvette az ansbachi, az
ingolstadti, a würzburgi és az egyik müncheni kerületi ügyészség is.
– A fiatal elkövetők megszokták, hogy az eljárások nagyon
elhúzódnak. Nagy hatással van rájuk a most bevezetett gyorsítás –
mondta el Heisig néhány héttel a halála előtt Necla Kelek írónőnek.
– A kiszabott intézkedések is, mint például az erőszak leküzdésére
irányuló programban való részvételre kötelezés, vagy egy néhány
hetes elzárás, hatásosabbnak bizonyulnak, ha a fiatalemberben még
elevenen él a tett, amit elkövetett.
Heisig felfogásában a fiatalkorúak bírájának szerepe nem
korlátozódott a tárgyalóteremre.
–
El sem tudja képzelni, mennyire meglepődnek az elítéltek,
amikor később is megkeresem az iskolájukat, és érdeklődöm felőlük,
rendben van-e velük minden. Különösen olyan esetekben tartom ezt
fontosnak, amikor az ítélet része volt, hogy a fiatalkorút az iskola
rendszeres látogatására köteleztük. Meg kell tanulniuk, hogy az
egyes intézmények egy egységes egész részei és együttműködnek
egymással. Beavatkozom, gyorsan cselekszem, de kizárólag a fiatal
emberek érdekében teszem, amit teszek.
Olyan ügyekről van itt szó, mint annak a húszéves neuköllni fiúnak
az ügye, akinek a nevét Heisig szándékosan nem mondta ki az
interjú során. A fiú bűnöző karrierje azzal kezdődött, hogy tizenöt
éves korában egy társával brutálisan megerőszakolt egy tizenkét
éves német kislányt. Húsz hónapot kapott, próbaidőre
felfüggesztve. A bíró az ítélet kihirdetésekor megpróbált a lelkére
beszélni. Változzon meg, javuljon meg. A fiú nem követte a tanácsot,
és nem telt sok időbe, újra a vádlottak padján ült. Ezúttal is
megúszta felfüggesztett büntetéssel. Húszéves korában kitartottság
és kerítés miatt emeltek vádat ellene.
– Kisfiúkat hajtott fel török striciknek. Ajándékokat adott, és pénzt
ígért nekik, aztán ő szállította őket a pedofil „ügyfelekhez”. Az
egyetlen, amit a vádlottak padján mondott, az volt: „Szégyellem
magam, tényleg” – emlékezett vissza Heisig a Kelekkel folytatott
beszélgetés során.
Kitől is kellene tartaniuk ezeknek a fiúknak? Hiszen éppen ők azok,
akiktől tartanak a többiek. Tanáraik ugyanúgy kitérnek az útjukból,
mint az iskolatársaik, de még az illetékes hatóságok munkatársai is.

A bíróság többnyire felfüggesztett büntetésre ítéli őket. Ilyen
körülmények között mégis mi indítaná őket arra, hogy
megváltozzanak? Egész életükben egyetlenegy nevelési eszközt
ismertek: a klánon belüli hatalmi szerkezet fizikai erőszakkal
történő fenntartását. Jogsértésre, bűnözésre nevelték őket
kisgyermekkoruktól fogva.
A 18 és 21 év közötti fiatal libanoni férfiak és nők közül a
rendőrségi
statisztika
szerint
ötször
annyian
kerülnek
összeütközésbe a törvénnyel, mint német kortársaik közül. A német
igazságszolgáltatást semmire sem tartják. Szociális munkások
vallanak úgy a bíróság előtt, hogy amikor kimentek egy-egy
családhoz, ott leköpködték és megfenyegették őket. A bírósági
eljárásnak, de még a börtönbüntetésnek sincs semmiféle visszatartó
hatása. Éppen ellenkezőleg: a vádlottak rendszeresen arra
használják fel a tárgyalás nyilvánosságát, hogy kifejezésre
juttassák megvetésüket a német jogállammal szemben. A
hallgatóság soraiban általában ott ül a klán számos képviselője,
és durva kifejezésekkel illetik nemcsak a hivatalos személyeket, de
gyakran a sértetteket is, akiknek sérelmére a súlyos, erőszakos
bűncselekményeket elkövettek. Egy börtönbüntetés valóságos
kitüntetést jelent ebben a párhuzamos világban – megdönthetetlen
bizonyítékát annak, hogy a fiatalok mennyire elutasítják a német
társadalomba való beilleszkedést. Idősebb korára csak az számíthat
magasabb posztra a klán bűnöző hierarchiájában, akinek már
hosszú listája van a bűnügyi nyilvántartásban.
Természetesen a klánon belül és az egyes klánok között sem ritka
a harc a hatalomért és a befolyásért. Csakhogy a klánon belül senki
nem tesz feljelentést egy másik tag ellen. A Süddeutsche Zeitung
idézi a neukollni kerületi polgármesteri hivatal egyik munkatársát, aki
nyíltan beismeri, hogy a hivatalnak fogalma sincs róla, mi minden
zajlik a klánokon belül. Tanulságos és sokat elárul az is, hogy
mindenki, aki csak nyilatkozott a lapnak erről a kérdésről,
ragaszkodott a névtelenséghez – a köztisztviselő, a hatóság
munkatársa, de még az az ügyvéd is, aki évek óta véd klántagokat
Németország különböző bíróságai előtt és elmondása szerint újra és
újra megdöbben a klánok patriarchális szerkezetét és hihetetlen
erőszakosságát látva.

Akárcsak az olasz maffia esetében, a muszlim klánoknál is
megfigyelhető egy bizonyos pszeudo-vallásosság, amely az ő
esetükben a saría-bíróságokban intézményesül. Ezeknek a
„bíróságoknak” a működése pontosan megmutatja, hogy a
Mohamed tanításain alapuló iszlám egy totalitárius és teokratikus
szociopolitikai rendszer. A legkisebb részletekig szabályozza az
iszlám közösségek életét, egészen a magánélet legapróbb zugáig.
Nem az Alaptörvény vagy a „jogállam” az általános értékmérő,
hanem a Korán. Így fejlődött ki Németországban a német
igazságszolgáltatás mellett egy párhuzamos, vallási alapokon
nyugvó jogrendszer. A klánok a belső vitákban kizárólag ennek
hajlandók
alávetni
magukat.
A
jogállami
bíróságok
helyett úgynevezett „békebírók” ítélkeznek.
Az egyik ilyen békebíró Hassan Allouche. A hatvanegy éves férfi
Berlin Neukölln kerületében él, és „tisztét” évtizedekkel korábban,
még Libanonban örökölte az apjától, aki annak idején ugyancsak az
apja örökébe lépett.
Alig akad ma olyan arab lakos Berlinben, aki ne ismerné Allouche
telefonszámát. A „békebíró” olyan meggyőződéssel végzi
tevékenységét, hogy több alkalommal, amikor beidézték a bíróság
elé, ott is kijelentette, hogy a német igazságszolgáltatás alapjában
véve nem is illetékes családi ügyekben dönteni.
– Ha két arab között vita támad, legtöbbször verekedéssé fajul a
dolog, amelyben a két fél családtagjai is részt vesznek – nyilatkozta
Allouche 2014 szeptemberében a Well am Sonntag lapnak. – Ha
időben felhívnak engem, azonnal kocsiba ülök, és odasietek, hogy
megpróbáljam kibékíteni őket Meg sem tudnám számolni, hány
tömegverekedést akadályoztam már meg így.
Allouche tizennégy évvel ezelőtt megkapta a német
állampolgárságot.
– Amit teszek, Németországért és Allahért teszem – állítja. Pénzt
soha nem kér és nem fogad el a munkájáért, ajándékok elől
azonban nem zárkózik el.
Joachim Wagner, az ARD tévécsatorna egykori munkatársa
Törvények nélküli bírák címmel könyvet írt az ilyen úgynevezett
békebírók működéséről. Allouche ügyei közül például bemutatta
Fuat S. esetét. Fuat S. egy nagy arab család tagja volt, akin teljesen

eluralkodott a játékszenvedély, és folyamatosan pénzt kért
kölcsön mindenkitől. Az adósságai egyre halmozódtak, végül már
kereken 150 000 euróval tartozott a tizenhatszorosan büntetett
előéletű Musztafa O.-nak. Az éppen feltételesen szabadlábon lévő
O. egy másik arab klánhoz tartozott, amelynek tagjai arról híresek,
hogy szociális segélyeiket védelmi pénzek kizsarolásával, lányok
futtatásával és kábítószer-kereskedelemmel „egészítik ki”. Miután
Fuat S. nem tudta megadni a tartozását, Musztafa O. és bátyjai
brutálisan megverték, eltörték a kezét és a térdét. A rendőrség a
kórházban vette fel Fuat vallomását, aki Musztafa O.-t jelölte meg
tettesként. A klánok ekkor fordultak a saría-bírósághoz.
„Mindjárt a Fuat megvetése utáni éjszakán megkeresték az
Allouche nevű békebírót, aki több találkozót is megszervezett a két
család képviselői között, végül pedig úgy döntött, hogy a
családoknak békét kell kötniük egymással”, írja Wagner.
Amikor az ügy eljutott a bírósági szakaszba, már jól látszott,
hogyan győzi le a saría a német jogrendet. Gyakorlatilag szabotálták
a bíróság munkáját. Fuat S. élt a vallomás megtagadásának jogával,
mindössze annyit mondott, hogy azon az estén a kórházban
lehetséges, hogy nem az igazat mondta a rendőröknek.
2013 márciusában Allouche a Bild újságnak is betekintést engedett
ténykedésébe.
– Egy esküvőn hirtelen egymásnak esett két arab nagycsalád,
kések is előkerültek, több vendéget megszúrtak. Felhívtak engem,
én azonnal odasiettem, beszéltem mindenkivel és sikerült is
elsimítanom az ügyet. Néhány nappal később behívattam az
irodámba a klánok vezetőit. Megegyeztek előttem abban, hogy a
tetteseknek büntetést kell fizetniük, a főnökök pedig aláírtak egy
békeszerződést is. Az arabok, a törökök, de még a horvátok, sőt az
olaszok is gyakran jobban bíznak bennem, mint a rendőrségben –
mondja Allouche, aki maga is egy nagyhatalmú libanoni klán tagja,
és szinte mindig golyóálló mellényt visel, amikor elmegy otthonról.
Úgy hírlik, kétszáz ítéletet is hoz évente. A legtöbb esetben családok
közötti vitáról van szó, bosszúról, testi sértésekről – de gyilkosság is
előfordul.
„A békebíráknak nincs szükségük bírósági épületekre. Ők a saría
hagyománya alapján, a mi törvényeinket figyelmen kívül hagyva

ítélkeznek. Nem tárgyalóteremben, hanem mindenhol: arab kulturális
egyesületekben,
mecsetekben,
kávézókban,
teázókban,
éttermekben, diszkókban, a leggyakrabban pedig a tettesek és az
áldozatok otthonában. Bevonják őket a házassági vitákba, a családi
veszekedésekbe, a legtöbb ügyük azonban egyértelműen
büntetőügy”, írja Wagner.
A legtöbb békebíró egyben klánvezér vagy köztiszteletben álló idős
klántag is. Befolyásuk a nemzetségük, a családjuk rangjától, jólététől
és hatalmától függően változik. Allouche mellett a másik nagy
öregnek az Essenben élő Ali Khant tartják, de az utóbbi időben már
az is előfordult, hogy a felek otthonról, régi hazájukból hozatnak
békebírót.
– A békítésnek nagy hagyománya van – mondja Wagner. –
Mindenhol, ahol sok muszlint bevándorló él egy csoportban, kialakul
ez az intézmény. Az araboknak, a törököknek, a kurdoknak, az
alavitáknak és a jezideknek is megvannak a maguk békítői. Ilyen
békebírák már szinte minden nagyobb német városban működnek,
Hamburgban, Münchenben, Frankfurtban, Stuttgartban, AlsóSzászország több vidékén. Még a kisebb településeken is van
békebíró, ha sok muszlint bevándorló él ott. A bírák egy része
teljesen nyíltan folytatja ezt a tevékenységet, mások a bűnöző
szervezetek titkos világának keretei között maradnak.
Ralph Ghadban iszlámkutató odáig jutott el vizsgálatai során, hogy
egyenesen a szervezett bűnözésben látja a békebírák hatalmának
forrását.
Szerinte
a
legtöbb
békebíró
a
klánvezérek
meghosszabbított kezeként működik, nemegyszer maga is vezető
tisztet tölt be, s a viták elsimítása elsősorban saját hatalmának
kiterjesztését szolgálja.
Abu Adam müncheni imám és békebíró véleménye szerint vallásos
kötelesség a hívők közötti viták elrendezésében segédkezni. Ő a
mecsetbe szokta magához rendelni a feleket, mindenkit meghallgat,
majd végül béke-megállapodást írat alá velük. Ő nem vizsgálja,
kinek van igaza és kinek nincs, mondja, Az ő célja, hogy a felek
megegyezésre jussanak. Tíz esetből kilencben az érintettek
elfogadják a döntését és az általa előterjesztett megállapodástervezetet.

– Az én ítéletem igazságosabb, mint az államé – idézte a Spiegel
Online magazin Abu Adamot 2011 augusztusában.
Az imám három feleséggel él együtt, ellenzi az állam és az egyház
szétválasztását, és elutasítja az iszlám mérsékelt irányzatait.
–
Mindig azt mondom az embereinknek, ne menjenek a
rendőrségre. Mi egymás között rendezzük a konfliktusainkat – hirdeti
nyíltan.
Sok jogász panaszolja, hogy a muszlim párhuzamos
igazságszolgáltatás nehezen érhető tetten. Björn Hauschild ügyész
becslése szerint azokban az esetekben, amelyekben mind a tettes,
mind az áldozat a muszlim kultúrkörhöz tartozik, az ügyek 90%-a
nem is jut az állami szervek tudomására, hanem egymás közötti
kiegyezéssel ér véget. A büntető igazságszolgáltatás tehetetlen az
árnyék-igazságszolgáltatással szemben. A Wagner által idézett
egyik rendőr keserűen így fakadt ki:
–
Két teljes hónapig nyomoztunk, több mint húsz tanút
kihallgattunk, és még annyit sem sikerült megállapítanunk, ki adta le
egyáltalán a lövéseket.
Rendőrök és más hatóságok munkatársai egyaránt arról számolnak
be, hogy mintha falba ütköznének az arab, török vagy kurd
nagycsaládokhoz kapcsolódó ügyek nyomozása során.
Felfoghatatlan, de egyes német politikusokban komolyan felmerült
a gondolat, hogy Németországban is bevezessék a sariabíróságokat. Rajna-Pfalz igazságügyi minisztere, Jochen Hartloff
még a nyilvánosság elé is kiállt ezzel az ötletével. A Berliner Zeitung
tudósítása szerint Hartloff úgy véli, a saría-bírák németországi
ügyekben is lehetnek illetékesek.
–
A sportszervezeteknek vagy az egyházaknak is megvan a
maguk saját szabályozása és jogszolgáltatása, amely a belső
békéjüket szolgálja – jelentette ki a szociáldemokrata politikus. –
Természetesen ezek a bíróságok nem helyettesíthetik a jogállamot
és intézményeit. Ha mégis erre támasztanának igényt, az
mindenképpen kritikus fejlemény lenne.
Végül azt is hozzátette, hogy azért korlátozásokat is fel kellene
állítani, hiszen például „a megkövezés ellentétes az emberi
jogokkal”.

A Berlin Neukölln kerületének Roddin utcájában működő NémetArab Független Közösség is foglalkozik közvetítéssel és békítéssel.
A 2006-ban alapított egyesület a honlapján demokratikus
szervezetnek vallja magát, célja pedig a Neuköllnben élő arab
migránsok és más nemzetiségű polgárok együttélésének, egymás
megértésének elősegítése. Pártoktól függetlenek és nyitottak a
különböző vallások és kultúrák felé. Allouche-sal ellentétben,
aki kizárólag muszlim klánok vitáiban jár el, a Német-Arab Független
Közösséget iskolák és hatóságok is megkeresik segítségért. A
legtöbb esetben problémás fiatalok ügyében kérik fel őket
közreműködésre. Az egyesület munkatársa ilyenkor felkeresi az
érintett családokat, és megpróbál közvetíteni, békíteni – régebben
sokkal sikeresebbek voltak, ma már kevésbé hallgatnak rájuk,
panaszolják. Előfordul, hogy családfők kérik a segítségüket a
fiatalabb nemzedékekkel kapcsolatosan. Gyakori panasz, hogy a
fiatal fiúk nem akarnak iskolába járni, drogokkal üzletelnek,
verekednek. Azok jönnek ide segítségért, akik még nem adták fel a
reményt, hogy a gyermekeiknek sikerül beilleszkedni a német
társadalomba, mondják a Közösség munkatársai. El is mesélnek egy
példaértékű esetet:
– Minek járjak iskolába? – morgolódik egy fiatal fiú az egyesület
egyik szobájában tartott megbeszélésen, miközben az apja némán
ül mellette. – Miért szerezzek szakmát? Hogy ha szerencsém van,
megkereshessek kétezer eurót havonta? Ugyan már! A bátyám sem
járt iskolába, most mégis Mercedesszel furikázik. Miért dolgozzak?
Nem vagyok én hülye!
Ezek a fiatalok egészen más értékeket ismernek el, mint a
demokrácia és a jogállam. Az ő szemükben a legfőbb érték a
becsület – vagy legalábbis az, amit ők annak vélnek. A saját
becsületük, a családjuk becsülete, mindenekelőtt pedig a család női
tagjainak becsülete az, amit mindenáron meg kell védeniük.
Hatalomra kell szert tenniük és képesnek kell lenniük azt nemcsak
megszerezni, de meg is tartani. Ez az, ami számít Ezt látják
gyermekkoruktól kezdve otthon és az utcán egyaránt. A családban a
férfiak uralkodnak a nőkön, a fivérek a lánytestvéreken – mindezt
annak leple alatt, hogy csak a tisztességüket védik. És megtanulják,
hogy erőszakkal mindent el lehet érni. Az erőszak és a fenyegetés

mindenütt jelen van az életükben. Sokan közülük már tizenhat
évesen hosszú bűnlajstrommal „büszkélkedhetnek”.
– Ha furcsán néz rám valaki, behúzok neki egyet – jelenti ki egy
hírhedt klán egyik szépreményű ifjú tagja, aki számára a kábítószerkereskedéssel és lányok futtatásával foglalkozó bátyjai jelentik a
példaképet.
–
Csak a tudatlan, ignoráns emberek hunyják be a szemüket
annak láttán, mi folyik a német nagyvárosokban. Hogy Berlinben,
Brémában és még sok más helyen úgynevezett békebírók
gyakorolják az igazságszolgáltatást az állam bíróságai helyett. Ezek
az Allah kegyelméből lett békebírák minden problémát, például a
gyakori családon belüli erőszakot is, egy imámmal oldatnak meg.
Házastársi viták esetén a saría szellemének megfelelően szinte
mindig a férfiaknak adnak igazat és a nőket marasztalják el. Az
iszlám
nevében
biztosítják
a
régi,
patriarchális
férfihatalom fennmaradását. Ugyanígy járnak el az egymással
rivalizáló bűnöző nagycsaládok ügyeiben is. Ezek gyakran
évszázados ellenségeskedéseket hoztak magukkal még a
szülőhazájukból és most ugyanezt folytatják Németországban is –
írta 2012 decemberében a Zeit c. lapban Seyran Ates ügyvédnő.
Seyran Ates csodálatra méltó, bátor asszony. Életrajza már
önmagában is sokat elárul a migránsnegyedek életéről. Egy régi
berlini munkásnegyedben, a Weddingben nőtt fel, ahol a hatfős
család egyetlen szobában lakott. A szülők nagyon szigorúak és
kemények voltak, ezért a fiatal lány nem sokkal a 18. születésnapja
előtt megszökött otthonról. A gyermek- és ifjúságvédelmi szolgálat
gondozásba vette, és munkát is szerzett neki egy muszlim
nők számára fenntartott tanácsadó központban. Seyran 21 éves volt,
amikor rálőttek: miközben egy hivatalos iratot fordított le egyik
ügyfelük számára, hirtelen egy férfi sétált be az irodába, és egyetlen
szó nélkül azonnal tüzet nyitott rájuk. Seyran Atest a nyakán találta
el egy golyó. Az asztal túloldalán ülő asszony meghalt.
–
Fatma volt a neve. Negyven évet élt. Én nemsokára ötven
leszek. Már huszonnyolc évvel többet éltem, mint amit az az ember
szánt nekem. Elvérezhettem volna, de a jóságos isten megengedte,
hogy tovább éljek – mesélte el Seyran Ates 2013 márciusában a
Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársának, Karen Krügernek.

Hat évébe telt, mire képes volt testileg és lelkileg annyira felépülni,
hogy visszatérjen a normális életbe. Folytatta jogi tanulmányait,
megszerezte a diplomáját, majd ügyvédi irodát nyitott Berlinben.
– Muszlim nők jönnek el hozzám, olyan asszonyok, akik nagyon
sok testi és lelki erőszakot szenvedtek már el, de még soha nem volt
bátorságuk, hogy elhagyják a férjüket. Olyan asszonyok is jönnek,
akiket akaratuk ellenére kényszerítettek házasságra.
Kevés ember rendelkezik olyan rálátással a Németországban élő
muszlim asszonyok mindennapi életére, mint Seyran Ates. A
munkája során megismert számos szomorú történet hatására kezdte
el kampányát annak érdekében, hogy a házasságra kényszerítés
önálló törvényi tényállás legyen a Büntető Törvénykönyvben. Sokan
szidalmazzák
érte,
bolondnak
bélyegzik,
aki
valóságos
rabszolgatartóként ábrázolja a török férfiakat. A Hürriyet című
török
nyelvű
újság
erre
hivatkozva
indította
el
ellenkampányát, amelynek során nem sokkal az első cikk
megjelenése után már halálos fenyegetések érkeztek az ügyvédnő
e-mail-címére. Az első tettlegesség sem váratott magára
sokáig: Seyran Ates és ügyfele az asszony válóperének
tárgyalása után várakozott a vonatra egy vasútállomáson, amikor
a nő férje odalépett hozzájuk, és azonnal ütni kezdte a feleségét. A
megállóban sokan álldogáltak, de senki nem jött a segítségükre. Ez
az élmény kis híján másodszor is romba döntötte Seyran életét.
Visszahúzódott, irodáját bezárta, és már csak telefonos vagy írásos
tanácsadást vállalt. Közben pedig rendületlenül dolgozott a könyvén,
amelynek azt a címet adta: A szexuális forradalom
szükségessége az iszlámban.
A könyv megjelenése után ismét egymást érték a halálos
fenyegetések, ezúttal olyan komolyak, hogy a berlini ügyészség
azonnal elrendelte az ügyvédnő személyi védelmét. Seyran Ates
saját maga és elsősorban a leánya védelmében teljesen
visszavonult a nyilvánosságtól.
– Akinek gyermeke van, annak nincs többé joga meghalni. Életben
kell maradnia a gyermekéért – nyilatkozta a Frankfurter Allgemeine
Zeitungnak.
Nemsokára azonban mégis meggondolta magát, és újra kilépett a
nyilvánosság elé. A döntő lökést egy gyűlölködő e-mail jelentette,

amelyet Erdogan török miniszterelnök tervezett németországi
látogatása kapcsán küldtek neki.
„Ha nem fogod be a szádat és nem hagysz fel az iszlám és
Törökország lejáratásával, kivágjuk a nyelvedet!”
Seyran talpra állt, és újra megnyitotta ügyvédi irodáját – méghozzá
gyermekkorának színhelyén, Weddingben.
Nyilatkozataiban, interjúiban nem győzi hangsúlyozni a
„vallásszabadság
köntösébe
bújtatott
párhuzamos
igazságszolgáltatás” veszélyességét. Nem riad vissza a
kemény megfogalmazásoktól sem:
„Ezeknek az önjelölt békebíróknak senkitől nem kell tartaniuk, sem
a valódi bíráktól, sem az alkotmányvédelemtől, mert a német állam
és a német igazságszolgáltatás egyszerűen nem látja, nem ismeri
fel,
hogy
működik
mellette
egy
másik,
párhuzamos
igazságszolgáltatás, egy »árnyék-igazságszolgáltatás«. Nem ismerik
a muszlim felfogást, amely szerint Allah törvénye sokkal magasabb
rendű a német Alaptörvénynél. Nem ismerik a migránsok kultúráját,
nem beszélik a nyelvünket, így nagyon nehezen képesek megítélni,
mikor van szó valós, komolyan veendő fenyegetésről jogállamunk
ellen” – írta 2012-ben a Zeit hasábjain.
Nagy-Britanniában ugyanakkor már 1982 óta működik teljesen
hivatalosan a saría-igazságszolgáltatás. Az úgynevezett saríatanácsok élén egy-egy imám áll, és tevékenységüket az állam is
elismeri. Döntenek anyagi-pénzügyi vitákban, üzletkötésekkel
kapcsolatban, de olyan magánjogi ügyekben is eljárnak, mint a válás
kimondásának kérése, vagy büntetőügyekben, mint a családon belüli
erőszak esetei. A Civitas szellemi műhely 2009 júniusában közzétett
adatai szerint a Nagy-Britanniában működő összesen 85 saríabíróság több száz ügyben ítélkezik évente. Az Iszlám Saría
Tanácsnál (Islamic Sharia Council) is folyamatosan emelkedik az
ügyek száma: ez a testület havonta átlagosan 200-300 ítéletet hoz.
– Laikusok általában ritkán szereznek róla tudomást, de igenis
előfordul, hogy egyes esetekben a német bíróságok is figyelembe
veszik és alkalmazzák a saría néhány szabályát – mondta Christine
Schirrmacher,
az
iszlám
tudományok
egyik
kiemelkedő
tanulmányozója a Bonni Egyetemen tartott bemutatkozó
beszédében, amelyet így folytatott: – A nemzetközi magánjogról

beszélek, azokról az esetekről, amelyekben a felek nem német
állampolgárok, ezért az ítélet meghozatalánál az ő hazai, személyes
jogukat kell figyelembe venni – azt a hazai jogot, amely sok
országban igen erősen a saría szabályait tükrözi vissza. Nem egyedi
esetekről van szó, és nem csak egyes országokról. A tágabb
értelemben vett polgári jog, ideértve a házassági jogot, a családjogot
és az öröklési jogot is, minden arab államban a saría szabályozásán
alapul. Így fordulhat elő, hogy Németországban is olyan ítéletek
születnek, amelyek a felek hazai, a sarián alapuló jogszabályain
nyugszanak. Az egyetlen korlát, az egyetlen kivételes eset, amikor
ezt nem lehet alkalmazni, ha a hazai jog szabályai
alapvetően ellentétesek a német jog kötelező szabályaival.
Példaként egy 67 éves müncheni asszony esetét említette, akinek
iráni állampolgárságú férje több mint harmincévi házasság után
elhunyt. Az asszonynak bele kellett törődnie, hogy az iráni öröklési
jog alapján a férje családja a hagyaték háromnegyed részét kapta,
míg neki csak egynegyed rész jutott – annak ellenére, hogy férje a
halála előtt végrendeletet készített, amelyben az asszonyt jelölte ki
egyedüli örökösének.
A Welt egyik 2012. februári cikke is megerősítette Schirrmacher
asszony állításait.
„Ha egy muszlint férfi vagy nő itt Németországban fordul
bírósághoz, akkor is előfordulhat, hogy a saría alapján fognak
ítélkezni az ügyében. Az iszlám jog ugyanis már régen behatolt a
német bíróságokra. Bevándorlók magánjogi ügyeiben ugyanis a
nemzetközi magánjog szabályait kell alkalmazni, azaz például
egyiptomi felek között indult válási vagy öröklési vitában az
egyiptomi jog, iráni felek esetében az iráni jog szabályai alapján kell
ítélni.”
– Márpedig ezekben a jogrendekben a saría előírásai
érvényesülnek – nyilatkozta a lapnak Mathias Rohe jogász,
iszlámkutató.
A
Kasselben
működő
Német
Szövetségi
Társadalombiztosítási Bíróság például ilyen alapon utasította el
2000-ben egy Marokkóból származó özvegy keresetét, aki nem
akarta megosztani a férje után kapott özvegyi nyugdíját a férfi másik
feleségével. A bíróság az özvegy hazai jogát, azaz az iszlám

alapokon nyugvó szabályozást alkalmazva kimondta, hogy mindkét
feleségnek joga van az özvegyi nyugdíj feléhez.
Országszerte nagy feltűnést keltett az a bontóperi ítélet is, amelyet
egy frankfurti bírónő hozott, és amelyben szó szerint idézte a Koránt.
A felperes egy asszony volt, aki még a válásra előírt egy évi
várakozási idő letelte előtt el akart válni őt rendszeresen bántalmazó
marokkói férjétől. A bírónő azzal utasította el a keresetet, hogy „a
fegyelmezési jog” gyakorlása nem ad alapot a Polgári Törvénykönyv
1565.§-ában meghatározott „elviselhetetlen fokú nehézség”
megállapítására. A feleség ügyvédjéhez írt levelében a bírónő
ezekkel a szavakkal indokolta döntését: „Ebben a kultúrkörben nem
szokatlan, hogy a férj él fegyelmezési jogával a feleségével
szemben. Ezzel a Németországban született kérelmezőnek is
tisztában kellett lennie, amikor a Marokkóban felnőtt kérelmezettel
házasságot kötött”, írta a bírónő. Ebben az esetben továbbá a
Koránt is figyelembe kell venni, folytatódott a levél, mivel „a Korán
szerint a férj becsülete egyszerűen megfogalmazva az asszony
erkölcsösségéhez kötődik, tehát alapjában véve egy iszlám
tanításban felnőtt férfi számára az asszonynak a nyugati kultúra
szabályaihoz igazodó életvitele már önmagában is kimeríti a
becsület megsértésének tényállását.”
Felfoghatatlan, hogyan hatolhatott be az ilyen szellemiség a német
bíróságokra. A bírák csak és kizárólag jogállamunk törvényeinek
lehetnek alárendelve, és ebbe a körbe semmilyen vallás szabályai
nem tartoznak bele!
Karin Brettfeld és Peter Wetzels kutatók 2003-ban a német
belügyminisztérium megbízásából tanulmányozták az alacsony
iskolázottság és az ortodox iszlám vallásosság veszélyes
összekapcsolódását, és arra a határozott megállapításra jutottak,
hogy minél rosszabb a család szociális helyzete, minél lejjebb
helyezkednek el a társadalmi ranglétrán, annál erősebben jellemzi
őket a vallásosság. „A gyakorlatban az integráció azoknál a
csoportoknál ment végbe, amelyek életében kisebb szerepet játszik
a vallás”, írták le. Az integráció terén azok állnak a legrosszabbul,
akiket leginkább fundamentalista irányultságúnak lehetne mondani.
A legmélyebben vallásos családokban mind a szülőkre, mind a
fiatalokra jellemző a kirívóan alacsony iskolázottság, állapították

meg. Ezekben a családokban a gyerekek úgy nőnek fel, hogy az
erőszakot is rendszeresen megtapasztalják. A verés elfogadott
nevelési eszköznek számít, de egyben a gyermeket is
erőszakra neveli. A kutatók munkájuk során sok fiatalt kikérdeztek az
erőszakhoz való viszonyukról. Az eredmények riasztóak voltak:
túlnyomó többségük úgy nyilatkozott, hogy ő is alkalmaz majd
erőszakot a saját gyermekeivel szemben. Az erőszak az ő
szemükben is elfogadott eszköze az érdekérvényesítésnek –
márpedig innen már csak egy kis lépés a bűnözés útja. Ezek után
nem kellene csodálkozni azon, hogy éppen a legerőszakosabb
bűnözők alkotják azt a csoportot, amelyből a szalafisták a jövő
harcosait toborozzák.

III.
A Korán – engedély a gyilkolásra?
Wilhelm Hetmeyer bielefeldi konfliktuskutató már több mint tíz évvel
ezelőtt rámutatott, hogy a mély, szigorú vallásosság és a muszlim
fiatalok erőszak iránti fogékonyságának együttese kiváló táptalajt
teremt a radikális iszlamista gondolatvilág terjedéséhez. Ezek a
fiatalok tagjai ugyan a társadalomnak, de sokan közülük nem
vallják magukénak az olyan alapértékeket, mint a szabadság és
a tolerancia. Nagy hányaduk annak ellenére nem beszél jól németül,
hogy hosszú évek óta Németországban él, esetleg már itt is
született. Aki pedig ennyire kívülálló marad, az nagy valószínűséggel
nem is látja át igazán, milyen az az ország, amelyben él. A nyelvbeli
hiányosságok és a gyakran előforduló mentális elszigeteltség ahhoz
vezet, hogy a demokratikus értékek és alapelvek is idegenek
maradnak a fiatalok számára, akikben ezért nem fejlődik ki
semmiféle „demokrácia-tudat”, nem is beszélve arról, hogy így
kimaradnak azokból a lehetőségekből is, amelyeket egy
nyitott, pluralista társadalom kínál a számukra. E helyett ma
Németországban nagyon sok muszlim család életét továbbra is
származási országuk hagyományai és a családi-törzsi szokások
határozzák meg, amelyeknek kialakulására ugyancsak rányomta a
bélyegét a tanulatlanság és az ortodox iszlám hagyomány. Ez az a
kultúra, amelyben a bevándorlók nagyon nagy része még ma is él,
és amelyben a fiatalok világképét nem a német állam iskolái és más
nevelési intézményei, hanem a mecsetek imámjai formálják. Olyan
kultúra ez, amelyben a férfiak családi-törzsi vezetői igényének
érvényesítése során általánosan elfogadottnak számít az erőszak
alkalmazása.
Nincs nehéz dolga annak, aki igazolást keres az erőszakra: a
Koránban számos ilyen kitétel szerepel. Szúrák egész sora ad
egyenesen parancsot az erőszakra, más helyeken pedig igazolást
nyújt rá. Az erőszakra való felhívás két célpont, a nők és az iszlám
ellenségei ellen irányul.
– A Korán felhatalmaz a gyilkolásra? – tette fel a kérdést teljes
joggal a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain Rainer Hermann a
Charlie Hebdo szerkesztőségében 2015 januárjában történt

mészárlás után. Két muszlim fiatal tizenkét embert ölt meg,
bűntársuk pedig előbb egy rendőrnővel végzett, majd bevette magát
egy kóser szupermarketbe, és túszai közül is megölt négy embert. A
szemtanúk vallomása szerint a szerkesztőségben gyilkoló férfiak
hangosan éltették Istent „Allahu akbar”, azaz „Allah nagy” vagy
„Allah nagyobb” kiáltásokkal, valamint többször is kijelentették, hogy
„megbosszulták a prófétát”. Véres tettük merénylet volt a
szólásszabadság s ezzel a demokrácia szíve ellen. Mert
szólásszabadság nélkül demokrácia sincsen. A tettesek
nyilvánvalóan azzal a meggyőződéssel cselekedtek, hogy rettenetes
tettük összhangban áll a Korán parancsolataival.
Ugyanez a meggyőződés vezette azokat a madridi merénylőket is,
akik 2004. március 11-én összesen 191 ember halálát okozták a
zsúfolt elővárosi vonatokon elhelyezett bombáikkal. A robbanások
következtében a halottakon túl még további 2051 ember szenvedett
súlyos sérüléseket. A 2005-ben a londoni metróban robbantó, 56
halálos áldozatot szedő terroristák is ebben a meggyőződésben
cselekedtek. Mindannyian a Koránra, Allah parancsára hivatkoztak.
Az erőszakot igazoló vagy sok esetben egyenesen megparancsoló
Korán-részletek egyike a 9. szúra 29. verse: „Harcoljatok azok ellen,
akik nem hisznek Allahban és a Végső Napban és nem tekintik
tilalmasnak azt, amit Allah és az ő küldötte megtiltott és nem vallják
az igazság vallását!’’ A 4. szúra 89. verse pedig azt mondja: „Azt
szeretnék, ha hitetlenek lennétek, ahogyan ők hitetlenek…
Ne fogadjatok hát közülük senkit testvérbarátul, amíg Allah útján el
nem végzik a Hidzsrát. Ha hátat fordítanak nektek, akkor ragadjátok
meg és öljétek meg őket, ahol csak rájuk akadtok, és ne fogadjatok
közülük senkit se testvérbarátul, sem pedig segítőnek.” W. Hermann
a fent idézett tanulmányában hivatkozik többek között a 9. szúra 5.
versére is, amely szerint: „Amikor a te Urad az Igazsággal
kivonulásra késztetett téged a te házadból és bizony a hívők nagy
része ellene volt és vitába szálltak veled az Igazságról azután, hogy
az világossá vált, mintha nyitott szemmel a halálba űzetnének!”
A Bibliával ellentétben a Korán erőszakra indító felhívásainak
többsége nem történelmi elbeszélés formájában jelenik meg. A
Biblia és a Korán összehasonlításakor szembetűnő, hogy a Korán
erőszakra történő felszólításai univerzálisak: minden hívőhöz

szólnak minden időben, a múltban és a jelenben egyaránt. A
Koránnak nincs időbeli hatálya, hiszen örök időkre szól. Maga
Mohamed próféta erősítette meg ezt: Ummám (közösségem) egy
csoportja folytatni fogja a harcot az igazságért egészen a
feltámadásig, mondja egy hadíth, azaz a próféta kinyilatkoztatásairól
és tetteiről készült feljegyzés. A Korán 8. szúrájának 39. verse is
megparancsolja: „És harcoljatok ellenük, amíg nem lesz több
kísértés, s amíg a vallás egyes egyedül Al-lahé.”
Iszlám tudósok meggyőződéssel vallják, hogy az iszlám világ a mai
napig háborúban áll a „hitetlenek” világával, és ez a háború
mindaddig tartani fog, ameddig a világ minden népe alá nem veti
magát az iszlámnak. A harcra szólító parancsok ezért magától
Allahtól erednek és örök időkre szóló, megváltoztathatatlan
törvényeknek számítanak.
A Korán 9. szúrájának úgynevezett Kard-versei ma is az iszlám jog
egyik alappillérét jelentik „Dzsihad al-Talab”, azaz „harcos dzsihád”
címszó alatt. Ebben a felfogásban minden egyes muszlim harcolni
köteles – és ez a dogma nyomja rá a bélyegét az iszlámnak a nem
muszlim vallásokhoz való viszonyára is. A háború minden nem
muszlim nemzet és vallás ellen irányul. A mai napig ezek a versek
és az ezekből levezetett, dogmák jelentik a keresztények, zsidók és
más nem muszlimok elleni erőszak legitimációjának fő forrását.
Sem a zsidóknál, sem a keresztényeknél nincsenek ehhez hasonló
vallási kötelezettségek. A bibliai Ószövetség harcra szólító parancsai
egy adott történelmi helyzetre szóltak, a Kánaán földjének
elfoglalására. Egyetlen parancs sem írja elő a zsidók számára, hogy
ezen a földrajzi területen, az „Ígéret földjén” kívül is harcoljanak.
Az iszlám ezzel ellentétben kifejezetten az Arab-félszigeten kívüli
területekre irányítja az erőszakot, a világ meghódításának célját
tűzve követői elé. Mohamed vallásának terjesztése erőszak útján is
elfogadott. Maga Mohamed és akkori követői is szilárdan hitték,
hogy ezt a feladatot mindenáron végre kell hajtaniuk. Egy hadíth
szerint
Mohamed
így
szólt:
„Arra
rendeltettem,
hogy
mindaddig harcoljak az emberek ellen, amíg nem vallják
mindannyian hittel, hogy nincs más isten Allahon kívül és
Mohamed Allah küldötte.” Allah és prófétája erőszakra adott
parancsai indították el azt az iszlám terjeszkedést, amely

egész országokra hozott nyomorúságot, és amely örökre
megváltoztatta a világot.
Ez tehát az alapvető eltérés a Korán erőszak-felfogása és a Biblia
sokat idézett „ótestamentumi erőszak-felfogása” között, amely utóbbi
csak egy meghatározott történelmi összefüggés keretei között
értelmezhető. Ezen a ponton sokan hajlanak rá, hogy a történelmet
összemossák vagy egyenesen felcseréljék a teológiával. Le kell
azonban szögeznünk, hogy az izraeliták soha nem kaptak olyan
általános érvényű parancsot Istentől, hogy az embereket
akár meggyőzés, akár erőszak útján, de mindenképpen
térítsék zsidó hitre. A kereszténység ezzel szentben ugyan
valóban térítő vallás, amely kötelességének tartja minél több
ember kereszténnyé tételét, azonban ennek során az írás szigorúan
tiltja erőszak alkalmazását. Jézus egyetlen tanítványáról sem maradt
fenn olyan emlék, hogy erőszakkal kényszerített volna máshitűeket a
megkeresztelkedésre. Éppen ellenkezőleg: legtöbbször ők maguk
voltak az erőszak célpontjai, akik szinte mindannyian mártírhalált
haltak.
A kereszténység létezésének első három évszázadában még a
szigorú erőszakmentesség vallása volt. Jézus maga is ellenállás
nélkül hagyta elfogni és kivégezni magát, az első keresztények
pedig még az önvédelemből történő emberölést is olyan súlyos
bűnnek tartották, hogy inkább évszázadokon át elszenvedték a
római császárok, Néró, Domitianus, Decius, Valerianus és
Diocletianus által elrendelt véres üldöztetéseket. A források
egybehangzóan arról számolnak be, hogy a keresztények mindig
halkan imádkozva, ellenállás nélkül fogadták a halált. Az első
időkben még a katonáskodás is tiltott volt a számukra, csak amikor
Nagy Konstantin császár is keresztény hitre tért, akkor kötöttek
kompromisszumot és engedélyezték a keresztényeknek, hogy
katonaként szolgáljanak, hiszen egy nagyhatalomnak képesnek kell
lennie rá, hogy megvédje magát. Végül a nagy egyházatyák közül
Szent Ágoston volt az, aki 420 körül egyértelműen meg is határozta
a világi és az egyházi ügyek elhatárolását, különbséget téve a
civilas Dei, azaz „Isten közössége”, az Egyház és a civitas
terrena, azaz a világi állam között. Az állam és az egyház, a világi
és a vallási törvények szétválasztása éppen az antitézise annak az

isteni államnak, amelynek megvalósítására a saría törekszik.
Ágoston szerint a világi állam csak akkor vív „igazságos” háborút, ha
megtámadják és védekezik, vagy ha a háború célja egy nagyobb
rossz megakadályozása, az egyház feladata azonban még ebben az
esetben is az, hogy igyekezzék békét teremteni.
Az iszlámban mindennek éppen a fordítottját láthatjuk. Az iszlám
források, a Korán és a Szunna pontosan leírják, hogy a muszlim
hadjáratok határozott célja az iszlám uralom kiterjesztése volt az
egész világra. Mind a Korán, mind Mohamed életének története
tartalmaz hitetlenek kifosztásáról, asszonyok és gyermekek
rabszolgasorba taszításáról szóló elemeket. Mohamed és követői
egyenesen ebből éltek és ebből az anyagi forrásból vívták a
háborúikat is. Egon Flaig történész A rabszolgaság története a
világban című könyvében részletesen leírja, hogyan alakította ki az
iszlám uralom Nyugat-Afrikától Indonéziáig a „világtörténelem
legnagyobb és leghosszabb időn át fennálló rabszolgatartó
rendszerét”.
A vallást megalapító Mohamed világképe egyszerű, dualista
világkép volt, amely csak kétféle embert ismert: a barátot és az
ellenséget. Ennek megfelelően osztotta két „házra” az emberiséget:
az „Iszlám Házára” (Dar al-Islam) és a „Háború Házára” (Dar alHarb). Utóbbiba tartozik mindenki, aki „kafir”, azaz „hitetlen”.
Mohamed tanítása szerint Allah megbüntet mindenkit, aki nem
fogadja el az iszlám tanítását.
A Korán a muszlimokat az emberek legjobb közösségeként
ábrázolja (3. szúra 110. vers). Az iszlám tanításnak a mai napig
egyik legfontosabb alapeleme az alacsonyabb rendű hitetlenekkel
szemben alkalmazott erőszak. Naivitás lenne azt feltételezni, hogy
ez az erőszak-orientált alappillér pusztán a felvilágosult európai
kultúrával való találkozás hatására magától is megszűnhet anélkül,
hogy a hit egész felépítménye összeomlana. Egy kiválasztott, Isten
által védelmezett és más népek elleni erőszakra rendelt nép képe
nem egyeztethető össze a bibliai elvekkel.
A Biblia Istene ugyanolyan mérce szerint ítélkezik a zsidók és a
nem zsidók felett. Még saját választott népétől is megvonta a
támogatását, miután többször is hiába figyelmeztette őket hibáikra.
Az egyiptomiak, az arámeusok, az asszírok, a babiloniak, a görögök,

majd a rómaiak csak Isten büntetésének végrehajtói voltak. Ha
megnézzük, mik voltak azok a bűnök, amelyek miatt Isten a Biblia
szerint elvette óvó kezét népe fölül, láthatjuk, hogy nem apró
szabályszegésekről,
tiszteletlenségekről,
hanem
kegyetlen
és embertelen rituálékról volt szó. Kánaán lakói élve égették el
gyermekeiket áldozatul Moloch istennek, és az izraeliták a hódítás
után maguk is kezdték átvenni ezt a szörnyű hagyományt. Isten
többszöri figyelmeztetése ellenére sem hagytak fel a gyakorlásával,
ezért Isten megbüntette őket. Ahány történetet csak tartalmaz a
Biblia az Isten által kiszabott büntetésekről, egyikben sem szerepel a
mai napig érvényes harcra hívó parancs. Az Ószövetség Istene
gyarló embereken, prófétákon és tanítókon keresztül szólt
az
emberiséghez
–
abszurd
anakronizmus
lenne
azt
hányni Ábrahám vagy Mózes szemére, hogy nem a XXI.
század kultúrája és normái szerint éltek és cselekedtek. Aki tudni
akarja, milyen is a kereszténység Istene, annak nem az ószövetségi
vezérekre, hanem a názáreti Jézusra kell vetnie a pillantását, hiszen
Jézus Isten teljes ön kinyilatkoztatása.
Fundamentalista muszlimok és ateisták egyaránt szívesen idéznek
a környezetükből, összefüggéseikből kiragadott részleteket a
Bibliából. Ők azonban nem tárgyilagos vitára törekednek, nem
érveket keresnek a Biblia mellett vagy ellene, hanem mindössze
vezérszavakat akarnak lobogtatni. Amikor egyenlőségjelet tesznek
az ószövetségi erőszak és az iszlám erőszak között az utóbbi
relativizálása érdekében, egyszerűen figyelmen kívül hagyják a
kiragadott részek összefüggéseit és szövegkörnyezetét. Ez azonban
nem más, mint teológiai analfabétizmus. Az ószövetség gyakran
idézett „erőszakversei” az egyház számára sem újak, nem olyan
„felfedezések”, amelyekre végre reagálni kellene. A keresztény
teológusok már a vallás történetének első évszázadaiban
egyértelművé tették, hogy az Ószövetséget csak az Újszövetségből,
azaz Krisztus szavaiból kiindulva lehet értelmezni. Az alexandriai
Origenész (Kr. u. 185 körül – Kr. u. 254) is így foglalt állást. Márpedig
Krisztus nem hirdetett és nem alkalmazott erőszakot – éppen
ellenkezőleg, hiszen még ő maga is az erőszak áldozataként halt
meg.

Az iszlámban ezzel ellentétesen az erőszak elfogadott eszköz a
vallásinak hirdetett, valójában azonban sokkal inkább gazdasági és
hatalmi célok eléréséhez. Az iszlám egész világra történő
kiterjesztésének követelménye teokratikus iszlám uralmi rendszerek
kialakításában ölt testet. Talán el kellene fogadnunk végre, amit
Eric Voegelin történész és politológus állít, nevezetesen, hogy az
iszlám „politikus vallás”.
„Allahtól szálltam le karddal a kezemben, és gazdagságom a
kardom árnyékában születik majd meg”, tartalmazza az egyik hadíth.
A Korán 8. szúrájának 41. verse pedig egyenesen így szól: „És
tudnotok kell, hogy ha valami zsákmányra tesztek szert, akkor annak
az ötödrésze Allahot illeti, és a küldöttet és az ő rokonait és az
árvákat és a nincsteleneket és azokat, akik úton vannak”, azaz
Mohamedet és az ő klánját!
Mohamed egész életét áthatotta a harc. „A népben még erősen élt
a családok és törzsek szerinti tagozódás és még zabolátlanul
követelte a saját szabadságát. Évszázadokon át képes volt kivédeni
a babiloni, az asszír, az egyiptomi és a perzsa királyok hódítási
kísérleteit, s még a római világbirodalom is csak részben volt képes
sikert aratni ellenük. Így lett a harc az arabok lételemévé” – írta az
arab-iszlám világbirodalom történetét feldolgozó művében a
méltatlanul elfeledett német közgazdász, Gustav Ruhland, majd így
folytatja: „Ha éppen nem volt külső ellenség, aki ellen harcolhattak
volna, hát egymás ellen fordultak. Hol vérbosszúra hivatkozva, hol
egy kút vagy egy forrás birtoklásáért folyt a küzdelem, máskor
legelőterületekért az állatok számára, de olyan jelentéktelen
apróságok miatt is képesek voltak évtizedeken át véres harcot vívni
egymás ellen, mint néhány széttaposott pacsirtatojás vagy egy
lóverseny vitatott eredménye. Az ilyen küzdelmek során alakultak ki
egy lovaginak is mondható erkölcsi rendszer szabályai, amelyet
összefoglaló néven muruwwának (virtus, erény) hívnak. Ebben a
rendszerben a legfontosabb elem a család és a törzs becsületének
védelme és a bosszúszomjas harc mindenki ellen, aki ezt
megsérti…”
Ruhland művében írt Mohamed nagy céljairól is a nemzeti-arab
politikával kapcsolatosan: „Az ő keblében is két különböző lélek
lakozott. A vallása politika is volt egyben, méghozzá nem pusztán

valláspolitika. Mohamed nemcsak az öröklétet, de a földi létet is meg
akarta nyerni magának.” Ezt pedig elsősorban erőszak
alkalmazásával tette.
Nem alaptalanul hivatkoznak az iszlám Állam (IS) mészárosai a
próféta élettörténetére, hiszen ők maguk is egy hasonló „Oszd meg
és uralkodj” elvet követnek, amelynek középpontjában a zsákmány
elosztása áll, másképpen megfogalmazva az arra való törekvés,
hogy az erőszak kifizetődő legyen a számukra. Ruhland történelmi
munkája szerint Mohamed a különböző csatákból és rajtaütésekből
származó zsákmányt úgy osztotta el, hogy annak egyötödét kapta
az „államkassza”, négyötödét pedig a közösség tagjai olyan
arányban, amilyen arányban részt vettek a harcban. A modern
korban sincs ez másként: A Spiegel Online tudósítása szerint az IS
egyetlen hét alatt „egymilliárd eurós nagyságrendű zsákmányra tett
szert Moszulban és környékén pénz, arany és más vagyontárgyak
formájában”, valamint „ezzel az IS a világ legmagasabb
jövedelmű terrorszervezetévé vált”.
Bankok is kerültek az Iszlám Állam ellenőrzése alá, amely sietett is
azonnal kisajátítani a keresztények, a jezidek, a síiták és az iraki
hadsereg tisztjeinek számláin szereplő összegeket. Még aki egyik
csoporthoz sem tartozik ezek közül, az sem juthat hozzá könnyen a
saját pénzéhez: előbb igazolnia kell az IS felé, honnan, miből
származik a pénz, amit fel akar venni. Még ha minden
kérdésre kielégítő választ tud is adni, akkor is egyenlegének
legfeljebb 10 százalékát veheti csak fel – így akarják a terroristák
megakadályozni, hogy „alattvalóik” elmeneküljenek az uralmuk alól.
Ha az Iszlám Állam csak megközelítőleg azonos elvek alapján
osztja szét a zsákmányát, mint annak idején Mohamed tette, akkor a
terror valóságos vagyonhoz juttathatja a válogatás nélkül, akár a
puszta elrettentés végett is gyilkoló dzsihádistákat, akiknek gyakran
már egyetlen Facebook-bejegyzés elég ahhoz, hogy szerzőjét
nyilvánosan
kivégezzék,
és
akik
nem
haboznak
a
keresztényeket keresztre feszíteni. A Zeit c. lap és a Report című
ARD-magazin kétfős csoportja heteken át kutatta, vizsgálta az IS
rendszerét, és végül arra az eredményre jutott, hogy az valóban
erősen emlékeztet Mohamed korának szokásaira. „Az IS fizetést
biztosít az övéi számára: a harcosok például legkevesebb havi

ötszáz dollárt kapnak, ami egy egyszerű hivatalnok vagy közrendőr
jövedelméhez képest sem számít soknak, ha azonban ehhez hozzá
számítjuk a »hadizsákmányból« való részesedést, már egészen más
a helyzet” – írta a Zeit 2014 novemberében. A XXI. századi Iszlám
Államban ugyanúgy működnek adószedők is, mint a VII. században.
A keresztények és a zsidók fejadó fizetésére kötelesek, valamint
megadóztatják a kereskedelmet is:
„Szisztematikusan, gyakran azonban önkényesen járnak el. Az
alaptétel a mindenre érvényes tíz százalék adó, amelynek mértékét
becsléssel állapítják meg, ha az adatok hiányosak. Ehhez jön még
2,5% alamizsna-adó. Aki új autót vagy nagy lakást vásárol, könnyen
szembesülhet azzal, hogy pusztán szemmérték és becslés alapján
újabb terheket vetnek ki rá. Ezeknek az »adóknak« egy része
ráadásul nem más, mint közönséges védelmi pénz: A városba árut
szállító teherautó-sofőröknek 200 dollár »illetéket« kell leróniuk, ha
pedig a szállítmány benzin vagy gázolaj, az illeték már 500 dollárra
emelkedik.” Az olajkereskedelem mellett az Iszlám Állam másik
kedveli jövedelmi forrása az emberrablás. 2014-ben a becslések
szerint nem kevesebb, mint huszonöt millió dollár bevételre tettek
szert csak váltságdíjakból. „Az adatok egy többszintű, központilag
irányított szervezetet mutatnak, amely aprólékos pontossággal tartja
nyilván bevételeit és kiadásait. Nem ritka a kétszeres vagy
háromszoros bizonylatolás, és azt is részletes utasítások határozzák
meg, melyik példányt hová, kihez kell eljuttatni. A bürokrácia az
Iszlám Állam DNS-ének része” – foglalta össze a Zeit. Úgy
is mondhatnánk, egy tökéletesen megszervezett bűnözői hálózatról
van szó, amely a próféta nevében folytatja gyilkos rablóhadjáratait.
Nem szabad elhallgatnunk, hogy az IS eljárásának megítélése az
iszlám világban is erősen vitatott. A televíziós szerepléseiről ismeri
konzervatív teológus, Juszuf al-Karadavi például azzal érvel, hogy a
korai iszlám időkben a nem muszlimoknak azért kellett a dzsizijának
nevezett fejadót fizetniük, mert ők mentesültek a katonai
szolgálat alól, amire viszont minden muszlim köteles volt. Ma
azonban
már
nincs
ilyen,
kizárólag
a
muszlimokra
vonatkozó kötelező katonai szolgálat, ezért a fejadó kivetésének
sem lehet semmiféle alapja, az pedig végképp megengedhetetlen,
hogy a fejadó meg nem fizetése egyenesen bűncselekménynek

számítson. Az Iszlám Állam propagandája azonban az ilyen kritikák
ellenére sem marad hatástalan. Fiatal németek, franciák, britek
követik az IS hívását és indulnak harcolni Irakba és Szíriába. Sokan
közülük korábban áttértek az iszlám hitre. Az európai mecsetekben
prédikáló, Mohamed korába visszavágyó szalafista imámoktól
megkapják a lelki támogatást és felkészítést a harchoz.
Herbert
Landolin
Müller
stuttgarti
iszlám-szakértő,
az
Alkotmányvédelem munkatársa már évek óta figyelemmel kíséri azt
a folyamatot, amelynek során a szalafisták kora középkori
ideológiájuk ellenére is egyre több követőt gyűjtenek maguk köré.
– A példaképet Mohamed követői és az ő közvetlen
leszármazottaik jelentik. Az ő példájukat tűzi a zászlajára ez a
szellemi és egyben politikai mozgalom. A VII-VIII. századból vett
példákkal mutatják be a ma emberének, hogyan kell helyesen
megélni az iszlámot, hogyan kell az iszlám szerint élni és viselkedni
úgy a magánéletben, mint a társadalomban és az államban –
mondja a szakértő.
Hogy honnan származik, honnan érkezett Németországba a
szalafizmus? Egyik forrása a karlsruhei székhelyű Német Iszlám
Információs Szolgálat Egyesület, amely nyíltan a szalafizmus
irányzatához sorolja magát, és szoros együttműködést folytat a
franciaországi Cháteau-Chinonban működő „Institut Européen des
Sciences Humains” magánfőiskolával. Ez az intézmény egész
Európa muszlim közösségei számára képez imámokat,
ahogyan 2010 februárjában Dorothea Funk közzétette a
Deutschlandfunk
rádióban.
Ralph
Ghadban
iszlámmal
foglalkozó kutató egyenesen „a fundamentalista Muszlim
Testvériséggel szoros kapcsolatban álló iszlám káderellátó
szolgálatnak” minősíti az intézményt, amelynek élén az a Juszuf alKaradavi áll, aki maga is az egyiptomi Muszlim Testvériség tagja,
helyettese pedig az a Faiszál El Mawlaoui, aki korábban a libanoni
„Al Dzsama’ah Al Islamiyah” Muszlim Testvériség vezetője volt.
Ghadban jellemzése szerint „ez a két ember a nemzetközi Muszlim
Testvériség kulcsfigurája, és feltételezésem szerint az általuk
vezetett programba modern, liberális muszlimok be sem
kerülhetnek”.

Németországban is vannak olyan muszlim közösségek,
amelyeknek imámjait Chateau-Chinonban képezték ki. Dorothea
Jung példaként említi a muszlimok koordinációs tanácsának számító
Németországi Iszlám Közösséget (Islamische Gemeinschaft in
Deutschland, rövidítve IGD): „Ők is többek között a francia Muszlim
Testvérek intézményébe küldik tanulni a fiataljaikat. Bizonyos
szempontból ez logikus is a részükről, hiszen az IGD-hez tartozó
közösségeket az Alkotmányvédelem amúgy is régóta a Muszlim
Testvérek irányzatához sorolja.”
Ilyen összefüggésben bukkan fel a törökországi eredetű Milli Görüs
iszlám közösség is, amelyet az államvédelem szakértői a
legnagyobb
iszlamista
szerveződésnek
tartanak
egész
Németországban. A Milli Görüs tagja annak az Iszlám Tanácsnak,
amely viszont az IGD koordinációs tanácsnak a tagja. Dorothea
Jung határozottan állítja, hogy a Milli Görüs is Chäteau-Chinonban
taníttatja az imámjait, bár ezt Oguz Ücüncü, a németországi Milli
Görüs főtitkára ugyanilyen határozottan igyekszik cáfolni:
–
Imámjaink egészen más intézményekben tanulnak
és szereznek képesítést – állítja Ücüncü. – Olyan teológusokra
igyekszünk bízni őket, akik török kötődésűek, vagy az iszlám világ
valamelyik iszlám egyetemén vagy főiskoláján szerezték a
diplomájukat. Ösztöndíj-programokkal támogatjuk az érettségizőket,
hogy Törökországba, Boszniába vagy az arab országokba menjenek
továbbtanulni, ottani egyetemek teológiai képzéseire. Nem állami
főiskolákra is küldünk diákokat, és ezek között valóban szerepel
a franciaországi Cháteau-Chinon is, ha valaki az érdeklődési köre
alapján inkább ezeket szeretné választani. Ezektől az
intézményektől is megkapják azt a képzést, amelynek alapján
közösségünk imámjai lehetnek.
A Németországban működő iszlám vallási személyiségek több mint
90%-a külföldön végezte a tanulmányait. A 896 mecsetközösséget
magában foglaló DITIB (A Vallási Ügyek Intézetének Török-lszlám
Uniója) is Törökországba küldi tanulni a fiataljait. Rauf Ceylan
osnabrücki vallásszociológus a német mecsetek életét és viszonyait
tanulmányozva arra a megállapításra jutott, hogy a legtöbb imám
iszlám felfogása a tradicionalista irányzathoz sorolható.

– Több mint hetvenöt százalékuk egy konzervatív iszlámot képvisel,
például a férfiak és nők helyzetének, viszonyának megítélésében.
Körülbelül 15%-uk intellektuálisan offenzív imámnak mondható, aki a
források újraértelmezését szorgalmazza. A maradék kisebb
csoportok egyikét alkotják a szalafisták, aztán a többi szélsőséges
imám, összesen talán 2-3 százalék lehet az arányuk. Ennek a
csekély aránynak az ellenére éppen ők azok, akik a legtöbb fejfájást
okozzák a muszlint szervezeteknek – állítja. Ők azok ugyanis, akik
prédikációikban az erőszakot éltetik és Mohamed VII. századi
életvitelét állítják követendő példaként a hívek elé. Sajnos nem
kevés fiatal ember kerül a befolyásuk alá.
–
A Németországból Szíriába utazó dzsihádisták áramlása
töretlen – jelentette ki 2014 augusztusában az Alkotmányvédelmi
Hivatal elnöke, Hans-Georg Maassen. Hivatala több mint négyszáz
Szíriába utazó dzsihádistát tartott nyilván, akik a szent harc hívását
követve indultak útnak, hogy aztán az Irakban, Afganisztánban vagy
Jemenben fenntartott terrorista kiképzőtáborok valamelyikében
készítsék fel őket majdani küldetéseikre. Így tett szert terrorista
képzettségre a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni mészárlás egyik
elkövetője is. Ezeknek a fiataloknak a példája is igazolja, mekkora
veszélyt jelentenek a hazájukba később hazatérő dzsihádisták. 2014
nyarán már olyanok is érkeztek vissza Németországba, akik magas
szintű kiképzésen estek át.
–
A kiképzett dzsihádisták között körülbelül huszonöt olyan
személy lehet, aki tényleges harci tapasztalatokat is szerzett –
nyilatkozta Maassen, aki azonban mindjárt hozzá is tette: – Jelenleg
semmilyen arra utaló jelet nem észleltünk, hogy ezek a személyek
konkrét
terrorista
megbízatással
érkeztek
volna
vissza
Németországba.
Nem sokkal később a kasseli rendőrség egy Walid D. nevű személy
lakásában tartott házkutatás során egy AK-47-es Kalasnyikovot
foglalt le komoly lőszertartalékkal együtt, továbbá egy Ceska 27
típusú pisztolyt, egy golyóálló mellényt és az Iszlám Állam zászlaját.
A Charlie Hebdo szerkesztőségében gyilkoló férfiak is Kalasnyikovot
használtak – ezeknek a fegyvereknek olyan jelentős a tűzereje, hogy
még néhány rendőrségi különleges osztag fegyverzetét is felülmúlja.

A több mint ötszáz dzsihádista közül, akik Szíriába indultak
harcolni, 2014 végéig mintegy száznyolcvanan tértek vissza
Németországba. Legtöbbjük a hazatérése után újra bekapcsolódott
a különböző szélsőséges csoportok tevékenységébe, állapította meg
az Alkotmányvédelem. Ebbe a zárt szubkultúrába nagyon nehéz
kívülről behatolni. 2014 januárjában a biztonsági szolgálatok
összesen több mint 230 „veszélyeztető” személyt tartottak
nyilván,
akikről
„feltehető,
hogy
jelentős
súlyú
bűncselekmények elkövetésére képesek”. További 300 személyt
„releváns” megjelöléssel tartanak nyilván, ők azok, akik például
egy merénylet előkészítésében, logisztikájában segítenének. 2014
végén Németországban 420 nyomozás folyt összesen 650 iszlám
hátterű gyanúsított ellen.
Legismertebb közülük az ún. Sauerland Csoport ügye. A csoport
négy, 23 és 30 év közötti fiatal férfiból állt, akik azért kerültek bíróság
elé, mert a vád szerint autóbombás merényleteket terveztek
amerikai katonák ellen. Mind a négyen a pakisztán-afganisztáni
határvidéken tanultak meg bánni a fegyverekkel, lelki felkészítésük
azonban Németországban történt. Radikalizálódásukban az
adatok szerint kulcsszerepet játszott egy egyiptomi orvos,
Yehia Yousif, aki a kilencvenes évek óta rendszeresen tartott
prédikációkat az ulmi Iszlám Információs Központban.
Az interneten hemzsegnek a felhívások a Nyugat elleni harcra, a
demokrácia elleni harcra, a hitetlenek elleni harcra. A YouTube-on
német dzsihádisták dicsőítik a Szent Háborút Fiatalok indulnak el
nap mint nap, hogy akár az életüket is feláldozzák az Abu Bakr alBaghdadi által kikiáltott Iszlám Államért. Nem lehet lebeszélni,
nem lehet meggyőzni őket még a Korán békét hirdető szúráira való
hivatkozással sem. Hiába olvassák fel nekik például az 5. szúra 32.
versét, amely a zsidó Talmuddal kapcsolatosan így szól: „Emiatt írtuk
elő Izráel fiai számára azt, hogy ha valaki megöl egy emberi lényt,
anélkül hogy annak halála bosszú lenne valaki másnak a
megöléséért, vagy megtorlás lenne azért, mert romlást okozott volna
a Földön – akkor az olyan, mintha az összes embert ölte volna
meg. Aki ellenben életben tart valakit, olyan az, mintha az összes
embert életben tartotta volna.”

Hiszen Allah maga helyezi hatályon kívül ezt az irgalmas
útmutatást, amikor az 5. szúra 33. versében így szól: „Akik fegyvert
fognak Allah és a küldötte ellen, s csak abban serények, hogy
romlást idézzenek elő a földön, azoknak az a jutalma, hogy
megöletnek, vagy keresztre feszíttetnek, vagy egymással
ellentétesen a kezük és a lábuk levágatik, vagy elűzetnek a földről.
Ez lesz az e világon az ő szégyenük, a túlvilágon pedig óriási
büntetés lesz az ő osztályrészük.”
Az erőszakra kész szaklista csoportok létszámának gyors
gyarapodását Olivier Roy francia szociológus egy Günther
Lachmannak adott interjújában elsősorban szociális okokra vezette
vissza:
– Komoly összefüggés rajzolódik ki a szociális háttér, a környezet
és a szalafizmus között. A szaklista csoportok elérik a szociálisan
gyenge területeket is. Sok szalafista maga is olyan fiatal ember,
akinek volt már dolga kábítószerekkel és követett már el
bűncselekményeket. Sokan közülük éppen a börtönben térnek meg
és válnak a szalafizmus híveivé. Újjászületésként élik meg a
megtérésüket, lehetőségként arra, hogy rendezzék az életüket és
visszaszerezzék a becsületüket. Úgy is mondhatjuk, a szalafizmus
nagy csábítás a társadalom peremére szorult fiatalok
számára. Vonzereje részben abban is rejlik, hogy nagyon
egyszerű, érthető szabályokat állít fel az élet minden területére.
Pontosan
megszabja,
hogyan
öltözzünk,
mit
együnk,
hogyan viselkedjünk. Rendszert visz a hétköznapokba. Aki követi a
Korán törvényeit, az megmenti a lelkét. A második ok, amiért sokan
fordulnak ebbe az irányba, hogy itt is, mint minden más kultúrában,
léteznek közösségek, testvériségek. A szalafisták egyszerre
kínálnak családot és harcközösséget. Sok fiatal ember életében
először itt tapasztalja meg a szolidaritást, a szeretetet, az
összetartozás érzését. A szalafizmusban az is vonzó, hogy minden
más kultúrát elutasít. Ezzel menedéket kínál a társadalom
veszteseinek, a kiszorultaknak, akik úgy érzik, mindenhol csak
bántják őket. Nem véletlen, hogy az iszlámra áttértek között milyen
nagy a szalafisták aránya.
Roy helyesen gondolkodik. Nem szabad elhinnünk azt, amit sokan
igyekeznek sugallni: hogy a szalafizmust csak anyagi okokból

követik az emberek. Éppen a mi világi, anyagias társadalmunkban
kezdik keresni a fiatalok az élet értelmét, az eligazodás útját. A
materializmus nem elégíti ki a lelket. A „tápláld a testet, ne törődj a
lélekkel” elgondolás nem oldja meg a gondjaikat.
2013 és 2014 között a németországi szalafisták száma 4500-ról
5500-ra emelkedett. Az Alkotmányvédelemnek a 2014. évről készült
jelentésében is szerepel a szalafizmus vonzerejének növekedése. A
szalafisták számára a saría a megváltoztathatatlan, sérthetetlen,
örök érvényű alaptörvény, amely felette áll minden világi törvénynek,
és amely az emberiség egészére vonatkozik. „Ennek
következtében a szalafisták elutasítják az állam törvényeit”, áll a
jelentésben. A szalafista ideológusok azt a képet erősítik
követőikben, hogy ők alkotják az iszlám „elit alakulatát”, az
élharcosok
csapatát.
Ez
a
meggyőződés
még
a
muszlimok többségétől is elválasztja őket. Számukra az egyetlen
cél egy szalafista párhuzamos világ létrehozása, amely magában
foglalja a Németországban működő különböző vallásos csoportokkal
való eddigi békés egymás mellett élés felmondását is. A szalafisták
végcélja, hogy Németországot az „Isten államává” alakítsák át,
amelyben az élet alapja a saría, és amelyben a demokratikus
alapelvek többé nem érvényesülnek. Miként Roy, úgy az
Alkotmányvédelem is abban látja a szalafizmus népszerűségének
növekedését, hogy az szabályozza, rendezi az egyének
mindennapjait. „A szalafizmus azért lehet ilyen sikeres, mert az
ideológia mellett az útkereső emberek elemi szociális
szükségleteit is kielégíti. Alternatív életpályát kínál egy felesküdött
közösségben, ahol nagyon erős az összetartozás érzése, emellett
pedig követőinek egész életére, mindennapjaira szóló, világos és
érthető eligazítást ad.”

IV.
Csábítók és elcsábítottak
Lehetséges lenne, hogy egy világos, áttekinthető, jól
megszerkesztett világkép és a mindennapok rendezettsége
elegendő vonzerőt jelentsen ahhoz, hogy a modern kor fiataljait a
Szent Háborúhoz való csatlakozásra indítsa?
A párizsi merényletek után Abdelkadir Benali marokkói-holland író a
New York Timesban megjelent cikkében arról számolt be, hogyan
élte át ő maga is fiatal korában a vallásos fanatizmus élményét,
amikor az iskolában a Salman Rushdie íróra kimondott fatwáról
beszélgettek az egyik órán.
– A tanárunk szólásszabadságról beszélt, én a próféta
megsértéséről – írja Benali. – Jól emlékszem, felálltam a székemről,
és egyre hangosabban beszéltem, mert dühített, hogy hiába
kerestem érveket arra, hogy elmagyarázzam, mit jelent nekünk,
nekem és a közösségemnek a próféta szentsége. A tanár, Fok úr
volt a neve, higgadtan, racionálisan válaszolgatott, amitől én még
dühösebb lettem. Hát nem érti, hogy itt többről van szó, mint a józan
észről? Nem érti, hogy a próféta kigúnyolása erkölcsileg bűnös
dolog?
Benali leírja, hogy ebben a pillanatban érezte át először, mit is
jeleni: muszlimnak lenni. Nem tudatosan, nem akarattal.
– Amikor a mérgem elszállt, szégyenkezni kezdtem – folytatja. –
Szégyent hoztam a vallásomra, a családomra és saját magamra is.
Szégyelltem magamat a haragért, amit éreztem, és amit magam
sem értettem igazán.
Később, tizenhét éves korában, amikor már jobban beszélt angolul,
maga is elolvasta a Sátáni verseket.
–
Lenyűgözött – vallja be őszintén. – Egy hívő fiatal férfi
botladozása egy hitetlen világban. Egy melyen vallásos bevándorló
család fia hirtelen egy olyan világban találja magát, amely nyitott
mindenre és nem fél semmitől. Ez a könyv megerősítette bennem
azt, amit addig is sejtettem: hogy egy szabad és nyitott társadalmat
sok hívő ember igenis veszélyként él meg. Kigúnyolják a vallását,
néha még el is nyomják, ez pedig haragot szül benne. –
Benali maga is bevallja, végül fel kellett adja illúzióit és meg kellett

állapítsa, hogy csak egyetlen módon győzheti le a benne is
feltámadó haragot. – Csak akkor szabadulhatsz meg tőle, ha előbb
feltárod, honnan ered, miben gyökerezik ez a düh.
Felszabadító érzés volt megmenekülni a kényszertől, hogy
mindenképpen egyik vagy másik oldalra kell állnod. Felszabadító
érzés volt ráébredni, hogy olyan emberekkel is együtt érezhetsz,
akikkel egyébként nem értesz egyet, írja Benali, aki ma is szereti és
sajátjának érzi iszlám hátterét, de ma már dogmák, repressziók és a
vallási szabályok szigorú betartása nélkül.
Éppen ez az intellektuális távolságtartás és a bizonyosság
keresése az, amire a dzsihádisták nem képesek. Számukra a
szalafista dogmák a lelki-társadalmi hátrányaik kiegyenlítésére
szolgálnak.
– Aki megsérti a prófétát, halált érdemel – jelentette ki a német
bíróság előtt Murat K. A német férfi néhány éve tért át az iszlámra,
ma pedig már halált kiált az iszlám minden kritikusának fejére. Azért
állt bíróság előtt, mert Észak-Rajna-Vesztfália tartományban a PRO
NRW Párt választási kampánya során tartott ellentüntetésen
megtámadott egy rendőrt. A PRO NRW 2012 májusában Bonnban
„Iszlám
helyett
szabadság”
jelszóval
Mohamedkarikatúrákat mutatott be. Kampányrendezvényükre több száz
szalafista ellentüntető gyűlt össze, akik végül teljesen körbezárták
a harmincnál is kevesebb PRO NRW-aktivistát. Egy megafont
szorongató szószóló újra és újra feltette a kérdést:
– Mi a mi utunk?
A tömeg pedig egyként üvöltötte a választ:
– A dzsihád! A dzsihád!
Murat K. is közöttük volt. A helyzet elfajult, kövek repültek, a
szalafisták botokkal és késekkel támadtak a rendet fenntartani akaró
rendőrökre. Két rendőr, egy harmincöt éves nő és egy vele egyidős
férfi kollégája súlyosan megsérült, mindketten nagyon sok vért
vesztettek. A támadók között volt Murat K. is, aki az eljárás
során mindvégig nemcsak elismerte tettét, de büszkélkedett is vele.
Megvédte a prófétát, hangoztatta diadalmasan. Még a bíróság előtt
sem mutatta a megbánás legapróbb szikráját sem. Az ő
világképében az állam bűne volt, hogy sor kerülhetett a késelésre,
hiszen a német kormány engedte meg, hogy Mohamed-karikatúrákat

lehessen mutogatni. A német rendőrséget iszlám vallási
rendőrséggel kellene felváltani, jelentette ki, amelynek már nem az
lenne a feladata, hogy az alkotmányos alapjogokat, úgy mint a
szólásszabadságot és a testi épséghez való jogot védje. Murat K.
véleménye szerint egy ilyen állam képviselőire minden egyes
muszlimnak egyenesen kötelessége rátámadni. A rendőrök
egyébként is „meg is tagadhatták volna a szolgálatot”, nem kellett
volna az állam utasítására olyanokat védeniük, akik Mohamedkarikatúrákat mutogatnak.
Egy évvel Murat K. esete után szörnyű bűncselekmény történt
Londonban. Két muszlim férfi a nyílt utcán vadállati kegyetlenséggel
lemészárolta a 25 éves Lee Rigbyt, egy kétéves kisfiú édesapját. A
hivatásos katonát a Wellington Streeten, mindössze néhány száz
méterre a laktanyájától először autóval gázolták el, majd a súlyosan
megsérült embert felrángatták a járdára, ahol egy hentesbárddal – a
járókelők szeme láttára – levágták a fejét, közben pedig hangosan
kiáltozták: Allahu akbar, mindig harcolni fogunk ellenetek!
Honnan ez a gyűlölet? Mi késztet embereket arra, hogy válogatás
nélkül, brutálisan lemészároljanak másokat? Az emberek
viselkedése általában neveltetésük és értékrendjük alapján alakul ki.
Lee Rigby gyilkosai az iszlám szunnita ágához tartoztak, és
feltehetően szalafisták voltak, akik szavakban és tettekben egyaránt
Mohamed példáját akarták követni. A szalafisták abban hisznek,
hogy ezzel az életmóddal teljesebben és hitelesebben élhetik meg
az iszlámot. Azokhoz a forrásokhoz igazítják életük minden részletét,
amelyeket a Korán és Mohamed életrajza közvetít. Sok liberális
muszlimtól eltérően ők következetesen akarják megélni az iszlámot.
Ezekhez az alapgondolatokhoz tartozik az a meggyőződés is, hogy
a hitetlenek „a legrosszabbak minden teremtmény közül”, hogy
alapjában véve nem is emberek, hanem inkább „az állathoz
hasonlatosak”. Szó szerint követik a 8. szúra 55. versét: „Allah
szemében a legrosszabb élőlények azok, akik hitetlenek és nem is
akarnak hinni.” Meggyőződésük, hogy a hitetlenekkel nem lehet
megbékélni, és hogy Allah a hívei keze által bünteti a hitetleneket.
„Harcoljatok ellenük! Allah a ti kezetek által bünteti és alázza meg
őket, titeket pedig győzelemre segít ellenük és meggyógyítja a hívő
nép szívét” (9. szúra 14. vers). A 9. szúra 5. verse pedig egyenesen

parancsot ad a gyilkolásra: „Öljétek meg a pogányokat, ahol csak
föllelitek őket! Fogjátok el őket! Ostromoljátok meg őket! Állítsatok
nekik csapdát az összes leshelyről!” A Korán és a Szunna tehát
bőségesen tartalmaz olyan szövegeket, amelyek nemcsak
megalázóan szólnak a hitetlenekről, de többé-kevésbé még a
létezéshez való jogukat is elvitatják.
Ezek a gyűlöleten alapuló hittételek teremtik meg a radikális
muszlimok hitetlenekkel szembeni érzelmeinek alapjait. Lenézik,
megvetik a hitetlenek életformáját, kultúráját és a hitetlenségüket. Az
iszlám tanok kétélű dogmája: „lojalitás és megtagadás”. A dogma
kettős magja egymást kiegészítő alapelvekből áll: A muszlim ember
lojális Allahhoz, Mohamedhez és a többi muszlimhoz, ugyanakkor
megtagad mindent, ami ezzel a világképpel ellentétes. A többi
embert mind a szerint méri, mennyire szeretik Allahot és
Mohamedet, s mennyire követik az ő törvényeiket. Aki szereti Allahot
és Mohamedet és aláveti magát nekik, azt szeretniük kell. Aki nem
szereti Allahot és Mohamedet, azt gyűlölniük kell és harcolniuk kell
ellene.
Néhány német-muszlim honlapon hozzáférhető az elismert szaúdi
hittudós, al-Fawzan egyik német nyelvre lefordított könyve. AlFawzan, aki egy nagyra becsült vallási bizottságnak is tagja, a
következőképpen
magyarázza
a
dogmát:
„Kötelességünk
mindazokat szeretni, akik szeretik Allahot és az ő küldöttét; és
kötelességünk ellenségként tekinteni azokra, akik ellenségesen
viseltetnek Allah-hal és az ő küldöttével szemben… Az iszlám hit
alapjaihoz tartoznak ezek a kötelezettségek. Minden őszintén
hívő muszlim köteles lojalitással és barátsággal fordulni hittársai felé,
ugyanakkor ellenségként tekinteni azokra, akik az iszlámmal
szemben ellenségesek.”
Ez az univerzális és általános alapként elismert dogma nagy
befolyással bír a muszlimok mindennapi életére az egész világon.
Megnehezíti, akár el is lehetetleníti integrációjukat a nyugati
társadalmakba. Nagyon leegyszerűsítve, sarkos megfogalmazással
úgy is mondhatnánk, számukra csak kétféle ember létezik: a
muszlim és a hitetlen. A muszlim jó ember, a hitetlen rossz ember.
Hogyan támasztja alá a Korán és a Szunna ezt a dogmát? A
legtöbb iszlám hittudóshoz hasonlóan al-Fawzan is a Korán egyes

verseire hivatkozik, például a 60. szúra 4. versére, amelyben Allah
Ábrahámot és követőit példaként állítja a jó muszlimok elé: „Szép
példaképetek volt pedig Ábrahámban és azokban, akik vele voltak.
Amikor azt mondták a népüknek: Mi ártatlanok vagyunk a ti
bűnötökben és abban, amit Allah helyett szolgáltatok. Megtagadunk
benneteket. Viszály és gyűlölség támadjon közöttünk örökre – amíg
nem egyedül Allahban hisztek! Kivétel Ábrahám szava, amelyet
atyjához intézett: Bocsánatot kérek a számodra, de semmi nincs a
hatalmamban,
amit
az
érdekedben
Allahhal
szemben
érvényesíthetnék. Urunk, reád hagyatkozunk és bűnbánóan
fordulunk feléd. Hozzád jut el végül minden.”
Al-Fawzan a mai ember számára is Ábrahámot (Ibrahimot) állítja
példaképül, aki képes volt elszakadni tévúton járó népétől.
Egy másik szunnita hittudós, Muhammad Szalih al-Munadzsid egy
jogi szakvéleményben (ún. fatwában) a következőket szögezi le: „Az
iszlám megparancsolta nekünk, hogy irgalmasak legyünk
egymáshoz. A hitetlenekkel szemben viszont megvetéssel és
keményen kell fellépnünk.” Álláspontja igazolásául a 48. szúra 29.
versét hívja fel: „Mohamed Allah küldötte. Akik vele tartanak,
azok szigorúak a hitetlenekkel szemben és könyörületesek
egymáshoz.”
Az üzenet tehát világos és érthető: Mindaddig gyűlöljétek
ellenfeleiteket, amíg nem fogadják el Allah hitét. A muszlimok
számára tehát már pusztán a nem muszlim hit elegendő ahhoz,
hogy megtagadják a tiszteletet és az elismerést másoktól, legyenek
bármilyen kiváló emberek is. Kizárólag az Allahhoz és az ő
prófétájához való viszony alapján határozzák meg, ki a barát és ki az
ellenség.
A Korán többek között az alábbiakat írja a hitetlenekről:
„Ellenségei ők Allahnak és az ő küldöttének” (2. szúra 98. vers)
„Azt szerelnék, ha hitetlenek lennétek, ahogyan ők hitetlenek” (4.
szúra 89. vers)
„Ők a teremtmények között a legrosszabbak” (98. szúra 6. vers)
„Allah szemében a legrosszabb élőlények azok, akik hitetlenek” (8.
szúra 55. vers)
Ezt a durva előítéletességet és a hitetlenekkel szembeni
rágalmakat látva aligha csodálkozhatunk rajta, hogy a Korán

szigorúan tiltja a barátságos viselkedést a nem muszlimokkal
szemben – hiszen ők örök ellenségek. Ahogyan a 9. szúra 28. verse
írja: „A pogányok tisztátalanok.”
A Korán egyik igen befolyásos értelmezője, al-Tabari ezért
egyenesen azt tanácsolja a muszlimoknak: „Ne fogjatok kezet velük.
Ha mégis megteszitek, siessetek megmosakodni utána.” A nem
muszlimok üdvözlésének kérdésében egyébként megosztottak a
vélemények: vannak hittudósok, akik szigorúan tiltják a kézfogást a
hitetlenekkel, mások viszont megengedhetőnek tartják.
Muszlimok számára tiltott dolog felköszönteni a nem muszlimokat
az ünnepnapjaik alkalmából. Egyes hittudósok egyenesen azt
javasolták, hogy a nem muszlim ünnepnapok előtt és után a
muszlimok semmiféle üzletet ne bonyolítsanak nem muszlimokkal,
hogy ezzel is megkeserítsék az ünneplésüket.
Természetesen szigorúan tilos hitetlen személyekért imádkozni
vagy hitetlen személyek sírja előtt tiszteletet nyilvánítani. Ahogyan a
9. szúra 84. verse írja: „És ha valaki meghal közülük, soha ne
mondjál imát fölötte és ne állj meg a sírjánál! Nem hittek Allahban és
a küldöttében és bűnösökként haltak meg.”
A Korán szerint tilos továbbá nem muszlimokat tanúként szólítani a
bíróság elé, hiszen ők nem igaz emberek. „Kérjetek föl magatok
közül két – igazságosságáról ismert - tanút tanúságtételre.”
Igazságos ember ebben az értelemben természetesen az, aki Allah
híve.
A muszlimoknak tilos hitetlenek módjára öltözni vagy bármilyen
más formában átvenni a hitetlenek megjelenését és viselkedését.
Abu Dawud így figyelmeztet a 4031. hadíthban: „Aki utánozni kezd
egy népet, maga is egy lesz közülük!”
A muszlimok jótékonyságot sem gyakorolhatnak nem muszlimokkal
szemben. Ha például egy keresztény országot éhínség vagy
természeti katasztrófa sújtana, a muszlimoknak tilos lenne
segítséget nyújtani – az egyetlen kivételt azoknak az embereknek a
megsegítése jelenti, akik érdeklődéssel fordulnak az iszlám felé. „Az
alamizsna csak a szegényeket illeti meg és a szűkölködőket, és
azokat, akik érte munkálkodnak, és azokat, akiknek a szívét
barátságra kell hangolni az iszlám iránt” (9. szúra 60. vers).

A Korán határozottan tiltja a muszlimoknak, hogy megbízzanak egy
nem muszlimban vagy támogatásért forduljanak hozzá.
Természetesen a legszigorúbban tilos minden barátság vagy
szeretet egy hitetlen iránt – hiszen a hitetlenek Allah ellenségei és
ezáltal ellenségei minden muszlimnak is.
Allah és az ő küldötte azért pragmatikusok is voltak: engedélyezték
a muszlimoknak, hogy amennyiben hitetlenek uralkodnak fölöttük,
esetleg félni van okuk a hitetlenektől, álcázhatják magukat. „Kivételt
képez, ha komoly félnivalótok lenne tőlük” (3. szúra 28. vers). Ebben
az esetben még a hitetlenekkel való barátkozás is megengedett,
a behízelgés a kegyeikbe, sőt akár a dicséretük is. A lényeg, hogy a
muszlim a lelke mélyén továbbra is kitartóan megvetéssel gondoljon
a hitetlenekre és ne inogjon meg az irántuk érzett gyűlölete. A
Muszlimok Központi Tanácsa pontosan ebben a szellemben
nyilatkozik meg honlapján, amikor ezt írja: „Az iszlám nem tekinti a
más hitet vallókat istenteleneknek vagy pogányoknak, hanem
egyszerűen csak máshitűeknek, akikkel nem ellenségesen,
hanem tisztelettel és megbecsüléssel kell viselkedni.”
A Központi Tanács a muszlimok közötti összetartásra szólít fel: „A
világ minden részén élő muszlimokat arra hívjuk fel, hogy aktívan
szolgálják a közösség javát és legyenek szolidárisak testvéreikhez a
hitben.” Csakhogy a nem muszlimokkal szembeni tisztelet vagy a
közjó érdekében való ténykedés sehol sem szerepel az iszlám
tanokban! Alig néhány vallásos szöveget ismerünk csak, amelyre
hivatkozni lehet, ha arra hívjuk fel a muszlimokat, hogy egy nem
muszlint államban is a közjót tartsák szem előtt és a közösség javára
cselekedjenek. Annál több viszont a gyűlölködés és az átkozódás.
Mohamed ebben a tekintetben is példaként szolgálhat hívei
számára: mindennapi imáiban – még a halálos ágyán is! – kiátkozott
minden nem muszlimot. Követői is így tettek és tesznek ma is. A
világon muszlimok tömegei igyekeznek követni nap mint nap a nagy
példaképet. Aki tehát irgalmasnak tartja az iszlámot, először talán
szíveskedjen elmagyarázni, ugyan hol szolgáltat erre alapot a Korán
tanítása?
Lee Rigby gyilkosai számára a hitetlenekkel szembeni erőszak
Istennek tetsző cselekedet volt. Allah ellenségeinek levágása pontos
lemásolása Mohamed cselekedeteinek. A gyilkosok az erőszak és a

megvetés kultúrája mellett kötelezték el magukat, amelynek alapja
egy
radikális
iszlám-értelmezés.
A
muszlimok
és
a
multikulturalisták vonakodnak elismerni ezeket a tényeket: hiszen az
erőszak kérdése alapjaiban rázná meg „világvallásukat”.
Más szavakkal megfogalmazva: az iszlám már önmagában
túlságosan is agresszív és nagyhatalmú ahhoz, hogy egyáltalán
engedje feltenni ezeket a kérdéseket. A különböző iszlám
egyesületek és szövetségek által támogatott multikulturalisták ezért
tovább keresgélik mindenféle szociológiai-közgazdasági és egyéb
okait a járványszerűen terjedő erőszaknak ahelyett, hogy
kimondanák: az iszlám maga az erőszak.
A bajorországi Kempten városból való 22 éves török Erhan A. 2014
októberében őszintén válaszolt a Süddeutsche Zeitung kérdéseire:
– A demokrácia és az iszlám olyan mint a tűz és a víz. Egyszerűen
nem egyeztethető össze egymással – jelentette ki.
Erhan A. az Iszlám Állam híve, egyszer már el is indult, hogy
csatlakozzon az IS-hez, de csak Törökországig jutott, ahol a
hatóságok bevonták az útlevelét. Egyik barátja, akinek sikerült
eljutnia Szíriába, elesett Aleppó mellett az IS oldalán harcolva.
Erhan követni akarja a példát és elszánta magát, hogy ha kell, ölni is
fog az Iszlám Államért. Elesett barátjára így emlékezik: – Kezdettől
fogva tudtam, hogy nem fog visszajönni. Amióta tudom, hogy
meghalt, még jobban szeretnék harcolni én is. A halála adta meg a
végső nagy lökést az elhatározásomhoz!
A legismertebb német dzsihádista minden valószínűség szerint az
egykori kreuzbergi rapper, Denis Cuspert, alias Deso Dogg. Az
állambiztonsági szervek szerint jelenleg az ő példája a
legveszélyesebb. Cuspert 1975-ben német anya és ghánai apa
gyermekeként született Berlinben, apját azonban nem sokkal később
kitoloncolták Németországból. Anyja később egy amerikai katonával
jött össze, a fiára pedig soha nem jutott elég ideje. Denis Cuspert
gyakorlatilag az utcán nőtt fel. „Lopott és rabolt, verekedett, újra
és újra bevitték a rendőrök – írta róla 2014 novemberében a Spiegel.
– Egy házkutatás során tizenhat éleslőszert találtak nála, de részt
vett kábítószeres ügyekben és testi sértés miatt is előállították. Egy
rablást követően egyik bűntársával összeveszett és gázpisztollyal
arcon lőtte.”

Cuspert börtönbe került, azután rapper lett, megismerkedett a
küzdősportokkal, végül pedig teljesen elszakadt a nyugati világ
értékeitől és az iszlám szubkultúra egyfajta vándorprédikátora lett.
Néhány társával 2011 novemberében Solingenben megalapította a
Millatu-Ibrahim (Ábrahám Közössége) nevű radikális iszlamista
egyesületet, amelyet nemsokára már be is tiltottak, miután
rátámadtak a PRO NRW párt helyi aktivistáira. Cuspert ellen akkor
már közösség elleni uszítás miatt is nyomoztak, de még mielőtt
elítélhették volna, Egyiptomba költözött, onnan pedig Szíriába ment
tovább. Így érkezett meg végül a terror csatamezejére és tette le a
hűségesküt az Iszlám Állam fejének, Abu Bakr al-Baghdadinak. Ettől
fogva kimondottan azért kapta a fizetését az IS-től, hogy gyilkoljon.
Még egy kis harci csapatot is összeállíthatott magának hozzá
hasonló német dzsihádistákból. Közéjük tartozott a szőke David G.
is, aki tizenhat évesen tért át az iszlámra, és mindössze tizenkilenc
éves volt, amikor elesett az Aleppó körül tomboló harcokban. Az
interneten sokáig keringett a kép véres, halott arcáról. Ez volt a kép,
amelynek hatására Erhan A. végleg eldöntötte, hogy csatlakozni
akar az Iszlám Államhoz.
Hasonló képek és videofelvételek sokasága kering a világhálón,
harci énekekkel aláfestve és a halottak mártírként való dicsőítésével.
Az al-Kaida első, kezdetleges videofelvételei óta a dzsihád
kommunikációja nagyon sokat fejlődött. Mesterien kezelik a
közösségi fórumokat és a sajtót.
– Az IS emberei tökéletesen kiismerik magukat a közösségi média
világában. Világszerte eljutnak a célpontjaikhoz. Tudatosan
igazodnak egy-egy célcsoporthoz: Az öbölmenti államokban például
a Twitteren keresztül kommunikálnak, Szíriában a Facebookot
használják. Az IS az első terrorszervezet, amely felismerte a
közösségi média jelentőségét – nyilatkozta a Spiegelnek 2014
novemberében Ali Szufan volt FBI-ügynök. Elmondása szerint
bloggerek és szövegírók egész serege dolgozik az IS-nek. – A
kutatásaink felfedték, hogy legtöbbjük az öböl-menti államokban és
Észak-Afrikában él. Egy Szaúd-Arábiában született szír férfi,
bizonyos Abu Amr al-Sami a vezetőjük. Volt olyan időszak, amikor
az IS tizenkétezer Twitter-fiók fölött rendelkezett. A propagandamunkát teljességgel decentralizáltan végzik. Az Iszlám Állam

kiengedte a kezéből üzeneteinek terjesztését, de a tartalmakat
továbbra is az ellenőrzése alatt tartja. Ez teljesen új megoldás.
Az al-Kaida is viszonylag korán felismerte a világháló jelentőségét:
már 2001-ben megjelentek felvételei a YouTube-on. Még egy saját
produkciós társaságot is létrehoztak a hangzatos „As-Sahab
Foundation for Islamic Media Publication” név alatt. Ennek a
társaságnak a segítségével kezdhették el hirdetni üzeneteiket a
német dzsihádisták is, merényletekre, terrorra, a nyugati társadalom
megsemmisítésére szólítva fel. Mindez természetesen ellentétes a
német jogszabályokkal, de ez a legkevésbé sem érdekelte őket.
Az évek alatt a terroristák újra és újra felfrissítették, modernizálták
megjelenésüket a virtuális világban. 2010. óta az al-Kaida már egy
profi módon elkészített internetes magazint is terjeszt az Arabfélszigeten inspire címmel. A magazin egyik rovatában Anwar alAwlaki, a jemeni al-Kaida amerikai állampolgársággal is rendelkező
vezetője válaszolt az olvasók kérdéseire – ő volt egyben az első
terrorvezér, aki saját blogot szerkesztett és a Facebookon is
a nyilvánosság elé lépett. 2011. szeptember 30-án halt
meg Jemenben, egy amerikai dróntámadásban. Az Inspire magazin
stílusa és tartalma elsősorban fiatal brit és amerikai muszlimokat
céloz meg, s igen nagy része van abban, hogy számos szélsőséges
csoport vált egyre erőszakosabbá. Európában is sokan próbálkoztak
házilagos bombagyártással a magazin egyes cikkeinek segítségével.
Az Inspire ma is működik és terjeszti a gyűlöletet a hitetlenek és a
Nyugat ellen. Dicsőíti a dzsihádot és cselekvésre szólít fel
minden amerikai és európai muszlimot, azt javasolva nekik,
hogy
egyedül
cselekedjenek,
hiszen
ha
felveszik
a
kapcsolatot
hittársaikkal,
óhatatlanul
magukra
vonják
a
nemzetközi titkosszolgálatok figyelmét. Még ha a hatóságok egyegy országban le is lepleznek egyes sejteket, a tagok letartóztatása
nem szabad, hogy bármilyen formában is hátráltassa a tőlük
függetlenül működő hittársakat – ez a vezérelv.
A Nyugatnak ma már nem olyan emberektől kell félnie, mint az a
két botcsinálta merénylő volt, akik 2006 júliusában két
működésképtelen bombát elhelyezték egy német vonaton. Ma már
olyan harcosoktól kell félni, akik tökéletesen uralják a legmodernebb
fegyverek
és
felszerelések
használatát,
a
gyorstüzelő

kézifegyverektől egészen a páncélökölig. „A cool fiúk a kapucnis
pulóverekben”
ahogyan
az
egykori
FBI-ügynök
Szufan
megfogalmazta.
A német Sven Laut is azzal gyanúsítják, hogy járt Szíriában az ISnél, bár ő maga ezt tagadja. A Focus magazin viszont 2014
szeptemberében közzétette, hogy a stuttgarti ügyészség által
kihallgatott libanoni születésű, de Németországban felnőtt Iszmail
Issza elmondta, Lau megfordult egy szíriai IS-táborban, ahol
kiképezték a harcra, és ahol össze is barátkozott a táborban működő
német csoport parancsnokával, egy mönchengladbachi áttérttel,
Konrad Schmitz-cel. Lau egy csempészhálózattal is kapcsolatba
lépett, amely dzsihádistákat juttatott át Törökországból Szíriába.
Laut Issza vallomása alapján előzetes letartóztatásba helyezték,
később azonban a bizonyítékok hiánya miatt szabadlábra került. A
Focus így adott hangot csalódottságának: „Országunkban, úgy
látszik, nem számítanak bizonyítéknak olyan fényképek, amelyek
2013-ban Aleppóban egy iszlám terrorbrigád tagjainak társaságában
egy T-62-es páncéloson ülve, Kalasnyikovval a kezében ábrázolnak
valakit.” A magazin egy videofelvételre is hivatkozik, amelyen Lau
állítólag a dzsihád napját élteti. A hírek szerint a nyomozók olyan
telefonbeszélgetéseket is lehallgattak, amelyeken Lau azt
mondogatja, nemsokára bomba fog robbanni valahol. Maga Lau úgy
nyilatkozott, hogy ez csak „egy vicc” volt.
Ismerkedjünk meg egy kicsit alaposabban is Sven Lau-val. 1980ban katolikus családban született Mönchengladbachban, bár azt
állítja, a vallás nem játszott szerepet az életükben, afféle „lusta
keresztények” voltak. Fiatalon játéktermekben és diszkókban töltötte
az idejét, ivott és füvezett. Tetszett neki ez az élet, de nem elégítette
ki. Az általános iskola után szakmát tanult, ipari szerelő
lett. „Munkahelyén volt egy török kollégája, akinek barátságos
lazasága nagy hatást tett rá” – írta 2011 októberében a Zeit.
Nemsokára már el is kísérte új barátját egy mecsetbe, ahol a Milli
Görüs iszlamista csoport tartotta a találkozóit. A Zeit cikke így ír a
fiatal ember további sorsáról:
„Sven Lau itt a mecsetben ismerkedett meg az iszlámmal, de az a
vélemény alakult ki benne, hogy a török fiatalok többsége ugyanúgy
nem veszi komolyan a vallását, mint a keresztények többsége. Újra

elolvasta a Bibliát, és úgy látta, tele van ellentmondásokkal – az
iszlám tanokban viszont nem talált ilyeneket. A török mecsetben
megtanulta, hogy a próféta tanai egyértelműek és hamisítatlanok. A
Korán és a Szunna világosan megtanít, hogyan kell élni, hogy
elkerüljük a Pokol tüzet. Sven Lauban lassan kialakult a vágy, hogy ő
is úgy éljen, mint a VII. századi, igazi muszlint ok éltek. A férfiaknak
szakállt kell növeszteniük, nadrágjuk pedig csak a bokájukig érhet. A
nőknek nikábot kell viselniük, és egész testüket el kell
takarniuk, idegen férfiaknak pedig nem nyújthatnak kezet. A
nem muszlimoktól távol kell tartaniuk magukat. A demokrácia, a
pluralizmus és a jogállamiság közönséges bálványimádás, hiszen
egyedül Isten alkothat törvényeket. Ha az ember tartja magát
ezekhez a szabályokhoz, megmenekül a gyehenna tüzétől a halála
után.”
Katonai szolgálatának teljesítése után Lau a mönchengladbachi
tűzoltóság tagja lett, és magasabb szintű tűzoltói képesítést is
szerzett. Meg is nősüli – választottja német leány volt, aki azonban
ugyancsak áttért az iszlámra. Amikor Lau később otthagyta a
tűzoltóságot, a fiatalasszonynak állítólag azt tanácsolta az anyósa,
hogy hagyja el a férjét, mert Lau számára már semmi más nem
létezik, csak a küldetés, a Dawa. A férfi akkor már dús szakállt viselt,
olyan hosszút, hogy már nem tudta felvenni a tűzoltók légzőmaszkját
sem. Sven Lauból Abu Adam lett.
Barátja, mentora és példaképe ekkor már Pierre Vogel volt, az
egykori német ifjúsági félnehézsúlyú ökölvívó-bajnok. Vogel Frechen
városban született 1978-ban, majd 16 évesen egy berlini
bentlakásos sportiskola diákja lett. Itt érettségizett le 1999-ben. Az
evangélikus családból származó fiatalember a fegyveres katonai
szolgálat helyett a civil szolgálatot választotta. Ami az iszlámhoz való
megtérését illeti, saját állítása szerint mindössze egyetlen nap
alatt ment végbe. 22 éves korában elkísérte egyik muszlim vallású
edzőpartnerét egy mecsetbe, ahol még ugyanazon a napon áttéri az
iszlámra – legalábbis ezt híreszteli magáról. 2002 júniusában
bokszolt utoljára, aztán teljesen felhagyott a sporttal arra hivatkozva,
hogy az nem egyeztethető össze a hitével. Mindössze egyetlen félév
után otthagyta a kölni egyetemet is, ahol a tanárképző kar diákja
volt. A rá következő évben feleségül vett egy marokkói leányt,

majd 2004-ben egy ösztöndíjjal a mekkai Umm-Al-Kura Egyetem
diákja lett. Három szemesztert végzett el az egyetem Arab
Intézetének külföldiek számára meghirdetett képzésén. Később egy
talkshow-ban elmesélte, hogy Mekkában megismerkedett az
úgynevezett Sauerland Csoport egyik terrorista tagjával, akit
azonban mindenképpen igyekezett lebeszélni arról, hogy
terrorcselekményeket kövessen el Németországban.
A nemzetbiztonsági szervek ma Vogel ben látják a szalafizmus
legbefolyásosabb
németországi
prédikátorát.
Nyilvános
rendezvényeken
és
YouTube-videókon
terjeszti
nézeteit.
Fellépéseinek lényeges elemét képezik a megrendezett
„megtérések”. Vogel szónokként többnyire általánosságban beszél
az iszlám tanokról, de konkrét kérdésekben is állást foglal.
Védelmébe vette például az asszonyok szigorú iszlám életvezetését
és a fejkendő kötelező viselését. Bár nyilvános megszólalásaiban
rendszeresen
hangsúlyozza,
hogy
az
iszlámmal
összeegyeztethetetlennek tartja az ártatlanokkal szemben
alkalmazott erőszakot, a terrorcselekményeket, valamint a
becsületgyilkosságokat, beszédeit mégis gyakran sorolják a
gyűlöletbeszéd kategóriájába.
Vogel annak a „Meghívó a Paradicsomba” nevű egyesületnek volt a
tagja, amelynek vezetését 2011-ben éppen Lau vette át a
braunschweigi Muhamed Ciftcitől. A már Németországban született
Ciftcit tartják ma a szalafisla gondolatkör egyik legveszélyesebb
terjesztőjének. A vallásos családban született Ciftci állítólag még el
sem érte az iskolás kort, amikor már folyékonyan olvasta a Koránt, s
már ezekben az években felébredt benne a vágy, hogy prédikátor
legyen. Felnőve iszlám iskolát nyitott Braunschweigban - ekkor került
először a nemzetbiztonsági szervek látókörébe. Alapos kétely merült
fel ugyanis azzal kapcsolatosan, vajon az iskolájában oktatott
tananyag összhangban áll-e a német alkotmánnyal, vagy sokkal
inkább egy, a demokráciát és a jogállamot „meghaladó” iszlám állam
létrehozását ösztönzi. Ciftci a YouTube-on is terjesztette prédikációit,
valamint fáradhatatlanul járta az országot, sőt Párizsban is prédikált.
Braunschweigi iskolájába nemsokára már egész Európából érkeztek
a szalafizmus hívei. Beindult a távoktatás is, közel 250 diák

részvételével. Ciftci mindezeken felül egy vallásos irodalommal
foglalkozó kiadót is alapított.
A nemzetbiztonsági szervek árgus szemekkel figyelték Ciftci
ténykedését, de soha nem sikerült bíróság elé állítaniuk, miközben a
gyanús esetek egyre halmozódtak körülötte.
– Egy fiatalember, aki a Sauerland Csoport számára csempészett
gyújtószerkezeteket Braunschweigbe, Ciftci mecsetjének állandó
látogatója volt. Arid U., aki márciusban két amerikai katonát ölt meg
a frankfurti repülőtéren, Ciftci barátjaként szerepelt a Facebookon –
ez persze önmagában nem bizonyítja még azt sem, hogy egyáltalán
ismerték egymást, de könnyen lehet, hogy valóban barátok voltak. A
hatóságok számára olyan ez, mint egy nagy kirakós játék, amelynek
apró darabjaiból kell összerakniuk a „szalafizmus” nevű veszély
tényleges arcát – írta a Tagesspiegel 2011 augusztusában. A cikk
így folytatódott: - Ciftci soha nem mondta ki nyíltan, hogy nem
fogadja el az érvényes jogrendet. Még szavazni is elmegy a
választásokon. Ugyanakkor egy előadásában például kijelentette,
hogy aki elfordul az iszlámtól, annak fejét kell venni. Ugyanaz az
előadása volt ez, amelyben azt is kijelentette, hogy Allah a legjobb
törvényhozó, akinél jobb törvényeket senki nem tud alkotni. Ciftci
kiadója terjeszti Az ideális muszlima című könyvet, amely szerint az
asszonyok feltétlen engedelmességgel tartoznak a férjüknek. Egy
másik általa terjesztett könyvet végül azért vettek ki a kínálatukból,
mert a nemzetbiztonsági szervek szerint a nők elleni erőszakot
igyekezett igazolni. Ezek mind-mind apró darabok a nagy
kirakósban.
Ahogyan telt az idő, a hatóságok egyre több kis darabkára
bukkantak rá, és lassan kezdett is kirajzolódni a teljes kép. Az alsószászországi nemzetbiztonsági hatóságok szerint a 2012 májusában
Bonnban és Solingenben elkövetett erőszakos cselekményekben öt
olyan személy vett részt, aki kapcsolatban állt Ciftci iszlám
iskolájával. Egyikük éppen az a Murat K. volt, aki két rendőrt
sebesített meg késszúrásokkal. A hatóságok azt is feltárták, hogy
a Düsseldorfban működő al-Kaida sejt egyik tagja, Amid C., aki ellen
vádat is emeltek terrorcselekmény előkészülete miatt, 2008 és 2009
között Ciftci iskolájában tanult. Sami A. bochumi illetőségű szalafista
hitszónok, aki egy tanúvallomás szerint korábban testőrként szolgált

Oszama bin Laden mellett, ugyancsak Ciftci iskolájának beiratkozott
tanulója volt. Sami A. veszélyes szaklistaként és ideológiai
uszítóként szerepel az északrajna-vesztfáliai alkotmányvédelem
nyilvántartásában, ennek ellenére az idegenrendészeti hatóság
többszöri
próbálkozás
ellenére
sem
tudta
kiutasítani
Németországból. A tunéziai származású férfi ellen már 2006
márciusában nyomozást rendelt el a szövetségi főügyészség a
külföldi terrorista szervezetekkel fenntartott kapcsolatai alapján. Az
eljárást azonban egy év múlva megszüntették azzal az indoklással,
hogy a beszerzett bizonyítékok nem voltak elegendőek a
vádemeléshez a gyanúsítottal szemben, ahogyan a Spiegel Online
2012 augusztusában beszámolt az esetről. A WAZ csoport
akkoriban biztosra vette, hogy az ismert szalafista több al-Kaida
taggal is kapcsolatban áll Németországban és külföldön egyaránt.
Olyan terroristák is ebbe a körbe tartoznak, akiknek vezető szerepet
tulajdonítanak a 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államokban,
valamint 2002-ben a tunéziai Dzserba üdülőhelyen elkövetett
merényletekben.
Vajon milyen tényleges szerepet játszott ezekben a folyamatokban
Ciftci maga? Biztos választ nem lehet adni erre a kérdésre, az alsószászországi hatóságok mindenesetre boldogan fogadták, amikor
Ciftci bejelentette elköltözési szándékát a tartományból azzal, hogy
Mönchengladbachba költözik, és ott új egyesületet készül alapítani.
Ennek az egyesületnek lett a neve „Meghívó a Paradicsomba”, tagjai
között pedig Sven Lau és Pierre Vogel is ott volt. Az északrajnavesztfáliai hatóságok kezdettől fogva figyelemmel kísérték az új
egyesület tevékenységét. A „Meghívó a Paradicsomba” egy
lakóövezetben vásárolt ingatlanokat, és nem telt el sok idő, már
konfliktusba is keveredtek a szomszédaikkal. Amikor a
környékbeliek megtudták, ki költözött melléjük, heves tiltakozásba
kezdtek. Az egyesületnek akkoriban Lau volt a második számú
vezetője, majd 2011 márciusában át is vette az elnökséget Ciftcitől,
aki a maga részéről minden vezető tisztéről lemondott. Állítása
szerint egyszerűen túl nagy teher lett volna a számára, hogy
egyszerre két intézményt vezessen, hiszen a braunschweigi iszlám
iskolának is változatlanul ő állt az élén. Néhány hónappal később,
2011 augusztusában az egyesület véglegesen fel is oszlott.

Sven Lau ekkor már Németország egyik legfontosabb
szalafistájának számított.
„Lau mindössze néhány év alatt lett ennek a közegnek az egyik
kulcsfigurája. Nem olyan karizmatikus, mint Pierre Vogel Kölnben,
Hassan Dabbagh Lipcsében vagy Ibrahim Abou-Nagie Bonnban.
Lau olyan ember, aki inkább a háttérből mozgatja a szálakat. Nem
olyan látványos, megragadó a fellépése, mint a mozgalom más
szószólóié - ugyanakkor sok fiatal ember futott be komoly karriert az
ő mintáját követve az iszlamista radikális szubkultúrában” írta a Zeit
2011. októberében. A cikk így folytatódott: „Bálványimádók.
Istenfélelem. Igaz út. Paradicsom. És Pokol, Pokol, újra és újra
Pokol. Amióla csak Abu Adam megindította harcát a pokol tüze
ellen, a városában egyszerre tisztelik és gyalázzák. Ő azonban
kifejezetten szereti, ha gyűlölik.”
Lau, azaz Abu Adam 2014-ben érte el legnagyobb PR-sikerét. Brit
szalafisták példáját követve megalapította Mönchengladbachban a
saría-rendőrséget. Még csak saját egyenruhát sem készíttetett,
hanem angliai szalafista barátai küldtek neki narancsszínű
mellényeket, amelyeken angol nyelven állt a felirat: Sharia Police.
Lau szinte semmilyen előzetes reklámot nem csapott új
szervezetének, a közfigyelem azonban így is azonnal rájuk irányult.
Éjszakánként végigvonultak Wuppertal utcáin, és megpróbálták
megakadályozni, hogy a fiatalok bemenjenek a diszkókba vagy a
játéktermekbe. Fiatal nőket állítottak meg, és azt tanácsolták nekik,
öltözzenek erényesebben, viseljenek fejkendőt – leginkább pedig ne
is menjenek el otthonról. Munkájuknak a térítés is része volt.
„Egész Németország Lauról beszél”, írta a Focus. „Amióta a saríarendőrség éjszakánként Wuppertal, Düssseldorf és Köln
szórakozónegyedeiben járőrözik és igyekszik rávenni a fiatalokat,
hogy a saría archaikus törvényeit kövessék, mindenhol csak róluk
folyik a szó.”
A társadalom és a politika hirtelen szembe került a kérdéssel,
megengedhető-e, hogy az Iszlám Állam iraki és Szíriai
terrorcsoportjainak mintájára vallási erkölcsrendészek ténykedjenek
a német városokban.
– Nem tűrjük német földön a saríát és senkinek nem engedjük meg,
hogy visszaéljen a német rendőrség tisztességes nevével –

jelentette
ki
Thomas
de
Maiziere
belügyminiszter,
a
Kereszténydemokrata Unió politikusa. A szociáldemokrata
igazságügyminiszter, Heiko Mass is világossá tette, hogy „egyedül
az állam jogosult a jogrend és a törvények betartatására”.
Több vezető politikus is kijelentette, hogy semmiféle illegális
párhuzamos igazságszolgáltatás nem engedhető meg, s nem sokkal
később Északrajna-Vesztfáliában már büntetendővé is tették a sáríarendőrség mellényeinek viselését.
A Focus oknyomozó riporterei azt is feltárták, mennyire erényesek
is a valóságban az erénynek ezek az önjelölt őrei. Kiderítették, hogy
a saría-rendőrségnek három tagja is büntetett előéletű. Két boszniahercegovinai származású ifjú saría-rendőrt már fiatalkorúként
háromévi börtönbüntetésre ítéltek rablásért – igaz, az ítélet még nem
jogerős, jelenleg a Legfelsőbb Bíróság előtt folyik a felülvizsgálati
eljárás. Ezért nincsenek még börtönben a fiatal férfiak, ezért
masírozhatnak szabadon Lau mellett az utcákon. Egy harmadik
„rendőr”, Sabir I. 2007-ben ugyancsak rablás miatt kapott háromévi
és három hónapi börtönbüntetést. Lau természetesen azt állította,
fogalma sem volt a fiatalok előéletéről. Ő nem kér erkölcsi
bizonyítványt senkitől, aki eljön hozzá a mecsetbe, jelentette ki.
Ugyanakkor
nagy
sikerként
értékelte
a
saría-rendőrség
megalapítását.
– A hatóságok valósággal őrjöngenek, pedig csak egy mellényt
húztam fel magamra Saría-rendőrség felirattal a hátán. Még Angela
Merkel is megszólalt az ügyben, tehát úgy vélem, sikeres volt az
akciónk.
Lau példája országszerte gyorsan terjedt. Más városokban is sorra
bukkantak fel saría-őrjáratok az utcákon. Berlin Kreuzberg
kerületében egy miniszoknyát viselő lányt arab szalafisták
felszólítottak, hogy takarja el a lábát, ha nem akar a csatornában
kikötni. 2014-ben a Welt am Sonntag c. lapnak egy Szelin nevű fiatal
hamburgi török lány olyan fiatalokról számolt be, akiket csak úgy
ismernek a városban, hogy „a szélsőségesek”. Ezek a fiatal férfiak
mindannyian szakállt viselnek, és olyan bő, hosszú felsőruhákban
járnak, amilyet egykor Mohamed próféta viselhetett. Esténként a
főutcán találkoznak vagy az iskolák előtt. Sokan a közelükbe menni
is félnek. Berlin Kreuzberg kerületében már a védekezés is

megindult az ilyen emberek ellen: plakátok, szórólapok
figyelmeztetnek rá, hogy a saría uralma alatt álló „szent földdé”
akarják átalakítani a várost, és védekezésre szólítják fél a
polgárokat.
Lau azt állítja, a saría-rendőrség keltette feltűnés után 4500 e-mailt
is kapott hetente.
– Ilyen sok támogatónk még soha nem volt – jelentette ki. – Ebből
is látszik, hogy az iszlám nem létezhet a saría nélkül.
A Focusnak adott interjújában arról beszélt, hogy a saría része a
házasságtörő asszonyok megkövezése vagy a tolvajok kezének
levágása is.
– A saría tökéletes – nyilatkoztatta ki. – Isteni, nem pedig emberi.
Egyáltalán nem barbár, hanem egyenesen irgalmas. A barbárnak
mondott és ezért nem alkalmazott rendelkezései tökéletesen
alkalmasak arra, hogy kigyomlálják a rosszat a társadalomból.
A kérdésre, bűnözőknek gondolja-e az IS tagjait, így válaszolt.
– Az attól függ, miről beszélünk. Az újságírók esetére gondol? (Az
IS több újságírót, közöttük az amerikai James Foley-t lefejezéssel
végzett ki.) Tudom, mire akar kilyukadni. Azt akarja, hogy azt
mondjam, elhatárolódom az IS-től és rettenetes tetteitől. De miért
kellene ezt mondanom? Nekem ezek az emberek nem hittestvéreim.
Amit
én
bűncselekménynek
tartok,
az
például
a
méreginjekció Amerikában. Azt szabad, de fejet levágni már
bűncselekmény? Mindenki csak azt nézi, mi mit teszünk.
A szalafizmus a kilencvenes évek óta meggyökeresedett
Németországban. Guido Sternberg Az al-Kaida német harcosai című
könyvében részletesen bemutatja ezt a folyamatot, szakaszokra
osztva a szalafista mozgalom kialakulását.
Kezdetben, a kilencvenes évek elején még sem szalafizmusról,
sem iszlamizmusról nem beszélt senki – a legtöbben el sem tudták
képzelni, hogy ilyesmi létezhet egyáltalán Németországban. A 2001.
szeptember 11-én elkövetett merényletek után azonban
megváltozott a helyzet, és nálunk is széles körben kezdték
megtárgyalni ezeket a kérdéseket. A szalafizmus magvait akkor már
elvetették Németországban, de még sem a hatóságok, sem
a közvélemény nem észlelte, mi folyik a muszlim közösségeken
belül. Az első figyelmeztető jeleket a marokkói hitszónok,

Mohammed al-Fazizi gyűlölködő beszédei jelentették. Al-Fazizi
felszólalt a hamburgi Al-Kuds-mecsetben is, ahol korábban a
szeptember 11-i merénylők is megfordultak. Utána emelkedett ki és
vált a szalafizmus hazai tanítómesterévé a német-szír Hasszán
Dabbagh, más néven Abul Husszain. Amíg ő Lipcsében, addig a
marokkói Mohammed bin Husszain alias Abu Dzsamal Bonnban
tartotta prédikációit. Mindketten a szomszédos országok, elsősorban
Hollandia Korán-tanítóinak és prédikátorainak példáját követték, akik
maguk is gyakran jártak át Németországba téríteni. Olyan
emberekről van itt szó, mint a radikális Al-Fazizi, akit időközben
harmincévi
börtönre
ítéltek
Casablancában
a
2003-as
bombamerényietek felbujtójaként,
A második szakasz Steinberg szerint az elmúlt évtized közepén
kezdődött el. A szalafista tanítás ekkor kezdett sikeressé válni a
fiatal muszlimok körében. Már minden nagyobb német városban
indultak szemináriumok német nyelven is, mindenféle nemzetiségből
vonzva a hallgatóságot. Az internetnek köszönhetően egyre
szélesebb körben terjeszthették nézeteiket. Így készítették elő a
hitszónokok az alapot a nagyobb kiterjedésű hálózatok
kiépítéséhez. A siker nem is maradt el.
A harmadik, 2005-ben kezdődött szakaszban egyre több
tehetséges fiatal prédikátor bukkant fel, helyi születésű, a
hallgatóság minden nyelvét jól beszélő szónokok, akik éppen ezért
sokkal közelebb tudtak kerülni az emberekhez, mint a külföldről
beutaztatott imámok. Egy rendőr állítólag úgy fogalmazott akkoriban,
„most jön a hivatásos populisták ideje”. Ezek közé a „hivatásos
populisták” közé tartozott Pierre Vogel is, aki „Az igaz vallás”
nevű csoport szóvivője lett. A csoportot Ibrahim Abou-Nagie kölni
üzletember alapította, hosszú időn keresztül Vogel mentora. Kettőjük
szakítása akkor következett be, amikor Vogel és követői – legalábbis
a nyilvánosság előtt – elítélték a terrorizmust, az Abou-Nagie vezette
szárny viszont nyíltan az arab világ uralkodó rezsimjeinek
megbuktatására szólított fel, valamint a fiatalokat arra
ösztönözte, hogy vegyen részt a fegyveres harcokban
Afganisztánban és más muszlim országokban. Vogel ekkor fordult el
„Az igaz vallás” egyesületétől és csatlakozott inkább a „Meghívó a
Paradicsomba” nevű szerveződéshez.

Mindkét egyesület továbbra is működik, és senkinek ne legyenek
illúziói: egyformán radikális gondolatokat hirdetnek mindketten.
Friederike Haupt újságíró 2014 novemberében egy cikkhez gyűjtött
anyagot a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung számára, s
ennek során írásban tette fel kérdéseit Abou-Nagie-nak. A válaszok,
amelyeket „Az igaz vallás” egyesületének vezetője küldött
a kérdésekre, önmagukért beszélnek. Abou-Nagie kérdést kapott
többek között a Dabiq propagandamagazin egyik, a rabszolgaság
előnyeit taglaló cikkével kapcsolatban, amely szerint Allah
engedélyezte, sőt elő is írta hívei számára a hitetlenek asszonyainak
rabszolgává tételét és a velük folytatott szexuális kapcsolatot. Aki ezt
tagadja, az magát a Koránt és a próféta szavait tagadja meg. AbouNagie válasz helyett két linket küldött el az újságírónak azzal a
kísérő szöveggel, hogy „itt megtalálja a választ a kérdéseire”. A
linkek a www.islamqua.info oldalra vezettek, ott is azokhoz a
kérdésekhez, amelyek a rabszolganőkkel való intim kapcsolatot
taglalták. „Ha a férfi Allahért harcolt vagy pénz fizetett a nőért, intim
kapcsolatba léphet a nővel.” Forrásként a honlap a 23. és a 70.
szúrára hivatkozik, amelyekben az áll, hogy a nőket jogosan lehet
birtokba venni. A honlap egy további hivatkozást is tartalmaz azzal a
kérdéssel kapcsolatban, folytathat-e nős ember szexuális
kapcsolatot egy rabszolgával. A válasz egyértelmű igen. A hosszas
indoklásban a Korán több versére is hivatkozik a szerző, többek
között a 4. és a 33. szúrára, amelyek engedélyezik, hogy a férfiak a
feleségük mellé rabszolganőket és hadizsákmányként szerzett nőket
is maguk mellé vegyenek. Az újságírónő ezzel a kérdéskörrel
kapcsolatban egy muszlim asszony kérdését is továbbította AbouNagie felé. A kérdés így hangzott: „Mindig abban a hitben
éltem, hogy elsősorban ember vagyok, s csak utána nő – mióta
azonban
férjnél
vagyok,
egyszerűen
a
férjem
vágyainak kielégítésére szolgáló tárgy vagyok. Valóban ezt írná
elő számunkra Allah?”
A válasz: „Sem rabszolganők, sem szabad nők nem vonhatják meg
magukat a férjüktől, ha az közeledni akar hozzájuk. Ez csak
kivételes esetben megengedett, azaz ha a nő menstruál vagy olyan
súlyos beteg, hogy a nemi együttlét ártana neki.” Forrásként

többmuszlim hittudós véleménye került megjelölésre, közöttük lbn
Hazmé is.
Abou-Nagie nagy gondossággal végzi tevékenységét. Azzal, hogy
egy másik honlapra irányítja a kérdezőt, azt a látszatot kelti, mintha
a válaszok nem tőle magától származnának. Jogilag ez nem jelent
különbséget, hiszen egyértelműen teljes mértékben osztja az ott
közölt álláspontokat. Nyíltan kiállhat a kölni sétálóutcára és
fenyegetheti pokollal a homoszexuálisokat. Mindez nem
büntetendő. Aggasztó ugyanakkor, hogy egy ilyen ember még
mindig oktathat gyermekeket az iszlámra és osztogathat feltehetően
Szaúd-Arábiából finanszírozott kiadású Koránokat.
Aki azt feltételezi, hogy a szalafizmus csak fiatal férfiakat képes a
bűvkörébe vonni, téved. Az utóbbi időben egyre több kislányra és
fiatal nőre is nagy vonzerőt gyakorol ez az archaikus hitbéli és
társadalmi felfogás. Egyre több nő hajlandó alávetni magát a
legszadistább autoritarizmusnak is, amely prostituálttá és
gyermekszülő géppé fokozza le őt. 2013 szeptemberében a tunéziai
Nőügyi Minisztérium hívta fel a figyelmet arra a jelenségre, amely
ma a német állambiztonsági szolgálatoknak is komoly fejtörést okoz.
A tunéziaiak rámutattak, hogy egyre több nő, közöttük olyanok is,
akik még ki sem nőttek a gyermekkorból, indul útnak Szíria és Irak
háborús vidékeire ún. szex-dzsihádra. Abban a reményben indulnak
el, hogy ott majd dzsihádista férjet találnak, akinek gyermekeket
szülhetnek. Nemcsak Észak-Afrikából, de Európából is sokan kelnek
útra – közben pedig legtöbbjüknek fogalma sincs, mi vár majd rá a
megérkezés után. A sorsuk leginkább azokéhoz a kelet-európai
lányokéhoz hasonlatos, akiket gátlástalan emberkereskedők
kerítenek a hatalmukba hamis ígéretekkel, aztán német bordélyokba
adják el őket, ahol katasztrofális körülmények között tartják őket
fogva. Ahogyan a kelet-európai lányok munkalehetőség és
pénzkereset reményében indulnak el, ugyanolyan vakon hisz sok
fiatal muszlim lány a terroristák igencsak kétséges házassági
ígéreteinek. A házasságról, gyermekekről, boldogságról szőtt álmok
azonban mindjárt a megérkezés után szertefoszlanak. Még akiket
feleségül is vesznek, azokkal is csak „határozott időre
szóló” házasságot kötnek. Ez a „határozott idő” gyakran az
első szexuális együttlét után véget is ér, tárták fel a tunéziai

hatóságok. Az asszonyt ezután egyik harcos a másiknak
adja tovább. Lotfi ben Dzseddu tunéziai belügyminiszter a tunéziai
parlamentben olyan esetekről számolt be, amelyekben a
szerencsétlen lányoknak húsz, harminc, sőt nem ritkán száz ISharcossal is le kellett feküdniük. Sokan közülük terhesen tértek
vissza a hazájukba. Tunézia a kifelé irányuló határátlépések
szigorúbb ellenőrzésével igyekszik gátat vetni ennek a folyamatnak.
„A nők nemcsak megszülik, nevelik és gondozzák a jövő mártírjait,
hanem saját testüket is a »magasabb ügy« szolgálatába állítják –
írta blogjában Serap Cileli német emberi jogi aktivista. – Tizenhárom
éves kislányok is vannak közöttük, a legtöbben Afganisztánból,
Irakból, Tunéziából és Szíriából.
A dzsihádistákhoz hasonlóan Törökország is dicstelen szerepet
játszik a szex-dzsihádban. A lányok túlnyomó többsége ugyanis
Törökország felől lépi át a szír határt. Az „önkéntesek” útiköltségét
egy ENSZ-kutatás szerint Katarból származó pénzekből
finanszírozzák,
írja
Cileli.
Katarból,
amely
a
Nyugat
szövetségesének számít, közben pedig az IS emberkereskedőinek
kezére játszik. Egy szaúdi hittudós ráadásul a hírek szerint vallási
szakvéleményben igazolta ennek a rettenetes eljárásnak a helyes
voltát. 2013 nyarán az iráni állami hírügynökség, a Fars
News tudósított egy olyan fatwáról, amely szerint „az alKaida asszonyainak az erkölcs és a harci morál javítása érdekében
engedélyezett nemi kapcsolat létesítése az IS tagjaival”. A fatwát
állítólag a szaúdi Muhammad al-Arifi sejk bocsátotta ki.
Gazdag szaúd-arábiaiak a szalafizmus németországi terjesztését is
erőteljesen támogatják. Tetten érhetetlenül pénzelik a jogállam
megdöntésére törő szervezeteket. A hivatalos német-szaúdi
kapcsolatokban
egyszerűen
nem
vesznek
tudomást
a
ténykedésükről.
– A szaúdi befolyás nélkül a szalafista mozgalom soha nem
válhatott volna ilyen erőssé Németországban – állította Benno
Köpfer
iszlámkutató,
Baden-Württemberg
alkotmányvédelmi
hatóságának munkatársa 2011 júliusában a Frankfurter Allgemeine
Sonntagszeitung hasábjain. Missziós irodák, iszlám szemináriumok,
információs pultok és internetes propaganda – mindezt SzaúdArábiából érkező pénzek teszik lehetővé. Szaúd-Arábia sok pénzt

áldoz erre a célra, állítja Köpfer. A propagandának pedig nemcsak
fiatal férfiak, de nők is áldozatául esnek. Hisznek a háborús
vidékeken kivirágzott nagy szerelmi történetekről áradozó
honlapoknak – holott semmi másról nincs szó, mint egy házassági
piacról.
Az egyik ilyen internetes forrás egy német nő blogja, a címe:
Muhadzsira (Kivándorló). „Egy igazi hősnő” név alatt számol be
életéről „a dzsihád földjén, a becsület földjén” A blogban részletes
leírást olvashatunk arról, hogyan jutott el Szíriába, és áradozva
számol be boldog mindennapjairól: „Végre szabad lehetek. Ügy
viselhetem a nikábot, ahogyan akarom, és senki nem gúnyol ki érte.”
A „Medina al Ansariyya, egy mudzsahid jövendő asszonya” cím
alatt a következő történetet meséli el a német kislányoknak:
„Abból a faluból, ahol most élünk, sokan elmenekültek és táborokba
költöztek Oszmanijjében, Antakyában és hasonló helyeken. Akik a
menekülttáborok sátraiba húzódtak, kigúnyolták azokat a keveseket,
akik itthon maradtak. Az egyik táborban élt egy fiatal leány, Medina
az édesanyjával. Ők nemsokára úgy döntöttek, inkább
visszaköltöznek a faluba, a régi otthonukba.
Medina bátyja maga is hozzánk hasonló mudzsahid, és az
édesanyjuk nem akarta őt magára hagyni. Igaz, a báty már nem
lakott velük, néha hetekig nem is látták, de úgy gondolták, a faluban
előbb-utóbb újra találkozhatnak majd vele. Miután hazajöttek és
visszaköltöztek a házukba, gyakran átnézegették felénk. Tudták,
hogy új szomszédaik vannak, de soha nem találkoztunk egymással.
A magányuk végül a házuk tetejére űzte fel őket (a muszlim
országokban szokás a házak tetején üldögélve teázni), s onnan
nézegettek át hozzánk. Nemsokára elszánták magukat és át is
jöttek. Éppen Umm Hirával ültünk otthon, amikor bekopogtak
hozzánk. Süteményt hoztak ajándékba. Behívtuk őket, és egy
csésze kávé mellett megismerkedtünk egymással. Attól fogva
gyakran találkoztunk és szinte mindennap hoztak át hozzánk
ételt, amit aznap főztek. Néha frissen sült, még meleg kenyeret is
kaptunk tőlük. Összebarátkoztunk – Medina, az édesanyja, és mi, a
Muhadzsirák. Nemsokára már úgy láttam, nagyobb bizalommal
vannak irántunk, mint a régi helybeliek iránt. Medina édesanyja
elmondta, hogy olyan vőlegényt keres a lánya számára, mint

amilyenek a mi embereink. Alhamdulillah („Istennek legyen hála”),
kis idő múlva meg is történt, aminek meg kellett történnie. Nagyon
sok nőtlen mudzsahid harcol a közelünkben, gyorsan találtunk egy
testvér személyében megfelelő vőlegényt Medinának. A leány a
szomszédos városból kölcsönzött esküvői ruhát magának és
vásárolt néhány szép új ruhát is a házasságra készülve. Az esküvő
napján a férfiak összegyűltek a menyasszony háza előtt és
üdvözlésül a levegőbe lőttek néhányszor. Így ünnepelték a
mudzsehedek a társuk esküvőjét. Mi, nővéreik a harcban, bent a
házban ünnepeltünk… A kertben gyönyörű vörös és rózsaszín
rózsák nyíltak – mellettük harc nyomai látszanak, az előző napokban
bombaszilánkok csapódtak be a rózsák mellé. A rózsák azonban
csak nyílnak, hiába hullanak a földünkre a bombák. A mártírok vére
táplálja a földet, amelyen Isten akaratából az ő kalifátusa uralkodik
majd. Vajon a mi vérünk is ezt a földet áztatja majd?”
Ilyen és ehhez hasonló történetek dicsőítik a háborút a német
nyelvű interneten. A kislányok pedig máris a szent ügyért harcoló
lovagok asszonyaiként látják magukat. Nem törődnek a háború
riasztó ocsmányságaival, helyette a szent célért a maguk
eszközeivel küzdő harcos asszonyok szeretnének lenni. Ezekben a
biogokban alattomos módon megfordul a jók és a rosszak, a helyes
és a helytelen, az igazságos és az igazságtalan, a szabad és a rab
közötti szereposztás. A nők megalázását és kegyetlen
kihasználását abszurd álomképekkel helyettesítik ezekben a
történetekben, valótlanságokat ígérve és együgyű módon
összevissza hazudozva. A legprimitívebb eszközökkel dolgoznak –
és mégis sikeresek.
A „Muhadzsira” egy másik posztjában azt írja: „Haladást értem el,
megtanultam kenyeret sütni. Fontos ez, hiszen az ember ne csak
szép és intelligens felesége legyen az urának, hanem jó szakácsnő
is, aki jó kenyeret tud sütni… Éppen új hobbimmal foglalatoskodtam,
amikor szomorú hírt kaptam. Tulajdonképpen nem lenne szabad
szomorkodnom, hiszen ahogyan mi itt mondjuk, „kadar Allah
wa masa’a faal”, ez volt Allah akarata, és amit ő akar, az meg is
történik. A szomorú hír, hogy egyik nővérünk a német kuffarok
(hitetlenek) kezébe került. Aghudhubillah, Allahnál keresek
segítséget! Fáj, hogy ezt kell olvasnom a hírekben. Mindig is a

visszatérés ellenzője voltam. Aki eljött a dzsihád földjére, ne térjen
vissza a kuffarok földjére! Amint megneszelik, hogy visszatérni
készülsz, már teszik is fel a nevedet a terroristák listájára!”
A német állambiztonsági szolgálatok jól ismerik a „Muhadzsira”
honlapját, de semmit nem tehetnek ellene. Olyan szerverekről
működik, amelyekhez a német szolgálatok nem férhetnek hozzá.
– Lassan szörnyű hatalomra tesznek szert ezek az Allah nevében
fellépő lélekvadászok – jelentette ki a Spiegelnek adott 2015.
februári interjújában Peter Neumann, a londoni Kings College
terrorizmus-kutatója. – A fiatal leányokat a jól ismert, régi romantikus
csapdába csalják a hős lovag képével, aki mellett ott áll az ő
hercegnője… Sok fiatal lány ugyanúgy rajong ezekért a harcosokért,
ahogyan a popsztárokért szoktak. Együtt akarnak lenni velük,
gondoskodni akarnak róluk, segíteni akarják őket.
A német hatóságok tudomása szerint 2015 februárjáig kereken
száz nő indult el Németországból a szíriai IS-táborok felé. Nem
mindannyian férjet kereső hajadonok – olyanok is vannak közöttük,
akik éppen a férjüket kísérik el a háborúba. Az utóbbi csoportba
tartozik a 17 éves Fatma B. Augsburgból. Több társnőjével együtt ő
is a szalafizmus egyik női propagandistájának bűvöletébe került. Az
interneten megismerkedett egy marokkói férfival, és hozzá akart
menni feleségül. 2013 decemberében nyomtalanul eltűnt, nem
sokkal azután, hogy betöltötte a tizenhatodik évét. Édesapja
bejelentette a rendőrségen az eltűnését, de a keresés nem vezetett
eredményre. Egy hónappal később az apa maga indult el a lánya
nyomában, Törökországba, majd onnan tovább Szíriába. A
szír Latakia városban sikerült rábukkannia a leányra egy
úgynevezett német házban, ahogyan a nyomozó hatóságok
a Németországból érkező dzsihádisták gyüjtőállomásait nevezik. Az
apának végül sikerült rábírnia a lányát a hazatérésre, és együtt
mentek vissza Németországba. Nem sokkal később azonban a
család idősebbik leánya ismerkedett meg egy Németországban élő
szalafistával – egy olyan férfival, aki helyesnek tartotta a hűtlen
asszonyok megkövezését. A lány Kelet-Vesztfáliába költözött a
férfihoz. Ilyen családi kapcsolatokkal nem lehetett csodálkozni,
hogy nemsokára Falma is újra eltűnt. A hatóságok adatai szerint

ismét Szíriában van. Már az ügyészség is nyomoz ellene, mivel az
állambiztonsági szolgálat a veszélyes kategóriába sorolta a lányt.
Ugyanilyen tehetetlen volt az a Ruhr-vidéken élő apa is, akinek két
lánya – 15 és 19 évesek – került a szalafisták bűvöletébe. Az apa a
rendőrséghez fordult, de nem történt semmi. A lányok végül útnak is
indultak a dzsihádistákhoz, de csak a düsseldorfi repülőtér indulási
csarnokáig jutottak: ott a rendőrség, mivel már ismert volt a nevük,
feltartóztatta őket.
– Amikor a futva érkező szülők magukhoz akarták ölelni a lányokat,
azok teljesen kiborultak, dühöngeni kezdtek, szidták a szüleiket.
Ököllel mentek az apjuknak és az anyjuknak. „Levágom a fejedet!”
sikoltozta az egyik, a másik meg olyanokat mondott, hogy „megöllek,
amikor alszol!” – számolt be az ügyről 2015 februárjában a
Spiegel magazin.
A bonni Karolina R. 2013 májusában a bátyjával, a férjével és hét
hónapos kisfiúkkal együtt indult el Szíriába. A lakásukban hagyott
számítógépen a rendőrség azt az üzenetet találta tőle, hogy „a
fekete lobogó uralma alatt” akar élni, „az iszlám zászlaja alatt”.
Karolina R. Szíriába megérkezve nemcsak főzött, mosott és
takarított a család férfi tagjaira, hanem internetes üzeneteket is
küldözgetett szerte a világba, arra buzdítva a fiatal lányokat, hogy
kövessék a példáját. Nem sokkal később a szíriai házukban tűz ütött
ki, ami után az asszony a kisfiával inkább mégis visszautazott
Németországba. Itt azonnal letartóztatták, és külföldi terrorszervezet
támogatása miatt vádat emeltek ellene.
Így járt az immenstadti Andrea B. is, akit ugyancsak
Németországba történt visszatérése után tartóztattak le. Ő 2012-ben
török élettársa hatására tért át az iszlám hitre (előtte katolikus
vallású volt). Szomszédok arról számoltak be a sajtónak, hogy a
fiatal nő az áttérése után már csak teljesen eltakart arccal és testtel
járt ki a házból. Az interneten ismerkedett meg egy Hessenben élő
asszonnyal, akinek a férje az al-Kaidához közel álló al-Nuszra Front
tagjaként harcolt Szíriában. Andrea B. nemsokára maga is
úgy érezte, segítenie kell a harcolókat. Két kislányával
együtt minden holmijukat bepakolta az autójukba, és Bulgárián, majd
Törökországon keresztül Szíriába utazott. Ott az iszlám jogrendnek
megfelelő módon a hesseni barátnő férjének második felesége lett.

Még a fegyverek használatát is megtanulta. Az interneten közzétett
fényképein jól látszott, hogyan lettek egyre elhanyagoltabbak a
lányai, miközben ő a harccal ismerkedett. A Németországban
hagyott török férj végül feljelentést tett ellene gyermekrablás miatt,
arra hivatkozva, hogy az ő beleegyezése nélkül vitte külföldre a
lányokat. Amikor Andrea B. 2014 májusában visszatért a
gyerekekkel Németországba, már a frankfurti repülőtéren őrizetbe
vették.
Az amerikai titkosszolgálatok régóta foglalkoznak a gondolattal,
hogyan használhatnák ki saját céljaikra ezt a szex-dzsihádot. Úgy
gondolták, a dzsihádisták asszonyaitól értékes információkat
nyerhetnének. Állítólag sikerült is nekik beépíteni egy női FBIügynököt, akit Szíriába küldtek, sőt a híresztelések szerint
kimondottan a német terroristára, Deso Doggra állították rá. A
„Rómeó és Júlia akció” sikerrel járt, a német terrorista beleszeretett
az ügynökbe, és iszlám szertartás keretében feleségül is vette. A
csapda bezárult: a beépített ügynök napról napra több belső
információhoz jutott hozzá az ISIS-ről, írta meg a Bild am Sonntag
2015 februárjában. A cikk szerint az Egyesült Államok hatóságai is
nagyon sok értékes információhoz jutottak hozzá. Az asszony végül
lelepleződött, de még idejében sikerült átszöknie a szír-török
határon.

V.
A terror támogatói
A 2015 januárjában elkövetett párizsi, majd a februári koppenhágai
merényletek után már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a
terroristák módszerei gyökeresen megváltoztak. Az Iszlám Állam
gyilkos bandája eddig csak valahol messze tomboló, távoli
fenyegetésnek tűnt, most azonban világossá vált, hogy a gyilkosok
már itt vannak közöttünk – egy részük ráadásul már régóta.
Amivel pedig még nehezebb volt szembesülni: ezeket a gyilkosokat
a Nyugat és a vele szövetséges arab országok képezték ki és látták
el fegyverekkel. Demokráciánkat és jogrendszerünket olyan ellenség
fenyegeti, akit mi magunk hoztunk abba a helyzetbe, hogy veszélyt
jelenthessen ránk.
Aki meg akarja érteni ezt a folyamatot, először is vissza kell
tekintsen a múltba. Az Oszmán Birodalom 1923-as bukása óta
folyamatosan élt a vágy a muszlim világban egy új kalifátus
felépítésére. Sorra alakultak az iszlamista mozgalmak, amely
fejlődéséhez a döntő lökést az egykori arab gyarmatokból kialakult
nemzetállamok megszületése adta. A főbűnt azonban a Nyugat
követte el a nyolcvanas évek elején Afganisztánban. Az Egyesült
Államok
akkoriban
jó
taktikának
vélte
a
Szovjetunió
belekényszerítését egy kilátástalan háborúba a Talibánnal. Mindjárt
az első napon, 1979. december 25-én, amikor a szovjet csapatok
átlépték Afganisztán határát, Jimmy Carter akkori elnök
nemzetbiztonsági
főtanácsadója,
Zbigniew
Brzezinski megfogalmazta az esélyt: „Itt az alkalom, hogy a
szovjetek is megkapják a maguk vietnami háborúját”, ahogyan
a Nauvel Observateur c. lap idézi.
Az elképzelés annyiban bevált, hogy a szovjet csapatoknak évekkel
később valóban demoralizált, szétesett, jelentősen meggyengült
állapotban kellett kivonulniuk az országból, ezzel pedig Moszkva
nemzetközi helyzete is meggyengült. A két világrend harcában a
Nyugat aratott győzelmet – szerzett magának ugyanakkor egy új
ellenséget. Egy olyan ellenséget, amelytől ma minden oka
megvan rettegni.

„Az Egyesült Államok hű szövetségesével, Szaúd-Arábiával együtt
igyekezett befolyást gyakorolni az arab országoknak az
iszlamizmussal rokonszenvező polgári rétegeire. Úgy gondolták, ez
a polgárság majd vissza fogja tartani a fiatalokat a radikalizálódástór
– írja Halálos tolerancia című könyvében Günther Lachmann. A
másik oldalon viszont a Szovjetunió a Khomeini vezette iráni
forradalmat támogatta abban a reményben, hogy anti-imperialista és
antikapitalista szövetségesre tehet szert a térségben. „Ennek a
stratégiának végül kizárólag az iszlamisták lettek a nyertesei, akik
mindkét oldaltól elfogadták a pénzt, de ezen túlmenően sem a
Szovjetunió, sem az Egyesült Államok befolyásának nem
biztosítottak szabad utat”, írja Lachmann.
Miután a szovjetek bevonultak Afganisztánba, az Egyesült Államok
fegyvert kezdett szállítani a határ pakisztáni oldalán szerveződő
ellenállóknak. A pénz egy jó része Szaúd-Arábiából érkezett,
amelynek vezetői jó lehetőséget láttak a maguk puritán,
fundamentalista iszlám-felfogásának terjesztésére.
A muszlimok harca a kommunisták ellen szolidaritást ébresztett az
arab államokban a közös ellenséggel szemben. A szaúdiak, a
Muszlim Testvérek, a pakisztáni Dzsama’at-i Iszlami Párt mind
harcosokat kezdett toborozni az egész világról. Különösen
Egyiptomból érkeztek sokan, ahol ebben az időben a
titkosrendőrség erősen szorongatta az iszlamistákat, így többek
számára egyenesen a megmenekülést jelentette, hogy kijuthattak az
országból.
A jordániai származású palesztin iszlamista, Abdullah Azzam az
Egyesült Államoktól kapott fegyverek és felszerelések birtokában
1984-ben a pakisztáni Peshavárban nyitotta meg első toborzó
irodáját. A pénzügyi hátteret a szaúdi kormányzat biztosította, egy
másik szaúdi állampolgár pedig nemcsak pénzzel támogatta a
mudzsahedeket, hanem barátjuk és harcostársuk is lett. Oszama bin
Laden volt a neve. Kiképzőtáborában nem kizárólag hívő, fanatikus
iszlamisták gyülekeztek, hanem olyan bűnöző elemek is, akiket saját
országaikban legtöbbször köztörvényes bűncselekmények miatt
köröztek. A pakisztáni-afganisztáni határvidéken képezték ki őket,
majd modern gyorstüzelő fegyvereket, kézigránátokat, sőt páncélos
elhárító fegyvereket is kaptak. Az afganisztáni felkelők számára

nyújtott nyugati segítség a nyolcvanas évek közepére már milliárdos
nagyságrendű volt. A dzsihádisták talán legnagyobb nyereségét
azonban nem is a modern, kiváló minőségű fegyverek és
felszerelés, valamint az első osztályú katonai kiképzés jelentette,
hanem a lehetőség, hogy nemzetek feletti, közös ideológián és
közös célokon alapuló közösséggé kovácsolódhattak a Szovjetunió
ellen vívott dzsihád során. És ezt a folyamatot nemcsak a szaúdiak
és az amerikaiak, hanem még a német biztonsági szolgálatok is
támogatták!
„A Hindukush mellett vívott dzsihád nyugati támogatásában a
Német Szövetségi Köztársaság is részt vett a hírszerző
szolgálatával, továbbá rendőrségi különleges erők és katonák
bevetésével”, írta meg Peter F. Müller és Michael Müller a Barát és
ellenség ellen. A BND titkos politikája és piszkos üzletei című
könyvében. Ebből idézünk néhány részletet:
„Peshavár közelében a GSG-9, a német elit alakulat tagjai képezték
ki Isten harcosait. Arab önkénteseket tanítottak a pakisztáni
Camanban is, sőt többen még Bajorországba is eljöttek kiképzésre.
Afganisztánban egy egészségügyi tiszt és egy őrnagy volt a katonai
hírszerzés összekötője, ők kifejezetten azt a feladatot kapták, hogy
támogassák a mudzsahed csoportokat.
Egyes feltételezések szerint az egészségügyi tiszt egy időben még
Oszama bin Laden szomszédságában is lakott. Német ügynökök és
elit alakulatok emberei a felkelőkkel együtt táboroztak a hegyekben
és néha harcokba is keveredtek az ellenséggel anélkül, hogy erről
akár a német parlament, akár a nyilvánosság tudomást szerzett
volna.”
Németország tehát nem pusztán hozzájárult a dzsihádizmus
robbanásszerű fejlődéséhez, állapítja meg a German-Foreign-Policy,
hanem egy időben még politikai hasznot is húzott a Közép-Kelet
szövetséges államai által támogatott dzsihádisták erőszakos
akcióiból. „ Rá kell mutatnunk, hogy Berlin 2001. október 4. napja
óta, tehát attól az időponttól kezdve, amikor hivatalosan is
meghirdette a terror elleni háborút, ennek keretei mögé bújva
nemcsak eltűri, de még kedvezően is fogadja az emberi jogok
sorozatos súlyos megsértését, ezzel pedig csak azokat a pletykákat
táplálja, amelyek szerint a dzsihádizmushoz való ellenséges

viszonya a valóságban erősen békülékeny. Ez természetesen csak
addig lehet így, amíg a dzsihádisták nem fordulnak a Nyugat, illetve
a nyugati érdekek ellen ”
Amikor 1989-ben a szovjet hadsereg kivonult Afganisztánból, a
Hindukushnál álló talpig felfegyverzett, harcedzett egységek hirtelen
„munkanélkülivé” váltak. Az Egyesült Államoknak már nem fűződött
további érdekük hozzájuk, írja Lachmann. Alapjában véve azon
kellene csodálkoznunk, hogy a Nyugat ennyire nem készült fel a
következményekre: arra, hogy ezek az emberek, akik a hazájukban
nemkívánatos személyeknek számítottak, új harctereket fognak
keresni maguknak. Egy részük Algériába ment és tevékeny részt
vállalt a GIA szalafista terrorszervezet megalapításában – ez volt az
a szervezet, amely végleg pokollá változtatta az addig is gyilkos
algériai polgárháborút. Algériából már csak egy lépés volt, hogy az
Isten Államának ideája Franciaországban is gyökeret verjen és a mai
napig az algériai származású muszlim lakosság egyik álma legyen.
Az al-Kaida az amerikai csapatok kivonulása után a széteséshez
közeli helyzetbe jutott Irak hatalmi vákuumában is azonnal
megjelent. A bombamerényietek útján vívott harcában továbbra is
számíthatott a Szaúd-Arábia - az Egyesült Államok Szövetségese! –
nyújtotta támogatásra. A Wikileaks adatai szerint Hillary Clinton
akkori amerikai külügyminiszter 2009-ben Szaúd-Arábiát nevezte
meg nemcsak az al-Kaida, de a Talibán és más terror szervezetek
legtöbb támogatójaként is. Amerikai diplomaták is rendre jelentették,
hogy az Irakban működő szunnita terrorcsoportokat Szaúd-Arábiából
finanszírozzák, s egyben sürgették a határozottabb fellépést SzaúdArábiával szemben.
Ez az ellentmondásos baráti-ellenséges viszony a mai napig nem
változott. A Nyugat ma is szövetségesként tekint a szaúdi
uralkodóházra. Még az sem ingatta meg ezt a viszonyt, hogy 2001.
szeptember 11. napjának tizenkilenc merénylője közül tizenöt a
királyságból származott. Ma a különböző titkosszolgálatok becslései
szerint 3-4 ezer fiatal szaúdi harcol Szíriában a dzsihádisták
soraiban, legtöbbjük az Iszlám Állam katonái között. A terror
finanszírozása már-már abszurd méreteket ölt: ahogyan az európai
családokban elterjedt „keresztszülőséget” vállalni egy-egy fejlődő
országbeli szegény gyermek javára, úgy vesznek pártfogásukba

gazdag arabok egy-egy IS-gyilkost. Martin Gehlen, a Zeit közel-keleti
tudósítója megírta 2014 júliusában, hogy egy ilyen patrónusság
belépője 2400 szaúdi dollár. Az érdeklődők számára a toborzó
irodák külön videofelvételeket is tudnak mutatni a támogatandó
harcosról, amelyek általában harc közben, bevetésen ábrázolják.
„A terror szponzori körei ennek megfelelően ujjongva fogadták a
kiválóan felszerelt IS-egységek iraki diadalútját”, írta Gehlen, aki
idézett is egy kuwaiti sejket, aki már két éve rendszeresen bőröndnyi
pénzzel a csomagjában keresi fel Szíriában harcoló „saját brigádjait”.
A sejk a következő gondolatot osztotta meg a Twitteren:
„Ami ma Irakban történik, az a nép forradalma az elnyomás és a
zsarnokság ellen.”
Martin Gehlen beszámolói azért is nagyon érdekesek, mert a német
sajtóban igen kevés információ jelenik meg a nyugati szövetségesek
és a kegyetlen terror ilyen jellegű kapcsolatairól. Mint ahogyan azon
sem akadt fenn senki, hogy Christian Wulff akkori államfő a kancellár
asszony kívánságára részt vett az elhunyt szaúdi király, Abdullah
temetésén, holott ez például kiváló alkalom lett volna mindkét oldal
kétkulacsosságának feltárására.
A Tudomány és Politika Alapítvány szakértői már 2012 elején óva
intették a német kormányt az arab emirátusokkal, például a Katarral
folytatott együttműködéstől. „Katar céltudatosan, következetesen
támogat olyan szervezeteket és személyeket, amelyek, ill. akik
semmiképpen sem mondhatók demokratának”, írták le a szakértők.
A Nyugat politikája rideg számításon alapult: ilyen együttműködések
útján ugyanis lehetővé válik a kegyvesztett államfőktől való könnyű
megszabadulás is. Így történt Szaddám Huszein esetében Irakban,
vagy a líbiai forradalomban Kadhafival, most pedig Bashar al-Asszád
szíriai elnök van soron. A nemkívánatos államfőktől való
megszabadulásnak gyakran egész országok romba döntése az ára
– de a Nyugat még ezt is „bekalkulálja”. Ami pedig az eszközök
megválasztását illeti, a Nyugat sem sokkal marad le az arab
önkényurak mögött.
A German-Foreign-Policy egy kiváló példát is bemutat arra, miként
támogatja és egyidejűleg üldözi a Nyugat az egykor általa kiképzett
dzsihádistákat. A líbiai Hakim Belhadzs történetéről van szó.
Belhadzs 1988-ban Szaúd-Arábián át ment harcolni Afganisztánba,

ahol a Nyugat oldalán vett részt a dzsihádban. Négy évvel később
hazatért Líbiába, s 1995-ben részt vett a Libyan Islamic Fighting
Group (LIFG) által kezdeményezett Kadhafi-ellenes felkelésben,
amelyet groteszk módon egyszerre támogatott a brit MI6
titkosszolgálat és Oszama bin Laden. A terror elleni világméretű harc
fellobbanását követően a Nyugat Hakim Belhadzshoz kapcsolódó
hozzáállása is megváltozott. A CIA elfogta, bántalmazták, majd
visszavitték Líbiába, ahol a börtönben kegyetlenül megkínozták.
Csak
2010-ben szabadult. Amikor a Nyugat aztán Kadhafi megdöntése
mellett foglalt állást, Belhadzs is megint fontos kapcsolattá vált.
Miután megalapított egy dzsihádista brigádot, hogy annak élén
vegyen részt a felkelésben, a Katari Emirátus biztosította számára a
fegyvereket és a felszerelést – a nyugati titkosszolgálatok figyelő
tekintetétől kísérve. 1988 és 1995 után Belhadzs immár harmadik
alkalommal szállt háborúba a Nyugat oldalán egy kegyvesztetté vált
kormányzat ellen. A Nyugat új szövetsége Belhadzs brigádjával és
más hasonló terrorszervezetekkel Líbia teljes pusztulásához
vezetett, és egyenes utat biztosított ahhoz, hogy a szerencsétlen,
darabjaira hullott, lerombolt ország ma az erőszakos iszlamisták
egyik fellegvárának számít. Az Iszlám Állam már meg is vetette a
lábát Kelet-Líbiában.
Az Isten egykori afganisztáni harcosai a jelen szíriai háborújában is
fontos szerepet játszanak. Abu Barszi al-Tartuzi például a
nyolcvanas években az al-Kaidát megalapító Abdullah Azzam társa
volt és az Asszád-ellenes harcok kezdete óta fegyverrel küzd a
szíriai rezsim ellen. Abu Khalid al-Szúri, a nemzetközi dzsihád talán
leghíresebb veteránja egészen haláláig aktív közvetítő szerepet
töltött be a szíriai háborúban a helyi harcosok és az al-Kaida vezére,
Ayman al-Zawahiri között.
A felsőbb szinteken és a háttérben is a régi arcokat láthatjuk újra. A
német kormány a German-Foreign-Policy információi szerint a szíriai
háborúval kapcsolatban a szaúdi Turki al-Fajszál herceggel
tanácskozott, aki már az afganisztáni háború háttérműveleteiben is
komoly szerepet játszott. Akkoriban a szaúdi titkosszolgálat
vezetőjeként ő koordinálta a szaúdi és a nyugati fegyverek és
felszerelések elosztását a dzsihádisták között. Azt is beszélték róla,

hogy Oszama bin Laden nagy tisztelője. A German-Foreign-Policy
idézi is a herceg véleményét a terrorista-vezérről: „Keveset szólt és
soha nem emelte fel a hangját. Kedves ember volt.” Az Oszama bin
Ladenről így vélekedő Turki al-Fajszál herceg a hírek szerint kiváló
kapcsolatot ápol a berlini politikával, és tagja a Müncheni Biztonsági
Konferencia tanácsadói testületének.
Vajon milyen kép alakulhat ki a Nyugatról azokban a terroristákban
– az Iszlám Állam, az al-Kaida vagy a Nuszra Front tagjaiban akiket
részben éppen ez a Nyugat képezett ki és szerelt fel kiválóan,
ugyanakkor mindig a pillanatnyi érdekei szerint tekint barátnak vagy
ellenségnek? Ilyen előzmények után a terroristák már nem pusztán
azért nézik le a nyugatiakat, mert azok „hitetlenek”. A Nyugat ellen
meghirdetett új terrorháborút pedig továbbra is a Nyugattal
hivatalosan szövetségesi viszonyban álló Szaúd-Arábia és Katar
pénzéből finanszírozzák. Szalafista mozgalmakon keresztül egész
Európában eljutnak a muszlim lakossághoz, és napról napra egyre
több fiatal férfi és nő kel útra a kiképzőtáborok felé, ahonnan nem
kevesen térnek haza gyilkos tervekkel.
„A Kalifátus 2014. június 29-én történt kikiáltásával a nemzetközi
dzsihádizmus második nagy áttörése következett be az első,
nyolcvanas évekbeli afganisztáni áttörés után – a Nyugat pedig,
amikor közreműködött egy számára és a dzsihádisták számára
egyaránt nem kívánatos kormányzat megdöntésében, ismét aktívan
segített egyengetni a dzsihádisták útját”, írja a German-ForeignPolicy, „Ameddig az Iszlám Állam csak regionális erőnek volt
tekinthető,
addig
a
Nyugatot
hidegen
hagyta
a
máshitűekkel szemben alkalmazott durva erőszak. Még az olyan
rettenetes esetekre sem szóltak semmit, amikor a szíriai
Rakka meghódításának ünneplését az IS nem szunnita muszlimok
nyilvános kivégzésével kezdte meg, 2013 decemberében pedig arab
újságírókat mészárolt le. Ameddig a Nyugat politikusai úgy
gondolták, a dzsihádisták a hasznukra lehetnek a damaszkuszi
rendszerváltás elősegítésében, addig szemük sem rebbent az ilyen
kegyetlenkedések láttán. A nyugati sajtó is legfeljebb csak röviden
és a kevésbé fontos hírek között tudósított róluk, holott a terror
jellemzői már akkor is világosan felismerhetők voltak. Most

pedig ugyanez a terror csapott le a nyugati nagyvárosokra, Párizsra
és Koppenhágára is.”
A Nyugatnak mindeddig nem sikerült alkalmas stratégiát
kidolgoznia az IS ellen, aminek első számú oka, hogy politikusaink
még mindig pszichopaták kis csoportjaként kezeli a szervezetet,
amelynek pedig a valóságban nem sok köze van a valláshoz. Elég,
ha csak azt idézzük fel, hogyan nevezte őket Barack Hussain
Obama: „nem iszlám állam”. Csakhogy ez a gondolkodás tévútra
vezet. Az IS szörnyű tettei ugyanis pontosan Mohamed próféta
tanainak következetes alkalmazását mutatják. Az iszlamisták célja
pontosan az, hogy Mohamed korába vezesse vissza a mai világot,
mi pedig megpróbálunk egyfajta rosszul értelmezett toleranciából
szemet hunyni a jelenség felett. Még amikor az IS szóvivője,
Mohamed al-Adnani ki is hirdeti, hogy ennek a háborúnak csak
akkor lesz vége, amikor az Iszlám Állam az egész világot uralni
fogja, még akkor sem mondjuk ki nyíltan a tényeket. Nem mondjuk
ki, hogy az „iszlám” nem „békét” jelent, ahogyan sok
embertársunk jó- vagy rosszhiszeműen hirdeti, hanem egyszerűen
„alávetést”. „Újra és újra felemeljük a kardot és lesújtunk vele, amíg
meg nem semmisítettünk minden hitetlenséget és el nem töröltük a
hitetlenek zsarnokságát, s amíg nem az iszlám uralkodik az egész
világ felett”, mondta ki ezzel szemben nyíltan az Iszlám Állam
magazinja, a Diqab.
Természetesen érthető, hogy a mérsékelt muszlimok sehol nem
akarnak közösséget vállalni egy ilyen iszlámmal. Talán kínos is a
számukra, hogy az iszlám nevében nőket köveznek meg és
eretneknek nyilvánított embereket fejeznek le. Csakhogy Mohamed,
akit ugyanakkor minden muszlim örök példaképként tisztel, maga is
rabszolgatartó volt, házasságtörőket köveztetett meg, és embereket
fejeztetett le. Gyakran kapok leveleket mérsékelt muszlimoktól, akik
arról próbálnak meggyőzni, hogy az iszlám békés, és hogy szüleim,
akik maguk is muszlimok, pusztán félreértették, rosszul értelmezték
az iszlámot, mint ahogy azok is félreértik, akik a keresztény hitre
áttért vagy éppen ateistává lett muszlimokat kivégzéssel büntetik.
Pakisztán is alapvetően félreértelmezi az iszlámot, a legnagyobb
„félreértelmező” pedig természetesen az Iszlám Állam, hiszen a

próféta soha nem írta elő, hogy aki elhagyja a hitet, annak halállal
kell lakolnia.
Elhiszem, hogy a mérsékelt muszlimok többsége őszintén hisz
mindebben – ugyanakkor ezzel éppen teológiai tudatlanságukról
tesznek bizonyságot. Hiszen éppen a hit elhagyásának kérdésében
Mohamed egyértelműen azok oldalán áll, akiket sokan „nem
iszlámként” és „félreértelmezőként” bélyegeznek meg. Idézzük csak
fel Mohamed szavait: „Ha egy muszlim elhagyja a vallását, öljétek
meg!” (Sahi hal-Bukhari 52:260). Ezek a próféta szavai, fehérenfeketén. Nem én találtam ki, nem „félremagyarázta” valaki.
Autentikus szöveg, amelynek hitelességét minden iszlám jogi iskola
elismeri, és amely a mai napig a saría egyik alapját képezi.
Fel kell tennem a kérdést: ezek szerint Mohamed is félreértelmezte
az iszlámot? Vagy talán a mérsékelt muszlimok nem ugyanazt a
Koránt olvassák, mint az Iszlám Állam? Nem pusztán arról van-e
szó, hogy az IS követői szóról szóra betartják Mohamed
parancsolatait, a mérsékelt muszlimok viszont mazsoláznak belőle,
és így alakítanak ki egy olyan iszlámot, amelyből csak a nekik tetsző
részeket ragadják ki? Ha így van, nem lenne-e ideje végre, hogy a
mérsékelt muszlimok nyíltan megkérdőjelezzék a próféta egyes
tanításait?
Aki meg akarja érteni az Iszlám Államot, nem csatlakozhat az „amit
ők művelnek, annak semmi köze az iszlámot” kórushoz.
Állambiztonsági szolgálataink jobban tennék, ha inkább
elmélyülnének az Iszlám Állam ideológiájában. Az Iszlám Államtól
ugyanis csak akkor tudnak megvédeni minket, ha előbb megértik az
ideológiáját.

VI.
Az iszlám(izmus) leányvállalatai
Feltűnően sok iszlám „leányvállalat” működik ma Németországban
különböző egyesületek és szövetségek formájában. Hallgatag
szerveződések ezek: sem az iraki terrorral, sem a Líbiában és
Szíriában elkövetett szörnyűségekkel kapcsolatban nem szólnak
egyetlen szót sem. Csak akkor futja tőlük egy kényszeredett
elhatárolódásra, amikor a terror már Európában is embereket gyilkol.
A Németországban működő muszlint ernyőszervezetek közül
kiemelkedik a DITIB, a Török-Iszlám Unió. Az 1984-ben alapított
szervezet kereken kilencszáz szunnita mecset-közösséget képvisel,
amelyeknek tagjai döntő többségükben török származásúak. Az
ankarai kormány is szoros kapcsolatot tart fenn a DITIB-bel, a
szervezeten
keresztül
igyekezve
befolyást
gyakorolni
a
Németországban élő muszlimokra. Recep Tayyip Erdogan török
elnök fiatalabb korában egyszer azt mondta: „A demokrácia csak
a vonat, amelyre felszállunk, hogy eljussunk a célhoz. A
mi laktanyáink a mecsetek, a mi bajonettjeink a minaretek, a mi
sisakjaink a kupolák, és a mi katonáink a hívők.”
Így festene török szemmel az integráció?
Volt idő, amikor még Törökország sem tolerálta az ilyen
megnyilvánulásokat. Erdogant akkor ezért a beszédéért tíz hónapi
börtönbüntetésre ítélték. Nagyot változott azóta a világ, és Erdogan
– immár államfőként – tettekre váltotta akkori ígéreteit.
Törökországban kiképzett prédikátorai ellepték a németországi
mecseteket. Maga Erdogan 2011-ben több mint tízezer török előtt
tartott beszédet Kölnben.
– A rokonaim vagytok! – kiáltotta nekik, hangos éljenzést kiváltva. A
török himnusz egyik sora, az „Ez a föld a miénk” megremegtette az
egész csarnokot, olyan hangosan énekelték.
Erdogan politikája az IS terrorját is támogatja. A török határ
gyakorlatilag nyitva áll a dzsihádisták előtt, akik török földön is
számíthatnak segítségre. A Nyugat és az Egyesült Államok
természetesen tud mindenről – csak éppen igyekszik félrenézni.
Ezek után hiába is várnánk, hogy a DITIB-mecsetek imámjai
egyértelműen állást foglaljanak az IS terrorja ellen.

Még kevésbé volt ez várható az Iszlám Tanács részéről, amelyben
a Milli Görüs iszlamista csoport van túlsúlyban. Az a Milli Görüs,
amelyet éppen iszlamista gyökerei miatt évek óta megfigyel a
nemzetbiztonság, és amely azonnal határozottan jogi lépéseket tesz,
ha akár a hatóság, akár bárki más bíráló szavakkal nyilatkozik róluk.
Tagjaik pontos száma nem ismert. Saját állításuk szerint 57 000
tagot
számlálnak,
a
nemzetbiztonsági
szervek
„csak”
huszonhétezerből
indulnak
ki.
2000-ben
egy
gyakorlati
megfigyelésen alapuló becslés ezzel szemben 80 000 tagot
valószínűsített,
2005-ben
pedig,
ha
összeszámoljuk
az
egyes közösségek tagjait, a végső szám már akár 230 000 is
lehet. A német mecsetek körülbelül nyolc százaléka áll a Milli Görüs
befolyása alatt, amely ezzel jelentős befolyással bír a
Németországban élő muszlimok gondolkodására. Ezekben a
mecsetekben a létező legortodoxabb iszlámot hirdetik, a Koránoktatás során pedig olyan világképet ültetnek el a gyermekekben,
amely nem fér össze a nyugati társadalom demokratikus alap
elveivel.
A legnagyobb titokzatosság az Iszlám Kulturális Központok
Szövetségét övezi. Ez a szervezet következetesen kerüli a
nyilvánosságot, belső viszonyai a közvélemény számára
ismeretlenek. A szélsőségekkel foglalkozó hatóságok őket tartják a
németországi muszlimok egyik legkonzervatívabb szervezetének.
Kereken háromszáz mecsetközösség és oktatással foglalkozó
egyesület a tagja, kollégiumokat tartanak fenn és imámokat
képeznek. Látogatók nehezen juthatnak be, a gyermekek viszont
később nehezen juthatnak ki ebből a világból, fogalmazott egy
szakértő a Spiegel egyik 2006 novemberében megjelent cikkében.
Létezik még aztán a Muszlimok Központi Tanácsa, ugyancsak 300
tagszervezettel, valamint az összes eddigi szerveződést koordináló
ernyőszervezet, a Muszlimok Koordinációs Tanácsa. „A német
politika a mai napig szinte teljesen tétlenül szemléli ezeknek a
szervezeteknek a tevékenységét, sőt ami még rosszabb: még együtt
is
működik
velük”,
írta
2005-ben
Németország
talán
leghíresebb feminista újságírója, Alice Schwarzer.
A Muszlimok Központi Tanácsát (amelynek már az elnevezése is
szarkasztikus utalás a sokkal régebben működő Zsidók Központi

Tanácsára) egy bevallottan szalafista saría-hívő alapította 1994-ben:
a muszlim hitre áttért egykori nagykövet, Murat Wilfried Hofmann. A
Központi Tanács jelenlegi elnökét, Aiman Mazyeket ugyancsak nem
lehetne haladó személyiségként jellemezni. A „médiatanácsadó”
működteti többek között az islam.de honlapot, amelyen a Korán szó
szerinti, szigorú értelmezését hirdeti, így többek között kifejezetten
támogatja az asszonyok eltaszítását válás esetén. A Központi
Tanács olyan szülőket is évtizedek óta támogat, akik a leányaikat
„felmentetik” az úszásoktatás alól, valamint kiáll azok mellett a
tanárnők mellett, akik „a fejkendő viselésének jogát” követelik az
iskolákban.
Az iszlám fő funkcionáriusai gyakran hangoztatják, hogy ők „csak” a
vallásszabadságért küzdenek az iszlámmal ellenséges keresztény
társadalomban. Valós céljuk azonban a társadalom iszlamizálása és
a kereszténység legyőzése. Folyamatosan foglalkoznak a
muszlimok elleni erőszakos cselekményekkel, de mélyen hallgatnak
az iszlamista motivációjú tettesek által németek ellen elkövetett
erőszakos
cselekményekkel
kapcsolatban.
Ahelyett,
hogy
egyszerűen bevallanák, ezen a téren bizony csődöt mondtak,
Ibrahim
El-Zayat,
Németország
egyik
legismertebb
és
legbefolyásosabb iszlám vezetője ilyen nyilatkozatokat tesz: „A
legfontosabb eredményünk, hogy szabadon gyakorolhatjuk a
vallásunkat ebben az országban. Igaz, nem ritkán bírósági úton kell
ezt kikényszerítenünk, de végül mindig sikerül. Semmi okunk nincs
rá, hogy ne vegyünk részt aktívan a társadalom újjá alakításában.
Azt sem tartom lehetetlennek, hogy 2020-ban egy Németországban
született és itt felnőtt muszlim politikusból lesz kancellár, vagy hogy
az Alkotmánybíróságban is ül majd muszlim bíró. A médiatanácsban
is lesz majd muszlim képviselő, aki a muszlim polgárok alkotmányos
jogainak érvényesülése felett őrködik. Ez az ország a mi
országunk, ezért kötelességünk a jobbá tételén dolgozni. Allah
segítségével földi Paradicsommá változtathatjuk, az egész iszlám
umma (közösség) és az egész emberiség javára.”
Nagyon úgy hangzik ez a nyilatkozat, mintha a németeknek kellene
az iszlámhoz alkalmazkodniuk, nem pedig fordítva. Ilyen
hozzáállással nem is működhet az integráció. A muszlimoknak kell
integrálódni az itteni társadalomba, nekik kell elfogadniuk az emberi

jogokat, a nemek egyenjogúságát, a szólásszabadságot és a többi
demokratikus alapelvet. A legtöbb iszlám szervezet ezzel
éppen ellentétes irányú tevékenységet folytat és az iszlám minden
bírálatát büntetendővé akarja tenni. Ayman Mazyek, a Muszlimok
Központi Tanácsának elnöke 2013-ban azt követelte a Münchner
Merkur c. lapban, hogy az iszlámellenes rasszizmust tegyék önálló
tényállássá a Büntető Törvénykönyvben. Nemcsak az iszlám
sértegetését akarják betiltatni, de még a tárgyilagos, józan kritikákat
is – miközben az iszlám magától értetődőnek tartja, hogy saját hívei
kafirnak (hitetlennek) és a Koránnal összhangban „majmoknak és
disznóknak” bélyegezheti a máshitűeket (2. szúra 65. vers).
Ezzel a háttérrel nehezen érthető a német kormány logikája,
amellyel
kiválasztja
partnereit
az
integrációról
folytatott
párbeszédhez. Hogyan tekinthetik az integráció szakértőjének azt a
német-egyiptomi Ibrahim el-Zayatot, aki éveken keresztül a
nemzetbiztonság folyamatos megfigyelése alatt álló Iszlám
Közösség vezetője volt? Kristina Schröder volt családügyi miniszter
tökéletesen fogalmazott, amikor azt mondta: „Az Iszlám Közösség
elnökét
az
integrációs
ügyek
szakértőjének
kinevezni
ugyanolyan, mintha Margot Honeckert bíznánk meg a Stasi-akták
felügyeletével.”
Lassan mintha valóban derengeni kezdene a politika számára,
hogy minden eddigi integrációs program téves alapfeltevéseken
nyugodott. Jól látható, hogy a muszlim migránsok egyre nagyobb
része húzódik vissza a saját kerületébe, lakókörnyékére vagy
mecsetközösségébe ahelyett, hogy szélesítené kapcsolatait a
többségi társadalommal. Most arról próbálják meggyőzni a
németeket, hogy értsék meg az iszlámot, értsék meg, hogy az
egyszerűen „más”, sőt talán még színesebb is, mint a mi
világunk… Mintha csak az iszlám szervezetek kottájából
játszanának, hiszen ők éppen azt hangoztatják hosszú ideje, hogy a
németeknek nagyobb megértést kellene tanúsítaniuk az iszlám iránt.
A DITIB már nem is elégszik meg azzal, hogy a muszlim tanulók
számára bevezessék az iszlám hitoktatást az iskolákban, hanem
már tovább is mennek: „Ki kell egészíteni a tanterveket, mivel
jelenleg a gyermekek semmit nem tanulnak a Németországba
érkezett bevándorlókról”. A DITIB egyik képviselője, Selcuk Dogruer

ugyan megdicsérte a hesseni tartományi kormányt, amiért az
általános iskolákban bevezetni tervezi az iszlám oktatását a muszlim
gyerekek számára, azonban mindjárt bírálta is, mondván, hogy a
nem muszlim gyerekekre az új terv nem vonatkozik.
Kellemetlen emlékeket ébresztenek az ilyen megnyilatkozások.
Jusson eszünkbe Kenan Kolat, egy török közösség elöljárója, aki
néhány évvel korábban azért bírálta a német tanterveket, mert
szerepelt bennük az örmények ellen elkövetett török népirtás ténye.
Szerinte az ilyen oktatás „veszélyezteti a török tanulók lelki békéjét
és pszichológiai nyomás alá helyezheti őket”. Történelmi
tények, amint komoly lelki szenvedést okoznak a tanulóknak! Talán
éppen az iszlámoktatás német gyerekekre való kiterjesztésével
kellene gyógyítani a sebeket?
Nem lenne sokkal értelmesebb és előre mutatóbb arra hívni fel a
Németországban élő törököket és más muszlimokat, hogy éljenek
azokkal a lehetőségekkel, amelyeket ez az ország kínál nekik? Nem
lenne értelmesebb és előremutatóbb azokat az imámokat, iszlám
hittudósokat és muszlint szülőket küldeni terápiára, akik kicsi
koruktól kezdve arra nevelik a gyermekeket, hogy egy értékek
nélküli, hitetlen társadalommal állnak szemben? Vagy csak fordítási
hiba csúszott volna az „integráció” más nyelvekre fordításába? Sok
iszlám tisztségviselő szántára ugyanis ez a fogalom nem jelent mást,
mint lamentálást és követelőzést.
A muszlint közösségek és egyesületek némán nézik a terrort, és
csak akkor szólalnak meg, amikor az már Európában is áldozatokat
követel. Imámjaik újra és újra heves kirohanásokat intéznek a
szabad, demokratikus államrend alapelvei ellen. A berlini Al-Nurmecsetben például nyíltan szalafista nézeteket hirdetnek. A dán
születésű gyűlöletszónok, Abu Bilal Iszmail is felszólalt már itt,
prédikációjában pedig a Gázai-övezetet a „dzsihád földjének”, a
zsidókat „bűnözőknek” „a próféta lemészárlóinak” nevezte. Ebben a
filmen is megörökített szónoklatában arra kérte Allahot, segítsen az
utolsó szálig kiirtani a zsidókat, a zsarnokság és a korrupció
megteremtőit.
2015 februárjában az egyiptomi származású Abdel Moer al-Eila
sejk azt prédikálta az al-Nur-mecsetben, hogy a nők lehetőleg ne
lépjenek ki az otthonuk falai közül, férjüktől pedig nincs joguk

megtagadni a szexuális együttlétet. A Bild újság szó szerint idézte a
döbbenetes mondatokat: „Egyetlen asszony sem tagadhatja meg a
szexet a férjétől. Semmilyen kibúvóra nem hivatkozhat. Ha a férfi
hívja, de az asszony ellenáll és elalszik – az angyalok meg fogják
átkozni!” A sejk prédikációja lábbal tiporja a nők önrendelkezési
jogát, így egyértelműen ellentétes a német alkotmányos renddel.
Mégsem lépnek fel ellene, mert a mecsetek bizonyos értelemben a
jog alól mentes területnek számítanak. Pedig a prédikátor így
folytatta szónoklatát: „Egy nő soha nem mondhat nemet, semmilyen
körülmények között! Semmilyen alapon nem tagadhatja meg férjétől
a jogot, hogy élvezetre használja asszonya testét! Ha a nő éppen
havibajának napjait éli, a férjének el kell kerülnie a vagináját és az
ánuszát, teste más részeit azonban úgy használhatja élvezetre,
ahogyan akarja!” Abdel Moez al-Eila a nők mindennapi
viselkedésével kapcsolatos előírásokat is hirdet: „Az asszonyok a
férjük engedélye nélkül senkit nem engedhetnek be az otthonukba,
ők maguk pedig nem hagyhatják el a házat. Az éjszakát semmi
esetre sem tölthetik a házon kívül. Az asszonyok nem vállalhatnak
munkát a férjük engedélye nélkül. Ez az egyik legnagyobb baj
a társadalomban, amelyben élünk!”
Felfoghatatlan, miért nem váltanak ki heves vitákat az ilyen
beszédek a muszlim közösségekben – vagy ha zajlanak is ilyen
viták, miért nem hallunk róluk? A csend csak erősíti azt a képet,
hogy a muszlim szervezetek igyekeznek a szőnyeg alá söpörni
minden vitát, ezzel pedig az iszlám valós arcát fedik el. Az a tény,
hogy a fent idézett szörnyű beszédet teljes egészében közzétették a
mecset honlapján, nem utalhat másra, mint hogy céljuk éppen az
ilyen nézetek széleskörű terjesztése. A beszédről készült videó
egy célzott propaganda része, amelynek művelői a legkevésbé sem
zavartatják magukat a hitetlenek kritikájától. Ha a médiában
napvilágot is látnak bírálatok, a fundamentalisták számára azok
éppen az ő sajátos nézőpontjuk igazolására szolgálnak.
Ha az ember muszlimokkal próbál beszélgetni ilyen kérdésekről, az
első reakció általában a relativizálás. Nem általános érvényű
tételekről, hanem egyedi esetekről van szó, hangsúlyozzák. Csak az
ortodoxok gondolkoznak így. Az ilyen felfogás az iszlám tudomány
szempontjából talán megmagyarázható, de a muszlimok mindennapi

életében
semmilyen
szerepet
nem
játszik,
hajtogatják.
Csakhogy valóban nem játszik szerepet a mindennapjaikban ez a
felfogás? Akkor kik azok, akik előbb vetik alá magukat a békebírák
ítéletének, mint egy rendes, jogállami eljárásnak? Kik írják a
vérbosszú
törvényeit?
Kik
azok,
akik
helyeslik
a becsületgyilkosságot? Az ilyen kérdésekre általában azonnal
érkezik a válasz: ezeknek a dolgoknak semmi közük az iszlámhoz.
Az azonnali hárítás mögött nyilvánvalóan ott rejtőzik a félelem, hogy
olyan dolgok is kiderülhetnek, amelyek jobb, ha homályban
maradnak.
Így kerüli ki mindenki azt a tényt is, hogy a török állam, amely az
állami szolgálatban álló imámoknak és állami pénzből finanszírozott
iszlámoktatásnak köszönhetően egyre nagyobb befolyásra tesz szert
Németországban, a saját állampolgáraitól minden látszat ellenére
erőteljesen megtagadja a vallás szabadságát. Törökországban
keresztény gyülekezetek évtizedek óta hiába várnak építési
engedélyre a templomuk számára. 1971 óta nem létezik keresztény
papképzés Törökországban – akkor zárták be az addig is
egyetlenként működő szemináriumot. A kereszténység legrégebbi
kolostorait mondvacsinált indoklással, abszurd bírósági eljárás
keretében kisajátítják, elveszik földjeiket és megélhetésük alapjait.
Hogyan lehetséges, hogy Németországban engedélyt kap saját
mecset építésére az a török vallási hatóság, amely odahaza
a jogállam legalapvetőbb normáival ellentétesen működik? A kérdés
azért is különösen fontos, mert a mecsetek – főleg az utóbbi
évtizedek során a wahabita irányzat által építtetett hatalmas,
pompázatos épület-komplexumok – az iszlám hatalmi igények
megtestesítői. A kölni mecset kupolája majdnem 35 méter magas,
két 55 méter magas minarettel. Mintha csak a kölni dómmal akarna
versenyezni – valószínűleg valóban ilyen szándék állt a tervezése
mögött. Hiszen ha vannak hatalmas templomok, miért ne legyenek
hatalmas mecsetek is?
Igen sok európai tévesen egyfajta „muszlim templomnak”, a lelki
elmélyülés és az imádság otthonának hiszi a mecseteket. Ez
azonban csak részben igaz. A mecset szerepének megértéséhez
nem szabad az általunk ismert keresztény templomokból kiindulni. A
mecsetre Mohamed próféta szemszögéből kell néznünk. A próféta

számára az Isten iszlám háza nem pusztán az imádság és a
könyörgés háza, sokkal inkább az iszlám jogrend, a saría
bevezetésének központját jelentette. Ennek a fontosságát
jobban megérthetjük, ha felütjük az iszlám jogban kötelező érvényű
„Az iszlám jog enciklopédiája” című, Kairóban megjelenő kiadványt.
„A saría a királyi út, az egyenes út. Allah alkotta meg a maga
tudásából és ő adta tovább az utolsóként eljöttnek a próféták közül.”
Örökkévaló, hiszen Allah szava nem tartalmaz tévedéseket. A saría
az élet minden területére érvényes; minden helyzetre, ami csak
előfordulhat egy ember életében, tartozzék akár a hit, akár a
szertartások, akár az emberi kapcsolatok körébe. Átfogja az
igazgatást,
a
politikát,
a
társadalmat,
az
egyének
közötti kapcsolatokat az ummának nevezett közösségen belül,
valamint az umma tagjai és a kívülállók között, a vele békében élő
vagy ellenségeskedő közösségek között.
Az iszlám imaház tehát Mohamed számára sokkal inkább egy
legfelsőbb bíróságként működő fórumot jelentett, a végrehajtó
hatalom és az igazságszolgáltatás közös székhelyét. Mohamed a
mecsetekből hirdette ki a társadalmi rendre vonatkozó szabályait is –
s lévén vallási vezető mellett hadvezér is, a mecset a katonai
műveletek kiindulópontját is jelentette. A próféta a mecsetben
hirdette meg a dzsihádot – a mecsetet ezzel az iszlám uralom
jelképévé, egyben katonai központjává téve.
Mohamed következetes utódai tehát nem pusztán imádkozni járnak
a mecsetekbe. A jámbor imák mellett tüzes szavakkal buzdítják őket
a harcra. A próféta harcos mentalitása minden egyes követőjétől
megkívánja, hogy küzdjön a máshitűek, az engedetlenek, a
szakadárok, vagy éppen a túlságosan is nyugati módon élő
asszonyok ellen – akár erőszakkal is, ha szükséges. Vajon
Németországban is beköszönt majd a katonai értelemben vett
dzsihád korszaka? A mecsetek többsége most még békés, az
iszlamisták a legtöbb közösségben egyelőre kisebbségben vannak.
Senkit ne vakítson el azonban az építmények lenyűgöző pompája –
mert a mecset mindig a körülmények alakulását követve változtatja
funkcióját. Ha egyszer nyílt konfliktus robbanna ki a muszlimok és a
máshitűek között, a mecset azonnal katonai támaszponttá alakulna
át.

A mecsetek építését Németországban övező vitában feltűnő, hogy
alig valaki törődik a polgárok jogaival és biztonságával. Sokkal
inkább az számít, mit tartanak ideológiailag helyesnek a politikusok
és a média képviselői. Egy közvetlen demokráciára épülő megoldás,
mint például a svájci népszavazás a minaretek építéséről,
megfontolandó
megoldás
lenne.
Mivel
azonban
a
vallásszabadság elve alapján Németországban sorra épülhetnek a
mecsetek anélkül, hogy a társadalom vagy a politika tisztában lenne
valódi politikai és jogszolgáltató szerepükkel, csak a párhuzamos
igazságszolgáltatás további kiépülését ösztönözzük.

VII.
Iszlám vagy iszlamizmus?
„Az iszlám viszonya olyan az iszlamizmushoz, mint az alkohol
viszonya az alkoholizmushoz”, fogalmazta meg Henryk M. Broder
publicista. Kis mennyiségben tehát jól feldolgozható lenne, nagy
mennyiségben viszont kevésbé kedvező hatású? Szó sincs róla,
tiltakozik azonnal Aiman Mazyek, a Muszlimok Központi Tanácsának
főtitkára. Az ő véleménye szerint éppen az iszlám az az eszköz,
amellyel
az
iszlamizmus
legyőzhető.
A
valóságban
valószínűleg mindkét álláspont megkerüli a kérdés lényegét.
Ahogyan Blaise Pascal írta egykor: „Az igazság ezekben az
időkben oly nagy sötétségbe van burkolva és a hazugság annyira
elterjedt, hogy az igazságot csak az látja meg, aki nemcsak keresi,
de szereti is.”
Az iszlám bizonytalan fogalom. Mohamed tanítását és a próféta
halálát követő fejlődést egyaránt magában foglalja. Az iszlám részei
a radikális iszlamista szalafisták ugyanúgy, mint a világi módon élő,
demokratikus értékeket valló muszlimok. Az eredeti iszlámot
Mohamed tanítása jelentette, amely alapvetően abban különbözik
Buddha vagy Jézus tanításától, hogy azokkal ellentétben
ennek szerves része az erőszak, mi több, a határozott felhívás
az erőszakra. A nyugati társadalmakban folyó nyilvános vitákban ezt
az egyértelmű különbséget gyakran félresöprik. Ebből ered az a
téves feltevés, hogy az iszlamizmus nem több mint Mohamed
tanításának politikai eszközként való becstelen felhasználása. Ennek
a feltevésnek azonban már a gyökere is téves: hiszen abból indul ki,
hogy Mohamed tanítása sokkal inkább lelki-vallási, mintsem világi
hatalmi igényeken nyugszik. Az Újtestamentum által hirdetett békés
örömhírt azonban nem lehet automatikusan kivetíteni az iszlám
üzenetére is.
A Mohamed tanítása és az egyén önrendelkezési jogán alapuló
modern társadalom között feszülő kibékíthetetlen ellentét a sariában
ölt testet a legérthetőbben. Abban a jogrendben, amely nem ismeri a
vallás és az állam szétválasztását, és amely az iszlám közösség
életének minden területét szigorú szabályoknak veti alá. Az
iszlamisták kötelességüknek hiszik, hogy maradéktalanul alávessék

magukat az Allah akaratát tartalmazó szabályoknak. Márpedig a
saría szabályai sok mindennek mondhatók, de olyannak
semmiképpen sem, amelyek gazdagíthatnák kultúránkat.
A saría például kifejezetten megengedi a férfiaknak, hogy
megüssék asszonyaikat (Sahih Al Dzsami 4021, 4022, Al Albani az
Al
Sahihában
3/431
-432).
Megengedi
az
iszákosok
megkorbácsolását: „Egyszer odavittek a prófétához egy embert, aki
alkoholt ivott. A próféta azt mondta a tömegnek: verjétek meg. Erre
verni kezdték, volt, aki botokkal, mások pálmaágakkal vagy a cipőjük
talpával.” Az 5. szúra 38. verse a tolvajokra tartalmaz egyértelmű
rendelkezést: „A tolvajnak – lett légyen férfi, avagy nő – vágjátok le a
kezét! Így legyen ez annak jutalmaként, amit szereztek maguknak és
intő példaként Allahtól!”
Szomáliában egy saría-bíróság három mobiltelefon és két puska
ellopásáért levágatta négy férfi jobb kezét és bal lábfejét Az
orvosolhatatlan, jóvátehetetlen büntetést kereken kétszáz néző
szeme láttára, nyilvánosan hajtották végre, jelentette a Shortnews
2009 júniusában. A házasságtörőket és a muszlim hitet elhagyókat a
saría ugyanúgy rendeli büntetni, mint a gyilkosokat: halállal. „Allah
küldötte azt mondotta, nem szabad vérét ontani egyetlen
muszlimnak sem, aki vallja, hogy nincs más isten Allahon kívül és én
az ő küldötte vagyok, kivéve három esetet: ha lélekkel kell fizetni egy
másik lélekért (azaz gyilkosság esetén), ha egy házas személy
házasságtörést követ el, vagy ha valaki elhagyja vallását és kiválik a
muszlimok közösségéből.”
Egy ilyen iszlám nem fér össze a szabadságon és demokrácián
nyugvó jogállammal. Másféle iszlám viszont nincsen. Arra a
kérdésre pedig, vajon létre lehet-e hozni egy demokráciával
összeegyeztethető iszlámot, mindeddig senki nem tudott határozott
igennel válaszolni. Egy ilyen reform ugyanis nem puszta
formalitásokról szólna, hanem a vallásalapító által meghatározott
alapvető hittételek kétségbe vonásáról. Olyan horderejű dolgokról
van szó, mintha egy keresztény hirtelen azzal állna elő, hogy töröljék
a hegyi beszédet az Újszövetségből. Azt a hegyi beszédet, amely a
békés emberi együttélés alapja, s amely még az ellenséggel is el
tudja képzelni a békét – szemben Mohamed háborúra szólító
szavaival.

Az iszlám liberalizálásához először is egy új, kritikus elemzés
kellene, amely az eredeti iszlám iratokat átvitt értelemben olvassa
(ahogyan már ma is teszi sok mérsékelt muszlim), vagy legalábbis a
történelmi összefüggések figyelembe vételével értelmezi. Az
értelmes vita alapfeltétele annak kimondása, hogy a Mohamed által
megteremtett
eredeti
iszlám
szabályai
ellentétesek
a
demokráciával. Előbb a muszlimoknak kell felismerni és kimondani,
hogy ezek a szabályok antidemokratikusak és embertelenek –
e nélkül ugyanis nem lehet hosszú távon hatékonyan elszakadni
tőlük. Akkor beszélhetünk demokratikus muszlimokról, ha
egyértelműen elkötelezik magukat az alapvető emberi jogok és az
egyenlőség eszméje mellett. Következetesen el kell utasítaniuk az
antidemokratikus jelenségeket függetlenül attól, hogy azok hol és
mikor történtek/ történnek. Különösen azokban a társadalmakban
lenne ez nagyon fontos, amelyekben ma a muszlimok
vannak
többségben,
vagy
amelyekben
várható,
hogy
többségbe kerülnek a jövőben. A valóságban azonban a
muszlimok általában csak akkor hivatkoznak a demokratikus
alapjogokra, ha kisebbségként követelik a nekik kijáró jogokat. Pedig
kizárólag ezen az alapon lehetséges egyértelmű különbséget tenni
demokratikus muszlimok és antidemokratikus iszlamisták között.
A másként gondolkodók, más hitet vallók és másként élők törvény
előtti egyenlősége, akárcsak az egyenlőség megsértésének elítélése
ma szinte az összes iszlám államban hiányzik. Ködösíteni persze
lehet, de ha kitartóan kérdezünk, előbb-utóbb valószínűleg
válaszokat is kapunk majd. Aki ugyanis nem hajlandó nyilvánosan
állást foglalni az iszlám világnak a demokráciával ellentétes
gyakorlata ellen, azt nem tekinthetjük demokratikus muszlimnak. A
muszlint körökben sajnálatos módon széles körben elterjedt nézet,
amely szerint a demokratikus alapértékeket csak addig kell
magunkévá tenni, amíg kisebbségben vagyunk, sajnos nem jó út a
megoldás felé.
A mai iszlamizmussal való politikai szembeszállásnak megvannak a
vallási-világnézeti aspektusai is, hiszen elengedhetetlenül szükséges
a kritikai hozzáállás Mohamed tanításaihoz. Aki tudni akarja, hogyan
működik a saría, nézze meg az arab államok jogrendszerét. Iránban
a saría szerves része az állami jogrendnek – benne azzal a

családjoggal, ami a leginkább a nácik faji törvényeire emlékeztet.
Farzad
Khodadai
Tahashi
kutató
német
nyelvű
doktori disszertációjának ez a jogrend volt a témája. Elég
néhány mondatot idéznünk belőle, hogy feltáruljon a saría
embertelensége:
„Egy nem muszlim férfi és egy muszlim nő által kötött házasság
még abban az esetben is érvénytelen, ha a nem muszlim fél a
házasságkötés után áttér az iszlám hitre” A házasság
érvénytelenségének pedig az a következménye, hogy a felek közötti
nemi kapcsolat is törvénytelen.
Vagy: „A házasságkötés engedelmességre kötelezi a nőt a férjével
szemben” „Az iráni házassági jog és bontóperi szabályozás minden
iráni állampolgárra érvényes még akkor is, ha lakhelyük másik
államban van. Amint a felek a külföldön történt házasságkötést
követően első ízben lépnek be Iránba, büntetőjogi felelősség terhe
mellett kötelesek házasságukat Iránban is bejegyeztetni.” Ez utóbbi
előírás
jó
ürügy
lehet
ahhoz,
hogy
a
nem
iráni
házastársat meggyőzzék az Iránba történő közös utazás
szükségességéről.
Az iráni büntetőjogi szabályozás németül is hozzáférhető, a
fordítást a Max Planck Intézet Külföldi és Nemzetközi Büntetőjogi
Osztályának munkatársa, dr. Silvia Tellenbach készítette. Igencsak
tanulságos olvasmány. Szerepel benne például, hogy „egy nem
muszlim férfi és egy muszlim nő szexuális együttléte kivégzéssel
büntetendő”.
Ha egy nő megpróbálkozna az őt ért nemi erőszak miatt feljelentést
tenni, máris elbukik a következő szabályon: „A nők tanúvallomása
nem szolgálhat bizonyítékul tilos nemi kapcsolatra.” A nők
tanúvallomása tehát alapszabályként érvénytelen. Ha mégis
feljelentést tesznek a megerőszakolásuk miatt, rágalmazás miatt
nyolcvan korbácsütés fenyegeti őket. Néhány további részlet az iráni
Büntető Törvénykönyvből:
83-84. szakasz: A házasságtörés megkövezéssel büntetendő. Az
idősebb elkövetőket a megkövezés előtt még meg is korbácsolják.
88. szakasz: A házasságon kívüli szex büntetése száz korbácsütés;
a negyedik alkalommal már kivégzés.
110. szakasz: A férfi homoszexualitás büntetése halál.

129. szakasz: A női homoszexualitás büntetése száz korbácsütés,
a negyedik alkalommal már kivégzés.
174. szakasz: Az alkoholfogyasztás büntetése nyolcvan
korbácsütés, a negyedik alkalommal már kivégzés.
190. szakasz: Az Allah elleni harc (értsd: az iráni teokratikus rezsim
elleni harc) büntetése keresztre feszítés vagy más módon
végrehajtott kivégzés is lehet.
494. szakasz: Muszlimok megölése miatt váltságot lehet fizetni
(nem muszlim személy megölése esetén eleve nem lehet kártérítési
igénnyel fellépni).
További szabályok:
Nem büntethető a becsület védelmében elkövetett erőszak és
emberölés.
Ha két nem házas családi állapotú ember megcsókolja egymást, a
büntetés 99 korbácsütés.
Az illetlen módon öltöző nők büntetése 74 korbácsütés.
Aki versben gúnyol ki mást, 74 korbácsütéssel büntetendő.
Alkoholt árusító vagy szerencsejátékot bonyolító helyek
alkalmazottainak büntetése 74 korbácsütés, ami alól az sem
mentesít, ha az alkalmazottnak nem volt tudomása a bűnös
tevékenységről.
Mindezek után álljon itt a Muszlimok Központi Tanácsa főtitkárának,
Aiman Mazyeknek 2011 márciusában a Weltnek adott nyilatkozata:
„A saría és a demokrácia összeegyeztethető!”
Így persze érthető, miért hallgatnak következetesen az iszlám
(izmus) németországi leányvállalatai, amelyek állami pénzből építik
fel azokat a mecseteket, ahol majd mások megölésére szólítják fel a
hívőket. Amíg a német állam együttműködő partnerként tekint a nem
muszlimok megölésére tanító mecset-közösségekre, a polgárok
joggal érzik magukat fenyegetve az iszlamizmus által –
elsősorban pedig elárulva a saját politikusaik által.

VIII.
Kényszerházasság és becsületgyilkosság
Nagy rejtély, hogy a kényszerházasságok okaként miért nem
szokták soha az iszlámot megjelölni, holott tény, hogy a muszlim
társadalmakban a házasságra kényszerítés elterjedt jelenség.
Ahányszor csak szóba kerül a muszlim nőkkel szemben alkalmazott
erőszak, azonnal érkezik a reflexszerű válasz: „Ennek semmi köze a
valláshoz” vagy „Nem minden muszlim ilyen” Azok fojtanak el így
csírájában minden értelmes vitát, akik nem is akarnak tudni
a jelenség hátteréről.
Tény, hogy ha egy muszlim nő férjhez szeretne menni, a klasszikus
iszlám tanítás szerint szüksége van egy válinak is nevezett gyámra.
Ha ez a gyám egyben az apja vagy az apai nagyapja is, akkor a
titulusa váli mudzsbir, és akár kényszerítheti is a nőt a házasságra.
Kivételt csak azok a nők képeznek, akik egyszer már voltak férjnél.
Az elvált asszonyokat és az özvegyeket ugyanis nem lehet újabb
házasságra kényszeríteni – ha viszont maguk akarnának szabad
akaratukból ismét férjhez menni, a válijuk beleegyezése nélkül ők
sem tehetik meg. A váli bármikor megtilthatja a nőnek a
házasságkötést, ha nem ért egyet a párválasztásával. Mindezt egy
Mohamed életéről szóló feljegyzésre vezetik vissza:
Aisha elmondta: „Hallottam Allah küldöttét, Allah áldása legyen
rajta, amint azt mondta: ha egy nő a gyámja engedélye nélkül köt
házasságot, az a házasság érvénytelen lesz” (Abu Dawud 2083.
Iben Madzsa 1881). Muszlimok néha azzal érvelnek, hogy a próféta
érvénytelennek mondta a kényszer hatására kötött házasságokat is,
bizonyítékul pedig Sahih Al Bukhari hadíthját idézik, amely szerint
„Khansa Bint Khidam Al Ansaryya elmondta, hogy őt tayyibként újra
férjhez adta az apja úgy, hogy ő azzal nem értett egyet. Felkereste
ezért Allah küldöttét, Allah áldása és békéje legyen vele, és Allah
küldötte érvénytelenítette a házasságot.”
Ebben a forrásban azonban egyértelműen egy tayyibról van szó –
azaz egy elvált, özvegy, vagy már nem szűz nőről. Őket valóban tilos
akaratuk ellenére házasságra kényszeríteni. A tayyib története
Bukhari krónikája mellett más forrásokban is felbukkan, de sajnos
sehol sem egyértelműen. Az egyik változatban az asszony azt

mondja, még szűz volt, amikor az apja férjhez adta, a másik
változatban pedig azt, hogy tayyib volt. A hittudomány a Bukhari által
feljegyzett változatot fogadja el, amely szerint az asszony tayyib volt,
és egy fiúgyermeke is volt már. Viták esetén azonban muszlim
oldalról gyakran nem a Bukhari-féle hitelesként elismert változatra
hivatkoznak, mivel az túlságosan is egyértelmű lenne – vagy csak
egyes részleteket emelnek ki a szövegből, például azt, hogy a
próféta Bukhari feljegyzése szerint a házasságot a nő
beleegyezéséhez kötötte. A szöveg figyelmes olvasása után
azonban feltűnik, hogy az érintett nő hallgatását beleegyezésnek kell
tekinteni. „A próféta… azt mondta: egy idősebb nőt csak akkor lehet
férjhez adni, ha ezt vele megbeszélték.
Szűz leányt csak akkor lehet férjhez adni, ha ő is beleegyezik a
házasságba. Valaki erre megkérdezte: Ó Isten küldötte, hogyan kell
a leány kifejezze az ő beleegyezését? A próféta ezt válaszolta: azzal
adja beleegyezését, hogy hallgat.” Ennek alapján nemigen
beszélhetünk valódi választási lehetőségről.
Amikor Mohamed feleségül vette kedvenc asszonyát, Aishát, a
leány még csak hatesztendős volt. A Korán mellett a legfontosabb
iszlám források (Al-Bukhari és Sahih Muszlint feljegyzései) szerint:
„Aisha, Allah kegyeltje így szólott: Allah küldötte, Allah áldása legyen
rajta, akkor vett engem nőül, amikor hatesztendős voltam és
akkor
ért
hozzám
először
házastársként,
amikor
kilencesztendős lettem!” Ezután nem lehet csodálni, hogy a saría a
mai
napig
nem
ír
elő
kötelező
életkori
határt
a
házasságkötéshez. Még gyermekeket is feleségül lehet venni azzal
az egyetlen megkötéssel, hogy szexuális kapcsolatba csak akkor
lehet lépni velük, ha már elérték a serdülőkort. A valóságban
a sokkal idősebb férjek még ezt a korlátot sem mindig tartják be,
igen gyakran súlyos, sőt halálos sérüléseket okozva a kislányfeleségeknek.
Az ENSZ Népesedési Alapjának becslése szerint minden évben
14,2 millió kislány lesz kényszerházasság áldozata. Ami azt jelenti,
hogy a világon minden harmincadik másodpercben akarata ellenére
házasságra kényszerítenek egy fiatal nőt. A kislányokból
gyermekfeleségek
lesznek,
elveszítik
gyermekkorukat
és
szabadságukat, elszakadnak barátaiktól és elveszítik az oktatáshoz

való jogukat is. Sok esetben mindehhez fizikai erőszak és szexuális
bántalmazás is társul. Szenvedésük határtalan – csakhogy
csendben szenvednek. Németország sem képez kivételt, a
kényszerházasságok száma itt is riasztóan magas. Egy
minisztériumi tanulmány szerint csak a 2008. évben 3223 nő kereste
fel a különböző tanácsadásokat azzal, hogy házasságra
kényszerítették vagy akarják kényszeríteni. A tényleges esetek
száma ennél nyilván jóval magasabb, hiszen nagyon sok kislány és
felnőtt nő számára az egyetlen közösség, amelyet ismernek, a
családjuk. Olyan erős lelki függőségben élnek, hogy eszükbe sem jut
kívülről kérni segítséget.
A muszlim mígránsok számának növekedésével együtt nő a
kényszerházasságok száma is Németországban, és végre nyilvános
vitákon is felmerül a téma. Nyíltnak és őszintének azonban ezek a
viták sem nevezhetők, hiszen hiába muszlim a kényszerházasságok
áldozatainak 83%-a, a minisztériumi kutatásban részt vevő tudósok
gyakran nem is foglalkoztak az áldozatok vallási hovatartozásával –
nyilván attól tartottak, hogy muszlimellenesnek fogják nyilvánítani
mind őket, mind a tanulmányukat, ha nyilvánosságra hozzák ezt az
adatot.
A patriarchális viszonyok oka azonban sok esetben egyértelműen
az iszlám. A lüneburgi Leuphana Egyetem 2011-ben közzétett
tanulmányában kimutatták, hogy minél nagyobb a muszlimok aránya
egy társadalomban, annál magasabb azoknak a társadalmi
csoportoknak a száma, amelyekre a patriarchális viszonyok a
jellemzőek. A kutatók felmérésük során 83 országból összesen 130
000 ember névtelenül kitöltött kérdőíveit dolgozták fel – ez egyben a
legátfogóbb kutatás is volt ebben a témában. A kutatók
egyértelműen megcáfolták azt az érvet, hogy az erősebb vallásos
gyökerek már önmagukban patriarchális értékrend kialakulásához
vezetnének. A tanulmány egyik szerzője, dr. Amy Alexander a
kővetkezőket nyilatkozta:
– Amikor csak azokat az embereket néztük, akiknek az életében
állításuk szerint nagy szerepet játszik isten, megállapítottuk, hogy
ezen az alcsoporton belül a muszlimok sokkal nagyobb arányban
értettek egyet a patriarchális állításokkal, mint a többi vallás hívei.

A kutatók azt is kimutatták, hogy az iszlámban a nők alacsony
társadalmi állása nem magyarázható pusztán olyan okokkal, mint a
hiányzó munkalehetőségek. „Ezzel szemben úgy tűnik, hogy maga
az iszlám az oka ezeknek a patriarchális viszonyoknak”, írták le.
Az ilyen patriarchális viszonyokban már a „kényszerházasság” szót
is igyekeznek kerülni, helyette általában „megszervezett” vagy
„közvetített házasságról” beszélnek. A megszervezett vagy
közvetített házasság azonban egészen mást jelent: olyan
házasságot, amelyet ugyan a rokonok vagy ismerősök közvetítenek,
csakhogy a házasulandó felek teljes beleegyezésével. A valóságban
az ilyen „elrendezett” házasságok nagy része egyértelműen
kényszerházasság. Hiszen ha egy nő megtagadná a hozzájárulását,
azzal jelentős csorbát ejtene mind saját, mind a családja becsületén,
sőt még nagyobb közösségük, klánjuk becsületén is. Márpedig az
iszlám által meghatározott közösségekben a család tekintélye
rendkívül fontos, s nagyban függ a női családtagok magatartásától.
Amennyiben a család nőtagjai alávetik magukat Mohamed
tanításának és a házasságkötésig megőrzik szüzességüket, ezzel a
család becsületét óvják.
Sok kislányt éppen ezért már nagyon fiatalon férjhez adnak – így
lesz a házasság a szexuális orientáció szabályozásának
fegyelmezési eszköze. Nem ritka az sem, hogy a házasság célja a
Németországba költözni szándékozó házastárs tartózkodási
engedélyének megszerzése vagy tisztán anyagi előnyhöz jutás.
Az iszlám felfogás szerint egy férj bármikor eltaszíthatja magától a
feleségét, míg az asszonyok számára egyáltalán nem ilyen egyszerű
a válás. A saría szigorúan meghatározza azokat az okokat, amelyek
alapján az asszony kezdeményezheti a válást. Ilyen ok az elégtelen
tartás, a bántalmazás vagy a szexuális elhanyagolás. Néhány
országban, így Szaúd-Arábiában is az asszonyoknak az ok
bizonyításán túl szükségük van egy férfi rokonra is, aki a bíróság
előtt támogatja a válási kérelmüket. Ilyen férfi rokon nélkül a válás
kimondása iránti kérelmet be sem fogadják.
Ha végül valóban sor kerül a válás kimondására, a házasságból
származó gyermekek az iszlám jog szerint mindig az apához
kerülnek. A csecsemők és a kisgyermekek néhány évig még
megmaradhatnak az édesanyjuk mellett, később azonban nekik is az

apjukhoz kell költözniük. Egyes muszlim országokban hosszabb időt
engedélyeznek a gyermekeknek az anya mellett, de előbb vagy
utóbb mindenhol az apához kell kerüljenek.
A kényszerházasságok súlyos kihatással lehetnek az érintettek
életére. Nagyon sok asszony él komoly pszichés nyomásnak kitéve.
Szidalmakat, megaláztatást, fenyegetéseket és erkölcsi zsarolást
kell eltűrniük a családjuk részéről. A kényszerrel férjhez adott nők
több mint fele pszichés, sok esetben a szexuális életre is kiterjedő
erőszak áldozata. Nem véletlen, hogy a muszlim nők körében
nagyon magas az öngyilkosságok száma – Németországban közel
kétszer annyi muszlim nő vet véget önkezével az életének, mint
hasonló
korú
német
nő.
Nagyon
sokan
szenvednek
pánikbetegségben és depresszióban. Aki lázadni mer, az a teljes
elszigetelődést, a család és a barátok elvesztését is kockáztatja.
Növeli a problémát, hogy az érintett nők csaknem 70%-ának a
tanulmányait is abba kell hagynia, sokuk számára így végül a
prostitúció marad az egyetlen „kiút”.
A fiatal török lány, Szekin története tökéletesen példázza ezt a
sorsot: Szekin Délkelet-Törökországban született, s családja nagyon
rosszul bánt vele, mindennapos volt a szidalmazás, a verés, a
szigorú büntetések. Végül odaígérték egy Murat nevű férfinak, aki
egy döner-büfét üzemeltetett Németországban. Murat jó életet ígért
a lánynak a számára ismeretlen országban, Szekin pedig hitt neki.
Egy évvel az eljegyzés után Németországba utazott a férfihoz, akivel
időközben polgári házasságot is kötött. A szerencsétlen fiatal nőt
férje az első németországi napjától fogva rendszeresen szidalmazta,
fenyegette és ütötte, ráadásul kora reggeltől késő estig a büfében
dolgoztatta. Néhány hónap elteltével Szekin elmenekült tőle és
visszament Törökországba, de senkinek nem merte elmondani,
milyen rosszul bánt vele a férje. A családja hallani sem akart arról,
hogy ott maradjon, ezért vissza kellett térnie Németországba, ott
viszont a férje közölte vele, hogy nem fogadja vissza. Szekin
ismerősöknél húzta meg magát, majd később egy női
menedékházba került. Ott élt mindennap azon reszketve, nem
fogják-e kiutasítani az országból -tudta ugyanis, hogy ha még
egyszer vissza kellene mennie a családjához, a bátyjai azonnal
megölnék. Amint a család megtudta, hogy Szekin egy

menedékházban él, így is rögtön fenyegetni kezdték: ha nem megy
vissza a férjéhez, azzal bemocskolja mind a saját, mind a családja
becsületét, ezt pedig csak a halálával moshatná le. Lassan a
barátok, ismerősök is elpártoltak tőle, miután a család őket is sorra
megkereste és megfenyegette. A kétségbeesett, rettegő Szekin
végül nálunk, a Sabatina Egyesületben kapott segítséget, hogy
Németországban maradhasson, így megmenekülhessen a
becsületgyilkosság elől.
Hiába súlyos jogsértés a kényszerházasság, Németországban
nagyon sokáig még csak önálló bűncselekménynek sem számított.
Csak 2011-ben került be önálló törvényi tényállásként a Büntető
Törvénykönyvbe, öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő
cselekményként. A bizonyítás nehézsége azonban így is visszatartja
az áldozatok többségét a feljelentéstől. Hogyan lehetséges
egyáltalán bizonyítani, hogy a házasságot az egyik fél nem szabad
akaratából kötötte? Az érintett családok természetesen tagadnak,
sőt az általános tapasztalat szerint azonnal a lázadó asszony – az
áldozat – ellen fordulnak. Nagyon gyakori, hogy a szerencsétlen nők
még a barátaiktól vagy imámjuktól sem remélhetnek segítséget. A
becsület védelme elsőbbséget élvez az áldozat kínjaival szemben.
A kényszerrel férjhez adott asszonyok számára nagyon fontos
lenne, hogy a meghallgatásuk alatt egyedül lehessenek a bíróság
tagjaival a tárgyalóteremben. Ameddig ugyanis a hallgatóság
soraiban ott ülnek a szülők, nemritkán ott ül a klán színe-java, addig
az áldozatok olyan morális nyomásnak vannak kitéve, amely alatt
gyakran össze is roppannak és visszavonják korábbi vallomásukat.
Hiszen ha kitartanának, a saját családtagjaikat juttatnák börtönbe és
fosztanák meg ezzel őket a becsületüktől!
Az áldozatvédelem szerepe különösen fontos ezekben az
ügyekben. Aki ugyanis minden bátorságát összeszedve feljelentést
mer tenni a családja, a klánja ellen, annak komoly veszélybe kerül
az élete. A védelmet azonban nagyon sokszor – jogilag egyébként
erős kérdéses indoklással – megtagadják a hatóságok az
áldozatoktól. Az eljáró hatóságok tagjai sokszor egyszerűen
tudatlanok – fogalmuk sincs arról a kultúráról, amelyből az áldozat
származik.
Gyámhivatalokban,
bíróságokon,
ügyészségeken, rendőri szerveknél ezért elengedhetetlen lenne az

ilyen
irányú
képzés,
amelyet
azonban
nem
a
dolgozószobájuk mélyén „gondolkodó” kutatók kellene tartsanak,
hanem maguk az érintettek. Szemináriumokon, továbbképzéseken
jó betekintést lehetne nyújtani az áldozatok világába. A legsürgősebb
pedig, hogy minél több olyan biztonságos, védett otthon kerüljön
kialakításra, ahol a kényszerházasságból menekülő asszonyok
bürokratikus időhúzás nélkül menedékre lelhetnek.

IX.
Egy totalitárius szekta: az Ahmadiyya
Németországban a legkörüludvaroltabb iszlám közösség ma az
Ahmadiyya Muszlim Dzsamaat (AMJ). 2013 óta már közhasznúnak
minősülő jogi társaság, így adókedvezményekben és más állami
privilégiumokban is részesülhet. Amikor felmerült az iszlámoktatás
bevezetése a német iskolákban, a szövetségi kormány ezt a
szervezetet választotta együttműködő partnerének.
Csakhogy az Ahmadiyya-szekta tanítása szélsőségesen totalitárius
és teljes mértékben megvetéssel kezeli a nőket. Azon kevesek,
akiknek sikerült kiszállniuk, valóságos ellenőrzési őrületről,
megtorlásokról, az elhajlóknak vélt személyekkel szembeni
erőszakról és szervezett bűnözői hálózatról számolnak be.
Az Ahmadiyya elöljárója egy német áttért, Abdullah Uwe
Wagishauser.
– Addig kell folytatnunk a harcot, amíg el nem érjük a céljainkat.
Amíg nem kapunk helyet az Etikai Tanácsban. Amíg nem kapunk
hozzáférést a közmédiához. Az első lépés már meg is történt, hiszen
a közszolgálati televízióban van már „Pénteki szó”, van már muszlim
jelenlét. Nagyon jó érzés ez – nyilatkozta.
Még muszlim emberek számára is abszurd, hogy éppen az
Ahmadiyya-közösséget
tekintsék
az
iszlám
szócsövének
Németországban. Majdnem olyan fokú abszurditás ez, mintha
Jehova tanúit neveznénk ki a kereszténység kizárólagos
képviselőinek. A muszlint világban ugyanis – kivételesen a szunnita
és a siíta körökben egyformán – az Ahmadiyyát nem tekintik az igaz
iszlámhoz tartozó szervezetnek. A muszlint világ legbefolyásosabb
vallásiideológiai központja, az egyiptomi Al-Azhar Egyetem
egy 1984-ben kiadott iszlám jogi szakvéleményében egyenesen
szektás szakadár csoportnak minősítette őket.
Felelős döntésnek tehát semmiképpen sem mondható a német
kormány választása – könnyűnek viszont annál inkább. Hiszen
nagyon jól mutat az együttműködés egy olyan szervezettel, amely az
iszlám reformmozgalmaként próbálja feltüntetni magát. A reform szó
haladást jelent, előrelépést, áttörést – mindez azonban színjáték,
amely azonnal lelepleződik, ha közelebbről is szemügyre vesszük,

mit is akar „megreformálni” az Ahmadiyya? Mi egyáltalán a célja, a
programja ennek a csoportnak?
Németország muszlim vallású lakosságának mindössze egy
százalékát teszik ki az Ahmadiyya tagjai – már ez a csekély arány is
kizárja, hogy bárki is a muszlim többség legitim képviselőinek
tekintse őket. Delegáltjai mégis magától értetődően ott ülnek a
tévéstúdiókban, meghívást kapnak az egyetemekre, úton-útfélen
felbukkannak. Jelszavuk, „Szeretet mindenkinek, gyűlölet senkinek”
igencsak vonzó, egyben pedig biztosítja számukra az automatikus
menedékjogot is Németországban, ahol hivatalosan is a hazájukban
üldözöttnek számítanak. A szervezet gyökerei Pakisztánban
alakultak ki, ahol állításuk szerint üldöztetésnek és kínzásoknak
voltak kitéve. Az esetek többségéről később egyértelműen kiderült,
hogy az állítólagos áldozatok nem szenvedő felek, hanem
éppenséggel elkövetők voltak a kegyetlenkedések során. Az
Ahmadiyya hívei ugyanis nem békét és szeretetet, hanem félelmet
és
borzadást
terjesztettek
Pakisztánban.
Bírálóik
–
akárcsak szabadgondolkodóként ismert ellenfeleik – közül
sokan kegyetlen gyilkosságok áldozatai lettek. Egy szemtanú
így vallott eskü alatt a pakisztáni tapasztalatairól:
– Az embert lefektették a földre a vasúti sínek mellé. A lábát olyan
szorosan megkötözték, hogy a végén már ordított kínjában, ahogy a
vérkeringés lassan elhalt benne. Botokkal és hokiütőkkel verték. Alig
négyszáz méterre tőle egy másik embert, egy öreget először
megvertek, azután felakasztottak. A verés úgy nézett ki, hogy
lefektették őt is a földre, egy követ tettek a lába alá, aztán a lábát
ütni kezdték egy másik kővel. Szilánkokra törték a csontjait.
Az elkövetők több tucatnyian voltak, és az Ahmadiyya vezetőinek
parancsára cselekedtek. Éjszaka volt, ezért sokuk arcát nem lehetett
kivenni, de egy embert határozottan felismertem, az Az Amur e Ama
(belső információk szerint ez a csoport az Ahmadiyya belbiztonsági
szerve) egyik vezetőjét. Egy másikukat is felismertem, az elhunyt
Mirza Naszir Ahmed kalifa magántitkára volt az… Borzalmas volt,
ahogyan az áldozatok üvöltöttek. Végül mindkettőjüket megölték.
Egy másik, ugyancsak eskü alatt tett vallomás az Ahmadiyya
tevékenységéről így hangzott:

– Éppen az iskolába tartottunk, amikor egyszer csak
egy fiatalember meztelen holttestét pillantottuk meg. A nemi szerveit
levágták, és a szájába tömték. Állt mellette egy ember, aki közölte
velünk, hogy azért fekszik itt ez a hulla, hogy mindenki tanulhasson
belőle, hogyan hallgattatják el azokat, akik szót emelnek az
Ahmadiyya ellen. Később megtudtuk, hogy a szerencsétlen ember
gyümölcsárus volt a pályaudvaron, és az volt a bűne, hogy egyszer
látott vagy hallott valami csúnya dolgot a kalifa családjában, és ezt
mesélni kezdte a vevőinek. Az Amur e Ama emberei először csak
figyelmeztették, hogy hagyja ezt abba, de ő nem hallgatott rájuk.
Aztán így halt meg.
Egy harmadik eskü alatt tett vallomás:
– 1969-ben működött a Rehmat bazár végében egy kis malom,
ahol lisztet őröltek. A tulajdonosa az Angliában élő Mirza Tahir Amed
kalifa magántitkárának, Hadi Alinak az apja volt. Később bérbe adta
a malmot három kívülállónak, akik nem tartoztak az
Ahmadiyyához… Egyszer éppen akkor mentem oda, amikor egy
hokiütőt lengető ember kilökdösött két férfit a házból: a malmot
bérlő három fivér közül kettőt. A fivérek összetett kézzel
könyörögtek, hogy kegyelmezzenek meg a testvérüknek. De ha az
Amur e Ama egyszer meghozta a döntést, annak engedelmeskedni
kellett. A két kilökdösött testvérnek végig kellett hallgatnia, ahogy
bent a harmadik testvér üvöltött kínjában, miközben verték. Egy
félóra hosszat ütötték, minden csontját eltörték, aztán nagy büszkén
elvonultak. Később megtudtam, hogy a szerencsétlen ember
belehalt a sérüléseibe.
Döbbenetes, hogy ilyen tanúvallomások egész sora ellenére
hogyan sikerült az Ahmadiyyának mindig üldözöttnek és áldozatnak
feltüntetnie magát, holott az esetek jó részében ők maguk voltak a
kegyetlen tettesek. A német állam azonban nem hallja meg az
Ahmadiyya által terrorizáltak panaszát. Bántalmazásokról és a
máshitűekkel szembeni gyűlölködésről számolnak be, a német
kormány
számára
azonban
mindez
mintha
semmiféle
jelentőséggel nem bírna. Pedig olyan szembetűnő dolgok is
megtörténnek, mint hogy az Ahmadiyya ifjúsági lapjában egy cikk azt
állította, a sertéshús fogyasztása homoszexuálissá tesz! A cikket
jegyző női szerkesztő részletesen taglalta „a sertéshús

fogyasztásának az emberek erkölcsére gyakorolt hatását”, és
tényként közölte, hogy a sertéshúst fogyasztók között egyértelműen
megfigyelhető
„bizonyos
viselkedési
minták
kialakulása”
Hivatkozásként az Ahmadiyya egykori szellemi vezetőjét, Hazrat
Mirza Tahir Ahmadot hozta fel, aki „a társadalomban egyre terjedő
homoszexualitást” a sertéshús fogyasztásával hozta összefüggésbe.
A cikk által kiváltott felhördülésben az Ahmadiyya határozottan kiállt
a szerző mellett. 2007 áprilisában a Die Welt napilapban a szervezet
annyiban finomított álláspontján, hogy azt közölte, elhunyt negyedik
vezetőjének, Mirza Tahir Ahmadnak a pontos szavairól készült írásos
feljegyzések „jelenleg nem állnak rendelkezésre”.
Aki egy Ahmadiyya-közösségbe születik bele, egész életére
feltétlen engedelmességgel tartozik a közösség vezetőinek. 2013
júniusában szintén eskü alatt így vallott egy kiugrott hívő:
„Az unokahúgom, aki jelenleg Mannheimban él, elmondta, hogy a
kisebbik gyermekét, a kislányt megerőszakolta az apja… A testvérek
és a közösség elöljárói mindannyian tudtak róla. Az unokahúgom
levelet írt Londonba az ötödik kalifának, és megírta, mi történt a
gyermekkel. A közösség azonban nem engedte meg neki, hogy
elhagyja a férjét. Kényszerítették, hogy a kislányával együtt a
férje mellett maradjon.”
Ha pedig mindezek után még a következő tanúvallomást is
figyelembe vesszük, az Ahmadiyya-közösséget véglegesen el
kellene tiltani attól, hogy iszlám oktatást tarthasson német
iskolákban:
„A családomban több gyereket a közösségnek ajándékoztak. Ezek
a gyerekek soha nem játszhatnak kint… a nevelésük egy különleges
terv alapján zajlik, és a központ hetente ellenőrzi – mondta el a
közösség egyik tagja, aki arról is beszámolt, hogy a feleségét
kötelezték, hogy fátyolozza el az arcát. – A feleségem addig is
fejkendőben járt, úgy kötötte meg, ahogyan a török nők szokták. A
frankfurti Ahmadiyya-közösség vezetője, Zohra Iqbal maga
elé hívatta, és rákérdezett, igaz-e, hogy a közösségen kívül
elfátyolozatlan arccal jár. Közölték vele, hogy a kalifa
egyik rendelkezése alapján csak az arcát eltakaró fátyollal járhat az
utcán. Ha nem engedelmeskedik, azt jelenteni fogják a közösség
felsőbb szintjeinek, akik majd rendelkeznek a megbüntetéséről.”

Az ilyen fenyegetések általában nem is maradnak hatástalanok. A
tagok többsége nagyon fel attól, hogy kizárják a közösségből, mert
ezzel el kell szakadnia a családjától is. A kizárás mellett különböző
büntetésekre is számíthatnak. Az Ahmadiyya jelenlegi vezetője így
fenyegetőzik egy videóban:
„Jogom van kiátkozni és kiközösíteni az engedetlen nőket!”
A kalifa rendelkezéseinek és megnyilvánulásainak hangneme éles
ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy ő maga viszont gyakran
mutatkozik elfátyolozatlan arcú hölgyek társaságában a
nyilvánosság előtt. Alappal vetődik tél ezért a gyanú, hogy ezek a
nyilvános fellépések csak színjátékok a tájékozatlan európaiak
szántára. Azon igen kevés női tagon kívül, akik a közösségük
sajtószóvivőjeként demonstratívan megjelennek a nyilvánosság
előtt, a többi nő korántsem élvez olyan szabadságot a közösségben,
mint ahogyan azt hirdetni szeretik.
Az Ahmadiyyában sok nőt ér erőszak, de csak nagyon kevesen
mernek beszélni róla. Csoportunk, a Sabatina Egyesület minden
nőnek igyekszik segíteni, aki hozzánk fordul. A legtöbben a
kényszerházasság és a zaklatások elől menekülnek. Miután
elhagyták a közösséget, közelébe sem mernek menni többé az
Ahmadiyyához tartozó mecseteknek, miközben a szekta
gátlástalanul hirdeti magáról a hamis képet a „szeretet mindenkinek,
gyűlölet senkinek” jelszavával. Sokakat sikerül is megtéveszteniük. A
kívülállók számára rokonszenvesnek tűnik egy szervezet, amely
önkéntes utcai takarításokat szervez és tárt karokkal hív minden naiv
és harmóniahiányban szenvedő újságírót és politikust, jöjjön el és
terjessze csak róluk a liberális, barátságos egyesület képét.
Lehetne arra hivatkozni, hogy igenis ez a kép a valós, s a fentebb
részletezett esetek pedig kivételnek, sajnálatos túlkapásoknak
minősülnek. Az Ahmadiyya-tanítás azonban gyorsan eloszlatja ezt a
tévhitet:
– Csak egyetlen vallás lesz, és egyetlen vezér – idézte a 2001. évi
újévi beszédében a negyedik kalifa az Ahmadiyya megalapítójának
szavait, majd így folytatta: – Biztos vagyok benne, hogy amikor majd
eljön az iszlám végső győzelme – mert tudom, hogy eljön –, az az
Ahmadiyya műve lesz. Akkor majd valóban csak egyetlen vallás lesz

az egész világon és egyetlen próféta, aki vezet bennünket.
Minden más hit elbukik, csak az iszlám marad fenn.
A „gyűlölet senkinek” jelszó is durva cinizmusnak tűnik attól a
szektától, amelynek tanításai között szerepel a következő tétel is:
„Az iszlám első felemelkedésekor a keresztény népek bukása még
nem volt végleges, a mi időnkben azonban, amikor az iszlám újra
felemelkedik, a kereszténység tanítása teljesen ki fog szorulni a
világból.” Amiről az Ahmadiyya beszél, nem más, mint vallásháború.
Ezt erősítik meg a következő idézetek is:
„A zsidóknak és a keresztényeknek azt tanácsoljuk, ne tegyenek
semmiben a próféta ellen. Amint egy országban felbukkan a próféta
tanítása, fogadja el azt mindenki… az ellenállás végeredményként
úgyis csak az ellenálló megsemmisítéséhez vezet majd…”
Legkésőbb az ilyen idézetek olvastán kellene azonnal szót emelni
az ilyen és ehhez hasonló szervezetek állami privilegizálása ellen.
Hiszen az Alaptörvény éppen a Harmadik Birodalom rettenetének
tanulságaként mondja ki, hogy a szabadság és a demokrácia áll
minden jogok élén, és ezek azok az értékek, amelyeket
mindenképpen meg kell védenünk. Az Alaptörvény következetes
alkalmazása helyett azonban az Ahmadiyya-közösség „Száz
mecset” nevű programjának keretében újabb és újabb
mecseteket avatnak fel országszerte állami hozzájárulással.
Világosan gondolkodó emberek számára egyszerűen érthetetlen ez
a hozzáállás. Naszir Ahmad Karim, a közösség egykori tagja sem
érti ezt, aki azért hagyta el az Ahmadiyyát, mert „gyűlölettel szóltak
Jézusról, a keresztényekről és az összes többi vallásról”.
Szerencsére az Ahmadiyya megítélésének kérdésében nem
minden politikus tetteti vaknak magát. A pakisztáni származású
Samina Khan, a Baloldal offenbachi körzeti vezetője a saját
tapasztalatai alapján ítéli meg az Ahmadiyya közösség maffiához
hasonlatos elnyomási módszereit. Eskü alatt tett vallomások,
szemtanúk nyilatkozatai sorakoznak az asztalán, amelyek mind arról
árulkodnak, hogyan tartja folyamatos megfigyelés és ellenőrzés alatt
a szekta az embereit, és hogyan terjeszti ki befolyását a
menedékkérőkre is. Egy külön szervezeti egység, az Amur e Ama,
amely hivatalosan tanácsadó és békéltető szerv, gyakorlatilag az
Ahmadiyya titkosszolgálataként működik. Az Ahmadiyyán belüli női

közösség elöljárója minden hónapban részletes jelentést tesz nekik
a menekültotthonok női lakóinak viselkedéséről. A Németországban
menedékjogért folyamodó nők többségének semmiféle eszköze
nincs, hogy védekezzen ellenük, ráadásul rettegnek attól, hogy az
esetleges negatív értékelések az állami szervekhez is eljutnak és
lehetetlenné teszik az országban maradásukat. Ezeket a nőket
teljesen elszigetelik a német társadalomtól és nemsokára egész
életük felett az Ahmadiyya rendelkezik. Sok menedékkérőnek még
kevéske segélye nagy részét is le kell adnia az Ahmadiyyának.
Arshad Mehmood Radzsa, aki 1990 és 2001 között
menedékkérőként élt Németországban, saját elmondása szerint ez
alatt a tizenegy év alatt összesen 8114 német márkát
fizetett „adományként” az Ahmadiyyának. A szekta már
teljesen rátelepedett a menedékkérőkre: aki nem fogad nekik
feltétlen engedelmességet, azt könnyen le tudják járatni úgy, hogy
esélye se legyen menedékjogot kapni Németországban. A
menedékjog bírósági elismerésének hivatalosan gondos ellenőrzés
mellett zajló folyamata tízperces gyorsított menetté válik, ha az
engedelmes menedékkérőért az Ahmadiyya kezeskedik.
A német menekültügyi szabályozás és a jogrendszer ezzel
akaratlanul is az Ahmadiyya eszközévé vált. Annak a szektának az
eszközévé, amelynek visszataszító büntetési rendszere Salman
Mehmood tanúvallomása szerinl egyetlen célt szolgál: félelmet
kelteni mindenkiben. Az Ahmadiyya minden egyes tagjában ott kell
élnie a mélyen gyökerező félelemnek. Mielőtt a Mehmood által
belülről is ismert közösségi házban elkészült volna a
kimondottan büntetések végrehajtására szánt külön helyiség, a
szektavezérek lakókocsikban hajtották végre az engedetlen
tagok megbüntetését. Mehmood maga összesen tizenöt
ilyen
büntetés-végrehajtásnak
volt
a
szemtanúja.
Az
áldozatokat botokkal, dorongokkal ütötték. A jelenlegi Ahmadiyyavezér, Mirza Maszúr Ahmad unokahúga, Fauzia Faizi így foglalta
össze a lényeget: „A szekta viszonya az emberekhez három dolgon
alapul: a büntetésen, még egyszer a büntetésen és harmadszor is a
büntetésen.”
Az Ahmadiyya hét-nyolc éves gyermekeknek szánt, a hangzatos „A
siker 198 útja” címet viselő tanterve is erős kétségeket vet fel. A 19.

oldalon ugyanis a következő olvasható: „Senkivel nem jövök ki
ebben a társadalomban. Mindannyian az ellenségeim.” Ez az
egyetlen központi mondat már a magjait is elfojtja a gyermekekben
minden későbbi integrációs próbálkozásnak. A kicsikbe a harc
ideológiáját ültetik bele, s ezzel törvényszerűen mániás emberekké
nevelik őket, akik mindenkiben ellenséget látnak majd. Még ez sem
elég azonban. A gyerekeket éppen személyiségfejlődésük
legérzékenyebb
szakaszában
veszélyes
mártír-felfogásba
kényszerítik, hogy közönséges ágyútöltelékként küldhessék majd
őket a szent háborúba az iszlám világméretű győzelme érdekében.
„Még ha megsemmisítenek is, nem bánom, ha a halálom az iszlám
győzelmét hozza el!” – áll a tananyag 61. oldalán. Az Ahmadiyyanevelés csúcsát a totalitárius szervezetnek lett hűségeskü jelenti:
„Vagyonomat, életemet, családomat, becsületemet, mindent
feláldozok az Ahmadiyyáért”
Legkésőbb ezen a ponton fel kell tennünk a kérdést: mióta
fogadunk el Németországban hivatalos tárgyalópartnernek,
kitüntetett együttműködő félnek olyan szektákat, amelyek életrehalálra szóló hűségesküt követelnek a tagjaiktól? Hiszen ehhez
képest még a szcientológia is ártalmatlannak tűnik! Az Ahmadiyya
közösséget azonban az Alaptörvény 137.§-a alapján még az a jog is
megilleti, hogy a német adóhivatalon keresztül hajtassa be a saját
adóit, hiszen az Alaptörvény szerint „Az elismert vallási közösségek
jogosultak a tartományi szabályozás szerinti mértékben adó
kivetésére a polgári adózási nyilvántartások alapján.” Adókat,
amelyekből jelen esetben egy vallás-háborút finanszíroznak.

X.
A végeredmény
Az iszlám megítélésével kapcsolatban szinte már groteszknek
mondható könnyelműséget engedünk meg magunknak. Hosszú
távon nem kevesebbet kockáztatunk ezzel, mint szabad és
demokratikus társadalmunk fennmaradását. Amíg nemcsak eltűrjük,
de parlamentünk és bíróságaink még támogatják is a totalitárius
eszméket hirdető egyesületeket és más közösségeket, amíg Angela
Merkel kancellár asszony, Sigmar Gabriel alkancellár és
Joachim Gauck köztársasági elnök nemhogy nem határolódik el
a
demokráciával
élesen
ellentétes
nézeteket
hirdető
vallásfelfogástól,
hanem
a
párizsi
áldozatok
emlékére
rendezett felvonuláson az ő képviselőik oldalán vonulnak fel, addig a
veszély egyre nagyobb lesz. A kancellár asszony többször is
kijelentette, hogy az iszlám Németország része. Márpedig nem az!
Ugyanígy csak kétségbeesett értetlenséggel lehetett hallgatni az
Alkotmánybíróság 2015 márciusában kihirdetett ítéletét, amelyben
négy férfi és két női bíró igazat adott két tanárnőnek, akik panasszal
éltek az Északrajna-Vesztfália tartomány iskoláiban érvényes
fejkendő-viselési lilalom ellen. Az alkotmánybírák ítélete ugyanolyan
valóságtól elszakadt volt, mint amilyenek az iszlám világban a saría
alapján hozott ítéletek. Az iszlám fejkendő a nemi alapú apartheid
szimbóluma az egész világon. Nyomásgyakorlás a közöttünk élő
patriarchális felfogású családok kislányaira. Ez a szövetdarab az
iszlamisták, a szalafisták és a terroristák zászlaja, a nők
alávetésének és elnyomásának jelképe. Értsük meg végre, hogy a
fejkendő nem egyszerűen vallásos szimbólum! Saját iszlám
kultúrkörnyezetemben engem is arra tanítottak, hogy a muszlim
asszonyoknak azért kell fejkendőt hordaniuk, hogy ne vihessék
szexuális kísértésbe a férfiakat. A nőket tehát szex-szimbólummá
fokozzuk
le.
A
karlsruhei
alkotmánybírák
ítélete
a
nők
egyenlőtlenségét
és
ezzel
a
fundamentalista
muszlimokat támogatja. A végzetes ítélet ellentétes az integrációval
és magával az Alaptörvénnyel is – egyben pedig egy teljességes
téves tolerancia-felfogás iskolapéldája.

Hogyan védekezzen ezentúl egy kislány, akit a családja fejkendő
viselésére akar kényszeríteni, ha még a tanárnő is fejkendőt visel az
iskolában? Ha az autokrata iszlamisták dogmatizmusa már az
osztálytermekbe is behatol, azzal a gyermekeink szabad szellemi
fejlődésének színterét engedjük át nekik. Abban a téves feltevésben
élünk, hogy akkor vagyunk toleránsak, ha mindenkinek mindent
megengedünk, közben pedig nem vesszük észre, hogy saját
szabadságunkat adjuk fél önként. Szabadnak lenni azt jelenti, hogy
magam dönthetem el, hová állok, miben hiszek, és kit szerelek. Az
iszlám mindezt nem engedi meg. Az iszlámban nem létezik
szabadság. Éppen ellenkezőleg, a szabadság ellenség az iszlám –
és elsősorban az iszlamisták - számára.
Az iszlám alávetést és az alávetés kikényszerítését jelenti. Egy
muszlim aláveti magát Allah akaratának, azaz a Koránnak,
végsősoron pedig azoknak, akik a maguk számára sajátítják ki a
Korán értelmezését a „próféta akaratának szellemében”. Ezek a
prédikátorok az elnyomás és az alávetés eszközeként használják az
iszlám szent írásait. Embertelen törvényeik, rendeleteik,
fenyegetéseik és a saría drákói szigorúságú büntetési rendje mind
az ember szabad akarata ellen irányulnak. Ha egy hívő elfordul az
iszlámtól és át akar térni egy másik vallásra, halálbüntetés fenyegeti.
Szerte a világon nap mint nap köveznek meg, korbácsolnak meg,
csonkítanak meg és végeznek ki vadállati kegyetlenséggel
embereket az iszlám nevében, miközben a világ muszlimjai egyetlen
szó nélkül elfogadják mindezt. Emlékszünk akár csak egyetlen
esetre is, amikor Németországban élő muszlimok felemelték volna a
szavukat az egyes iszlám országokban alkalmazott kínzások
és kivégzések ellen? Tüntettek-e valaha is azon országok ellen,
amelyek az iszlám és a saría nevében láncra verik az emberi
szabadságol?
A muszlimok Németországban és szerte Európában olyan jogokat
követelnek maguknak, amelyeket egyetlen iszlám állam sem
biztosítana soha másvallásúaknak vagy másként gondolkodóknak.
Nálunk viszont előjogokat követelnek az iskolákban, imaszüneteket
a munkahelyeken, mecsetek építését és az iszlám joghatóság
bevezetését. Régi hazájuk kultúráját határozottan új hazájuk
kultúrája fölé helyezik.

Ötven éve már, hogy az első török vendégmunkások megérkeztek
Németországba. Ma mintegy hárommillió török gyökerű ember él itt,
de németekkel kötött vegyes házasságok még mindig csak elvétve
fordulnak elő. Nem kerülnek családi kapcsolatba a többségi
társadalommal, s ha néha-néha mégis házasság köttetik egy
muszlim férfi és egy német nő között, a gyermekek automatikusan
muszlimok lesznek és a legtöbb esetben akként is nevelik őket. Ha
pedig az asszony válni akar arra hivatkozva, hogy a férje bezárja az
otthonukba, veri és megerőszakolja, a végén még a német
bíróságtól is megkaphatja, hogy az ilyesmi megszokott a muszlim
kultúrkörben, ezért el kell fogadnia. Az a társadalom, amely mindezt
megengedi, a saját sírját ássa. Ezt a folyamatot éljük most. Legfőbb
ideje, hogy felismerjük, milyen nagy veszély fenyegeti a
szabadságunkat. Ha pedig nem igyekszünk minél előbb
visszahódítani a már elveszített területeket, soha nem
leszünk képesek megmenteni magunkat.
Sabatina James, 2015. március