/
Text
f
-Wf'
AZ ŐSHAZÁTÓL
A KÁRPÁTOKIG
PANORÁMA
Ebben a könyvben a szerzők a tér és idő kiszéle-
sítésével a magyar ősmúltba vezetik vissza az olva-
sót. A honfoglaló magyarság „bejövetel” előtti,
vagy éppen az idő tájt lezajlott történetének
néhány epizódját, jellegzetes vonását írják le. Tár-
gyi emlékek, régészeti leletek, fennmaradt dalla-
mok, csonka szövegek, mondák nyomán az ezer-
egynéhány esztendővel ezelőtt élt és megannyi
törzsből összetevődött magyarság és az őt meg-
előző rokon avar nép szellemi kincseinek, gondol-
kodásmódjának, hitvilágának rajza bontakozik ki
a tanulmányokból, melyeket különböző tudomá-
nyágak legjobb képviselői írtak.
Foglalkoznak a magyar őstörténet s a néprajz-
tudomány összefüggéseivel, a nomád emberek
sámánhitével, a csillagos ég Csodaszarvas-mondá-
jával. Érdekes hitéleti következtetéseket vonnak le
a Levédiában élt, majd hont foglaló ősök állattar-
tási módjáról, szarvasmarha-kultuszáról. Boncol-
gatják a hun és a finnugor mondák kapcsolatát.
Vizsgálják az ősi magyar népzene rokonságát más
népekéivel.
Néhány ásatás leírása az avarokkal foglalkozik,
de elmeséli szerzője azt is: mennyi érdeké
élményt hoz egy-egy ilyen vállalkozás. S hogy ne
csak az őshazabéliekkel ismerkedjék az olvasó,
egy tanulmány a Kárpát-medencében előttünk,
majd velünk együtt lakozó lovasnépek vaskohá-
szatáról is szól.
Élvezetesen megrajzolt, üde színekkel villogó
kaleidoszkóp ez a kötet. Szellemi utazás népünk
homályba vesző múltjába.
Ára: 79,-Ft
Utazás a múltban és jelenben
sorozat eddig megjelent kötetei:
Antalffy Gyula: így utaztunk hajdaná-
ban
Antalffy Gyula: Reformkori magyar
városrajzok
Antalffy Gyula: A reformkor Balatonja
Balás Gábor: A székelyek nyomá-
ban
Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomá-
ban
Dümmerth Dezső: AzAnjou-haz
nyomában
Halász Zoltán: Gasztronómiai kalan-
dozások Európában
Kiss Gábor: Varak, várkastélyok,
várhelyek Magyaror-
szágon
Szombathy Viktor szerk.: Évezredek hétköz-
napjai
Szombathy Viktor szerk.: A magyar régészet
regénye
Szombathy Viktor szerk.: Régészeti barangolá-
sok Magyarországon
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi
rómaiak?
Nyomdában:
Kiss Gábor: Török hadak
Magyarországon
Dümmerth Dezső: A Hunyadiak nyomá-
ban
UTAZÁSOK A MÚLTBAN ÉS A JELENBEN
AZ ŐSHAZÁTÓL
A KÁRPÁTOKIG
Szerkesztette:
SZOMBATHY VIKTOR
PANORÁMA
írták:
BALASSA IVÁN, DIENES ISTVÁN, GARAM ÉVA,
GÖMÖRI JÁNOS, JANKOVICS MARCELL,
KRALOVÁNSZKY ALÁN, LÁSZLÓ GYULA.
MATOLCSI JÁNOS, PUSZTAY PÁL,
SZOMBATHY VIKTOR, TOMKA PÉTER,
VARGYAS LAJOS
Lektor:
LÁSZLÓ GYULA
Illusztráció:
B. MARTON MAGDA
© Panoráma, 1985
ISBN 963 243 211 8
ISSN 0133-7327
A kiadásért felel: Prof. Dr. Árky István
&
'O
84/1836 Franklin Nyomda, Budapest
Felelős vezető: Mátyás Miklós igazgató
Felelős szerkesztő: Simoné Avarosy Éva
Műszaki vezető: Orlai Márton
Műszaki szerkesztő: Vidosa László
A védőborítót és kötéstervet B. Marton Magda grafikájának
felhasználásával Vidosa László készítette
Terjedelem: 20,25 (A/5) ív •— Ábrák száma: 24 db
TARTALOMJEGYZÉK
Köszöntjük az olvasót (László Gyula) . . . 9
Őstörténetünkről (László Gyula)............................. .16
A hun mondától a finnugor rokonságig (Pusztay János) ... 27
A néprajztudomány és a magyar őstörténet (Balassa Iván) . . 72
Magyarság a folklórban és az időben (Varjas Lajos) . . 108
Őseink állattartása Levédiában (Matolcsi János) . ... 160
Csodaszarvas a csillagos égen (Jankovics Marcell) ...........200
Az avarokról és egy ásatás hétköznapjairól (Garam Éva) . . 245
Kis avar néprajz (Tónika Peter) ............. 270
„Lovasnépek” vaskohászata Pannóniában (Gömöri János) . . 314
Honfoglaló őseink szarvasmarha-kultusza (Kralovánszky Alán) 360
A sámánok társadalmi szerepe a nomád államokban (Dienes
István)............................................. ....... 375
A szerkesztő utószava (Szombathy Viktor).....................389
Higyj azoknak, akik a% igazságot
keresik., de óvakodj azoktól, akik
a%t hiszik, hogy megtalálták.
André Gide
KÖSZÖNTJÜK AZ OLVASÖT
Eurázsia több mint kétmilliárdos embertömegében je-
lentéktelennek tűnhetik az a 15 milliónyi magyar, amely-
nek egyharmada nem is a magyar államon belül él. Legyen
ám szám szerint kicsiny e nép, de nekünk drága, de mi
szenvedélyesen szeretjük. A kis népekre jellemző, hogy
vágyakozással tekintenek a múltba, őstörténetük felé.
Nemes emlékezéssel igyekeznek minél szebbnek, hősibb-
nek, dicsőbbnek elképzelni saját múltjukat, mintegy kár-
pótlást keresvén a szerény jelenért.
így van ez népünknél is. Különösen az újabb időkben
támadnak a megfontoltak mellett rajongók, fellegjárók is,
de szinte nem él olvasott magyar ember, akit így vagy
amúgy ne foglalkoztatná a kérdés: kik voltunk, honnan
jöttünk, mit műveltünk. A felfokozott várakozás felfoko-
zott válaszokat vár, s ezért nehéz a kutatás téveteg útjain
járóknak. Hiszen még a mi nemzedékünkbe is belenevelték
a dicső „szittya” örökséget. Az 1910-es években az első
világháború rettenetes vérvesztesége közepette is énekel-
tük mint kis elemisták, hogy: „szittya vitézek a harc ria-
dalma ne rettentessen benneteket. .. száz ivadék, száz
maradék magasztalja halhatatlan tetteteket...”, meg
„Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted. ..” Utolsó kicsen-
gése ez annak a hitnek, nem is hitnek, hanem bizonyosság-
nak, amit Krónikánkból tanult meg népünk, hogy a szkí-
ták és hunok utódai lennének és Árpád a világhódító Attila
örökéként foglalta el a Kárpátok övezte szép hazánkat
9
Mondák színezték még szebbé ezt a dicső múltat: a csoda-
szarvas, Emese álma, majd Lehel, Botond hőstettei, a fehér
ló mondája volt tartalma annak a szent szónak, hogy
„magyar”.
E hagyomány alatt csendesen, észrevétlenül, majd vad
vitákat kavarva jelent meg a monda helyett a tudomány,
amely a káprázóan szép múlt helyett szürkét, de igazolha-
tót tárt elénk. Elfoglalta ez az új tan az iskolák, egyetemek
padjait is, ezt tanulták már a fiatal magyarok a hősregék
szépsége helyett. Az történt, — hiszen mindannyian tud-
juk —, hogy a nyelvtudomány más irányba tapogatózott,
mint hősmondáink. Az új elmélet azt tanította, hogy roko-
naink nem a dicső szkíta, hun és török népek, hanem a
gyűjtögető, vadászatból, halászatból élő finnugorok és
hogy elégedjünk meg a „régi dicsőség” helyett a dísztelen
valósággal. Nyelvtudósaink szenvedélyes hévvel vetették
el a régi hitet és aggodalmas pontossággal vizsgálódva
hoztak fel új s újabb érveket a finnugor népekkel való
rokonságunk mellett. Hatalmas „modern” tudományos
készültséggel söpörték el a Vámbéry Ármin s többek által
képviselt „régi hitet”, hogy tudniillik népünk rokonai a
török népek közt keresendők. Erről a kérdésről legutóbb
éppen Pusztay János, kötetünk egyik szerzője írt érdekes
könyvet s jelen tanulmánya is ezt a régi feszültséget idézi
fel. A Krónikák hitelét lerombolták s így nem maradt más
vezetőnk nemzeti múltunk felé, mint anyanyelvűnk. A
nyelvészet rajzolta elénk őstörténelmünket, méghozzá
ellentmondást nem tűrőn. Mindez még a múlt század vége
táján játszódott le, de telvén az idő, egyre újabb — őstör-
ténetbe nyúló — tudományok alakultak ki: a régészet,
a néprajz, az embertan, az állattan, a növénytan, a társada-
lomtudományok mind-mind az ősidőket is kutatták s így las-
san felnőttek a nyelvtudomány mellé, sőt néha még hát-
térbe is szorították, vagy legalább megkérdőjelezték egyed-
uralmát. Józan ésszel mérlegelve a dolgokat, a nyelvtudó-
sok eddigi eredményeiben aligha kételkedhetünk, ameddig
10
megmaradnak a nyelvtudományon belül. De amikor ered-
ményeikből történelmet csinálnak, akkor már túlléptek
illetékességük határán s eredményeik többé nem bizonyos-
ságok, hanem laza feltevések, amelyek nem következnek
nyelvi megfigyeléseikből! A nyelvtudományi munkáknak
tehát két rétege van: az egyik a nyelvi anyag vizsgálatából
született és szilárdnak tekinthető, a másik ezeket az ered-
ményeket történelemmé fűzi, ez bizony ingatag, több lehet-
séges megoldásból önkényesen kiválasztott s aztán tény-
ként elfogadott feltevés csupán, aminek inkább a szerzők
tekintélye, de nem a tények szilárdsága ad hitelt! A lényeg
az, hogy nyelvészeink történeti feltevései nem következnek
szükségszerűen az általuk megfigyelt tényekből, csak egyik
lehetséges magyarázatukat adják! Magam a szilárd ténye-
ket soha sem vontam kétségbe — erre illetéktelen is len-
nék —, ellenben a nyelvészek történeti gondolataiban sok
esetlegességet látok, s felmerültek olyan megoldások is,
amelyek legalább olyan kézenfekvők, minta belénk idegző-
dött nyelvészeti feltevések (például a finnugor-uráli ős-
nyelvről, a népek szétválásáról, a „népek külön életében
keletkezett irdatlan szótömegről” stb.). Ezeknek a kétsé-
geknek a továbbiakban hangot is adok.
Már az eddigiekből is kitűnik, hogy őstörténetünk el-
képzelésekre épül — mert bizony csak elképzelések ezek,
nem bizonyosságok! — s éppen ezért különböző magyará-
zatok lehetségesek, amelyek egymásnak ellent is mondhat-
nak! Ezért nincsen „hivatalosan elfogadott” őstörténetünk s
nem baj, ha tiszta szándékú, jól felkészült kutatók néha éles
ellentmondásokra jutnak, egymás feltevéseinek megítélé-
sében. Egyelőre ezeket az ellentmondásokat nemcsak, hogy
el kell fogadnunk, hanem még örvendenünk is kell nekik,
mert a vita váltóáramában születhetik meg a kérdések jobb
megvilágítása. Ilyen viták kereszttüzében áll például az
én „kettős honfoglalás” tételem, sőt ,,őstörténetünk”-ről
kialakított felfogásom. A tisztességes vitáknak őszintén
örvendek, az őstörténeti akarnokokra pedig nem figyelek.
11
Mindebből következik, hogy ebben a könyvben se vár-
jon az olvasó egy irányba sarkított feltevéseket. Van köz-
tük, amellyel szívesen vitáznék, de tisztelve a kutatás sza-
badságát, helyt adtunk neki, megjegyzés nélkül, mert ezt
követeli a tudományos etika!
Sok önálló tanulmány jelent meg őstörténetünkről. Az
utóbbi időben a szegedi egyetem őstörténeti munkaközös-
sége négy kötetben adta ki a magyar őstörténelem forrás-
gyűjteményét, amelyben kitűnő szakemberek adnak szá-
mot szakterületük kutatásairól. Szinte csak a napjainkban
jelent meg a kecskeméti FORRÁS külön száma (1983 : 7),
amely szép tanulmányokat közöl őstörténetünk kérdései-
ről. Sajnálnivaló, hogy az embertan kutatóit nélkülöznünk
kell kötetünk szerzői közül.
Ebből a könyvből tehát nem őstörténetünket ismeri meg
az olvasó, hanem szintehogy elbeszélget kitűnő kutatók-
kal, akik a régmúltnak ezzel vagy amazzal a kérdésével
foglalkoznak.
Ezzel kapcsolatban egy szép emlékemet kell elmondjam.
1945 után a kolozsvári Bolyai Egyetemen a régészet pro-
fesszora voltam. Úgyszólván minden katedrán egy-egy
professzor ült csupán s így legfennebb önmagával kevered-
hetett vitába. E magányosságon úgy lettünk úrrá, hogy
hetenként — vagy kéthetenként ? nem emlékszem már —
mindig másikunk tartott előadást a többieknek arról, hogy
min dolgozik. Az atomfizikus, a kémikus, a geológus, a
nyelvész, a történész, a néprajzos, a régész, az irodalom-
tudós, a művészettörténész, a társadalomtudós, a filozófus,
a jogtörténész egyszóval a bölcsész- s a közgazdaság-jog-
tudományi kar valamennyi professzora adott elő alkalman-
ként. Kikötés: három keksz és egy csésze tea, mivelhogy
szegények voltunk mint a templom egere.
Mondhatom, hogy ezeken az előadásokon annyit bővült
látóköröm, hogy mostanáig kísért az egymást átható tudo-
mányok élménye (komplexitás), amely akkor tisztult ki
bennem. Nos ilyesmi készül most is, e könyben: barátaim,
12
egykori tanítványaim, vagy a régészeti szakra járt kartárs
beszél majd nekünk munkájáról s arról, hogy mennyiben
tudta megközelíteni őstörténetünket. Szimpoziont kap
tehát az olvasó, mintha ő is közöttünk ülne. Elbeszélge-
tünk, mint egy „kerekasztal konferencia”. Mindenki kötet-
lenül vall eredményeiről, semmiféle közbeszólás nem
zavarja meg a beszámolók szabadságát. Azt azonban nem
kerülhetem el, hogy be ne mutassam az olvasóknak, hogy
kikkel is ültek le egy asztalhoz. Nem életrajzokat kapnak,
hanem csak néhány szavas jellemzést.
Kitűnően mérlegelt összefoglalást olvasnak a finnugor
iskola eredményeiről a fiatal Pus^tay János (Nyelvtudo-
mányi Intézet) tanulmányában. Tételeit a magyar nyelvnek
a finnugor nyelvekkel közös szókészletére és nyelvtani
egyezéseire építi. Szívesen láttam volna, ha kitér a török
kapcsolatokra és arra az óriási szótömegre és jelenségcso-
portra is, amely nem közös a finnugor nyelvcsalád nyelvei-
vel. Minden finnugor nyelvben van nagy tömegű, nem
közös szó, a nyelvészek ezt „az egyes nyelvek külön életé-
ben keletkezett jelenségeknek” tanítják.
A nyelvészethez csatlakozik a néprajz. Balassa Iván
(Herder-díjas, a Dán Tudományos Akadémia tagja,
ny. főigazgatók.), a magyar néprajz élő klasszikusa, könyv-
tárnyi tudományos munka szerzője váratlan gazdagsággal
tárja elénk a szókincsünkben, népi szokásainkban meg-
őrzött messze múlt emlékrögeit. E tanulmánya forrásértékű
alapja lesz a további kutatásnak.
Ugyancsak új eredményeket közöl Varg/as Lmjos
(az MTA Népzenei Intézete), aki elsősorban a népzene
oldaláról közelíti őstörténetünket és bizonyítani tudja,
hogy népdalaink legősibb rétege nem cseremisz-csuvas
kölcsönzés, hanem a magyarság volt az adó fél. Ez az
„őshaza” kérdésben teljesen új szemléletnek ad tápot.
Vargyas egyebekben eurázsiai távlatokba helyezi szellemi
néprajzunk emlékeit.
A nemrég elhunyt Matolcsi János a magyar történeti állat-
13
tan kiváló képviselője volt és az itt közölt írás az utolsó
dolgozata. Ö a magyar háziállat-fajták származásának nyo-
monkövetésével adott értékes adatokat népünk vándor-
díjához, mivelhogy a nép és állatállománya együtt vándo-
rol. Dolgozatából az olvasó életteli képet kap régi tenyész-
állatainkról. A Mezőgazdasági Múzeum főigazgatójaként,
tudományos kutatójaként távozott munkatársai közül.
Talán az uráli időkbe, vagy még nagyobb eurázsiai
múltba visz minket Jankovich Marcell (Mafilm) a csillagos
ég mondáinak magyarázatával. Eddigi munkásságában is
a csillagképekhez fűződő hiedelmekben kereste népi míto-
szaink megfejtését. Egyik, most sajtó alatt levő könyvével
kapcsolatban vetettem fel a kérdést, hogy vajon a múlt
embere csupa asztrológus lett volna-e, mert a csillagképek
állásából nem következnek egyértelműen Jankovich ma-
gyarázatai. Mindenesetre a kötetbe új színt visz a csillagá-
szati világkép megjelenítése.
Végül eljutunk a régészethez (nem beszélve bevezető
tanulmányomról). Életteli, szépen megírt ásatási jelentést
olvashatunk Garam Évától (Magyar Nemzeti Múzeum).
A szerző kiterjedt ásató tevékenysége és feldolgozó mun-
kássága révén széles körű megbecsülésnek örvend.‘Egy
avar kori temető feltárásáról tudósít.
Tomka Péter (Győr, Xántus János Múzeum) eurázsiai
távlatokban értekezik az avar korról, méghozzá egy hallat-
lanul izgalmas ötlete nyomán: egyetlen avar öregember
sírjának elemzése kapcsán. Régészeti értekező prózánknak
gyöngyszeme ez a dolgozat és sok-sok belénk rögződött
tételt helyez új megvilágításba. Mint egykori professzora
igaz örömmel olvastam nagyszerű tanulmányát.
Ugyanilyen örömet okozott Gomöri János dolgozata.
Ő Nováki Gyula megkezdett középkori kohókutatásait
folytatja és feltárta a késő-avarok és honfoglalók vaskohá-
szatát. Régebben alig tudtunk valamit erről, ma már
— az ő munkáik nyomán — szinte szemünk láttára folyik
vasbányászatunk és kohászatunk.
14
A magyar régészet középnemzedékének ismert kutatója
Kralmiáns^ky Alán (Magyar Nemzeti Múzeum), ö kísérelte
meg először és hasznosan a számítógépek és a geometriai
ábrázolás bevezetését temetőink értelmezésébe. Jelen dol-
gozata — (a szarvasmarha-tisztelet) — a honfoglalók vallási
képzeteihez nyújt váratlan adalékot.
Éppen e vallási képzetek alkotják Dienes István (Magyar
Nemzeti Múzeum) pompás elemzésének tárgyát egy avar
kori fősámánról és ezzel kapcsolatban nagyon józan tájé-
koztatást kapunk az avar és a magyar táltosképzeteinkről.
Végezetül — bár a kötetben az elején szereplek — ma-
gamról kellene szólnom, s ez a legnehezebb. Munkássá-
gomból most csak a magyar őstörténet időbeli kiszélesíté-
sét emelném ki (i. e. 11 000-ig) és az újabban végképpen
a nevemhez kapcsolódott kettős honfoglalást. Mivel e kö-
tet első, bevezető tanulmányát is én írtam, elegendő talán,
ha megjegyzem, hogy néhány hónap híján negyven esz-
tendeig voltam egyetemi tanár Kolozsvárott és Buda-
pesten; három éve küldtek nyugdíjba.
E tallózó, rövid bevezetőből is láthatja az olvasó, hogy
szakemberek szövegeit kapja kézbe. Mondanivalóik tudo-
mányszakuk magas szintjét képviselik, de közérthetően
írták meg, ami nem, hogy nem megy a hitelesség rovására,
hanem éppenséggel fokozza azt, mert ahol közérthető a
megfogalmazás, ott tiszta a mondanivaló is.
ŐSTÖRTÉNETÜNKRŐL
Őstörténetünk nyomozása látszólag nagyon könnyű
munka: ismerjük a honfoglaló magyarok régészeti hagya-
tékát s ezt időben és térben addig kellene visszafelé követ-
nünk, amíg elérnénk őstörténetünk korába. Csakhogy saj-
nos, ez az út — egyelőre? — járhatatlan, mert a 9-8. szá-
zad után nyoma vész a steppén és a ligetes mezőkön annak
a régészeti anyagnak, amely Árpád magyarjait jellemzi.
Tehát nemhogy évezredek távolába, de néhány száz évre
sem jutunk visszafelé ezzel a kísérlettel.
Egyébként is meggondolandó jelenségek merülnek fel
Árpád magyarjainak régészeti leleteivel kapcsolatban.
A Kárpát-medencében biztosan keltezhetők lóbőrrel való
temetkezéseik és elegendő nyugati és arab érem van sírjaik-
ban ahhoz, hogy korhatározásunk biztos legyen. A törté-
neti forrásokból éppen erre az időre értesülhetünk Árpád
népének honfoglalásáról (a 9—10. század fordulója és első
évtizedei). Tehát a történelem és a régészet egymást pél-
dázza. De mi történnék ha nem volnának történelmi forrá-
saink ? Akkor a régész kénytelen lenne megállapítani, hogy
a népvándorlás végén megjelent a Kárpátok medencéjében
egy kis lélekszámú nép (Árpád magyarjainak kicsinyek a
temetői!) és ez szétszóródva a medence belsejében, hirtelen
megszűnik és beleolvad a nagy tömegű „halánték-kariká-
sok”-ba! Szerencsénkre közbeszól a történelem s megtud-
juk, hogy a megszűnés oka, a keresztény temetési szertar-
tás, amely tiltotta a pogány módra való temetkezést s ezért
16
„szegényednek” el hirtelen temetőink. Ám ismételjük csak
meg: ha nem lennének történelmi adataink, akkor Árpád
népe, gyorsan eltűnő, beolvadó, felszívódó népességként,
csak jelentéktelen közjáték lenne hazánk történelmében.
Eddig a honfoglalás korát kutatva mindig azt tartottuk
szem előtt, hogy Árpád népe él itt tovább, s nem vettük
tudomásul, hogy régészetileg Árpád népe eltűnt egyszáza-
don szereplés után!
Árpád magyarjaival kapcsolatban van még egy nagy
ellentmondás, amire eddig szintén nem figyeltünk fel.
A Bíborbanszületett görög császár és a korai magyar falu-
nevek szerint hét, illetőleg tíz törzsünk lehetett. A vérszer-
ződés, továbbá a törzsnevek nyelvtudományi elemzése arra
mutat, hogy ez a tíz törzs nem egy nép tíz ága volt, hanem
különböző — nyilván rokon — népek léptek szövetségre.
Mivel pedig tudjuk, hogy a viselet régente a származást is
jelölte, várható lenne, hogy honfoglaláskori temetőinkben
is meglennének e törzsek csoportjai, a tíz szállásterület
különálló régészeti jelenségeiben. De nincsenek meg. Éry
Kinga ugyan ki tudott mutatni három nagyjából eltérő
embertani csoportot, de ez még nem hét, vagy éppenséggel
tíz. Ez vagy azt jelenti, hogy a törzsek összeolvadása jóval
a honfoglalás előtt megtörtént (Krónikáink ezért nem is
tudnak róluk 1), vagy pedig a törzsek az onogur-magyarok
törzsei voltak és 670-ben települtek hazánkba.
Akárhogy is van, régészeti utak a honfoglalástól vissza-
felé nem vezetnek őstörténetünkbe. így őstörténetünk
kutatása nem egyértelmű. Jómagam a történelemtanárok
számára írt „Őstörténetünk” című kis könyvem óta jelen-
tősebb, újabb kutatásokat nem végeztem e területen.
Őstörténettel foglalkozó nyelvészeink, régészeink, néprajz-
kutatóink jelentős része legkorábbi szallásterületeinket az
Urál hegység közepe táján, attól északra, nyugatra, dclre,
keletre keresi néhányszaz kilométernyire. Eurázsiái mére-
tekben szemlélve ezeket az „őshazákat”, a feltevések nagy-
jából megegyeznek. Az utóbbi időkben Veres Péter nép-
17
rajzos és Tóth Tibor, az embertan kutatója jóval délebbre,
a szarmata síkság keleti peremére helyezi legrégebbi szál-
lásterületünket. Még ez az elmélet sem tér el jelentősen
Európa és Ázsia határvonalától. Tagadhatatlan, hogy a
nyelvészet terelte e területek felé a többi társadalomtudo-
mányokat is, mert a finnugorság kialakulását (amelybe a
magyarság is beletartozott volna) itt kereste s innen vándo-
roltatta a szétszakadt finnugor törzseket nyugat felé.
Ugyanis a nyelvészek azt tapasztalták, hogy az obi-ugor,
a permi, a volgai és a keleti-tengeri finnugor nyelvek közti
hasonlóságokat, egyezéseket így lehet a legegyszerűben
megmagyarázni. Ebbe a körbe tartozik bele a magyar
nyelv is, amely legközelebb az obi-ugorokhoz (hantik és
manysik = osztyákok és vogulok népéhez) áll. A magyar
nyelvnek a különböző finnugor nyelvekkel mintegy 500
(talán 1000) egyezése van. Az egyes rokon nyelvek közt
a szavak stb. alakja nem tökéletesen felel meg egymásnak,
hanem különbségek vannak közöttük. Amikor a különb-
ségek rendezésébe fogtak, akkor az indoeurópai nyelvek
rendszerének mintájára szabályszerű hangváltozásokat
figyeltek meg, s úgy vélték, hogy ezek az egykor volt közös
ősnyelvből magyarázhatók a legésszerűbben. Kialakult
tehát egy egykor közös ősnyelvet (az urálit) beszélő ősnép
képzete, amelyről nyugatra vándorlása közben le-leszakad-
tak egyes nagyobb csoportok, s így jött létre a fent vázolt
nyelvlánc (a legkorábban leszakadt szamojédek keletre
vándoroltak s ma is ott élnek). Az elkülönülő nyelvek
töménytelen régi szavukat elfelejtették és önálló életükben
ezek helyébe, meg új dolgok megismerésének következté-
ben új szavak keletkeztek, amelyeknek már — természete-
sen — semmi közük a másik nyelvben ugyancsak újonnan
keletkezett szavakhoz. A magyar nyelv ebben a rendszer-
ben az obi-ugorok és a permiek közül szakadt ki, bár
néhány nyelvész a finnugor nyelvlánc legkeletibb tagjának
tartja.
Világos és áttekinthető elmélet ez, ám amilyen szilárdnak
18
látszanak a szóhasonlítások, annyira csak a képzelet ter-
méke a vándorlás és az egymástól való elszakadás. Termé-
szetesen lehet, hogy valóban így volt, de erre bizonyság
nincsen és más megoldások is elképzelhetők a rokonság
létrejöttére. Éppen ezekkel kapcsolatban támadtak kétsé-
geim, amelyeket kis könyvemben bővebben kifejtettem.
Volt nyelvész, aki zokon vette ezt tőlem, mondván, hogy
ne nyelveszkedjek, mert ahhoz nem értek; csakhogy való-
ban nem nyelvészkedtem, ők történészkednek, amiben
csupán jószándékú műkedvelők (néhány példát alább
hozok). Nézzünk néhányat kétségeim közül.
Köztudomású — s éppen nyelvészeink tudják legjob-
ban —, hogy a nyelvrokonság még nem jelenti a közös
nyelven beszélők közös származását. Hogy csak a hazunk
táján maradjunk, az öntudatos kunok, jászok, palócok szép
magyar nyelve nem jelenti azt, hogy egy tőről sarjadtak a
magyarsággal. Történelmi emlékekből ismerjük bevándor-
lásukat és lassú elmagyarosodásukat. Ezek közismert té-
nyek és egyik őstörténetkutatónk, Zichy István gróf azzal
kísérelte meg áthidalni a magyarság finnugor, vagv török
származásának ellentétét, hogy feltette: az eredeti onogur-
török magyarság rátelepedve a finnugorokra, nyelvét
veszítve lett őse a mai magyar népnek. Tehát akik aggoda-
lom nélkül tesznek egyenlőségjelet a nyelvrokonság — nép-
rokonság közé, fontos szempontot hanyagolnak el!
Másik kérdés. Valóban csak kérdés, mert nem vagyok
illetékes arra, hogy hangos gondolkodáson kívül megol-
dást javasolhatnék. Mindegyik finnugor nyelvben az egy-
mást példázó félezer, vagy ezer szón kívül tízezernyi, ha
nem több olyan szó van, amelynek semmi köze a másik
rokon nyelv hasonlóan rokontalan sza\ aihoz. Ezekre
mondják nyelvészeink, hogy „a népek külön életében ke-
letkezett szavak”. Mondják, de nem bizonyítják, Persze
feltehető, hogy jó felé tapogatóznak, de én gyanakodva
figyelem ezt a sugalmazást. Azt is elmondtam, miért.
Minél több „primitív” nyelvet ismernek meg a nyelvtudó-
20
sok, annál inkább kiderül, hogy e „kezdetleges” nyelvek
egyáltalán nem szegényebbek, mint a civilizált népek
idiómái. Sót gyakran a kifejezések árnyalataiban sokszoro-
san felülmúlják a mi, erősen fogalmi nyelveinket. Mind-
egyik nyelv teljes képét adja a környezetnek, amelyben
kialakult, egyszóval nyelvi képe a „világnak”. Aggódom
amiatt, ha a kérdést úgy tesszük most fel: miként lehetsé-
ges, hogy a sok különálló finnugor nyelv elfelejtette az
egykori gazdag közös nyelvének sok-sok ezer, talán tíz-
ezernyi szavát, hogy aztán különválva mindegyik nyelv új,
— a többivel már nem közös — szót alkosson. Mert bizo-
nyos, hogy az újonnan alkotott szavak többségének meg-
volt a megfelelője a régi „közös” nyelvben is. Ez az egy-
szerűen gondolkozó ember számára képtelenség, valamit
elfelejteni, hogy helyébe újat teremtsek, amikor a szavak
alatt levő valóság élt, nem „felejtődött el”. Mindezekkel
szemben áll, hogy a finnugor nyelvek közt félezer s még
annál is több közös jelenség van. Ez tény, az „elfelejtés”
csak laza feltevés.
Ez volt a hátterében annak, hogy idézett könyvemben
más magyarázatot kerestem a „rokonságra”, amely nem az
egymásból sarjadásra, szét és szétvált népekre figyel (mert-
hogy ilyenek is vannak, az is tény!), hanem más jelensé-
gekre, amelyekből éppen olyan jól megmagyarázhatók a
közös jelenségek hangtani változatai és semmi szükség
sincsen az „elfelejtés” ötletére, a „külön életben alkotott
szavak” garmadájára. Mármost természetes, hogy az év-
ezredek folyamán a technika bővül és új szavakra van
szükség, ez valóban a külön életben keletkezett szükséglet
lehet, de ez aránylag kevés a mindennapi tapasztalat, a
mindennapi élet ezernyi jelenségéhez, ami nem változik.
Üj jelenség, új tény, új szó! A nyelv meg tud újulni magá-
ból. De az, hogy elfelejtse szavak ezrét, csak azért, hogy
újakat alkothasson helyettük, ez bizony elképzelhetetlen.
Még egy harmadik nehézségre is figyelmes lettem s ez
régészeti természetű és néprajzi értelmezést kaphat. A be-
21
lénk idegződött őshaza-felfogás szerint valamikor az őskő-
kor végén,, az újkőkor elején kis területen, összezsúfolódva
éltek s nagyjából egy nyelvet beszéltek az uráli-finnugor
népek elődei, aztán túlszaporodva keltek volna vándorútra
nyugat felé, le-leszakadva egymástól.
Ezt minden kézikönyvünk így tanítja, megengedve,
hogy már az uráli nyelvben is lehettek nyelvjárások. De a
régész és a néprajzkutató erre az elméletre azt mondja,
hogy ez lehetetlen. Minél kezdetlegesebb ugyanis a terme-
lés módja (pl. gyűjtögető, halász-vadász), annál nagyobb
területre van szüksége csekély létszámú családnak is, hogy
megélhessen. Ezért voltam kénytelen elvetni azt az elkép-
zelést, hogy a kiindulópont kis terület, sűrű lakosság.
Az igazság ezzel szemben: óriási terület és csekély lakos-
ság; ám de ezzel meginog az egész eddigi elmélet! Erről kis
könyvemben a következőket írtam (Őstörténet 39. o.);
„Bárczi Géza is utalt már arra, hogy gyűjtögető életmód
mellett 6 — 8 ember eltartására 100 km2 terület szükséges,
Szvidri pattintott kőeszközök
22
tehát a települések messze kellett legyenek egymástól.”
Olyan kis területen élő sűrű lakosság, amely a családfa
elmélet alapját képezi, nem volt, mert nem lehetett 1 Ilyen-
fajta kérdéseket nem tettek fel eddig nyelvész barátaink.
Az Oh-vidék feledhetetlen kutatója NoXtV'alerij Csernyecov.
Ö mondta el nekem, hogy olyan vogul települések, ame-
lyeknek két-három sátornyi lakója van s egymástól jó
messze esnek patakok, folyók mentén, már rákerülnek a
térképre, bár nem nagyon maradnak egy helyben. Ezt a
kérdést még inkább elmélyíti a néprajzkutatóknak az a
megállapítása, hogy a gyűjtögető-vadász-halász életmód
mellett a népesség nem szaporodik: vagy egy szinten
marad, vagy éppenséggel csökken a lélekszáma. Nem lehe-
tett tehát az „őshazában” túlnépesedés, amely szétvándor-
lásra késztette volna, az egykor kis területen élő és nagyjá-
ból azonos nyelvet beszélő uráli-finnugor népeket.
A kérdés mármost, hogyha az elavult családfa és
„őshaza” elméletekkel nem számolhatunk, akkor hogyan
magyarázható meg az a mintegy félezer — vagy több —
szó és nyelvtani jelenség, amely kétségtelenül közös tőből
származott s hogyan magyarázható meg ezzel egyidőben
e nyelvek hatalmas tömegű „ismeretlen eredetű”, vagy
„külön életükben keletkezett” szókészlete. Erre a követ-
kező gondolatot vetettem fel, amely hibátlanul megmagya-
rázhatja a nyelvészeink által megállapított nyelvi tényeket.
Képzeljünk el egy olyan ősi állapotot, amikor a finnugor
népek tömbjeinek még (kettéválásuk előtt, mint osztják-
vogul, zürjén-votják, moksa és erze mordvin, észt-finn)
meg volt a maguk külön nyelve, hangtani s más sajátságai-
val. Egymástól távol élnek. Mármost ezekbe a nyelvekbe
behatol egy másik nyelvnek létfontosságú szókészlete és
létrehoz egy „közlekedő nyelvet”. Természetesen a beha-
toló szókészlet felveszi a befogadó nyelvek kiejtésbeli,
szóformálásbeli sajátosságait is, a szavak tehát hangzásuk-
ban átalakulnak, bár még őrzik közös eredetüket. Ez álta-
lános és napjainkig tapasztalható jelenség a nyelvi kölcsön-
23
zéseknél. Ezzel azonban magyarázatot kapnánk az úgyne-
vezett „hangfejlődési törvényre” a finnugor népeknél,
megkapnék az eltérések magyarázatát. Ezek szerint tehát
voltak népek saját hangtörvényeikben formálódó, a világ
jelenségeit tükröző hatalmas szókészlettel, amelyek befo-
gadtak egy nagyjából azonos — életfontosságú szavakat
felölelő — szókészletet s azt saját „szájukíze” szerint
ejtették ki, formálták át. Tehát nem valamilyen alapszó
hangteste változott a vándorlások, leszakadások nyomán,
hanem a szó azért változott, mert más környezetben más-
ként ejtették ki. E népeknél tehát az ősi szókészlet nem a
finnugornak mondott hasonló szavakból áll, hanem min-
den nyelvnek megvolt a teljessége, amely átformálta a bele-
került szavakat.
Ez mind rendben lenne, de hol van az a nyelv, amely a
különélő, úgynevezett finnugor néptombokkel megterem-
tette a „közlekedési nyelvet”, amely megteremtette a meg-
értést az egymás nyelvét sem értő népek között ?
Ennél a pontnál lép be következtetéseinkbe a régészet,
közelebbről az a felfogásom, amelyet „Őstörténetünk leg-
korábbi szakaszai” (1961) és „Őstörténetünk” (1981) című
munkáimban fejtettem ki. Ez pedig röviden a következő:
A későjégkori Gravetti műveltség a mai Ukrajna részén
alakult ki. Ennek a műveltségnek egyik népe (ága) fel-
hatolt a lengyel földre s ott mint szvidéri műveltséget
ismerjük (i. e. 11 000—5000). Ez a műveltség az erdős
területek peremén elhatolt az Urál hegységig, sőt át is
lépte annak vonalát. A nemrégen elhunyt Ökladnikov
akadémikus beszélt nekem erről. Amikor elméletemet meg-
ismerte, akkor értette meg a Szibériában található szvidéri
jelenségeket. Ezeket mindketten a szamojédokkal hoztuk
kapcsolatba. A szvidéri műveltség nagyjából az akkori nyír,
éger, fenyő sávot foglalta el és a későbbiekben találkozott
ez az erdősáv a Szibéria felől nyugatra terjedő tajga fáival.
Am ez a találkozás a szvidéri műveltség korában még nem,
vagy alig történt meg. Mármost a szvidéri műveltség felett,
24
majd annak helyén kialakult régészeti műveltségben
(népekben?) mindenütt kimutatható a szvidéri örökség.
Egy-egy ilyenfajta régészeti kapcsolat altalaban nyelvi kap-
csolattal is szokott járni. Ha most ezt a képét összevetjük
azzal amit az előbb a nyelvek történetével kapcsolatban
írtam, előttünk áll a kettő azonossága: egy, széles sávban
elterjedt műveltség áthatja a felette élő, külön-külön mű-
veltségeket. A közös szókészlet tehát a szvidériek öröksége
lenne a felettük elterülő népeknél, akiket a későbbi finn-
ugorokkal azonosíthatunk.
Kérdés, vajon melyik nép volt, amelynek nyelvét, annak
életfontosságú szórétegét átvették a felettük lakó külön-
külön népek ? Nem tudjuk s amit mondunk, szinte aggódva
mondjuk, mert könnyen ráhúzzák az emberre az elfogult-
ság, nacionalizmus vádját. A következő meggondolások
azonban szinte csak egyetlen megoldást kínálnak. A ma-
gyarság lélekszáma „annyi balszerencse s oly sok viszály
után” is mintegy kétszerese (15 000 000) az összes többi
finnugor nép lélekszámának (beleértve a szamojédokat is).
Hogy régen ez miként volt, nem tudjuk. Nem tudhatjuk,
mennyiben sorvadtak el „rokonnépek”, de mégis meggon-
dolkoztató ez a hatalmas számbeli fölény. Lehet tehát,
hogy a szvidériek Urálig nyúló ága, amellyel közlekedő
nyelveket teremtettek a felettük húzódó sáv erdei népei,
éppen a magyar nép elődje lett volna. Érdekes e szempont-
ból, hogy az obi ugorok mongolos népe, amely legköze-
lebb áll nyelvünkhöz, semmi embertani közösséget sem
mutat sem a magyarsággal, sem pedig a többi finnugor
néppel. Ebben az esetben ez a tény nyilvánvalóvá teszi a
lyelv cserét s éppen a kialakuló magyarság lehetett e köz-
lekedő nyelvet adó nép. A „nyelvcsere” itt is csak az élet-
fontosságú, azonos töveket mutató szavakra vonatkozik,
az ősnyelv szaval (tehát nem a „külön életben keletkezett
szavak”) minden népnél megmaradtak, nem „felejtet-
ték el”.
Nagyjából ezt a feltevést fejtettem ki idézett két köny-
25
vemben s ma sem tudok lényegében mást mondani, csak
ismét és ismét szeretném leszögezni, hogy amit nyelvé-
szeink a nyelvekről kikutattak, hiánytalanul elfogadom,
csak ott vitázom velük, ahol ők történészkednek, és olyan
megállapításokat tesznek, amelyek szerintük magyarázzák
az összefüggéseket, — de nem következnek azokból. Rö-
vidre fogva: nem én nyelvészkedem, ők történészkednek.
Természetesen ez nem tagadható meg tőlük, amint nem
tagadható meg tőlem sem a vita jogossága, hiszen végül is
régész-történész vagyok.
Például fent ismertetett feltevésem cáfolatára dolgozta ki
Hajdú Péter akadémikus a maga felfogását. Új szófejtéseket
hozott az erdők fanemeire vonatkozólag és úgy gondolta,
hogy a lombos erdők és a tajga erdőségei messze fent
északon az Ural hegység szibériai oldalán találkoztak elő-
ször s itt lett volna az őshaza. Ezt — mint régész — nem
tudtam elfogadni, mert az őskőkor végén és az átmeneti
kőkorban ez a terület lakatlan volt, sőt az maradt az újkő-
korban is. Tehát nem lehetett itt az „őshaza”. Természete-
sen nem vagyok arra illetékes, hogy Hajdú Péter barátom
szófejtéseit bíráljam, de azt hiszem, a példa kitűnő arra,
hogy a hibátlan nyelvészeti megállapítások történeti ma-
gyarázata milyen téves következtetésekre csábíthat.
*
Gondolom, hogy ez az őstörténeti kalandozás egyúttal
példát is mutat arra, hogy a messze múltat kutatók a jelen-
ségeket milyen különböző módon ítélhetik meg. Ez azon-
ban nem jelenti a másik kutató lebecsülését, hanem múl-
tunk szeretetéből fakad s ha „embereknek, vagy angyalok-
nak nyelvén szólnék is, szeretet pedig nincsen énbennem,
olyanná lettem, mint a zengő érez, vagy a pengő czimba-
lom” (Pál, Kor. I:XIII:1).
26
AHUN MONDÁTÓL A FINNUGOR
ROKONSÁGIG
„Mivel az utóbbi évek állandó nyugalma következtében
magunk is nyugalmasan élünk, valahányszor különböző
rendű-rangú dolog került elénk, beszélgetés közben néha
kellemes vitákba keveredtünk, többször meg vitatkozás
közben kisebbfajta pörlekedések is felmerültek közöttünk,
mivelhogy a magyar nemzet legrégibb történetéről külön-
böző nézeteket vallunk, meg arról is, mely világrész szülte
a magyarokat, és hogy honnan özönlöttek erre a vidékre,
amelynek régen Pannónia volt a neve, most pedig éppen a
magyarokról Magyarország” — írja Thuróczy János 1488-
ban, a A magyarok krónikája című könyvében.
Népünk és nyelvünk eredetére nézve azelőtt is, és az
azóta eltelt mintegy fél évezred alatt is a legkülönbözőbb
elméletek, feltevések látták napvilágot.
Minden nép számára a legfontosabb kérdés: honnan
származik, honnan ered, s eredetét tekintve milyen viszony-
ban áll más népekkel. Áz utóbbi egy-két évszázadban, az
olyan tudományok, mint az összehasonlító nyelvészet és a
régészet kialakulásával, a történettudomány fejlődésével,
a genezis kérdéseire egyre inkább lehet tudományos igényű
választ adni.
A népeknek azonban a tudományok korát megelőzően is
szükségük volt arra, hogy eredetüket tisztázzák. A kérdés-
kör szorosan összefügg a nemzeti tudat-öntudat problema-
tikájával, a nép, illetve uralkodó rétegének ideológiájával.
képünk és nyelvünk eredetének kérdésére azonban csak
27
nagyon sok szempont figyelembevételével lehet válaszolni.
Először is el kell egymástól választanunk a népet és a
nyelvet, azaz külön kell beszélnünk a nép és a nyelv
eredetéről.
A nép és a nyelv egymást nem törvényszerűen fedő
fogalmak. Gondoljunk csak a bolgárokra! Ma is az él ben-
nünk, hogy a bolgár szláv nép, amely egy déli-szláv nyelvet
beszél. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a Volga —Káma
vidéken az i. sz. 6—13. század között virágzott a volgai
bolgárok birodalma, az ún. Magna Bulgária. Az ott élő
népesség törökségi volt, földműveléssel és állattenyésztés-
sel foglalkozott. A finnugor népek közül számosán, mint
a cseremiszek, a mordvinok, a votjákok, velük kapcsolat-
ba kerülve ismerkedtek meg a mezőgazdasági kultúrával.
A honfoglalás előtt a magyar nyelvbe került török jöve-
vényszavak nagy része is a bolgár-török nyelvből való.
E bolgár-törökök egy része a 7. század végén eljutott a mai
Bulgária területére, s az ott élő szlávokkal együtt államot
alapított, majd elszlávosodott. Nyelvüket feladták, nevü-
ket viszont az őket beolvasztó szlávok vették föl.
A magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik. Ilyen
formán rokoni kapcsolatban áll — egyebek között — a
finnel, az észttel, a cseremisszel, a lappal, a vogullal, az
osztjákkal és a különböző szamojéd nyelvekkel. A fölso-
rolt nyelvek genetikai kapcsolatait illetően a helyzet egy-
értelmű. Ugyanakkor rendkívül tarka a kép, ha a finnugor
nyelveket beszélő népek embertani hovatartozását vizsgál-
juk meg. Az uráli nyelveket beszélő népek a legkülönbö-
zőbb antropológiai típusokhoz tartoznak. Legközelebbi
nyelvrokonaink, a vogulok, és az osztjákok embertani
alkatára pl. a mérsékelt mongoloid jelleg jellemző, az
antropológia euro-szibirid vagy uráli típus névvel illeti.
Az embertani eltérések avval magyarázhatók, hogy a
különböző eredetű népek az egymással való érintkezés,
hosszantartó együttélés során keverednek egymással.
A kapcsolatoknak vannak kulturális, nyelvi és antropoló-
28
giai következményei. A nyelvi hatások többnyire jöve-
vényszavak átvételében nyilvánulnak meg, s bár ez a folya-
mat kétirányú, a hatás szinte sohasem megy v égbe mindkét
irányban azonos intenzitással. A bolgárokkal kapcsolatban
fentebb említett teljes nyelvcsere csak ritkán következik be.
Sokkal inkább megfigyelhető az antropológiai jegyek kicse-
rélődése. Az uráli, illetőleg a finnugor alapnyelv fölbom-
lása (i. e. 4., és 3. évezred) óta eltelt időszakban az uráli
nyelveket beszélő népek a legkülönfélébb népekkel kerül-
tek kapcsolatba, amely érintkezések során az antropológiai
jegyekben — feltehetőleg — többszörös változás ment
végbe.
A magyar történetírás kezdetén a nép és a nyelv erede-
tének kérdését nem választották szét A probléma való-
színűleg azért nem merült föl, mivel e két tényezőt azonos-
nak tartották. Ily módon első tulajdonképpeni történet-
íróink, a geszták és a krónikák szerzői, megelégedtek
azzal, hogy a magyar nép eredetét tisztázzák.
Történetíróink előtt kettős feladat állt Egyfelől igazol-
niuk kellett — a kor divatja és elvárása szerint — népünk
ősi (bibliai) származását, másfelől pedig a Kárpát-meden
cét elfoglaló magyarság jogát erre a területre, azaz a törté-
neti kontinuitást; Róna-Tas András kifejezésével élve
„jogigazoló ideológiát” kellett szolgáltatniuk (Magyar
Tudomány, 1980/5, 327).
A krónikák — a kérdést némileg leegyszerűsítve — két
forrásra nyúlnak vissza: egyfelől a honfoglalás korának,
valamint az azt megelőző időszaknak mondáira, másfelől
viszont a kereszténységgel megismert bibliai mondákra.
Az eredetmondák általában valamely család, nép vagy
etnikum folytonosságát rekonstruáljak meghatározott
erdekek szempontjából. Ugyanez figyelhető meg a magyar
eredetmondák, továbbá a krónikák elemzésekor is.
A magyarság történetének legkorábbi, magyar szerzők-
től származó leírásai a geszták és a krónikák. A fiatal ma-
gyar állam fönnállásának első évszázadában megindult a
29
magyar krónikairodalom. Az őskrónika, mely később
számos krónikásnak szolgáltatott alapot, kínált motívu-
mokat, a Gesta Gngarorum volt. Ez az őskrónika elveszett,
de Anonymus merített belőle, majd az ő nyomán a 13.
század végén Ké^ai Simon írta meg a maga krónikáját.
Kézai volt az, aki a magyarok eredetének mondáját a
hun-történettel ötvözte.
A hun-történet alapgondolata voltaképpen már Anony-
musnál is fölbukkan, nevezetesen Anonymus a hunokat
és a magyarokat, azaz a hungárusokat közös őstől származ-
tatja. Azon túlmenően azonban, hogy a 11 — 14. századból
származó krónikák, gesták a hun-magyar rokonság tényét
elfogadottnak tekintik, a kérdés korántsem egyértelmű.
Kézai Simon, Kun László udvari klerikusa és az ő nyomán
kialakult krónika-irodalom (pl. a Sambucus-kódex és vele
együtt az egész Budai Krónika-család) a bibliai Némrót-
Ménrótot tette meg a magyar nép ősapjává, aki a Terem-
tés Könyvének XI. fejezete szerint a babiloni tornyot kezd-
te építtetni, „és ugyancsak a bibliai elbeszélés szerint a
Noétól megátkozott Khámnak volt fia; eszerint a hun-
magyarok hamiták lettek volna” írja Horváth János.
A Képes Krónika-család kódexei szintén a Teremtés Köny-
véből indulnak ki, de ők nem a XI., hanem a X. fejezetet
veszik alapul. A különböző ókori népek eredetét Noé
három fiára, Sémre, Khámra és Jáfetra vezetik vissza, s
közülük a magyarok és a hunok Jáfet fia, Mágog-Magor
leszármazottai. Ez azt jelenti, hogy a magyarok és a hunok
nem hamiták, hanem jafetiták. A Képes Krónika nem tesz
említést Némrót-Ménrótról mint ősapáról.
Thtiróc^j ]ános a már említett művében a két kódex ide
vonatkozó részeit összeolvasztja, sőt kibővíti antik törté-
netírók adataival is: „Senki sem kételkedik afelől, hogy a
hunok, vagyis a magyarok szülőanyja Szkitia volt: a Szki-
tiából való kijövetel kezdetén is izzott bennük a híres harci
erény, és most, a mi korunkban is villog kardjuk az ellen-
ség feje felett ... A vandálok is a szkiták fajából valók.
30
Ezek a hunok, vagyis a magyarok után jöttek ki atyáik lak-
helyéről, és egy egész világrészt, Afrikát, meg az egyházat
sanyargatták (Most Afrikában élnek. A szerző.)
„Ezeken a népeken kívül Szkitia sok más népet nevelt keb-
lén és adott a világnak, legutóbb — állítólag — a törököket
... A törökök mind ruházatukban, mind fegyverzetükben
megtartották szkitiai hazájukból magukkal hozott régi
szokásaikat.” (Thuróczy 32, 33). Majd még egy idézet
A magyarok krónikája szerzőjétől: „A világnak bármely
sarkán eredtek és bárhonnan jöttek is a hunok, vagyis a
magyarok, dicsőségük híre-neve széles e világon elterjedt,
hála viselt dolgaik nagyszerűségének, s e hír mindenfelé
fennen hirdeti, hogy felvették a keresztény hitet, hogy de-
rékségük fényeskedik, erkölcseik ékes tisztességben virul-
nak, és hogy katonai kiválóságban és fegyveres vitézségben
a többi nemzeteket messze-messze felülmúlják... És ama
nagy Attila király sem vádolható semmiképp, hogy megta-
gadta származását, hiszen címzésében ott találjuk, hogy
a nagy Nimród unokájának vallotta magát” (i. m. 21).
Láthatjuk tehát, hogy a krónikák és a geszták miképpen
oldották meg a magyarok származtatását, alapot szolgál-
tatva majdani történeti és nyelvészeti kutatásoknak. Ugyan-
csak a krónikákban olvashatunk először a „kettős honfog-
lalásról”. A Képes Krónika szerzője részletesen foglalko-
zik a magyaroknak Pannóniába való első bejövetelével,
amely 373-ban történt. „... a világ hatodik korszakában
a Szittyaországban lakozó hunok megsokasodtak; egybe-
gyűltek, és maguk közül kapitányokat rendeltek... majd
elhatározták, hogy benyomulnak a nyugati tájékra. Ki-
választottak a száznyolc nemzetségből tízszer százezer
harcost, vagyis minden nemzetségből tízezret; a többi hunt
Szittyaországban hagyván vissza, hogy oltalmazzák ellen-
ségtől széküket és országukat. Bírát is választottak maguk
közül egyet, a Torda nembeli Kádár nevezetűt, hogy az
intézze a viszálykodók pereit... Akkor egy lélekkel, egy
akarattal mind a kapitányok kivonultak Szittyaországbóí,
31
benyomultak a besenyők, fehér kunok, majd a szuzdaliak,
ruténok és a fekete kunok földjére. Továbbhaladva, elju-
tottak egészen a Tiszáig; körülnéztek ezen a tájon, s egy
szívvel azt határozta az egész gyülekezet, hogy feleségeik-
kel, barmaikkal nem vonulnak tovább.” (Képes Krónika
72, 73.) (Ez a kettős honfoglalás azonban nem azonos
László Gyula professzor elméletével, mely szerint a 7. szá-
zad folyamán a Kárpát-medencébe került avarok voltakép-
pen avar-magyarok, azaz elmagyarosodott avarok lettek
volna.)
A népünkről szóló első történeti munkákban való talló-
zás érzékelteti, miként helyezték el a krónikák szerzői a
magyarokat a világ egyéb népei között. Hangsúlyozni kell
ismételten, hogy itt még a nyelv, mint a hovatartozás
meghatározásának eszköze, egyáltalán nem játszott szere-
pet. A nyelv csupán évszázadokkal később keltette föl a
tudósok érdeklődését.
*
Amiképp a történeti munkákban, éppúgy a nyelvészeti
jellegűekben is a nyelv s azon keresztül a nép ősiségét
kellett bizonyítani. Míg azonban a krónikairodalom a hon-
foglalást követően elég hamar kialakult, a nyelvi vizsgála-
tok sora, a nyelv eredetének kutatása a humanizmus koráig
váratott magára.
A humanizmus, a reneszánsz előmozdította nemzeti
ébredés sajátos, ám cseppet sem érthetetlen velejárója volt a
kialakuló nyelvtudománynak. A nemzeti nyelveket a héber-
hez mintafféle lingua primigeniához („elsőszülött nyelv”-
hez) hasonlították. A három klasszikus nyelv, a héber, a
görög és a latin sokáig különleges helyzetet foglalt el a
világ nyelvei között, de melléjük — netán vélt rokonsági
kapcsolat folytán, vagy akár bibliafordítás révén — több —
korábban alacsonyabbrendűnek tartott — nyelv is fölsora-
kozott. így történt ez többek között a német nyelv eseté-
32
ben is. Luther elismerte ugyan a három szent nyelv külön-
leges voltát, de kijelentette, hogy a német nyelv a biblia-
fordítás által szintén szent nyelvvé vált.
Az első magyar g ammatikusok jól ismerték az Európa-
szerte általános nyelvészeti törekvéseket — hogy ti. a
nyelveket a héberrel vetik össze. S mivel hamar kiderült,
hogy a magyar nyelv Európában társtalan, valamint néhány
szerkezeti hasonlóságot is találtak a héber és a magyar
között — a tárgyas igeragozás megléte, a birtokos személy-
ragoknak a személyes névmásból való eredete stb., — a
héber—magyar nyelvrokonság gondolata hosszú időre
meghatározó tényezővé vált. Geleji Katona István Magyar
Grammatikátska (1645), Komáromi Csipkés György
Hungária Illustrata (1655) című munkájában a magyart
keleti nyelvnek tekinti, mely csak a héberrel rokonítható.
Otrokocsi Fóris Ferenc Örigines Hungaricae (1682) c.
munkájában szintén a héber—magyar nyelvrokonságot fej-
tegeti, ül. bizonygatja. Főneveket, igéket, névmásokat,
viszonyragokat származtat a hébertől, minden következe-
tesség nélkül. Eljárását, mely iskolát teremtett, hadd szem-
léltesse az alábbi néhány példa:
ember abar hold — chalad
víz -i- ba^ag, va^a^ ~ va%.
Néhány példa a hasonló színvonalú történeti szófejtések
közül:
Attila = Acélos, Colchus = Kulcsos, Amazon = Amas^g
ssgny,
magyar = megjáró gur, magur
Annak ellenére, hogy nem mindenki fogadta el ezeket
az elméleteket, (mint pl. Szenczi Molnár Albert sem, aki
1610-es Nyelvtanában bevallja, nem tudja, milyen eredetű
a magyar nyelv, de biztos, hogy nem rokona a hébernek,
mint ahogy egyetlen európai nyelvnek sem), a kornak
más, a magyarság eredetével foglalkozó szerzőit nem gátol-
33
ta abban, hogy különböző fantasztikus magyarázatokat ne
alkossanak nyelvünk eredetéről.
Hamarosan azonban már az sem volt elég, hogy a nem-
zeti nyelveket a három szent nyelv valamelyikével hozzák
genetikai kapcsolatba, még ősibb származtatásra volt
szükség. Felmerültek olyan nézetek is, hogy egyes nyelvek
ősibbek a hébernél is. 1580-ból származik az az állítás, mi-
szerint a holland a Paradicsom nyelve. Ennek a nézetnek
politikai rugóit jól megérthetjük, ha végiggondoljuk,
hogy a holland világbirodalom kialakulása erre az időre
tehető. Európa-szerte születtek ehhez hasonló elméletek,
így a magyar nyelvvel kapcsolatosan is, igaz ugyan, hogy
nálunk némi fáziskéséssel.
Kalmár György, aki a magyar nyelvet jóformán az összes
keleti nyelvvel kapcsolatba hozza, végül is kijelenti, hogy
a magyar összehasonlíthatatlan, „incomparabile idióma”,
s mint ilyen, fölötte áll minden más nyelvnek. A Prodro-
mus idiomatis Scythico-Magorico-Chuna (seu Hunno-) —
Avarici — sive, Adparatus criticus ad linguam Hungari-
cam... (Pozsony, 1770) című munkájában héber, arab,
szír, kopt, örmény, perzsa, török szavak és nyelvtani ele-
mek összetévesztésével jutott a fenti következtetésre. Hoz
néhány finn—magyar egyeztetést is (pe, p'ó = fő). A ma-
gyar nyelv alaktani elemeit a keleti nyelvek egész sorában
összevissza megtalálható grammatikai elemekkel hasonlít-
gatja össze. Szerinte a határozott névelő a hébertől szárma-
zik, akárcsak a középfok jele is. A többesszám -k jelét már
az örménnyel veti össze. Ugyanakkor az -ás, -és főnévkép-
zők a perzsa és a török -r igenévképzővel azonosak.
Az -ály képzőt az arab hál, 'status’ szóval magyarázza stb.
Elődeihez és kortársaihoz hasonlóan Beregszászi
Pál is keleti nyelvekkel veti össze a magyart, pl. a Paral-
lelen inter linguam Persicam et Magyaricam ductum
(1794), Ueber die Achnlichkeit dér hungarischen Sprache
mit den morgenlandischen (1796) című munkákban. Vizsgá-
lódásai alapján kimondja, hogy a magyar nyelv ázsiai erede-
34
tű. Alaktani szerkezetére nézve igen hasonló az ún. sémi
nyelvekhez, közeli rokonságban pedig a törökkel van. Bár
a nyelvi hasonlóság helyett helytelenül nyelvrokonságról
beszél, eredményeit némi elismeréssel kell értékelnünk,
ugyanis sokat kimutat a magyar szókincs idegen elemei kö-
zül. így az altaji, az árja és a kaukázusi nyelvekkel mutat-
kozó azonosságokat is a szókészletben. A tatárral való
összehasonlításában valamennyi finnugor nyelvből, vala-
mint a szamojédból is szerepelnek adatok. A mintegy har-
minc szóegyeztetés közül — néhány kivételtől eltekintve —
a legtöbb ma is helytálló. Kimutatott jó tíz, korábban fel
nem fedezett szóegyeztetést. A név és a szavak esetében
rámutatott finnugor—indoeurópai egyezésekre is.
A nyelvtörténeti módszer első magyarországi alkalmazó-
ja, Rémi Miklós, Sajnovics és Gyarmathi hatására elfogadja
a finnugor rokonságot, de nem tud szabadulni a régi,
héber—magyar nyelvhasonlítási törekvések hatása alól sem.
Sajátos módon összekapcsolja a két teóriát. Szerinte az
egykori ősnyelvből származik a zsidó s leányai: a káld, a
szír és az arab. A magyar nyelv is egy ilyen származék-
nyelvből eredt, mégpedig a zsidó nyelv anyjának a test-
vérétől. Ugyanebből a törzsből fakadt a többi finnugor
nyelv, illetve nép is. A zsidó, káldi, szír és arabus nyelvek-
kel távolabbi rokonságban, a perzsával és a törökkel pedig
közelebbi viszonyban állunk. Révai kettő magyarázatára
emlékeztetnek a jóval későbbi sumér —magyar elméletek
közül azok, melyek szerint a magyar ugyan rokoni kapcso-
altban áll a finnugor nyelvekkel, de valamennyien a sumér-
ból származnak.
A magyar nyelvhasonlításban nem maradt puszta kor-
tünet az Otrokocsi Fóris teremtette műkedvelő, délibábos
„nyelvhasonlító iskola” sem. Amikor Sajnovics és Gyar-
matin már hitelt érdemlően s mind a külföldi, mind a
hazai tudósok számára alapvetően, elfogadhatóan igazolta
a magyar nyelv finnugor voltát, még mindig akadtak, akik
nyelvünket a világ első nyelveként fogták föl. Horvát
35
István, a pesti egyetem tanára, az Országos Széchényi
Könyvtár őrzője, 1825-ben megjelent Rajzolatok aMaffar
Nép Történetéből című munkájában kijelenti, hogy a világ
legősibb népe a magyar, s ettől származik minden más nép.
„Pözsög a Szentírás mindenféle régi magyar nevektől”,
pl. Mózes, Simon, Áron. Vagy Ádám, aki mint a neve is
mutatja, Ad-ám, ti. almát Évának. Vagy Babilon, ami nem
más, mint Bábolna, Karthágó pedig Kard-hágó. Ilion
tulajdonképpen Ilonka-vár, Stockholm nem más,mint
Istókhalma.
A magyar nyelv és nép ősisége, elsősége mellett teszi le
a voksot Táncsics Mihály is. Kijelenti, hogy nem veszi figye-
lembe az írott emlékeket . A magyarság alkotta meg a
nyelvet, fedezte fel a hangokat és ruházta föl azokat
jelentéssel. Például az a — a száj csücsörített formája távol-
ra mutat, mint az arra, abba, az szavakból látjuk. A b jelen-
tése pedig be, bele. Ilyenformán az első magyar szó az ab,
vagyis ű(zt az elemózsiát) b(e. a számba). Ezt a szót ma is
őrzi az zzAi.lt szalonna, zz^rak, bab, de a német Zl^endessen is.
Petőcz Mihál Régi magyar szavak című munkája is hem-
zseg az önkényesen magyarázott, félrecsavart szavaktól.
Ócsa pl. nem más, mint régi templom, s ebből a felismerés-
ből kiindulva egymást követik a dús fantáziáról árulkodó
szófejtések: Kal-o-csa = fő-ó-templom (a kai — fő, mint a
AaZ-ap, kal-tez. szavak is igazolják), a cfzz-csogás pedig nem
más, mint a templombéli tanítás, prédikáció. Petőcz azon-
ban nem éri be magyar szavak, helynevek elemzésével.
Körültekint a világban, s rájön, hogy a magyarok minde-
nütt megfordultak, amint ezt a helynevek bizonyítják:
Barcelona — Ár-csa-hona, azaz a tengerár és a sok temp-
lom városa; Hispánia pedig nem más, mint Kisbánság stb.
Századunk második évtizedében, 1916-ban és 1919-ben
jelent meg Markos Gyula irománya: Az Úr szava (vagyis
a paradicsomi kinyilatkoztatás nyelve) magyar volt. Szerinte
a Bibliában kb. 6000 magyar szó van. Az istenség hármas
neve a héberben: Rlohim, Jahve, Adonáj természetesen
36
magyar — E-lohim = Élő hím, vagy E/ő hím; Jahve — Jő
java; Adonáj < ata nao jó (azaz Nagyon jó Atya). De a görög
is őriz magyar szavakat, pl. a kogmos^ a magyar k£^mübőly
% demokrata pedig & tömeg akarata (szerinti)-bői származik,
mint ahogy a latin cornus, ’szarv’ a magyar r^«r«oÁ-ból és a
taurus, ’bika’ a j^wnzí-ból. Ez utóbbi esetekben csupán az
történt, hogy a latinok fordítva mondták ki a magyar sza-
vakat.
*
A magyar nyelvtudomány története során a tudományo-
san megalapozott finnugor rokonsági elméletnek s a tudo-
mánytalan rokonításoknak nem valami „békés egymás
mellett élése” figyelhető meg. A magyarság finnugor vol-
tára vonatkozó első megjegyzések már több évszázados
múltra tekintenek vissza, tehát egyáltalán nem a közel-
múlt eredményei. Igaz, szeretik úgy beállítani — kiváltkép-
pen a sumér—magyar rokonság hirdetői és művelői — ,
mintha a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való
rokonságát hirdető elmélet csupán néhány nyelvész agyszü-
leménye volna, s az is csupán a múlt század második felé-
től kezdve. Ezzel szemben a későbbi II. Pius pápa, Aeneas
Sylvius Piccolomini a 15. században egy veronai szerzetes
észrevételét örökítette meg két munkájában, miszerint a
magyar nyelv rokona a vogulnak és az osztjáknak. Mat-
hias de Miechow krakkói kanonok, a lengyel király házi-
orvosa a ’L'ractatus de duabus Sarmatiis című munkájában
határozottan kimondja, hogy a magyarok és a Jugriában
lakó népek nyelve azonos (azaz hasonló, rokon). Rerum
Moscovitarum Commentarrii című könyvében (1549) Sigis-
mundus Herberstein is említi a magyar —vogul —osztják
nyelvrokonságot. Az említett szerzők azonban még nem
támasztották alá e nyilatkozatokat, kijelentéseket nyelvi
bizonyítékokkal.
A finn —magyar rokonság eszméje a 17. század folyamán
merült föl. S^encgi Molnár Albert nyelvtana alapján a
37
magyart immár nyelvi elemzésnek is alávethetik. Martin
Vogel hamburgi orvos és polihisztor 1669-ben elkészült, de
kéziratban maradt munkájában (De lingua finnica Obser-
vationes) végre etimológiákkal, grammatikai megfigyelé-
sekkel igazolja állítását. Vogel észrevette, hogy a szóegyezé-
seken kívül grammatikai, nyelvtani hasonlóságra is
szükség van a nyelvrokonság kimondásához. Az összeha-
sonlító nyelvtudomány s benne a finnugor nyelvészet sokat
köszönhet Leibniznek. De originibus gentium című munkájá-
ban kijelenti, hogy a finn és a magyar nyelv rokonok. Ügy
véli, hogy a volgai népek nyelvei a finnel, a magyarral és a
lappal együtt egy közös ősnyelvcsaládnak részei, sőt meg-
sejti a szamojédokkal való rokonságot is. De tekintsünk el
a Sajnovics előtti külföldi szakirodalom áttekintésétől.
Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy hazánk
határain túl a magyar nyelv finnugor rokonsága a tudomá-
nyos közvéleményben elfogadott tény volt.
A finnugor összehasonlító nyelvészet határköve Sajno-
vics Demonstratiója, mely 1770-ben látott napvilágot.
Sajnovics János, a jezsuita pap hittudománnyal, mennyi-
ségtannal, főleg pedig csillagászattal foglalkozott. Csilla-
gászati eseménynek köszönhető Sajnovics nyelvészeti
munkája is. 1769. június 3-án a Vénusz bolygó a Nap előtt
vonult el, s e jelenséget megvizsgálandó, Norvégia és
Dánia akkori királya, VII. Keresztély a Norvégia legésza-
kibb csúcsán fölépített csillagvizsgálóba meghívta Max
Hellt. Hell hallott a finn—magyar—lapp rokonságról, s
ennek igazáról akart meggyőződni. Ezért vitte magával
Sajnovicsot, hogy az a lapp és a magyar nyelv összevetését
elvégezze. Sajnovics munkája eredményeként jelent meg a
Demonstratio Idióma Ungarorum et Dapponum idiem esse
című mű, melyben Sajnovics kijelenti: „a magyar és a
lapp nyelv azonegy lehet anélkül, hogy egymás beszédjét
megértenék.” Sajnovics megállapítása mind a mai napig
megőrizte időszerűségét. Sajnovics — nagyon helyesen —
azt állítja, hogy mindkét nyelv közös ősnyelvből szárma-
38
zott, s a nyelvek változása az oka a jelenlegi nagy különb-
ségnek.
Sajnovics nem csupán a szókészletből mutatott ki egye-
zéseket, hanem a nyelvtanból is. A 150 magyar—lapp
szóegyeztetés közül szép számmal idézhetek olyanok,
amelyek ma is megállják helyüket, pl. epe — sappe, kéz —
kit, mell — mielga, vér — varr, vaj — vyjj, él — jielle stb.
A nyelvtani egyezések közül helyesen látta meg a közép-
fok -b jelének rokonságát: nuora-b fiatalabb’ — idős-b, a
birtokos személyjelek közül az egyes szám 1. és 2., vala-
mint a többes szám 1. és 2. személyt jelölő alakok összefüg-
gését:
e. sz. 1. -m — -m
2. -d - -d
t. sz. 1. -mek — -nk
2. -dek — -tok
Sajnovics munkáját külföldön nagy érdeklődés kísérte, s
számos elismerésben volt része. Tagjai sorába választotta
a koppenhágai Tudományos Akadémia és a torndheimi
Tudós Társaság. A Demonstratióról neves külföldi
tudósok, köztük a német Schlözer (1771), a finn Portban
(1771) és a svéd szótáríró Öhrling (1772) emlékeztek meg.
Magyarországi fogadtatását a köztudat általában egyértel-
műen negatívnak ítéli meg. A közvélemény hangulatára
Kalmár György és Beregszászi Pál volt hatással, olyannyi-
ra, hogy a lapp kérdés az irodalomba is behatolt. Emlékez-
zünk csak Barcsai Ábrahám soraira:
„Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket,
Ki Kappóniából hurcolja nyelvünket/”
Néhány író viszont kapott ezen a új romantikus cseme-
gén. így születtek Dugonics András: Etelka, Etelka Karjel-
ben, Jolánka, Perecsényi Nagy László: Szpkadár című művei,
Molnár Jánosnak lapp szavakkal teletűzdelt hexameterei.
39
Már a 18. század utolsó éveiben napvilágot látott egy
vélemény a Demonstratióval kapcsolatban. Sándor István
a Sokféle ÜL kötetében (Győr, 1795, 127) az alábbiakat
állapította meg: „Sokan valamint a’ Magyar úgy iS
Német Protestánsok közül ... a’ Magyar nyelvnek a’
Láp, és a Fin nyelvvel való Sógorságát tsak azon okból
tellyességgel tagadják, mivel azt vélik, hogy ezt tsak
Sajnovits Jesuvita találta mondani.”
Éder Zoltán idevonatkozó kutatásai (Újabb szempontok
a „Demonstratio” hazai fogadtatásának kérdéséhez)
is alátámasztják Sándor István megállapítását. A finnugor
rokonságot elfogadók valóban katolikusok voltak:
Dugonics, Molnár János, maga Sándor István, Verseghy,
Révai. Gyarmathi Sámuel a kivételek közé tartozik.
Ö széles európai látóköre és Schlözer hatása révén függet-
leníteni tudta magát a vallási elfogultságtól. A Sajnovics
tanítását elutasítók tábora azonban kivétel nélkül protes-
táns volt, köztük Barcsay, Orczy, Bessenyei s a már több
ízben emlegetett Beregszászi Nagy Pál.
A kor legnagyobb tekintélye, Ferenc is elutasí-
totta a Demonstratio eredményét. Ortologus és neologus
című tanulmányának befejező részében így ír: ,,A’ mi
Nyelvünk anya, leány ’s ismert rokon nélkül, úgy áll a’
több Nyelvek között, mint a’ Phoenix az ég’ madarainak
számában; ... ’s mi ezt a’ Nyelvet szeretni tartozánk,
ha illy szép és a’ maga nemében eggyetlen nem volna is,
mert a’ miénk”. Később élete vége felé konkrétan is kitér
a magyr —lapp nyelvrokonításra. Ekkor már ismert Gyar-
mathi Sámuel Affinitás Linguae Hungaricae cum Linguis
Fennicae originis, grammatice demonstrata (Göttingen
1799) című munkája. ,,A’ üdére rém (azaz a magyar—lapp
nyelvrokonság — a szerző) még a’ nagy Révait, nyelvünk
leglelkesebb, legtudósabb Grammaticusát sem hagyá kisér-
tetek nélkül. Ellenben Beregszászi nem eggyes szók,
hanem az egész Nyelv’ alkotmányának összehasonlítása
által mutatá-meg, hogy a’ Magyar Nyelv a’ Szemitai
40
Nyelvek’ számába tartozik, hova a’ Fenn és Lapp nyelveket
nem számíthatni, és hogy igy az egész állítás nem egyéb
mint káprázolat... A’ ködös kérdésnek Philologiánkra
nézve kevés haszna, Hisztoriánkra éppen semmi nincs,
így nevezi magát a’ gyönyörüen-zengő Görög nyelv’
leányának a’fület-szaggató Német; mert a’Német-népnek
eggyik ága eggy ideig Görög-földön lakott, ’s ennek ott
áltvevé némelly szavait, némelly szóllásait, ’s a’ kettő a’
több szók’ szerencsés összeforrasztásában eggyüvé-talál-
kozott. De a’ Német-nép nem Görög-nép.”
*
Sajnovics mellett a finnugor összehasonlító nyelvtudo-
mány másik úttörője Gyarmatin Sámuel. 1795-ös göttingai
utazása előtt még kételkedés nélkül vallja, hogy a magyar
„Napkeleti Nyelv”, mely a héberhez, a káldi, szíriai, kopt,
szerecsen, arab nyelvhez hasonlít. 1795-ben azonban
Göttingába utazik, ahol megismerkedik Schlözerrel, aki
a finnugor nyelvrokonság ismert kutatója. Gyarmathi meg
akarta cáfolni Schlözer nézetét a magyar nyelv finnugor
voltáról, s vizsgálódásai közben észrevette, hogy a finnu-
gor nyelvek mennyi vonása közös a magyaréval. 1799-ben
megjelent művében nyelvtani egyezéseket olvashatunk
szinte valamennyi finnugor nyelvből, sőt idéz szamojéd
példákat is. Gyarmathi a nyelvrokonság kérdésében a
nyelvtani egyezéseknek tulajdonít döntő súlyt, emellett
azonban hoz etimológiai egyeztetéseket is, melyek egy
része mindmáig megállja a helyét.
A múlt század közepétől azután a magyar nyelv finn-
ugor voltát tudós körök — egy kivétellel — nem is vonják
kétségbe. Az egy kivételt az ún. „ugor — török háború”
jelenti, mely a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben
zajlott le. A vita témája a a magyarok eredete, illetve a
magyar nyelv finnugor vagy török—tatár rokonsága
volt. Korábban már utaltunk a magyar nyelv keleti szár-
41
mazására vonatkozó elméletekre. Az „ugor—török hábo-
rúban” a rokonítható nyelvek száma jelentősen csökkent:
a keleti nyelvek körét immár csupán az altaji, a török — tatár
nyelvcsalád képviselte. Jelentős változás ment végbe a
módszerek alkalmazásának tekintetében is. A vita az
erősödőben levő finnugor nyelvészet első komoly próba-
tétele volt, és az egész nemzet figyelemmel kísérte a két
tábor harcát. A hosszú esztendőkön át tartó vita folyását
a napilapok és a tudományos élet műhelyei is nyomon
követték. A közvélemény inkább a Vámbéry Ármin hir-
dette — és általa bizonyítottnak is vélt — török —magyar
rokonsággal rokonszenvezett, mintsem a „halzsíros atya-
fiakat” fölvonultató Budenzcel, Hunfalvyval. A nép és a
nyelv eredete azonban egyáltalán nem attól függ, hogy a
közvélemény szemében milyen elmélet tetszik rokonszen-
vesebbnek.
A sokszor kíméletlen hevességgel folytatott összetűzés
során a nyelvtudomány igazolta, hogy a magyar finnugor
nyelv. Kétségtelen, hogy a finnugor tábor érvanyagába
olyan egyeztetések is belekerültek, amelyeket ma már nem
fogadunk el. A korabeli nyelvészet színvonalához mérve a
teljesítményt, mindenképpen elismerést érdemelnek azok,
akik a múlt század utolsó harmadában tulajdonképpen
megteremtették a finnugor összehasonlító nyelvészetet.
A finnugor nyelvészetnek a tudományban aratott győzel-
me azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy győzött
volna a köztudatban is. Máig szinte állandóan napirenden
vannak egyéb rokonítási elméletek is, melyek közül a
sumer— magyar nyelvrokonságnak van talán a legnagyobb tá-
bora és irodalma. Közülük sokan elismerik a magyar nyelv
finnugor voltát, csupán a kört szélesítik a sumérral, sőt
az altaji nyelvekkel is. A csupán alkalmi szóegyeztetéseket
idézőket iskolázottabbnak látszó, az összehasonlító nyel-
vészet módszereit felszínesen fölhasználó nyelvészkedők
váltják föl.
Ha azonban elismerjük a magyar nyelv finnugor voltát,
42
akkor egy nehéznek tűnő feladattal kell megbirkózni.
Az uráli nyelvek ugyanis mintegy hatezer esztendővel
ezelőtt váltak ketté szamojéd és finnugor nyelvcsaládra.
Az utóbbi újabb ezer esztendő múltán kettévált: ugorra
(mely csoportban a magyarok ősei is ott voltak) és finn-
permire. A sumérok viszont az i. e. 4. évezred elején jelen-
tek meg, és az i. e. 2 — 1. évezred tájékán merült nyelvük
feledésbe. (Maga a nép már korábban beleolvadt az akkád
népességbe.) Ha a sumér volt az összes finnugor, illetve
uráli nép elődje, úgy vagy őket kell korábban megjelen-
tetni a Föld felszínén, vagy pedig a finnugorokat későbben.
A tudomány jelenlegi állása mellett egyikre sem nyílik
mód. Az urál—altaji —sumér nyelvrokonság feltételezé-
sekor először is tisztázni kellene az altaji nyelvek egymás-
hoz való viszonyát, majd ezek együttes kapcsolatát az
uráli nyelvekhez és mindezeket kellene összevetni a sumér-
ral. A történeti-összehasonlító nyelvészet azonban ilyen
„mutatványokra” nem vállalkozik.
A magyar és a sumér nyelv között sem a szókészletben,
sem a grammatikai eszköztárban nem mutathatók ki
egyezések. Csupán egy-két általános, tipológiai jegy akad-
hat fenn a nyelvhasonlítók — meglehetősen nagylyukú —
rostáján. Ilyen például, hogy mindkét nyelv ismeri a
magánhangzó-illeszkedést, illetve mindkét nyelv az ún.
agglutináló nyelvek közé sorolható — mindemellett e két
jelenségben is jelentős szerkezeti eltérésekkel. A magán-
hangzóharmónia a magyar nyelvben azt jelenti, hogy ősi
szavainkban vagy csupa magas, vagy csupa mély magán-
hangzó volt, a ragok, jelek, képzők két, esetleg három
alakváltozata közül a harmónia, illetve a magánhangzó-
illeszkedés szerinti járult a tőhöz: ház-fezw, kert-few,
asztal-ow, szék-ew, föld-őw stb. A sumérban ezzel szemben
egy kéttagú szón belül csak egy és ugyanazon magánhangzó
fordulhat elő: gaba mell’, ama ’anya’, uru 'közösség’,
numun ’mag’, eger ’hát’, itid ’hónap’ stb. A névszókhoz
járuló ragoknak nincsenek illeszkedő alakváltozataik.
43
Merőben különbözik egymástól a két nyelv az agglutiná-
ciót tekintve is. Lássunk egy példát:
é-Nin-ngir-su-ka-ka = é-nin-Ngirsu-(p)k-ak-a
azaz „Ngirsu isten templomában” (tulajdonképpen: ternp-
lom-isten-Ngirsu-nak a-nak a-ban). A különböző ragok
tehát a színtaktikai egység végén helyezkednek el, még-
pedig az egység tagjainak sorrendjével ellentétes el-
rendezésben. Nyilvánvaló, hogy ez a szerkesztési mód nem
hozható kapcsolatba a magyar agglutinációval. De még ha
az előbb említett két tipológiai jegy alapján össze lehetne
is a két nyelvet kapcsolni, sokat ez sem nyomna a latban,
mivel e csekély számú szerkezeti jegyet anyagi egyezések
sem a nyelvtani eszköztárban, sem pedig a szókészletben
nem egészítik ki.
*
Még mielőtt arra a kérdésre rátérnénk, minek is köszön-
hető, hogy a világnak számos nyelvét kapcsolatba hozzák
a magyarral, hadd tegyünk egy vargabetűt. Ugyanis nem
csupán a magyar nyelvnek (és népnek) akartak és akarnak
minden áron előkelő nyelvi (és faji) rokonságot szerezni,
hanem más nyelveknek is. Vessünk egy pillantást finn nyelv-
rokonainkra, illetve a nyelvükkel kapcsolatos külön-
féle délibábos elméletekre.
A két világháború között jelent meg Wettenhovi-Aspa
több olyan munkája, melyekben azt próbálja igazolni,
hogy a finnek az egyiptomi kultúra egyedüli folytatói,
valamint a világ kultúrája a finn—egyiptomi néptől, a
világ nyelvei pedig a finn — egyiptomi nyelvből származnak.
Először is bizonyítani kellett a finn — egyiptomi nyelv-
rokonságot:
finn: tóttá igaz egyiptomi: tott 2.2, igazság istene
44
tumma sötét thum a sötétség istene
harmaa kissa szürke macska harmachis szfinx
paraus a legjobb (dolog) parao pharao stb.
Ezek után már csak azt kell bizonyítani, hogy a finn—
egyiptomi nyelv valóban ősi, pontosabban a legősibb a
világon. Erre a célra az „anya” jelentésű szó látszott a
legalkalmasabbnak. A latin mater szót, mely megtalálható
az egész indoeurópai nyelvcsaládban, Wettenhovi-Aspa
összevetette a lapp Mader ak(ka) a Föld istennője, a
finn maatar (ua.) és az egyiptomi Maata(r) a Föld, az
Igazság istennője szavakkal, s ebből arra a következtetésre
jut, hogy a szó az összes többibe a finn—egyiptomi nyelv-
ből került. Arra a kérdésre, hogyan is jutottak az ősi finn—
egyiptomi szavak a többi nyelvbe, egyszerű a válasz: az
egykori finn — egyiptomiak vándorlásuk során átadták azo-
kat más népeknek, mint ahogy számos európai város-
nak, folyónak is ők adtak nevet. így kapta meg nevét
Messina a „mézszauna” szóból (finnül: mesisauna volna),
Velence, azaz Venezia „csónakhely” (finn: vene-sijd),
Marseille a meri-syiliö, „tengertartály” szóból származik,
mégpedig úgy, hogy a finn szóból elébb a latin Mare-sailia
keletkezett, s ebből már könnyen levezethető a mai Marse-
ille név. Nem követjük tovább e derék agy tornát,
csupán egy-két magyar vonatkozású szómagyarázatot
említek: Budapest neve két részből áll — Buda és Pest.
Ennek megfelelően a puhtaus „tisztaság” és a pesta,
„mosni” szavakból tevődik össze. De a Duna — finnül
Téonava — neve is finn eredetű, nevezetesen a finn Tuonen-
oven-aukko szókígyóra megy vissza, melynek jelentése: „az
Alvilág kapunyílása”.
Az egyiptomi származás gondolata továbbra is fönn-
maradt. (Mindemellett Finnországban a finnugor rokon-
sággal szemben távolról sincs akkora ellenérzés, mint
amilyen például nálunk volt.) A hetvenes évek elején
több könyvecske is napvilágot látott (a szerző, Helmi
45
Poukka saját kiadásában), melynek az egyiptomi és az
etruszk nyelv és kultúra, valamint a finn nyelv és kultúra
közötti szoros kapcsolatokat mutatják be. Az érdemes
szerző nem veti el a finn nyelv finnugor rokonságát sem,
hanem az egész finnugor, sőt uráli nyelvcsaládot összeköti
Egyiptommal meg az etruszkokkal.
*
Térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, minek köszönhető,
hogy nyelvünkben olyan sok más nyelvvel mutatható ki
szó-egybeesés. Rögtön hozzá kell tennünk, hogy nemcsak a
magyar nyelv sajátossága ez. Bármely két nyelvét vegyük is
a világnak, egész biztos, hogy — nem is hosszas keresgélés
után — jócskán találunk összecsengő szavakat. Némely
esetben még a jelentés is megegyezhet, vagy egy kis
jóindulattal összekapcsolható. Ilyen hasonlóság pl:.
ház - német Haus
eper - német Erdbeere
fogoly - német Vogel
ki - francia qui
év - román ev
nő - kínai nü stb.
A hangzásbeli egyezéseknek nagyon egyszerű oka van.
Ha a világ nyelveinek számát (kerekítve) 3000-nek vesszük
s minden nyelvben 100—100 000 szót tételezünk föl —
mely érték egyébként messze alatta marad a valóságosnak
(az Értelmező Szótár pl. mintegy 70 000 szót tartalmaz),
akkor a világon előforduló szavak száma 300 000 000.
A tőszavak s az egyszerű ragokkal, jelekkel, képzőkkel
ellátott szavak általában 2 — 7 hangot tartalmaznak. Nagy
általánosságban elmondható, hogy a világ nyelvei 30
hangot (h): 20 mássalhangzót (c) és 10 magánhangzót
(v) tartalmaznak. Természetesen e kerek számoktól
46
eltérőek is vannak, például némely kaukázusi nyelvek,
melyekben a fonémák száma 30-nál lényegesen nagyobb.
Ezek az eltérések az összképen azonban mit sem változ-
tatnak. A 2 — 7 hangot tartalmazó szavak típusainak összes
lehetséges számát kombinatorikával kapjuk meg. Egyet-
len feltételünk csupán az, hogy a szó legalább egy magán-
hangzót, vagy egy mássalhangzót tartalmazzon.
A (h) hangból álló szavak száma, ha (c) darab mással-
hangzót és (v) darab magánhangzót tartalmaznak:
h _ h! _ h!
c c!(h—c)l elv!
Például az öthangú, három mássalhangzót és két magán-
hangzót tartalmazó szavak típusainak száma a fenti
képlet alapján:
5! _ 1X2X3X4X5 _ 120
3! 2! (1 x2x3)x(l X2) 12^
Az egyes típusokon belüli szavak száma pedig — ha 1 az
összes magánhangzók, k pedig az összes mássalhangzók
száma — az lv X kc képletből kapható meg.
Feltevésünk szerint 1 = 10, k = 20, azaz a végső képlet
így alakul:
10v20c = 2c10v+c=2c10h = 23105 = 800 000.
A kéthangúak (ve, cv) matematikailag lehetséges
száma 400 szó; a háromhangúaké (eve, vev, vcc, ccv,
vvc, cw) már 18 000; a négyhangúaké 640 000; az öthan-
gúaké 21 000 000; a hathangúaké 664 000 000; a héthan-
gúaké pedig 19 680 000 000. Összesen tehát 20 365 658 400
a lehetséges szavak száma. Ez a mennyiség közel hetven-
szerese a világon előforduló, feltételezett háromszáz
milliós nagyságnak.
A matematikailag lehetséges szavak száma azonban
47
messze fölülmúlja azt a szómennyiséget, ami valóban meg-
található a nyelvekben. Ennek az az oka, hogy számos
olyan hangkombinációt is lehetségesnek tarthatunk mate-
matikailag, melyek a valóságban képtelenségek. így pl.
— a héthangú szavak típusain belül maradva — lehetetlen
nyelvileg a vccccc, ccccv és hasonló, egy magánhangzót
és öt mássalhagzót tartalmazó szótípus (az általuk mate-
matikailag képviselt szavak száma 192 000 000), de a
példákat nem is érdemes tovább sorolni. Egy korábbi
számításom végösszegét írom le csupán: a virtuálisan
létező, nyilvánvaló nyelvi lehetetlenségek közül 28 típus-
nak a matematikailag lehetséges szóértéke csaknem
13 000 000 000, azaz az összesen létező két—hét hangú
szavak háromötöde egy elsődleges rostálás után elvethető.
A maradék természetesen még mindig több, mint az a
háromszáz milliós mertoyiség, amellyel az eredeti feltétele-
zéskor számoltunk. A lehetséges szótípusok számát a fenti
módszerrel még tovább lehetne csökkenteni, de radikáli-
sabb csökkenést hoz az egyes nyelvcsaládok, nyelvek rész-
letes morfológiai, szószerkezeti, szótagszerkezeti vizsgála-
ta. Figyelembe kell vennünk olyan korlátozásokat is,
amelyek nem általánosak, hanem csupán egyes nyelvcsa-
ládokra, nyelvekre vonatkoznak.
A magyarban, mint általában a finnugor nyelvekben,
szóeleji helyzetben nincs mássalhangzó-torlódás, kivéve
hangutánzó, hangulatfestő szavakat, vagy egészen újkeletű
jövevényszavakat, mely utóbbiakat a nyelv még nem asszi-
milálta. Elegendő régi jövevényszavainkra utalnom: az át-
adó nyelvben két vagy esetleg több mássalhangzóval kezdő-
dő szavakat a magyar oly módon hasonlította, hogy eltűnt,
feloldódott a szókezdő mássalhangzó-csoport (pl. asztal,
i-skola, b-a-rá^da, k-i-lincs stb.). Ilyen jelenségre a finnből
is számtalan példát idézhetünk: tuoli, eredetije a Stul, szék,
kaappi, eredetije a Skap, szekrény stb. svéd szavak. Az
ilyen, a nyelv belső természetéből fakadó jellegzetességek
tovább csökkentik a 30 hang variálódási értékét.
48
A eve (pl. bab. láb) szerkezetű szavak lehetséges száma
20x10 x 20 = 4000. Ilyen típusú szó a magyarban mintegy
500 van. Ebből az derül ki, hogy a eve szerkezetű szavak
lehetséges eseteinek egynyolcad része értelmes szó. Ha
feltételezzük, hogy egy másik nyelvben hasonló esetben
hasonló az arány, akkor, mivel ún. független valószínűség-
ről van szó, a közös valószínűség aránya p X p’. Tehát a eve
szerkezetű szavak közül minden 64. megegyezik két nyelv-
ben. Három nyelv esetén, hasonló arányokat tételezve föl,
gyakorlatilag a valószínűség hányadosát, amit p-vel jelö-
lünk, köbre emeljük, így kapjuk meg az egybeeső szavak
számát.
Minél hosszabb egy szó, annál kisebb a valószínűsége
annak, hogy találunk vele egybecsengőt más nyelvből is.
Kisebbednek az értékek, mert a túl hosszú szavaknál az
összes lehetséges és a nyelvi valóságos alakok között
nagyobb az eltérés. Például a „bandukol”, „mendegél”
típusú szavak összes lehetséges száma több mint három
milliárd. Ugyanakkor a magyar nyelv e lehetséges esetek-
nek talán ha néhány milliomod részét használja ki.
Tehát törvényszerű, hogy két — egymástól genetikai-
lag független — nyelv szavai közt találhatók alakilag
hasonlók vagy teljesen azonosak. Az ilyen egybeesések
összevetésekor azonban keresni kell a rendszert, a szabály-
szerűséget, hogy meggyőződjünk arról, nem véletlen
azonosságról van-e csupán szó.
Ahhoz, hogy két vagy több nyelvet összehasonlító nyel-
vészeti vizsgálatnak vethessük alá, ismernünk kell e nyel-
veket. Az ismeret nem korlátozódhat a leíró szintre, azaz
a mai nyelvállapotra, hanem tudni kell e nyelvek történe-
tét, fejlődését is, tisztában kell lennünk a nyelvjárásokkal,
mert nem egyszer éppen a nyelvjárások segítségével derül
fény fontos nyelvi változásokra, vagy a nyelvjárás őrzött
meg olyan szavakat, nyelvtani elemeket, amelyek fontosak
az összehasonlító nyelvészet számára, de amelyek nincse-
nek meg az irodalmi nyelvben (vö. pl. a „mony”, tojás
49
szavunkat, mely a magyar köznyelvben nem, csak tájszó-
ként használatos, ugyanakkor szinte valamennyi uráli
nyelvben megvan, tehát az ősi szókincs szerves része).
Az összehasonlító nyelvészeti vizsgálódások során a nyelv
minden szintjét meg kell vallatni, nem lehet csupán a szó-
készleti hasonlóságokkal beérni.
A szókészleti vizsgálódások során a szabályos hangmeg
felelés elvének alkalmazása adhat csak megbízható ered-
ményt. Ez az elv azon alapszik, hogy az etimológiailag
azonos szavakban az egyik nyelv egy bizonyos hangjának
ugyanabban a fonetikai helyzetben a másik nyelvnek egy
bizonyos (azonos vagy más) hangja felel meg. Finn és ma-
gyar — etimológiailag azonos — szavakat összehasonlít-
va, azt tapasztaljuk, hogy a finn Á-nak a magyarban k, h
vagy hanghiány felel meg. A megfeleléseket azonban tud-
juk pontosítani azáltal, hogy megvizsgáljuk a k hangnak a
szóban elfoglalt helyét. Azt tapasztaljuk, hogv szóeleji
helyzetben a A-nak k vagy h felel meg, szóbelseji helyzet-
ben pedig hanghiány. Ezzel máris csökkentettük a finn k
magyar megfeleléseinek szórását. De a szóeleji kettős meg-
felelést tovább pontosíthatjuk, ha megfigyeljük, milyen
magánhangzó követi a k-t: magas (palatális) vagy mély
(veláris). A példák sokaságával igazolható, hogy a mély
magánhangzók előtti finn Á-nak a magyarban h a megfele-
lője, míg a magas magánhangzók előtt a A a magyarban is
megmarad. Lássunk ezekután néhány példát:
finn kala
kuule-
kuute-
(kuusi)
kdte- (kast)
kive-
keri
magyar hal
hall
hat (6)
kéz
kő (köve-)
kéreg
50
A szóbelseji helyzetben viszont a -k- eltűnik:
finnjoke- magyar (régi nyelvi) jó, folyó
(vő. Berettyó — berki jó, Sajó — sav jó, stb.)
finn ndke-, a. m. lát magyar né-z (ahol a -z igeképző) stb.
(A szóbelseji k eltűnésére egyébként a finn nyelven belül
is találni példát, vő. a már idézett nake-, lát ige rágós alakja-
it: náen látok, náet látsz, náemme látunk, ndette láttok, náin
láttam, nőit láttál stb.)
Az idézett példák áttekintésekor föltűnhetett, hogy a finn
kétszótagú szavaknak a magyarban egyszótagúak felelnek
meg. Éppen ezért sok esetben az azonos hangtani helyzet —
ami a szabályos hangmegfelelés előfeltétele, — csak közve-
tett módon áll fenn. Általános szabály, hogy az etimológia-
ilag azonos szavakban a finn két magánhangzó közötti -t-
nek a magyarban a felel meg, pl. káté------kéz, sata- —
száz, vete— víz stb. A magyarban leíró szempontból termé-
szetesen nem beszélhetünk két magánhangzó közötti hely-
zetről, mivel a szóvégi vokális a magyarban lekopott.
Szerencsés helyzetben vagyunk, mert a végmagánhangzók
lekopását eléggé pontosan tudjuk datálni: a Tihanyi Alapí-
tólevélben még megvoltak, vö.: feherti váru reá meneti hodu
utu reá.
Ezek a példák is megvilágítják a nyelvtörténeti adatok
ismeretének szükségességét. All. századi szövegemléknél
újabb keletű Halotti Bestéd vagy az Ómagjiar Mária-siralom
nyelve is sok tekintetben eltér a mai nyelvi állapottól.
Megtalálhatók bennük azóta eltűnt szavak (pl. isa, bizony),
s nem egy ragunk is más alakban, megváltozott formában
él manapság. Két szót emelek ki illusztrálás céljából: vog/-
muk, vagyunk, isemtiküt, ősünket. Az uráli nyelvekre jel-
lemző, hogy az igei személyragok és a birtokos személyje-
lek a személyes névmások töveiből alakultak ki. Az uráli
nyelvek névmástövei közös eredetűek. Az egyesszámra az
alábbi tövek rekonstruálhatók: *mV- (1. személy), *tV-
51
(2.), *j1Z- (3.). A többesszámú alakokat egy -k többesjel
hozzáadásával képezték. (A ha magánhangzót jelzi, mivel
nem dönthető el egyértelműen a magánhangzó milyensége.)
Az említett két példa mai hangalakja alapján nehezen tud-
nánk kapcsolatba hozni akár a rekonstruált akár
pedig a finn ~mme (vö. olemme vagyunk, isdmme apánk)
végződéssel. A rokon nyelvek adatai alapján logikai úton
ugyan a magyarra is -mVk ragot, ill. jelet következtetnénk
ki az ómagyar korra, de ez esetben nincs szükség a következ-
tetésre, mert a fennmaradt írásos emlékek megőrizték a mai
rag ősét.
Természetesen a fenti kritériumok összevethető szavak
nélkül mit sem érnek. Nem mindegy azonban, milyen sza-
vakat hasonlítunk össze. Nagy biztonsággal kezelhetjük
az ún. alaps^őkincshe^ tartozó szavakat, mert ezek minden
nyelvben egyaránt megtalálhatók. A teljesség igénye nélkül
felsorolom ennek az alapszókincsnek néhány csoportját:
névmások, egyszerű számok, testrészek, alapvető rokon-
ságnevek, természeti tárgyak, és jelenségek, állat- és nö-
vénynevek, elemi cselekvést, jelenséget kifejező igék.
Sokszor fölmerül a kérdés, nyelvünk szókészletének hány
százalékát alkotják a finnugor szavak. A kérdés annál is
inkább jogos, mivel rengeteg nem finnugor szó, jövevény-
szó is beépült szókincsünkbe. Finnugor eredetű szavaink,
alapszavaink száma kb. 1000, ami annál is inkább jelenté-
keny, mivel ezeket az alapszavakat gazdag és finnugor
elemekből épült képzőrendszerrel látjuk el, úgyhogy a
magyar nyelv szerkezeti jegyei és szókészlete révén is finn-
ugor.
A nyelvrokonoktól való elválás óta a magyarba került
idegen szavak viszonylag nagy száma ellenére a finnugor
eredetű szókincs megterheltsége a köznyelvben, de első-
sorban az irodalmi nyelvben igen nagy. Petőfinél, Arany-
nál, Adynál átlagosan elérik a 90 %-ot, nem egyszer meg is
haladják. A finnugor eredetű és belső keletkezésű szavak
aránya a mai köznyelvben sem süllyed 75 % alá. Ezt az
52
arányt érdemes összevetni más európai nyelvek adataival.
Az albán nyelv szókészletének 8 %-a eredeti szó, a többi
átvétel. A francia nyelvben, melynek rokonsága a latinnal
mindenki számára nyilvánvaló, egy 5000 címszavas etimo-
lógiai szótár tanúsága szerint csak 2000 a latin eredetű szó,
s ezen belül az ősi indoeurópai szavak száma lényegesen
kisebb.
Nyelvstatisztikai számítások szerint egy nyelv 1000 esz-
tendő alatt szókincsének mintegy 14—16 %-át veszíti el.
Két nyelv viszonylatában ez azt jelenti, hogy a két nyelv
közös szókészletének 1000 év múltán csupán háromnegyed
része marad fenn. A mai magyarok elődei mintegy három
és félezer esztendővel ezelőtt váltak el legközelebbi nyelv-
rokonaiktól, a mai vogulok és osztjákok elődeitől. Az előbb
néhány nyelvtani és szókészleti példán illusztráltuk a nyelv-
ben bekövetkezett változásokat. Az a legritkább esetben,
vagy talán soha nem fordul elő, hogy két nyelvben ugyana-
zok a változások mennek végbe, azaz a közös kiindulópont
mellett a két nyelv különböző fejlődési fázisai is megegyez-
nének. Sokkal inkább beszélhetünk divergens, széttartó
fejlődésről, melynek következménye, hogy a közös alapról
(az ún. alapnyelvből) kifejlődő nyelvek évezredek alatt
egymástól egyre inkább eltávolodnak. A rokon nyelvek
összevetésekor tehát nem a teljesen egybecsengő szavakat
kell keresnünk, mivel ilyenek a fentiek értelmében (és a való-
ságban) nem léteznek.
Kijelenthetjük, hogy minél jobban hasonlít egymásra
két szó, annál nagyobb a valószínűsége, hogy egymáshoz
semmi közük sincs. Hadd illusztráljam ezt is egy példával.
A magyar „kéz” szó a finnben kast (kate-). A zárójelbe
tett alak a ragozás során használatos tő. Az alanyesetben
álló alak hangzás tekintetében közelebb államagyar „kéz”-
hez. Nyelvtörténetileg mégis a kiite- a „kéz” megfelelője.
A balti-finn nyelvekben két változás következett be, ame-
lyek során először a szóvégi -e i-vé változott, majd az -i
előtt álló /-bői J (= sz) lett. A ragozás során viszont visz-
53
szaáll az eredeti állapot, mivel a szótő immár nem abszolút
szóvégen helyezkedik el, hanem követi a rag. A két ma-
gánhangzó közötti finn -t— magyar megfelelésre pedig
a korábbiakban több példát is idéztünk.
*
A magyar nyelv közelebbi rokonságát nem csupán az
uráli nyelvcsaládon kívül kutatják nyelvészettel foglalkozó
műkedvelők, hanem azon belül is. Érdemes néhány mon-
dat erejéig kitérni azokra az írásokra, amelyek a „palóc”
nép és név eredetével foglalkoznak. A Palócföld című fo-
lyóiratban a hatvanas évek végén olvshattunk érdekes vitát
e kérdésről, mely egy évtizeddel később ugyanott tovább
folytatódott.
Dr. Be/it^ky János A palóc nép és a palóc népnév eredeté-
ről című cikkében (Palócföld 1968/3) a palócokat a szamo-
jéd népekkel hozza összefüggésbe, azt állítva, hogy a paló-
cok szamojéd eredetűek. Egy évvel később — Bartha
László elutasító hozzászólására válaszolva — kifejti:
„a palócok csak egy kisebb töredék lehettek és voltak a
magukat ’kevert’-eknek nevező hunok, azaz a hun biro-
dalmak soknyelvű népei és néptöredékei sorában_______és
kerültek később, más hun népekkel együtt, a Kárpát-me-
dencébe is”. Ezt a „kevert” állapotot őrzi pl. a Zagyva
folyó neve. „A környező települések lakossága gúnynév-
ként — 'hebegő, habók, zavaros’ — használta a palóc
elnevezést az eredetileg ugyanúgy hun-avarkori településű
szamojéd eredetű társaira” (Palócföld 1969/3, 72). A ma-
gyar nyelv számos olyan szót, méltóságnevet tartalmaz
Belitzky szerint, amelyek közvetlenül vagy közvetve sza-
mojéd eredetűek, pl. maga a „palóc” elnevezés is, amely a
jurák-szamojéd (nyenyec) palotás^ szóból származik.
Belitzky — egyébként tárgyilagos hangnemű — írása
azonban néptörténetileg és nyelvészetileg meglehetősen
zavaros. Idézett cikke 74. lapján ezt írja: „Ha van egy palo-
54
ias^ szamojéd szó, és vannak Palotás helyneveink, akkor a
kapcsolatok összes lehetőségeit, párhuzamait figyelembe
kell vennünk.” 1977-ben pedig már részletesen is kifejti,
hogy őrződhetett meg ez a szamojéd eredetű név a magyar-
ban, s egyáltalán, milyen egyéb, a nyelvtudomány által
eleddig elhanyagolt finnugor nyelvi-népi örökséggel szá-
molhatunk (vö. Palócföld 1977/6). Megismétli a „palóc”
név és a szamojéd palotás^ összefüggését. „A nyenyec-sza-
mojéd palóc és az ezzel azonos palotás'^... a következőket
jelenti: — 1. összekavar, összebonyolit; összekuszál, össze-
kever; megzavar, összevegyít. — 2. belegabalyít, befon. —
3. idegen nyelveket utánoz, de úgy hogy nem mond semmi
értelmes dolgot. — 4. gagyog, hebeg, makog, dadog. —
5. hanyag, terjengős.” Elképzelése szerint a Rima völgyé-
ben (mely folyónevet egyébként szintén szamojéd eredetű-
nek tartja, utalva a földrajzi névkutatás szakirodalmában
elterjedt álláspontra, miszerint a -ma végű folyónevek sza-
mojéd eredetűek) szamojéd töredékek éltek, akik a bolon-
dóci várnépet bolondóciaknak, azaz palócoknak nevezték el.
Bizonyítékként hozza föl a palócfű (Lolium temulentum)
nevű növényt, melynek szédítő, elmét megzavaró, meg-
bolondító hatást tulajdonítanak, s ez „teljesen megfelel
az említett szamojéd szó jelentésbeli tartalmának”.
Az egész elmélet alapköve a szamojéd palóc — magyar
palóc, illetve szamojéd palotás^ — magyar Palotás szavak
hangzásbeli hasonlósága, sőt azonossága. Korábban láthat-
tuk, hogy az egybecsengő szavakkal rendkívül körültekin-
tően kell bánnunk, s a mostani szópárokkal sincs ez más-
ként. Belitzky módszerére ugyanis a nagyvonalúság és a
túlzott fantáziagazdagság a jellemző. A „király” szót sem
szláv eredetűnek tartja, hanem a japán farai „hűbéres”
(vazallus) szóból származtatja. Ez történetileg és nyelvé-
szetileg egyaránt elképzelhetetlen. A feudális társadalom-
ra jellemző közigazgatási kategóriáink jelentős részben
szláv eredetűek (vö.: ispán a. m. csupán, nádor, udvar;
megye a. m. mezsgye', s ugyanígy király stb. is).
55
Ami a szamojéd palóc, palotás^ szavak és a „palóc, palo-
tás” kapcsolatát illeti, legjobb esetben is csupán jövevény-
szavakról beszélhetünk. Amennyiben ugyanis föltennénk,
hogy e szavak az ősi szókészlethez tartoznak, akkor e sza-
vaknak a magyarbanf-féí kellene kezdődniük. A szabályos
hangmegfelelés törvénye értelmében ugyanis a finnugor
eredetű, az alapnyelvben (s a legtöbb rokon nyelvben)
/>-vel kezdődő szavak a magyarban /-fel kezdődnek (finn
páá — fő, fej; finn pun — fa; finn pata — fazék stb.). A ju-
rák-szamojédban valóban megvan a palóc és a palotás^ szó,
ám mindkettő főnévi igenév. Ugyanakkoraz sincs kizárva,
hogy a palotás^ (a fonológikus átírás szerint palotás) össze-
függ a polotás „fecsegni, hetet-havat összehordani” jelentésű
szóval is, ami pedig a jurák-szamojédban orosz jövevény-
szó. Az ilyen hangalaki egybeeséseknek (nyelv) történeti
szempontból semmi súlyuk nincs. Belitzky János az általa
fölhozottakat maga is hipotézisnek és nem történeti igaz-
ságnak tartja, s mindössze a palóc-kérdés megoldásához
kívánt hozzájárulni.
Nyelvészeti ismereteink szerint a szamojédok elődei
mintegy hatezer esztendeje váltak ki az akkori, az ún. uráli
alapnyelvet beszélő közösségből, s az uráliakat alkotó má-
sik ág, a finnugor, akkor még nem differenciálódott, azaz
nem különültek el pl. a magyarok elődeit is magukban
foglaló ugorok sem. (Az ugor csoport leválása az immár
finnugorra mérséklődött alapnyelvből a szamojéd kirajzás
után több, mint ezer évvel következett be.) Magyarok
és szamojédok között tehát nem volt kapcsolat, erre nem
utalnak nyelvi tényezők sem, leszámítva természetesen az
olyan grammatikai és szókészleti rokonságot, amely még
a közös uráli alapnyelv korszakából származik.
*
Amikor fölmerül a magyar — finnugor rokonság, több-
nyire csupán többé-kevésbé hihető és magyarázható nyel-
56
vészeti egyezéseket értenek rajta. Ez a kép azonban meg-
lehetősen hiányos. Nemcsak a nyelv őrizte meg az ősi
finnugor múltat, hanem fölidézhető a pogány magyarok
hiedelemvilágában, az e köré fonódó népköltészetben is.
Mit tudunk a finnugor, illetve az uráli népek hiedelem-
világáról ? Bár az egyes népek a hiedelemvilág egyes konk-
rét megnyilvánulási formáit illetően különböznek egymás-
tól, megállapíthatjuk, hogy fő jellegét tekintve az uráli
népek hiedelemvilága egységes; még akkor is, ha a hosszú
ideje kereszténységben élő magyarságot és a finneket is
figyelembe vesszük.
E hiedelemvilágra egyfelől az állatősök kultusza, a
totemizmus, másfelől — s az előbbivel összefüggésben —
a természettel való rendkívül szoros, többnyire alárendelt
kapcsolat jellemző. „Szabályozása” a sámán feladata volt.
A szellemekkel, természetfölötti lényekkel benépesített
világban az állatokat rendkívüli tulajdonságokkal ruházták
föl. Az ember sok tekintetben függött az állatvilágtól.
Gondoljunk csak arra, mekkora szerepe van az állatoknak
a táplálék biztosításában, a ruházat előállításában. Az őser-
dei, tajgai állatok ugyanakkor veszélyt is jelentenek az em-
berre. Ez a függő viszony eredményezi, hogy a primitív
ember az állatot sorsintéző hatalommá, felsőbb lénnyé, mi
több: ősévé magasztosítja.
Az ember, pontosabban egy-egy nemzetség, törzs ős-
állata az ún. totemállat. Ilyen totemállattal a magyar hiede-
lemvilágban is találkozunk, nevezetesen a turullal, mely
galambászhéja lehetett. Hogy hogyan válhatott egy madár
vagy bármely más állat egy nemzetség ősévé, arra több
népnél olvashatunk eredetmondákat. A burját mongolok-
nál például a jó szellemek küldte saskeselyűtől egy bur-
ját asszonynak fia született, s ez a csodaszülött lett az első
sámán.
A magyar népi hiedelemvilágban megőrződő régi
monda szerint a magyarok, pontosabban az Árpádok
ősanyja — Anonymus szerint Emese, Ügyek vezér fele-
57
sége — férjétől teherbe esett. Ebben az állapotban álmot
látott: úgy vélte, turulmadár képében isteni látomás köze-
lítette meg, s reá szállva, teherbe ejtette.
Nyugat-szibériai nyelvrokonainknál a medve nem egyszer
magával ragad asszonyokat, akikkel házaséletet él. A medve
a tajgaövezet legnagyobb állata, felépítése erősen hasonlít
az emberi test felépítéséhez. Mindezen tulajdonságai hozzá-
járultak ahhoz, hogy szent állattá váljék. Nyelvrokonaink
hiedelemvilágában számos totemállattal találkozunk, közü-
lük azonban csupán a medve körül alakult ki olyan kulti-
kus ceremónia, amellyel érdemes megismerkednünk.
(Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy nem csupán a
finnugor, s általában az uráli népek körében örvend a
medve ilyen nagyfokú tiszteletnek, hanem szinte vala-
mennyi észak-eurázsiai népnél. így tehát nem csupán a
nyelvészet oldaláról merül föl az uráli népek szibériai kap-
csolatainak kérdése, hanem a hiedelemvilág, továbbá az
anyagi kultúra felől is.)
A medvét többnyire égi eredetű lénynek tartják, ő a
Felső Ég Atyjának gyermeke, fia vagy lánya. Isteni szár-
mazása révén rendelkezik számos emberi és emberfeletti
tulajdonsággal. A medve mindent lát és hall, a medve
bosszút áll az őt ért sérelmekért, a medve segít a sámánnak,
meggyógyítja a betegeket. A medvére esküszik az, akit
valamely tett elkövetésével vádolnak.
Hadd álljon itt egy vogul Medveín-bűvölés Képes Géza
fordításában:
Éles fejszém
épp most veszett el.
Nem te loptad el?
így válaszals%:
„Nem én loptam el!"
Hát hogyha nem vallód meg:
medveinat perzselek.
58
Amint e% a medvein
itt megysugorodik.
ke^ed, lábad is, im,
így meggsugorodik:
akkor megtalálom
fejs^e-lopó emberem.
Add vissza a fejszém,
meglásd, jobb les% neked —
akkor medveinat
nem perzselek !
A totemállatokat, így a medvét is számos tilalom, azaz
.tabu övezi. Kezdődik ez avval, hogy a medvét nem nevezik
nevén, mert a medve — nevét meghallva — feldühödik és
adandó alkalommal bosszút áll. Ez a tilalom megtalálható
a tételes vallásokban is. „Istennek nevét szádra hiába ne
vegyed”. A totemállatot ezért mindenféle körülírásokkal
illetik. A szamojédok például földkunyhó fekete szoknyás bun-
dás öregjének, a vogulok és az osztjákok, ahol a legfejlettebb
a medvekultusz, erdei öregnek, állatöregnek stb. nevezik.
De még a medve testrészeit sem nevezik nevükön. A
medve szeme csillag, szíve a nap-nem-látta, a medvevadásza-
ton részt vett kutya a farkas állat, az üst, melyben a medve
húsát főzik, az akasztós, a merítő kanál a szarka stb. (Csupán
mellékesen emlékeztetek arra, hogy a medve elnevezése
a magyarban is valószínűleg tabu-okokból idegen szó,
mégpedig szláv jövevényszó. Az orosz medvegy szintén
körülírás: a. m. mézevő. Itt is hasonló jelenséggel állunk
szemben, mint az említett rokon nyelvekben. A szamojéd
nyelvekben is találkozunk más nyelvből kölcsönzött,
„medve” jelentésű szóval.)
A medvét a fent említett fenntartások ellenére is elejtik.
A medvevadászat, s az ehhez kapcsolódó ceremónia
népenként változó. A medve elejtését általában többnapos
medveünnep követi, melynek során különböző primitív szín-
játékokat mutatnak be. A medveünnep fejlődése során
59
először a halász-vadász termékenységet áhító, mágikus
évszaki rítusok csoportja alakult ki, a medvével mint a fő
feltámadó állattal, majd később, a korai nemzetség tote-
misztikus felbomlásának korában, a kiengesztelő és elhá-
rító rítus. Ez utóbbi célja a medveölés lemosása (vízzel,
hóval), azért hogy az ünnepen jó lelkiismerettel lehessen
részt venni; a bűnt másra, netán a fegyvert kovácsoló
oroszokra hárítják, vagy a madarakra, mert megették a
medve húsát. A medveünnep mára szinte teljesen elvesz-
tette kultikus jellegét, mulatsággá változott. Eredetileg
azonban mind a totemisztikus táncok, mind a medve húsá-
nak rituális megevése fontos szerepet játszott: az ember
hasonlóvá akart válni a medvéhez, testének elfogyasztása
által új erőt akart kapni. Lehetőleg a táncokban is utánoz-
ták a medve mozgását.
A medvekultusznál azonban magyar szempontból sok-
kal érdekesebb és időszerűbb a sámánizmus. Népmeséink
táltosa, megannyi regösének, továbbá néhány gyermekdal-
ban és mondókában fönnmaradt, ma már érthetetlennek
tűnő kép (pl. a Gólya, gólya, gilice című gyermekdal utolsó
sorai: „magyar gyerek gyógyítja /síppal, dobbal, nádi-
hegedűvel”) néprajzi és nyelvészeti kutatások bizonysága
alapján az ősi magyar hiedelemvilág emlékeit őrzi, és szoros
kapcsolatban áll a sámánizmussal.
Maga a sámán szó mandzsu-tunguz eredetű, s szerte
a világon elterjedt. Jelentése „tudó, tudós”. A pogány
magyar hiedelemvilágban szintén ismeretes a tudós elneve-
zés, de emellett használatos a táltos, a látó, a mondó, a felelő,
idéző is. Népmeséink egyik rétegének kedvelt főhőse
a táltos, a maga táltos lovával és az égig érő világfával.
A sámán, illetve táltos fogalma szinte valamennyi uráli nép
körében ismert, sőt elterjedt egész Észak-Eurázsiában is.
Mi volt a táltos feladata ? Az ember, aki úgy érezte, ki
van szolgáltatva a természet erőinek, valamiféle kapcsola-
tot kívánt teremteni ezekkel az erőkkel, illetve a természeti
jelenségek, megmagyarázhatatlannak, megváltoztathatat-
60
lannak tetsző folyamatok (betegség, halál) mögött rejtőző
szellemekkel. Meg akarta nyerni e szellemvilág jóindulatát,
ki akarta engesztelni, el akarta fordítani haragját. Mindez
egy kiválasztott személyen keresztül, az ő közvetítésével
következett be, s ez a kiválasztott személy a sámán volt.
A sámán hivatása felsőbb rendelés, a sámán erre a hiva-
tásra születik. Ennek már a születéskor olyan látható külső
jegyei vannak, mint a foggal születés, a burokban születés,
hat ujj a kézen vagy a lábon stb. A leendő táltos vagy
sámán már gyermekkorában a többi gyerektől eltérően
viselkedik, magányos, visszahúzódó, beteges, látomások
gyötrik, napokra elbarangol. A jelöltet szellemek látogat-
ják meg, akik magukkal ragadják. Ha a kiszemelt, kivá-
lasztott jelölt vagy annak szülei ellenkeznének, a szellemek
súlyosan megbüntetik a jelöltet, nyomorékká teszik vagy
elpusztítják.
A sámán kiválasztódásának természetesen nagyon is
konkrét és jól magyarázható okai vannak. Megtudjuk ezt
egy szamojéd sámán életrajzi elbeszéléséből: „már születé-
sem előtt sámánná tett engem a himlő; amikor az anyám
ötödik hónapban volt várandós, akkor álmában a himlő-
nek lett a felesége”. Az ilyen betegség nem múlt el nyom-
talanul a magzat fölött.
A sámán tudományát kaphatja az ég istenétől, és akkor
mindentudó varázsló lesz, ha pedig alárendelt szellemtől
kapja, tevékenységi köre is körülhatároltabb. Ha például
az erdő szellemétől kapja tudományát, abban az esetben
vadászattal kapcsolatos dolgokban tud segíteni.
A kiválasztott jelölt serdülőkorban a szellemek birto-
kába kerül. Ez abban nyilvánul meg, hogy huzamosabb
ideig, rendszerint három napig alszik. „Ez idő alatt a tálto-
sok feldarabolják. Ennek az élettelen testben is tükröződik
a nyoma: az eszméletlenül fekvőt vér borítja be. A szét-
darabolt testet a táltosok ismét összerakják; a jelölt újra-
éled, immár tudománnyal” — írja a régi magyar hiedelem-
világ s az eurázsiai sámánizmus kitűnő ismerője, Diószegi
61
Vilmos. A földarabolás célja a fölösleges csont (pl. a
hatodik ujj) megkeresése. Minél több fölösleges csontot
találnak a jelöltben, annál nagyobb lesz a tudománya.
A szétdarabolásnak emellett más szerepe is lehet. Rend-
szerint ekkor dől el, mely szellemek a sámán segítő, és
melyek ártó szándékú ellenségei. A földaraboláskor
ugyanis a világfán, — vagy ahogyan a szakirodalomban
nevezik: „sámánegyetemen” — tanyázó szellemek meg-
kóstolják a testet. Amelyik szellem hozzáfért, az segítője
lesz a leendő sámánnak, amelyik nem jutott hozzá, ellen-
ségévé válik.
A szibériai sámánokat rendszerint három kategóriába
sorolják. A leghatalmasabb sámánok a szellemekkel érint-
keznek, csodatevő erejük van, mágikus varázslók; meg-
különböztető sámánöltözékük, dobjuk és botjuk van,
melyek a sámáni szertartás során sokféle szerephez jutnak.
Valamivel kevesebb tudománnyal rendelkeznek a híres
gyógyító és jósló sámánok, az ő tudományukból ritkán futja
csodatevésekre; ők védik az embereket a gonosz szellemek
ellen; csak dobjuk van. Végül következnek a legalsó sámá-
nok, akiknek se sámánruhájuk, se dobjuk nincsen; felada-
tuk az elhunytakkal való érintkezés meg a temetési szer-
tartásokon való részvétel; a szamojédoknál és más népek-
nél például gyógyítással és álommagyarázással foglalkoz-
nak.
A sámánok osztályozásakor ismét fölbukkan a dob,
mellyel a magyar gyermekdalban is találkoztunk. A dob a
sámán fontos kelléke. A sámándob a sámán táltos lova;
az északi népeknél „csodarénszarvasa”, mellyel a sámán
varázslása, illetőleg rejtezése, révülése során a szellemek
világába utazik. A magyar mesekincsben a táltos lóval
találkozunk A dob azonban nem csupán — úgymond —
hátas állat, utazási eszköz, hanem alkalmas természetfölötti
lények megidézésére, jö\ endő események jóslására, betegek
gyógyítására is.
A sámán öltözéke a h< «zzátartozó dobbal együtt pontos
62
képe a nemzetség világfelfogásának, származásának.
A sámánt álarc a nemzetség totemállatának jellegzetes je-
gyeit viseli magán (pl. madártollak, szarvak, medveprém
stb.), a sámándob hártyáján pedig a világkép látható. A világ-
kép általában három részből áll: az alvilágból, a középső
vagy emberi világból és a felső világból. A három világot
köti össze a világfa, melynek ágai között találhatjuk az égi-
testeket. A sámán, a magyar táltos ezen a világfán kúszik
a felső, szellemi világba. A sámán révülésekor ezt az utat
többnyire a sátortartó rúdra való felmászással teszi meg.
A sámán, ha a felső világ szellemeivel akar kapcsolatot
teremteni, azért, hogy a nemzetsége feje fölül valami nagy
veszedelmet elhárítson, vagy súlyos beteget meggyógyít-
son, a szertartás során elrejtezik, révületbe, azaz eksztázisba
esik, majd — magyarán szólva — elájul. Ilyenkor lelke
elhagyja testét, a szellemek világába száll, hogy kitudakolja
a szellemek akaratát. Visszatértekor a sámán felébred, s
elmondja a szellemek üzenetét. Más elképzelések szerint
a sámán segítő szelleme száll a sámán testébe, s szól a
sámán szájával.
Kai Donner finn nyelvész így számol be a szamojéd
sámáni ceremóniákról, melyeknek gyűjtőútjai során több
ízben is szemtanúja volt: „Az ünnepélyes szertartás mindig
este, a sötétség beálltával veszi kezdetét s rendszerint egész
éjjel tart. Azzal kezdődik, hogy a sámán magához szólítja
segédeit, akik legtöbbször tanítványai; ezek előkerítik a
dobját s azt a tűz fölött lassan átmelegítik, hogy a bőr jól
megfeszüljön. A Ket-folyó melletti telepen a sámán egy-
általán nem készül a ceremóniára, de máshol előbb meg-
eszik néhány légyölő galócagombát, hogy könnyebben
önkívületbe essék. Ezek a gombák erős mérget tartalmaz-
nak és saját tapasztalatomból mondhatom, hogy igen
részegítő hatásúak. A szamojédok ezzel pótolják az alko-
holt. A sámánnak, amikor igéz, teljesen egészségesnek kell
lennie, mert ha beteg, nincsen hatalma a szellemek fölött.
Valami véletlen rosszullét éppúgy véget vethet az egész
63
gyűlésnek, mint akár egy kutya vagy asszony jelenléte,
vagy valami egyéb tisztátalan lény vagy dolog közelsége.
Mikor az egész ceremónia kezdődik, a jurtában kioltják a
tüzet. A sámán elhelyezkedik a háttérben, szemben az ajtó-
val; külön rénszarvasbőrre ül s a nézők köréje telepednek.
Mindenki várakozó csendbe merül. A sámán, még állva,
a tűz előtt fölveszi a dobját, aztán leül; dobja fölé hajol és
hangos ásítással jelzi, hogy most álomba merül, vagyis el
fogja hagyni a földi világot. Sapkáját fel-felemelgeti, s ha
eleget ásított, kis időre él is alszik. Amint ébredezik, mintha
kicserélték volna, mozdulatai öntudatlanoknak látszanak;
kábult félálomban hever, nem ügyel a környezetére és
megváltozik a hangja. Eleinte halkan dobol, dünnyög
valami melódiát, szöveg nélkül, olyan szavakat ejt, miket
a hallgatóság nem ért. Suttog, hogy az a dobban vissz-
hangozzék, fütyül, ásít és nyög. Mindez úgy hangzik,
mintha a dobon lelkek suhannának át s az ember mindenütt
hallani véli a visszhangjukat. így hívja magához a sámán
összes segítő szellemét, lelkeket, állatokat a levegőből és az
alvilágból. A dobolás mindig hangosabb és ritmikusabb
lesz, a sámán énekelni kezd. Mikor néhány strófát énekelt,
vár, mialatt a jelenlevők énekét ismétlik. Ezt a kórusos
visszhangot segédje vezeti. Az ének és a dobszó egyre
erősebbé, szenvedélyesebbé válik; a jelenlevők izgalma,
feszültsége növekszik, nem is annyira a sámán szavai miatt,
mint inkább azért, mert lelkileg maguk is részt vesznek az
aktusban. A sámán igéző énekeiben leírja vándorlásait
a szellemek tanyájához; elmondja az út gyötrelmeit, a ve-
szélyeket, melyek magányos pusztákon, égő erdőkben,
viharzó tengereken, viaskodásra kényszerítő ellenségek
között, csel és árulás, mérgezett vizek formájában környé-
kezik; betegségdémonokkal kell megküzdenie; számuk
végtelen. Mikor mindezt az ezerféle veszedelmet diadallal
túléli, végre eljut a szellemhez, akit meg akart látogatni.
Ekkor az ének és a dobolás egyszerre elhallgat s néhány
pillanatig dermedt csend ül a jurtára. De egyszerre fül-
64
siketítő hangzavar támad, erősebb, mint előzőleg. A sámán
olyan lesz, mint egy őrült; teste görcsösen vonaglik, szemei
kidüllednek, hangját borzalmas hallani. Nem énekel többé,
látható erőlködéssel présel ki magából minden szót.
A szellemmel beszél, alkudozik vele, kér és fenyeget,
megijed és enged neki. Amint az ügyben megegyezésre
jutnak, megbeszélik a kívánt áldozat mikéntjét és nagy-
ságát. Ha emberéletről van szó, a sámán kezeskedik, hogy
a szellem megkapja az áldozatot, a saját életével kezeskedik
érte. De mielőtt az alvilág szellemeivel tárgyalna, be kell
bizonyítania, hogy a maga részéről minden rontás ellen
vértezve van és a halállal is képes szembeszállni. A leg-
borzalmasabb táncok alatt sorra átveszi a jelenlevők késeit,
összevagdalja mellét és vállait. Mély sebeket metsz magán,
de mindet úgy, hogy ne vérezzen erősen.
A szellemmel folytatott tárgyalás után visszatérés követ-
kezik a messzi másvilágról, amely éppúgy leíratik, s a hall-
gatók képzeletben éppúgy kísérik, mint odamenetkor.
Lárma, dobolás és ének lassan halkul, amint a sámán egyre
közeledik otthonához, vad tánca is folytonosan csendese-
dik. Amint ismét visszatért a kunyhóba, minden elcsende-
sül. Aztán a sámán megismétli, miben állapodtak meg a
lélekkel, s milyennek kell lennie a bemutatandó áldozatnak.
Ezzel elérte a célt, a sámán dolga be van fejezve, s ember-
társaihoz fordulhat. Elküldi saját segítő szellemeit, sorra
veszi a jelenlevőket és mindegyik elé odadobja kanalát,
úgy, hogy belső oldalával fölfelé essen eléjük. Ennek meg-
történtével kijelentései megerősítést nyertek és megkezdő-
dik a befejező tánc, aminek az a célja, hogy a saját lelkét
visszaigézze testébe. Különös ugrálás közben leveti öltö-
zékét, ún. megszabaduló éneket mond, jelvényeit a rén-
szarvasbőrre rakja. Ezután megtisztul: az izzó parázs, az
égő fahasábok fölött megfüstöli magát. Amikor lelke kezd
visszatérni és teste újra alkalmas földi feladataira, néhány
merőkanál vizet iszik, végső imát mond és összeesik.
A szertartásnak ezzel vége, lelke visszatért, a sámán fél-
65
álomba merül. Az álom órákig is eltarthat... Hozzáteszem
még, hogy idegennek, főleg hitetlen oroszoknak jelenlété-
ben a sámán mindenféle hókusz-pókuszt csinál, amit sem ő,
sem a beavatottak nem vesznek komolyan.”
A magyar népköltészetben a sámáni szertartásra olyan
kifejezések utalnak, mint a regösénekek haj regü rejtem s
ehhez hasonlatos refrénjei, valamint a síppal-dobbal való
gyógyítás. A haj regü, vagy a regö rejtem sokáig rejtély volt
a szakemberek előtt is, mígnem kiderült, hogy a regölés,
regölregü szavak összefüggnek a révül, rejtezik, részeg szavak-
kal, azaz a haj, regö rejtem jelentése kb. haj, révüléssel révülök.
lehetett. Ebben a mondásban a haj szócskának is mágikus
erőt tulajdonítanak. A karácsony táján énekelt regösének
elsődleges célja valamilyen emberi erőt fölülmúló cselek-
mény végrehajtása volt, mint teszem föl bőség-, termény-
varázslás stb. Ehhez csatlakozott a párosító szerepkör.
A sámáni szertartás rituális szövegei között a gyógyító,
rossz szellemet elűző mondókák viszonylagos önállósággal
rendelkeztek, s az egyéb szakrális textusok közül kitűntek
hétköznapi gyakorlatiasságukkal. Ezáltal lehetővé vált,
hogy a sámáni szertartás szövegösszefüggésből kiszakadja-
nak, s bárki által elmondhatóvá váljanak. A varázserőt ez
esetekben ugyanis a szavak tartalmazzák, így hatásosságuk-
hoz a sámán rendkívüli képességére nem volt szükség.
A különböző (pogány) ráolvasások, varázsigék rokonság-
ban állanak tehát a sámánok által előadott, énekelt varázs-
igékkel. A kétféle varázsige között elsődlegesen abban volt
különbség, hogy a sámán élet-halál kérdésében, a közössé-
get fenyegető veszély, a közösséget ért csapás elhárítása,
illetve megszüntetése érdekében folyamodott a szertartás-
hoz, s annak keretében adta elő áldozati imáját, énekelte el
varázsigéjét.
Ilyen varázsigékkel viszonylag szép számban találkozunk
a magyar népköltészetben is. Idézzük itt föl a költői érté-
kekben oly gazdag szelestei ráolvasást, mely a lófekély elleni
analógiás elvű gyógyító eljárás egyik ritka emléke. Felsö-
66
szelestei Gos^tonyi János győri püspök, aki a ráolvasást
1516—1518 között lejegyezte, latinul „contra thargy
equorum” néven határozza meg a szöveget, azaz ló-tárg
lótályog, lófekély) ellen védekeztek vele.
Erdőn jár vala lebeke tárg)
Béka vala ekéje
Kígyó vala ostora
Szánt vala követ
Vet vala kevecset
Parancsolok én teneked, hogy miképpen a kő
nem gyökerezhetik
és nem levelezhetik
Azonképpen te itt
ne gyökerezhessél
és öröködhessél!
A varázsigék, ráolvasások, imák, áldozati imák között
jelentős szemléletbeli különbségek vannak, bár felépítésü-
ket tekintve közel azonosak. Valamennyinek kiinduló-
pontja lehet a sző varázserejébe vetett hit. Ha például a finnek
csodálatos Kalevaláját olvassuk, egy helyen dalnokver-
senyre akadunk, melynek során Vejnemöjnen a gonosz
lappot énekével a mocsárba süllyeszti. A szónak, az ének-
nek ez a varázsereje jelenik meg a sámáni szertartásokban,
amikor a sámán szava segítségével megidézi a felső világ
szellemeit.
A szertartások során áldozatot is mutatnak be. Ez a jelen-
ség már későbbi fejlemény. Az áldozat segítségével meg
akarják nyerni maguknak a szellemek jóindulatát, tehát
amíg a varázsigék esetében a szó erejével szinte kikény-
szerítik a szellemek segítségét, támogatását, addig az áldo-
zattal már mintegy fizetséget is fölajánlanak nekik szolgá-
lataikért. Az áldozati imák viszont többnyire az elesett,
tehetetlen ember alázatos könyörgései.
A ráolvasások, varázsigék, imák a pogány kor hiedelem-
67
világának szerves részét alkotják. Tehát nincs is az életnek
olyan eseménye, jelensége, melyhez ne kapcsolódnának.
Legtöbbjük betegség ellen való, de szerelemgyújtásra épp-
úgy ráolvasást alkalmaztak, mint szerelmes szívek elhide-
gítésére. Ráolvasásokat mondogattak, ha valakit a kígyó
csípett meg, ha viszketegségben szenvedett, ha nem akart
elállni a vérzése, ha valakinek a foga fájt, ha valakire rájött
a sírógörcs, ha valakit megrontottak és így tovább.
A ráolvasások hatékonyságát fokozta, ha többször egymás
után elismételték őket. Nagy szerepe volt ilyenkor a mági-
kus erejű számoknak, a hármasnak, a negyvennek és mások-
nak. E mondókák sokszor csak az esetben érték el céljukat,
ha aki mondta, mondjuk háromszor kiköpött, vagy há-
romszor ráfújt a sebre.
A ránk maradt ráolvasások zömében érdekes ellent-
mondással találkoztunk. Tudjuk, hogy a ráolvasások,
varázsigék a pogány hiedelemvilág körébe tartoznak.
Ugyanakkor azonban számtalan olyan varázserejű szöveg
ismeretes, melyben pogány és keresztény motívumok keve-
rednek egymással. Idézzünk föl egyet-egyet elébb a magyar
népköltészetből, majd a balti-finn nyelvrokonaink folklór-
jából.
A magyar szöveget Erdélyi Zsuzsa csodálatos gazdag-
ságú kötetéből, a Hegyet hágék, lőtöt lépék című, archaikus
népi imádságokat tartalmazó gyűjteményéből idézem:
IPfkiás püspök elment szántani,
Bika erejével,
Gyík üstökével,
Kígyó ostorával,
Addig szántotta a földet,
Hogy a% oszlott, bomlott,
Ügy osztódjon, bomlódjon, a te torokfájásod is.
Ezt a ráolvasást is, mint megannyi másikat, háromszor
kellett elmondani. Szövege nagyfokú hasonlóságot mutat
68
a szelestei ráolvasással: béka és ekéje, kígyó és ostora, de míg
a szelesteiben maga a rontás, az elűzendő nyavalya említő-
dik a szöveg első sorában, addig a Somogy megyei
Mernyéről származó szövegben a torokfájósok védőszent-
jét, Ezékiás püspököt látjuk szántani.
Valószínűleg ilyen ráolvasásként mondták el a 11. szá-
zadi pogány magyarok a keresztény imádságokat visszafelé,
hogy erejüket megtörjék, sőt visszafordítsák, ahogyan azt
Balassa és Ortutay írja (Magyar Néprajz, 651).
A Szolnok megyei Tiszaigaron jegyezték föl az alábbi
ráolvasást, mely a férget volt hivatott kiűzni a tehénből:
Neked mondom s^ent Ivány !
Csató Imre teheníbe,
a S^ekfübe, piros tarka,
Kilenc pondró van.
Nem kilenc, hanem nyolc,
nem nyolc, hanem hét,
nem hét, hanem hat,
nem hat, hanem öt,
nem öt, hanem négy,
nem négy, hanem három,
nem három, hanem kettő,
nem kettő, hanem egy,
nem egy, hanem semmi.
Hujj ki, belőle, hujj ki l
Vepsze ráolvasás harapásra (Pusztay János fordítása):
Felkeltem keresetet vetve,
áldás oltalmában meg is mosakodtam,
ajtóról-ajtóra,
kapuról-kapura jártam,
^sengefüvü rétre,
tágas menőre mentem.
69
Zsengefüvü réten,
tágas mezőn
vas tőig áll,
vastölgön fekete macska.
Fekete macskának rézkörme, vasfoga.
Váskörmével karmolja,
vasfogával tépdesi
a rontást és a harapást.
Tudom egt a görcsöt,
felfalom a ^ahálót,
harapom a harapást,
megesnem az evőt
mindörökké ebből a te szolgádból.
A ráolvasásokban, a varázsigékben a ritmust az ismétlé-
sek, a párhuzamok, az ún. gondolatritmus elemei biztosítják.
A népköltészetnek, de az irodalomnak is nagyon régi for-
mai eleme ez, melynek példáit a Bibliától kezdve sok hely-
ről idézhetnénk. A gondolatritmusnak jellemző sajátos-
sága, hogy az ismétlő sor az eredeti közlést — többnyire —
nem szószerint, hanem csupán egy-egy szavát visszhan-
gozza, vagy pedig tartalmi szinonimaként következik az
első sorra. A gondolatritmus kiváltképpen jellemző az
obi-ugorok, azaz a vogulok és az osztjákok népköltésze-
tére, valamint a finnek nemzeti eposzára, a Kalevalára.
A ráolvasások, varázsigék mind a magyar, mind a többi
finnugor nép népköltészetében, ill. hiedelemvilágában
szervesen kapcsolódnak a sámáni kultúrához, mely nyelv-
rokonaink többjénél még a közelmúltban is valóság volt.
A magyar kultúrából ez a jelenség már korán visszaszorult,
csupán töredékei maradtak fönt, értékes emlékéül egy rég
letűnt világnak.
*
A hiedelemvilág egyik sajátos képzete, a medvekultusz
kapcsán fölmerültek szibériai, sőt távolabbi (észak-ame-
70
rikai) kapcsolatok is. Szibéria az elmúlt néhány tízezer
esztendő alatt anyagi és szellemi kultúrák olvasztótégelye
volt. Ezekről az évezredekről, pontosabban az akkor és ott
lezajlott folyamatokról, „kulturális forradalmakról”, nyelvi
változásokról nagyon keveset tudunk. írásos emlékeink
természetesen nincsenek, de elég csekély a régészetileg
értékelhető, néphez köthető lelőhelyek száma is, a nyelvi
hovatartozás megállapításáról nem is beszélve.
Véleményem szerint — s ez nem szakmai elfogultságból
fakad, — a legtöbbet a kézzelfogható dolgokkal egyáltalán
nem foglalkozó nyelvészet nyújthatja a régmúlt állapotok
felidézésére. A mai uráli nyelvek közös őse, az ún. uráli
alapnyelv mintegy hatezer évvel ezelőtt bomlott föl. Azt
már csak föltételezhetjük, hogy milyen hosszú volt az ún,
uráli kor. Kezdetét az alapnyelv fölbomlását megelőző
háromezer esztendőre teszik. Nyilvánvaló, hogy az uráli
alapnyelv (mint ahogy minden más alapnyelv is) az egyete-
mes nyelvfejlődésnek csupán egy állomása, semmiképpen
sem kiindulópontja. Mindez azonban oly távoli időkbe visz
bennünket, melyekről csupán általánosságokat mondha-
tunk; nyelvészeti összehasonlítások, univerzális nyelvfej-
lődési tendenciák figyelembevételével hipotéziseket állít-
hatunk föl. A sok bizonytalansági tényező ellenére is bizo-
nyosnak látszik azonban, hogy az ún. uráli alapnyelv a leg-
különbözőbb szibériai nyelvekkel (illetőleg a ma beszélt
szibériai, köztük paleoszibériai — jukagir, csukcs-kamcsat-
kai, eszkimó-aleut, gilják, két —, altaji s esetleg más
nyelvek előzményével) állt szorosabb-lazább kapcsolatban.
Egyértelműen erre utalnak a nyelv legkonzervatívabb
rétegének, az alaktannak anyagi és szerkezeti egyezései.
Mindezek a tények azonban olyan távlatokat nyitnak mind
a nyelvészet, mind a néprajz, a régészet, a mitológia kutatói
számára, melynek puszta felvázolása is meghaladná a jelen
írás kereteit.
71
A NÉPRAJZTUDOMÁNY
ÉS A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET
Első pillanatban meglepőnek látszik, hogy a néprajz,
mely elsősorban a jelennel és a közelmúlttal foglalkozik,
a magyar őstörténettel kapcsolatban is tudjon valami ér-
demlegeset mondani. A csaknem egy évszázadra vissza-
tekintő intenzív és tudatos néprajzi kutatás azt bizonyítja,
hogy tud és sokszor olyan kérdéseket világít meg, melyeket
sajátos eszközeivel könnyebben meg tud tenni, mint más
tudományágak. Különösen igaz ez a megállapítás az utóbbi
évtizedekben, amikor a néprajzi kutatás történeti irányba
kiteljesedve a középkorig eljutott és a korábbi régészeti
emlékek értelmezésében is helyet kér a maga számára.
A magyar néprajztudomány korai korszakától kezdve
nagy figyelemmel kísérte a magyar őstörténet kérdéseit.
Elég, ha ezzel kapcsolatban Jankó Jánost (1868—1902),
a Néprajzi Múzeum egykori igazgatóját említem, aki a
magyar halászat eredetéről szóló összehasonlító munkáját
ezekkel a szavakkal zárta: „Nemzedékek szorgalmas mun-
kája, népek barátságos együttműködése és a tudomány
minden szakának buzgó közremunkálkodása kell annak a
feladatnak megoldásához, melyet a magyar őstörténet fel-
építésének nevezünk. Ha e könyvnek sikerült e munkához
csak egy porszemmel is hozzájárulnia: célját elérte”.
A könyv megjelenése óta több mint nyolc évtized telt el,
de a néprajz és az őstörténet kapcsolatát ma sem lehetne
jobban megfogalmazni.
Felvetődhet az a kérdés, hogy azok a tudományszakok,
72
melyek a magyar őstörténettel behatóan foglalkoznak,
vajon igénylik-e a néprajztudomány segítségét? Meg kell
állapítanom, hogy a történettudomány, a régészet, a nyelv-
tudomány, mindig számot tartott a néprajz közreműködé-
sére és ez az igény az utóbbi évtizedekben még csak fokozó-
dott. Érdemes ezzel kapcsolatban néhány megnyilatkozást
idézni, Fásuló Gyula, a magyar régészet, a népvándorlás és
a magyar őstörténet meghatározó kutatója a néprajznak
erről a szerepéről már négy évtizeddel ezelőtt ezt írta:
„Sokféle útja-módja van ennek, de kétségtelen az, hogy
igazán biztos alapon akkor áll, ha a többi rokontudomá-
nyokkal s főként a régészettel együtt merült el az elmúlt
ezer évek mélyébe. Egyedül nem képes megoldani fel-
adatát és csak sötétben tapogatóznak a néprajz segedelme
nélkül”. Dienes István szerint „... aligha lehet vitás, hogy
egy korszak megközelítéséhez a néprajzi, régészeti, törté-
neti és egyéb ismeretek összessége szükséges”. Erdélyi
István úgy véli: „Mindenekelőtt arra volna szükség, hogy
a magyar néprajz kutatói kidolgozzák a nomadizmus
tipológiáját, alkalmazva egyúttal a honfoglaló magyar-
ságra. Számomra nem kérdéses az, hogy a néprajz milyen
segítséget tud nyújtani a honfoglaló magyarság életmódjá-
nak kutatásában. Segítsége igen jelentős és feltétlenül
szükséges.” Fodor István azt mondja, hogy „Az elméleti
kérdések jobb kimunkálásában látom a néprajz egyik leg-
fontosabb feladatát a magyar őstörténet terén”. Bálint
Csanád meg egyenesen azt hiányolja, ”.. - hogy ma az
őstörténet vagy a honfoglaláskor kérdéseit néprajzi szem-
pontból igen kevés kutató boncolgatja, kiknek — ráadásul
— fő kutatási területéhez mindez pusztán érintőleg
kapcsolódik. Égetően szükséges, hogy olyan néprajzosaink
is legyenek, akik egész munkásságukat a szóban forgó
témának szentelik”. A csak találomra kiragadott régészeti
megnyilatkozások egyöntetűen vallják, hogy a néprajznak
van kutatni valója a magyar őstörténet általános és speciális
kérdéseiben.
73
Molnár Erik a magyar őstörténetet három korszakra
bontva, ezt elemezve írja: „A nyelvtudomány, a régészet és
az összehasonlító néprajz mindhárom korszak társadalmi
viszonyainak megrajzolásánál szerepet játszik. De az első
korszaknál a nyelvtudomány, a másodiknál a régészet,
a harmadiknál pedig az összehasonlító néprajz szerepe az
alapvető. A harmadik korszak végére, a 9. századra vonat-
kozólag, azután már történeti adatokkal is rendelkezünk”.
Syabó István néprajzi párhuzamokra támaszkodva rajzolta
meg a „nomadizmus” fokozatait és ezt vetítette a magyar-
ság levédiai—etelközi életformájára. Györffy György a nép-
rajz őstörténeti kutatásának módszerét is körvonalazza,
mikor megállapítja, hogy „.. .a néprajz olyan módon
segíthet legtöbbet, ha napjaink hagyományos eljárásait és
rítusait vizsgálva, szinte fordított kronológiával, lépésről
lépésre hatol vissza a múltba, és a legarchaikusabb vonáso-
kat a szomszéd és rokon népek hagyományainak ismereté-
ben szólaltatja meg... ”
Báré ff Géya az őstörténetkutatásban az etimológiák (szó-
fejtések) jelentőségét hangsúlyozva állapítja meg: „Sokszor
azonban a jelentések is megváltoznak, de akkor egyrészt
a változások mögött rejlő lélektani folyamat szabályszerű,
másrészt a változás oka művelődéstörténeti, néprajzi,
lélektani vagy egyéb tények ismeretében magyaráz-
ható .. . ”. Papp Eásffó, az etimológiai kutatások kitűnő
szakértője írja: „A szókinccsel foglalkozó kutatók azonban
általában tekintettel szoktak lenni más tudományok meg-
állapításaira, és különösen a néprajz és a nyelvtudomány
között mindig szoros volt a kapcsolat”. Pais Deyső
A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből (Bp. 1975) című
gyűjteményes munkájában a felvetett kérdések megoldásá-
ban a nyelvtörténet mellett, elsősorban a néprajz eredmé-
nyeit használta fel.
Újabban a természettudományos-régészeti kutatás is hoz-
zájárul a magyarság ősműveltéségének kutatásához. így
legutóbb Mátolesi János archeozoológus (régészeti állattan
74
kutató) nemrég megjelent kiváló könyvében sokszor for-
dul néprajzi párhuzamokhoz. A Közép-Volga és a Káma
környéke őskorának vadászatáról szólva írja: „Ki tudná
ma már felsorolni az ötletes csapdák sokféleségét, hiszen
az ember a legkülönfélébb gödröket, vermeket, gerendá-
kat, hurkokat használta erre a célra. Néprajzi példákból
ismeretesek az állati bőrökkel, lombbal fedett mély árkok,
amelyek a ráhajtott vad súlyától beszakadva ejtették fog-
lyul a gyanútlan vadállatokat”.
Az idézeteket tovább lehetne folytatni. Általában az
derül ki belőlük, hogy a magyarság őstörténetének kérdé-
seivel foglalkozó legjelesebb és különböző tudomány-
szakokat képviselő tudósok egyaránt a kérdés megoldásá-
ban nemcsak igénylik a néprajz közreműködését, hanem az
eddigi eredményeket használják is. A néprajztudomány
azonban mindezideig a kérdés megoldásához nem nyújtott
olyan segítséget, mint amit vártak tőle, illetve amennyit
nyújthatott volna. Ennek egyik oka az, hogy a néprajz-
kutatók egy része — régészeti, nyelvészeti és egyéb ismere-
tekkel nem rendelkezve — nem kívánt az őstörténet kérdé-
sének vizsgálatába belebonyolódni, különösen akkor, ami-
kor az elvi és módszertani kérdések sem voltak kellőkép-
pen tisztázva.
Az ilyen jellegű néprajzi kutatás feladatait és módszerét
még leginkább a szellemi néprajz területén sikerült kör-
vonalazni és ez elsősorban Diószegi Vilmos érdeme, aki az
ún. „magyar ősvallás” kérdésében alapvető megállapítá-
sokig jutott el és kidolgozta a kutatás módszerét is. Ebből
megfelelő változtatásokkal az anyagi kultúra kutatója is
sokat meríthet és felhasználhatja néhány tételét kiindulási
pontként. Elképzeléseit így foglalta össze: „A honfoglaló
magyarság hitvilágának megismerése tehát alapvetően
összehasonlítás eredménye. Össze kell hasonlítanunk a
magyar népi kultúra jelenségeit az európai népek megfelelő
kultúr jelenségei vei; bizonyos esetekben ennek az össze-
hasonlításnak az eredménye nemleges, ekkor ezeket a jelen-
75
ségeket rokon népeink és a velük történeti kapcsolatban
állt vagy álló népek sámánizmusának megfelelő jelenségei-
vel kell egybevetnünk”. E módszer eredményeit Diószegi
könyveinek, tanulmányainak egész sorában alkalmazta.
Az anyagi kultúra őstörténeti kutatása területén a helyzet
részben könnyebb, részben sokkal nehezebb. Könnyebb,
mert a régészeti kutatások eredményei: a tárgyak, olyan
fogódzót szolgáltatnak, mellyel a szellemi műveltség kuta-
tója csak ritka, kivételes esetben (pl. temetkezési szokások)
rendelkezik. Nehezebb, mert mint köztudomású, az anyagi
kultúra sokkal hamarább változik, esetleg tűnik el véglege-
sen, míg a szokások, hiedelmek sokkal inkább megmarad-
nak, így talán nagyobb a lehetőség összevetésükre a jelen-
kori megfelelőkkel. Az anyagi kultúra esetében sok nehéz-
séget okoz az is, hogy évezredek változását nem tudjuk
megbízható dokumentumokkal nyomon kísérni. A rokon
népek, vagy a velünk érintkező népek anyagi kultúrája
évezredek alatt más úton fejlődött, mint a mienk. Ha for-
mai egyezést — néhány szerencsés esetben — ki is tudunk
mutatni, ezt csak akkor lehet genetikus kapcsolatként elfo-
gadni, ha azt nyelvészeti, régészeti, történeti vagy esetleg
más bizonyítékok is alátámasztják.
A kapcsolatot nagymértékben valószínűsíti, ha a termé-
szeti környezet hasonló ahhoz, melyben az ősmagyarok
vagy elődeik éltek. így tudjuk azt, hogy a mocsár, a láp
nagy szerepet játszott őseink életében, amit az utóbbi
elnevezés finnugor eredete is igazol. Ehhez hasonló jelen-
tésű a sár, mely csuvasos jellegű, ótörök jövevényszó,
és az átadó nyelvek utódiaban napjainkig, „mocsár”
jelentéssel, él. Nálunk a Sárrét, Sármellék stb. őrzi ezt az
eredeti jelentést. A magyarság az ugoroktól történő elvá-
lástól kezdve mindig olyan területeken vonult keresztül
vagy tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig, ahol sok
mocsár, nádas, ingoványos terület szegélyezte a folyókat.
Lényegében ilyen lehetett a honfoglalás idején a Duna és
a Tisza mellékfolyóinak vidéke is, sok olyan madár és hal-
76
fajtával, melyet a magyarok már korábbról ismerhettek,
így azonos eszközökkel és módszerrel szerezhették meg
őket.
A víziszárnyasok között számos olyat találunk, melynek
elnevezése is finnugor vagy ugor eredetű, (pl. fogoly, daru,
hattyú, varjú, lúd és a vadkacsa egy fajtája, a fú stb.). A lápok
jellegzetes madaraink tojásait nemcsak közelebbi és távo-
labbi rokonaink gyűjtögették élelemkiegészítésként, ha-
nem a mocsarak lecsapolásáig a Sárréten, a Bodrogközben,
a Duna menti lápokon, a Kisbalaton nádasai között is.
A víziszárnyasok elejtésére elődeink különleges nyilat
használtak. Ezt a kétágú nyílhegyet egykor Észak-
Eurázsiában szerte alkalmazták. Régebben csontból, majd
vasból készítették és a finn régészek már az i. sz. 6 —7. szá-
zadi emlékek feltárása során találtak belőlük. Azt osztják
telepekről és régi sírokból ugyanilyenek kerültek elő.
Egy-egy sírban hármat-hármat helyeztek el belőlük, csak
egyetlen egyben fedeztek fel hét darabot. Ezek a nyilak az
osztják—vogul (hanti — manysi) vadászok kezén a múlt
század végéig megmaradtak, a nagyobbakkal rókára,
a kisebbekkel vízimadarakra vadásztak. Ez utóbbi esetben
nagy előnynek tartották, hogy a nádas előtt úszkáló mada-
rakat eltévesztve, a nyíl nem szaladt be a nád közé, hanem
V-alakú formája miatt már a szélső szálakon fennakadt és
így könnyen megtalálták. Ilyen kétágú nyíllal a honfoglaló
magyarok is szívesen vadásztak, sőt a következő századok-
ban is ki lehet őket mutatni, egészen a lőfegyverek elterje-
désének koráig. Mivel a környező népek ezt a nyílformát
nem használták, így aligha lehet kétséges, hogy a vízi-
madarakra vadászó magyarok magukkal hozták és hosszú
ideig megőrizték.
A vízimadarak nagy múltú, hurokkal történő vadászatá-
nál, tojásaik gyűjtögetésénél kevésbé ismert az olyan növé-
nyek felhasználása, melyeket a mocsár környékén lakók
szedegettek össze, egészen a lecsapolásig, de sokszor még
napjainkban is. Érdemes ezek közül három olyat megemlí-
77
teni, melyek mindenütt megtalálhatók, ahol a magyarok az
ugoroktól elválva megfordultak, vagy megfordulhattak.
Egészen a lecsapolásig, mint táplálék kiegészítőnek,
nagy jelentősége volt a súlyomnak (Trapa natans), melyet a
Dunántúlon súlynak is mondanak. Sekélyvizű, iszapos aljú
mocsarakban nagy mennyiségben tenyészett és részben
ma is tenyészik. Az egyéves növény szára hengeres és a két
métert is eléri. Kerek levelei csak júniusban jelennek meg
a víz felszínén. A rendszerint öt hegyes szarvval ellátott
termés augusztusban és szeptember hónapban kezd érni.
Ize és tápértéke a szelídgesztenyéével vetekszik. Neve
minden valószínűség szerint finnugor eredetű, a sül-,
sün-(disznó) mélyhangú párja. Az összevetést az is alá-
támasztja, hogy mindkettő tüskés voltáról kapta a nevét.
A sulymot kosárral, vagy gereblyével gyűjtik, de úgy is
összeszedték, hogy hosszú bundadarabot, esetleg juhfarkat
húztak csónakból a vízben, amire tüskéjénél fogva a sú-
lyom belegabalyodott. A súlyom az elmúlt századokban
nemcsak a szegényebb népnek volt fontos tápláléka, hanem
bizonyos mennyiséget a földesúrnak is be kellett szolgál-
tatni. A 17. században az erdélyi fejedelmek asztalán kedves
csemege volt.
A sulymot nyersen nemigen fogyasztották, hanem víz-
ben megfőzték. Előbb azonban megköves^tették, vagyis
rövid ideig forró vízben tartották, ami a szúrós héj lehán-
tását megkönnyítette. Érdemes megjegyezni azt is, hogy
ezt az eljárást ugyanezzel a szóval nevezik a finnugor nyel-
vekben, mint a magyarban. így a finn kiehua „főz”, az észt
keema „fő, forr”. A súlyom belsejét megszárítják, össze-
törik, megdarálják és olyan szép fehér lisztet ad, hogy
nemcsak kenyeret, hanem különböző süteményeket is lehet
belőle készíteni. Az összecsengő adatok azt valószínűsítik,
hogy elődeink nem a Kárpát-medencében ismerkedtek
meg a súlyommal, hanem azt már korábban is használták.
A harmatkása, más néven boszorkány kása (Glyceria
fluitans) a mocsári növények egyik legfontosabbika, mely
78
a víz szélén tenyészik. Európában és Ázsiában egyaránt
ismerik ezt az egy méternél is magasabbra megnövő nö-
vényt, melynek érése hosszabb időre húzódik, ezért magja
könnyen kipereg. Rendszerint asszonyok szedték úgy,
hogy rostát tartottak alá, melybe a megütögetett növényből
a mag belehullott. A harmatkását megszárították, tejbe
vagy levesbe főzték, esetleg pépet kavartak belőle. Fel-
merülhet az a kérdés is, hogy a harmatkása legkorábbi
jelentése lappang-e a magyar köles szóban, mely az ugorban
„liszt, híg kása” tartalommal használatos. Hogy a kölesnek
a magyarban is lehetett „Glyceria fluitans” jelentése, arra
abból következtetek, hogy a 12. századtól gyakran talál-
kozunk a Kölesér földrajzi névvel, pedig gabonaneműekről
általában nem szoktak folyóvizet elnevezni.
A számos nagy múltú, étkezésre szolgáló mocsári növény
közül érdemes még megemlíteni agyékény (Thyphia latifolia
és angustifolia, a honfoglalás előtti ótörök eredetű) gyökér-
törzsét, mely különösen keményítőben rendkívül gazdag,
továbbá az elecset (Butomus umbellatus, népi nevén elecska,
alacs~)y amely hasonlít a kákához, ezért virágos kákának is
mondják. Ezek lisztes gyökeréből régebben általánosab-
ban, majd később csak ínséges időkben készítettek pépes
ételeket, esetleg lepény- vagy pogácsafélét. Tudjuk, hogy
ezeket a növényeket nemcsak ismerték, hanem étkezésre is
használták Északkelet-Európa és Ázsia népei.
A felsorolt néhány adat arról győzhet meg bennünket,
hogy a lápokban tenyésző és étkezésre szolgáló növények
gyűjtögetése és felhasználása nagy múltra tekint vissza.
Ismeretüket a honfoglaló magyarok magukkal hozhatták,
amit többek között finnugor, ugor vagy ótörök nevük is
bizonyít.
Hasonló régiségeket őrzött meg a legutóbbi időkig a
méhészet is, hiszen annak körülményei évezredek, évszá-
zadok alatt egészen a múlt század közepéig nem, vagy csak
alig változtak. Köztudott, hogy a méh és a mé^ szavunk a
legrégibb finnugor réteghez tartozik, de újabban ide szá-
79
míthatjuk az odú, „méhlakás” és ereset, „rajzik” szavain-
kat is. A földrajzi nevekben gyakran előforduló fedémes
„méhkas, méhes, kaptáros” lehetett és elsősorban azokat
a falvakat nevezték el igy, melyek mézzel szolgáltak a föl-
desúrnak. Alaktanilag is megegyezik vele a votják podam,
„faüregből alakított méhkas”. A fentiekhez kapcsolódik
a finnugor eredetű lép. E sorba illeszkedik az ótörök köpii
„méhlakás” és ezzel előttünk van egy olyan összefüggő
méhészeti terminológia, mely feltétlenül túlmutat a méhek-
kel folytatott rablógazdálkodáson. A méhészet jelentőségét
mutatja az is, hogy a 11. században a szolgáltató népek
között szép számmal találunk méhészeket. Erre a földrajzi
nevek is utalnak, de ez önmagában mégsem elégséges.
Ezért ide kapcsolhatjuk az elsősorban Északkelet-Magyar-
országon található kaptárkövek, nyújtotta esetleges bizonyí-
tékot is. Ezeket a kisebb-nagyobb, szabályosan kivájt kő-
fülkéket a 11 — 12. században használták és a szakemberek
megállapítása szerint alkalmasak lehettek méhek tartására.
Megfelelőkkel találkozhatunk ugyan a Balkánon is, de
kapcsolataik mégis a szaltovo — majacki kultúra irányába,
illetve a Krím és a Kaukázus felé mutatnak, részletes fel-
derítésük még a jövő feladata. Az azonban kétségtelen,
hogy a kasos vagy faodúban, esetleg kövek vájatában
tartott méhek őrzése, bizonyosfokú kezelése megtelepült
életmódot követelt a méhészektől.
Korábban már szóltam arról, hogy a víz milyen nagy
szerepet játszott az ősmagyarok életében. Ehhez még hozzá
kell kapcsolni az álló és nyíltvízi halászatot. A közvélemény
a halászatról azt tartja, hogy ez a magyar néprajztudomány
legjobban kidolgozott területe. Ezt a hiedelmet úgy kell
módosítanom, hogy ez az a terület, ahol legkorábban meg-
indult a munka és leghamarabb megkezdődött az eredmé-
nyek őstörténeti értékesítése. Hermán Ottó klasszikus
munkája, bár rövidesen évszázados megjelenését ünnepel-
heti, mégis minden halászati kutatás fundamentuma.
Néhány évvel ennek megjelenése után Munkácsi Hernát
80
a magyar halászat terminológiáját etimológiai vizsgálatok-
nak vetette alá. Ezt követte Jankó Jánosnak a magyar
halászat eredetét, kapcsolatait kutató műve, mely korát
megelőzve, hatalmas oroszországi irodalomra és jelentős
helyszíni kutatásra támaszkodva vizsgálta a kérdést. Ebben
megállapította, hogy a magyar halászat munkaeszközeinek
és munkamódszerének egy jelentős része a honfoglalás
előttről származik és ez azt bizonyítja, hogy a halászat a
magyar nép életében már akkor is fontos szerepet játszott.
Mindenesetre nyolc évtized elteltével Jankó korszakos
munkája megérett arra, hogy alaposan felülvizsgálják
eredményeit. A magyar anyag néprajzi és történeti tekin-
tetben egyaránt többszörösére növekedett. Eddig sajnos
nem akadt olyan néprajzkutató, aki olyan átfogó, főleg Ke-
let-Európára vonatkozó ismeretekkel rendelkeznék, hogy
egy újabb összefoglalásnak neki merjen vágni. így kisebb
részeredmények születtek ugyan, de e fontos foglalkozási
ágat, mely bizonyos mértékig letelepült életmódot kívánt,
újabban nem foglalta össze senki.
Ez alkalommal nem vállaikozhatom arra, hogy a magyar
halászat honfoglalás előtti elemeit megpróbáljam kimu-
tatni, hiszen az egy önálló kötet feladata lenne. Legfeljebb
azt állapíthatom meg általánosságban, hogy számos olyan
kisebb-nagyobb szerszám, eljárásmód akad köztük, mely-
nek elnevezése, formája, története, kapcsolata arról tanús-
kodik, hogy eredetüket a honfoglalás előtt kell keresni.
Elég, ha megemlítem a vejs^ét, mely olyan nádból, esetleg
vesszőből készült labirintus, melyből a beleúszott hal nem
tud menekülni. A pár a, a „hálóúsztató fa”, de maga a háló
szavunk is a finnugor korig követhető éppenúgy, mint a
hajó, melynek eredeti „csónak” jelentése ma is elterjedt
nyelvjárásainkban. Az ótörök népek halászatával való kap-
csolatunkat jelzi a legnagyobb méretű hálójuk: apyalom és
annak ugyancsak nagy múltra visszatekintő zsákja, az ún.
káta. E hatalmas, esetenként több száz méter hosszú háló
kezeléséhez már több ember kellett. Ezt a hálóformát
81
tőlünk keletre egészen a Volgáig megtaláljuk és a Fekete-
tengertől északra elterülő vidékeken is használták a mieink-
hez nagyon hasonló alakját. A nagy és súlyos háló kezelésé-
hez 8—16 fős halászszervezet szükséges, melynek neve
bokor, j'elekedet, kötés. Ezek első említését 1055-ben, a
Tihanyi Apátság Alapítólevelében találjuk meg, míg pon-
tos megfelelőit a délorosz területen lehet kimutatni. A háló
kivetési helyét vonónak, vetőnek, vagy tanyának nevezik;
amikor befejezték a műveletet, akkor tanyát húytak. A Vol-
gái halászatban a tonya az a művelet, mely a gyalom kiveté-
sével kezdődik és annak partrahúzásával ér véget. Ezzel az
egyetlen példával azt szeretném érzékeltetni, hogy a hon-
foglalást megelőző korszakban a magyarok között nem-
csak alkalmi halászok éltek, ami jól megfért a nomád állat-
tartás különböző módozataival, hanem olyanok is, akik
nagyméretű hálókkal állandóan ezt a foglalkozást űzték.
A gyalom olyan súlyú és terjedelmű, amit csak ritka eset-
ben szállítottak egyik helyről a másikra, hanem általában
annak a víznek a partján szárították, ahol rendszeresen
halásztak vele.
Gás^ló Gyula arra figyelmeztet: „Ámde mindez adatok
alapján helytelen volna a magyarságot halásznépnek tekin-
teni”. Minden bizonnyal ez csak egy kisebb réteg foglal-
kozása lehetett. Az arab források is szólnak a téli szállás
közelében halászó magyarokról, akik feltehetően egész
éven át ottmaradtak a folyók, a vizek mellett, ahol a ha-
lászat legeredményesebbnek bizonyult. Közben az állat-
tartó réteg az állandó hó leeséséig legelőről legelőre haj-
totta a jószágot.
Az utóbbi évtizedekben sok vita folyt arról, hogy a hon-
foglalás előtt volt-e a magyaroknak földművelésük és ha
igen, az milyen jellegű lehetett? A nézetek megoszlanak
ugyan, de azt általában a szakemberek többsége elismeri,
hogy a honfoglalás korában elődeink7 földművelési isme-
retekkel rendelkeztek, a nézetek inkább abban térnek el,
hogy a földművelésnek milyen lehetett a viszonya az állat-
82
tartáshoz és vajon elérte-e az ekés művelés fokát. Próbál-
junk a kérdésben azért is állást foglalni, mert ennek abban
is döntő szerepe van, hogy a honfoglalók rendelkeztek-e
állandó településekkel.
A földet megmunkáló szerszámok közül elsőként a
vaspapucsos faásót érdemes megemlíteni. Ez ugyan nem a
nagyterületű földművelés eszköze, hanem inkább a kerti
művelést szolgálja, de szolgálhatott árokásásra, az épületek
alapjának kiásására is. Az ásó szó eredetét nem ismerjük
ugyan, abban azonban a nyelvtudomány szakemberei
egyetértenek, hogy a magyar nyelv régi, honfoglalás előtti
szókészletéhez tartozik. A délorosz területeken a 8 — 9. szá-
szadban a régészeti ásatások elég sűrűn találtak ásóra való
vaspapucsokat, ami a szerszám széles körű elterjedéséről
Volgái bolgár eke
tanúskodik. A következő századokban is megmaradt a
használata, egészen a múlt század végéig. A nyugat felé
vonuló magyarság azokon a területeken haladt keresztül,
ahol ezek az ásópapucsok előkerültek. Annak pedig, hogy
megismerhették és használhatták, a 10—12. századból
előkerült leletek a tanúbizonyságai, többek között
Kecskemétről, Soltszentimréről, Tiszaugról és újabban
még más helyekről is. így aligha lehet kétséges, hogy ezt a
szerszámot különböző földmunkák elvégzésére a honfog-
laló magyarok is használták.
A földművelés jellegének meghatározásában sokkal na-
83
gyobb szerepet játszik az eke, úgyhogy ahol ez a szerszám
használatban volt évezredünk első felében, azt az ekés
földművelés területének nevezzük. Ez az északi féltekén
végighúzódó, Eurázsia középső részét, Afrika északi felét
magába foglaló széles sáv. Megjegyzem, hogy Afrika
középső és déli részén, továbbá Amerikában és Ausztráliá-
ban az ekét eredetileg nem ismerték, hanem a földet kapá-
val, ásóbottal művelték. Az eke használata feltételezi a
háziállatok (szarvasmarha, ló, szamár, stb.) háziasítását,
mert ezután a föld megmunkálásának legnehezebb részét az
állatokra hárították. A különbség abban is megnyilatkozik
a két művelési rendszer között, hogy a kapás művelésben
az asSzonyoké volt a munka legnagyobb és legnehezebb
része, ugyanakkor az ekével mindig csak férfiak dolgoztak
és ez összefüggött a társadalmi szerkezettel is.
Köztudomású, hogy a magyar szántóföld földművelés
szókincsének alapvető rétege valamely (bolgár ) török
néptől származik (pl. búza, árpa, dara, eke, sarló, szérű, szór,
őröl stb.). Ez a réteg korántsem egységes, de az újabb
kutatás úgy látja, hogy a legnagyobb jelentősége a Vol-
gái bolgár-törököknek lehetett, feltehetően a 6. században
kezdődött és két évszázadon keresztül tartott. Fodor István
nemrégiben állapította meg ezzel kapcsolatban: „Ha ezt
az összehasonlítást kiszélesítjük, s a honfoglaló hagyaték-
hoz általában keresünk keleti párhuzamokat, akkor nyu-
godtan megállapíthatjuk, hogy jelenlegi ismereteink szerint
a kelet-európai és nyugat-szibériai, valamint közép- és belső-
ázsiai régészeti leletanyagban a honfoglaló magyarokéhoz a kelet-
európai bolgár-török, főkínt a volgai-bolgár emlékanyag alapot ad
a két népesség tartós történeti kapcsolatának feltevésére. így a bol-
gár-török jövevényszavaink történeti hátterét a régészeti élettel
töltik mtf’. Bár kétségtelenül a magyar földművelési isme-
retek egy jelentős része a bolgár-törököktől származik, de
számításba jönnek niég az onogurok, a pontusi bolgárok,
a kazárok és esetleg más, ma már alig ismert néptöredékek.
Valószínűnek látszik, hogy a szántóföldi földművelés meg-
84
ismerése északon, a nagy Volga-kanyarban történhetett
meg, míg a szőlő- és gyümölcstermelést sokkal délebbre,
a Kazár Kaganátusban sajátították el, de ugyanitt szántó-
földi földműveléssel kapcsolatos tudásukat is elmélyítették.
Azt kell közelebbről megvizsgálnunk, hogy a volgai
bolgárok rendelkeztek-e olyan ekékkel, melyeket a magya-
rok tőlük eltanulhattak. A bizonyítékokat így lehet csopor-
tosítani:
1. A nyelv tanúvallomása. Az eke szavunk kétségtelenül
bolgár-török eredetű és az eke-alkatrészek közül is lehet
olyat találni, melynek megfelelőjét odáig lehet nyomon
kísérni. így a köldök, mely azt a fát jelenti, ami az eketalpat
a gerendellyel összeköti és az egész eszköz szilárdságát
biztosítja. Ez a darab fa olyan központi helyet foglal el az
ekében, akár az emberi testben a köldök és ez a szemlélet
más nyelvek szakkifejezései között nem található. A k£pü
az ekevas összehajtó nyele, melynek segítségével az eketalp
végére erősítik. A s^ánt szavunkról nem sikerült megállapí-
tani származását, de az a véleményem, hogy feltétlenül a
szlávokkal történt érintkezés előttről származik. Ezenkívül
az ekéhez kapcsolódó részelnevezések között számos
olyan szó akad (s^arv, eketalp, ekevas, s^ántóvas, laposvas,
hoss^úvas, ve^ér), melyek finnugor eredetűek, így a bolgár-
törökkel történt érintkezés korszakában már általánosan
használták őket. Ezért valamilyen analógiás alapon az eke
magyar szókincsében is helyet kaptak. Ha a fenti szókincs
alapján megpróbálunk egy ekét rekonstruálni, akkor egy
olyan szimmetrikus túróeke áll előttünk, melynek szim-
metrikus ekevasa a földet kétfelé túrta.
2. A történeti források is a bolgár-törökök jelentős föld-
művelését bizonyítják. A különböző arab feljegyzések ezt
erősítik meg. így Ibn Rus%ta (870 körül), majd Garde^i
egyaránt azt írja, hogy a bolgár-török „olyan nép, amelynek
vetései és szántóföldjei vannak. Mindenféle gabonát vet-
nek: búzát, árpát és kölest és más egyebeket is”. Ibn Fadlan
szerint általában tóhúst fogyasztanak és legjobban a kölest
85
szeretik, bár földjükben nagy mennyiségben terem árpa
és búza is. A gabonatermesztés fejlettségére jellemző egy
későbbi, 1024-ből származó adat, melyet az egyik oros%
krónika jegyzett fel: „Nagy lázadások és ínségek idején az
egész országból a Volgához vándoroltak a népek és a bol-
gároktól hozott gabonával éltek”. Ezt a megállapítást
alátámasztja, hogy a régészeti ásatások során nagy meny-
nyiségben találtak kölessel, árpával és búzával megtöltött
vermeket, az üresekben pedig ezek nyomát sikerült felfe-
dezni.
Az orosz, majd a szovjet történeti irodalom egyaránt
hangsúlyozza a volgai bolgár-törökök földművelésének
magas fokát. így az oroszországi parasztság kiemelkedő
nagy történésze, ÍZ. D. Grekov írja, hogy ők használták
a legtökéletesebb ekevasat Kelet-Európábán, sőt még azt
is feltételezi, hogy a fejlett ágyekét, mely a barázdát egyik
oldalra fordította, ugyancsak elsőként alkalmazták. Akörül
is élénk vita alakult ki, hogy vajon a volgai bolgár-törökök
földművelése, közelebbről ekéje, mennyire befolyásolta a
keleti szlávokét, a tatárokét és más népekét. A vitában
résztvevők egy kisebb része ugyan tagadta ezt a hatást,
vagy legalábbis annak döntő jellegét, azt azonban vala-
mennyien elismerték, hogy a 8—10. században a volgai
bolgár-törökök rendelkeztek a legmagasabb fokú föld-
műveléssel a Volga menti népek között. Jelentős nagyságú
városok jöttek létre, melyek régészeti feltárását folyama-
tosan végzik a szovjet régészek. A föld pihentetésének ún.
kétnyomásos rendszere is kialakult. A vasfeldolgozás fel-
lendült, ami lehetővé tette a jobb mezőgazdasági eszközök
készítését.
3. A régészeti leletek azt bizonyítják, hogy a 7 — 8. szá-
zadtól kezdve a bolgár-törökök között a földművelés
mind magasabb fokra emelkedett. Ez a munkaeszközökben
és a terményekben egyaránt kimutatható. Már századunk
elején olyan nagyszámú ekevas éscsoroszlya állotta kutatás
rendelkezésére, hogy megkísérelték őket nagyság szerint
86
osztályozni. Ez azonban túlságosan mechanikus eljárás,
mely nem vezethetett megfelelő eredményhez. Ezért in-
kább kíséreljük meg a funkció és eketípus szerinti beosz-
tást.
a.) A s^oba olyan, Észak-Európában elterjedt kampós
eke, melynek két vasa befele összefordul és csak karcolja
a földet. Egy ló húzza és a köves talajon könnyen kiugrik
a barázdából, ezért nem törik. Ha a 19. századi állapotot
vesszük figyelembe, akkor a vizsgált terület ennek az eke-
típusnak a körzete. Jellegzetes és félre nem ismerhető eke-
vasa a 8—10. században csak ritkán fordul elő, hiszen kelet-
kezését általában erre a korszakra teszik. A szoba az irtásos
földművelés jellegzetes szerszáma, melyet azokon a terü-
leteken használtak, ahol a szántóföldet már véglegesen
elhódították az erdőtől. A leletek késői volta amellett szól,
hogy elődeink ezzel már nem ismerkedhettek meg, mert
időközben délebbre vándoroltak, ahol ezt az eketípust
később alkalmazták.
b.) A túróé kik (aka-pusz) szimmetrikus ekevasai között
kétféle méretet lehet megkülönböztetni. Az első csoport
24 — 28 cm hosszú, a második mindössze 12—14 cm. Min-
den bizonnyal funkcionális különbség lehetett köztük,
amely a szántás minőségére, a vonóerő mennyiségére is
hatott. Általában az ekevas pengéje aránytalanul hosszabb,
mint a rövid és kifele erőteljesen szélesedő köpü. Minden
valószínűség szerint már állandóan használt földet szán-
tottak vele és ehhez a munkához kisebb erőkifejtés is
elegendő volt. Ez az ekeforma még nem lehetett taligával
ellátva és hasonló formát a közelebbi és távolabbi népek
egyaránt használtak.
A nagyszámú lelet között érdemes megemlíteni a mai
Mordvin Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság terüle-
tén levő Os Pando 6 — 9. századból feltárt települését.
Nagy mennyiségben találtak itt a földalatti vermekben és
hatalmas cserépedényekben árpát, búzát, tönkölyt, borsót
stb. és kisméretű ekevasakat (12—13 cm), melyek az előbb
87
említettekkel nagyságban és formában teljesen megegyez-
tek. E vidéket nem nagy távolság választja el az egykori
Volgái Bolgár Kánság területétől, úgyhogy azzal bizonyá-
ra élénk kapcsolata lehetett, de még azt a feltevést is meg
lehet kockáztatni, hogy a volgai bolgárok peremterületén
elhelyezkedő magyarok talán ezen a tájon üthettek szállást.
Az utóbbi évtizedekben e területen további régészeti fel-
tárásokat végeztek, melyekből ekevasakon kívül sarlók és
ún. félkaszák is kerültek elő.
c.) Az ágyeke (szaban) már jobban megdolgozza a földet
azzal, hogy a földet félodalra fordítja. Az ilyen ekéket arról
lehet megismerni, hogy vasuk aszimmetrikus. Ilyeneket
is találtak, igaz, hogy csak kisebb számban és a későbbi
településeken. Hosszuk gyakran a 40 cm-t is eléri, míg
szélességük 28 cm-ig terjed. Vastagságuk általában 1 cm,
ezért a szélükön megerősítették őket, hogy a parlagokat,
szűzföldeket jobban és könnyebben fel lehessen segítségük-
kel törni. Az ekevasakon kívül csoroszlyák is kerültek elő,
melyek hős szúsága egyes esetekben a 60 cm-t is eléri. Nagy-
ságuk az ekevasakkal arányban állhatott. A csoroszlyá-
nak különösen füves talajok feltörésében nagy a szerepe,
mert azt felhasítva könnyebbé teszi a földszelet fordítását.
Ezt az ekeformát már minden bizonnyal taligával használták.
A volgai bolgár szántóeszközök rendkívül nagy utat
tettek meg a kezdetleges túróekétől egészen az ágyekéig.
Ezek különböző változatai egymás mellett élhettek. Az
ágyeke megjelenésének időszaka megengedi azt a felte-
vést, hogy a magyarok itt azzal már nem ismerkedhettek
meg.
A délfelé vonuló magyarok Levédiában a Kazár Kaga-
nátus szomszédságában helyezkedtek el, melynek a 9. szá-
zadban a szántóföldi földművelése is magas fokot ért el.
Az itt feltárt szaltovo —majacki kultúrában nagyméretű
csoroszlyák, szimmetrikus, de határozottan aszimmetrikus
ekevasak is szép számmal kerültek elő. Ez utóbbi már arról
tanúskodik, hogy az ágyekét ismerhették. Erre utal egyéb-
88
ként Matolcsi János egy megjegyzése is: „A földművelés
nyomait mind a ligetes steppe, mind a füves steppe terüle-
tén megtalálták. A majacki gorodiscse (település) területén
1979-ben végzett közös munkánk során találta ,V^. A. Plet-
nyeva szovjet régésznő azt a vésett ábrával díszített mész-
kőtömböt, melyen már kerekes, csoroszlyás ekét mintá-
zott a kor művésze. A délen, a Kazár Birodalom területén
előkerült szimmetrikus ekevasak 20 — 22 cm hosszúak,
szélességük 14 cm körüli, a csoroszlyák 50 cm-esek, de
vágóélük 21 — 23 cm hosszúság mellett általában 5 cm
széles”. Sajnos az alapvető ábrázolást eddig — tudomásom
szerint — nem adták közre, de ez nemcsak az eke története
szempontjából fontos, hanem azt is bizonyítja, hogy a ma-
gyarok olyan területen éltek, fordultak meg, ahol a legfej-
lettebb munkaeszközökkel találkozhattak.
4. A néprajzi bizonyítékokat rendkívüli elővigyázattal
kell kezelni, hiszen sokszor egy évezred választja el őket
a régészeti bizonyítékoktól. A szovjet kutatók véleménye
szerint a volgai bolgárok ekéje, a szaban (ágyeke) megegye-
zik azzal, amit 1768-ban 7. 7. Lepechin akadémikus a csere-
miszeknél nemcsak leírt, hanem rajzban is közreadott.
Az eke leírását, terminológiáját azonban a szerző oroszul
adta meg, ezért következtetéseket nagyon nehéz levonni
belőle. Inkább lehet használni azt a csuvas ekeleírást, amit
N. 7. Asmarin nagyszerű csuvas szótárában lehet megtalál-
ni az 1920-as évekből. Ez a leírás és szókincs megerősíteni
látszik azt a megállapítást, hogy a volgai bolgárok ekéje
egy évezred alatt részleteiben tökéletesedett ugyan, de
alapvetően nem változott. Ugyanezt támasztja alá az Orosz
Történeti Néprajzi Atlasz, mely 6. lapján mutatja be a
szaban elterjdését a 19. században és századunk elején.
E szerint ez a szerszám a vizsgált területünktől északkelet-
re, Perm magasságáig volt ismeretes. Ezzel szemben a ne-
héz szaban formájában, konstrukciójában igen közel áll a
magyarországi szarvtalpas ekéhez, vagyis ahhoz, melynek
szarvát és talpát egyetlen fából faragták. Ezt az ekét Nizs-
89
nij Novgorodtól (Gorkij) a Volga völgyében, annak alsó
folyásáig mindenütt megtalálták, nyugaton Tambovig,
keleten Jekateringburgig (Szverdlovszk) szántottak vele.
Központja azonban kétséget kizáróan az egykori Volgái
Bolgár Kánság területén helyezkedett el.
Egyes folklór-adatok, melyeket a volgai bolgárok késő
leszármazottai, a csuvasok, sokáig megőriztek, ugyancsak
a földművelés nagy régiségéről tanúskodnak. így többek
között az, hogy a hónapok nevei közül egyet a% ugar hónap-
jának neveztek. A csuvasok még a múlt században is az év
kezdetét a mezőgazdasági munkák megindulásától, vagyis
márciustól, helyenként áprilistól számították. Az eke
menyasszonya ünnepén azt tartották, hogy a föld a menyasz-
szony és az eke a vőlegény. Hasonló ünnepeket a kazányi
tatároknál és a mordvinoknál is feljegyeztek. Az ünnepség
lezajlása után a csuvasok a földet terhesnek tartották és azt
semmivel nem volt szabad háborgatni. Megfelelő párhuza-
mokat a nagyorosz népszokásokból is ismerünk. Érdemes
lenne egy alkalommal a csuvasok, baskírok, mordvinok
agrárkultuszát alaposan vallatóra fogni és azokat a magya-
rokéval összevetni, tudván azt, hogy az ilyen jellegű hagyo-
mányok milyen szívósan megmaradnak.
A fenti áttekintés arról győzhet meg bennünket, hogy
a volgai bolgárok földművelése a 7 — 10. század között
egyre fejlődött. Termeltek kölesen kívül árpát, búzát, bor-
sót és e három utóbbi neve a magyar nyelvben is volgai
bolgár-török eredetű. A magyarokkal történt érintkezés
korszakában feltehetően a szohát és a taligás ágyekét nem
ismerhették, ezért feltételezzük, hogy csak a túróekét sajá-
títottuk el tőlük. E feltevésnek az archeológiái leletek nem
mondanak ellent, sőt alátámasztják a nyelvészeti megállapí-
tásokat, mely szerint a magyarság olyan szimmetrikus
túróekét ismerhetett meg, melynek szarva, köldöke, eke-
vasa, vezére (ekerúd) és esetleg hosszúvasa volt. Hasonló
formájú és elnevezésű ekével elődeink délfelé való vándor-
lásaik során máshol is találkozhattak, éppenúgy, mint
90
különböző ótörök nyelvjárásokat beszélő népekkel. így
lehetett ez a Kazár Kaganátus területén is, ahol már meg-
kezdődött a taligával ellátott, majd az ekevas aszimmetri-
kussá válásával, kormánydeszka egyoldalon történő rögzí-
tésével az ágyeke kialakulása.
A magyarság további vándorlása során kapcsolatba
került különböző keleti szláv népekkel. Ezek a különböző
ekeformákat már maguk is ismerték és náluk is kialakuló-
ban volt a földet fordító ún. ágyeke. A magyar és a keleti
szláv nép 9. századi elhelyezkedésének földrajzi körülhatáro-
lása rendkívül nehéz, annak ellenére, hogy az utóbbi évti-
zedekben az erre vonatkozó adatok ugyancsak megsza-
porodtak. Ennek oka többek közt abban is keresendő,
hogy a magyar és a szovjet régészet a megújuló erőfeszíté-
sek ellenére sem ért el kellő eredményt a magyarság dél-
oroszországi emlékanyagának azonosításában. Éppen ezért
érdemes megkísérelni a kapcsolat felvázolását éppen a föld-
műveléssel, közelebbről az ekével kapcsolatban.
Ha elfogadjuk előfeltételként, hogy nagyobb méretű
érintkezésről csak a 9. században lehetett szó, akkor ez
már lehetőséget nyújt a földrajzi körülhatárolás megkísér-
lése is. Ebben az időben a magyarság Etelközt, vagyis a
Dnyeper és az Al-Duna közötti területet tartotta meg-
szállva. Ideköltözésük 820 körűire tehető és a területet a
század végén hagyták el. így mintegy hét évtizedre ter-
jedő tartózkodással számolhatunk, ami már állandóbb kap-
csolatok kialakulására is elegendő időnek tetszik.
A keleti szláv települések — a folyónevek, valamint a ré-
gészeti feltárások alapján — a ligetes steppe Kijévnél kezdő-
dő határától 100 km-re délre húzódott, és a Fekete-tengerig
mintegy 200 kilométeres sávot hagyott érintetlenül. Ez
a Dnyeszter völgyében jelentősen kiszélesedett. Ezért fel-
tehetjük, hogy magyaroknak jelentős terület állott még
rendelkezésükre a ligetes steppén a szláv nyelvhatárig is,
de minden bizonnyal helyenként a szlávok lakta területekre
is benyomultak.
91
A ligetes steppén a legeltetetési körzet általában 20 — 25
km-re terjedt ki, tehát az állattartóknak nem kellett szállá-
saiktól messze eltávolodtunk. Éppen ezért a legeltő állat-
tartás és a földművelés ezen a területen jól összeegyeztet-
hető. A ligetes steppe, melyet folyók bőven szabdaltak,
nemcsak bő legelővel szolgált, hanem az itt hulló csapa-
dék lehetővé tette az állandó földművelést is. A csapadéK a
mai korszakban ezen a területen nemcsak eléri, de általában
meg is haladja az évi 500 mm-t, ami nagyjából a Kárpát-
medence központi része csapadékviszonyainak felel meg.
Ha tudjuk azt, hogy az állattartó népek csak 300 mm-es
évi csapadék alatt kényszerülnek állandó nomadizálásra,
akkor aligha lehet kétséges, hogy a természet itt nem kény-
szerítette elődeinket a téli szállásoktól történő nagyobb
eltávolodásra.
Nyugatról kelet felé haladva a magyarok a következő
keleti szláv törzsekkel találkozhattak: tivercek, uljicsoky
poljánok, s^everjánok, vjaticsok. A Kijev táján megtelepült
poljánok nemcsak jeles földművelők voltak, hanem —
a régészeti és történeti adatok tanúbizonysága alapján —
valamennyi között a legmagasabb kultúrával is rendelkez-
tek, és döntő szerepet játszottak a Kijevi Orosz Fejedelem-
ség létrehozásában. Ennek létrejötte hosszú fejlődés ered-
ménye, mely a 9 —10. század fordulóján szilárdult állammá.
A történeti tények, továbbá a természeti körülmények
egyaránt alátámasztják a magyarok és a keleti szlávok érint-
kezését, sőt kapcsolatát. Az előzőkhöz hasonlóan, a külön-
böző források segítségével vizsgáljuk meg ezt a kérdést is.
a.) Először vallassuk a nyelvet. A magyarok általánosság-
ban a taligás ekével a keleti szlávok segítségével ismer-
kedhettek meg. Ennek egyik bizonyítéka a taliga szavunk,
mely az eke használatában alapvető változást jelentett.
Ennek segítségével az eke járása nemcsak biztosabbá vált,
hanem nagyobb mélységet is lehetett vele elérni. A keleti
szláv nyelvek, — a többi szláv nyelvhez hasonlóan — az
eke gerendájátgredil-neV. nevezik és a nyelvtörténeti adatok
92
arról vallanak, hogy ebből keletkezett a magyar gerendely.
Azok a szavak, melyek a gerendely és az eketaliga össze-
kapcsolására vonatkoznak (pating, kákát) ugyancsak elősor-
han a keleti szláv nyelvekből magyarázhatók. Az ekevas
tisztítására szolgáló ösztöke szavunkat, melynek jelentősége
a taligás eke esetében növekedett meg, ugyancsak itt ismer-
hették meg. A taligás ekét V-alakú ekelóra döntve szállí-
tották ki a határba és ennek keleti szláv eredetű kabola elne-
vezése, mely „kancalovat” jelent, a keleti magyar nyelv-
területen szinte napjainkig él. A barázda fordítására szol-
gáló deszkalap, a kormány nevét, mely az egész magyar
nyelvterületen általános, nem tudom ugyan az ukrán nyelv-
területen kimutatni, de az itteni általánosabb jelentését a
magyar szó jelentésfejlődésébe be lehet illeszteni. A magyar
ekeszókincs alapján tehát meg lehet állapítani, hogy általá-
nosságban a taligás ekével, — mely nem kellett, hogy fel-
tétlenül ágyeke legyen, — minden valószínűség szerint a
keleti szlávok által ismerkedett meg a magyarság.
b.) A történeti források, melyek egykorúak vagy legalább-
is közel egykorúak, többször is megemlékeznek a keleti
szlávok, sőt a magyarok földműveléséről is. Az egyik 6.
századi bizánci történetíró szerint a szlávoknak nemcsak
jószágállományuk nagy, hanem jelentős szántóföldekkel
is rendelkeznek és elsősorban kölest és búzát termesztenek.
A már idézett Ibn Ruszta szerint a keleti szlávok tápláléká-
nak legnagyobb részét a különböző gabonaneműek szol-
gáltatták. Bölcs Leó, bizánci császár szerint főleg kölest ter-
meltek és ez képezte táplálkozásuk alapját is.
Igaz, már a magyarok eltávozása után, a 10. századból a
keleti szlávok ekéjéről közvetlen források is szólnak.
Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy a szláv nyelvek
nagyon következetesen elválasztják a túróekét (ralo) a
fordító, vagyis ágyekétől (plug), ez a megkülönböztetés a
magyar nyelvben sohasem volt megtalálható, mert mi
minden formát egy szóval: az ekével jelölünk. A 964-ből
származó ún. Bavrentij ílvkönyv azt írja, hogy a vjaticsok
93
túróeke (ralo) után fizettek adót a kazároknak, de később
981-ben arról értesülünk, hogy az adó alapja az ágyeke
(plug) volt. Itt természetesen nemcsak egyszerű eszközvál-
tásról van szó, hanem arról is, hogy a pluggal nagyobb
területet, jobban, de több állattal lehetett megművelni, így
természetesen az utána fizetett adónak is nagyobbnak kel-
lett lennie. A plug csak akkor lehetett adózási alap, ha
már széles körben elterjedt, ezért feltehető, hogy már a 10.
század előtt is használták a keleti szlávok egyes csoportjai.
Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy a poljánok — akik-
kel feltehetően elsősorban érintkeztek őseink — sokkal fej-
lettebb földműveléssel rendelkeztek, mint a vjaticsok és
ennek megfelelően korábban ismerhették az ágyekét.
A feljegyzések azonban a magyarok földműveléséről
közvetlenül is megemlékeznek. így Ibn Ruszta ezeket írja:
„A magyarok országa fában és vízben bővelkedik, talaja
nedves, sok szántóföldjük van, a velük szomszédos szlá-
vok fölött uralkodnak és nehéz adókra kötelezik őket,
ezeket fogolyként tartják”. Mindez a 9. századra és az
etelközi magyarokra vonatkozik. Anonymus krónikája is
tartalmaz néhány érdekes adatot számunkra, mégha a 12.
század fordulójáról származik is. A magyarok vándorlásá-
ról ezeket írja: „Közben nem ették ember munkájának
gyümölcsét, amit rendesen szokták, hanem hússal, hallal
táplálkoztak, amíg Oroszországban nem értek, melyet
Susdalnak hívnak”. Máshol arról emlékezik meg, hogy
a magyarok fürkészőket küldtek a Kárpát medencébe,
hogy annak termékenységét megállapítsák. Az ilyen für-
készés pedig nemcsak az állatok jó legelőjére, hanem a meg-
művelt földekre is kiterjedt. A Bécsi Képes Krónikában meg
azt olvashatjuk, hogy „Szvatupluk örvendezett a magya-
roknak, mert azt hitte, hogy ezek parasztok, akik azért
jöttek, hogy megműveljék a földjét”. E korban a hírszerzés
állott olyan magas fokon, hogy Szvatupluk pontosan tudta,
hogy a magyarok földműveléssel is foglalkoznak, amely-
nek híre a Kárpát-medencébe is eljutott.
94
c.) A régészet sok bizonysággal szolgál azzal kapcsolat-
ban, hogy a keleti szlávok a vizsgált korszakban ismerték
a taligás túróekét (ralo) és ágyekét (plug). A utóbbi év-
tizedekben a szovjet régészek ezen területen is jelentős
feltáró munkát végeztek és több részlettanulmány és
összefoglalás is jelent meg a vizsgált korszak földművelésé-
vel kapcsolatban. Ma már ezek segítségével sokkal világo-
sabban látunk a kérdésben, mint akár csak két-három év-
tizeddel ezelőtt is.
Dov^senok nagy mennyiségű ásatási anyagot tekintett át
és arra a megállapításra jutott, hogy a földművelés egyik
központja és leghaladóbb technikával rendelkező területe a
9 — 10. században valahol Kijev környékén alakult ki.
E vidéken nagy számban találtak nemcsak szimmetrikus,
hanem esetenként aszimmetrikus ekevasakat és csorosz-
lyákat is. Vagyis egymás mellett élt a túróeke és az ágyeke,
de mennyiségben kétségtelenül az előbbi lehetett túl-
súlyban. A leletek alapján az is feltételezhető, hogy mind-
két ekefajtát taligával használták. Az ágyeke kétségtelenül
terjedőben volt.
A régészeti anyag még egy másik lehetőségre is felhívja
a figyelmet. Vannak olyan eketartozékok (ekevas, cso-
roszlya), melyek a szláv nyelvhatártól délre kerültek elő,
s amelyeket semmiképpen sem lehet a szlávokhoz kötni.
Ezen a területen ugyanis ebben a korszakban magyarok
élhettek. Ha óvatosan is, de megkockáztatom azt a felte-
vést, hogy ezeket a magyarok használhatták. A kézenfekvő
lehetőséggel eddig sem a magyar, sem a szovjet régészet
nem élt, de remélhető, hogy további feltárások ezt a fel-
tételezésemet meg fogják erősíteni.
d.) A néprajzi adatok elsősorban az eke konstrukciójára
vonatkoznak. Korábban már említettem az úgynevezett
s^arvtalpas ekéket, melyek szarvát és talpát egyetlen fából
faragták ki, ami ezt a formát rendkívül szilárddá tette.
Ezért különösen alkalmasnak bizonyultak gyeptalajok
feltörésére. Nyugat-Európában nem, vagy csak ritka
95
kivételként fordultak elő, éppen úgy mint a nyugati- és
déli szlávoknál sem gyakran találkozunk velük. Ezzel
szemben hazánkban ez a legelterjedtebb ekeformának
számított az ún. faekék korszakában. A magyar eketerület
kelet felé összefügg a keleti szlávokéval. A szarvtalpas
eke használata elterjedt volt a mai Moldvai SzSzK vidé-
kein, ahol „kisorosz”, vagyis ukrán ekének mondja az
emlékezet még manapság is. Megtaláljuk az ukránok
körében, ahol könnyű irányíthatóságát és nagy szilárd-
ságát dicsérik. Ilyen az orosz s^aban és azonosan írták le és
ábrázolták a krími tatár ekét is. Aligha lehet kétségesnek
tartani, hogy a formai és funkcióbeli egyezésnek mély
történeti gyökerei lehetnek.
Az eke részletes vizsgálata amellett szól, hogy a vándorló
magyarság a honfoglalás előtti évszázadokban megis-
merkedett, illetve megismerkedhetett az ekés földművelés-
sel. Itt azonban egy nehézséggel találjuk magunkat szem-
be, mert a folytonosságot a honfoglaló és a Kárpát-meden-
cében letelepülő magyarság hagyatékában nem lehet min-
den vonatkozásban nyomon kísérni. All. század legelejé-
től kezdve mind gyakrabban bukkannak elő szimmetrikus
ekevasak, de aszimmetrikus, tehát ágyekére utalók csak a
13. század első felében jelentkeznek. A leletek hiányát még
lehet azzal indokolni, hogy ebben a korszakban a vas
rendkívül drága volt és így az elkopott szerszámokat is
újra felhasználták. Azt azonban már csak egyetlen módon
lehet magyarázni, hogy aszimmetrikus ekevas nem került
elő: a honfoglalás utáni időben még nem használták az
ágyekét. Fejtegetéseim és adataim felsorakoztatása során
többször is utaltam rá, hogy a Volgai Bolgár Fejedelem-
ségben már nem voltak ott a magyarok, amikor az ágyeke
megjelent, a Kazár Kaganátusban, továbbá a keleti szlá-
vokkal szomszédos területeken pedig az ágyeke éppen csak
megjelent és korántsem volt általános. A néprajzi meg-
figyelések pedig azt bizonyítják, hogy egy nép nem a leg-
újabbat, hanem az általánost veszi át a másiktól. Az pedig
96
nem lehet kétséges, hogy a szlávok esetében az általános
a 9. században még a taligás túróeke (ralo) volt.
A földművelés témakörében maradva vessünk egy pillan-
tást a gabonabetakarítás eszközeire is. A gabona betaka-
rítását rövid kassával, illetve nagyobbrészt sarlóval végezhet-
ték. Az előbbinek a keleti szlávoknál sok nyomát sikerült
a magyar honfoglalás korszakából felfedezni, de a hon-
foglaló magyaroknál és a későbbi korszakban csak homá-
lyos emlékei vannak. Ezért a kaszának csak szórványos
elterjedését sejthetjük és még további alapos kutatás
szükséges e szerszámmal kapcsolatban. A sarlóról már
sokkal többet tudunk, hiszen honfoglalás kori sírokból is
került elő néhány. Rendszerint asszonyok mellé helyezték
ezeket és minden valószínűség szerint nem annyira a mun-
kát jelképezték, hanem inkább a gonosz, rontó szellem
elhárítására szolgáltak. A sarló szavunk csuvasos ótörök
eredetű, melyet minden bizonnyal korán sajátíthatott el
a magyarság. E területen, de különösen a Kazár Kaganá-
tusban a horgas és az ennél bizonyos vonatkozásban fej-
lettebb ívsarlók is előkerültek a régészeti feltárások során.
Mind a két forma megtalálható volt nálunk is egészen a
legutóbbi időkig.
A szemnyerés egyik legelterjedtebb formája volt nálunk,
különösen az Alföldön és Dunántúl keleti felében a nyom-
tatás. A gabonaszemeket lóval, ritkábban szekérrel,
szarvasmarhával verették ki a kalászból. A nyom szavunk
ugor, esetleg finnugor eredetű, míg a másik szemnyerő
módszer alapeszközének neve, csíp, az eddigi vizsgálatok
szerint déli szláv eredetűnek látszik. A nyomtatást a
tőlünk délre eső délszlávok is gyakorolták, talán abba a
nagy nyomtató vidékbe tartozván, mely általában a
Földközi-tenger mellékét jellemezte. Barabás Jenő azonban
felveti annak lehetőségét, hogy a magyar nyomtatás
történeti előzményeit keleti irányban lehet keresni.
A nyomtatás a Fekete-tenger vidékén éppenúgy otthonos
volt, mint Ázsia déli részén át, egészen Kínáig. Nagyon
97
elterjedt. A történeti, de különösen a régészeti vizsgálat
azért nehéz, mert a nyomtatásnak nem voltak olyan
jellegzetes eszközei, melyeknek vas alkatrészei is lettek
volna, így ilyen emlékek nem maradtak és nem is marad-
hattak fenn. Ezeket csak bizonyos mértékig pótolják a
régi és nagyon értékes ábrázolások.
A fenti kiragadott példák azt bizonyítják, hogy szántó-
földi földművelés történeti mélységű néprajzi kutatása
sok mindent megvilágíthat a honfoglalás előtti magyar-
ság életmódjával, munkájával kapcsolatban. Ugyanezt
meg lehet állapítani a gyümölcs- és szőlőművelésről is.
A gyümölcskultúráról viszonylag keveset tudunk, bár a
nevek is elárulnak egyet-mást. így ótörök eredetűnek
minősülnek a következő gyümölcsfajták: alma, körte,
som, dió, sőt maga az összefoglaló gyümölcs szó is. Az arab
források említik, hogy a Kazár Kaganátus területén hatal-
mas és szépen díszlő gyümölcsösöket lehetett látni. Itt
azonban ismét az a nehézség, hogy e korban a gyümölcs-
termelésnek alig volt eszközkészlete, így elsősorban a
feltárt magokból következtethetünk. Érdemes megemlí-
teni, hogy a honfoglalást követő időkben elsősorban az
ótörök eredetű gyümölcsnevekből alakultak település-
nevek. így a dióból Diósd, Diás, az almából Almád,
Almádi, Almás, a körtéből Körtvélyes, a somból Som,
Somogy de még az összefoglaló gyümölcsből is Gyümöl-
csény, mely azonban itt galagonyát jelöl. A későbbi
gyümölcsnevekből viszonylag kevesebb településnév ke-
letkezett.
A szőlővel kapcsolatban ótörök eredetű szavaink
száma elég jelentős: syől'ó, s^iir, bor, esetleg csiger, icsar
(lőre), seprő. Ezeket még bővíteni lehet olyan szavakkal,
melyek kétségtelenül a szőlőműveléshez kapcsolódnak, de
alapjában ugor, esetleg finnugor eredetűek, így belső
fejlődéssel kapcsolódtak a szőlőműveléshez. A szavak
értelmének hasonló fejlődését már az ekével kapcsolatban
is jeleztem. Ilyen a szaporítás két műszava: a homlit, a
98
bujt és a sajtó (szemben a német eredetű ,,prés”-sel).
Vincié István behatóan foglalkozott a szőlőművelés —
borkezelés kérdéseivel és a keleti magyar nyelvterületen
sok olyan jelet talált, melyek a Fekete-tenger környékére
utalnak. Összefoglalóan megállapította: „A szőlőkultúra
korai másik fő típusa a Kárpátoktól keletre és észak-fekete-
tengeri területeken keresztül a Transzkaukázusig nyomon
követhető. A kétféle borkultúra eszköz és technika törté-
neti vonatkozásban valószínűsíthető. A keletről nyugatra
közvetítés problémájának, néptörténeti hátterének tisz-
tázása jeletős és nehézségekkel teljes feladat marad.
E tekintetben néhány fogódzó mindamellett adódik,
éspedig az 5. századtól a 12. századig lezajlott népvándor-
lás során, különösen a Kazár Kaganátus felbomlásakor,
olyan népelemek szorultak nyugat felé, melyek az adott
kultúrának hordozói lehettek. így például az alánok.
Itt nem hagyható figyelmen kívül a magyarok szerepe,
akiknél — legalábbis egyes csoportjaiknál — a szőlőter-
melés és borkészítés ismert tevékenység lehetett már a
Kárpát-medencében való település előtt is.”
Feltűnő az, hogy nemcsak a szőlőművelés, hanem a bor-
kezelés szókészletéből is kimutatható nyelvünk ótörök
hagyatéka. Erről tanúskodnak a következő szavak: bor,
svjír, seprő. Mindez azonban nem magyarázza meg azt, hogy
egy nagy állatállománnyal rendelkező nép, még ha általá-
ban a földművelés egyes rétegei nem is voltak ismeretlenek
előtte, hogyan tarthatott el bort hosszabb-rövidebb ideig.
Ezzel kapcsolatban már korábban felmerült a földalatti
tárolókban történő eltartás. Ez a Krímben és a Kaukázus-
ban ma is ismert tárolási módszer. E viszonylag gazdag
terminológiát Vásáry István nemrégiben egy új szóval gya-
rapította: ás^ok, melynek mai jelentése „két párhuzamosan
lefektetett gerenda a borospincében, melyre a hordókat
állítják”. Természetesen ez csak olyan új jelentés, melyet
akkor vett fel, amikor a magyarok a bornak pincében
tartásával megismerkedtek. A bort, tejet, kumiszt, vizet
99
a vándorló vagy az év nagyobb részét szabadban töltő
népek bőrtömlőben tartották és ezt egy olyan rúdra akasz-
tották (ennek török neve asqu), melyet két másik támasz-
tott alá. Mivel a szó hangtanilag és jelentéstanilag egyaránt
kifogástalanul magyarázható, így nincs semmi akadálya
annak, hogy a tömlőt ótörök eredetű és a bortároláshoz
tartozó szavaink közé soroljuk.
Azt hiszem, hogy ennyi elegendő annak megmutatására,
hogy a magyaroknak a honfoglalást megelőző évszáza-
dokban jelentős mértékű földművelésük is lehetett. Mind-
ez azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy az állat-
tartás jelentőségét lebecsüljük. A legutóbb éppen Matolcsi
János mutatta ki, hogy az állattartás milyen nagy szerepet
játszott őseink életében és ennek a földművelés és minden
más foglalkozás csak kiegészítője lehetett. A honfoglaló
magyarok a különböző történeti források, de a régészet
megállapítása szerint is viszonylag nagyszámú állatállo-
mánnyal lépték át a Kárpátokat.
Az állattartáshoz közvetlenül kapcsolódó szerszámok
közül a nyereg az, melynek keletre vezető kapcsolatait
László Gyula a régészeti, a történeti és a néprajzi adatok
egyeztetésével olyan meggyőzően feltárta. Maga a szó
az ugor, de talán már a finnugor korban kimutatható, bár
akkor inkább málhahordásra szolgáló szerkezetet jelen-
tett. Ebben a szerszámban, melynek két szárnya a ló hátá-
nak két oldalára feküdt rá, semmiféle vasat, egyetlen szeget
sem alkalmaztak. A kápáját sok esetben csonttal díszítet-
ték. A keleti lovas népeknél általánosan elterjedt szerkezet
— a nyugati villás nyergekkel ellentétben — nem akadá-
lyozta, sőt elősegítette a ló mozgását. A századforduló
idején Tiszafüreden még készítették az ilyen formájú
nyerget.
A tiszafüredi mesterek egy nap alatt készítettek el egy
nyerget, ha a megfelelő fa és bőr már rendelkezésre állott.
Ez nyugat felé is terjedt, különösen a magyar huszárok
mintájára szervezett könnyű lovasságot szerelték fel ilye-
100
nekkel. Többek közt Nagy Frigyes is ezt rendszeresítette
a porosz hadseregében.
A rendkívül nagy gyakorlatot igénylő munka már a
honfoglalás előtt is szakosított mestereket kívánt. De
voltak a honfoglalás előtti magyaroknak olyan ipari jellegű
tevékenységeik is, melyek csak részben szakosodtak és a
családon belül többen értettek hozzájuk.
Ilyen lehetett a bőrkikészítés, melynek magyar módját
a 18. század második felében Diderot Enciklopédiája is
részletesen leírt. Ezzel az általában elterjedt európai cserzési
eljárással szemben már a honfoglalás előtti magyarok meg-
ismerhették és gyakorolták is a faggyús, timsós, illetve
sós kikészítést, melynek nyomait egészen a Kaspi-tengerig
meg lehet találni. Ugyanígy, vagy nagyon hasonló módon
készítették ki a pásztorok a bőrt egészen a legutóbbi éve-
kig az alföldi legelőkön.
Nyelvünk tanúsága szerint elődeink a rostnövényekkel
már jóval a honfoglalás előtt megismerkedhettek. Ennek
bizonysága kender szavunk, mely az ótörökből származik,
(az egy jakut kivételével) valamennyi török nyelvben ma
is megtalálható. Ez éppen úgy jelentett lent, mint kendert,
a kettő elkülönülése csak a Kárpát-medencében történhe-
tett meg. Meg lehet említeni a csalánt is, ugyancsak ótörök
eredetű szavunkat a növényre, melyből Kelet-Európábán
vásznat szőnek. Egy feljegyzés 1647-ben a csalán gyolcsot
a legfinomabb vászonfélék között említette. Később a csa-
lánból elsősorban zsákot és ponyvavásznat készítettek,
a magyar nyelvterület legkülönbözőbb részein. A kender-
feldolgozásról írja Szplnoky Lajos: „A honfoglalást meg-
előző időben a magyarság műveltségének már kétségte-
lenül része volt a kenderfeldolgozás; ismerték, sőt termel-
ték ezt az erős rostú növényt, kikészítették a rostjait, de
nem annyira vászonszövésre használták még, mint lénye-
gesen nagyobb mértékben a gazdálkodási formájukhoz
elengedhetetlen, és nagy mennyiségben szükséges kötelek,
zsinegek, s valószínűleg a ruházatuk járulékos elemei (öv,
101
zsinór) előállítására... A magyarság honfoglalás előtti
rostkikészítő technikáján kétségtelenül észlelhető, hogy
ez még nem kiérett rostfeldolgozó technika, hanem egy
intenzív bőrkultúra eszközkészletének és eljárásmódjainak
kendermegmunkálásra is való felhasználása”. A továbbiak-
ban meggyőzően mutatja ki, hogy ilyen szerszám lehetett
a kalodás bőrtörő, melyet a kender rostjainak finomabbá
tételére is alkalmaztak.
Ezek után érdemes még az építkezésre egy pillantást
vetnünk, márcsak azért is, mert ezen a területen már csak-
nem egy évszázada sokféle elmélettel találkozunk. A hon-
foglalást követő évszázad leleteinek (10. sz.) egyik ásatásá-
ról mondja László Gyula, hogy „... Felgyőn meglehetős
biztonsággal beszélhetünk boronaházról, vertfalú házról,
sőt talán téglaházról is”, melyhez természetesen valamiféle
jurtaszerű építmény is járult. Ez a megállapítás azért is
fontos, mert világot vet arra, hogy e kor magyar népessége
aligha lehetett egyrétegű és természetesen egyforma fog-
lalkozású.
A nyelvtudomány honfoglalás előtti szavakként tartja
nyilván a há%, lak, hajlék szavakat, melyek az egész épít-
ményre vonatkoznak. Egyes részei állandó építményen,
de esetleg sátoron is lehetnek: ajtó, küszöb. Az építmény
oldalát tekintve: a fal és a hím szó (pl. Hímesudvar Tokaj-
ban), fonadékra: vesszőre, nádra utal, melyet a szükségnek
megfelelően sárral tapasztottak be. A fedél, hiú, tető, héj
arról tanúskodnak, hogy az építményben a fal és a tető
között különbséget tettek. Ehhez még ács szavunkat is
hozzáfűzhetjük, mely korábban mindenféle famunkával
foglalkozó mesterembert jelentett. Pusztán e szókincs
alapján is feltételezhetünk valami állandó lakóépületet a
honfoglaló magyaroknál. Ezt a nyelvtudomány olyan
kimagasló egyénisége, mint Knie^sa István, már mintegy
három évtizeddel ezelőtt így állapította meg a honfoglalás
előtti népességünkről: „A magyarságnak okvetlenül kel-
lett valami házfélét ismernie”.
102
A legrégebbi formának látszik az olyan félig-meddig
állandó, kerek alaprajzú épület, melyet a pásztorok, cső-
szök, halászok, erdei munkások építettek szinte napjain-
kig. Az ilyen kerek alaprajzú építményekkel a magyarság
egész vándordíja alkalmával találkozhatott és minden
bizonnyal maga is alkalmazta. De ezen túlmenően, a feltárt
Árpád-kori magyar lakóépületek rendkívül hasonlítanak
azokhoz, melyeket az orosz, majd a szovjet régészek a
Dnyeper és a Don között, továbbá onnan nyugatra nagy
számban tártak fel. Felmerül a fából összerótt házak kér-
dése is, melyekből egyet-egyet már eddig is megtaláltak
régészeink (pl. Fonyód-Bélatelep, Felgyő). Ennek ter-
minológiájához a szláv borona, gerenda mellett hozzá tarto-
zik a talp is, továbbá a ró, „gerendát bevágással összeil-
leszt”, melyek a finnugor eredetűek és talán későbben
kapcsolódtak a ház terminológiájához.
*
A felsorolt példák azt mutatják, hogy a néprajzot nem-
csak be lehet, hanem érdemes is bevonni a honfoglalás
előtti és a honfoglaló magyarok műveltségének tanulmá-
nyozásába. A felvillantott mozaikok alapján megpróbálom
körülhatárolni azokat a területeket, ahol a más tudomá-
nyokkal való együttműködés a leggyümölcsözőbbnek lát-
szik.
Az életmódok formáinak, kategóriáinak, típusainak,
általános modelljeinek néprajzi megállapítása elsősorban
a récens és a közelmúltbeli adatok alapján lehet a néprajz
egyik legfontosabb feladata. így a nomadizmus, a transz-
humansz (kétlegelős költözködő) pásztorkodás (a vándor
pásztorkodás egyik fő formája) fokozatait, jellegzetessé-
geit állapítja meg a néprajz és állandónak tetsző vonásait
a múltba is visszavetíti. Igaz ugyan, hogy ezek a kategóriák
népenként a társadalmi, gazdasági körülményeknek meg-
felelően változnak, de munkahipotézisként mégis jól
103
alkalmazhatók, így az újabb irodalom a közvetlenül a hon-
foglalás előtti magyarságot olyan félnomád népnek tartja,
mely a téli szállás körül a földet művelte és tavasszal az
állatállománnyal legelőről legelőre vándorolt, hogy az ősz
végén újra visszatérjen. Ezzel kapcsolatban felmerül az
a kérdés, hogy a család követte-e a nyájat vagy pedig hely-
ben maradt? Ez csak körültekintő vizsgálattal dönthető
el, de addig is érdemesnek látszik egy gondolatot felvetni.
Tudjuk, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt is tar-
tottak sertést, melynek disznó neve csuvasos ótörök jöve-
vényszavunk. Az eddigi ásatások állatcsont-leleteinek
összességét 100%-nak véve, Matolcsi János megállapítása
szerint Etelköz füves steppei övezetében 14,9; Etelköz
ligetes steppei tájain 25,8; a kora Árpád-korban 17,9%
volt a sertéscsontok aránya, ami az állatfaj komoly jelen-
tőségéről tanúskodik. Ez csak úgy magyarázható, hogy
tavasztól őszig a folyó menti szállások körüli mocsarak
partján tartották őket, majd szeptember végétől kezdve
hízásra, illetve telelésre a közelebbi vagy távolabbi makkos
erdőkbe hajtották a kondákat. Ezeket az erdőket feltehe-
tően — honfoglalás előtti belsőfejlődésű szóval — avasnak.
nevezték, ami egy-egy hegy, vagy erdő elnevezésében
napjainkig is megmaradt. A sertést nem lehet állandóan
hajtani, de meg a disznójárta legelőket más jószág el is
kerüli. Ezért a sertés más tartásmódot követel meg. Ezek
szerint a lakosság egy részének — márcsak a sertéstartás
miatt is — tavasszal és nyáron is a téli szállás környékén
kellett maradnia. Ez az életforma a néprajz kategóriái
szerint nem is a nomád, hanem a transzhumánsz állattartás
körébe tartozik. E kérdést részletesen megvizsgálni a
kutatás további feladata.
A tárgyak, a munkaeszközök, a jelenségek tipológiája,
földrajzi elterjedésének meghatározása, ami a néprajzi
kutatás egyik feladata, ugyancsak sokat segíthet. A forma
szerinti osztályozás, az ún. tipologizálás a tudományos
munka rendkívül fontos része, de nem végcél, hanem csak
104
eszköz. A formai összehasonlítás, egyezés még nem szol-
gáltat teljes bizonyosságot az összetartozás tekintetében,
csupán azt jelzi, hogy az adott kérdésben érdemes bizonyí-
tékokat keresni a genetikus összefüggés bizonyítására.
Már az is sokat jelent, ha a tárgyhoz köthető szókincs a
kapcsolatról tanúskodik. Az időbeli különbségeket régé-
szeti, történeti leletek, ábrázolások csökkenthetik. Láttunk
ilyen példát a vaspapucsos ásó, a szarvtalpas eke, az eke-
taliga, a sarló és más tárgyak esetében.
A régészeti leletek, történeti ábrázolások néprajzi analó-
giával történő megszólaltatása az előbbihez hasonló lehe-
tőség. így például azonos formájú munkaeszköz (ásó,
sarló, stb.) azonos munkát feltételez, ha a munka változik,
akkor előbb vagy utóbb megváltozik az eszköz is. A nye-
reg esetében láttuk, hogyan lehet a néprajzi analógiával
csekély maradványokat is megszólaltatni.
A mozaikszerűen összeállított példák azt hiszem alkal-
masak arra, hogy bizonyos általánosabb következtetést is
levonjunk, mert megerősítik néhány kutató korábban tett
megállapításait. Ss^öke Béla már korábban megállapította,
hogy a magyarok között a honfoglalás előtt meglevő föld-
művelő, halász, méhész, kézműves rétegek számban is
egyre növekvő mennyiséget alkottak. Köznépi temetőiket,
sírjaikat jól el lehet különíteni egymástól. Ezzel kapcsolat-
ban Györffy György leszögezte ,,... amióta azonban Szőke
Béla a X. századi magyar köznépet a tévesen szlávnak
mondott temetőkben ismerte fel (1959), ehhez a megoldás-
hoz csatlakoztam.” Hoffmann Tamás a honfoglaló magyar-
ságot három rétegre osztotta. Az egyik réteg a földművelő
és egyéb foglalkozásokat űzőké, a másik a pásztoroké és
a harcosoké.
Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy a honfoglalás-
kori vagy az azokat követő források miért hangsúlyozzák
olyan erőteljesen a magyarság nomád jellegét ? Ezt többek
között azzal is lehet magyarázni, hogy amikor egy félig
letelepült, de erőteljesen állattartást folytató nép valamilyen
105
oknál fogva kénytelen hazát változtatni, akkor a költözkö-
dés idején, de még azt követően is a nomád vonások kerül-
nek előtérbe. Ezt még az is erősítheti, hogy a letelepült
földművelők egyrésze nem követi a vándorlókat. Azok
viszont, akik hosszabb vagy rövidebb ideig velük mennek,
nem tudnak földműveléssel foglalkozni. Tudunk arra tör-
téneti példákat, hogy a korábban részben földművelők
egészében nomáddá válnak. így a hunok nyugatra indulá-
suk előtt jórészt földművelők lehettek. Hasonló analógiák
-azt mutatják, hogy a magyarok esetében is — a honfoglalás
idején és az azt követő időkben — számolnunk kell a
nomád vonások megerősödésével.
A nyugati krónikaírók elsősorban a nomád, harcoló,
kalandozó magyarokat ismerték, akik többek között az
állatállomány megszerzését is céljuknak tekintették. Az
ezekről szerzett tapasztalatokat az egész magyar népre
kiterjesztették. Nem lehetett alkalmuk ugyanis megismerni
a földművelőket, a halászokat, a méhészeket, a mester-
emberek egész sorát, akik otthon végezték békés munkáju-
kat és ezzel tették lehetővé a harcolók távolba vezető
kalandozásait. Néhány külföldi utazó, aki maga is keresztül
utazott hazánkon, más véleményt alkothatott. Egyszer
érdemes lenne ezeket is sorra venni.
Ez alkalommal elsősorban azokat az adatokat hang-
súlyoztam, melyek azt bizonyítják, hogy a magyarság egy
része már a honfoglalás előtt is letelepült, földművelő lehe-
tett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne ismerném el a fél-
nomád, transzhumansz állattartás nagy, talán azt is lehet
mondani: elsőrendű jelentőségét. Ennek visszaszorulása
már a Kárpát-medencében történt meg, de lassú folyamat
lehetett.
Úgy gondolom, hogy a néprajz meg tud világítani olyan
kérdéseket, melyek más tudományágaknál fel sem merül-
nek. Otthonosan mozog a munkaeszközök szerkezetében,
használatában, történeti elterjedésében, így elősegítheti az
olyan összefoglaló munkák létrejöttét, melyek a honfogla-
106
lás előtti és a honfoglaló magyarok életmódjával, művelt-
ségével foglalkoznak.
Igaza van Jankó Jánosnak, ha csak egy porszemmel is
elő tudjuk segíteni őseink életmódjának jobb és teljesebb
megismerését, akkor érdemes a néprajztudománynak ezen
a területén is munkálkodnia.
MAGYARSÁG A FOLKLÓRBAN
ÉS AZ IDŐBEN
Milyen műveltséggel érkezett a magyarság mai hazá-
jába ? Olyan kérdés ez, amely régóta foglalkoztatja a tudo-
mányt és az olvasóközönséget. Magas volt-e az a művelt-
ség, vagy alacsony, mi minden volt benne, hogy fejlődött
a honfoglalás előtt, és mi maradt meg belőle a későbbi
századokban ? És milyennek látszik benne maga a magyar-
ság, milyen magatartás, milyen ízlés működött alakulásá-
ban?
A feleletet több tudomány is igyekszik megadni: az
anyagi kultúrára a régészet, a tárgyi néprajz, a történet-
tudomány és az etnológia, a képzőművészeti színvonalra
a régészet és a művészettörténet, a szellemi kultúrára az
összehasonlító folklór.
Mindezek a szakterületek arra is igyekeznek feleletet
adni, hogy ennek a műveltségnek egyes elemei hol kerül-
tek hozzánk, vagy hol alakítottuk ki, s ami evvel együtt jár:
mikor, hol volt a magyarság, hol, mikor, miért alakult ki
az a népegyüttes, amely a honfoglaláskor megjelent a
Duna-medencében.
Eddig a folklór csak ritkán hallatta szavát ezekben a
kérdésekben, vagy csak alig illesztették bele eredményeit
a magyarság őstörténetébe. Ideje tehát összegezni minden
olyan eredményt, aminek értékelése hozzáadhat valamit
a honfoglaló magyarság képéhez és honfoglalás előtti
történetéhez.
A következőkben tehát sorra vesszük azokat az eleme-
108
két, amelyek az összehasonlító kutatás alapján honfoglalás
előttinek bizonyultak, és segítségükkel igyekszünk felele-
tet adni a fenti kérdésekre. Kezdetben nem tekintünk a
más tudományok eredményeire, csak magából a folklór-
anyagból fogunk levonni minden következtetést. Csak
azután egyeztetjük a többi tudomány eredményeivel, még
ha következtetéseink esetleg egyben-másban eltérnek is a
társadalomtudományok megszokott eredményeitől. Lás-
suk tehát sorban a magyar szellemi néphagyomány törté-
neti rétegeit.
Legrégebbi múltba nyúlnak vissza a teremtésmondák.
Kálmány Lajos jegyezte föl, hogy „az ördög embört, lovat
ki bírt formálni, de mikó mögindult, porrá vált.” Ennek
részletesebb mását Reguly Antal vogul gyűjtéséből ismer-
jük: „Numi Tarem atya ím miképpen szól: 'fiacskám, az
ember születésének dolgát én hogyan mondhatom meg
neked? Midőn egykor hideg orrú orros szelet fogok tá-
masztani, széles szemű szemes hó alakjában fogok esni.
Midőn apró szemű szemes hó fog esni, gyúrj a hóból
emberlábas alakot, készíts emberkezes alakot; készíts
lábas állatnak lábas alakját, készíts kezes állatnak kezes
alakját! Szárnyas fajta sok állatodnak szárnyas állat szár-
nyas alakját készíts 1 Karmos állat karmos alakját készíts 1...
Alászállott, aláérkezett. Hó esett, hóból embert csinál,
gyúr, tovadobja: darabokra omlik. Lábasállat-alakot csi-
nál, tovadobja: darabokra omlik. Ügy elment a kedve,
s be is ment a házba. Atyjához s anyjához szól: 'hiába
bajlódtam, élőkké nem lesznek: adjatok nekem tanácsot’.”
Egy másik monda a világ teremtéséről szintén Isten és
Ördög együttes munkálkodásáról szól homályosan.
Kálmány embere szerint Isten egyszer azt mondta az
ördögnek, hogy neki is lehet birodalma, ha reggeltől estig
„el tudja rekeszteni”, akkor oda nem fog sütni a nap.
Az ördög azonban nem tudta föltenni a „gombot”, a kakas
megszólalt, s a tó-gát, amely „keresztül van a világon”,
besüllyedt a földbe. Ez az értelmetlenné kopott monda is
109
csak a vogulok teremtésmondájában kapja meg értelmét.
Numi-Tarem homokot hozat föl az első emberrel a tenger
fenekéről, ami csak többszöri kísérlet után sikerül. Ebből
teremti az ember a földet, ami a víz színén forog. Numi-
Tarem odaadja e^üstgombos ővét, hogy rakja vele körül a
földet. Erre az megáll, az övből pedig a fényes Urál hegy-
ség „ülepedik”. A voguloknál ez a monda nagyon el van
terjedve, s szerintük az Urál átéri a világot. Törökök és
oroszok tőlük vehették át, hogy az Urált „a föld övének”
vagy „Kőőv”-nek nevezik.
A vogul monda első felében szereplő homok-felhozatal
szintén ismeretes, még kopottabb formában. Isten az
ördögtől, vagy egy ember a szolgálatában álló lidérctől
csak úgy tud megszabadulni, hogy elküldi a tenger fene-
kére homokért, ami nem sikerül, s az ördög vagy lidérc
nem tér vissza többé. Itt tehát már nem teremtésmondában
szerepel a motívum. De minthogy a legrégiesebb mítoszok-
ban Isten segítő társa búvárkacsa vagy más vízimadár képé-
ben merül le homokért, érthető, hogy a szintén madár-
alakban elképzelt hdérccel cserélték föl. Azt pedig már
eddig is láttuk, hogy az ördög kerül a mitikus „első ember”
helyébe.
Éz a monda azonban már nemcsak a voguloknál él,
hanem Kelet-Európától egész Szibérián át Észak-Ameri-
káig. Nem biztos tehát, hogy ugor rokonaink saját, leg-
régibb hagyománya; hozzánk is kerülhetett belső-ázsiai
népektől, bár nagy kopottsága igen réginek mutatja.
Van azonban az ugoroknak egy más elképzelésük is a
világ keletkezéséről: hogy az égből láncon eresztették alá.
Vogulok a következőképp beszélik el. „Joli-Tarem (vagyis
alsó ég, tehát föld-) anyánk két ég két menny közt hétszeres
vaslánc végén függő várában ül. Hosszú ideig ül avagy
rövid ideig ül, egyszercsak ím a föld megteremtésének
kora eljött. Numi-Tarem (felső ég) bátyja szól: ,Te, testvér,
most szállj le az alant levő földre, az ember korabeli vilá-
got, az ember idejebeh világot kell megteremteni! A hét-
110
szeres vaslánc, amelyen a vár függött, most levágódott,,
s Joli-Tarem anyánk ím alászállott.” Egy változat szerint:
„Egy asszony s öreg ember élnek. Tarem atya, Tarem apa
ezüstíves bölcsővel bocsátotta őket felülről alá. Vaslánc
végén Numi-Tarem atyjuk alvidéki zúgó szelet támaszt:
a felső tenger végére viszi őket; fölvidéki zúgó szelet
támaszt: az alsó tenger végére emeli őket. Az öreg egy
napon Numi-Tarem atyjához könyörög: ,Numi-Tarem
apám, nekem egy házterületnyi nagyságú szent föld-
darabot bocsáss alá!’ Miután egy napig éltek, miután két
napot eltöltöttek, Numi-Tarem atyjuk egy ház nagyságú
szent földdarabot bocsátott nekik alá... ”
A magyar megfelelők mesében kerülnek szemünk elé.
Székelyföldi mesékben szerepel a „Disznófickó”, akinek
hosszú kalandsorozatok után el kell válnia feleségétől,
s a világ végén, az „ég rámáján túl”, egy gyémántpalotában
arany láncon lógó, arany bölcsőben nyugszik, amikor a
királykisasszony rátalál. Egy másikban „Virágfi János
elévette az aranyaimat, úgy felhajította, mentői jobban
nem lehetett, s lett belőle tizenkét emeletes palota egy
kakas lábra, egy aranycsillaghoz egy aranylánccal felkötve,
s arra fordul, amerre az áldott nap”. Ismét más mesében
a halhatatlanság királynéjának „a világ véginél, a folyó
fölött, a levegőben függő várát” találjuk.
Ez az elképzelés azonban az ugorokon kívül az Altaj
hegységtől északra, az Abakán mentén élő soroknál is
megtalálható. Egy mitikus hősénekben „A hős így szól:
,ereszkedjék le nekem arany udvar az égből, hosszú láncon
lógó legyen!’ Akkor megállván körülnézett; az égből
villogva mint nap, csillogva, mint hold arany udvar eresz-
kedett alá. Az égből három láncon függő volt az.” A hős
az ének elején már ebben az arany udvarban él mint gyer-
mek. Később, ellenségei megsemmisítése után „visszatért
az aranyos udvarházba. Leugorván lováról fölment az
arany létrán.” Vogul mítoszokban is ezüst létrán jár föl
Numi-Taremhez fia tanácsért.
111
Az Altaj-vidéki sorok a legrégiesebb hagyományt kép-
viselik a török nyelvű népek közt. Eszerint a mítosz
lehetne nálunk belső-ázsiai török eredetű is. Minthogy
azonban a sorok tulajdonképpen eltörökösödött szamojé-
dok, lehet ez köztük valami, az uráli korba visszanyúló
örökség is. A sokkal ősibb ugor (tehát uráli) teremtés-
monda láttán inkább ugor kori hagyománynak kell tarta-
nunk a magyarságnál.
Viszont már nemcsak ugornak, hanem közös uráli
hagyománynak látszik a haj, hej noszogató szavunk, amely-
lyel Diószegi Vilmos szerint a sámánok hívták a beléjük
szállni készülő szellemet az összes uráli népek nyelvében.
(Idetartozhat a kalandozó magyarok „ördögi és rút huj
huj” kiáltása is.) Ugyancsak az urálig nyúlik vissza az
eredete a „haj regö rejtem” varázsigének is. Maga a szokás
végső soron feltehetően egy vogul tavaszi évkezdő szokás-
sal függ össze, amelynek célja a vad és a hal bőségének
biztosítása volt, s amelyet néhány ezeréves sziklarajzok
már ábrázolnak: szarvas mellett nappal és holddal.
Mindezeknél nagyobb mennyiségben és épebben maradt
fönn a néphagyományban az obi-ugor jenének néhány típusa.
Legrégiesebb ezek közt a sirató „kis formája”, ami a leg-
elterjedtebb: rögtönzött-recitált ereszkedés négy-öt hang
terjedelmen belül a 2. és az 1. fokra; a két záróhang az ének
folyamán szabálytalanul váltakozik. Van ennek oktávig
megnövesztett, három-, négyféle záróhangú változata is.
Ezek csak obi-ugor rokonaink dallamai közt találhatók fel
egészen világos párhuzamokban. Még nagyobb a jelentő-
sége annak, hogy ebből a rögtönzött-kötetlen siratóból
számos zárt formájú dal keletkezett kötött versszak-szerke-
zettel. Az ötfokú dalok mellett ezek a nem-ötfokú, diato-
nikus dallamok alkotják régi dalaink legnagyobb tömegét.
Egy részük recitált, hosszú sorokból áll, és vagy valami
epikus szövegre éneklik — balladára, históriás énekre —,
vagy pedig halottas énekek, egyházi népénekek szövegére.
Minthogy az ugoroknál is legtöbbüket hősénekként vagy
112
medveünnepi szertartáshoz énekelték, ahol a megölt
medve nevében, első személyben mondják el elejtésének
történetét, azaz szintén epikus énekként használják, ez az
egybeesés nem lehet véletlen. Valószínű, hogy ez a dallam-
fajta volt a magyarság hősénekeinek egykori zenéje.
Más részük feszes ritmusú táncdal, amelyben a siratok
más tulajdonsága maradt fenn: ritmikusan kikopogtatják
a sorvégző hangokat, (például a „Kállai kettős”-ben).
Ez a táncdaltípus már 18. századi följegyzéseinkben is
sűrűn előbukkan, népi táncdalaink közt pedig igen jelentős.
Mindez arra vall, hogy az ugor kori dallamvilág a két leg-
fontosabb, ellentétes hangulatú műfajban egyaránt tovább-
fejlődött, és máig fönnmaradt.
De fönnmaradt az elsőszemélyes előadás szokása is akár
a halotti szokások költészetét nézzük, akár a hősének késői
formáit. A kántori búcsúztatót szinte napjainkig a halott
szájára adva fogalmazzák, s ehhez a szokáshoz még
Csokonainak is alkalmazkodnia kellett, amikor a temetésre
rendelt költeményében, A lélek halhatadanságában „maga
a búcsúztató” részben első személyben búcsúztatta el a
grófnét rokonságától és barátaitól. Az elbeszélő költészet-
ben Kádár István éneke a legismertebb példa, aki a csata
leírása után már mint halott búcsúzik sorra barátaitól.
De továbbél az ún. „sirató-balladában” is, különösen a
székelyeknél. Legrégibb említése pedig a sokat idézett
krónika-hely, amelyben az egyházi műveltségű krónikás
— a hagyományt félreértve — elmarasztalja a honfoglaló
vezéreket, hogy tetteiket maguk megénekelték.
Mesekezdő formulánk, a „Hol volt, hol nem volt” is
valószínűleg már vogul nyelvrokonainkkal együtt ala-
kult ki: „Volt — nem volt” formában él nálunk. A bizony-
talanságot két ellentétes kifejezéssel éreztetik ugor roko-
naink csakúgy mint szibérai török népek. Láttuk az előbb
idézett teremtésmondákban is („hosszú ideig ült — rövid
ideig ült”), s nyelvünkben olyan szólásokban is él, mint
„idestova” és „tétova”.
113
Ennyit tudunk megállapítani ugor rokonainkkal való
együttélésünkről ma ismert hagyományaink alapján. S ez
nem is kevés, ha az igen távoli múltat és az időközben átélt
új hatások tömegét is figyelembe vesszük.
Ezek után lássuk a még nagyobb tömegű török-mongol,
általában belső-ázsiai származású elemeket, amelyek éppen
nagy számuknál fogva, s még inkább az egyezések köze-
lebbi volta miatt újabbaknak látszanak.
Mindenekelőtt annak a műfajnak maradványait vegyük
számba, aminek eltűntét a legtöbbet emlegették sajnál-
kozva: a bősénekét. Ennek átalakult elemei a balladában és
mesében maradtak fenn. Egy ma már eposzi méretekben élő
hősének váza, szinte tartalmi kivonata maradt fenn a
Há^népe védelmében elesett hős (Kerekes I%sák) balladájában.
Az ittas álmot alvó hős története, akit felesége hiába költö-
get a közeledő ellenség láttára, végül harmadszorra fel-
ébred, megvív az ellenséggel — harcát az Altaj vidékéről
származó formulával írják le: „Egy elémentében gyalog-
ösvényt vága, És visszajöttében szekérutat nyita” — majd
elesik a túlerő ellen, mindez rövidségében is egyezik az
Altajból származó kazakok Joloi kánról s^óló hősénekével,
az üzbégek Alpamils-epos^ával és több vogul hősénekkel. Joloi
'kán emberfeletti erejét rendkívüli mértékű evése-ivása
jellemzi. Ennek következtében azonban minden lakomán
részeg lesz, s minden veszély ebből származik. Midőn
ittasan alszik, ellenség támadja meg népét. Felesége kétszer
hiába akarja felkelteni, végre karddal szívébe szúr, mire
mint légycsípésre felriad, lóra pattan és leveri az ellenséget.
Később mégis az ellenség hatalmába kerül, és félholtan
tartják egy veremben, majd még számos kaland követke-
zik. Egy rövid vogul énekben így fogalmazzák meg:
„Miután hazaérkezett, lefeküdt. Nejéhez szól: ,Engem,
ha te majd valami zajt hallasz, engem fölébreszteni nem
futja erőd, szúrd meg késsel a csípőmet!’ Hosszú ideig
vagy rövid ideig fekszik, egyszer csak had jődögél. Neje
nem bírván felkölteni, sír. Egyszer csak úgy érzi, hogy
114
vízben fekszik. Amint fölébred, észreveszi, hogy neje
sírván az ő könnyeiben fekszik. ,Mit csinálsz te?’ — ,Had
jődögél ránk.’ — A férfi főikéi. A fölkerekedett had ellen
kél a férfi. Mint sűrű szunyograjt nyomkod, úgy nyom-
kodja szét őket. Azután így szól: ,Meghalok, hét tél, hét
nyár múlva fölkelek.’ Meghal, eltemetik...” Más válto-
zatban kétszer költögetik, hiába. Itt azonban mégis az
altaji törökség a valószínűbb átadó, s a vogulok is, a
magyarok is külön kaphatták tőlük, külön történelmi
érintkezéseik folyamán.
A téma igen szívós életű lehetett: egészen a 18. század
elejéig élhetett a késői énekesrend gyakorlatában. Erre vall,
hogy a néphez lekerült fogalmazása kurucokat, labancokat
és szebeni rácokat emleget. Erre vallanak a késői históriás
énekekből ismert formulák is: „Kiontatom vérem apámért,
anyámért, Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemért”, amit Ködi
Farkas János: Kádár István énekéből (1658) is jól ismerünk;
erre vall a figyelemkeltő felkiáltás: „Hallottad-e hírét
a híres Szebennek... ”, aminek megfelelőit vásári éneke-
seink máig használták, s legfőképp a Császár tömlőséből
szabadult úrfiak (Szilágyi és Hajmási)-ból is ismert epikus
formulája: „Egy elémentébe gyalogösvényt vága, És visz-
szajöttibe szekérutat nyita”. (A másik ballada végén még
az is elhangzik: „A nagy táborból csak élve egyet hagyott”.)
Ennek ugyanis az Altaj vidékén mongol és török népeknél
találjuk meg pontos mását: „Ez ellen a sereg ellen az apa
fiával kettesben vonult ki. Élőre mentek, hetven embert
levágtak, utcát csináltak; visszamentek, hatvanat levágtak.
Hat nap alatt az egész sereget levágták.” A tatár harcokról
szóló orosz bilinákba is bekerült (nyilván a százados ellenség
költészetéből; ne felejtsük el, hogy Balassi is fordított
magyarra török verseket). De erre vallanak a fogalmazás
műköltészetre utaló részletei is, amelyek népköltészetben
szokatlanok: a sorvég átkötése a következő sorba, vala-
mint a részletező leírás, a szereplők szavainak bevezetése.
115
Ha viszont egy epikus énekesek által fogalmazott és fenn-
tartott ének egészen a 18. század elejéig élhetett, és ebben
a formában még a néphagyományba is benyomulhatott,
akkor annak nagyon mély gyökerei lehettek, és korábbi
századokban igen népszerű lehetett. Vagyis a könyvnyi
terjedelmű .Alpamüs-epos^nak egy korábbi, bizonyára rövi-
debb változata élhetett a magyarság körében, s tovább
rövidülve legjellemzőbb jelenetére, fennmaradt balladában
és egy félnépi versezetben.
A hősének egykori nagy népszerűségére következtethe-
tünk egy másik hősepikai részletből is, ami egy másik
balladában maradt fenn. Az kLlcsalt menyecske (Molnár
Anna) központi jelenete a burkusfa alatt, a „fejbenézéssel”
és a fára akasztott korábbi áldozatokkal „összegezi” szá-
mos Altaj-vidéki mitikus hősének legfontosabb elemét.
Ott a fa a nagy világfa, amelynek tövében történik az
énekek döntő jelenete: a nagy veszély és a nagy szabadulás,
a szörnyek legyőzése, az üldöző szörny elől való menekülés;
a mitikus hős ott születik, onnan kapja hősi nevét és
fegyverzetét; annak csúcsára temetik a hőst, oda szegezik
áldozatukat a szörnyek; s ennek tövében ringatja álomba
„fejbenkereséssel” a menekülőt vagy a megmentettet egy
nőrokona vagy az égi segítő nőalak; s a tövénél levő ház-
ban altatják asszonyok — fejében keresve — a szörnyű
ellenfelet. Mindez a Szent László legenda ábrázolásaiban is
feltűnik, vagyis a mitikus hősi ének egy fajtáját a keresztény
lovag-királyra is alkalmazták. S hogy ezek a templomi
freskók és díszes miniatúrák egy szibériai aranyverettel és
perzsa miniatúrákkal is rokonságot tartanak — vagyis
belső-ázsiai török-mongol és közép-ázsiai iráni hősének-
ábrázolásokkal —, az egyértelműen bizonyítja, hogy nem-
csak az énekek voltak ismeretesek a magyarok körében,
hanem ábrázolásuk módja is. Nem véletlen, hogy a
nyugat-európai szerető-gyilkos történetébe behelyettesítet-
ték ezt a képzetet a tóbaölés és az előző áldozatok egyszerű
bejelentése helyett.
116
Európában ismeretlen balladánk, a Szívtelen anya (Budai
Ilona) is hősének-elemeket alakított át lélektani példázattá,
amelyben az ellenség elől menekülő szülők gyermekét
farkasok veszik oltalmukba; a hősének kezdőmotívumát
mesében fedezzük föl, aminek szintén nincs az európai
mesében párhuzama. Az Elégetett há^asságfórő (Barcsai)
pedig egy hosszú mesés-mitikus hősének-típust alakít át
egy nyugat-európai házasságtörési ballada mintájára. Az
adta a keretet: a férj távol van hadban vagy vadászaton,
felesége szeretőjével együtt tölti idejét, amikor a férj
váratlanul hazatér. Az asszony kétségbeesett kibúvókkal
halogatná beengedését; s talán az asszony elégetése is benne
lehetett, mert homályos célzás történik rá. A hősénekben
a férjet a hűtlen asszonyok (anyja, felesége, húga) küldik el
különböző ürüggyel, hogy elveszítsék. Mikor visszatér,
enni kér apja csészéjéből, ami a ládában van. Ez az ételkérés
az apai csészéből rituális jelentőségű lehetett, mert több
énekben egyezően fordul elő. Ezúttal azonban a vetélytárs
pattan elő a ládából, és élet-halál küzdelem kezdődik.
Az ének végén a győztes hős választást enged az asszo-
nyoknak két feladat között. Azok a könnyebbnek látszót
választják, s abban lelik halálukat. Az ének legfeltűnőbb
jelenetei olvadtak össze a nyugati ballada legfeltűnőbb
elemével (az ajtónyitás halogatásával).
A menyasszony holtteste fölött öngyilkos vőlegény
mondja a Sgéyyenbeesett lány balladában: „Vérem a véreddel
egy patakot mosson, Testem a testeddel egy sírban nyu-
godjon, Lelkem a lelkeddel Isten előtt álljon”. Szinte szó-
szerint egyező formulával kötnek barátságot a mitikus hő-
sök az altaji epikában, sőt van olyan adat is, ahol a házassági
elhatározást azzal pecsételik meg, hogy megvágott ujjúk-
ból leszopják egymás vérét, s ezután mondják el a formula
egyik variánsát. így hát ez lehet a történelemből ismert
„vérszerződés” máig fennmaradt, szertartásos szövege,
egyúttal az egyik szószerint fennmaradt hősének-szöveg-
részletünk. A másik a már említett harcleírás, ahol a hős
117
gyalogösvényt és szekérutat vág az ellenségben. Egy har-
madik inkább motívum; a mitikus hősök égi származását
a fejük mellett vagy fejüknél és lábuknál felragyogó nap és
hold jelzi. Ezt mi a Szálláskereső Jézusra alkalmaztuk egy
legenda-balladában.
A ballada mellett a mese műfaja tartotta fenn a legtöbb
elemet egykori hősénekeinkből. Két teljes hősének-típus is
található meséink közt. Az egyik az „Égitest-szabadító”,
ami Európában ismeretlen. A sárkányok által elrabolt
napot-holdat és csillagokat kell három testvérnek vissza-
szerezni. A mesék szokásos legkisebb testvére egy hídnál
találkozik a többfejű sárkányokkal, birkózásban legyőzi
őket, s a sárkányok lovának nyergére, homlokára vagy
tomporára akasztott égitestek fölrepülnek az égboltra.
Ez a történet az Altajban, mongolok közt még teljes egé-
szében mítosz. A kán-hős kán-apósához megy az égbe.
Útközben állatokkal találkozik, amelyeket lenyilaz, serre
„csodás nagyságúból mai nagyságúra” változnak; vagyis
az „első ember” megszerzi az emberiségnek az első állato-
kat. Ezután ellopja apósától a napot és a holdat, mert nem
adott lányának hozományt. Azóta van az emberek életében
napvilág és holdvilág, de mindig sötét van Térj kán
birodalmában. Az egyezés annál világosabb, mert a kán-
hős is lova nyergére köti, tompora mögé, az égitesteket,
illetve lova füléhez és farkához, mint a mi mesénkben az
égitesteket „elrabló” sárkányok. A magyar mese sok vál-
tozatban élő széles körű hagyomány.
A másik teljes mese-hősének megfelelés a „Mondölöcs-
kék”-ről (báránykákról) szól. Hogy az egyezés meghök-
kentően pontos voltát érzékeljük, részletesebben idézem
a szövegek tartalmát. A mesehős azt a feladatot kapja egy
öreg embertől, hogy menjen a báránykák után, bármi
történjék is. Egy folyón mennek keresztül, amely lesor-
vasztja tagjairól a húst. A túlparton ráfújnak a bárányok,
s szebb lesz, mint volt. Ezután érnek egy rétre, „de azon
a rétön ojan nagy fű van, hogy kaszáni is lehetött vóna,
118
mégis ott a marhák ojan soványok vótak, hogy a szél szinte
efútta őköt; onnan möntek a möndölecskék egy más rétre,
hát ott úgy nincs mit ögyenek a marháknak mind a kopac
fődön, mégis ojan kövérök, mind a gyűrött háj; onnan
möntek a möndölecskék egy nagy erdőbe, hát ott minden
fán ojan keserves sirás-rivás vagyon hogy! Nézi, nézi,
hogy miféle sirás lehet az ? hát mindön ágon egy-egy csóré
verébfiú vagyon, ott simak-rinak. Onnat is tovább mön-
tek-möndögéltek a möndölecskék, míg egy nagy kerthöz
juttak, hát kétfelől a kertön két kutya úgy marakodik,
hogy a hob szakadva szakad a szájokbó, mégsem tudják
egymást bántani. Tovább möntek a möndölecskék, míg
egy nagy tóhoz értek, hát lássa, hogy egy asszonyembör
a tóban egy kalánnyal valamit a vízből mind csak meröget,
de mégsem tuggya soha kimerni.” Végül egy gyönyörű
kertbe jut, az öregember kikérdezi, hogy mit látott, s meg-
adja mindenre a magyarázatot. A szép síkság az ő tiszta
ifjúsága, a folyó bűneit sodorta le róla, a ráfujó báránykák
angyalok voltak. „Azok a marhák, kik a kövér fűbe is
soványok vótak, azt jelentik, hogy ezön a világon a fösvé-
nyök nagy bőségbe vannak, de magoktól is sajnálják az
ételt; azok a másvilágon is nagy bőségbe lösznek, elég
ételök, italok lössz, ősznek, isznak, de azé mégis örökké
ehök, szonnyok lösznek; azok a marhák, kik a kopacon is
jól öttek, attól is jó kövérök vótak, azok azt jelentik, hogy
akik e világon a kicsiből is attak a szegénynek, a magok
testököt sem sonyorgatták étien, szonnyan, azok a más
világon kicsi eledelből is jóézű falatot ősznek, soha nem
ehöznek, nem szonnyulnak meg; hogy az erdőn ojan
keservesön sírtak a madárfiak, e ládd-e édös fiam, azt
jelenti, hogy amej anyák ezön a világon nem körösztőtetik
meg gyermökeiket, hanem úgy etemettetik, a más világon
azok örökké sirnak-rinak; hogy két kutya egy kertön által
úgy marakodott, ez azt jelenti, hogy akik ezön a világon az
atyafiak közül úgy virrognak, pölleködnek a jószág fölött,
a másvilágon is örökkétig veszeködnek de soha össze nem
119
férhetnek; hogy egy tóba egy asszonyembör ója erőssen
halászott valamit egy kalánnyal, még sem tutta kifogni, ez
azt jelenti, hogy aki ezön a világon a tejbe vizet tőt, s úgy
ággyá e másnak, az a másvilágon fojvást egy tóba lössz,
s ott egy kalánnyal örökké halász, hogy valahogy a víz
közül válassza ki a tejet, de soha nem tuggya”, s a kert
a mennyország. (Tehát tulajdonképp a túlvilágon járt a fiú).
Ez a mese több változatban ismeretes. A hétfalusi csán-
gók szerint az ökrök példája azt teszi: „amely gazda az ő
keresményével megelégszik és marháját az ő igaz tulajdo-
nából táplálja, azt az Isten is megáldja... Amely gazda a
máséból akarja hizlalni a marháját, hogy abból majd meg-
hízik, hát annál soványabbak, mert az olyan átkozott jószág
nem használ senki marhájának.” A marakodó kutyák pedig
„hogy amely emberek ezen a világon összeszólalkozva
haragudnak és a végórán is meg nem bocsátnak egymás-
nak, a másvilágon is ilyen zavarban vannak egyik a
mással.. .” s a ház itt is a menyország. Hont megyéből
ismerjük a történet néhány részletét. Az út végén kápolna
fogadja a fiút, ahol az Öregemberke misézett mint pap, aki
„nem volt más, mint az Istenke”. Ö is kikérdezi a fiút, s
megadja a magyarázatot: „Hogy azon a sovány legelőn oly
kövér tehenek vannak, az jótékonyság; hogy kövér legelőn
sovány tehenek vannak, az fösvénység.” Egy bánfai mesé-
ben homokon kövér bárányokat lát a fiú, nagy fűben pedig
soványokat, valamint küzdő kígyót és kutyát. A mese
részletei felismerhetők még Sarkadon, Köröstárkányban,
továbbá egy göcseji és egy baranyai változatban.
Újabb részletek tűnnek föl egy rokon Szolnok — Doboka
megyei szövegben. A király követeli fiától, hogy hozza el
harminc éve meghalt anyja jegygyűrűjét. (Tehát az alvi-
lágba küldi el.) A fiút „vassogóra” kíséri el. Útközben
látják, hogy a tilalmasban van egy tehén, mégis sovány, az
ugaron legelő tehén pedig kövér. Ökörszem nagyságú
madár alatt a szikla leszakad, a fa letörik, liba nagyságú
madár alatt a fű és hajszál meg sem hajlik. Ekkor a vas-
120
sógor odaküldi a fiút anyja sírjához, hogy ássa ki. Az meg-
teszi, s elpanaszolja, miért küldte apja. Anyja odaadja a
gyűrűt, s így szól: „Nesze, ennyit adatt égisz íletibe, s ezt is
visszakéri. Üsse a zannya térdibe; mer el van ü mán
temetve, hogy ü a te felesígedet el akarja venni.” Visszafelé,
tehát a halottal való találkozás után tudja meg a példák
jelentését a vassógortól. A tilalmasban, tehát dús fűvön
azért sovány a tehén, mert aki egy szegénynek ajándékozta,
megbánta, ugaron azért kövér, mert adományozója nem
bánta meg. A madarak magyarázatával a mesélő adós
maradt. Végül a vassógor meghagyja a fiúnak, hogy
menjen el édesapjához, vetessen a fődjébe törökbúzát,
hogy reggelre egyék új puliszkát, van egy kesej tehene, azt
fojassa be, hogy reggelre legyen új tej, mert eljön hozzá az
isten ebédre. (Vagyis mutasson be áldozatot neki.) A király
semmit sem tesz meg, mire a vassógor elpusztítja, s így
beteljesedik a feleség jövendölése, hogy meg fog halni.
Az egész típus ismeretlen Európában.
Most lássunk néhány hősénekbeli alvilág-járást Szibériá-
ból. Az Abakán völgyéből való a következő. A hőst meg-
öli egy szörny, és levágott fejét magával viszi az alvilágba.
A hős húga utána megy bátyja fejéért. Az alvilágba érve lát
egy öregasszonyt, aki hét korsóba tejet töltöget, majd egy
három öles paripát homokos kopáron, fű és víz nélkül is
kövéren, távolabb meg egy girhes gebét patak mellett,
térdig dús fűben; azután egy fél emberi testet, amely egy
patak vízét eltorlaszolja, valamint egy egész holtettemet,
amelyen átzúdul a víz. Egy szembejövő leány, szintén
mitikus lény, megmondja neki, hol találja az Irle kánok
házát, akik az alvilág urai. Belépve tökéletes sötétben
találja magát.... belép az első Irle kán, s a leány követi az
egymásutáni szobákban, ahol különböző büntetéseket lát.
Az utolsó szobában egy-egy házaspárt látott, az egyiket
nagy takarója sem takarta el eléggé, s egymásról ráncigál-
ták le azt, a másik párt a kis takaró is szépen elfödte.
Ezután jut az összes Irle kán elé, akik csak akkor engedik
121
vissza, amikor bizonyos erőpróbákat kiáll. Ezután meg-
mutatják neki birodalmukat, és megmagyarázzák a jel-
képeket és a büntetéseket. A féltest és egész test csodája azt
jelenti, hogy belátással a testi erejétől megfosztott ember is
nagyra képes, anélkül testi erővel sem. A sovány és kövér
ló azt példázza, hogy gondozás nélkül a dús legelő sem ér
semmit, a jó gondozás pedig szűk viszonyok közt is csodát
művel. A tejet töltögető asszony életében vizet kevert a
tejbe, azt kell szétválasztani. A házaspárok példája azt
mutatja, hogy civakodás és önzés gazdagság közepette is
szükségre vezet, egyetértésben pedig a csekély vagyon is
elégséges. Ezután megmutatják a leánynak az utat, aki
följut a napvilágra és föltámasztja testvére tetemét.
Egy több részes, hosszú mongol hősénekben a Jenyiszej,
a Bejkem és a Hakem összefolyásának vidékéről a hős azt
a feladatot kapja apjától, hogy hozza el az alvilágból déd-
apja subáját. Lejutva Eriik kán jurtájához, vasláncra
kötözik és belökik a jurtába. Magához térve egy ősz öreget
lát maga előtt, aki kikérdezi, miért jött, és hogy mert ide-
jönni, ahonnan senki számára nincs visszatérés. A fiú elő-
adja apja parancsát, mire az ősz elneveti magát: „A kán
enélkül is itt lesz feleségestül, ezért nem kellett volna fiát
ideküldeni.” Azután kikérdezi, mit látott útközben, s meg-
adja a magyarázatot, (mert Eriik kán volt az öreg). A girhes
kanca a jó takarmányon és vizen az irigy gazdagot jelenti,
aki sem másnak, sem magának nem hajt hasznot; a kövér
kanca a rossz takarmányon és vizen a szegényt jelenti, aki
megelégszik azzal, amije van. „Amint visszatérsz a felvilág-
ra, jelentsd ki minden embernek, aki a földön él, hogy ne
mutassanak be áldozatot a gyermeknek halálakor, csak a
felnőttekért. Midőn hazaérsz, az először megellett barna
kanca csikaját és fekete tehén borját áldozd fel.” Aztán
odaadja a subát, a fiú hazatér, s szülei hamarosan meghal-
nak. Utánuk ő lesz a kán.
Dörböti mongolok (kalmükök) hosszú epikus énekében
a hős kalandsorozatok után megházasodik, de gyermekte-
122
len marad. Az égiek fiút ígérnek neki, ha megszabadítja a
lelkeket a „tizennyolc pokol”-ból. Meg is teszi, mert
iszonyatos erejével rettegésben tartja Eriik kánt és fiát.
A hős végül megkérdi Eriiket, mik a fő jótétemények és
a fő bűnök, amit az elsorol, majd fiának vezetésével haza-
küldi. Több csodás jelenség és lelkek megszabadítása után
egy fához érnek, amelynek ágai meg voltak rakva gyerme-
kekkel és madárkákkal, akik csipogtak és sírtak. Eriik fia
megmagyarázta, hogy ezek háború idején meghalt gyer-
mekek lelkei. A hős ezeket is felküldi az égbe, azután
elválnak, s hazaérve odahaza újszülött fia várja.
Látjuk, hogy a magyar mese majdnem minden eleme
megvan az altaji alvilág-járásokban: legfeltűnőbb a dús
fűvön sovány jószág és ellentéte, mint valamiképpen
mindig a fösvény és a jólelkű szegény példája, valamint a
vízből tejet meregető asszony. Hasonlók a kereszteletlen
gyermekek madáralakban faágon csipogó lelkei is; a kövér
testű madár a fűszálon, a kis testű a sziklán valószínűleg
ugyanazt jelenti, mint a féltestű és egésztestű ember
példája. Teljes a megfelelés a családi jószágért alvilágba
küldött fiú egész történetében egészen a jóslásig, és az
áldozat bemutatására szóló parancsig. S a takarón meg-
osztozó, vagy megosztozni nem tudó, civakodó házaspár,
valamint a verekedő kutyákkal jelképezett civakodó atya-
fiak is egészen közeli párhuzamot jelentenek. S az alvilág
ura adja meg a magyarázatokat, mint nálunk az Öreg,
aki az Isten. Mindössze a mesében szokásos szolgálatba-
állás került a halott rokonért való alvilág-járás helyébe, és
némi keresztény színezet angyalokkal, misével födi el az
egykori pogány tartalmat.
A belső-ázsiai mitikus hősének más elemeit is felismer-
hetjük meséinkben. Legfeltűnőbb közös szereplője a két
műfajnak a táltos paripa. Minden hősnek kell rendelkeznie
csodás képességű paripával, akinek első és legfontosabb
tulajdonsága, hogy repülni tud égi és földalatti világokban
egyaránt. Például a sór Kész kán korbáccsal „nem üthető”
123
lovát repülés közben mégis megüti, mire a ló és lovas
eszméletlenül száguld. „Ennek a világnak határain túl-
menve a második világon végignyargalt. Másminő naptól,
másnemű holdtól megvilágított földön vágtatott. A máso-
dik világon véges-végig nyargalt, még mindég nem tért esz-
méletre. A második világ határán túl is továbbhaladt; föle-
melkedett a harmadik világba. Félhomályos naptól, félho-
mályos holdtól bevilágított földre jutottak ki..Az ugyan-
csak sór Mérgén kán előbb az égben keresi elrabolt nővérét,,
azután lemegy a föld alá: ,,.. .ment, ment olyan földön,
ahová még álomban sem jut el a képzelet, ahová a tűnődés-
ben sem jut el a gondolat, ott jár... Csak a föld alatt lehet,
így szólva lovát arra a vidékre hajtja, ahol a föld fustlyuka
van. Mérgén kán azon át a föld hét rétege alá bocsátkozik
alá...”
Ugyanígy viszi a magyar táltos ló is gazdáját: „, Ülj fel
most reám, de fogantozz meg jól, mert éppen felszököm
a tizenhetedik égnek háta megé veled.’ Mikor megtörtént,
kérdi a lova a Csinos Vitéztől: ,No, hol vagy? Mit nem
állhatsz?’ Azt mondja a vitéz: ’a hévséget nem állhatom’.
Megszöki a ló magát, egyszerre viszi a földnek éppen a
legbelsőbb gyomrába. Megkérdezi ismét a ló: ,No, mit
nem állhatsz?’ Feleli a vitéz: ,a föld nehéz bűzit nem
állhatom’. Megszöki a ló magát, visszaszökik éppen oda,
ahol a vitéz két bátyja állott...”
Ezek a hősénekbeli paripák is ugyanúgy váltogatják
alakjukat, mint a magyar mesében, és ugyanúgy tudnak
beszélni is, előre figyelmeztetik gazdájukat a veszélyre,,
megmondják neki, mi a teendő. Még megszerzésük módja
is egyezik: meséinkben általános, hogy a hősnek szeméten
legelő gebét vagy hitvány csikót kell választania, abból
válik táltos paripa. A belső-ázsiai Alpamüs-eposzban is
kimegy az ifjú a méneshez, pányvájába háromszor is bele-
kerül ugyanaz a hitvány csikó; végül beletörődik, hogy azt
kell választania, s szárnyas paripa válik a csikóból.
Ezeken az általános tulajdonságokon túl azonban van-
124
nak olyan egyéni vonásaik is, amelyek külön összekötik
meséinket a belső-ázsiai hősénekkel. Sehol az európai
mesében nem ismeretes az a vonás, ami meséink táltos
lovának és a keleti hősénekek hősi paripáinak közös
vonásuk: hogy hat-hét-nyolc lábuk van. A Minuszinszki
medencéből, az Altaj — Száján legrégiesebb hagyományából
való például a következő: „Amint vége volt a lakodalom-
nak, Kara kán elrendelte, hogy fogjanak ki a ménesből egy
hatlábú paripát.” Más: „Lánya számára fölnyergei egy hat-
lábú paripát.” Minthogy ezek a csodás lovak „hősi lovak”,
amire a török népeknek külön szavuk van, (akárcsak
nálunk a táltos paripa), ezek repülni is tudnak, tehát
sokszor nem is lábukat emelgetik, hanem szárnyukat.
„Világospej paripa hat szárnnyal jött ki a föld alól”;
„A te lovad, amelyen lovagolsz, hatszárnyú világospej
paripa”; „Akinek hátaslova a nyolclábú ez és ez (nevét
mondja)”. A hősnek három lovat is el kell fognia, közülük
a harmadik nyolcszárnyú. Sőt a vogulok énekeiben is hat-
lábú volt a jávorszarvas az „ember-előtt”, s amikor a
„manó-ember”, elejti, négylábúvá változtatja, hogy az
„emberkor”-ban elejthető legyen. Világos ebből, hogy a
hatlábú vagy hatszárnyú paripák is a mitikus világ „korá-
nak” szereplői.
Magyar mesékből is lássunk példát. „Akkor látjaBruncik
királyfi, hogy a lúnak hat lába van. — ,Mi a csuda, neked
hat lábad van ?’ — , Az ám, éin tátos vagyok, de a csikósok
azt nem tudták, nem is törődtek véllem — én sem üvéllek’ ”.
„Alig hogy kiértek a ménesből, egyszercsak megrázkódik
a rongyos csikó, s olyan széltől fogantatott, hatlábú táltos-
paripa lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni”.
Állandó eleme a hősénekeknek a hősök birkózása. A hősö-
ket nem fogja a fegyver. Ismét a Minuszinszki medence
Abakán menti népeitől vegyünk példát. „Leugranak a ló-
ról, ledobják páncéljukat, birkóznak. Derékon ragadják
egymást. Ide-oda hajolva küzdöttek. Mint vad csikók
nyerítettek. Előre-hátra hajolva küzdöttek. Mint ifjú tinók
125
bőgtek. Ahova kezükkel nyúltak, kitépték egymás húsát.
Hét napig küzdöttek, földre sosem estek. Kilenc napig
küzdöttek, porba sosem hullottak. Lábukkal taposták egy-
mást. Az égnek támaszkodó vas hegyhát lapos síksággá
omlott össze. Az ég sátora alatt a szárnyas madár nem
maradhatott tovább fészkében, a fekete föld tetején a kar-
mos állat nem maradhatott barlangjában.” Évek telnek el,
a hősök lefogynak, végre az ellenfél gyengülni kezd:
„Keveset járt lábon, sokat támaszkodott tenyerére____”
A hős végre megragadja, felemeli, a magas égig emeli fel, és
lezúdítja a földre, majd hat helyen széttapossa gerincét.
Ugyanez a mitikus birkózás ismerhető fel Szent László
párviadalában is a lányrabló kunnal: leugranak a lóról,
s fegyver nélkül birkóznak egymással. Sőt a legenda
szövegéből az is kiderül, hogy nem fogja őket a fegyver,
bármennyire igyekszik is reális értelmet adni neki az átíró.
Ezt az Altaj-vidéki hősénekek világosan meg is mondják.
„Amint a hősök találkoznak, Karddal vágják egymást,
De nem tudnak ártani egymásnak. Mindketten leugranak
a lóról, elkezdenek birkózni.” Más: „Lándzsával döfik
egymást, de nem szúrnak a lándzsáik; Karddal akarnak
vagdalkozni, De nem vágnak kardjaik. Megragadják egy-
mást derékon... ”; „Párbajoznak karddal, az szikrázik,
eltörik; Nyíllal, de nem járja fedett mellüket; Végül birkóz-
nak több évig, A hegy síksággá változik lábuk alatt.”
Gássfó Gyula összeállított egy képsorozatot szkíta vére-
tektől kezdve különböző népvándorlás kori leleteken
keresztül perzsa miniatúrákig, ahol ez a birkózás ugyanúgy
jelenik meg, mint a Szent László-ábrázolásokon. Ilyen
jeleneteknek hősének formában kellett élniük a szkítáktól
a magyarságig minden steppei kultúrájú nép költészetében.
Azt a jelenetet, amikor a győztes égig emeli s a földre
sújtja ellenfelét, néha azzal fejlesztik tovább, hogy az
ellenfél besüllyed a fölbe. Egy burját-mongol történetben
a hős segítőtársa, a „hegygörgető”, úgy belevágja ellen-
felét a földbe, hogy csak lábujja látszik ki belőle. Máshol
126
a hős fölemeli ellenfelét az égig, földhöz vágja, hogy az
mélyen besüllyed a földbe. Más énekben előbb az első
segítőtárs birkózik, de az ellenfél belevágja a földbe, hogy
betöri a földet homlokával, és térdig belefúródik. Akkor
a második kezd birkózni, az is betöri a földet homlokával,
de már csak mellig szakad a földbe. Egy jakut énekben
a vitéz úgy belevágja a nyolcfejű rézembert a földbe, hogy
nyolc öl mélységig besüpped. Ez a motívum egy bolgár
énekben is elénk bukkan: a medvével birkózó hős égig
emeli ellenfelét, földhöz vágja, s az kilenc araszra besüllyed
a földbe.
Ez a földbeverési jelenet meséinkben hármas fokozássá
alakult át. Idézünk egy hétfalusi csángó mesét, hogy lássuk
a hősepika továbbélését a mesében, egyúttal magának
a mesei jelenetnek keleti eredetét is, valamint további keleti
hősének-motívumokat. „Avval elindultak, mentek három
éjjel és három nap. A harmadik nap estéjén elértek egy
hidat. A hídon, mikor menni akartak keresztül, Szépmező-
szárnyának a lova megbotlott. .Halljátok’, mondja a
bátyjainak, .tovább nem megyünk’. S leszállónak, tüzet
csináltak, és lefeküdtek. Tíz órakor Szépmezőszárnya fel-
ébred, és kiment a hídra sétálni. A hétfejű sárkány, melyik
a csillagokat hordozta, a híd alatt nyergelte a lovát.
Felült a nyeregbe, alig ment néhányat, megbotlott a lova.
— ,Hi, kutya igya a véredet! Vájj talán a Szépmezőszárnya
szagát érzed ?’ — ,Vajj érzed, vájj nem, de itt vagyok’ —
rikojtotta a legény a hídról. Avval feljött a sárkány és
kérdezte: ,Hogy küzdjünk, karddal vagy küzdéssel?’ Azt
mondja a Szépmezőszárnya: .Derékbúi, mert szerencsé-
sebb !’ Küzdeni kezdtek. Béütötte Szépmezőszárnyát térdig
a földbe. Szépmezőszárnya kiszökött, béütötte a sárkányt
egész nyakig. Avval levágta a hétfejűt.” Hasonlóan bánik
a kilencfejűvel: „A sárkány béütötte Szépmezőszárnyát
térdig a földbe. Szépmezőszárnya kiugrott, és béütöttte ő
es a sárkánvt. Akkor kiugrott megint a sárkány, és béütötte
Szépmezőszárnyát derékig a földbe. Szépmezőszárnya ki-
127
ugrott, megmérgelődött, és beütötte egész nyakig a kilenc-
fejűt. Levágta mind a kilenc fejét.”
Tegyünk melléje Szibériából egy tjumeni tatár mesét.
Lóőrzés közben a két idősebb testvér elalszik, s ezalatt
lopják a lovaikat. A legkisebb ébren maradva látja, hogy az
óriás Jilbigan köti a lovakat. Az apa három fiát utánaküldi.
Este rézhídnál meghálnak. A kis hős éjjel a híd alá bújik.
Ménes vágtat át, utánuk a háromfejű Jilbigan. Lova nem
akar átmenni a hídon. Jilbigan leszáll, s elveri lovát:
„Lovam, miért nem mégy?” Timirgándik még meg sem
született. És ha mégis, még nem vetődött erre!” Timir-
gándik előugrik a híd alól: „Hogy ne félne a te lovad?
Timirgándik megszületett, el is jött, itt áll előtted. Hogy
akarsz küzdeni nyíllal vagy birkózással?” Jilbigan mondja:
„Háromszor akarok veled birkózni.” Végülis a hős győz.
A háromszori földbeütést egy csuvas mesében látjuk
viszont. ,,... A kanca fia elmegy őrt állni a hídra. Jött egy
kilencfejű sárkány kilenc lóval. A sárkány lova megbotlott.
,Miért botiasz meg ló?’ mondja. — ,Miért ne botlanék
meg’ — mondja —, ,minket megölni jöttek!’ — ,Nálunk
erősebb ember van-e?’ — ,Lesz ám, hogy minket meg-
öljön.’ — ,Verekedni fogunk hát.’ — Megütötte a kanca
fiát a sárkány, térdig a földbe dugta. A kanca fia kijött, és
nekivágott, három fejét levágta. Még egyszer megütötte, és
derékig a földbe dugta. Még egyszer nekivágott a kanca fia,
és a másik hármat levágta. Még egyszer megütötte a kanca
fiát, és fejig a földbe dugta. A kanca odafutott, és hajánál
fogva megharapva kihúzta. Kijött, és nekivágott, a másik
hármat levágta...” Itt jegyezzük meg, hogy a mesék
állatnevű szereplői közt egyedül a magyarban, a csuvasban
és a votjákban szerepel a Fehérlófia megjelölés, ahol ez,
mint a fenti szövegben is, tényleges leszármazást, mitikus
lényt jelöl.
Már Solymossy Sándor is rámutatott arra, amit az idézett
példákban is láttunk, hogy meséink sárkánya nem hüllő,
mint a nyugati elképzelésben, hanem többfejű ember alakú
128
lény, aki lovon jár, asztalnál eszik-iszik, buzogányt hajít
a levegőbe és birkózik ellenfelével. Pontosan ilyenek az
epikus hősök szörnyellenfelei az abakáni — altaji — szajani
török-mongol hősénekekben. Az alvilági démonok, a
Hattyúasszony, a Jilbigan (ez is hősénekbeh elnevezés)
a Sibeldej vagy Mangüsz mindig pontosan olyan, mint
meséink sárkánya. Különben a magyar szó maga is bolgár-
török eredetű.
Sajátos eleme meséinknek a mágnes-heg/, amit néhol
„akastyán-hegynek” mondanak. Ez valahol a világ távoli
sarkában áll, a hős csak griffmadárral tud elröpülni felette,
vagy nem tud elszabadulni róla. Erről nem tud a nemzet-
közi motívum-katalógus. Megtaláljuk viszont a szibériai
hősénekekben. Az abakáni hősepikában többször szerepel
mint vashegy a világ végén, ahová az égiek küldik el a
mitikus hőst. Csikaja csak úgy tudja fölvinni rá, hogy
előbb a nap-hold előtt hajlong segítségért, majd a világ-
fáról letóret vele egy ágat, azzal kell őt csapkodnia gazdájá-
nak. S itt a nagyszentmiklósi kincs 7. korsójának mennybe-
viteli jelenete jut eszünkbe, ahol a sas által felragadott
nőalak olyan ágat tart kezében, amit a mellette ábrázolt
kilenc ágú világfán látunk, ahol is az egyik ág világosan
csonka, le van törve.
Gyakori motívuma meséinknek, hogy a hős ellenfele
megölése után jószágát-palotáját aranyalmává változtatja, s
zsebében viszi haza, ahol újra visszaváltoztatja. Abafcán-
vidéki sorok epikus hősei ugyanígy változtatják át elrabolt
feleségüket, egész elrabolt népükkel-jószágukkal egyetem-
ben, aranygyűrűvé vagy fülbevalóvá, s így viszik haza,
ahol ugyancsak visszaváltoztatják emberré-jószággá.
Solymossy mutatott rá két olyan motívumra, amely
hiányzik az európai mesekincsből, és csak a steppei lovas-
nomád élettel és jurtabeli lakással hozható kapcsolatba:
a kancatejfürdő, amelytől szebb lesz a mesehős, de megég
benne a gonosz király; és az álhős alól kiugráló vánkosok,
ami csakis a sátorban rang szerint, különböző magasra
129
rakott párnán ülő nomád elképzelése lehet. Két másik ilyen
általa kimutatott elem pedig egyenesen a sámánhit és szer-
tartás világából került a mesébe: a Tetejetlen fa és a táltos-
párbaj.
Egy mesénknek Európában ismeretlen kezdő jelenete
szerint a király udvarában égigérő fa nő, s a hősnek azt kell
megmásznia, hogy a sárkányok által elrabolt királykis-
asszonyt vagy a fának gyümölcsét róla elhozza. A legény
baltájával rovátkákat vág a fa törzsébe, azon megy egyre
följebb, s végül a fa ágain szép világot talál: rétet, kastélyt,
túlvilági lényeket. A második vagy harmadik ilyen réteg-
ben találja meg, amit keres. A Solymossy által idézett
sámánszertartásban — a Diószegi által helyesbített sámán-
avatás szertartásában — emelkedik a sámán ugyancsak a
világfát jelképező fa törzsébe rótt rovátkákon, vagy a szin-
tén azt jelképező létrán mind magasabb „égi rétegekbe”,
miközben elmondja látomását, hogy milyen csodás világo-
kat lát maga előtt. Minthogy szövegpárhuzamot nem isme-
rünk, mesénkhez csakis a szertartás adja a magyarázatot.
Fel kell tennünk, hogy ilyen szertartásokat láttak őseink,
s csak később változtatták át mesei jelenetté.
Maga a világfa mint hitbeli képzet már csak egyetlen
emlékezésben maradt fenn népünk hagyományában: Ssfics
Sándornak, mondta egy öreg pásztor, hogy „van a világon
egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van,
mindenik egy erdővel vetekszik. Ha ezek elkezdenek
kavarogni, ombolyogni, abból támad a szél.” Ágai közt
eljár a nap a hold, s csak az juthat el hozzá, aki foggal
született — tehát táltos. Tudnunk kell, hogy az abakáni és
altaji hősénekek világfájának is kilenc ága van. Ugyancsak
Szűcs Sándor hallott olyan pásztorról, akinek kunyhója
előtt volt egy ágasfa, s azon egy madár üldögélt. A pásztor
mindenhová ezt a madarát küldte el, ha látni akarta, mi
történik. Ez viszont már a világfa ábrázolásának emlékét
őrzi a sámánkunyhó előtt, amit a jakut sámánkunyhó
madaras világfa-ábrázolásával és a hozzáfűződő képzetek-
130
kel lehet összevetni. S a világfa egykori gazdagabb hagyo-
mányát nemcsak mai pásztortükrösök és más népi ábrázo-
lások igazolják, hanem Molnár Anna burkusfája is, vala-
mint a Szent László-ábrázolások említett jelenete, ami vagy
a világfa tövében van ábrázolva, vagy annak tövénél
emlegetett vasházban. S ha még azokra az adatokra gon-
dolunk, amelyek népi elbeszélésekből vagy boszorkány-
pörök tanúvallomásaiból kerülnek elénk: hogy pásztorok-
„tudósok”-boszorkányok acéltükörből látták meg a kin-
cset vagy jövendőt, ami a sámánnak is látó-jósló szerszáma,
akkor kétségtelen, hoy a sámánhitnek legarchaikusabb
rétegéből is sok minden fennmaradt a népi hitvilágban.
(Diószegi sokkal többet mutatott ki könyvében, szinte
minden vonatkozását a sámánizmusnak, amit a folklór
különböző ágaiból elemzett ki. De minthogy azok már
kerülhettek hozzánk a különböző műfajok közvetítésével
is, nem tarthatjuk biztosan a magyar sámánok emlékének.)
így is egyre több vonásból rajzolódik ki a Köbeim Gé%a
által kimondott igazság: a táltos a magyar sámán.
Ugyancsak a sámánok tevékenységével függ össze a
mesebeli táltospárbaj. A mesehős táltos lovával megy el-
lopni az aranyménest. Fán elrejtezik, amíg táltos lova kihívja
az aranyménes csődörét, s azt legyőzve, magával viszi az
egész ménest. Itt azonban túl kell mennünk Solymossyn,
aki ezt a motívumot a nagy steppei ménesekben sokszor
látott jelenetből vezeti le, holott ez már az altaji, mandzsu-
tungzu és jakut sámánok és a magyar táltos feltűnő
„működését” tette át mesébe: hogy életlelkük testükből
kiszállva bika- vagy csődör-alakban viaskodik az ellenséges
táltossal, többnyire a hatalomért, néha esőért vagy betegség
elhárításáért. A részlet-egyezések itt igen közel hozzák
egymáshoz a távoli népek hiedelmét: itt is — ott is segíteni
lehet a táltost-sámánt ellenfele ellenében, ha hátulról ütik
horgasinát vagy patáját, vagy szeme közt a homlokát.
Ahogy táltosainknak kell segíteni sok hidelem-monda
szerint, s ahogy Szent Lászlónak segít az elrabolt lány
131
több ábrázoláson, hátulról vágva vagy ütve a kun vitéz
lábát.
A táltospárbajhoz hasonlóan elterjedt, még ma is élő
elképzelése népünknek, hogy a földet tengerben úszó egy,
három, négy, esetleg hét cethal tartja, s ha másik oldalára
fordul, attól van a földrengés. Máshol bivaly vagy ökör
tartja szarvai közt. Ez az elképzelés két ágból került
együvé: a hal vagy cet mint aföld hordozója Szibériában keresz-
tül Japánig és Szumátráig el van terjedve. Dörböti és más
kalmük, burját, tunguz, szojot, tibeti, hindu és észak-
amerikai indián hit szerint teknősbéka tartja a földet, s ha
megmozdul, földrengés vagy vízözön keletkezik. Bala-
banszki bürjátoknál óriás halról beszélnek, amely föld-
rengést okoz, ha másik oldalára fordul; altaji törökök
három halról tudnak, fejük kötélen az égi oszlophoz van
kötve, hogy ne hajtsák túl mélyre, mert akkor özönvíz lesz.
Oroszoknál (helymegjelölés nélküli adat szerint) egy vagy
több hal tartja a földet; votjákoknál három nagy hal,
mozgásuk földrengést okoz; mordvinoknál ugyanez van
egy hallal. Távolabbi változatok: ainuknál „gerinchal”
tartja a földet és okozza a földrengést; japánok „föld-
rengéshal”-ról tudnak; Thaiföldön nagy hal a központi
hegy alapja, szumátrai batakoknál sárkány húzza a földet
a tengerben, rángatása okozza a földrengést.
A bivaly és ökör hasonmása: fekete bika, néha bivaly
megtalálható arabok és az iszlám hatása alá került török
népek körében. Kirgizek szerint szarvai közt tartja a földet;
krími tatárok szerint óriás hal úszik a tengerben, azon bika
áll, szarvai közt van a föld; ha elfáradt, egyik szarváról
a másikra veti, akkor reng a föld; votjákok szerint fekete
bika tartja a földet. Cseremiszek úgy tudják, hogy vízben
rák úszik, azon bika áll, szarvai közt a földdel; ha fejét ráz-
za, reng a föld; egyik szarva már letört, s ha a másik is le-
törik, vége a világnak. Kaukázusban, Egyiptomban min-
denütt bikát képzelnek a föld tartójának. Arabok hite
szerint a vízben úszó óriás ha! sziklát hordoz a hátán, azon
132
áll a bika. Altaji teleutok (vagyis kalmükök) elképzelésében
négy bika tartja a földtányért; ha mozognak, reng a föld.
Indiában, Tibetben elefántot képzelnek a föld alá, azok
pedig egy teknősön állnak.
A felsorolásból kitűnik, hogy a bika-elképzelés eljutott
a volgai finn népek közé is. Az utóbbiak közt tehát mind a
két állat előfordul, akárcsak nálunk. Eszerint a magyarok
két területen is kaphatták ezt a képzetet: a Volga vidékén,
vagy a finnugor rokonoktól függetlenül, közvetlenül az
iszlám által befolyásolt török népektől — esetleg a Kazár
birodalomban. A hit máig élő friss hagyománya inkább a
későbbi átvételre mutat. A volgaiak ebben az esetben ké-
sőbb kaphatták a bika-elképzelést, külön tatároktól, bol-
gároktól, baskíroktól, mind mohamedán törököktől.
Magyar és cseremisz dallam
A Volga — Káma vidékére vezetnek a népzene ötfokú stílu-
sainak párhuzamai is. De, mint az újabb gyűjtések kimutat-
ták, nem olyan széles körű a rokonság, ahogy korábban
hittük: a kvintváltó régi stílus még a cseremiszek és csuva-
sok közt sem általános, csak a két nép határvidékén egy kis
133
folton; azon a folton, ahol minden valószínűség szerint
Julianus megtalálta a keleten maradt magyarokat. Egyéb
ötfokú dalainknak már széles körű rokonsága van a Vol-
ga— Káma vidékén, különösen a cseremiszeknél, továb-
bá török-mongol népek körében és Észak-Amerikában
indiánoknál. Úgy látszik, mindenféle ötfokú dallamstí-
lus török eredetű a magyar népzenében (és a csere-
miszeknél is). Viszont a magyarok alakították ki a szi-
gorú kvintváltó stílust abból a sokféle alkalmi ismétlésből, a
szerkezet tapogatózó kereséséből, ami bizonyos török né-
pek körében és tőlük átvéve, a cseremiszek közt található.
Más kapcsolatokra mutat a pünkösdi királyválasztás.
Valaha országszerte élő népszokás lehetett. A 1600-as évek
óta találkozunk emlegetésével, s a „pünkösdi királyság”
fogalommá vált a rövidéletű uralomra. A szokás lénye-
ge az, hogy valami versennyel: lóversennyel, bikafékezés-
sel, birkózással, ritkábban választással kijelölnek valakit
pünkösdi királynak. Ez uralkodhatott egy évig vagy egy
napig a legények fölött, ő volt a bálgazda, a község számlá-
jára ihatott a kocsmában, mulatságon. Néhol azonban
nemcsak versenyt kellett nyernie, hanem ki kellett állnia
azt is, hogy szedett-vedett ruhában, rossz gebén, fakard-
dal, papírkoronás fővel végigvonult a falun, s a lakosság
hamuval töltött fazekakkal, törött edénnyel meghajigálta.
E szokás magyarázatáért is keletre kell mennünk. Az
újbabiloni korból ismeretes az az ünnep (akitu), amelynek
nyomai a sumér időkig visszakövethetők, s Perzsián keresz-
tül egész keleten elterjedt. A tavaszi napéjegyenlőség ide-
jén ülték: egy gonosztevőt vagy bolondot királynak tet-
tek, aki parancsolhatott, ehetett-ihatott, a háremnőkkel
szórakozhatott tetszése szerint, az ünnepek után azonban
megkorbácsolták és keresztre feszítették. Ez a szokás az év
végén különösen ártalmasnak vélt gonosz szellemek kiját-
szására volt szánva. Időszámításunk első századában ez az
ünnep még általános volt a Fekete-tenger északkeleti felén.
A késői perzsa birodalomban újévkor szamárra-öszvérre
134
vagy lóra ültetett „bolondkirályt” vittek végig a városon,
vízzel-hóval öntözték, ő pedig legyezte magát, mintha me-
lege lett volna; tehát a már kiűzött telet jelképezte. Aznap
estig joga volt elvenni a kereskedőktől, amit csak akart. Az-
után igyekezett eltűnni, mert ha elkaphatták, a nép meghaji-
gáltaés elverte. Lhasszában újévkor a láma helyett egy ideig
helyettese, a Jalno uralkodott, ennek helyettese pedig az
újévi király volt. A kettő verekedett, hajigálta egymást,
végül az újévi királyt halálra kínozták. Szamarkandban
újévkor, ami ott a hatodik hónap első hét napján volt, cél-
lövő versenyt tartottak, majd az utolsó napon lóversenyt,
s aki a kitett aranyérmet el tudta kapni, egy napra király
volt. (Jókai: Egy magyar nábob című regényében, ahol
a szokás legelső leírását kapjuk, kitűzött kendőt kell a ló-
verseny győztesének elkapnia.) Erről a szokásról az i. sz. 8.
századból származó adatok emlékeznek meg. Ferganaban,
Taskentől délkeletre, az i. sz. 618 — 907 közti időből szár-
mazó adatok szerint, a tavaszi újév ünnepén a király és a
főemberek két pártra oszlottak, mindegyik választott egy
harcost, aki páncélba öltözötten harcolt a másikkal. A
tömeg is részt vett a küzdelemben, téglát és követ hajigál-
va a küzdőkre. Mikor az egyik harcos meghalt, a küzde-
lem lefolyásából jósoltak az új év szerencsés vagy szeren-
csétlen kimenetelére.
Bármily hézagosán tudjuk is követni a szokás keleti
útját, annyi kétségtelen, hogy a magyarság vagy egyes
részei azokon a területeken ismerhették meg, amelyek a
Fekete-tengertől és a Kaukázustól északra, valamint a
Káspi-tó és a belső-ázsiai hegyvidék közt terülnek el, mert
mind a verseny (Szamarkand, Fergana), mind a pótkirály-
választás (a Fekete-tenger északkeleti partja) és annak meg-
hajigálása (Fergana, Lhassza, Perzsia) megtalálhatók ha-
gyományunkban. Ugyanakkor a szokás Európában isme-
retlen, kivéve egy Pilzen környéki kis területet, ahová
viszont a 17. századig kimutatható morvaországi magyar
telepek közvetíthették.
135
A Volgától Kínáig, mindenfelé, ahová csak a török-
mongol népek eljutottak vagy hatásuk elért, megtaláljuk a
magyar népdalnak azt a régóta nyilvántartott felépítését,
hogy egyetlen versszakban úgy fejez ki egy mondanivalót,
hogy egy természeti képet állít párhuzamba egy emberi élmény-
nyél. „Meg kell a búzának érni, Mert azt mindig új szél éri.
Meg kell szívemnek hasadni, Mert azt mindig új bú éri.”
Állítsuk melléje az igen eltörökösödött cseremiszek egy
szövegét. „A nyárfa le akarja hullatni a barkáját, Újból
másikat akar növeszteni. A legény-szeretőm el akar felej-
teni, Újból mást akar szerezni magának.” Tegyük hozzá,
hogy Vikár— Fereczki cseremisz gyűjteményében, amit
zenei szempontból válogattak össze, 320 dalból 63-ban van
74-féle ilyen párhuzamos kép; shogy Lükő Gábor a kínaiak
legrégibb dalgyűjteményéből, a Si-kingből is kimutatta;
ugyanakkor Európában ismeretlen.
Jobban köthető egy szűkebb területhez meséinknek az a
fordulata, amellyel a vasorrú bába fogadja a hős köszönté-
sét: Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál!, s ezután ellen-
ségből segítője lesz. Solymossy mutatta ki, hogy az arabok
anyajogú intézményei közé tartozott az örökbefogadásnak
az a formája, hogy a gyermek szájába vette a nő mellét, és
anyjának szólította. Arab és kaukázusi mesékben a hasonló
jelenetben még ez a szopást jelképező mozzanat is megvan,
s ezután mondja a gonosz boszorka: „köszönd, hogy
anyádnak szólítottál”. Nálunk a szimbolikus tettnek
nyoma sincs, sőt öreganyám lett a szoptató anyából; mindez
a hagyomány végső elhalványulása lehet csak. így átvételét
a Kaukázusban és a Kazár birodalomban képzelhetjük el
leginkább. Annál is inkább, mivel a Kaukázusból ennél
nagyobb „zsákmányt” is hoztunk: a Falba épített feleség
balladájának verses magvát, ballada előtti alapötletét, ami
grúzok, abházok és örmények közt tűnik fel tarka mozaik-
ban.
Ezek után meg kellene állapítanunk az időrendet az
elsorolt átvételekben, hogy a fejlődést lemérhessük rajtuk.
136
Könnyű volna most a nyelvészet és a történelem tanúságai
alapján finnugor, ugor, török és kaukázusi elemeket ugyan-
ilyen időbeli sorrendbe rakni. De ezzel egyrészt elhagynánk
azt a szilárd alapot, amit kitűztünk magunknak: hogy
előbb saját anyagunkból saját módszereinkkel vonjunk le
tanulságokat, s csak azután ellenőrizzük a társ tudományok
eredményeivel. Másrészt önmagában lehetetlen is, mert a
„török” vagy a „tórök-mongol” sőt a „belső-ázsiai” ele-
mek is más-más fejlettségi fokot képviselnek, s a magyar
hagyományba is különböző időkben, különböző néptől
kerülhettek. Az időrendet is magunknak a folklór-eredmé-
nyeknek alapján kell tehát kialakítanunk.
Melyek azok a módszertani szempontok, amelyek alap-
ján megállapíthatjuk egy folklór-hagyomány régiségét?
A következő meggondolások lehetnek irányadók. Milyen
műfajban jelentkezik a párhuzam: az emberiség ősi, leg-
kezdetlegesebb műfajaiban, mint a teremtésmítoszok, vagy
késői fejlett formákban, mint a strofikus lírai dal ? A másik
szempont: mennyire friss és virágzó a hagyomány, amely-
ben él, vagy esetleg csak végsőkig elkopott maradványok-
ban található kezdetleges fejlettségű népeknél? Maga a
magyar hagyományban való elterjedsége vagy ritkasága is
adhat támpontot. Ezzel azonban óvatosan kell bánni.
Lehet ugyanis elterjedt, máig élő hagyomány is igen régi,
ha közben új elemekkel bővült, vagy saját fejlődésen
belül is többször változott jelentősége és alkalmazása.
Lényeges különbséget okoz az is, milyen szokáshoz vagy
az életnek melyik oldalához kapcsolódik: a leginkább vál-
tozó gazdasági élet régi hagyományai tűnnek el leghama-
rabb, s a halállal kapcsolatos szokások bizonyulnak a leg-
szívósabbnak. Biztosra vehetjük, hogy a szántáshoz, ara-
táshoz fűződő hiedelmek, dallamok, szövegek általában
későbbiek, (ezért találta Róheim ezekben a legtöbb szláv
elemet), míg a sirató és más, halállal kapcsolatos rítusok
és hiedelmek igen távoli ősiségben gyökereznek.
Összefoglalva tehát réginek kell tekintenünk minden
137
olyan egyezést, 1) amely igen archaikus műfaj elemeit
tartotta fenn; 2) ami archaikus műfajban maradt fenn;
3) ami elhomályosulva tartott fenn valamit egy műfajból;
4) ami nagyon átalakulva tartott fenn egy elemet, vagyis az
egyezés közvetett, nem pontos; 5) amely ritkaelem hagyo-
mányunkban. (Ez a legkevésbé egyértelmű kritérium, mert
a hagyományból való kiszorulásnak sokféle oka lehet.) Új-
nak kell tartanunk az egyezést, 1) ha nagyfokú, pontos; 2) ha
új műfajban van; 3) ha az elem igen elterjedt a magyar
hagyományban. (Ez ismét csak fenntartással alkalmazható,
egyéb szempontok meggondolásával.) Ezekhez jön még
annak a népnek vagy területnek elmaradott vagy haladot-
tabb műveltségi állapota, amellyel a párhuzam összefűz.
Lássuk tehát a tárgyalt párhuzamokat ezek szerint a
szempontok szerint sorra véve.
Legrégibb az eredete a haj, hej szónak mint varázsszó-
nak: az uráli népek mind ismernek hasonlót, és még eredeti
formájában alkalmazzák, vagyis a sámán énekében mint
szellemhívó noszogatást. Ebben az esetben a régiséget az
eredeti funkció elfelejtése is alátámasztja: már csak egyedül
a regösének varázsló refrénjében („haj regö rejtem”)
találjuk így, valamint a regölés moldvai változatának
nevében: „hejgetés”. Ma már csak indulatszó, az is inkább
csak költői szövegekben. Különben egy szó, eredeti hasz-
nálatán kívül, más értelmet nyerve, hosszú ideig továbbél-
het. Ezért elfogadhatjuk uráli eredetűnek a folklórban is.
Szinte törvényszerű, hogy ilyen régi időkből semmi más
folklór-hagyomány nem maradt fenn, és nem is valószínű,
hogy a további kutatás valaha is ki fog mutatni.
Az emberiség legelső „műfajai” azok a mítoszok, ame-
lyek a világ, az ember, az állatok, szerszámok vagy a halál
eredetét igyekeznek megmagyarázni. A ma élő legfejletle-
nebb népeknél csupán ilyen eredet-mondákat találunk.
Az a két mondatöredék tehát, amivel felsorolásunkat
kezdtük, s amelyek a világ és az ember teremtéséről szólnak,
a legrégibb elemei a magyar néphagyománynak. Erre vall
138
a.z is, hogy mindkettőt egyetlen fáradhatatlan gyűjtő találta
meg, Kálmány Lajos, mindkettőt egyetlen példában. Még
inkább erre vall, hogy mindkettő az érthetetlenségig kopott
vagy szinte tartalmi kivonat. Nem véletlen, hogy a párhu-
zam archaikus műveltségű vogul rokonainktól való, s így
a. mondatöredékek eredete legalábbis a velük való együtt-
élés idejére nyúlik vissza.
Még kopottabbak a teremtésmondáknak azok a mesei
maradványai, amelyek a láncon leeresztéssel elképzelt
világ-teremtést tartották fenn homályos emlékezésben.
Ezek ugyanis már nem eredeti minőségükben maradtak
meg, nem a teremtésnek valamiféle elképzelését őrzik, ha-
nem más értelművé vált mesei motívumok. De a mese
éppen azok közé a műfajok közé tartozik, amelybe nagy
régiségű elemek olvadnak bele. Az a néhány értelmét vesz-
tett, eredeti összefüggéséből kiszakadt adat, aminek ma-
gyarázatát csak a vogul teremtésmonda adhatja meg, és
semmi más párhuzama nem ismeretes, ismét világosan
csak az ugorokkal való együttélés korába helyezhető.
A szavak eredete alapján uráli örökség a regö rejtem is.
De más a szó eredete, és más a folklór-elemé. A szokásnak,
amelyhez ez a varázsige tartozik, igen közeli és részletes
francia — részben német — párhuzamai vannak; gyökere
biztosan a Közel-Keleten keresendő; az obi-ugorok hasonló
szokásával halvány egyezések és az azonos szerep kapcsolja
össze; dallama sem látszik ugor eredetűnek, mai csekély
obi-ugor zenei ismereteink alapján; bár mind dallama, mind
szövege formailag is igen primitív állapotokra mutat zárt
forma nélküli motívum- és ütempár-ismételgetéseivel.
Egy mitikus szereplője, a csodálatos szarvas valószínűleg
régebbi és más eredetű, mint a közel-keleti szokás, ez kap-
csolódhat is a vogul szokáshoz és annak ábrázolásaihoz
évezredes régiségű sziklarajzokon. De mindez magából az
egyeztetésből csak valószínű; nincs olyan részlet-megfele-
lés, ami bizonyossá tehetné.
A „regö rejtem” eredete, egykori értelmének elhomá-
139
lyosulása valószínűvé teszi, hogy kezdettől fogva varázsló
értelemben használtak. Egy ilyen központi elem makacs
fennmaradása egyre halmozódó új elemek közt mégis arra
vall, hogy legalább az ugor együttélés korából való a szokás-
nak legbelső magva és a hozzá tartozó varázsló refrén. Ab-
ban a szokás-magban mindenesetre meglehetett egy tava-
szi napfordulóhoz kötött évkezdő rítus, amelynek lényege
a bőségvarázslás volt, a vele együttjáró termékenység-va-
rázslással. Legrégebbi mitikus résztvevője — vagy a varázs-
lás biztosítéka — lehetett a csodálatos szarvas, akit minden
valószínűség szerint egy maszkos alakoskodó jelenített meg.
A varázslást a „haj regö rejtem” igével végezték.
Nyugodtan föltehetjük, hogy az első személyben fogal-
mazott epikus ének és halotti búcsúztató az ugor együttélés-
kor már kialakult a magyarság körében. Ennek széles körű
és szinte máig tartó hagyománya nem mond ellene; mert
egyrészt halotti szokással maradt fenn, másrészt, ami az
epikát illeti, ez a fogalmazási sajátosság a különböző török
népeknél is fennmaradt —gondoljunk az orkhoni feliratok-
ra, hol az elhunyt kagán szájába adták életének eseménye-
it —, s így későbbi érintkezések állandóan erősíthették.
Az epikai stílus pedig olyan szívósan öröklődő hagyomány,
ami addig, amíg megszakítatlan folyamatban él tovább,
ilyen elemi „fogásokat” sokáig megtart egyre fejlődő
egyéb sajátságai között.
Meglepő bőségben maradt fenn az ugor kori dallamvi-
lágból levezethető népzenei stílus. Itt azonban különbséget
kell tenni maga a sirató, valamint a belőle fejlődött strofi-
kus dalok között. Az utóbbiak ugyanis új igények szerint
átalakult, fejlett formák, maga a régi, kötetlen, rögtönzött,
srózai sirató és annak régies dallama pedig közvetlenül a
lalotti szokásokkal kapcsolatban maradt meg, többé-kevés-
sé változatlan formában. Azt is tekintetbe kell venni, hogy
a zene olyan elvont művészet, amelyben a legkevésbé
válik tudatossá valaminek régies, korhoz és fejlődési fok-
hoz kötött volta, tehát nem is avul el olyan hamar. A halál
140
fölött érzett fájdalom kifejezésére pedig mindennél jobban
alkalmas egy kötetlen jajgatást engedő zenei forma. Ott
senki sem akar újítani, csak kifejezni. Nem kell tehát cso-
dálkoznunk, hogy a halott megsiratása — amíg egyáltalán
szokásban maradt — ilyen archaikus formákkal történt
szinte napjainkig. Már az, hogy olyan életerős új ágakat
tudott kihajtani, amelyek máig élnek zenei hagyománya-
inkban, olyan érdekes tény, amire fel kell figyelnünk.
A legrégebbi, az ugor kori elemek után lássuk a kétség-
telenül fiatalabb, török-mongol vagy belső-ázsiai párhuza-
mokat. Ezek megítélése kissé bonyolultabb. Sokszor ke-
resztezik egymást a szempontok, különösen ha a magyar
folklór-elemek újszerűségét szembeállítjuk az átadó nép
vagy a származási terület régiességével. Mégis világosan
elkülönül egy nagyon régi réteg, amelynél minden szem-
pont egyértelműen mutat archaizmusára, és egy új, ahol
minden egyértelműen új átvételre mutat. Van azonban
egy harmadik is, amelynél a szempontok ellentmondanak
egymásnak; de, amint látni fogjuk, ezeket is az új átvételek
közé kell sorolnunk.
A régi rétegbe tartozik a három-négyfokú és a mélyen
járó ötfokú dallamok stílusa. Ez a ritka dallamfajta élesen
elválik a nagyívű, ereszkedő ötfokú daloktól stílusban,
fejlettségben és származásban egyaránt. Míg amazok for-
mailag is, terjedelmükben is fejlettek, és Eurázsiától
Észak-Ameri káig sok népnél el vannak terjedve, köztük
műveltségben előrehaladott népek közt is, emezek a maguk
szűk hangterjedelmével és általa megszabott motivikájuk-
kal néhány ős-szibériai nép még kezdetlegesebb dalaihoz
állnak közel, ugyanakkor eddig csak a burját-mongolok és
a csuvasok zenéjére jellemzők igen magas százalékarány-
ban.
Kétségtelenül a legősibb hagyományokba kapcsolódik a
táltos-párbaj, annak ellenére, hogy szinte máig igen elter-
jedt volt népünk hitvilágában. A magyarhoz közeli mása
csak a jakutoknál, ennél az Északkelet-Szibériában élő,
141
peremre szorult, archaikus török népnél illetve annak
egyes csoportjainál és burját-mongoloknál található (bika-
vagy csődör-alakban vívott párbajként, ahol emberek is
beavatkozhatnak segítségükkel). Ennél távolabbi a sór,
más jakut, mandzsu-tunguz, vogul és szamojéd adat,
ahol jávor- vagy rén-bikák küzdenek, s ilyen párbajt ábrá-
zol egy i. e. 2. évezredből való szamojéd sziklarajz is.
Látható, hogy valami nagyon ősi kultúra része lehetett, s
nálunk is még élő hiedelem formájában maradt fenn, mond-
hatjuk „ősvallás” részeként. Egyedül nagyon friss és elter-
jedt hagyománya ad okot meggondolásra.
Hasonló képet mutat a sámánhit néhány más ősi vonása
is: az acéltükörből való jóslás és „nézés”, aminek máig
élő párhuzamai jakut, gold (egy ős-szibériai nép az Amur
mentén) és jenyisszeji osztják sámánok ruháin láthatók;
a tükör szó pedig bolgár-török eredetű a magyarban.
Hasonló a sámánkunyhó emléke, előtte a világfával és
a rajta kuporgó madárral, ami még eredeti alkalmazásban
látható jakut és tunguz sámánoknál. Mindkét elem már
nagyon kikopott a magyar hagyományból, ami összhang-
ban van a területek és népek nagyon archaikus állapotá-
val. Ugyancsak a jakutok és mandzsu-tunguzok hite sze-
rint lesz sámánná, aki hat ujjal születik.
Talán ugyanez az összhang állapítható meg a Tetejetlen
fa esetében is. A szertartás, aminek nálunk mesévé válto-
zott az emléke, élő formában került elő a Tajbagataj
hegységben, Dzsungária szélén élő mandzsu töredéknél,
távoli mandzsu és tunguz törzseknél, eljakutosodott tun-
guzoknál és valódi jakutoknál. Van ugyan egy 6 — 8.
századi kínai adat, amely említi a türk sámánok „fa tetején
táncolását”, s ez akkor a türk kazárokra is érvényes, akiket
a történeti forrásokból ismerünk, közvetlenül a honfog-
lalás előtti időből. Ennyiben lehetne az átvétel újkori is.
Ámde a leírás olyan vázlatos, hogy alig ismerünk rá akár
mesénkre, akár az élő szertartásra. Másrészt a kazárok
— legalábbis vezető társadalmi rétegeik — a magyarság-
142
gal való érintkezés idején már zsidó és mohamedán hitre
tértek át, nem valószínű tehát, hogy ők éppen sámánjaik-
kal hatottak volna a magyarságra. Ha pedig ezt az adatot
kihagyjuk a számításból, akkor egy nagyon régies kultúra
maradványával számolhatunk, ami egy korai, primitív
sámánizmus emlékét tartotta fenn a mesében — és vég-
sőkig elkopva magában a néphitben is.
Hasonlóan igen réginek látszik az Akastyán-hegy kép-
zete, egy nagyon ősi és sokfelé elterjedt kozmikus „világ-
közepe” elképzelés maradványa; és ugyanígy az arany-
almává változtatott kastély és jószág mesemotívuma. Mind-
kettő az Abakán völgyéből való szövegekben szerepel.
A Minuszinszki medencében, az Abakán folyóvölgye
lakóit úgy tartják számon, mint egész Belső-Azsia egyik
archaikus kultúráját, amely valószínűen egy hajdan széles
területen élő, régi kultúra végső megmaradt foltja. Esze-
rint a terület máris átváltozott idővé. Ennek felel meg,
hogy mindkettő ritka mesei elem nálunk, különösen az
Akastyán-hegy, amit legföljebb elhomályosult értelmű
népi rajzok és karcolt díszek dombjai képviselnek, amelyek-
ből virágok — a világfa maradványai — nőnek ki.
És ide kell számítanunk ag epikus hősök világméretű
birkózását is, aminek emlékét nálunk már csak a Szent
László-legenda ábrázolásai tartották fenn, Belső-Azsiában
viszont számos hakassz (abakáni török) és egy mongol
hősének. Égitest-szabaditó mesénknek pedig mítoszból még
alig átváltozott két mongol szöveg a párhuzama, mesénk
maga is szinte teljesen mítosz.
Mindezeket a legrégebbi török-mongol rétegbe kell
sorolnunk. Erre mutat a magyar átvétel megállapítható
régisége és a párhuzamokban szereplő népek és területek
archaikus volta egyaránt.
Ugyanakkor világosan elkülöníthetünk egy késői, fej-
lettebb török-mongol réteget is. Kétségtelenül magasabb
fejlettségre vall a nagyívű, ereszkedő, ötfokú dallamvilág,
ami annyira uralkodó a magyar népzenében (míg a hárorn-
143
négy-ötfokú, mély járású stílus csak ritka nyomokban ta-
lálható régies peremvidékeinken). Nagy elterjedése — ka-
záni tatároktól Észak-Amerikáig — régiségre vall ugyan,
de fejlettsége és a magyar hagyományban elfoglalt helyzete
egyaránt újabbkori, erős hatásra vall. Hasonló a helyzet
a két párhuzamos kép esetében. Ide kell számítanunk a
„Möndölöcskék”-ről szóló mesét, bár párhuzamait egy-
egy hakassz, mongol és szojot szövegből ismerjük. (A szo-
jotok eltatárosodott nomadizáló szamojédok a Szajantól
északra.) De annyira fejlett vallási elképzeléseket tartalmaz,
olyan friss átvételre valló szövegegyezésekkel, hogy csak-
is legújabb török-mongol átvételnek tarthatjuk.
Világosan új a közel-keleti magaskultúrák szokásaiból
és világ-elképzeléseiből származó pünkösdi királyválasztás
és a regölésnek mezopotámiai, valamint antik görög elemei.
Az utóbbi szokás obi-ugor előzményéhez mezopotámiai-
perzsa hatás révén csatlakozhatott a bika-alakoskodó,
ennek maradványa néhány szokás-változatban a láncon
vezetett, sóért bömbölő „bika”-szereplő, akinek csak
annyi a feladata, hogy ijessze a lányokat, s nem szíves
fogadtatás esetén romboljon maga körül. (A szarvas-
alakoskodó viszont már eltűnt, de minden szövegben
hosszú részek emlegetik.) A szokás már a honfoglalás
előtt kaphatott köszöntő-ajándékgyűjtő jelleget, mint
ókori görög szokásokban látjuk, s már akkor benne lehe-
tett egy másik „görög” motívum is, a kártétellel való fe-
nyegetés, ha nem kapnak adományt. S minden jel arra
mutat, hogy a Kaukázus — Fekete-tenger mellékéről való
jellegzetes dallamstílusa is.
Ugyanonnan származhat a földet tartó bivaly arab elkép-
zelése (esetleg a cethal is, de az lehet régebbi); hasonlókép-
pen új az arab örökbefogadási formula elkopott mása is
meséinkben, és minden kétségen felül áll új volta az
építőáldozati mondának.
Van azonban sok olyan Belső-Ázsiából származó elem,
amelyek esetében nem ilyen egyszerű az átvétel idejének
144
megállapítása. Ide tartozik mindaz a hősének-történet^ jelenet
vagy szövegrész, ami balladában élt tovább. Ezek ugyanis
a késő-középkorig nagyon friss és mély gyökerű hagyo-
mányban élhettek, ha annyira ragaszkodtak hozzájuk, hogy
még a balladába, egy teljesen ellentétes tartalmi és formai
igényű műfajba is beépítették valamilyen átértelmezett
formában. Ugyanakkor a párhuzamok a régies területek-
kel kötik össze őket. A vérs^ersfdés-formnlát csak hakasszok-
tól ismerjük, halványabb változatait mongoloktól; a fej-
ben-keresés jelenetét a világfa tövében vagy az alvilági
vasházban legépebben hakasszoktól, távoli, elhomályosult
változatait karakirgizektől, (akik egykori hakasszok, ma
a Kirgiz Köztársaság lakói), továbbá burját-mongoloktól
és szojotoktól; a gyalogösvény-s^ekérút formulát mongolok-
tól, hakasszoktól és altaji törököktől. Az Elégetett házas-
ságtörő és a Szívtelen anya balladatéma részei több mongol
és egy altaji török adatban ismeretesek, a nap és hold hősök
feje mellett sór, mongol, altaji török, karakirgiz — és
„kaukázusi” meg örmény adatban. (Sortól karakirgizig
mind nagy régiséget jelenthet, kaukázusi és örmény adatok
újabb időkre mutatnak; vagy együttvéve egy olyan népre
utalnak, amely az Altaj — Abakán-völgy tájáról rajzott ki,
de eljutott a Kaukázus területére is és ott is hagyta kultú-
rája nyomait.) Végül a Háznépe védelmében elesett hős csak
alig balladái történetének párhuzama karakirgiz, üzbég és
vogul hősének. Itt a nagy eposzokká fejlesztett hősének:
Alpamüs, Manasz vallana új időkre, ami megegyezne a
magyar hagyománynak a 18. századig tartó életével is.
Csak a vogul változatok figyelmeztetnek, hogy lehettek
a témának régiesebb, rövidebb fogalmazásai is, amelyek
más török néptől jutottak el hozzájuk. így a magyarság
esetében sem biztos, hogy újabb az átvétel.
Ezekhez a balladai elemekhez csatlakozik népmeséink
sárkányalakja és a hatlábú táltos paripa. Mindkettő egész
Belső-Azsiában egyező.
Ezekben a párhuzamokban tehát az átadó kultúra és az
145
átadott elem régisége ellentétes a magyar hagyományból
kivehető késői jelleggel. Meg kell azonban gondolnunk,
hogy a „késő” egy honfoglalás előtti későt jelent, tehát
1000—1200 esztendővel ezelőtti időt. Akkor pedig még
lehettek a ma élő fejlettebb kultúrájú népek is archaikusabb
fokon, és őrizhettek nagyon ősi, régies hagyományokat.
A Belső-Azsiából kiözönlő és történetileg számon tartott
népek egy része nyomtalanul eltűnt, nyelvüket sem ismer-
jük, pedig ezek az ideig-óráig hatalmas birodalmakat alko-
tó népek bizonyára „fejlettek” is voltak. Mégis sok régies
hagyomány virágozhatott akkor műveltségünkben, ami
ma már csak a régies foltokon él tovább, például az Aba-
kán völgyében. (És a magyarság körében, a párhuzamok
tanúsága szerint, még ha átalakulva is, de ezer esztendős
fejlődés alatt és után!) Nem áll tehát ellentétben egymással,
ha az újabb időre mutató átvételekben régies peremterü-
letekre visszahúzódó, ősi elemeket találunk. Mindezeket
a „kétes korú” elemeket is nyugodtan tulajdoníthatjuk
tehát egy második, újabb török hatásnak, amely közvet-
lenül a honfoglalás előtt érhette a magyarságot.
Mindezek alapján a folklórból a következőképp lehet
megrajzolni a magyarság fejlődési útját a honfoglalásig.
Az első nagy állomás az önálló néppé fejlődés útján az
ugor kor. Nemcsak azért, mert, úgy látszik, életünk erősen
elkülönült a többi finnugor népétől, hanem mert — a zene
tanúsága szerint — egy lépéssel tovább is mentünk, és
csak mi mentünk tovább a fejlődésben. Valószínűnek látszik,
hogy ekkor nem a Volga—Káma vidékén éltünk, mert
akkor valami nyomának kellett volna maradnia az új for-
mának az ottani népek közt. De minthogy csak a korábbi,
egy zárlatú egyetlen sor ismétlése található meg zürjének-
nél, vagy a még egyszerűbb három egészhang-dallamok
ismételgetése a votjákoknál, a későbbi időben magasabb
fejlettséget elérő népek pedig rögtön a zárt periódusra
tértek át, a magyar sirató legősibb típusának fokozatát
ott, úgy látszik, sosem ismerték.
146
De az is ennek az első állomásnak jelentőségét mutatja,
hogy ebből a nagyon távoli korból is aránylag sok elem
maradt meg az emlékezetben. Teremtésmondák töredé-
keiből három is: a föld körülövezése, láncon leeresztése
és az emberteremtés maradványa, őseink sámánizmusa is
már akkor fejlett lehetett, hiszen a táltos szó ekkor már
a sámánt jelentette, s annak egyik ismertető jegye volt
a foggal-születés; szellem-idéző énekének fő hívó szava
volt a haj-hej (esetleg huj); mindez máig fennmaradt.
S már akkor ismerhettük a regölés legősibb magvát,
a tavaszi napéjegyenlőség idején ült bőségvarázsló ünne-
pet. S minthogy már ekkor tovább is fejlesztettük a sirató-
dallamot több zárlatú — több sorú nagyívű dallamokká,
s minthogy ez máig az epikus énekkel mutat szoros kap-
csolatot, már akkor is és azóta folyvást az ugor dallam-
világ lehetett a hősi epika zenekísérője. Ami egyúttal
azt is jelenti, hogy már az ugor korban fejlett hősének-
stílussal rendelkezhettünk, ha annyi későbbi idegen téma
átvétele után is megmaradt a zenei előadásnak ugor—ma-
gyar stílusa.
Ezután érhette a magyarságot valami nagyon archaikus
török vág) mongol hatás. Ennek nyomai az olyan jelenségek,
amelyek párhuzamai részben törökökkel érintkező uráli és
ős-szibériai népek közt maradtak fenn, részben nagyon ősi
hagyományú török népek közt. Akkoriban kaphatták a
táltosok azt a megkülönböztető vonást, hogy hat ujjal
születnek, akkor alakulhatott át a táltos-párbaj rénszarvas-
vagy jávor-bika küzdelemből bikává és csődörré, amikor is
az emberek is beavatkozhatnak a küzdelembe. Lehet, hogy
idetartozik a Tetejetlen fa motívuma is, vagyis a sámán-
avatásnak ez az igen fejlett, de igen archaikus szertartása,
minthogy mandzsu-tunguz és eljakutosodott tunguz, vala-
mint igazi jakut (tehát török) hagyománya valami nagyon
ősi török kultúrára enged következtetni. (Mandzsu-tungu-
zokkal nem lehetett semmi kapcsolatunk.) De származhat
ez a motívum esetleg Dzsungáriából is, aminek megvan-
147
nak a történeti lehetőségei. A pásztor kunyhója előtt
boton kuporgó madár — a sámán életlelke — ma még
teljesebben él jakut és tunguz sámánok világfa-jelképei-
ben; ez is igen nagy régiségre, egyúttal ősi török népre
mutat. A táltosok kincsnéző acéltükre is ugyanilyen korú
lehet: ma jakutoknál, goldoknál (ős-szibériai nép) és je-
nyisszeji osztjákoknál élő hagyomány. A bolgár-török ere-
detű „tükör” szó más jelekkel együtt arra mutat, hogy
bolgár-török vagy ahhoz közelálló nyelvű lehetett az a
nép, amely ebben a régi korban a magyarsággal érintke-
zett és sámánizmusát több új vonással gazdagította. Ugyan-
ez a nép közvetíthette őseinkhez az alacsony járású ötfokú
és három-négyfokú dallamokat is, s minthogy ez a stílus
a burját-mongoloknál és a csuvas zenében ismeretes dön-
tően nagy százalékban, ez is megerősíti, hogy mongol nyel-
vű vagy bolgár-török nép lehetett az első hatás átadója.
A tőlük kapott mély járású ötfokú és három-négyfokú
dallamok olvadtak össze az ugor dallamkincsből kifej-
lesztett kvartváltó kadenciájú dalokkal (vagyis 5., 4., 2.,
és 1. fokon záruló sorokkal). Ezért találunk a cseremiszek-
nél is több ilyen felépítésű ötfokú dallamot, s nálunk a
gyimesiek ötfokú siratóiban él pontosan hasonló építke-
zés. Valószínűleg már ekkor kifejlődtek a szintén kvart-
ismétlésre épülő dudanótáink is, amelyeknek cseremisz
párhuzamai ősibb formában maradtak fenn.
Valószínű, hogy mindazt a folklór-elemet, amit hősének-
ből lehet kimutatni, mi egy későbbi fejlettebb, török nép-
től vettük át: az olyan témákat, mint a Háznépe védelmé-
ben elesett hős, a Szívtelen anya és az Elégetett házasság-
törő, valamint a szövegszerű formula-egyezéseket. És en-
nek a népnek dallamvilága lehetett olyan, mint ma a kazáni
tatároké, és amilyen sok mongol, kínai és észak-amerikai
indián dallam: magasból ereszkedik lépcsőzetesen, ötfokú
és több-kevesebb ismétlés tűnik fel benne szabálytalanul.
Ebből alakítottuk ki már egyedül mi a szigorú kvintváltó
formát, és adtuk tovább elszakadt testvéreink révén a Vol-
148
ga melléki kis csuvas — cseremisz töredéknek. És ez a nép
közvetíthette a magyarsághoz a strofikus lírai dalok két
képből felépített fajtáját. Ennek a népnek köszönhetjük
minden bizonnyal a pünkösdi királyválasztás szokását,
és a világ elképzelését cethal hátán, vagy bivaly szarvai
közt. És biztosan tőlük származik a Möndölöcskék mese-
típusban fennmaradt alvilágjárás-történet is.
Ezután vagy ezzel egyidőben kerülhettek népünk mű-
veltségébe a kaukázusi elemek: a „Köszönd, hogy öreg-
anyádnak szólítottál” meseformula és a verses építőáldo-
zati történet, amiből később nagyszerű balladát fogalmaz-
tunk. És itt fejlődött tovább a regölés szokása kaukázusi
elemekkel.
Ezzel már eljutottunk a honfoglalásig, amikor megkez-
dődött beilleszkedésünk Európába. Mielőtt tovább követ-
nénk a fejlődést, talán nem árt összefoglalni az előzőkből,
milyen őstörténeti „útvonal” alakul ki mindebből. Ter-
mészetesen nem akarom a más tudományokból kialakult
képet átértékelni; de nem is hátrálhatok meg egy ilyen
szembesítés elől: egyeztetnünk kell a folklór eredményeit
a többi tudományéval. Tegyük hát próbára eredményein-
ket a nép-alakulás egy lehetséges történeti vázlatával.
Az elérhető legrégebbi kor, az obi-ugor együttélés kora
eszerint inkább at^ XJráltól keletre látszik valószínűnek,
s a magyarok a három nép közül a legdélebbre lehettek.
Ott érhette a magyarságot az első hatás egy nagyon ősi
állapotú török (mongol?) néptől, s ebből az ősi kultúrá-
ból sok más szibériai nép — uráli és mandzsu-tunguz —
is sokat örökölt. Az átadó nép a Ting-ling, Tüe-lő nevek-
kel említett bolgár-törökség egy csoportja lehetett, amelynek
legrégebbi elhelyezkedése is — a^Irtis^ felső folyásánál —
megengedi ezt a föltevést. Talán ez a török nép vezette
be (vissza?) a magyarokat a Káma—Volga vidékére,
a mai Baskíriába. De a Káma vidékén is, úgy látszik, mi
voltunk a fejlettebbek, mi hatottunk a környezetünkre,
nem fordítva.
149
Ezután kerülhetett le a magyarság a steppére, a Kaukázus
északi előterébe, ahol egy másik néptől érte a török kultúra
második hulláma. Tőlük kapta zenénk a nagyívű, eresz-
kedő-ötfokú dallamstílust és sok fejlettebb folklór-hagyo-
mányt, aminek átvételét minden megfontolás szerint újabb
korban kellett elképzelnünk. Ezek az újabb török elemek
egy bolgár-török nyelvhez hasonló nyelvű új néptől szár-
mazhatnak, amely talán Dzsungáriában is hagyott maga
után bizonyos nyomokat, majd a Turkesztáni medencén
keresztül vándorolva eljutott a Kaukázus vidékére; ott is,
de már előbb, Turkesztán peremén is érintkezhetett irá-
niakkal, s a Fekete-tenger északi partjain, a Kaukázus
előterében szoros kapcsolatban volt a magyarsággal.
Ezek, szerintem, csak a s^avirok lehettek, akiknek erede-
te és nyelve ismeretlen — lehet bolgár-török is — és jöhet-
tek az Altaj — Száján vidékéről is. Mindenesetre első való-
színűsíthető tartózkodásuk i. sz. 350—450 között a Tar-
bagataj-hegységtől délre, Dzsungáriában volt; onnan ke-
rültek 506-ban a Káspi-tó északnyugati partjára, és ural-
muk 557-ig kiterjedt a Kaukázus északi és déli oldalára
egyaránt. Róluk mondta Árpád unokája Bíborbanszületett
Konstantinnak, hogy korábban a magyarokat az ő nevük-
kel nevezték (s^avartoi as^ falói), s hogy szétválásuk után
a Kaukázuson túlra költöztek. De követek útján még
akkoriban is kapcsolatot tartottak egymással. Velük a tur-
kesztáni, a mezopotámiai eredetű, Fekete-tenger parti és a
kaukázusi folklór-elemek éppúgy magyarázhatók, mint
a honfoglalók perzsa-szasszanida eredetű díszítőművésze-
te: hiszen a Kaukázustól délre éltek, Perzsiával voltak
szomszédosak. S ahogy ők „visszaköltöztek” a Kauká-
zuson túlra, ugyanúgy költözhettek „vissza” Julianus
magyarjai is a Volga—Káma vidékére, ha talán már nem
is a régi „Magna Ungáriába”, hanem attól nyugatra,
a Volgai Bolgárország mellett egy cseremiszektől gyéren
lakott területre.
így maradéktalanul lehet értelmezni a folklór-kapcsola-
150
tokát, különösen a népzenei összefüggéseket, sőt akár
olyan újszerű egyezéseket is, mint a földbevert hősök
birkózásának motívuma csuvasoknál és magyaroknál.
E kitérő után kövessük újra a fejlődés útját, most már
olyan tanulságok kedvéért, hogy milyen ízlés munkálko-
dik benne, vagy milyen ízlés alakul ki benne fokozatosan.
S itt már tovább is kell mennünk a honfoglaláson, hiszen
újabb alakulásunkban még világosabban láthatók bizo-
nyos törekvések. Ezt természetesen nem tesszük olyan
részletesen, mint a honfoglalásig: ahhoz több kötetes mű-
velődéstörténeti kézikönyvre volna szükség. Csak néhány
fővonalat követünk, amelyben továbbmegy, még jobban
kifejeződik a honfoglalásig kivehető fejlődés, s vissza-
menőleg azt is élesebb megvilágításba helyezi.
Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy mindaz, amit a
magyarság új hazájába hozott, s ami — bármilyen eredetű
volt is korábban —, az itteni népekhez képest már etnikus
sajátságnak számított, igen magas színvonalat jelentett.
Különösen a zenéről állapíthatjuk meg ezt: semmivel sem
volt alábbvaló a honfoglaláskor hozott dallamkincs a
900-as évek európai magas- és népzenéjénél. A két kép-
ből álló egystrófás lírai dal pedig teljesen egyenértékű
az európai középkor későbbi századaiban kialakult líra
szín-, gyümölcs- és virág-szimbolikájával (amit különben
később teljesen magunkévá tettünk). S bizonyára hősi
epikánk sem volt sokkal régiesebb az európai népek e kor
beli epikájánál. (A germán népek a népvándorlás korában
sok steppei nép uralma alá kerültek, s a steppei hősénekek-
ből sok ősi vonást átvettek. Ezért jelennek meg ilyen
elemek a német, francia, angol epikus költészetben egé-
szen a 14. századig.) De majdnem ugyanezt mondhatjuk
a vallási élet legfelső rétegéről is. A Möndölöcskékből
már a keleti nagy vallások túlvilág-elképzeléseit, bűnök
bűnhődését lehet kiolvasni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy
a magyarság a keresztény vallásnak szinte minden fontos
fogalmát saját korábbi szavaival fejelte ki, s ezek közt a na-
151
gyobb rész ismeretlen eredetű — de körülötte nem meg-
bízható szófejtések török, iráni és kaukázusi kísérletei
jelzik az ismeretlen nyelvű nép kapcsolatait — akkor
(a szavirság révén?) a magyarság igen közel járt ahhoz
a színvonalhoz, amit a keresztény Európa részéről meg-
ismert, és egy-két évszázad alatt teljesen át is vett.
Most nézzük meg, hogy ebben a fejlődésben, amely a
honfoglalásig ilyen magas szintig vezetett, s azután még
nagyobb lendülettel folyt tovább, milyen állandó törekvése-
ket lehet kitapintani.
Legmeglepőbb, hogy két — látszólag ellentétes —
hajlandóság egyenlő erővel jelentkezik, sokszor ugyan-
abban a jelenségben egymás mellett: a ragaszkodás a régi
hagyományokhoz és a nyitottság új hatásokkal szentben, amit
ilyen egyensúlyban máshol nem találunk. így él egymás
mellett a régi ugor dallamvilág a rendkívül nagy bőséggel
beáramló ötfokú török-mongol dallamok mellett — s
újabban kezdjük fölismerni, hogy régi népzenénkben mi-
lyen széles körű a hagyománya ennek az ugor rétegnek.
De ugor és török stílus egyaránt megmaradt a sok európai
dallam beáramlása után is: a gregorián ének, francia bal-
lada-dallamok, lírai versformák, egyházi népénekek, majd
a barokk dúr-moll zenéje és az újkori műdal-tömegek mel-
lett. Ugyanígy megmaradt a két párhuzamos képpel élő
líra — ami már maga is szimbolikus kifejezési mód —
a középkor gazdagon felhasznált szimbolikája mellett,
s mindkettő máig él az új, modern észjárás szerint alkotott
lírai dalok között.
Ez a kettősség különösen jól megfigyelhető, amikor
ugyanaz a jelenség mutat különböző időből való rétegeket,
vagyis magában hordja fejlődésének összes addigi szín-
vonalát — a régit elmosódottabban, az újakat jobban ki-
domborítva. Ilyen fejlődést látunk a táltos alakjához fűző-
dő sámán-vonásokban, s különösen világosan a regölés-
ben és énekében. Egy honfoglaláskor magunkkal hozott
szokás európai, keresztény átfogalmazása állapítható meg
152
benne, s annak állandó bővülése újabb elemekkel. A szo-
kás honfoglalásig tartó fejlődését láttuk az előzőkben.
De a szokás mai hazánkban is tovább alakult. A keresz-
tény időszámítás miatt áttolódott a téli napfordulóra.
Ezután Árpád-kori vallon és német telepeseink hasonló
szokása olvadt össze az ősi pogány szokással a honfoglalás
utáni keresztény századokban. Ennek következtében lettek
a regösök Szent István szolgái, és bővült a szöveg egy
sereg olyan fordulattal és keresztény motívummal, amely-
nek pontos mását francia újévi szokásban és részben a
német Stefansknechtek újévi tevékenységében találjuk
meg. De közben a szokás gyakorlói is fejlődtek. Ezek
nyilván ugyanazok voltak, akiknek legjobbjai a királyt
mulattatták, akik kezdetben bizonyára a szertartások va-
rázsló énekeit is előadták, valamint a hősi epikát is. Talán
erre utal a „régi törvény” és a „régi szokás szerint”
emlegetése. Az ő közvetítésükkel lehet csak magyarázni
a csodaszarvas-legenda késő Árpád-kori formáinak meg-
jelenését, valamint a Trója-regény Pári%s-ának bekerülését
a szövegbe, az „üldözés” emlegetését és a „mentegető-
zéseket” („Nem vagyunk mi rablók — Szent István szol-
gái”), sőt talán a keresztény vonások hangsúlyozását is
a nagy múltú, hagyományosnak látszó részekben; és tő-
lük származhatnak a régi költészet formai sajátságai is
(betűrím, előrím, figura etymologica = ugyanannak a
szótőnek különböző formáit ismételgető betűrímes forma).
Egy már a honfoglalás előtt is több fokozaton át fejlő-
dött szokásnak a késő Árpád-korig tartó fejlődése alakul
ki tehát a szokás összehasonlító elemzéséből. Vagyis
együttműködik a hagyománymegtartás, a ragaszkodás
ddigi önmagunkhoz — az új ösztönzésekre való fogé-
konysággal. Az utóbbinak köszönhetjük, hogy görcsös
magunkbafordulás helyett erőteljesen tudtunk fejlődni;
az előbbinek, hogy sosem vesztettük el, semmiféle új
hatás áradatában sem ősi önmagunkat. így lehettünk
állandóan eredetiek.
153
Végül melyek azok az ízlésbeli sajátságok, amelyek eb-
ben a régiből állandóan megújuló fejlődésben kirajzolód-
nak?
A legvilágosabban kivehető vonás a forma iránti külön-
leges érzékenység. Már az első újítás, amit megpillantunk,
formai: amikor az egyszerű sorismétlés helyébe kialakí-
tottuk az ugor korban a kétféle záróhangot váltogató
siratót. Továbbmegy a formai tökéletesítés, amikor ezt
a két kadenciás, kötetlen formát többféle (3 — 4 — 5) záró-
hanggal kiegészítik az oktáv terjedelméig; majd ez úgy
kikristályosodik, hogy a két egymás alatti záróhang kvart-
tal mélyebben is megjelenik, (5., 4., és 2., 1. fokon — már
egy osztják hősénekben is), amit a Volga —Káma vidékén,
a cseremiszek közt is már nem egy dallamban találunk
logikus szerkezetként. Ez majd a barokk korban felszínre
vetődik, táncdalokban végleges következetességgel kifor-
málva, s tart a Kállai kettős-féle dalokban máig; majd
a dudanótákban is logikus formává alakul a motívumok
magasság-elosztásába és ismétléseiben, s szintén eljut még
a cseremiszekhez. Mindennek koronájaként kialakul a szi-
gorú kvintváltó szerkezet, amiben minden ponton világos,
hol tartunk és hová haladunk: egy sor a magasban, ez
többnyire eltérő zárórésszel megismétlődik, majd ez az
egész első rész kvinttel mélyebben újra elhangzik, ami
lezárással adja tudtunkra a befejezést. Ez már közvetlenül
a honfoglalás előtt alakult ki. Utána, az új hazában, nagy
tömegű európai dal új formákkal és új lehetőségekkel is-
merteti meg a magyarságot. Akár ezeknek hatására, akár
az állandó belső fejlődés folyamán eljutnak még kvint-
váltó dalaink is egy olyan „felbomláshoz”, ami még szigo-
rúbb, de nem-mechanikus fejlesztést jelent: hogy egy
„téma-bemutatás” után fokozatos nagy fejlesztés — „ki-
dolgozás” — után jutunk el a mélyebb visszatéréshez vagy
egy záróformulához. Szinte a szigorú szonáta-forma elve
négy sorba összesűrítve! így például mindig a harmadik
sorban változik el a pontos kvintváltás: a sor eleje még a
154
magasból indul és csak az utolsó hangokban éri el az alsó
kvint-megfelelését. De itt tágult is ki a dallamsor a leg-
nagyobbra, legmozgalmasabbra; a nép pontosan érezte,
hogy négysoros dalban a harmadikig kell a fejlesztésnek
tetőpontra jutni, s utána már csak lezárás következhet.
Kvintváltás-nélküli dalaink is fokozatos kibontást, szinte
az utolsó hangig fejlesztett, „csattanóra kihegyezett”
szigorú szerkesztést mutatnak.
S az sem véletlen, hogy milyen idegen formát vettünk
át szívesen, és mit fejlesztettünk ki belőle. A reneszánsz
divata újította fel a szaffikus versformát: három egyenlően
hosszú (5 + 6 szótagos) sor után egy lezáró rövidet. Ez
fokozatosan átalakul 16 — 17. századi egyházi és világi da-
lainkban olyanná, hogy az eredetileg három hosszú, —
de mindig új zenei tartalmú — sor helyébe két, bármilyen
hosszú, de azonos sor lép, majd egy összetett harmadik,
amely vagy egy rövidebb motívumot ismétel(get), vagy
azt különböző magasságban szekvenciaként ismétli: ezu-
tán következik a lezáró rövid sor.
Sokan ismerik az „Ó, mely sok hal terem a nagy Bala-
tonba’ ” kezdetű dalt. Ha elhagyjuk játékos ismételgeté-
seit (bahharahhahahaha), a következő formát kapjuk:
„Ó, mely sok hal terem a nagy Balatonba’; Minden ágon
egy mérő makk a Bakonyba’ ”: két azonos, 13 szótagos
sor. „Örül ott a halász, rikkangat a kanász”: 6 + 6 szótagú,
motívum-ismétlő sor, vagy ha úgy tetszik, két rövid,
azonos sor; „Örömébe’ ” rövid, négy szótagos lezárás.
Vagyis a magyarok jobban szerették a három hosszú+egy
rövid túlságos asszimmetriája helyett ezt a lebegő egyen-
súlyt: két hosszút egyenlít ki majdnem három rövid, de mé-
gis kettővel szemben három áll. (A két rész aránya köze-
lebb is lehet egymáshoz.) Ugyanakkor a két azonos hosszú,
majd két azonos rövidebb után az egy rövid érezteti, hogy
fokozatos rövidüléssel következetesen haladunk a teljes
elhallgatás felé. A két hosszú első sor az indulás és a lé-
nyeg kimondása; utána pedig minden a lezárás felé halad.
155
A forma egész tartama alatt érezzük, merre tartunk,
s hogy jutunk el a befejezésig. Ez az érzés az, amit úgy
fejezett ki egy öreg énekesem, amikor a lányok nehezen
szedtek össze egy zavaros műdalt: „Ez olyan nóta, se
eleje, se vége”. Pompás megfogalmazása annak a formai
igénynek, ami a hagyományban olyan világosan kiraj-
zolódik: mindig tudjam, hol van a kezdet és hol van a vég.
Azért jelenik meg egész fejlődésünk végén a népdal új
stílusa a maga architektonikus, zárt formáival: az első
sor a dal végén visszatér, és szoros egységbe fogja össze,
míg a középső két sor általában magasabb régiókban mo-
zog. S az is népünk arányérzékét dicséri, hogy az egyetlen
új formában, ahol háromszor ismétlődik egy dallamsor
(ÁABA), mindig ez a háromszor elhangzó dallam a leg-
mozgékonyabb, mindig a legnagyobb ívet járja be, hogy
ne legyen unalmas. (Példa: a közismert „Látod, édes-
anyám, látod, édesanyám, mért szültél a világra”.) Tehát
az ugor kortól az első világháború előtti évekig és máig
lehet nyomon követni a világos tagolás formai igényének
működését és egyre tökéletesebb eredményeit.
S nem ugyanez a világos formai igény valósul meg a két
párhuzamos képben? Szinte a zenei periódus szövegben.
Az eltérést itt a tartalom variálása adja: két hangulat egé-
szíti ki egymást. Most gondoljunk olyan dalokra, ahol
ez a „két részes hangulat” együtt jár a kétrészes, kvint-
váltó formával: milyen összhangja a formánaki Fokozza
a kifejeznivalót szövegben is, dallamban is. De a kaden-
ciákkal világosan tagolódó, fokozatosan ereszkedő dal-
lamok is ugyanezt teszik; mert a nép azoknak is megkü-
lönbözteti az első és a második felét súlyosabb megállás-
sal; s ezt és a végső zárlatot sosem díszíti, hogy a forma két
pillére világosan kiemelkedjék, akár egy gazdagon burján-
zó díszítés szövevényéből is. Ez a kétrészesség akárme-
lyik régi dalunknak és szövegünknek biztosítja a tökéletes
együttjárást. (A bihari románok díszítménye, éppen ellen-
kezőleg, elrejteni igyekszik a sorvéget.)
156
A formai tökéletesség annyi mint tömörség. Bartók szól
a népdal „páratlan tömörségéről”, „minden lényegtelen-
nek szigorú kiküszöböléséről”. Ezt teszik a két kép pár-
huzamával is, ami közé még hasonlító kötőszót sem tesz-
nek. Egy cseremisz dalt idézünk (ami az eredetiben persze
tömörebb és ritmusos): „Ahelyett, hogy félvén átmenjek
a fekete rengetegen, Jobb ha fütyülni kezdek. Ahelyett,
hogy az emberektől félve, szégyenkezve éljek, Jobb ha
dalolni kezdek”. Ez már szinte Ady szimbólum-látomását
idézi, a „Jó Csönd-Herceg előtt”-öt! És ez egyesülhet
a középkori virág-, gyümölcs-, szín-szimbolikával. A füge-
fa a szerelem jelképe, akár a citrusfa; sárga szín már
a középkorban az elválás, az érzelmek, sőt az emberek
megromlásának jele, (azért bélyegezték meg az erkölcste-
len nőket sárga ruhával). A következő új stílusú dalban
ez a szimbolika és a párhuzamos kép segít tömöríteni és
képszerűen kifejezni az élményt: „Sárgul már a fügefa
levele, hideg akar lenni. Mi dolog az, hogy a kisangyalom
nem akar szeretni!”
A középkorban megismertük a balladát, az emberi pél-
dázatoknak ezt a tömör, drámai és képszerű műfaját.
A francia parasztság nagyszerű találmánya telibe találta
a magyarok ízlését. Mennyi remekét alkottuk meg a leg-
mélyebb lényegre tömörített, pár jelenetben felvillantott
emberi összeütközésnek. Ez a műfaj egyszerre kisöpört
a hagyományból minden korábbi epikát, annyira bele-
élte magát a magyarság és ki tudta fejezni magát benne.
S mégis, milyen tanulságos: éppen ez a műfaj tartotta fenn
a legtöbbet a korábbi hősénekből és más hagyományokból
— még a mesénél is többet. Igaz, a felismerhetetlenségig
átalakította az új műfaj szellemében, tehát stílusérzékkel
őrizte meg. De ragaszkodott korábbi élményeihez az újí-
tásban is. Nem véletlen, hogy ennek az ötvözetnek két
remekét, az íilcsalt menyecskét és a 'Falbaépített feleséget
más népek is megszerették: az első nyugatra tett vándor-
utat, a másik délre.
157
Az sem véletlen, hogy itt ismét találkozunk a formai
felépítésnek olyan elemével, aminek szépségét a magyarok
másoknál jobban átérezhették. Ez a hármas ismétléssel való
fokozás fogása. Balladáinkban ezt igen nagy hatással alkal-
mazták olyankor is, amikor a francia előképben egyáltalán
nem láttak rá példát. (Példa rá a Halálra hurcolt menyas^-
syony, vagy a Csudahalotti)
Egy másik művészet, a tánc is világosan tanúsítja népünk
rendkívüli igényét a belső forma, a felépítés világossága
iránt. Ebben a művészetben nincs olyan típus, amit a
honfoglalás előtti kultúrából hoztunk volna magunkkal.
Minden táncunk európai közkincs. Egyetlen típusát, a
legfejlettebbet mondhatjuk annyiban sajátunknak, hogy
erre a fejlett fokra nálunk fejlődött ki szerényebb európai
előzmények után, s ebben a formájában csak ránk jel-
lemző: a kalotaszegi legényest és közép-erdélyi párját, a pon-
tont. Ezek virtuóz, rögtönzött táncok; minden táncos
minden alkalommal új és új sorozatot rögtönöz a „kész-
letében” levő motívumokból. S mégis ez a Proteusz-
ként változó, mindig új tánc szigorú formai keretbe van
zárva: a táncdallam közepén és végén le kell zárni a tánc-
egységet is határozott záróformulákkal. Aki nem tudja
„kitenni a pontot” a sorvégen, azt kinevetik, az nem tud
táncolni. Ismét a formai igény a jellemző tehát, a szerkezet
világos fölépítése. (Román szomszédaink ezt a táncot csak
Erdélyben ismerik, tehát tőlünk vették át.)
Ezek az eredmények különböző részlettanulmányokból
születtek; különböző kutatók különféle szakterületen
végzett kutatásaiból álltak össze. Sőt még ugyanannak a
szerzőnek eredményei is különböző időben, különböző
tárggyal foglalkozva jöttek létre, s egymástól teljesen
függetlennek látszottak. Csak a mostani egybelátás, ez az
új szempontú összefoglalás világosította meg e sorok
írója előtt is a kép teljességét és összefüggéseit.
Természetesen hozzá kell gondolnunk a kép másik
oldalát is: az ezeréves európai történetünk folyamán kiala-
158
kult sok új műveltségi elemet akár az európai népektől
vettük át, akár magunk alakítottuk ki. Hiszen Róheim
Géza egykor még azt írta, hogy a magyar néphit szláv
néphit, mindössze a táltos alakja honfoglalás előtti benne.
Igaz, azóta sok minden kiderült, és ez a kép még a néphit
területén is sokban módosult a honfoglalás előtti hagyo-
mány javára. Mégis tény, hogy azok az elemek, amelyeket
felsoroltunk az olvasónak, kisebbségben vannak a sok-
szorosan több honfoglalás utáni elem között.
Mindez mégsem változtat azon, hogy a magyarság meg-
lepően sokat tartott fenn ősi hagyományaiból; és semmit sem
változtat azon a képen, amit ízlésalakító törekvéseiről
rajzoltunk, annál kevésbé, mert abban már az új idők
alakulását is figyelembe vettük. S minthogy ez a kép hosz-
szú évezredek és a legújabb századok fejlődéséből egyér-
telműen világosodik meg, csak jellemző lehet. Úgy lát-
szik, a magyarság, legalább a képzelet világában, a művé-
szetekben meg tudta valósítani legjobb önmagát; ami a
valóság világában, életének történeti alakításában csak
ritkán sikerült.
ŐSEINK ÁLLATTARTÁSA LEVÉDIÁBAN
A magyar őstörténet min élői számára továbbra is kulcs-
kérdés a Levédiába való áttelepülés idejének és körülmé-
nyeinek megismerése. Miért kellett ősnépünknek ketté-
válnia és miért kellett a mozgékonyabb törzseknek el
hagyniuk a Volga — Belaja folyók között elterülő, Magna
Hungária néven emlegetett őshazát? így töprengenek so-
kan, akik szeretnék megérteni népünk múltjának moz-
gatórugóit. Sokat gondolkoznak ezen a történészek és
más, kapcsolódó tudományszakok képviselői is. Elképze-
lésekben persze nincs hiány, de meggyőző bizonyítékok
mind a mai napig nem kerültek elő.
Csak jósolgathatnánk azzal kapcsolatban, hogyan ala-
kult volna népünk történelme, ha ez a szakadás nem követ-
kezik be. Annyi bizonyos, hogy akkor nem találkoznánk
olyan feltevésekkel, melyek szerint őseink összetett gaz-
dálkodásukat, — vagyis a földműveléssel összekapcsolt
állattenyésztést — a steppére vonulva vándorló nomád
életmóddal cserélték volna fel. Igaz, bennünk az ilyen
okfejtések kétséget támasztanak, de maradjunk egyelőre
annál az összetett gazdálkodásnál, amelyet a Közép-Volga
és a Káma vidékén már önálló etnikumként élt magyar
nép folytatott a középkor kezdetén, és amely gazdálkodás-
nak egy szép napon — állítólag — hátat fordított.
Az összetett gazdálkodás kialakulása a középkorban
rendkívül jelentős előrehaladás, mert a termelőeszközök
fejlődése folytán az állattenyésztés és a növénytermesztés
160
a lakosság megélhetésének alapjává vált s ily módon az
összetett gazdálkodás valójában új életforma létrejöttéhez
vezetett. Az új gazdasági formáció jellegzetes bizonyíté-
kait a Szvijága és a Zaj folyó közötti területen az i. sz.
3. században meghonosodott imenykovói kultúra leletanya-
gában találjuk. Az állattartás valamennyi gazdasági házi-
állatra kiterjedt, de első helyen (gyakorisága szerint) a ser-
tés állott, 33,8 %-os részesedésével. A Közép-Volga vidé-
kén itt jutottak először komolyabb gazdasági szerephez
a kis kérődző állatok (juh és a kecske), amelyeknek állo-
mánya csaknem megháromszorozódott a vaskorihoz ké-
pest. Emelkedő tendenciát mutat a szarvasmarha egyedek
összességének aránya is, míg a ló — bár a legtöbb csont-
lelet képviseli — az egyedek száma alapján a negyedik
helyre szorult.
A számadatoknál többet mond a gazdálkodás színvo-
nalának érdemleges emelkedése, az állattenyésztésben a
tenyésztői munka eredményeinek lemérhetősége. A régé-
szeti megfigyelések a szarvasmarha hármas hasznosítására
utalnak, vagyis a hús és a tej haszonvétel mellett már a
földművelésben is alkalmazták a szarvasmarhát, nem rit-
kán ökröket. Ivartalanítottak lovakat is, bár ez ekkor még
újdonságszámba ment, de kimutatható a lónak már a
földművelésben való felhasználása. Az igavonó állatok
iránti igényt az ekés földművelés terjedése támasztotta fel,
amiről az előkerült ekevasak (ekepapucsok) tanúskodnak.
A termelőerők megnövekedése a szántóföldek kiterjedé-
sét és a növénytermesztés fellendülését eredményezte. Ter-
mesztettek kölest, búzát, árpát, rozsot, zabot, borsót.
Az összetett gazdálkodásnak kedvezett az i. e. 1. évezred
közepén kezdődött szubatlantikus klímaperiódus, amely-
nek folytán az időjárás a korábbinál csapadékosabb és hű-
vösebb lett, de kiegyenlített maradt. Az i. sz. 2. évszá-
zadtól azonban a szárazság szakította meg a csapadékos
időjárást, amely szárazság a 3. évszázadban érte el tető-
fokát. A 4. évszázadtól az éghajlat ismét esőssé, csapadé-
161
kossá vált. A csapadékos időjárás folytán a Közép-Volga-
vidéki folyók, tavak vízszintje megemelkedett, amely kö-
rülmény az ártéri lakókat településhelyük elhagyására
kényszerítette. A vidék alacsonyabban fekvő területein
mocsarasodás és tőzegképződés indult meg. Az erdős
zóna határai ekkor dél felé tolódtak, a fenyő behatolt a
lombos erdő övezetébe. Az erdős övezeti lakosság élet-
körülményei tehát romlottak, a megélhetés és az állat-
állomány eltarthatósága nehezebbé vált.
Egészen más hatása volt a csapadékos időjárásnak a step-
pén. A steppei füveket áztató esők itt előnyösnek bizonyul-
tak. Hatásuk abban mutatkozott, hogy a jó humuszos tala-
jokon fejlődő növénytársulások csapadékot kedvelő fűfé-
lékkel, fehérjedús pillangósokkal gazdagodtak. A fűtermés
mennyiségi növekedése és minőségi javulása által a
steppe és a ligetes steppe eltartóképessége a korábbinál
lényegesen nagyobb lett. Ez nemcsak az állatok takarmá-
nyozásának szempontjából volt jelentős, hanem az állatokon
keresztül az emberi élelem fokozottabb termelésének tekin-
tetében is.
A vázolt természeti jelenségek idejére esik a középkori
nagy népvándorlás, amely i. sz. 376-ban a hun-török tör-
zseknek Európába való behatolásával kezdődött. (Az
ázsiai törzsek között állítólag voltak a finnugor népekkel
rokonságban lévő szamojéd elemek is.) Mindenesetre a
hun-török szövetség vegyes összetételű, nomád életmódot
folytató tömege új színeket vitt a Közép-Volga-vidék
néprajzába, és ez a változás rányomta bélyegét a vidék
népeinek korábban kialakult gazdasági rendszerére.
A körülmények számbavételével még nem kapunk
egyértelmű magyarázatot a magyar törzsek kimozdulásá-
nak indító okaira. Különösen nehéz kapcsolatot teremteni
az őshazából való elvándorlás és a tárgyalt természeti jelen-
ségek, valamint a népvándorlás között azért, mert
ennek — a magyar nép történelme szempontjából fontos
eseménynek — az időpontja nemcsak bizonytalan, hanem
162
későbbinek is látszik. Azonban nem történhetett annyira
későn, hogy idejét a 7 —8. századra lehetne tenni, mert
akkor népünk pusztai tartózkodásának időtartamába nem
férne bele az a 2 — 300 esztendő, amelyet történészeink
a kazár uralom alatt eltöltött időnek tételeznek fel. A ku-
tatók többsége hajlamosabb elfogadni, hogy az őshazá-
ban való tartózkodás folyamatossága az 5. században sza-
kadt meg, tehát őseink ekkor vándoroltak délre a ligetes
és a füves steppe határvidékeire.
Mivelhogy tisztázatlanok azok, amelyek őseinket tar-
tózkodási helyük megváltoztatására késztették, a magunk
részéről bizonyos szerepet tulajdonítunk ebben a hun-tö-
rök törzsek megjelenésének, de a fő okot a természeti és
a gazdasági változásokban keressük. Az elsődleges cél bi-
zonyára a jobb legelőterületek keresése volt és kevésbé
valószínű, hogy a helyben maradóktól való szakadás szán-
déka vezérelte volna őket. Inkább arról lehet szó, hogy
legeltetés közben fokozatosan, talán nem is rövid idő alatt
haladtak délnyugati irányban, amíg elérték az arab írók
által Levédiának nevezett területet. Bizonyos idő eltelte
után itt idegen népek (talán a bolgár-törökök) ékelődhet-
tek közéjük, s talán ez vezetett ősnépünk kettészakadá-
sához.
Szívesen követnénk nyomon a Levédiába vonuló ma-
gyar törzseket, ha ismernénk az általuk járt útvonalat.
Egyet tudunk, hogy ez az útvonal dél, illetve délnyugat
felé irányult, de hogy mely területeket szelt át, az talán
örökre titok marad. Húzódhattak déli irányba a Volga men-
tén, választhatták a Belaja folyó völgyét, amelyet elhagyva,
talán az Urál folyó kanyarulatát követve fordultak nyugati
irányba. Az útvonal megválasztása elsősorban bizonyára
attól függött, honnan indultak ki a szabadabb legeltetésre
alkalmas területek felé törekvő törzsek.
A huzamosabb időn át tartó út vonalát mindenesetre
úgy kellett megválasztani, hogy a napi itatás lehetőségét
semmi ne akadályozza meg. Ez fontos szempont, mert az
163
állattartás folyamatossága megköveteli a rendszeres vízel-
látást, a víz nem nélkülözhető. Vízhiány esetén olyan nagy
lett volna az állatelhullás, hogy pótolhatatlan veszteségeket
fokozott volna az állattartó törzseknek. így tehát valószí-
nű, hogy valamelyik észak — dél irányú folyó mentén halad-
hattak.
A kiinduló hely, az elhagyott terület kiderítése nem
mellékes részlete a magyar őstörténetnek, mert e nélkül
arra sem kaphatunk magyarázatot, hogyan lehetséges,
hogy az őshaza lakóinak tekintélyes része, nem befolyásol-
tatva magát a vándorlást kiváltó okoktól, nem változtatta
meg lakóhelyét, helyben maradt. Nincs kizárva, hogy ez a
helyben maradó népesség éppen a Bélájától nyugatra levő
dombos vidéket mondhatta magáénak, ahol a csapadékos
időjárás kedvezőtlen hatása nem olyan élesen jelentkezett.
Ezzel szemben a délre húzódott népcsoport talán közvet-
lenül a Volga és a Káma mentén élt, amely területnek a
magassága csak kissé emelkedik a tengerszint fölé, de a
100 méternek mindenütt alatta marad. Az esős, hűvös idő
elsősorban ilyen vidékeken hátráltatta a gazdálkodást.
A „fogós” kérdések közé tartozik Levédia helyének
meghatározása, márpedig akár csak hipotetikus körvona-
lazása is feltétlenül szükséges az őshazából kimozdult tör-
zsek útvonalának nyomozásához. A történeti irodalomban
Levédia helyének és jellegének sokféle felfogásával talál-
kozunk, még az utóbbi években közzétett térképek sem
fedik teljesen egymást.
A Fodor István és E. A. Halikova által az utóbbi években
közzétett térképeink alapállása abban közös, amennyiben
Levédiának az északi felét a ligetes steppe övezetében áb-
rázolják, abban viszont eltér, hogy annak déli határát a
füves steppe övezetének különböző mélységében húzzák
meg. Sőt, kelet — nyugati kiterjedését is más-más elkép-
zelésben tüntetik fel. Az első szerző Levédia keleti határát
a Dontól keletre húzza meg, nyugati hátárát pedig a Do-
nyectől nyugatra. A másik szerző térképváltozata szerint
164
Levédia déli részét a Don és a Hopjor folyó zárta körül,
egyébként pedig területe a feketeföld-övezetnek a Volga
menti hátság s a közép-orosz-hátság közé eső síkságát
foglalta el, kb. a mai Tambor megasságáig.
Ha a régészet igazolni tudná a körvonalazott területet,
akkor lehetőség adódna a magyar őstörténet oly régen
keresett, hiányzó láncszemének hiteles beillesztésére.
Addig csak sejtésünk lehet arról, hogy a kelet-európai al-
föld közepére áttelepült magyarság korántsem valami hosz-
szú vándorutat megtéve jutott az új lakóterületére, hiszen
a helyet a ligetes steppe övezetén belül maradva vagy csak
alig túllépve választották meg. Nagyon valószínűnek lát-
szik, hogy az őshazából való kimozdulás jobb legelőterü-
let szerzése érdekében történt. Az állattenyésztésre és a
földművelésre kitűnően alkalmas területnek bizonyára to-
vábbi előnyeként értékelték akkor azt is, hogy viszonylag
nem esett messze az őshazától, s a közöttük levő mintegy
800—1000 kilométeres távolság a rendszeres kapcsolattar-
tást is lehetővé tette mindaddig, amíg külső okok meg nem
akadályozták. E területen találták a magyarság mozgé-
kony törzsét a 6. században Európába érkező kazár-törö-
kök.
AZ ÉLETMÓD
Milyen életmódot folytattak a Levédiába települt ma-
gyarok ?
Elsődlegesen — természetesen — a dús füvű legelők
kihasználása volt a cél. Legeltették állataikat, szarvasmarha-
állományukat, juh- és kecskenyájaikat és nem utolsósorban
a lovaikat és a sertéskondáikat. A legelőt időnként válto-
gatniuk kellett, de már nem az egész család vagy nagy-
család követte a nyájakat, hanem csak a nyájak őrzésével
megbízott pásztorok. A többiek lakóhelyükön maradtak és
művelték a földjeiket, ha ezen nem is a maihoz hasonló
kiterjedt földművelést kell értenünk.
165
A földművelés ház körüli (vagy sátor körüli) jellegű volt
miután nem voltak olyan termelékeny eszközök, amelyek
nagyobb területek művelését lehetővé tették volna. A hasz-
nálatos ekék túróekék voltak, amelyek nem barázdaszelete-
ket metszettek ki a földből, hanem csak megemelték a
talajt, ettől a rögök elmozdultak, helyzetük megváltozott.
A talajlazítás keskeny sávokban történhetett, mert az ekék
12—15 cm szélesek voltak. Azonkívül a vontatás sem
volt könnyű, a tehenekkel,, ökrökkel, nagyon meg kellett
küzdeni azért, hogy fellazítsanak a házak körül valameny-
nyi földet, amelybe bizonyos magvakat elszórhattak. Álta-
lában gabonaféléket vetettek: kölest, búzát, árpát, meg
kendert, lent. Ezek a növények a vetésen túlmenően sem-
miféle egyéb munkát nem igényeltek, az aratásig volt idő
egyéb ház körüli tennivaló ellátására.
Őseink tehát nem a klasszikus értelemben vett nomád
életformát élték. Miért is választották volna kisebb-na-
gyobb mértékben termelőgazdálkodáshoz és lovas prém-
vadászathoz szokott őseink a kóborló nomád életformát ?
Semmi sem kényszerítette őket erre. Figyelembe véve a
középkori csapadékos időjárást, a ligetes és a füves steppe
elsőrendű legelőt kínált az állatállomány számára. Nem
kellett tehát nagy területeken vándorolniok a szükséges
táplálékért és ivóvízért. A gazdag legelők megszerzésével
a mozgékony magyar törzsek különleges előnyökhöz
jutottak talán egész gazdálkodásukban, az állattenyésztés
fejlesztésében is. Ezzel nemcsak jobb körülmények között
tudták tartani az erdőövezetben már-már veszélyeztetett
állatállományukat, hanem megnyílt előttük mennyiségi
és minőségi fejlesztésének, az elhullással járó veszteségek
csökkentésének a korábbinál jóval kedvezőbb lehetősége
is. Mindezek persze nem a mai állattenyésztéstani fogalma-
ink szerint értendők, hanem az állatok jobb takarmányozá-
sával járó nagyobb szaporaságban és az egyedek gyorsabb
növekedésében mutatkoztak meg.
Ki kell emelnünk, hogy Kelet-Európábán nem lehet a
166
középkori legeltetéses állattartás mindenféle formáját no-
mád állattartásnak minősíteni, még akkor sem, ha bizonyos
mozgást — más szóval legelőváltást — mindegyik for-
ma feltételez. Ecsedji Ildikó (1976) már korábban rámutatott
arra, hogy a mozgás nemcsak az egyetlen, de nem is a leg-
lényegesebb jegye az egyébként többfajta mozgást is magá-
ban foglaló (legeltető, költöző, menekülő, „kalandozó”,
vadászó) nomád életmódnak. így aligha jogosult nomadi-
zálásnak neveznünk más gazdaságú társadalmak, társadalmi
alakulatok mozgásait, a „vándorló” (irtásos) földművelés-
től az áttelepülésig vagy kivándorlásig. Ecsedy szerint csak
a rideg állattartással foglalkozó közösségek legelőkeresés
érdekében végzett, rendszeres és periodikus (például év-
szakok szerinti) elmozdulásait tarthatjuk nomád mozgás-
nak.
Mások hozzáteszik: a nomád élet velejárója és ismérve
az, hogy a törzs egész népessége követi a nyájat, ha a legelő
füve elfogyott s emiatt újabb terület elfoglalása válik szük-
ségessé. Nyilvánvaló, hogy erre annál gyakrabban kerül
sor, minél gyengébb a legelő és minél több a regeneráló-
dáshoz szükséges idő. A száraz, ritka füves területekről
gyakran célszerű tovább vándorolni, mert nem lehet ki-
várni a legelő megújulását. Ez a magyarokkal kapcsolatban
mondható el, hiszen — a legelőváltó állattenyésztésükkel
— a 8. század végén, illetőleg a 9. század elején még ugyan-
azon a területen éltek, ahol a kazárok a 6. században talál-
ták őket.
A legelőváltó állattenyésztés tulajdonképpen a legelő
beosztását jelentette, noha nem a mai ismereteink szerint.
Bizonyos sorrendjét jelentette ez a legeltetésnek annak ér-
dekében, hogy ne tapossák le az állatok a füvet indokolat-
lanul és a legelő megújulását ne nehezítsék. A legelőváltó
állattenyésztés is bizonyos körzeten belüli vándorlást jelen-
tett tehát, de a vándorlás kiterjedtsége és üteme meg sem
közelítette a nomádokét. A nyájakkal a családok fiatalabb
férfi tagjai mentek naponként olyan távolságra, hogy a napi
167
ivóvíz biztosítható legyen. Ez a mozgás azonban nem volt
periodikus, bár előbb-utóbb visszatértek a már előbb legel-
tetett területre, a lakóhelyeken maradt hozzátartozókhoz.
Különösen így volt ez akkor, ha a fűfélék már annyira
megerősödtek, hogy újra rájuk lehetett bocsátani a legelő
állatokat.
A magyarokra Ts "hatott a Kelet-Európábán akkoriban
uralkodó kultúrtörténeti áramlat, amit s%altovo — majacki
kultúrának, nevez a régészeti irodalom. A nagy kiterjedésű
kultúra területe az északon a Donyec és a Don felső szaka-
sza, nyugaton a Donyec folyó és az Azovi-tenger vonala,
délen a Krím, a Kubán, keleten pedig a Káspi-tenger és a
Volga által bezárt tájak. Beletartozott a magyarok által
lakott terület, Levédia földje is. Különösen széleskörűen
terjedt el ez a kultúra a 8. században, amikor is a bolgárok
közvetítésével még a Közép-Volga vidékére is eljutott.
A szaltovo—majecki kultúra képviselői voltak a kazá-
rok, akik 567-ben a Volga alsó szakasza mentén megalapí-
tották saját birodalmukat. A Don-vidéki bolgár-törökök
pedig 603 körül a Don, a Kubán vidékén és a Kaukázus
előterében létrehozták Nqgy-Bolgáriát. Mintegy fél évszáza-
dos fennállása után ez a birodalom, illetőleg maga a bolgár
nép három részre szakadt: egyik csoportjuk eljött a Duná-
hoz, másik csoportjuk létrehozta a volgai Bolgárországot,
harmadik részük helyben maradt és kazár fennhatóság alá
került.
A Ka^ár Birodalom alapvetően a Káspi-tengertől a Volga
és a Don egymást közelítő szakaszáig terjedt, de időnként
hol a bolgárokkal, hol a tőlük keletre lévő besenyőkkel ha-
dakozva növelték területüket. Ennélfogva lakosságuk
felettébb vegyes összetételű volt, amelyből nem hiányoz-
tak a nyugati türkökön kívül a besenyők, az uzok, az alá-
nok, a bolgárok sem. Valószínűleg a kazárok elől mene-
külve húzódott az alánok egyik része a Don és a Donyec
felső folyásának vidékére.
A Levédiában élő magyarok a Kazár Birodalommal kerül-
168
tek szomszédságba. A Kelet-Európábán hamarosan nagy-
hatalommá nőtt kazár ország vezetőinek érdeklődése ki-
terjedt az északi szomszédságukban élő magyarokra is.
A kazárok Levédia területét ugyan nem szállták meg, de
az ott élő magyarokat — vagy talán azoknak bizonyos
törzseit — politikai és gazdasági befolyásuk alá vonták. Ez
valószínűleg adózási, katonaállítási kötelezettséget jelen-
tett, amin keresztül beleszóltak a magyar társadalom szerve-
zésébe és irányításába. A beavatkozás 2 — 300 évig tartott,
ameddig a magyarok Levédia területén laktak. Ezen idő
alatt a magyarok kultúrája keveredett a kazárokéval, itt
vettek fel bizonyos kazár-török szokásokat. Időközben
azonban a magyarok veszélyes ellenféllé válhattak a kazá-
rok számára. Erre abból következtethetünk, hogy a Don
bal partjának nevezetes védelmi erődjét, Sarkéit — egyes
feltevések szerint — éppen a magyarok ellen emelték.
A déli szomszédok között ott találjuk a Don mentén
maradt bolgárokat, akik a 7. századi szétválás után kazár
fennhatóság alá kerültek. Ugyanekkor dél és nyugat felől
a steppén élő magyarok alán törzsekkel kerültek kapcsolat-
ba, míg északon a burtászokkal és a volgai bolgárokkal
érintkeztek. (Hozzá kell tenni azonban, hogy a „burtasz
nép” meghatározása mindezideig felettébb bizonytalan,
mert a 9. században végleg eltűnt népet minősítették már
mordvinnak, alánnak és ugor-magyarnak is.) A sokoldalú
kapcsolat gazdagította őseink technikai, politikai és kul-
túrtörténeti ismereteit.
A hatalmas területre kiterjedő kultúra lényege abban
foglalható össze, hogy a szaltovo — majacki kultúra a letele-
pedő, a földművelésre áttérő népek kultúrája. Nem nomád
állattenyésztőké, hanem már letelepült és a földművelés
bizonyos fokán álló népeké. Rartha Antalig.968) megállapít-
ja, hogy a Kazár Kaganátus anyagi és szellemi műveltségé-
ben különböző tradíciók keresztezték egymást, s e keresz-
teződésben a nomád hagyományokat tükröző anyagi mű-
veltségen kívül igen nagy jelentőségű volt az iráni és a.
169
kaukázusi hatás. Ez a megállapítás nyilvánvalóan vonat-
kozik a szaltovo — majacki kultúra más népeire is.
A szaltovo —majacki kultúrának földrajzi tájanként kü-
lönböző variánsai voltak. Külön említést érdemel az észa-
ki (a ligetes steppei) és a déli (füves steppei) variáns. Jel-
lemző különbségeik, hogy a ligetes steppén valószínűleg
az alánok körében szokásos katakombás temetkezés, délen,
a füves steppén pedig a kazárok, bolgárok egyszerű sírgöd-
rös temetkezése terjedt el. Egyben azonban mindkét válto-
zat közös vonást mutat, nevezetesen, hogy népessége már
nemcsak állattenyésztést, hanem földművelést is folytatott.
A földművelés nyomait mind a ligetes, mind a füves
steppe területén megtalálták. A ligetes steppén a majacki
gorodiscse területén találta S'%. A.. Pletnyeva szovjet régész-
nő azt a vésett ábrával díszített mészkőtömböt, amelyen
már kerekes, csoroszlyás ekét mintázott a kor művésze.
Délen, a Kazár Birodalom területén előkerült szimmetri-
kus ekevasak 20—22 cm hosszúak, szélességük 14 cm
körüli, a csoroszlyák 50 cm-esek, de vágóélük 21 — 23 cm
hosszúság mellett általában 5 cm széles. Valamennyi ekevas
szimmetrikus talajlazító eszközként, fagerendelyhez rögzít-
ve működött. Tipológiai minősítésükhöz a kopottság
mértékének figyelembevétele igen fontos.
A kiterjedt földműveléssel függ össze, hogy a település-
helyeken sok gabonaveremre akadtak, amelyekből törpe
búza, kétsoros árpa, köles magvai kerültek felszínre. A ga-
bonaféléken kívül kendert is termesztettek. Fejlett kertész-
kedésről tanúskodnak a feltárt vaskapák, valamint a sarkeli
dinnye- és uborkamag-leletek. Gazdasági és agrotechnikai
szempontból jelentős a Don mellékén előkerült szőlőmet-
sző kés, amelyet a talált szőlőmagvakkal együtt a helyi
szőlőművelés bizonyítékának tekintenek. A feltárt mező-
gazdasági munkaeszközök, — amelyekhez az eddig még
nem említett lapátot, fogazott sarlót és rövid kaszát is
hozzá kell tennünk, — kellően érzékeltetik az agrártechni-
ka és a mezőgazdaság akkori színvonalát.
170
Állatállományukat a kultúra főbb variánsainak megfe-
lelően az északi (ligetes steppei) és a déli (füves steppei)
területen külön-külön tárgyaljuk. Nem térhetünk ki itt
az elől a kérdés elől: van-e értelme olyan lelőhelyeken elő-
került állatcsontanyag magyar őstörténeti szempontból
való értékelésének, amely lelőhelyeken ősmagyarok nem
éltek. Az alább tárgyalandó lelőhelyek nagy valószínű-
séggel ilyen helyeknek számítanak, mégis igennel kell
felelnünk. Népünk ugyanis e lelőhelyek környékén, vagy
éppen szomszédságában élt, fel kell tételeznünk tehát
a szomszédos népek közötti kapcsolatok létezését. A tör-
ténelmi ismeretek megfelelő alapot adnak annak a munka-
hipotézisként szolgáló feltételezésnek, hogy a Don men-
tén egyidejűleg, nagyjából egyforma műveltségi szinten
élt népek állattartása és általában a gazdálkodásuk nem
különbözhetett nagymértékben egymástól. Természetesen
a háziállatok fajai sem.
Mind a ligetes, mind a füves steppe állattenyésztését
többnyire saját vizsgálatom alapján írom le. Volt alkal-
mam mind a két területen személyesen tanulmányozni
azokat az állatcsontleleteket, amelyek alapján megalkot-
hatjuk az állattenyésztés 8 — 10. századi képét. Elősegítette
ezt, hogy részt vehettem 1979-ben a majacki ásatáson,
ahol a vizsgálat során kapott állattani adatok jól kiegé-
szítették a dmitrovói, a sarkeli és a cimljanszki lelőhelyről
származó csontokon felvett méretadatokat.
A LIGETES STEPPE LELETEI
A ligetes steppén a szaltovo —majacki kultúrának két
olyan régészeti lelőhelye ismeretes, ahol az előkerült em-
léktárgyakon kívül a feltárt állatcsontleletek is tanulmá-
nyozhatók voltak. Az egyik a ligetes és a füves steppe ha-
tárvidékén fekvő Majack településhely, a másik a nyuga-
tabbra levő dmitrovói temető. Időbelileg mind a két lelő-
171
hely megfelel Levédia fennállása idejének, bár katakom-
bás temetkezése miatt mind a két lelőhelyet az alán nép-
elemekhez kapcsolják.
Gazdaságtörténeti szempontból felmerül a kérdés: egy
településhely és egy temetkezési hely állatcsontanyaga
összehasonlítható-e egymással ? Ne feledjük el, hogy a te-
metkezési rítus szerint levágott állatok megoszlása rend-
szerint eltér a tenyésztett állatállomány fajonkénti össze-
tételétől. Ilyen szempontból itt sem tehetünk teljes értékű
összehasonlítást, de az állatok típusa, testnagysága szem-
pontjából az összehasonlítás már jól használható módszer.
A dmitrovói temető esetében azzal a sajátossággal talál-
kozunk, hogy a halotti tor nagy mennyiségű csontmarad-
ványa faji összetétel szempontjából a majacki lelőhelyéhez
hasonló megoszlást mutat. A kettő pedig abban hasonlít
egymáshoz, hogy a kis kérődzők (juh és kecske) mind a
csontok darabszámát, mind az egyedek számát tekintve
első helyre kerültek a háziállatok között. Ez a körülmény
megadja ugyan a háziállatállomány steppei jellegét, de
a statisztika részletes elemzése folytán kidomborodnak
azok a különbségek is, amelyek a majacki—dmitrovói
állományt megkülönböztetik például a volgai bolgárok
háziállatállományától.
Annyit e két lelőhely vizsgálatából láthatunk, hogy a
8 — 10. században az erdős steppén a kecskének nagyobb
jelentősége volt, mint más helyeken. Nem kis meglepetést
keltett a majacki településhelyen kibontott áldozati gödör,
amelyben 17 kecske koponyáját és lábvégeit (autopodiu-
mait) találták. Más csontok itt egyáltalán nem is fordultak
elő, bizonyítva a rítus szigorúságát és szabályszerű ismét-
lődését. Felfigyeltünk a kecske gyakoriságára korábban,
a dmitrovói temetőben is, mert mind a katakombákban,
mind a halotti tor során a sírok között hátrahagyott
állatcsont maradványok között szintén a kecskecsont volt
a gyakoribb. Csakhogy amíg a majacki ásatási területen
a kecske az összes kis kérődző állategyedeknek 38,3 %-át
172
tette ki, a dmitrovói temetőben arányuk elérte a 83,8 %-ot.
(Itt juh alig volt.)
Nem tekinthetnénk a szaltovo — majacki kultúra erdős
steppei variánsára jellemzőnek a szarvasmarha felettébb
alacsony arányszámát, a majacki területről kimutatható
16,0 %-ot, ha nem ugyanennyi volna a dmitrovói temető-
ben talált leletek alapján számított szarvasmarha egyedek
aránya is (16,9). Bizony, ezek az arányok messze elmarad-
nak a volgai bolgár-törökök szarvasmarha tartásának mér-
tékétől, annak még a felét sem érik el. A szarvasmarha ennek
ellenére nagyobb szerepet játszott az élelmezésben, mint az a
fenti arányszámokból következtethető volna, mert az élő-
súly számításában egyetlen szarvasmarha kb. 10 juhhal ér fel.
Ha pedig így nézzük, akkor az alacsonyabb arányszám
ellenére is kiderül, hogy pl. Majack 9. századi lakói az ál-
taluk elfogyasztott hús nagy részét a szarvasmarhatartás
révén szerezték meg. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hús-
szükséglet biztosításában első helyen a szarvasmarha
állott. Ez az elsőség azonban semmi esetre sem jelent
abszolút többséget! Közelebbi részarányának meghatá-
rozását nehezíti a lóhúsfogyasztás mértékének bizonytalan
volta. Hogy a lóhúst fogyasztották, az nem kétséges, de
mert találtunk teljes lócsontvázat és egészben levő ló-
csontokat, nem valószínű, hogy minden lovat megettek
volna. Felhívja erre a figyelmet a dmitrovói temető is,
ahol a lócsontok 91,03 %-a a katakombákból került ki,
ezeket valószínűleg a halottnak útravalóul szánták és húsos
állapotban helyezték oda.
Különbözik a háziállatállomány faji összetétele a koráb-
ban tárgyalt kultúrákétól abban is, hogy a majackiak gaz-
daságában gyakoriság szerint második helyen a sertés
állott (19,7 %). Ez a steppei szokásoknak ellentmondó ta-
pasztalat a letelepedett gazdálkodás bizonyítékának látszik,
és talán a mainál csapadékosabb időjárásra utal. Majack
vonatkozásában a sertéstartás fő területének a Don menti
galériaerdőket képzelhetjük el.
173
A fajok egyenkénti vizsgálatánál nem kis bonyodalom-
mal találjuk szemben magunkat, ha a két lelőhely populá-
ciójának azonosságát vagy különbözőségét akarjuk elbí-
rálni. Bár a majacki gorodiscse területén több szarvas-
marha-egyedet lehetett kimutatni, mint a dmitrovói teme-
tőben, mégis ez utóbbi helyen több volt a mérhető és
értékelhető csont. A majacki szeliscsében (ásatáson) talált
két szarvcsap jóllehet hosszában nem mérhető, de bázis-
körméretük (187—187 mm) a legnagyobb (65,3 — 68,4
mm) és a legkisebb (47,7—51,4 mm) átmérőjük alapján
erősebbnek látszik a dmitrovói temetőben talált szarv-
csapoknál. Lehetséges, hogy ez az ivari dimorfizmus
megnyilvánulása. Minthogy azonban méreteik a mai uk-
rán szürke marha szarvcsapjainak mérettartományába es-
nek, felmerülhet az említett egyedek primigenius típusba
való tartozóságának lehetősége is.
Ezzel szemben a dmitrovói temetőben öt mérhető
szarvcsap volt, legnagyobb átmérőjük átlagosan 68,3 %-át,
legkisebb átmérőjük 73 %-át, báziskörméretük 70,6 %-át
érte el a majackiakénak. Az itteni koponyákon a szarvak
többnyire oldalt indulnak, majd felfelé és előrehajlóan
állnak. A fejéi hullámos, a szemboltok a homlok fölé
emelkednek. Valamennyi tehén. A rajta látható kereszt-
irányú bevágódás miatt említést érdemel az a kerek szarv-
csap, amelynek lapítottsági indexe 89,7 %. A bevágódás
mechanikai hatásnak tulajdonítható, az állatot talán iga-
vonóként használták.
A koponyaméretek szintén a dmitrovói temető leleteit
tükrözik, meglehetősen kis testű állatokról tanúskodnak.
A két lelőhely közötti különbségek: az alsó állkapocs-
csontokban a zápfogsor hosszának átlaga 130,2 mm,
vagyis 96,4 %-a a majacki szarvasmarhákénak. Az egyéb
csontok közül megemlítjük még a szintén a majacki ása-
tásnál előkerült lapockát, amelynek distalis szélessége
(angulus articularis) 18 %-al múlja felül a sarkeli kazár
szarvasmarhák ugyanolyan méretét, a lapockanyak legki-
174
sebb szélessége pedig 20,6 %-al nagyobb. Morfológiai
jellegzetességeihez tartozik, hogy az ízületi mélyedés a
majacki lapockán kerekebb, szélességi-hosszúsági indexe
90,4 %, míg a sarkeli lapockán ugyanez 86 %.
A végtagcsontok elemzése megerősíti az eddigi adatok-
ból is kirajzolódó képet, nevezetesen, hogy az erdős steppei
szarvasmarha-csontok meglehetősen kis testű állományra
mutatnak. Ha azonban a majacki leleteket külön vesszük
a dmitrovói temetőben találtaktól, akkor árnyalatilag eltérő
képet látunk, mert az egészben levő végtagcsontok (radius,
metacarpus) közepesnek tűnnek mind a volgai bolgár
szarvasmarhaleletek között, mind a Kijevi Oroszország
Közép-Dnyeper menti leletei között. Tény, hogy a 190,0
mm hosszú majacki lábközépcsont (metacarpus) 120 cm
marmagasságú bika maradványa, az ivarilag meghatároz-
hatatlan alkarcsont (radius) pedig 121,0 cm marmagassá-
gú egyedre vall. Ez utóbbi egyed a marmagasság felső
határát képviseli a szaltovo —majacki kultúra itt tárgyalt
erdős steppei lelőhelyein.
A legalacsonyabb marhák a dmitrovói lelőhelyen éltek,
a legkisebbik marmagassága 107,4 cm. De még ez az egyed
is közel 10 cm-rel magasabb volt a Közép-Dnyeper menti
állomány legkisebbjénél. Itt a marmagasság variációs tar-
tománya 98,5 — 123,4 cm, a szaltovo —majacki kultúra
lelőhelyein viszont 107,4—121,0 cm. A Közép-Dnyeper
menti nagyobb variációs szélesség ellenére az átlagos
marmagasság a majacki és a dmitrovói lelőhelyen volt
nagyobb (113,5 cm), a Közép-Dnyeper menti 112,1 cm-rel
szemben.
A lovak majacki és dmitrovói állománya csak látszólag
egyöntetűbb, mint a szarvasmarháké. A két faj közötti
legfőbb különbség az, hogy értékelhető lókoponya csak
Majackban került elő: a 81. katakomba bejáratánál, egy
8—10 éves ló koponyája alsó állkapocs nélkül. Már le-
tisztult koponyaként helyezték a katakomba bejárata elé,
rituális céllal. Erről tanúskodnak a koponya hátulsó részén
175
látható, élénk piros festéknyomok. A másik értékes ma-
jacki lelet a kb. 5 éves mén ló csontváza, sajnos ennek ko-
ponyája összetörve került ki a földből.
A 81. katakomba mérhető lókoponyája feltűnően hosz-
szú a népvándorlás kori lovak között. A 492,8 mm-es
bázishosszúságával felülmúlja a volgai bolgár lovak ko-
,onyahosszát és abba a nagyságkategóriába került, amely-
be — alaphosszúsága folytán — a népvándorlás kori
ovaknak csak kis része, 13,9 %-a tartozott. A feltűnően
hosszú arckoponya 66,7 %-os részesedése a koponya alap-
hosszúságából még a középkori lovakon is kiugró érték-
nek számít.
A koponyaarányok fontos mutatója a homlokszélesség
mérete, amely a két majacki lókoponyán közel egyforma.
Viszont a homlok relatív szélességét, vagyis arányát csak
a 81. katakomba lókoponyáján lehetett megállapítani. Az
exponenciális index 86,6 %-os értéke ezt a lovat a közepes
homlokszélességű lovak csoportjába sorolja. Az arcszéles-
ség 66,5 %-os mutatója szintén a közepes arcú lovakra
jellemző. Nagyobb különbség mutatkozik a két egyed
között a zápfogsorhossz méretében, miután a szeliscsében
talált lócsontváz 166,3 mm-es zápfogsora lényegében a
népvándorlás kori magyar lovak ugyanolyan méretének
átlagával egyezik meg, viszont a 81. katakombánál talált
lókoponya felső zápfogsora 156 mm, tehát 10 mm-rel
rövidebb az előbbinél. Az utóbbi egyedre kiszámított
exponenciális index 49,3 %-os értéke egyértelműen rövid
zápfogsorú egyedre mutat.
Az alsó állkapocs (mandibula) zápfogsorának hosszú-
sága szélesebb megoszlást mutat. Az előkerült hat zápfog-
sor 159,8—191,7 mm hosszú. Mind az alsó, mind a felső
határértéket a dmitrovói leletek hordozzák, mégis kétséges,
hogy a talált alsó állkapocscsontok azonos populációból
valók volnának. A népvándorlás kori lovak különböző
csoportjai között olyanok ugyanis nincsenek, amelyek
zápfogsorának hosszúsága a fenti tartománnyal megegyező
176
lenne. Ebből következik, hogy az egyéb csoportok (ava-
rok, magyarok, altajiak) adatai az itt kimutatott 170,1 mm-
es átlagot sem érik el. A rendkívüliséget a dmitrovói te-
mető 191,7 mm hosszú zápfogsorát viselő lóegyed jelenti,
mivel kiugró méretét — az eddigi vizsgalatok során —
egyedül a vad Przewalski lovak körében találtuk meg.
A végtagcsontokkal kapcsolatban csupán azt jegyezzük
meg, hogy szinte valamennyi teljes egészében mérhető
darab hosszabb a Közép-Dnyeper mentén fennállott Kijevi
Oroszország területén előkerülteknél. Egyedül a hátulsó
lábközépcsontok (metatarsusok) átlaga (263,8 mm) egye-
zik meg a majacki és a dmitrovói lovakéival (263,6 mm).
A végtagcsontok hosszúságából adódik, hogy az erdős
steppei lovak ez utóbbi csoportjának marmagassága felül-
múlja a Közép-Dnyeper vidékiekét. A Közép-Dnyeper
menti lovak marmagassága 119—149 cm között váltako-
zott és 136,5 cm-es átlagával elmaradt a majacki és a dmit-
rovói lovak 126—151 cm közötti marmagassága mögött,
amely intervallum 137,7 cm-es átlagot eredményezett. Ha
lovainkat csoportonként nézzük, akkor egy egyed kifeje-
zetten kis testű (2,3 %), 16 egyed közepesnél kisebb ter-
metű (38,0 %), 19 egyed közepes nagyságú (45,2 %) és hat
egyed közepesnél nagyobb termetű (14,2 %) volt. Nagy
testű lovak viszont nem fordultak elő. A lovak marmagas-
sága tekintetében Majack és Dmitrovó között érdemleges
különbség nincs.
A szamár?, középkorban felettébb ritka állat a Don közép-
ső szakasza mentén. Hiányzik a Kijevi Oroszország Dnye-
per menti vidékéről is. Ezért az 1979. évi ásatásnál a sze-
liscse területén talált 9. századi szamárcsontok figyelem-
keltőek. Jelenlétük végsősoron nem elképzelhetetlen,
hiszen már a szkíta időkből kimutattak szamárcsont-lelete-
ket a kelet-európai steppéről, előfordultak az antik váro-
sokban (Neapolj), sőt Olbia i. e. 6—1. évszázadaiból
8 egyedet, az i. sz. 1 — 5. évszázadaiból pedig 33 egyedet
tudtak számba venni. A majacki leletek azonban annyira
177
apró mandibuladarabokból, fogtöredékekből, végeiken
sérült csövescsontokból (metacarpus II. és tíbia) álltak,
hogy biztonságosan csak valamely kisebb equidához való
tartozásuk volt meghatározható. A töredékek bennünket
kifejlett (adultus) szamár csontjaira emlékeztettek.
Különösen nagy érdeklődéssel fordultunk az erdős
steppei juhállomány típusának és jellegének vizsgálata felé,
azért, hogy összehasonlíthassuk azt Kelet-Európa északibb
és délebbi területének juhtípusaival. Erre azonban a leg-
nagyobb igyekezet mellett sem adódott lehetőség, mert
a Majackban előkerült csontanyagban nemcsak hogy egyet-
len értékelhető koponya nem adódott, hanem még egyet-
len szarvcsap sem került elő. A dmitrovói temetőben
pedig mindössze néhány juhcsontra akadtak.
A majacki juhállományt valamelyest a mandibula- és
végtagcsont-töredék ékből kiindulva körvonalazhatjuk. Az
a körülmény, hogy a kifejlett állatok az állománynak csak
40,5 %-át alkották, érzékelteti, hogy a majackiak gazdasá-
gában a gyapjú második helyre szorult a juh húshasznosí-
tása mellett. A kifejlett állatok kisebb számaránya ellenére
tenyésztési problémák aligha állhatták fenn, amit a juhok
27 %-ot elérő állománynagyságából láthatunk.
A juhállomány jellemzésére az alsó állkapocscsont
(mandibula) néhány adata ugyan nem elégséges, mégis a
zápfogsor-hosszúság 71,0 mm-es átlaga érzékelteti, hogy
a kifejlett állatok sem tartoztak a nagy testű egyedek közé.
Előzápfogaik aránya az egész zápfogsor méreteihez képest
3,0 — 33,3% közötti értéket tesz ki 32,9% átlaggal.
A valódi zápfogak együttes hossza 63,6— 68,3 %-át, átla-
gosan pedig 65,7 %-át éri el a zápfogsor egész hosszának.
Kétségtelen, hogy a zápfogsor összetétele a valódi záp-
fogak hoszabb volta miatt eltér más steppei juhpopulációk
(Sarkéi) zápfogsorának összetételétől.
Ha a végtagcsontok méreteiben kimutatható különbsé-
geket egymás mellé állítjuk, akkor szemmel láthatóvá vál-
nak azok az alkati eltéréseket kifejező differenciák, amelyek
178
az élő állat testformáinak változatosságát tükrözik.
A 145,3 mm hosszú felkarcsont (humerus) közepes az
ugyanolyan középkori juhcsontok között. A felkarcsonto-
kon a distalis epiphysis 30,3—38,0 mm között váltakozott,
amely méretek viszont mind az alsó, mind a felső határérték
tekintetében jelentősen eltérnek a Dnyeper menti 25,0 —
36,5 mm-es intervallumtól. Ennek tulajdonítható, hogy az
átlagérték a majacki juhieletek esetében 33,03 mm,
a Dnyeper mentieké pedig 31,91 mm.
Az alkarcsontok (radius) esetében a proximalis epiphysis
szélessége átlagosan 33,43 mm, megfelel a középkori juhok
többségén megállapított méretek közepesének. A diaphy-
sis legkisebb szélessége 18,46 mm, lényegesen nagyobb,
mint a Kárpát-medencében talált középkori juhoké.
A többi méret nagyjából megegyező azokéval.
A sípcsont (tíbia) méretei közül leginkább a diaphysis
szélességének és vastagságának méretei értékelhetők.
Előbbinek az átlaga 14,81 mm, 13,0 — 17,4 mm méret-
tartomány mellett. A diaphysis legkisebb vastagsága
10,5 — 12,5 mm között változik, átlagos értéke 11,7 mm.
A bemutatott arányok karcsú tíbiákra vallanak.
A marmagasság számítására alkalmas két végtagcsont
közül a humerus hosszából 61, 6 cm marmagasságot szá-
míthattunk, míg a metatarsus hosszából 70,0 cm-es mar-
magasságot lehetett megállapítani. A két adatot felfoghat-
juk úgy is, hogy a majacki juhok marmagassága 61,6 —
70,0 cm volt. A végeredmény hasonlít a Közép-Dnyeper
mentéről kimutatott 62 — 72 cm-es marmagassági inter-
vallumhoz.
A kecske elemezhető csontanyagának viszonylagos bő-
sége folytán fogalmat alkothatunk az erdős steppén élő
középkori nép kecsketenyésztéséről. A tenyésztés mértékét
érzékelteti, hogy Majackban például a kis kérődző állo-
mány több mint egyharmada kecskenyájakból állónak bi-
zonyult. Még nagyobb arányt állapíthattunk meg a dmitro-
vói temető leletei alapján, de az nem szolgálhat alapul a
179
tenyésztés mértékének megítéléséhez. Az bizonyos, hogy
a vidék cserjés-bokros területe kedvező feltételeket nyúj-
tott az igénytelenségéről ismert állatfaj tenyésztéséhez, az
állattartóknak mesterséges takarmányról, vagy egyáltalán
takarmányellátásról aligha kellett gondoskodniuk.
E háziállat hasznosítása nagymértékben eltért a juhétóL
Láttuk, hogy a kecske a majackiak áldozati állata volt.
Tanúsítja ezt a már említett áldozati gödör, amelyből
155 kecskecsont került elő, vagyis az összes kecskecsontok
91 %-a. További következtetés adódik a csontok össze-
tételéből, nevezetesen a koponyák, az elülső és a hátulsó
lábközépcsontok, lábujjcsontok következetes ismétlődésé-
ből. A lábvégek csontjai az állatok nyúzásával, a bőr lefej-
tésével lehetnek kapcsolatosak, amennyiben e száraz cson-
toknál fogva rángatással segítették elő a bőr kötőszövetei-
nek elválasztását a test izomzatától. A bőrnek ilyen módon
való húzásával, feszítésével kerülhették el annak átvágását,
kilyuggatását. A bőr gazdasági jelentősége kitűnik abból,
hogy kecskét fiatal korban ritkán vágtak, valószínűleg
azért, mert mind a ruházkodás, mind egyéb (tömlőkészítés)
célokra a nagyobb bőrfelület előnyösebben volt felhasznál-
ható.
A dmitrovói temetőben halotti tor maradványaként
visszahagyott kecskecsontok ugyan nem áldozati gödörből
kerültek ki, de itt is feltűnő a koponyák és a lábvégek
csontjainak gyakorisága, valamint a kifejlett állatok szám-
beli fölénye. Ezekből — a már említetteken kívül — arra is
gondolhatunk, hogy a felnőtt állatok nagyobb húshozama
szintén fontos gazdasági szempont lehetett.
Azáltal, hogy a talált csontok nagy többsége kifejlett
állatok maradványának bizonyult, módunk volt az állo-
mány kraniológiai — koponyatani — jellegzetességeinek
részletesebb tanulmányozására. Az állományt jellemző
fontosabb tulajdonságokat a méretadatok és a morfológiai
bélyegek egyeztetése révén domboríthatjuk ki. Igaz, hogy
a kraniológiai jellegzetességek — a szarvcsontok törött
180
volta miatt — a koponyaleleteknek csak a felén voltak
tanulmányozhatók, de ebből a vizsgálatból is kiderült,
hogy az erdős steppe övezetében a 8 — 9. században a
kecskének az alábbi négy kranológiai típusa élt:
a) Aegagrus-típus. Szablyaszerűen hátrahajló szarv-
csontjának elülső széle éles, hátulsó része tompa, külső
oldala domború, belső oldala lapos (Majackban 37,8 %
a dmitrovói temetőben 22,2 %.)
b) Prisca-típus. Formája az előbbi szarvtípusétól csak
annyiban tér el, hogy felső vége felé a szarvcsont éle befelé
fordul, miáltal a csont domború felülete előre néz. (Majack-
ban 37,5 %, a dmitrovói temetőben 66,6 %.)
c) Ovális keresztmetszetű szarvcsont, amely kismérték-
ben hátrahajló, de éle sem elöl, sem hátul nincs (Majackban
12,5 %).
d) Szarvatlan típus (Majackbanl2,5 %).
Nem mondható el, hogy az egyes típusok gazdasági
jelentősége különböző lett volna, egyidejű jelenlétük
inkább az állomány vegyes összetételét, a leszármazási
körök keveredését sejteti. A magunk részéről feltételezzük,
hogy a különböző szarvállások esetenként ivari különbsé-
gekből adódnak. A legerősebb szarvat viselő állatok
hímek s a majacki kecskék között ezek mindegyike aegag-
rus típusú szarvat viselt. Tekintélyes méreteivel két szarv-
csap tűnik ki: a 190 mm hosszú és a 148 mm báziskör-
méretű, de ezek sem érik el a Közép-Dnyeper menti hím
kecske szarvcsontjának 245 mm hosszát, illetve annak
154 mm báziskörméretét. Ugyanakkor messze felülmúlják
a volgai bolgár kecskék legnagyobbjainak szarvméreteit.
Ezzel magyarázható, hogy a majacki kecskék szarvcsont-
jainak átlagos hossza 152,5 mm, a volgai bolgárok kecskéi
pedig 151,5 mm. A báziskörméret átlaga a majacki kecskék
esetében 95,9 mm, a dmitrovói kecskék esetében 97,6 mm,
a volgai bolgár kecskék esetében 89,00 mm.
A szarvatlan egyed valószínűleg nőivarú volt.
A nagyobb végtagcsontok közül többnyire csak az
181
elülső és a hátulsó lábközépcsontok álltak rendelkezé-
sünkre. A kecske lábközépcsontok zömökebbek a jtikoké-
nál. Zömökségük abban mutatkozik, hogy rövidebbek és
szélesebbek a juh ugyanolyan csontjainál. A metacarpusok
hosszúsága Majackban 99,7 — 115,6 mm között, a dmitro-
vói temetőben 99,4—118,2 mm között váltakozik, de
107 mm körüli átlaguk lényegében megegyező. A meta-
tarsusok hosszúsága Majackban 107,0 — 122,5 mm, a
a dmitrovói temetőben 106,2—129,3 mm. A majackiak
átlaga 114 mm, 1,5 mm-rel kisebb a dmitrovóiakénál.
A lábközépcsontokból a két lelőhelyen 56,7 — 69,0 cm
marmagasság volt számítható. Átlagos nagyságuk 61,3 cm
lehetett.
Az egyedek gyakorisága szempontjából Majackban
második helyen álló sertés értékes lelete az a három ko-
ponya, amelyet az egyik építmény (ház) bejáratánál ástak el
egyetlen gödörben. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a kopo-
nyák elhelyezése rituális céllal történt, valamilyen hiede-
lemmel, vallási szokással lehetett kapcsolatos. Mivel az
alánoknál eddig ilyen eljárást nem figyeltek meg, jogosan
merül fel az a vélemény, hogy ilyen gyakorlatot talán csak
kisebb népcsoport, esetleg az alánok között élő más
etnikumú lakosság követett.
A kifejlett és mérhető koponyák között a majacki
N°-2 jelzésű egyed 296 mm-es hosszával viszonylag nagy-
nak tűnik, ugyanis 11,2 %-kal múlja felül a Közép-Dnyeper
menti sertés ugyanolyan méretét. A homlokcsont nagy-
sága viszont mind két lelőhelyen közel azonos értékek
között változott, nevezetesen Majackban 88,4 — 96,3 mm,
a Közép-Dnyeper mentén 90,0 — 97,5 mm hosszúságot
lehetett kimutatni. Több hasonlóságot találunk az egyéb
koponyaméretek összehasonlítása esetén is, de az alsó
állkapocscsont adatai nem teljesen azonos mérettartomá-
nyokban mozognak. A valódi zápfogak együttes hossza
például a majacki és a dmitrovói sertés alsó állkapocs-
csontjában 59,0 — 63,5 mm, a Közép-Dnyeper menti serté-
182
sek esetében viszont 54 -68 mm; az M3 fog hossza a
majacki és a dmitrovói állományban 26,0 — 32,0 mm, a
Közép-Dnyeper mentieké 25,0 — 39,5 mm. A különbség
adódhat a vizsgálati anyag eltérő mennyiségéből, amely a
majacki és a dmitrovói sertést illetően 13 egyedre korláto-
zódott, viszont a Közép-Dnyeper vidékén az utóbbi méret
67 állkapocs M3 fogának hosszúságát tükrözi. Mégis a
méretadatok kisebb szóródása egységesebb állományra
vall.
Teljes hosszában megmaradt végtagcsontok csak a
dmitrovói temetőben fordultak elő. Ezekből 66,5 —
69,5 cm marmagasság volt megállapítható. A kevés adat-
ból is levonhatjuk a legfőbb következtetést, nevezetesen
azt, hogy az erdős steppe övezetben a szaltovo—majacki
kultúra népessége által tartott sertések viszonylag kis
testű, lassan fejlődő, parlagi állatok voltak, rajtuk tenyész-
tői munka hatásának jelei nem ismerhetők fel. Ilyen típusú
volt a 8 —9. században Kelet- és Közép-Európa legtöbb
sertése.
A FÜVES STEPPE LELETEI
A füves steppe övezetében feltárt régészeti lelőhelyek
közül azok, amelyeknek háziállatairól adataink vannak,
kivétel nélkül az egykori Kazár Kaganátus területéhez
tartoztak. Mondhatnánk, hogy a ma már világszerte ismert
Don menti lelőhelyek: Sarkéi, Cimljans^k (a jobb parti
gorodiscse), Karnauhov a kazár állattartás emlékeit őrizték,
meg, feltéve, ha a Kazár Kaganátus területén más népek
nem éltek volna. Az etnikai különbségek az állattartásban
is megnyilvánultak, noha a vegyes összetételű lakosság
a 8 —9. században általában a szaltovo — majacki kultúra
műveltségi szintjén élt és kialakította e kultúra steppei
variánsát.
Az említett lelőhelyekkel kapcsolatos régészeti megálla-
pítások a gazdasági élet jellemzéseként kiemelik az állat-
183
tenyésztés meghatározó szerepét, noha a nagy számú csont-
lelet részletes, szakszerű oszteológiai feldolgozása nem
történt meg. I. I. Ijapuskin (1958) mindössze annyit közöl
róla, hogy a jobb parti cimljans^ki gorodiscse területén
talált állatcsontok 75 — 80 %-a háziállatoké volt és csak
20 — 25 %-a vadállatok maradványa. Az itteni háziállat-
állomány fajonkénti összetételét viszont A. Pletnyeva
(1967) ismerteti, szerinte 39 %-uk szarvasmarha, 24 %-uk
ló, további 24 %-uk kis kérődző, 13 %-uk sertés és volt
közöttük teve is. Részletes adataink vannak a karnauhovi
állatállomány megoszlásáról is: szarvasmarha kb. 30 %,
juh 24 %, ló 18 %, sertés 10 %, teve 2 %, macska 2 %,
kutya 2 %, madarak 2 %, halak 2 %, kis ragadozók 2 %,
vaddisznó 4 %, szarvas 2 %. Említést érdemel a bővítjük.
és a há^ilúd csontjainak jelenléte, azonkívül tojáshéjtöredé-
kek is igazolják a baromfifélék akkori tenyésztését. A címl-
janszki és a karnauhovi statisztika mégsem hasonlítható
össze egymással, mert az előbbi csak a háziállomány meg-
oszlását mutatja, az utóbbi pedig a vadállományét is
magába foglalja.
A nevezetes Sarkéi területéről kevésbé részletes képet
kapunk M. 1. Artamonov (1958) összefoglalójából. Az állat-
csontokból kiindulva szovjet kutatók azt a gazdaságtörté-
neti következtetést vonták le, hogy a sarkeliek tenyésztet-
tek szarvasmarhát, juhot, kecskét, lovat, sertést. Ezeken a
fajokon kívül találtak e területen kevés teve- és szamár-
csontot, továbbá sok kutyacsontot. A különböző fajú
állatokhoz tartozó csontok mennyiségéről és számarányá-
ról azonban mit sem tudunk meg, részben az ásatási rétegek
kisebb-nagyobb mértékű keveredése miatt.
A felsorolás sorrendjéből az vehető ki, hogy Sarkelen is
leggyakoribbak voltak a szarvasmarhacsontok, miként azt
a jobb parti címljanszki és a karnauhovi lelőhely csont-
anyagával kapcsolatosan hangsúlyozták. Ez a körülmény
viszont a háziállomány erdős steppei megoszlásától eltérő
összetételre utal a kis kérődző állatok és a szarvasmarha
184
gyakorisági sorrendjének helycseréje folytán. A folyamat
már korábban kezdődött, mivel a Fekete-tenger északi
partvidékén levő lelőhelyeken az i. sz. kezdete körül ilyen
fordulatot szintén megfigyeltek. L'gy látszik, hogy a
szaltovo — majacki kultúra steppei változatának ez az egyik,
de nem az egyetlen gazdasági jellegzetessége.
A másik jellegzetesség akkor derült ki, amikor a lenin-
grádi Zoológiái Intézetben sor került a Don menti Sarkéi
erődjében és környékén végzett ásatások során előkerült
állatcsontok kisebb kollekciójának vizsgálatára. Hogy az
egykor gazdag leletegyüttesből napjainkra kisebb kollekció
maradt, az nyilvánvalóan azért van, mert a gyűjteményben
az oszteológiai anyagnak már csak a leltározott, értékesebb
darabjait őrizték meg. A 8 — 9. századi kazár réteghez tar-
tozó háziállatcsontok együttese mindössze 144 darabból
állott.
Az értékes — bár csekély számú — csontanyag részletes
vizsgálata a vártnál jóval több eredményt hozott, de a ser-
téstenyésztést illetően nem igazolta az előbbiekben idézett
megállapításokat. A házisertés jelenléte ugyanis a kazár
lelőhelyeken egyáltalán nem volt kimutatható. Az iroda-
lomban kutatva jöttünk rá, hogy megállapításunkkal nem
állunk egyedül, mert a Don jobb partján feltárt cimljanszki
kazár gorodiscsében a házisertés csontjainak hiányát
I. I. ’Ljapuskin (1958) szintén hangsúlyozta.
Első pillanatra úgy tűnhet, hogy a sertés hiánya esetleg
nomadizmust, de mindenesetre a szaltovo — majacki kul-
túra ligetes steppei népének gazdálkodásától eltérő élet-
formát sejtet. Sőt, az a kérdés is felmerül, vajon ez a
körülmény nem zárja-e ki a lehetőségét egyáltalán annak,
hogy a sarkeli csontleletek alapján a kazár és a magyar
gazdasági viszonyok között párhuzamot vonhassunk.
Egyenlőségi jelet a kettő közé semmi esetre sem tehetünk,
de a jelenséget nem foghatjuk fel a szaltovo — majacki
kultúra erdős steppei és füves steppei változata között
fennálló gazdasági különbségek törvényszerű megnyilvá-
185
nulásaként sem. Miként 1974-ben a szovjet —magyar tör-
téneti vegyes bizottság moszkvai szimpozionján volt alkal-
mam rámutatni, a sertés hiánya ez esetben nem alapvető
életmódbeli eltérésre, nem a szaltovo —majacki kultúrától
eltérő életformára, hanem vallási aktokra vezethető vissza.
Hogy a kazár lelőhelyeken valóban a zsidó és az iszlám
vallás szerepéről van szó, az kiderül abból, hogy a sertés-
tenyésztés hiánya a Kazár Kaganátus területén élő más
népeknél nem volt megállapítható, bár a tenyésztés mér-
téke az ilyen helyeken is kisebbnek látszik az erdős
steppeiekénél.
A vizsgálható anyag kis mennyiségéért bizonyos mérté-
kig kárpótolt bennünket a csontegyüttesnek archaezooló-
giai szempontból kedvező összetétele, a koponyák és a
koponyarészek előfordulásának viszonylagos gyakorisága.
Tanulmányozásuk révén képet alkothattunk a vidék gazda-
sági és kulturális fejlettségét kifejező szaltovo —majacki
műveltség állattenyésztésének színvonaláról, valamint a
kazár —magyar háziállatok típusainak, fajainak rokonságá-
ról. Anyagunk legtöbbet persze a sarkeli erőd ellátottságá-
ról mond, jóllehet válogatott voltánál fogva nem tette
lehetővé sem a húst szolgáltató állatfajok arányának sta-
tisztikai értékelését, sem a tenyésztett állatok gazdasági
jelentőségének felmérését. Az anyag sajátos összetételénél
fogva valamelyest tükrözi az erőd katonai jellegét, külön-
leges gazdasági helyzetét, lakóinak kettős életmódját.
Al. I. Artamonov (1958) jelentőségéhez méltóan kidombo-
rítja, hogy állattenyésztéssel a helyőrség katonái is foglal-
koztak. Ennek ellenére, az erődben elfogyasztott hús
összessége aligha lehetett helyi eredetű. Miként a házi-
állatok révén nyert hústáplálékot a környék erdeiben és
vizeiben folytatott vadászat és halászat során szerzett vad-
hússal és halfélékkel egészítették ki, ugyanúgy elképzelhető
a vágóállatok egy részének az erődön kívüli területről való
beszerzése is. A tanulmányozott állatcsontok összessége
még így sem reprezentálja a kazár birodalom egészének
186
gazdaságát, hanem amidőn bepillantást enged a szaltovo —
majacki kultúra steppei változatának állattartásába, egyben
fényt vet azokra a különbözőségekre, is, amelyek az erőd
és a környékén levő kazár településhelyek között fenn-
állottak.
Áttérve az egyes háziállatok csontanyagának értékelé-
sére, hangsúlyozni kell, hogy a ló jelentősége valójában
nagyobb annál, mint ahogyan a bemutatott százalékos
arányokból megítélhető. Bár ebben az időben a lóhús-
fogyasztás a steppén már csökkenőben volt, a szállítási és
a katonai feladatok a lovat kiemelkedően fontossá tették.
Osmagyar ló cs kecske
A típusok, formák vizsgálatának alapjául az a hat lóko-
ponya szolgált, amelyek a Sarkéi melletti kurgánból
kerültek elő. (Közülük négy teljesen ép volt.) Van olyan
vélemény, miszerint ezek nomád (besenyő ?) hagyatékként
maradtak ránk. Nem érintve ezt a véleményt, szinte bizo-
nyosra vehetjük, hogy a középkor évszázadaiban az egy és
ugyanazon területen élő népek lovai nem különbözhettek
egymástól számottevően.
187
Maradjunk tehát a kazár lovaknál. Mivel a számok ön-
magukban csak hozzáértő szakemberek számára mondanak
valamit, ezért szükséges, hogy a koponyaarányok érzékel-
tetése végett megjegyzéseket fűzzünk a fontosabb méret-
adatokhoz.
Elöljáróban foglaljuk össze, hogy a kazár lovak — mi-
ként a majacki lovak is — a könnyű, melegvérű lovak
keleti típusát képviselik. Származásuk szerint semmiben
sem különböznek más házilovaktól. Koponyájuk alap-
hosszúságának 476 mm-es átlaga közepesen hosszú kopo-
nyára mutat, amely méret csak 84,2 %-a az erdős steppei
övezetben talált feltűnően hosszú majacki hím lókoponya
alaphosszúságának. Annak ellenére, hogy a kazár lóko-
ponyák mindegyike hím állaté, nincs közöttük egyetlen
példány sem, amelyiknek alaphossza átlépné a közepes
hosszúságú kategória 455 — 490 mm-es tartományának
határértékeit.
A meglehetősen nagy egyöntetűségre mutató adatoknál
több oldalú összefüggést fejeznek ki a koponya szélességi-
hosszúsági mutatói. A homlokszélesség méretei 40,8 —
44,3 %-át alkotják a koponyák alaphosszának, amely tarto-
mányt a keskeny homlokú csoport 42,5 %-os felső határ-
értéke osztja ketté. Magunk azonban ebben az esetben is
az exponenciális indexek rendszerét alkalmazzuk a homlok-
szélesség relatív nagyságának megítélésében. Ennek alap-
ján azt kapjuk, hogy a kazár lovak 33 %-a keskeny hom-
lokú, 66 %-a viszont közepes homlokszélességű. A nép-
vándorlás kori lovak 58,3 %-a ez utóbbi csoportba tarto-
zik, — mint arra korábban rámutattunk.
Fordított eredményt kapunk, ha az arcszélesség arányát
vizsgáljuk. E méret exponenciális mutatói ugyanis arra
vallanak, hogy a kazár lovak többsége (66,6 %-a) kifejezet-
ten széles arcú és csak egyharmada bizonyult közepesen
széles arcúnak. A keskeny arcúak viszont teljesen hiányoz-
nak a kazár lovak közül. A népvándorlás kori lovak cso-
portjában az arcszélesség és a homlokszélesség összevetésé-
188
bői nyert hányadosok legnagyobb értékűek a kazár lóko-
ponyákon (85,7 — 89,4 %) és más oldalról igazolják a kazár
lovak többségének előbbiekben említett széles arcúságát.
A lovak jellegzetességeinek tanulmányozása szempont-
jából nem kevésbé fontos a zápfogsor hosszúságának és
arányának részletes elemzése. Ilyen tekintetben az abszolút
méretek is sokat mondanak, mert a zápfogsor hosszát és
természetesen a fogak Zománcrajzolatát a környezeti ténye-
zők kevésbé befolyásolják. Ezeket a tulajdonságokat,
vagyis a zápfogsor nagyságát és jellegzetességeit döntően
genetikai hatások alakítják, ezért a rájuk vonatkozó adatok
igen alkalmasak a fajon belüli típusok, csoportok vagy
populációk, esetleg fajták genetikai különbségének vagy
azonosságának jellemzésére.
A kazár lovak zápfogsor-hossza 161 — 173 mm, nagyjá-
ból annyi, mint a szintén 8. századi altaji lovaké. Csakhogy
amíg az exponenciális index szerint a kazár lovak 25 %-a
rövid zápfogsorú, az altaji lovak között ilyenek nincsenek.
A kazár lovak fennmaradt 75 %-a közepesen hosszú záp-
fogsorral rendelkezik, mely csoportba tartozik az altaji
lovak mindegyike. Az altaji lovakkal való hasonlóság azon-
ban nem merül ki ebben, hanem a két állomány közös
vonásának tekinthető az is, hogy sem hosszú zápfogsorú,
sem széles homlokú egyed nincsen közöttük.
Sajnos, a kazár lovak testnagyságát érzékeltető végtag-
csontok hiányoznak a leletek közül. Mindössze egyetlen
orsócsont (radius) hossza volt megállapítható, amelynek
325,2 mm-es méretéből 134 cm-es marmagasságú egyedre
lehet következtetni. Ez azonban csak egyetlen egyed,
s a közepesnél kisebb növésű.
A szarvasmarha különböző típusainak jelenlétéről
— egészben levő koponyák hiányában — csupán a rendel-
kezésre álló 18 szarvcsap nyújtott információt. Az infor-
máció közvetlen értelmezésének lehetőségéről csak teljes
hosszában mérhető 11 szarvcsap esetében beszélhetünk.
Közülük a legnagyobb sem volt 220 mm-nél hosszabb.
189
Ez a legnagyobb csontméret is kb. 33 cm hosszú szarvnak
felel meg. Formájuk és nagyságuk alapján tehát ezeket a
szarvcsapokat nagy valószínűséggel minősíthettük bracby-
ceros típusúnknak.
A töredékes szarvcsapok azonban problematikusaknak
bizonyultak, mert teljes nagyságukat és alakjukat meg-
állapítani nem lehetett. Amikor anyagunkat a báziskör-
méret alapján rendeztük, egy 180 mm-nél nagyobb kör-
méretű és egy annál kisebb körméretű csoport határoló-
dott el egymástól. Érdekes, hogy a törött szarvcsapok
többsége az első, az egészben levő szarvcsapok pedig kivé-
tel nélkül a második csoportba kerültek.
A jelenség nem meglepő, mert a nagy és a hosszú szarv-
csapok törékenyebbek a rövid és a zömök formájuaknál,
másrészt azt is számításba kell venni, hogy a régi korok
embere a rövid és a hosszú szarvak között nemcsak nagy-
ságbeli különbségeket látott. A nagy szarvak szaru anyaga
igen alkalmas volt használati tárgyak (kürt, ivókürt, fésű,
íjlemez stb.) készítésére. Ezért a nagy szarvakat a koponyá-
ról gyakran levágták és a szarvcsont sokszor már a szaru
anyag leválasztása közben összetörött. Ezek a körülmények
magyarázzák, hogy hosszú szarvcsapok középkori rétegek-
ben felettébb ritkán találhatók, még ha ilyet viselő állatok
léteztek is.
A sarkeli szarvasmarha típusának és fajtajellegének biz-
tonságos meghatározásához még egy összehasonlításra
volt szükség. Megnéztük, hogy a nagy báziskörméretű
sarkeli szarvcsapok méretei hogyan viszonyulnak a korunk-
ban is létező steppei ukrán szürke szarvasmarha szarvcsap-
méreteihez. Azt találtuk, hogy a báziskörméret a recens
ukrán szürke szarvasmarha legnagyobb példányainak eseté-
ben 191,5 mm-es átlag körül mozog, a sarkelieké pedig
185 — 245 mm között váltakozik. A szarvcsap legnagyobb
átmérője az ukrán marhán eléri a 72,0 mm-t, a sarkeli
marhán pedig 65,8—84,5 mm. Végül a kisebbik átmérő
55 — 58 mm-es jelenkori ukrán mérete éppúgy a sarkeli
190
50,0 — 70,5 mm-es mérettartományba esik, mint azt az
előbbi méretek esetében láttuk. Mivel a sarkeli vizsgálati
anyagnak egyes példányai kiállták az ukrán szürke szarvas-
marha legnagyobb egyedeivel való összehasonlítás próbá-
ját, azokat megokoltan minősítettük a primigenius típusú
állatok maradványainak. Az eredményt pedig úgy össze-
gezhetjük, hogy a Sarkelen és környékén tenyésztett kazár
szarvasmarha 61 %-a koponyaalkata szerint brachyceros,
22 %-a primigenius típusú volt, 17 %-ának koponyaalkat
szerinti hovatartozása pedig nem volt egyértelműen el-
dönthető. (Még így is túlságosan szigorú mércét alkalmaz-
tunk a primigenius jelleg elbírálásához.)
Az a két mandibula, amely a szarvasmarha tanulmányozá-
sához felhasználható volt, szintén jelentős mértékben
különbözött egymástól. A legnagyobb különbség a hosz-
szúság tekintetében mutatkozott, mégpedig egyiknél a
mandibula ága bizonyult erőteljesebbnek s jórészt ebből
adódik az 50 mm-es hosszeltérés. A zápfogsorhossz mére-
tei viszont sokkal közelebb vannak egymáshoz, a közöttük
levő eltérés csak 9 mm. A kisebbik mandibula fogsor-
hossza lényegileg megegyezik a mai ukrán szürke szarvas-
marha zápfogsorhosszával, de a nagyobbik egyedé
8 mm-rel múlja felül a legfejlettebb ukrán szürke egyedek
142 mm-es átlagát. A zápfogsor hosszának a mandibula
egész hosszához viszonyított aránya sem tér el számottevő
mértékben az ukrán szürkéétől, bár ilyen szempontból a
két egyed között főként a mandibula különböző hosszú-
ságának következtében 2,3 %-os aránybeli eltérés mutat-
kozik. Feltűnő, hogy az előzápfogak (premolaris) együttes
hossza csaknem teljesen egyforma, érdemleges különbség
(4,3 mm) csak a zápfogak (moláris) együttesen mért
abszolút hosszúságában mutatható ki.
Az alsó állkapocscsont méreteiből és arányaiból kibonta-
kozó irányzattól némileg eltérő tendenciát érzékeltetnek a
végtagcsontok. Az előbbiekben már volt szó a sarkeli
szarvasmarha lapockájának kis méreteiről s láttuk, hogy a
191
lapockanyak 51 mm-es szélességével és alsó szögletének
70 mm-es szélességével jócskán elmarad a majacki szarvas-
marha ugyanolyan csontjának méreteitől. A mérhető csö-
ves csontok többnyire szintén kis testű állatokra mutatnak,
bár egy részük — a középkorban — közepes nagyságúnak
értékelhető. Viszont a szarvcsapok és az alsó állkapocs-
csontok után várható, kifejezetten nagy testű primigenius
típusú szarvasmarhák végtagcsontjai nincsenek közöttük,
így a sarkeli szarvasmarhák marmagasságára 105,6 cm,
108,2 cm, 116,8 cm, 117,5 cm értéket kaptunk. A felsorolt
értékek alatta maradnak a majackiakénak és általában az
erdős steppei szarvasmarhák magassági méretének. A mar-
magassági értékek azonban csak egyedeket jeleznek és nem
a vidék akkori populációját. Szükséges ezt hangsúlyozni
azért is, mert a töredékek között levő, teljes hosszában nem
mérhető felkarcsont 98 mm, valamint a sípcsont 101 mm
szélességű proximalis epiphysise a szarvcsapok méretei
alapján kimutatott nagyobb testű szarvasmarhát sejtet.
A juh esetében sem egyszerűbb a helyzet, noha 12 sub-
adultus — növendék — és adultus — érett — korú állat
töredékes koponyáját vizsgálhattuk. Az életkor és bizo-
nyos jellegvonások a koponyatöredékekről leolvashatóak
voltak, az értékelést azonban megnehezítette, hogy a mére-
teket nem lehetett rajtuk egy és ugyanazon a helyen fel-
venni. Emiatt nem volt módunk a legfontosabb hosszúsági
és szélességi méretek összevetésével megkeresni a jellemző
koponyaarányokat.
A szarvcsapok formai megítéléséhez fűzött remények
csak részben voltak valóra válthatók, mert a koponyák
egyharmada szarvatlan állaté volt. A szarvatlanságot akkor
foghatnánk fel típusmeghatározó bélyegként, ha bizonyos-
ságot szerezhetnénk arról, hogy az nem az ivari különbség
jegye. Minthogy erre nézve semmiféle hitelt érdemlő bizo-
nyítékunk nincsen, történelmi analógiához kellett fordul-
nunk, hogy a valóságot legjobban megközelítő következ-
tetésre juthassunk.
192
A Fekete-tenger északi partvidékének vaskori juhait
l'. I. Calkin (1960) tanulmányozta. A mi anyagunknál
tehát mintegy ezer évvel korábbi csontleletek vizsgálata
ahhoz a megállapításhoz vezetett, hogy a Fekete-tengertől
északra levő steppén az akkori juhok nőstényeinek több-
sége szarvatlan volt. Talán nem egyszerűsítjük le túl-
ságosan a kérdést, ha egy ilyen tulajdonságokkal bíró juh-
fajta, vagy rassz továbbélését feltételezve a sarkeli 8 — 9.
századi juhok között tapasztalt szarv atlanságot a nő ivaru
Állatok jellemzőjének véljük. A Kazár Birodalomban ezek
szerint olyan juhfajta létezett, amelynek hímjei szarvaltak,
nőstényei pedig szarvatlanok voltak. (A koponyák egy-
harmadának homloki része hiányzik, emiatt rajtuk a
szarvak léte vagy hiánya nem volt elbírálható.)
Ellenkező esetben a szarvcsapok között a két ivarnak
megfelelően, két különböző nagyságú csoportnak kellett
volna lennie, mivel a hímek szarvai rendszerint erősebbek,
nagyobbak. A hortobágyi racka juhnál ez a különbség
akkora, hogy a nőstények esetében a szarvcsapok hossza
átlagosan csak 60 %-át éri el a hímekéinek. Ilyen jelenség
a sarkeli anyagban nem volt megfigyelhető, sőt mintha a
fentebbi megállapításunkat támasztaná alá a sarkeli szarv-
csapok feltűnően kis mérete. A 60—85 mm hosszúságból
és a 62 — 97 mm báziskörméretböl ítélve a csontos alapon
kifejlődött szarvak mindössze 100—130 mm hosszúak
lehettek.
A sarkeli szarvcsapok rövidségét jól érzékelteti a volgai
bolgár juhval való összehasonlítás, amelyben a sarkeli
juhok átlagosan 66 %-kal maradnak alul, velük szemben
szinte csökevenyes szarvúaknak hatnak. További jelentős
különbség a kazár és a volgai bolgár juhok között, hogy az
előbbiek szarva többnyire enyhén hátrafelé irányuló és
csaknem kerek keresztmetszetű. Már ezek a jellegzetes
különbségek is kizárják, hogy a sarkeli és a volgai bolgár
juhok azonos fajtába tartozhatnának
Hogy a középkorban milyen lényeges változások történ-
193
tek, azt láthatjuk abból, hogy a kazár juhok minden mérete
kisebb a volgai bolgárokénál. Nagyobb különbség a
szarvakkal összefüggő homlokcsont hosszúságában van,
amely a sarkeli juhoknál átlagosan 85,3 mm, a volgai bolgár
juhoknál 90,0 mm. Ezzel szemben a falcsont vonatkozásá-
ban 2,1 mm, a homlokszélesség méretében pedig 1,9 mm
különbség mutatkozik. A bennünket különösen érdeklő
zápfogsorhossz variációs tartománya szintén eltérő, az
átlagértékek között tapasztalható 7,8 %-os differencia
10 %-os eltérésnek felel meg.
Végeredményben a sarkeli csontanyag olyan primitív,
parlagi juhfajtát tükröz, amely a volgai bolgár juhtól eltérő
nagyságú, más típusú állományt alkotott. Közepes mar-
magassága 65,8 — 67,8 cm lehetett. Az állatok valószínűleg
kevert gyapjas bundát viseltek.
A kazár kecskékről és általában a füves steppei kecske-
tenyésztéséről jóval kevesebb adatunk van, mint az erdős
steppei állományról. Az mindenesetre feltűnő, hogy a
kelet-európai kecskeállomány a különböző szarvformák
ellenére is kevésbé differenciálódott és a középkor évszáza-
daiban alkatilag sokkal egységesebb képet mutat, mint
ahogyan azt a juh esetében láttuk. Igaz, hogy a volgai
bolgár kecskék hosszabb szarvúak, de a sarkeli szarvak
egyéb méretei nem maradnak el azokétól. Ezzel szemben
mind az erős szarvak, mind a koponyaméretek igazolják,
hogy a legnagyobb példányok az erdős steppei övezetben
éltek.
KÖVETKEZTETÉSEK
A háziállatok itt ismertetett adataiból következtetéseket
vonhatunk le a magyarok háziállataira és ebből követke-
zően az általuk követett gazdasági formációra vonatko-
zóan. Az első és legfontosabb következtetés az, hogy a
magyarok letelepedett életmódot folytattak, amin a legelőváltó
állattenyésztést értjük, vagyis amikor a legeltető egy bizo-
194
nyos sorrendben veszt igénybe a legelőt és bizonyos idő
elteltével visszatér a kiindulási területre. A nyájakkal már
nem az egész család, hanem csak az arra kijelölt pásztorok
vándorolták. A településhelyen ház körüli földművelést
folytattak.
Nevezhetnénk ezt a gazdálkodási rendszert félnomád-
nak is. Csakhogy a félnomád kifejezés még pontos szó-
használat esetén is olyan gazdasági és társadalmi fokozatot
érzékeltet, amely a vándorló nomád állattartás (mint alap-
vagy kiinduló állapot) és a letelepült életmód mellett foly-
tatott termelőgazdálkodás közötti átmenetre mutat. A ma-
gyarok azonban nem így indultak, egyáltalán nem a nomád
életmód keretei között ismerkedtek meg a termelőgazdál-
kodással, az állattenyésztéssel.
Egyébként is a nomád életmód nem a termelőgazdálko-
dást általában megelőző társadalmi forma, hanem csak
bizonyos területeken az. Nincs bizonyítva, hogy ezeket
a stádiumokat, mint lépcsőfokokat minden népnek ilyen
sorrendben meg kellett volna járniuk vagy hogy ilyen sor-
rendben járták volna meg. A finnugor népek közül egy
sem vált nomáddá. A magyarok esetében is sokkal való-
színűbb, hogy halász-vadász közösségekből még a Közép-
Volga, Káma, Belaja vidékén évezredek során fejlődtek
állattartó és földművelő néppé, s a kelet-európai alföldön
velük kapcsolatban levő nomádoktól vettek át bizonyos
szokásokat, amelyek azután keveredtek saját kultúrájuk-
kal.
Természetesen, amikor Levédiába mentek és amikor
Levédiát elhagyták, a vándorlás kezdett a mindennapi élet
motívuma lenni, amely motívumot a korábbi történészek
némelyike a magyarság eredendő életformájának vélte.
Ha egy félig letelepült nép valamilyen okból hazát változ-
tat, akkor annak nomád vonásai kerülnek előtérbe — álla-
pítja meg Balassa Iván (1973). Az ilyen vándorlások mindig
csak átmenetiek és a költözködő vándorlások fogalom-
körébe tartoznak. A magyarok esetében is átmeneti jelle-
195
gűek voltak, tehát korántsem volt ez tartós életforma, amit
a kazárokhoz fűződő szoros kapcsolatuk is bizonyít.
Az állatállomány összetétele a ligetes és a füves steppén
nem volt azonos, mégis a letelepedett életmódról tanúsko-
dik mind a két változat. Ezen nincs mit csodálkozni,
hiszen két ökoszisztéma — a földrajzi környezet meghatá-
rozta gazdasági rendszer — találkozásáról van szó, amelyet
főleg két különböző jellegzetes sajátságokkal rendelkező
népesség (etnikum) népesített be a 8 - 9. században. Bár a
ligetes steppe déli határa akkor délebbre húzódhatott, de
azt még sem mondhatjuk, hogy a földrajzi környezeti
viszonyok mind a két vidéken azonosak lettek volna.
Ha pedig különböztek a természeti feltételek, akkor
— magától értetődő — különbözött az állatállomány össze-
tétele is.
Itt elsősorban a sertés jelenlétéről vagy hiányáról van szó.
Majackban és Dmitrovóban a sertés a második helyet fog-
lalta el a háziállatok között, a kazár lelőhelyeken pedig
teljességgel hiányzott. De csak a kazár lelőhelyekről! Nem
pedig Kazárország lelőhelyeiről. Ahol más fajtájú nép élt,
ott már jelen volt a sertés is. Ezért nem mondható, hogy
a magyarok által lakott területeken hiányzott volna a sertés
a 8—9. században. Nem is hiányozhatott, mert a magyarok
vallása nem tiltotta s sertéstartást, és az őshazát is úgy
hagyták el, hogy ott a leggyakoribb háziállatuk a sertés
volt.
A sertéstartás szempontjából kedvező volt a mainál
csapadékosabb időjárás. Ezért is lehetett annyi sertést tar-
tani, hogy az egyedek gyakorisága szerint megelőzze pl.
a szarvasmarhát. Különösen így volt ez a kazár lelőhelyek-
től északabbra levő Levédiában, ahol a ligetes steppe és
a folyó menti galériaerdők kínáltak előnyös lehetőségeket
a sertéstartásra, melynek módja rideg és mostoha lehetett,
az állatoknak maguknak kellett táplálékukat megkeres-
niük. Ennek az állatfajnak a tartása a lakosságnak akkor
nem került sok fáradságába.
196
Ami a kis kérődző állatokat illeti, közülük beigazolódott
a kecskék típusazonossága Majack és Dmitrovó, valamint
a kazár lelőhelyek között. Ebből következően aegagrus és
prisca típusú kecskéik lehettek a Levédiában élő magyarok-
nak is. A ligetes steppéről juhkoponyák nem kerültek elő,
a juhok típusát csak a steppei övezetből ismerjük. Láttuk,
hogy itt az anyák szarvatlanok voltak, a hímek pedig
kis ún. kecskeszarvakat viseltek. De milyenek voltak
északabbra, az erdős steppe övezetében élő juhok ? Azt
tudjuk, hogy a marmagasságuk 65,8 cm volt (a füves
steppén 66,5 cm) de a típus kérdését egyelőre még nvitva
kell hagynunk.
Ósmagyar tulok
A szarvasmarha két ismert típusa: a primigenius és a
brachyceros típus megtalálható volt mind a ligetes, mind
a füves steppe területén. Igaz, hogy a füves steppe kazár
lelőhelyein több primigenius típusú marhát találtunk, mint
a ligetes steppe övezetében, de az anyag nem elegendő a
mennyiségi súlyozáshoz. Mindenesetre a primigenius
típusú marha többségbe nem került még a füves steppén
197
sem, amit az is bizonyít, hogy az átlagos marmagasság itt
110,7 cm, a ligetes steppén pedig 113,5 cm volt.
Ennyivel tehát közelebb jutottunk a pusztai magyar
szürke marha földrajzi eredetéhez. Bizonyos, hogy Levé-
diában élő őseinknek is volt primigenius és brachyceros
típusú szarvasmarhájuk. De hogy a Kárpát-medencében
a honfoglalás kori és a kora Árpád-kori csontanyag között
a primigenius típusú szarvasmarha nem található, az rejté-
lyessé teszi a szürke marha származását. Lehetséges, hogy
őseink a Levédiából vagy Etelközből való távozásukkor
— háborús körülmények között — elvesztették ezt a
nagyobb szarvú és nagyobb testű marhát.
Persze ezt a nagy szarvú marhát Levédiában nem úgy
kell elképzelnünk, ahogyan ma látjuk a Hortobágyon.
Nem voltak akkora szarvai, mint a maiaknak, a testnagy-
sága is kisebb volt. Hasonlított a rosszul táplált ukrán
szürke marhára. Csak később, a kereszteződés és a jobb
takarmányozás következtében fejlődött ki a mai ember
előtt ismeretes címeres szarvú, nagy testű magyar szürke
marha, amely fajtájának legkiválóbb képviselője lett.
Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a magyaroknak
Levédiában volt hosszú szarvú, primigenius típusú
szarvasmarhájuk, noha a szarvasmarhaállomány többsé-
ge a brachyceros (rövid szarvú, kis testű) típusúakból ál-
lott.
A lovak esetében egyértelműbb a helyzet, mint bármely
más háziállat vonatkozásában. A lovak között nem voltak
olyan nagy különbözőségek mint más háziállatok között.
Még a fajták is jobban hasonlítottak egymásra, mint pl.
a primigenius és a brachyceros típusú marhák esetében.
Éppen ezért nagyon nehéz megmondani, hogy azonos
fajtájú lovak éltek-e a ligetes és a füves steppén vagy sem.
Bennünk azonban az a feltevés érlelődött meg, hogy a
ligetes és a füves steppén nagyjából azonos fajtájú lovak
voltak, csak az egyedi variáció volt közöttük számottevő.
Feltevésünket arra alapozzuk, hogy a majacki lókoponyák
198
méretei azok közé a határértékek közé estek, amelyeket
a kazár lovakon megállapítottunk.
A levédiai magyarság is ezt a lófajtát tenyésztette.
Ezekkel az átlagosan 137,7 cm-es marmagasságú lovakkal
jöttek őseink a Kárpát-medencébe, amely fajta átlagosan
magasabb volt az avar lovaknál. További különbség, hogy
a széles arcú lovak csoportjában a magyar és a kazár lovak
vannak nagyobb számban képviselve, az avar lovak több-
sége keskeny arcú. Mindebből azt a következtetést von-
hatjuk le, hogy a magyar lovak csoportjában túlsúlyban
levő keskeny- és közepes szélességű homlok szélesebb
arccal járt együtt. Ezek a különbözőségek a honfoglalás
kori lovakon is megállapíthatók voltak, mint ahogy a kazár
és a magyar lovak hasonlósága is beigazolást nyert.
A békés legelőváltó állattenyésztésnek a besenyők táma-
dása vetett véget, a 9. század elején vagy közepén. A há-
ború kidöccentette őseinket megszokott életükből, el-
hagyni kényszerültek Levédia földjét. A kényszer mellett
szerepet játszott ebben az is, hogy őseink maguk is jobb
legelőterületek felé törekedtek, mert ebben az évszázadban
újra száraz periódus köszöntött be a steppén. Törekvésü-
ket nem utolsósorban a kazároktól való függetlenedés
vágya is fűtötte. A többféle ok miatt a magyarok kimoz-
dultak a több évszázadig sajátjuknak mondott földről és
áttelepültek a Dnyeszter és s Szeret folyók közére, Etel-
közbe.
CSODASZARVAS A CSILLAGOS RGEN
Az agancskoronás vadak famíliáját az ember mindenkor
és mindenütt nagyra értékelte; a szarvascsaládot a növény
evők nemesi almanach jában egykor igen előkelő hely
illette meg.
Kézenfekvő oka van ennek. A szarvas a vadászó ember
egyik legfontosabb, eleven nyersanyag- és energiaraktára
volt. Mivel a szarvas rendszerint nyajban él, egykor ki-
fogyhatatlannak tűnt; szelídsége, testmérete pedig vi-
szonylag könnyű prédává tette. Tegyük mindjárt hozzá,
a szarvas az egész eurázsiai földrészen őshonos, s az
Újvilágba is az emberrel egyidejűleg érkezett.
A minket közelebbről érdeklő szarvasfajok közül példá-
ul a gím a trópusok kivételével mindenütt föllelhetó
A jávorszarvas, melyet a közhit ma a hűvös észak lakója
nak vél, a múlt században még a Duna-delta mocsaraiban
is dagonyászott; a tundralakó rénszarvas pedig, melyet
rokonai közt is kivételes hely illet meg, még ma is leván-
dorol a 45. északi szélesség, tehát a történelmi Magyar-
ország déli határának vonaláig — már ahol megteheti
Amerikai válfajaikról ugyanez mondható el.
A szarvas vetélytársának, a lónak őshazája viszont az
amerikai földrész volt. Ugyanazon a szárazulaton s ugyan-
akkor kelt át — a tevével együtt — az óvilágba, melyen át
s amikor a szarvas lépett először emberrel a nyomában
Amerika földjére: a Bering-szoros jégkori földhídján ke-
resztezték útjaik egymást. A későn jött ló igy csupán
200
a szarvas hűk, jobban mondva fölmelegedett helvét fog-
lalhatta el Eurázsia mérsékeltövi kultúráiban.
Európában a szarvaskultusz fénykora — ez a mondot-
takból is kiviláglik - a történelem előtti vadászidőkre,
közelebbről az utolsó eljegesedés (i. e. 30— 12 000) végére
esik, libben az időben Európa déli, jégmentes részein
— mai szóval — szibériai viszonyok uralkodtak, s itt
a „nyájas” szarvas elemében érezte magát. Nem csoda
hát, ha az ember figyelme körötte forgott. Figyelt persze
a többi állatra is, tisztelte is őket ilven-olyan okból (melyi-
ket a fogáért-karmáért, melyiket a húsáért, meleget adó
bundájáért, vagy mindezért együtt, mint a medvét, mely-
nek a szarvasétól nem is igen elválasztható kultusza szin-
tén megérdemelne egy vaskos fejezetet). Am ezek száma
eleve gyér volt, vagy később csappant meg, jórészük
pedig kihalt, ez viszont — s most tekintsünk el az eleve
nem létezett, mesebeli szörnyektől és az emberi képzelet
más, jelképes értelmű állati teremtményétől — az állat-
kultusz fönnmaradásának, akárcsak emlékszerű tovább-
élésének esélyeit szükségképpen csökkenti. A mammutot
bizonyára nagyra értékelték őseink, de oly rég kipusztult,
hogy nyomát sem őrizte meg az emlékezet.
A szarvas megkülönböztetett őskori tiszteletéről a régé-
szet tanúskodik. Számukat tekintve — a lerágott állati
csontmaradványok és a barlangi művészet tanúsága sze-
rint — a szarvasfélcknek, különösen a rénszarvasnak a vad-
lovon és a vadmarhán (őstulkon és bölényen) kívül nem
volt versenytársa, de ez utóbbiaknak — úgymond —
akkor még nem jött el az ideje. Nem véletlenül nevezték
az őskor kutatói ezt az időszakot Rénszarvas-kornak. Aki
már látott filmen, vagy ha szerencséje volt, életében,
vándorló rénszarvascsordát, a szemhatárig nyúló, csat-
togva, dübörögve ügető agancserdő láttán képet alkothat
a jégkorszak örökké vándorló milliós réncsordáiról. De ez
nem minden. A rén különös jószág, egyéb tekintetben is
kiválik a családjából.
201
A rén az egyetlen szarvasfajta, melynek tehene is agan-
csot visel — a mondabeli ünő is agancsos tehén! Futás
közben a rén lába messzire hallatszó, nyikorgó hangot ad,
ráadásul az állat nem kizárólagosan növényevő. Ha teheti,
eltapossa a lába alatt futkározó kis rágcsálókat, a lem-
mingeket, s jóízűen fölfalja őket. A kutatók azt is följe-
gyezték, hogy a szibériai sámánok kábító csemegéjére,
a révületet okozó légyölő galócára is rákap; valóságos
kábítószer-élvező lesz belőle.
Tárgyunk szempontjából különösen fontos, hogy a rén
az egyetlen háziasítható szarvasféle. Húsáért, tejéért, min-
den porcikájáért, továbbá hátasként és igavonóként tar-
tották — szibériai tenyésztésének kezdetei i. e. 4000-re
tehetők 1 — és tartják ma is a messzi északon. Nem vélet-
len, hogy ott a szarvaskultusz a jelenkorig, a civilizáció
behatolásáig élt, persze lépést tartva a korral, s bizony,
az ott élő népek még a közelmúltban is eleven hiedelem-
világának ismerete nélkül vajmi keveset tudnánk eleink
szarvastiszteletéről.
A rénszarvas különleges értékeinek — s tegyük hozzá,
különcségeinek — köszönheti a szarvascsaládon belüli
nimbuszát. Amikor a jég visszahúzódásával a rén is északra
vonult, az agancsosok kultusza délen a szintén háziasít-
ható lóé és szarvasmarháé mögé szorult. Mégis mindaz,
ami az embert egykor a szarvashoz fűzte, igen mély nyo-
mot hagvott. Mélvebb kapcsolat volt ez, mint ami az
embert és a lovat valaha is összekötötte - ne feledjük,
jóval hosszabb ideig is tartott; mai ismereteink szerint
a rén és a ló háziasítása egyidőben kezdődött el, s micsoda
történet áll ekkor már az előbbi mögött! A lóra pattanó
ember nem is tudott olvan könnyű szívvel e közös múlttól
elszakadni, amilyen könnyedén mi mondunk búcsút a ló-
nak (aminek mindazonáltal nagyon is ésszerű oka van).
A lótenyésztő szkítákat — mármint azokat a népeket,
melyeket e név alá gyűjt a tudomány — a „szarvasok
népeként” is emlegetik, annak okán, hogy lovas nép vol-
202
tűk ellenére művészetükben a lóábrázolások számát a
szarvasé jóval meghaladja. Ráadásul az előbbiek több-
nyire köznapiak, mondhatni életképszerűek, ezzel szem-
ben a szarvasábrázolásokban van valami sejtelmesen emel
Karcolt díszítés egy kobakról
kedett. Hátasaikat realisztikusan és funkcionálisan mutat-
ják be: amint vadat űznek, vagy csatáznak a hátukon,
fejik, herélik vagy kipányvázzák őket Szarvasaik viszont
stilizáltak és dekoratívak, tartásuk különös, pofájuk
203
maszkszerű, agancsdíszük novényínda; egyszóval nem az
árterek, erdők kóborló vadjai ezek, hanem a szellemvilág,
a mondák felsóbbrendű lénvei
A múlt erejének a szkítákra gyakorolt hatását ékesen
példázza, hogy lovaikat gvakran szarvasmaszkban temet-
ték el — föltehetően annak az időnek emlékezetéül,
amikor még maguk is a rénszarvast nyergelték meg. Ez
egyebek közt azt is jelenti, hogy hitük szerint a „közön-
séges” ló a halálban szarvassá szentült. (A mesebeli táltos
paripák remélhetőleg megbocsátják ezt a jelzőt.)
Mit fed ez a különbségtétel? Az évezredes együttélés
az ember és az állat (ez esetben a ló) közti kapcsolatot
meghitté és megszokottá tette, misztikuma szükségképpen
sokat vesztett erejéből. Mindez az előzőnél jóval racio-
nálisabb korban történt. Nem ígv volt ez a szarvas eseté-
ben. Ez az állat egyrészt az ősi múltban játszott főszerepet
az ember életében, akkor, amikor az ember még isteni
lényként, totemősként tisztelte az állatokat, másrészt e
kapcsolatot a tartós közelség nem ,,szállította le” a földre,
így a szarvas nemhogy vesztett volna mitológiai jelentő-
ségéből, de a távlat ezt még növelte is. A szarvas ily mó-
don néhánvadmagával a sosemvolt mitikus lényekkel egy
sorba emelkedett — nem véletlenül utaltam reájuk az
imént —, s tálán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy közel
30 000 éves mitológiai pályafutása a franciaországi Trois
Fréres-barlang falára pingált agancsos embertől a közel-
múltig töretlenül ívelt. Csupán századunkban hanyatlott le.
S milyen hihetetlenül dús ez a képzetkincs, mely minden
időben alakjához tapad! Nemzetség- és népalapító ősök,
istenek és istennők, valamint héroszok öltöttek benne res-
tet, amilyen a lapp Miantas Pirre, a kelta Cernunnos,
a görög Artemisz, Aktaión és mások, vagy a mi mondánk
Enehje; vallásbölcseleti jelképpé lett: a bölcsességé a hin
duknál, Krisztusé a keresztény gondolatkörben — lásd
a magyar Csodafiúszarvast —, volt mítoszok, mondák,
legendák, népballadák és népmesék központi alakja, a
204
népművészet és a szakrális művészet ábrázolásának tárgya,
címerallat, s ki tudná fölsorolni, mi minden még. Csak
természetes, hogy mindig űzött, hajszolt vadként jelenik
meg. Igaz, nem akármilyen vadként, hisz’ még hús és vér
valójában is különleges bánásmód illette meg. Akárki
nem emelhetett rá kezet; vadászata királyi előjog volt
s később is urak mulatsága.
Hiedelmi jelentőségét illetően már az elnevezése is
sokatmondó. Jó ideje tudjuk, hogy az egykor tiszteletben
tartott állatok igazi neve tabu volt, nem volt szabad kiej-
teni, feledésbe is ment. Ez magyarázhatja, hogy finnugor
eredetű neve: a „szarvas”: igazából az állat jelzője, maradt
fönn csupán, „eredeti” magyar nevét nem ismerjük, épp-
úgy, mint akár a medve, vagy a farkas „igazi”, ősi ne-
vét sem. Hasonló okból lett egyes indoeurópai nyel-
vekben is „szarvas” az állat neve (a franciában cerf, ami
a gall fönr-ból ered, az írben crn, az aveszta nyelvén
srva stb.), bár eredetileg „elen”-nek hívták (Id. a szlát
jeleni, az örmény eln, a görög elafos^, a gall elain neveket),
ami egy csapásra fényt derít arra, hogy a mítoszok és me-
sék hol szarvassá, hol madárrá változó tündéreit, (fél)-
istennőit miért nevezik Helénének, Elainnek, Tündér
Ilonának, Ilindának (ez utóbbi egy szibériai istennő neve!).
A kelta eredetű Gwendolyn női név fehér ünőt jelent,
s a mondák vadászok űzte szarvasteheneinek a szőre is
rendszerint fehér.
Ezzel tulajdonképpeni tárgyunkhoz érkeztünk, a csoda-
szarvas mondájához. Ez népünk tudatában még mindig
úgy él, mintha kizárólagosan magyar tulajdon lenne, ho-
lott „csupán” egyike a töméntelen ismert változatnak,
melyeket a honi kutatás nagvjai: Alföldi András, Ber^e
Nqiy János, Kerényi Károly és mások adtak közre. Ez ko-
rántsem tesz szegényebbé minket. A csodaszarvas mondája
éppen azért érdemel kitüntetett figyelmet, mert szinte
az egész északi féltekén elterjedt. Ismerték az uráli népek„
a lappok és a finnek, a Kalevalában három változata is
205
föllelhető. Képzőművészeti és írásos emlékek tanúskod-
nak arról, hogy az egykori pusztai lovas népek Mongóliá-
tól a Kárpát-medencéig eredetmondájuknak tekintették,
de föllelhető örököseik, az altáji és a közép azsiai népek
mondakincsében is, s tegyük hozzá, nem volt ismeretlen
az amerikai földrészre költözött, ázsiai eredetű indiánok
előtt sem. Am ismerték a hinduk is, erről árulkodik a
Rámájana egyik epizódja; hasonlóképpen a kínaiak, ezt
a perzsa 1001 nap című mesegyűjtemény bizonyítja. De
ismerték maguk a perzsák is, a Királyok könyve például
a hős Rusztem egyik kalandjaként örökíti meg. Felbukkan
a monda legalább tucatnyi változata az antik görög mítosz-
kincsben.
Ismerte Nyugat-Európa másik nagy műveltsége, a szkí-
tákkal határosán országló keltáké is. Ennek alapján már
semmi meghökkentő sincs abban, hogy a keresztény
Európában mindenütt élt a monda egy-egy változata;
hogy krónikáink, népmeséink, népballadáink szintén több-
változatban őrzik.
Hogyan is jegjezte föl a krónikás? Frissítsük föl emlé-
kezetünket:
„Hunor és Magyar elsőszülöttjei voltak Ménrótnak,
Enethtől. Atyjoktól elkülönített sátrakkal jártak-keltek..
Megesett az egyik napon, hogy elmentek vadászni a Meo-
tisz mocsarakra s amikor a pusztában szarvasünő futott
eléjük, azt követték, s az futott előttük. Mikor hirtelen
eltűnt a szemük elől, hosszasabban keresték, de sehogy
sem tudták megtalálni. Bejárva az említett mocsarakat,
végül alkalmasnak látták nyájak tenyésztésére; azután
visszatérve atyjokhoz, tőle engedelmet eszközöltek ki, s
minden jószágukkal bementek a Meotisz mocsarai közé
lakni... a hatodik évben kimenve, elhagyott helyen vélet-
lenül ráakadtak sátrakban Belár fiainak férjek nélkül ott
tartózkodó feleségeire és gyermekeire, akiket poggyászuk-
kal, gyors futásban elragadtak a Meotisz mocsarai közé..
Ügy esett pedig a dolog, hogy ama gyermekek közt talál-
206
ták Dula alán fejedelem két leányát, akiknek egyikét
Hunor, másikát Magyar vette feleségül. Ezen asszonyok-
tól vették eredetöket az összes húnok.” így ír Ké^ai Simon
mester, Kún László királyunk krónikása a magyarok ere-
detéről; az Árpádok nagyobb dicsőségére az összes hunok
közé a magyarokat is értvén.
A tudomány már régen kiderítette, hogy a monda
(h)őseinket maga után csalogató szarvasünője nem más,
mint szülőanyjuk: Eneth (Eneh). E név az ünő tulajdon-
név! változata. Meséinkből jól ismerjük, az őzzé változott
mesebeli leányzó is Eni, Enike névre hallgat. Magyarán
szólva, eleink hitték, hogy népünk ősanyja a mitikus szar-
vasünő.
Ha a magyar nép eredete nem is egészen így esett, az
elbeszélést teljes joggal tekintjük eredetmondánknak. Am
ezzel sajátos helyzet áll elő. A mondát ui. nemcsak a ma-
gáénak vallotta — valamilyen formában — az eurázsiai
térség legtöbb egykori népe, hanem tartalmát illetően
sem igen érintik a helyi változatok közti eltérések a monda
velejét. Ez pedig a következőképpen foglalható össze:
Napos, holdas, csillagos vagy más, égi eredetre valló
jegyeket hordozó, szarvas-patás nőstényállat — rendsze-
rint szarvasünő vagy őzsuta, de esetenként tehén, juh,
sőt emse (vagy kivételesen ezek hímje) is lehet — két
fiútestvért (ritkábban egy vagy több vadászt) maga után
csalogat. A vadásztestvérek az ősibb változatokban maguk
is állatalakot öltenek. Egyikük négylábú ragadozó (med-
ve, rozsomák, hópárduc vagy hiúz), másikuk szárnyas
ragadozó (ölyv, sas vagy mesebeli griff) képében űzi a
vadat, „aki” egy folyógázlón vagy tengerszoroson át
eljövendő feleségeikhez vezeti őket. Nemegyszer ő maga
lesz asszonyukká, vagy más módon segíti őket nép, nem-
zetség, új haza alapításához.
A különbségeknek, melyek közül épphogy csak jelez-
tem néhányat, természetes okai vannak. Teljességgel ért-
hető a nevek közti különbség is, hogy az ujgur mondában
207
nem Hunor és Magyar, hanem Tartar és Mongol a va-
dásztestvérek neve, hogv a görög változat szarvasgázlója
a Boszporusz, és nem a Meotisz (Azovi-tenger)- Az sem
szorul magyarázatra, hogy a helyi adottságok, a gazdasá-
gi — társadalmi viszonyok különbözősége eltéréseket szül.
A különböző korokból ránk maradt mondaváltozatokon
lemérhető mindaz a jelentés-módosulás, aminek a fent-
Víagyar lőportartószaru agancsból
208
említett változások okai lehetnek. S ne csupán olyan,
felszínt érintő jelentés-módosulásokra gondoljunk, mint
például a vadászok száma, vagy hogy miképpen űzik,
mivel vadásszák a szarvast, szarvas-e egyáltalán a kívá-
natos mondabeli vad vagy más állat. Hiszen mi sem ter-
mészetesebb, minthogy a havas tundra lakója hótalpon
v adászik, Hunor és Magyar viszont lóra kap, hogy a va-
dászatról állattenyésztésre áttért népek mondáinak egyiké-
ben-másikában a szarvas helyét a tehén vagy a juh fog-
lalja el. Sokkal lényegesebb, hogy a megváltozott viszo-
nyok következtében a mégoly szívósan megtapadt kép-
zeteket is kikezdi az idő — esetünkben évezredekkel kell
számolnunk —, vagy az ember szabja őket saját korához.
Néha oly sikeresen, hogy sem „eredeti” célja, sem „ere-
deti” formája már nem ismerhető föl. A minden szempont-
ból cezúrát jelentő kereszténység diadalra jutásával így
járt a legtöbb nyugat-európai, addig csupán szájról szájra
terjedő mondaváltozat. A megszüntetve megőrző keresz-
tény szellemiség kegyes történetekké, hagiográfiai — a
szentek életére vonatkozó — epizóddá, egyházalapítási
legendává s hasonlókká alakította őket.
Mivel a monda esetében, mint mindennél a világban,
folytonos alakulással, változással kell számolnunk, vol-
taképpen ésszerűtlen lenne eredeti formáról, ősváltozat-
ról beszélnünk. A ránk maradt mondaváltozatok idő-
rendje mégis kideríthető, s az is, hogy melyikük lehetett
a legősibb. E munkát, uráli mondavákozatokra alapozva
Alföldi András végezte el jó fél évszázada.
A csodaszarvas-mondának három fejlődési fokozatát
különböztette meg. A legősibb változat szereplői mind
állatok; egy szárnyas és egy négylábú ragadozó űzi, éri
utói, tépi szét és falja föl a menekülő szarvastehenet.
A mondafejlődés következő fokán megjelenik az ember.
4z ifjú vadászok által űzött szarvas leánnyá változik,
s üldözőinek, vagy egyiküknek asszonya lesz. Végül a
harmadik fokozat a magyar eredetmondának felel meg;
209
a szarvasünő többé nem célja a vadászatnak, nyomra-,
leánynyomra vezető állat csupán. A három alapváltozat
közös jellemzője, hogy a főszereplők egyaránt ősök, s
mindhárom népek, nemzetségek származását énekli rneg.
így a legősibbnek tekintett, Pápay József által még a múlt
században gyűjtött uráli változat is. Ebben a vadászat
során a szárnyas ős gyorsabb lévén, előre repül, megöli
az óriás szarvast, belakmározik a tetemből, majd vissza-
repül lemaradt társához. Útbaigazítja, s a zsákmány haza-
vonszolását ráhagyja. A gyalogjáró ős azonban nem tér
vissza a vaddal. Megtetszik neki a vidék, ahol társa a
szarvast elejtette. Ott marad a húshegy mellett, hogy
azon éldegélve, új hazát foglaljon s nemzetséget ala-
pítson.
Állatküzdclcm: bőrrátétdísz egy pazyryki sírból
Alföldi András máig érvényesnek tekinthető elmélete sze-
rint a totemisztikus mondában a szarvas az ősanya, üldö-
zői pedig a frátriális rendben élő (egymással házasodó)
testvérnépek ősapái, s a szarvas megölés és fölfalása
210
szexuális értelmű. A szarvas leölése és a húsából való
egyszeri jóllakás azt jelképezi, hogy a szárnyas ősapa
legyűri a szarvasasszonyt, egyszer közösül vele, azaz meg-
fosztja leánvságától és varázserejétől, továbbá az eljö-
Jcgkori csontkarc (Isturitz, Spanyolország)
vendő nép egyik ágát nemzi vele. z\z pedig, hogy a gya-
logjáró totemős a tetem húsán élve alapít új hazát s nem-
zetséget, úgy értendő, hogy a varázserejétől megfosztott
szarvasnőt feleségül veszi, s a majdani nép másik ágát
nemzi véle (anyajogú társadalomról lévén szó, az újabb
nép őse nem is ő, hanem a szarvasanya). Megalapozott
állítás ez. A dél-szibériai állatküzdelem-ábrázolásokon,
melyek az „ősváltozatot” illusztrálják, a szarvast le-
gyűrő ragadozó helyzete, tartása akár madár alakú, akár
négylábú csodalényt formáz, a közösülésre is utal.
A szerelmi célzatú vadászat ábrázolása igen ősi. Egy
baszkföldön előkerült jégkori csontkarcon szakállas nyíllal
meglőtt, félig állat nőalak látható, akit üzekedni vágyó
állatember űz (szőrös-bundás testük jelzi félállati voltukat,
s hogy négykézláb futnak). Figyelemre méltó, hogy a fér-
fi és a nő egyaránt láb- és nyakperecet visel. Gás\lő Gyula
épp a csodaszarvas-monda kapcsán jutott arra a következte-
tésre, hogy az állat-, — esetünkben szarvas-ábrázoláso-
kon az állatot nyakörve emeli a felsőbbrendű lények közé.
Tegyük hozzá, az asszonyon való osztozkodásnak e sajá-
tos formája meséinkben is fölbukkan. A mozzanat lénye-
ge, hogy a hős testvére vagy segítőtársa megelőzi a hőst
kedvesénél; egvütt toltvén véle az első éjszakát, megfoszt-
211
ja a hősre nézve vészterhes varázserejétől, s így nászuk
előtt az utat szó szerint szabaddá teszi (lényegében ez az
első éjszaka joga — ius primae noctis — gyakorlásának
hiedelmi alapja).
Alföldi András értelmezése s a jégkorszakból ránk ma-
radt tárgyi emlék a szarvasmonda régisége mellett szól.
Keletkezését ennek alapján, egyúttal több más, egybehang-
zó adatra támaszkodva, a Rénszarvas-korra tehetjük, ösi-
sége és egyetemessége okán nincs hát értelme, hogy a mon-
dát akár sajátosan magyarnak tekintsük, akár olyannak,
mely egy helyütt, egy nép körében fogant, s vált, ki tudja
milyen úton-módon, annyira közkedveltté, hogy meghó-
dítsa a fél világot. Közös örökségünk ez, az eurázsiai föld-
rész lakóinak közös vadászőseitől származik. így, ha csak
a monda hiedelmi jelentésrétegeit kutatjuk, annak sincs
jelentősége, hogy földrajzi helyszíne azonositható-e vagy
sem. Már csak azért sincs, mert ez a mondaváltozatot ma-
gáénak valló nép mindenkori lakóhelyétől függ. A mi
mondánkról is csak annyit árul el, hogy a magyarság Feke-
te-tenger melléki tartózkodása idején ölthetett végleges
formát, vált — mondhatnók — hóit hagyománnyá
Van azonban a mondának egy olyan, egyetemességéhez
és ősiségéhez illő jelentésköre, mely érthetetlen módon
eddig nem kapta meg a megérdemelt figyelmet, jóllehet
összefügg eredetmítosz voltával, magyarázza a változatok
részletekbe menő hasonlatosságát. Jórészt az is ennek a
jelentéskörnek köszönhető, hogy a monda — formájában
legalábbis — túlélte önmagát.
Nem kisebb dologról van szó, mint arról, hogy mindaz,
ami a mondában jelentését tekintve egyetemesnek (szeman-
tikai univerzum) tekinthető, a valóságos univerzumhoz
tapad. Pontosabban szólva, a monda már az ősidőkben egy
konkrét égi jelenség meg] :lenítésének eszközévé vált;
néhány jól ismert csillagkép együttesének cselekményesíté-
se révén az északi égbolt látszólagos körforgását, azon
belül pedig a mítoszok egy részének alapjául szolgáló
212
éves napjárás egyik fontos állomását, epizódját elevenítette
meg.
Ennek a megállapításnak az elvi alapja az a tény, hogy a
totemisztikus, állatalakban elképzelt ős is isten, égi lény,
a szó szerinti s átvitt értelemben egyaránt emberfölötti
világ képviselője. Ez attól a közelebbről meg nem határoz-
ható, ám igen régi időtől kezdve igaz, amettől fogva az
őskultusz még földön járó szellemei az égbe költöztek és
azonosultak az égitestbe bújt felsőbbrendű szellemvilág
lakóival.
Hogy mégis milyen régi lehet e képzet? Égitestek, min-
denekelőtt a Nap kultuszáról már az őskori sziklarajzok
árulkodnak — köztük van az agancsán Napot hordozó
szarvas képmása is! —, de fönnmaradtak ebből az időből
olyan tárgyi emlékek is, melyek a kor emberének az ég
iránti „tudományos” érdeklődéséről: kezdetleges időszá-
mításról, időmérési és tájolási technikákról tanúskodnak.
Ugyanakkor a fönnmaradt legősibb teremtésmítoszok
minden élőnek és élettelennek a teremtését, tehát eredetét
is az égieknek tulajdonítják. így az emberét is, akinek else-
jét, mindnyájunk ősét nem egyszer magával a Napistennel
azonosították.
Mindehhez tudnunk kell, hogy a kérdéses kor embere a
mai értelemben vett elvont fogalom alkotására való kész-
ség híján az égnek miáltalunk ismert kétértelműségét
(az eget a maga fizikai valóságában, és a mennyet, mint az
istenek honát) nem érzékelte. Számára a kettő egyet jelen-
tett. Már csak azért is, mert amitől már a vadász-halász
társadalmak fönnmaradása is függ — gondoljunk csak
arra, milyen feladatot jelenthetett a naptárt, az órát, az
iránytűt nem ismerő emberek számára az éves ciklus sze-
rint vándorló rénszarvas vagy lazac érkeztének pontos
előrejelzése —, az egyfelől az ég emberi szemmel mérten
örök körforgása, másfelől (ezt a megkülönböztetést csak
a magunk megnyugtatására alkalmazom) a hitük szerinti
mennyek örökéletű istenserege.
213
A csodaszarvas-mondák körében maradva, a szarvasisten-
nő égi volta talán nem szorul külön bizonyításra. A tény,
melyet a szövegek úgy írnak le, mint „aki” a Napot és a
Holdat, valamint a csillagokat viseli a testén, csak égi tü-
nemény: maga az ég vagy annak egy darabja lehet. Dömö-
tör Tek/a erről a kérdésről így ír: „A szarvas jelképezheti
az egész égboltot vagy csillagképeket egy speciális konstel-
lációban, vagy a Nap fogatát húzó állat lehet, vagy pedig
a szarvai a Napot jelképezhetik. A szarvas ezen kívül lehet
speciálisan a téli égbolt jelképe is, mégpedig a téli napfor-
duló jelképe. Ezt nemcsak a magyar regölés vagy a kelet-
európai kolindák mutatják, hanem ez következik a kapcso-
lódó rítusokból is.”
A felsorolás korántsem teljes, mégis ékesen beszél. Az
égi szarvas egykor láthatóan ugyanazt a szerepet töltötte
be, mint közeli rokona, a szarvasmarha a délebbre fekvő
tájakon. Az egyiptomiak Háthor tehénistennöt magával
az égbolttal azonosították, ugyanakkor az Ég-tehén egyik
istennői énjét, Iziszt, akit a Sirius (Szóthisz) csillag megsze-
mélyesítésének is tekinthetünk, szintén ábrázolták tehén
képében; adendarai naptárkövön a Sirius csillagát a Szóth-
isz-tehén nevű konstelláció hordozza a homlokán. Nem
hiányzott az egyiptomi égboltról a tehén párjának, a bika-
istennek képmása sem, s ez nem csupán az állatövi Bika
csillagképre értendő; az egyiptomiak az ismert bolygókat
kivétel nélkül kitüntették az Ég Bikája címmel. Tegyük
hozzá, hogy akárcsak szarvasunknak, az égi tehénnek és
bikának is tulajdonítottak Naphordozói szerepkört. Az
előbbi a Bikaborjú Napisten (azaz a Bika-csillagképben
tartózkodó Nap) anyjaként, az utóbbi pedig, mint a Bika-
csillagkép maga, hordozhatta csillagszarvain a Napot.
A regösének szarvasának leírása — hogy ti. ezer szarván
ezer égő gyertya, melyek, akár a csillagok, gyújtatlan
gyulladnak, oltatlan alusznak — sem csupán hasonlat, ha-
nem szó szerint értendő; nem földi gyertyák, hanem égi
szövétnekek ezek.
214
Az egyiptomi csillaghit tehén-bika istenpárosához hason
latosan a szarvastisztelő népek sem az égi ünőt imádták
csupán. Elég, ha csak magyar példákra gondolunk, a
mondabeli Eneh mellett a regösének Csodafiúszarvasára,
az égi szarvasanya borja-fiára, aki a kereszténység fölvéte-
lét követően ezért válhatott Krisztus jelképévé a pogány-
kori Boldogasszony keresztény Szűzanyával történt behe-
lyettesítésének párhuzamaként.
A szarvasmonda és az égbolt közti lehetséges összefüg-
gések azonban nem merülnek ki ilyen elvontnak tűnő
általánosságokban; a kettő közt nagyon is jól észlelhető, szó
szerint értve is szemmel látható megfelelés van.
Kiindulásul finn kutatók lappoktól kapott adatai szol-
gálnak, melyeket hazánkban Erdődi József tett közzé. Johan
Túri képes följegvzéseiből kiderül, hogy a lappok szarvas-
mondája az égre íródott, mégpedig az alábbiak szerint:
A szarvast, a lappok Jávorszarvas-csillagzatát (egyes
változatokban nem Jávorszarvas, hanem Vadrén a neve)
a Cassiopeia, a Perseus és az Auriga (Szekeres) csillagképek
hármasa alkotja. A Cassiopeia jól ismert W-alakja az agancs-
lapátnak, a Perseus az állat két mellső lábának, az Auriga
pedig a hátsó részének, hátsó lábainak felel meg. E kérdés-
ben Túri és más szerzők adatai egybevágnak, bár Túri raj-
zán csak a Cassiopeia ismerhető föl. A szarvast aránytala-
nul kicsinek ábrázolja, bikaságának látható jeleit viszont
eltúlozza Ez utóbbit tekintve a lapp példa mindenképpen
rendhagyó.
A Jávorszarvas-csillagzat mellső lábai alatt — azok előtt,
ha a csillagok kelési sorrendjét is figyelembe vesszük —
van a Pleiades, közismert magyar nevén a Fiastyúk, melyet
a lappok a csillagszarvas leányborjaiként tartottak számon;
Borjúcsapatnak, Leánygyűlésnek nevezték.
A szarvasűző vadásztestvéreket a szerzők az Ikrek- (Ge-
mini) csillagképpel azonosítják Síelők vagy Hótalpasok
néven, akik mögött T. I. Itkonen szerint egy vadászeb is
halad. Ez utóbbi alighanem az Ikrek mögött fölkelő Kis-
215
kutya- (Canis Minor) csillagkép lehet. Nem ők az egyedüli
vadászok. Az égi szarvast űzi az Orion is, aki Túrinál Gál-
lá, Itkonennél Apó névre hallgat. A két szerző az „Orion
öve” néven ismert három csillagot Galla-fiak, illetve az
Apó fiai néven szintén a hajtők közé sorolja. Utoljára, de
nem utolsósorban tagja a vadásztársaságnak Favtna, más
néven Tiermesz, a medve alakban járó lapp viharisten.
A finn szerzők az Ökörhajcsár- (Bootes) csillagképpel
azonosítják. A csillagisten megfeszített és nyilakat lövöl-
döző íja a Jávorszarvas-csillagzatra „mutató” Nagymedve-
(Ursa Maior) csillagkép.
Bár ide illő lapp nevét a szerzők nem közük, az égi mon-
dában a Tejút mentén folyik a vadászat, s ez, látni fogjuk,
lényegesen a monda jelentése szempontjából is. Erről
most csak annyit, hogy a Jávorszarvas-csillagzat, az Orion
és az Ikrek egyaránt a Tejút csillagképei.
Bizonyos értelemben a Kismedve (Ursa Minor) is bele-
illik a képbe. Egy följegyzés szerint ui., amikor Favtna
(Tiermesz) nem vadászik, íját szögre, a Sarkcsillagra (Polá-
ris) akasztja, ez a Kismedve-csillagkép legfényesebb csilla-
ga. (A két Medve-csillagzat ilyetén együvé kapcsolása
általános; lásd a Kismedve — Nagymedve, Kisgöncöl—
Nagygöncöl neveket.) Alapos okunk van arra is, hogy a
Bika-csillagképet (Taurus) — ennek vállán kotlik a Fias-
tyúk — szintén a menekülő szarvasok csapatába soroljuk,
ám ennek bizonyítása már szétfeszítené írásunk kereteit.
A lapp csillagnevek mögött fölsejlő rege kozmogóniai —
a világegyetem kialakulásával kapcsolatos — értelmű.
A lappok hiedelme szerint a világ addig áll fenn, amíg
Tiermesz lenem teríti Miantas-Pirrét, az égi szarvast. Mian-
tas-Pirre hordja agancsán az égboltozat zárókövét, a Sark-
csillagot (agancslapátja, a Cassiopeia a Sarkcsillag szomszé-
ságában van), s ha Tiermesz nyilától találva összerogy,
elvesztvén támasztékát, az égbolt is a földre omlik. A mítosz
borúlátása ellenére, úgy tűnik, a lappok nem féltek a világ
végétől. Miantas-Pirre éppúgy utolérhetetlennek tűn'k.
216
miként a legtöbb monda szarvasa, hiszen aligha éri meg az
emberiség, hogy Tiermesz nyílvesszeje Miantas-Pirrébe
fúródjék, azaz, a Nagvmedve Muscida nevű csillaga az
Csillagtérkép: az északi égbolt a lapp rege csillagszereplöivcl
és a Hattyú csillagképpel
217
Auriga (Kocsis) csillagképbe vándoroljon. Elemi szin-
ten ez a csillagmonda lényege: a napi, évi körforgással
örökkön-örökké ismétlődő égi vadászat, a csillagképek közt
(remélhetőleg) soha nem csökkenő távolság a világ fönn-
maradásának szemmel látható bizonyítéka volt a lappok
szemében.
Ha a fentiek nyomán felébred a kíváncsiságunk, és csil-
lagnézőbe indulunk, tapasztalni fogjuk, hogy Miantas-Pir-
re vadászata nem mindig követhető éz égen. A felsorolt
csillagképek ugyanis együtt ősztől tavaszig láthatók csu-
pán. Az év másik felében az ég nappali térfelén tartózkod-
nak, fényüket a Nap homályosítja éppen el. Ez nem volt
mindig így.
A Földről nézve a Nap látszólagos mozgást végez az ég-
bolton. Amikor a Nap a Földpálya és az égi egyenlítő
metszéspontján halad át, napéjegyenlőség áll be, melyet
tavasz-, illetve őszpontnak nevezünk. A forogva keringő
Föld képzeletbeli forgástengelye viszont a Nap és Hold
zavaró hatásai miatt ferde (precesszió); kúppalástot ír le.
Ezért a tavaszpont a Nap mozgásával ellentétes irányban
évente kb. 50,2 ívmásodpercet „elmozdul”, mintegy
26 000 év alatt „körüljárja” az égboltot. A precesszió
következtében az égitestek koordinátái is állandóan vál-
toznak. 13 000évvel ezelőtt tehát a nyári égboltunkon ra-
gyogtak azok a csillagképek, amelyek ma a téli égbolton lát-
hatók, némiképp az egykoritól különböző alakban. Ugyanis
ha lassan is, de a csillagokat is elmozdulni látjuk egymáshoz
képest. „Mai” — legalább 4 — 5000 éve tartó — téli csillag-
kép-voltuk magyarázza, miért vált a szarvas a téli ünnep-
kör állatává, s természetesen azt is, miért folyik a lapp,
s tegyük hozzá, a legtöbb finnugor mondában a vadászat
sítalpon, hótalpon.
A lapp csillagregében persze a jelentősebb téli csillagok,
csillagképek jutnak szerephez. Ám ezek sem csupán fé-
nyességükről és feltűnő alakjukról nevezetesek. Legtöbb-
jüket egész mítoszkoszorú övezi, a korai csillagászok is
218
nagy fontosságot tulajdonítottak nekik, s mint alább lát-
ni fogjuk, szerephez jutottak más népek szarvasmondái-
ban is.
Az égre pillantva arról is meggyőződhetünk, hogy a
lapp regében semmi titokzatosság, misztikus homály
nincs; a lappok a valóságot igyekezték megörökíteni.
A Cassiopeia — Perseus — Auriga csillagképegyüttes kifeje-
zetten szarvasra hasonlít, mégpedig nem is akármilyen
tartású szarvasra. „A tápiószentmártoni elektron (ezüst-
keverékű erdélyi arany) szarvas maga alá húzott lábú moz-
dulata — írja Tás^ló Gyula — számtalanszor ismétlődik
ukrajnai és ázsiai leleteken, de a mozdulatot nem értjük.”
Tegyük hozzá, hasonlóan roggyant vagy éppenséggel futó
szarvasok ábrázolásai mindenünnen és minden korból
ismertek. Nos, az égi szarvasnak éppen ilyen a mozdulata,
még Túri is így rajzolta le a csillagképet! Ráadásul e sajátos
szarvasképmásokat rendszerint a csillagszarvaséval azonos
nézetben is ábrázolták. Egy olyan általánosan ismert és szé-
les körben elterjedt művészettörténeti jelenség esetében,
amilyen a mondott szarvasábrázolások mozdulata, — ha
beszélhetünk egyáltalán közös előképről —, lehet e párja
egy csillagképnek ?
Az Orion és az Ökörhajcsár — Nagymedve-kettős mind-
két karjukat égnek emelő, fegyveres alakok képét idézi, s
nem véletlen az sem, hogy az Ikrek-csillagkép mitológiai
ikerpárról kapta a nevét, s úgy tetszik, mintha tényleg
sítalpakon járnának. Folytathatnánk a sort: a Kismedve
valóban olyan, mint egy tegzestül szögre akasztott íj; a
Bika nemcsak öklelő bikára, hanem menekülő szarvasra is
emlékeztet; csak a Fiastyúk esetében kell megerőltetnünk
a képzeletünket, ha borjakat, leánycsapatot keresünk ben-
nük. Ennek ellenére, az aprócska, zárt csillagcsoport rend-
szerint minden népnél egy alomból, egy fészekből szárma-
zó — és tegyük hozzá, isteni származású — fiókákról, ál-
latkákról kapta a nevét. (A magyar Fiastyúk név mellett
csak példaképpen említeném az uráli Récefészek, a görög
219
Galambraj, a latin Hét ökör, a spanyol Hét kecske, a hindu
és a kínai Hét hal neveket.)
A lapp adatok mondái hitele szempontjából nem közöm-
bös az sem, hogy a csillagképek látványa az ég látszólagos
forgásirányával megegyezik: a vadászat a látszatnak meg-
felelően folyik, a résztvevők szerepköre pedig a csillag-
képek fölkelési sorrendjéhez igazodik. Az esti égbolton
elsőként a menekülők: a Bor júcsapat — Fiastyúk, a Jávor-
szarvas és a Bika tűnnek fel; őket az üldözők: az Orion,
az Ikrek, a Kiskutya és az Ökörhajcsár követi (a Nagymed-
ve sohasem bukik a látóhatár mögé).
Az égi látvány igazi meglepetése azonban az, hogy akár
a magyar eredetmonda csillagképmása is lehetne. Mindenek
előtt, a Jávorszarvas-csillagzat keresztezi a Tejutat, s éppen
ott, ahol az eget kettéosztó csillagfolyam gázlószerűen
elkeskenyedik. Ez, mármint a csodaszarvas átkelése a gáz-
lón, szoroson a magyar monda s a véle rokon változatok
egyik fő sajátossága. Továbbá, a magyar monda vadász-
testvéreihez hasonlóan, a szarvast a lappok egén is űzi egy
ikerpár (vagy kettői), s úgy tűnik, hogy a csillagos agan-
csú égi vad őket is eljövendő feleségeikhez vezeti. Hitem
szerint legalábbis a Leánygyűlés (Fiastyúk) hét csillagában
Belár menyeinek és Dula leányainak égi képmásait ismer-
hetjük föl.
Itt hadd álljak meg egy kis időre, hiszen a figyelmes olva-
só nyilván nem felejtette el, hogy a lapp mondában nem
két, hanem hét vadász szerepel; az Ikrek, valamint az
Ökörhajcsár és az Orion párosa mellett az Orion három fia
is részt vesz a vadászatban. Az is bizonyításra szorul, milyen
alapon azonosítom a Fiastyúk csillagcsibéit a hősök eljö-
vendő asszonyaival, s a többi csillagkép házatáján sem árt
alaposabban körülnézni.
Ami a lapp monda vadászainak fölös számát illeti, több-
féle magyarázat kínálkozik. Először is, bár a magyar rege
csak a két népalapítót említi név szerint, az asszonyrablás
leírásából kiderül, hogy többedmagukkal vettek részt
220
benne; míg Hunor és Magyar Dula leányain osztozott,
Belár fiainak feleségei kísérőiknek jutottak. Annak tudtá-
val, hogy a magyar változatban a szarvas már csupán anyai
szerepből jelenik meg, s ő maga nem válik űzőinek felesé-
gévé, azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a
lapp vadászok száma éppen annyi, mint a Fiastyúk csillaga-
ié; mindegyikőjükre jut egy szarvasleány, feltéve, hogy a
vadászat célja csakugyan a Leánygyűlés (Fiastyúk).
A mítosz azonban — láttuk — változik, s ebben az sem
gátolja meg, ha alapváza, mint esetün kben is, az emberi mér-
tékkel mérten változatlannak tűnő csillagos ég mintázatát
követi. Ezért, mivel az ősibb változatokban a szarvas lett
feleséggé, az ég vadászok nagy számából arra is következ-
tethetünk, hogy egy régebbi korban generációs mondát
fűztek az éghez, és vadászok két nemzedéke űzte a szarvas-
ünők ugyancsak két nemzedékét: Favtna (Okörhajcsár) és
Gállá (Orion) a Jávorszarvast, a Síelők (Ikrek) a Bor ícsapa-
tot (Fiastyúk); így mindkét nemzedékben két-két vadász
jut az üldözöttekre. Ami a Galla-fiakat (Orion öve) illeti,
őket sem sikkasztjuk el. Az apacsillagkép ágyékán szipor-
kázó csdlaggyermekeket tekinthetjük a még meg sem szü-
letett, eljövendő vadásznemzedéknek is, ak kkel épp e
vadászat eredményeképpen lesz a szarvasanya vemhes.
Ez nem költői képzelődés. Az Orion lecsüngő övének
több elnevezése: a finn Váinámöinen kaszája, az észt Kalev
kardja, a manysi (\ogul) Mesebeli ember kardhüvelye, a
magyar Aranypálca, Bírópálca, Jákobpálcája, Kampófa,
Szent Ilona (!) pálcája szemérmes utalások az atyai hímvesz-
szőre, mely férfimag formájában éppúgy magában foglalja
eljövendő fiait, ahogy a Fiastyúk fogalom egésze a kotlóst
és a csibéit.
Ha burkoltan is, a nemzedéki jelleg a mi csodaszarvas-
mondánkban is föllelhető, Hunor és Magyar anyja, maga
is szarvasünő lévén, egykor nyilván éppúgy maga után
csalta apjukat, Ménrótot, ahogy feleségszerző vezérállat-
ként később a fiait, amiből viszont az következne, hogy
221
Ménrót csillagképmásának is ott kell lennie az égen. S való-
ban, létezik egy olyan, igaz, sokat cáfolt nézet, miszerint
Ménrót és a bibliai Nimrud azonos mitológiai személy
lett volna. Az a Nimrud, aki „nagy vadász vala az Úr
előtt”, s akit a babiloni csillagászok az Orionnal azonosí-
tottak !
A csillagkép görög névadójának, Óriónnak hasonló volt
a híre. Eredetileg maga is vadászistenség, az „Állatok
ura” lehetett. Róla maradt fönn az a mítosz, mely szerint
Artemisz, az „elafiosz” (szarvas-) díszítőjelzővel föléke-
sített ősi istennő, ki egykor maga is az „Állatok úrnője”
volt, azért ölte (ölette) meg, mert kísérőit, a pleiászokat
üldözte szerelmével, Atlasz és Pleioné hét leányát, akiket
Zeusz haláluk után az égen helyezett el; ők alkotják a
Fiastyúk- (Pleiades) csillagképet.
De ez még nem minden. Se szeri, se száma azoknak a
képzeteknek, melyek az Orion-csillagképet az égi vadá-
szat körébe vonják. Csak példaszerűen ragadok ki néhá-
nyat ezek közül. A szibériai ketek és a török népek az
Oriont a kétértelmű Szarvasfő névvel illették, övének
három csillagát pedig Három szarvasnak hívták. Nyel-
vészeti szempontból a -fő mindkét értelme egyformán ősi
lehet, s összevetve az Apó és a Szarvasfő, illetve az Apó
fiai és a Három szarvas neveket, valóban tekinthetjük
a mondabeli család egyik fejének. E nevek ugyanakkor azt
is tanúsítják, hogy szarvas alakban nemcsak az üldözött,
hanem üldözői is megjelenhettek. Indokoltan, hiszen egy
ésszerűbb korban a szarvasünő-ősanya férje, fiai már aligha
lehettek medvék, rozsomákok vagy éppen ragadozó ma-
darak. Hihetőbbnek tűnt a csillagrege is, ha az eljövendő
férjek és fiák szarvasbika alakját öltötték magukra.
Egy obi-ugor mondaváltozatban az Orion-csillagkép a
menekülő szarvas maradéka, az egykor hatlábú csodaállat
két levágott fölösleges lába. E képzet csak úgy értelmes,
ha e monda szarvasát is a Cassiopeia, a Perseus és az
Auriga csillagképekből illesztgették össze az obi-ugorok;
222
az Orion ugyanis az Auriga alatt, kissé lemaradva tőle
látható az égen.
Annak okán, hogy a Nagymedve is jelentős szerepet
játszik a mondában, ide kívánkozik az a tény, hogy a
Nagymedve az Orion, s tegyük hozzá, a Fiastyúk között
a görögség is jelentőségteljes kapcsolatot sejtett. Homé-
rosz is így említi a Fiastyúkkal a Nagymedvét, „mint forog
egyhelyben, míg Oriont lesi egyre”, a híres Farnese-atla-
szon viszont a pleiászfogó hálóval fölszerelt Orion az,
aki a Nagymedvére bámul.
Egy hindu csillagregében fordul a kocka, ezúttal Orion
az, akire szarvas képében vadásznak. A mítosz szerint
a Pradzsapati szarvast (Oriont) az a nyílvessző (az Orion
öve) sebzi halálra, melyet a Nagykutya (Canis Maior) és a
Puppis csillagképek alkotta, felajzott íjú, ifjú vadász röpí-
tett az oldalába. A példa nem egyedülálló. Mint ismeretes,
a finnek Orionban Váinámöinent látták, ugyanakkor a
Kalevalában található egyik szarvasmondának is majdnem
ő az áldozata Vetélytársa, Joukahainen az életére tör, de
nyilával nem őt, hanem hátasát, kék szarvasát találja el,
melyen a hős lovagol (ide kívánkozik, hogy a kutatók
a Váinámöinen kaszája név elődjeként egy Nyíl csillag-
nevet sejtenek, ami a Pradzsapati szarvas oldalából kiálló
nyílvesszővel lehet azonos).
Most persze felvetődik a kérdés, van-e értelme egyál-
talán belebonyolódnunk egy csillagrege elemzésébe, ha az
egykori ember pillanatnyi szeszélye szerint cserélgethette
a rege égi szereplőit? Vagy nem erről, hanem csupán
egy téves mítoszkölcsönzésról, egy hanyatló kultúra agg-
kori emlékezetkihagyásáról lenne szó? Egyikről sem!
Orion szerepcseréjének, — mint a csillagmítoszokban föl-
lelhető, vélt „zagyvaságoknak” általában — oka a követ-
kező:
A precesszió miatt a csillagképek kelési rendje a földi
évszakok rendjéhez képest folytonos késésben van. Ez a
fölismerés már a történelem hajnalán arra kényszerítette
223
az embert, hogy a csillagképekhez kötött mítoszait bizo-
nyos idő elteltével újra fogalmazza, a csillagképeknek új
értelmet adjon. Ilyen eset következik be, ha egy jellegzetes
téli csillagkép idővel (néhány ezer év elteltével) a tavasz
hírnökévé válik. Vannak kitüntetett csillagképek, mint
azok például, melyek a Nap látszólagos pályáját, az eklipti-
kát fogják gyűrűbe — ezek az ún. állatövi csillagképek —,
és ilyenek azok a csillagképek is, melyeken az égi egyen-
lítő időről időre áthalad (az égi egyenlítő a Föld egyenlítő-
jének égi vetülete, s a Földtengely — ferdesége okozta —
mozgása miatt tulajdonképpen az egyenlítői körív az,
mely a csillagokhoz képest változtatja a helyét).
Példánkhoz visszatérve, az Orion különleges mitológiai
jelentőségét az adta, hogy harmas égi keresztútra állította
a természet szeszélye. Nemcsak a Tejút halad rajta látszó-
lag keresztül, hanem az ekliptika is. A Tejútra merőlege-
sen, az Orion fejebúbjánál keríti körbe az eget, s az egyen-
lítő is keresztezheti; korunkban épp az Orion övén halad
keresztül. Ez magyarázza, hogyan lehetett ugyanaz az
Orion-csillagkép az egyiptomiak szemében az alvilág
ura, a halottak királya, Ozirisz (akkoriban ui. az Orion
az egyenlítő alá süllyedt, s a jelentősebb naptári időponto-
kon a napfény is elkerülte), időszámításunk kezdetén pe-
dig hirtelen fordulattal Naphérosz a föltámadás istene
(nemcsak azért, mert ekkor már az egyenlítő fölé emel-
kedvén, kilépett az „alsó világból”, hanem azért is, mert
ettől kezdve — napjainkig! — a nyári napfordulókor
Orion „feje” helyén a Nap orcája ragyog). A hindu, illetve
a finn és a lapp mondaváltozatok közti ellentmondás így
oldható föl.
Orion addig töltötte be a halálraítélt szarvas szerepét,
amíg az említett naptári időszakban a Nap(isten) a nyo-
mában járt, s akkor vált diadalmas szarvasvadásszá, ami-
kor a Napistennel azonosult. Az ősibb hindu (finn) monda
az időszámításunk előtti idők csillagászati viszonyait tük-
rözi.
224
A mondottak alapján bizton állíthatjuk, hogy Orionnak
helye van a mi csodaszarvas-mondánkban is. A csillag-
képre méltán illik a Gállá, Váinámöinen, Nimrud mellé
a magyar Ménrót név is. Voltaképpen érthetetlen, hogy a
tudomány e megfelelést miért vetette el mindezidáig,
mégha jogosan is ingerelte az a tény, hogy e nézet hívei
— nyelvészetileg megalapozatlanul — a Nimrud és Mén-
rót nevek hasonlóságát tekintették fő érvnek. Hiszen mát
az is egy ilyen hagyomány létezése mellett szól, hogy a
Képes Krónika szerzője elutasítja, mondván: Hunor és
Magyar apja nem Nimrud volt. Egyébként érvelése sem
bizonyít semmit. Miután a bibliai Nimrud helyett az
ugyancsak bibliai Magógot teszi meg az Eneh-fiak apjá-
nak, e kérdésben — a pogány magyarok eredetmondájá-
nak kérdésében! — nem a magyar szájhagyományt, hanem
Szent Jeromost és a többi szentírás-magyarázó tekintélyt
tartja illetékesnek. Félreértés ne essék, nem többről van
szó, mint arról, hogy a Ménrót — Orion azonosság emléke
megérhette azt a napot, amikor a hagyomány őrei már
Nimrud — Orion azonosságról is hallhattak. A többit meg-
tette a nevek hasonlósága.
Ami mármost a szomszédos Fiastyúkot illeti (csupán a
Bika választja el őket egymástól), adatok egész garmadája
tanúsítja, hogy e parányi csillagraj volt valóban a mitikus
égi vadászat úticélja.
Mint már utaltunk rá, a csillagzat uráli elnevezéseinek
egyik csoportját a Fiastyúkkal és a görög Pleiadesszel
(Galambok) rokon nevek alkotják Ilyen pl. a Vadkacsa-
fészekalja, Récefészek, Ég kacsa, Verébcsapat elnevezés.
A másik csoportja viszont arról árulkodik, hogy az uráli
népek e madárrajban, fészekalja fiókában nőket láttak.
Ezek az elnevezések, mint a mitológiai vonatkozású nevek
általában, többféleképpen fordíthatók: Mesebeli nőkkel
teli háznak, Boszorkányokkal teli háznak, Húgaimmal
teli háznak, sőt Elhalt nősténymedvékkel (medveasszony
szellemekkel) teli háznak is. Nőcsoportot láttak e csilla-
225
gokban az északi germánok, részben áz oroszok, valamint
— említettük már — a régi görögök is.
Mármost az uráli népek hitvilágában Numi Tórem ég-
isten fiai és leányai, a hét planétaisten, köztük elsősorban
a Napisten és a Venus bolygó úrnője gyakran felöltik
víziszárnyasok (lúd, réce, hattyú, daru) toílruháját — ez a
képzet meséinkben mindmáig kísért —, s a hozzájuk inté-
zett fohászokból kiderül, hogy az isteni récefiókák hét-
oldalú égi házának a Fiastyúkot képzelték (ez volt a ka-
csalábon forgó palota). A szarvasvadász ikertestvérek
szintén ebből az istencsaládból kerültek ki, amint a Tejút
idevágó manysi (vogul) és hanti (osztják) nevei mutat-
ják: Mesebeli ember hótalpas útja, Lúdfi mente út, Mese-
beli ember jávor nyomta útja, Rénüldöző Tóremfi útja,
stb. Kiegészítésül tudnunk kell, hogy a legtöbb ősi kép-
zet szerint az istenek maguk között házasodtak, fivér a
nővérrel, fiú az anyával, aminek nyoma nemcsak a klasz-
szikus értelemben vett mítoszokban lelhető föl, hanem
a népmesékben is.
Ebben a szellemben a csodaszarvas-monda szereplői az
uráli népek főbb isteneivel azonosíthatók. A két atyai
testvérvadász a felső és alsó ég teremtő ikeristeneivel,
Numi Tóremmel és Xul Aterrel (nem lepne meg, ha az
előbbi Nimrud — Ménróttal lenne azonos); a menekülő
szarvas kettejük közös nővérével-feleségével, MaAnkw
Földistennővel; a többiek, üldözők és üldözöttek, egy-
mással párba álló gyermekeikkel, kik közül a két vadász-
testvér a jelek szerint a Nappal és a Holddal azonosítható.
A mondottak alapján elvárhatnánk, hogy a magyar eredet-
mondában Ménrót mellett fejedelemtársa is szerepeljen,
s erre eleink azon szokása, hogy a honfoglalás előtt két
fejedelem alatt éltek, alapot is ad. Hogy Ménrót fivérének
alakja, ha volt egyáltalán, végül is kiesett az utókor emlé-
kezetéből, annak talán az uralmat kisajátító Árpádok le-
hettek az okai; nyilván mindent megtettek, hogy a régi
szokások emlékét kitöröljék alattvalóik emlékezetéből.
226
Ám nemcsak az északi regékből következik, hogy a
Fiastyúk az istenek családi, egyben szerelmi fészke volt.
Említettem már, hogy Orion görög hérosz is szerelmével
üldözte a leányokat (azaz, mint vadászisten, hálójával
akarta kézrekeríteni a galambrajt). Egy másik görög
mítosz szerint Zeusz (Jupiter) foga is megfájdult egyikük-
re, akit Artemisz (Diana, azaz a Elold), hogy a főisten
zaklatásától megmenekítse, szarvassá változtatott. Hiába,
mert Zeusz utolérte és teherbe is ejtette. E csillagleány-
körből házasodott Sziszifusz is, aki eredetileg Napisten
volt. A híres történet, mely szerint Héphaisztosz (Vul-
canus) egy hálóban kapta rajta feleségét, Aphroditét
(Venust) Arésszal (Marssal) szintén itt esett, lévén a régiek
hite szerint a Venus a Bika, a Mars a szomszédos Kos
csillagkép ura, míg a Háló ez esetben nem más, mint a két
szomszédvárat összekötő Fiastyúk egy harmadik név-
változata (Háló-, illetve Szita-csillagzat típusú nevei is-
mertek mind rokonainknál, mind a magyarban).
A felsorolt példákból kiderül, hogy a legtöbb planéta-
isten megjárta a csillaghölgyek ágyasházát. Jó oka van
ennek. Először is mind a planétáknak, mind a Fiastyúk
csillagainak hét a száma (s hét a Nagygöncölé is!), ami
magában véve is magyarázza, miért válhattak a csilla-
gocskák az akkor ismert planéták képviselőivé és fordít-
va. Még fontosabb azonban, hogy a Fiastyúk pontosan
az ekliptika vonalában fekszik, így rajta a Nap minden év-
ben áthalad, de a többi planéta is megfordul a „házában”
időről időre. Ráadásul egy időben világkorszak jelző ha-
tárcsillagzat volt. Eltűnése, vagyis az az időpont, amelytől
kezdve a Nappal együtt kelt föl, jelezte a tavasz bekö-
szöntét. Ez az időszak épp az ókori civilizációk virágzá-
sára esett. A tavasz azonban nemcsak a mezőgazdasági
munkák és a hajózás kezdetét jelezte, hanem a természet
termékeny periódusának kezdetét is, mely az állatok ná-
szának is ideje. Igaz, a szarvasok ez alól kivételek, hisz*
a szarvasbőgés közismerten őszre esik, viszont ez idő tájt
227
hozzák világra kicsinyeiket! A mitikus gondolkodásmód
analógiákra épül, nem csoda hát, hogy a mitoszteremtö
ember állatbőrbe bújt isteneinek üzekedését ez időben
a Fiastyúk csillagainak eltűnéséhez kapcsolta.
A csillagraj az eddig alig említett szarvasvadásszal,
pontosabban annak íjával is sok helyütt együtt szerepel.
Egy olyan példát hoznék fel ízelítőül, melyben az üldözés
mozzanata is jelen van. „A vízözönt” — szól a zsidó le-
genda, melyet Sir James Fráter, Az aranyág szerzője idéz
egy másik művében — „az ég és a föld vizeinek szerelmes
egyesülése okozta. Az égi lyukak, melyeken át a felső
vizek megszöktek, akkor keletkeztek, amikor Isten eltá-
volította a Fiastyúk csillagait; s hogy később megállíthas-
sa a zuhogó esőt, a két lyukat a Medve-csillagzatból köl-
csönvett csillagokkal dugaszolta el. Ezért fut a Medve
a "Fiastyúk után mind a mai napig; a gyermekeit akarja
visszakapni, de ez a vágya csak az ítélet napján fog telje-
sülni.” Itt is, mint a lapp mondában, a menekülők beérése
egyúttal a világ végét jelenti.
Sajnálatos módon, a monda tulajdonképpeni főszerep-
lőjének, az ünőnek csillagképmására vonatkozó adatok
meglehetősen ellentmondásosak. Nincs tudomásunk ar-
ról, hogy a Cassiopeia — Perseus — Auriga együttesét a
lappokon kívül más nép is Jávorszarvas-csillagzatnak
nevezte volna. Mégis lépten-nyomon ennek közvetett
bizonyítékaiba botlunk. A megoldás a szarvas keresztezte
úton, a Tejúton hever.
Az ég csillaghímes körútja köré tapadó képzetek soka-
sága között van egy, mely fontosságát tekintve messze
meghaladja a többit, s a tárgyunkkal kapcsolatos kérdé-
sekre is kielégítő választ ad. A tudomány által régóta
kutatott, földszerte ismert világfa képzetről van szó. A hie-
delmek, mítoszok és mesék világfáját a világ tengelyének
(a Föld forgástengelyének) a jelképeként szokás azonosí-
tani — véleményem szerint tévesen (mint azt már másutt
több ízben kifejtettem). A világfa igazi égi előképe nem
228
más, mint a Tejút. Erre nézve írásos bizonyítékaink is
vannak. Több forrásból tudjuk, hogy a finnségi népek
a Tejutat egykor a világ fájának képzelték.
A régi egyiptomiak is imádták a Háthor —Nut—Izisz
égi istennőháromságot, mégpedig tejet adó fa képében,
Nut istennő ábrázolásai pedig kifejezetten a Tejútra utal-
nak. A görögök Héra kifröccsent tejének nevezték a Tej-
utat, de ugyanakkor az istennő aranyalmafája is azt jel-
képezte. Korábban viszont Héra anyját, anyai énjét, Rheia
istennőt látták benne; a világ körül örök körtáncát lejtő
istennő kifordított tenyereit a két Göncöllel azonosítot-
ták. A Tejúton jár az urál-altáji népek Napistene, ki a
világfán közlekedő mesehős alakjában él tovább. A szibé-
riai jakutok legfőbb istennője végső fokon maga a világfa,
és az a mi meséink Tündér Ilonája is. A fa teje az ő teje,
az élet és a halál vize.
Mindez azonban az éremnek csak az egyik oldala. Mint
arról már korábban szó esett, a nagy istennőt állat alakban,
így szarvas képében is imádták, ugyanakkor se szeri, se
száma azoknak az ábrázolásoknak, melyeken a Magna
Mater (Hatalmas Anya) két alakja, a fa és a szarvas együtt
szerepel. Ennek magyarázatát, csakúgy, mint a Tejút—
világfa —anyaistennő—szarvas analógiasorét a valóságban
a Tejút és a Tejúton látható Jávorszarvas-csillagzat együt-
tesében, látványi azonosságukban lelhetjük meg.
Hadd adjak erre is egy-két példát. A skandinávok világ-
fáját Yggdrasilnak nevezték. E név jelentése: Ygg, azaz
Odin lova (Odin az északi germánok égistene volt), s hadd
emlékeztessek arra, hogy a ló a maga idejében a szarvast
váltotta föl a vallásos kultuszokban. Neves mesekutatónk,
Ber%e Nagy János az égigérő fáról szóló mesék párhuzamai
közt említ egy kaukázusi mesét, melyben a hős nem a fán,
hanem egy óriás szarvas agancsának ága-bogán kúszik föl
az égbe. A Kalevala (egyik) csodaszarvasát növényi ré-
szekből varázsolják össze az ördögök. E kép illik az
„égerfalovat, égerfalegényt daloló” Lemminkeinenhez.
229
Ö űzi hótalpon az ördögszarvast, s beérvén, a világtölgy-
höz köti ki. A rügyező, levelet hajtó vagy éppenséggel
virágba boruló agancsú csodaszarvas ábrázolásai nagy
számban kerültek elő a steppén — s most ne a steppei
művészet ismert sajátosságára, az alakos ábrázolások el-
növényiesedésére gondoljunk.
Ugyanez a gondolat megjelenik keresztény köntösben
is. Szent Hubertus legendás szarvasa agancsa közt keresz-
tet visel, Krisztus keresztje viszont bizonyos értelemben
maga is a világ fája, hiszen a kereszt eredetileg égtáj-jel,
az égbolt, mondhatnók, az égbolttal forgó Tejút jelképe
volt. Szép példája e képzet szívósságának az a középkori
legenda, mely szerint Krisztus keresztjét az Ádám sírján
nőtt fából ácsolták, ez viszont kétségbevonhatatlanul a
paradicsomi Tudás fájával, a bibliai világfával azonos.
(Eredeti jelentését vesztve, tréfás célzattal él tovább e kép
Münchhausen báró egyik nagyotmondásában. A porosz
háryjános meggymaggal lő homlokon egy szarvast, s az
állat fejéből egy egész fácska nő ki.)
A napos tetejű, napos tövű világfa-ábrázolásokhoz kap-
csolódva ebbe a sorba kívánkozik a Naphordozó szarvas
képmásainak csoportja is. Az ősi kultúrákban a naptári
fordulópontok: a téli és a nyári napforduló, a tavaszi és
őszi napéjegyenlőség napja szent volt. A meghaló és föl-
támadó Napisten egyesztendős életének sorsfordulóiként
tartották őket számon. Történetesen úgy esett, hogy az
elmúlt kétezer évben a téli és a nyári napfordulókor a Nap
éppen ott tartózkodott, ahol a Tejút metszi a pályáját:
a Nyilas-csillagképben, illetve az Ikrek- és a Bika-csillag-
kép határán. Ezért ezeknek az égi „keresztutaknak” a
hiedelmi jelentősége ebben az időben igencsak megnöve-
kedett. Ez húzódik meg a napos tövű — ez a téli napfor-
duló helye —, és a napos csúcsú — nyári napforduló
helyére utaló — világfa-képmások mögött.
A téli napforduló helyén, ott, ahol a régiek hite szerint
a Nap évről évre újjászületik, a Tejút két ágra hasad.
230
Ez a Napszülő hasadék az anyaistennő szeméremtesteként,
mandula formájú dicsfényként vagy a világfa odvaként
tér vissza a képzetekben. Ám, ha a Tejút-világfát, mint
a kaukázusi mesében, a szarvasanya agancsa jelképezi,
érthetően kerül a Napgyermek az agancspár (a két Tejút-
ág) közé az ábrázolásokon. A szarvasünnepek a téli ün-
nepkör részéi voltak.
Más a helyzet persze, ha a Napot a Csodafiúszarvas tűzi
agancsára. A Naphordó (fiahordó) szarvas képzetének
kései emléke agancsból készült lőportartóinkban fedez-
hető fel. Ez a készség az urak és a nép körében a lőpor
feltalálása óta szolgált e célra, ám ennél jóval ősibb múltra
tekint vissza, csak korábban mást tartottak benne. Az úrias
és a népi lőportartók közül az utóbbiak képviselik az
emlékanyag ősibb rétegét. Anyagukban, alakjukban, kar-
colt, vésett geometrikus díszítésükben a mitikus világkép
egy eleme maradt fönn. A hasán napkorongdíszt viselő,
leggyakrabban kétágú lőportartók emberi alakra, „idol-
ra” emlékeztetnek. Ezt készítőik tudták. A nemi szerv jel-
zésével e hasonlóságot néha ki is hangsúlyozták. így e
tárgyban ugyanaz a gondolat háromszor is érvényre jut.
Először: agancstárgyról lévén szó, a napkorongdíszt kép-
letesen szarvas hordozza. Másodszor: a tárgy terhes nő-
alakot formáz, végül harmadszor: ágai a Napot szülő
Tejút-ágakat is jelképezhetik. Ezek után nem csoda, ha az
agancskészségen a világfa és a szarvas képmása is fölbuk-
kan. Az előbbi ékíti az egyik legkorábbi darabot, mely
hazánk földjéből, egy sopronkőhidai avar sírból került
elő; az utóbbi főleg az urak vadászkészségének volt ked-
velt dísze. Végletesen stilizált formában a népi lőportartó-
kon is megtalálható.
A Tejút északi félkörívének legszebb csillagképe aHaty-
tyú, mely a lapp Jávorszarvas-csillagzat fölött repül. Föl-
tehetőleg e két Tejút-csillagkép együttese áll azok mögött
a szarvasmondára emlékeztető mesék mögött, melyekben
a hőst szarvas vezeti a világfán lakó, annak tövén feredő
231
hattyúnőkhöz, vagy azok változtatják üldözőjüket vak
aranyszarvassá. Valószínűleg összefügg a Hattyú-csillag-
kép nevének eredetével, hogy a szibériai képzetekben a
Napisten és földi képviselője, a sámán, továbbá az elhuny-
tak és a majdan születendők lelkei vízimadár képében köz-
lekednek a Tejúton (Madárúton, Madarak útján, Lúd
herceg útján stb.), a vándormadarakkal együtt. Ez a kép-
zet a madaras, szarvasos világfa-ábrázolásokon visszatér,
sőt rítus része is lehet. A mandzsuriai rénszarvas-tunguzok
hattyúképmással ékesítették a világfát jelképező oszlopuk
tetejét, melynek tövében rénszarvast áldoztak.
Mindezek alapján megkockáztatom a föltevést, hogy a
klasszikus görög mitológiában a soknevű istennő Arte-
miszként azonosult az égi Jávorszarvas-csillagzattal. Nem-
csak ő volt Hellász földjén az agancsos istennő, a csoda-
szarvas-mondák görög változatainak túlnyomó többsége
is — így, vagy úgy — hozzá fűződik (ő a hősnője a kerü-
niai szarvas mondájának is, mely Héraklész 12 munkája
egyikével kapcsolatos. A rege érdekessége, hogy egy moz-
zanata rokonságot mutat azokkal az uráli mondákkal,
melyekben a mitikus vadász oly módon teszi elérhetővé
a csodaszarvast, hogy hat lába közül a két hátsót lemetszi.
Héraklész is hasonlóképpen éri utol Artemisz szent álla-
tát; kilőtt nyilával a futó vad lábát összetűzi, amitől az
fölbukik). A kétségeket azok a már említett adatok oszlat-
ják el, melyek szerint Artemisz kísérői a — lapp Jávor-
szarvas-csillagzatot is kísérő — pleiászok voltak, ellenlábasa
pedig az ugyancsak a Jávorszarvasra és kísérőire fenekedő
Orion.
Úgy vélem, Aktaión görög héroszban, akit Artemisz,
szarvassá változtatott, és a saját kutyái tépték szét, szintén
valamelyik ünőkergető csillagképet tisztelhetjük. Talán
magát Oriont, akit a Kis- és a Nagykutya-csillagkép követ.
Szarvassá változtatott énje pedig az előtte futó Bika lehet-
ne. Aktaión mítoszának kelta mása sokkal általánosabb
érvényű; egyértelműen a Nap éves pályafutásának két
232
állomását énekli meg. Finn és fia, Oisin történetében a
szarvassá változtatott Naphéroszt a halál kutyái űzik az
alvilágba; fiát, újjászületett énjét viszont szarvasanya neveli
föl. A képzetkor így teljes. Hiszen ha a Csodafiúszarvas
(a szarvasünő Napistenfia mi más lehetne?) a Tejút-ágak
közt született, halálának itt, az ég átellenes pontján,
az Ikrek- és a Bika-csillagkép határán kell megesnie.
A Nap körkörös futása, általában a természet körforgása
áll amögött az archaikus gondolati konstrukció mögött,
mely a halált az újjászületés zálogaként fogta föl. Ebben
az összefüggésben az isten halála nemzés értelmű: halálával
visszatérvén a földanyába fogamzik az új év új istene.
A halál és föltámadás, azaz a fogamzás és újjászületés
közti állapot is kétértelmű: halotti, egyben magzati álla-
potot jelent.
Visszatérve tárgyunkhoz, ha a Bika mint a születés
helyével átellenes csillagkép a meghaló Napistent jelké-
pezte egykoron, akkor a szomszédos szarvasűző és esküvő
előtt álló vadásztestvérek, az Ikrek hordozzák ugyanennek
a gondolatkörnek másik aspektusát; egyikük a nemző
Napisten jelképe lehet.
Való igaz, az Ikrek is a Tejút fiai voltak. Ok is a Tejút-
hasadékból jöttek a világra, abban a tojásban, melyet a
hattyú Zeusz (a Hattyú-csillagkép) által megtermékenyí-
tett Léda, maga a Tejútistennő tojt. Az Ikreknek nevet
adó görög Kasztór és Polüdeukész éppúgy a Napot és a
Holdat jelképezik, mint a feltört világtojásból kirepülő
ikerfiak más mítoszokban, mint a frátriaősök az őstársa-;
dalmakban, mint a kettős fejedelemségben élő magyarok
vezérei, a kündü és a gyula, mint Hunor és Magyar.
De mit keres a Napév mítoszában, az önmagát újra-
nemző Napisten mellett a Hold ? Szemre azonos méretűek,
amiért feltehetően ikreknek tették meg őket a régiek, csu-
pán jelentéktelen külső ok. Lényegesebb, hogy a Hold
mint világító test éjszaka helyettesíti a Napot. De a leg-
fontosabb mégiscsak az, hogy igen hamar fölismerhették
233
a Hold időszámításbeli jelentőségét. Ez kötötte össze a
régiek szemében a két égitestet, hiszen az időszámítás
mindenhol a Napév és a Holdhónap egyeztetésén alapult.
Az egyeztetési szándék hiedelmi tükröződése, hogy a Hold-
fivérnek mind a születése, mind a halála napját a Napiste-
nével együtt ülték meg. Ezt jelzi, hogy az ún. holdcsomó-
pontoknak, a nap- és holdfogyatkozásoknak a kitüntetett
helyéül szintén a Tejút és az ekliptika találkozási pont-
jait tették meg. (Holdcsomópont a Nap- és a Holdpálya
egyébként vándorló, látszólagos metszéspontja. Nap- vagy
holdfogyatkozás akkor jön létre, ha a két égitest a földről
nézve egy vonalban, azaz e metszéspontban tartózkodik.)
Ezért oly nagy a Napos, Holdas világfa-ábrázolások szá-
ma, s ezért követi a tiszta változatokban szarvasanyját két
vadásztestvér, és nem egy (a fivér, társ rontáselhárító sze-
repe a nász során szervesen illeszkedik a hiedelmek kö-
rébe).
Az Orion, a Bika, a lapockáján ülő égi Kotlós, a lapp
Jávorszarvas-csillagzat és az Ikrek a Tejút csillagképei,
vagy azzal szomszédosak. Nem esett még szó a másik
„nagy vadászról”, a csillagos íjú Ökörhajcsárról, aki
messze a vadászat nyomvonalától, a Tejúttól, a többiektől
lemaradva űzi a szarvast. A szarvasmondákat illetően
nem sokat árul el magáról, habár meglepő, hogy a görögök
Ökörhajcsárnak (Bootes) nevezték; e név akár a Szarvas-
űző szinonimája lehetne — legalábbis hiedelmi szinten.
Az is sokatmondó, hogy az Ökörhajcsár alfája — az
északi égbolt harmadik legfényesebb csillaga — az Arctu-
rus nevet viseli. E név a két Medve-csillagkép görög —
latin nevével (Arctos) egy tőről ered, világosan jelezvén
a három csillagkép közti kapcsolatot.
Ha az Ökörhajcsár nem is örvendezett soha túlzott hír-
névnek, a Medve-csillagzatok, különösen a Nagymedve
annál inkább; népszerűsége mindmáig a legnagyobb, az
Orionét és a Fiastyúkét is meghaladja. Különösképp a hét
fényes csillagból álló, nálunk Göncölszekér néven ismert
234
csoportozat nevezetes. Könnyen fölismerhető, jellegzetes
formáján kívül mindenekelőtt annak köszönheti hírnevét,
hogy sark körüli csillagzat lévén, az északi féltekén egész
évben s egész éjszaka látható; sohasem nyugszik le.
A Nagymedve előkelő helyét társai közt mi sem példázza
jobban, mint az, hogy a szarvasmondákban is háttérbe
szorította „gazdáját”, az Ökörhajcsárt, némelykor átvéve
a szerepét is.
Erre példa, hogy a már idézett ősmondában a vadászok
egyike rozsomák, egy medveszerű s korábban tudomá-
nyosan is a medvék családjába sorolt, falánk ragadozó.
Erre példa az is, hogy számos uráli medveénekben esik
szó medve űzte égi rénszarvasról és hét kicsinyéről. Fi-
gyelembe véve azt is, hogy a szarvasmonda a frátriális
exogámia (olyan társadalom, melyben egy törzsi csoporton
belül nem, csupán különböző csoportok tagjai házasod-
hattak) mitikus képe is egyúttal, — azt az adatot például
mely szerint az észak-amerikai szeneka indiánok egykor
egymással házasodó medve- és szarvasfrátriákba tömörül-
tek, — szintén ide illőnek tekinthetjük. Kérdés persze,
hogy a mitikus medve- illetve medveszerű vadászhéro-
szokban valóban a Medve-csillagzato(ka)t kell-e látnunk ?
A Kalevalának egyik kedves alakja Ötsó, a medvehé-
rosz. A szövegek alapos elemzése révén kideríthető, hogy
Otsó a Kis- és a Nagymedvével egyaránt azonos. A vi-
lágfán születik, bölcsője a Sarkcsillagra akasztva ring (ez
a Kismedve); majd felnőve elhagyja szülőhelyét (Nagy-
medvévé válik), s úgy vadászik a csodaszarvasra. Amikor
aztán őt is eléri a sorsa — Váinámöinen kezétől, — anyja
szedegeti össze „földi” maradványait. Újjáéleszti, s új
bölcsőbe rakva ismét a Sarkcsillagra akasztja, hogy az
örök körforgás rendje szerint minden kezdődjék elölről.
Végeredményben ugyanilyen összefüggés van a lappok
által íjnak tekintett két csillagkép között: míg az egyik
íj (a Nagymedve) Tiermesz kezében a szarvasra vadászik,
a másik (a Kismedve) a világfába vert szögön függ.
235
Ipolyi Arnold, a múlt században élt tudós püspök, akt
Otsót elsőként azonosította az égi Medvékkel, a két csil-
lagzat finnségi nevének (Otava) és az Otsó névnek a
hasonlóságából indult ki. Figyelemre méltó, hogy otava
többek között annyit tesz: hegyes, csúcsosodó, nyárs,
lándzsa, tüske. Az elnevezés a megfeszített égi íjon fekvő
nyíl hegyére, a Nagymedve csúcsban végződő fejére:
a Muscida csillagra vonatkozhat.
Egészen másfelől közelítve meg a kérdést, vegyünk
szemügyre egy szibériai szelkup sámándobot. A dob ovális
keretét 12 dudor ékíti. Rajzos felszínét egy világfa képe
osztja jobb és bal térfélre. Felőlünk nézve a bal térfélen
a Nap, a jobb térfélen a Hold képe van. A Napjel alatt
egy szán, benne emberalak látható; egyik kezében hajtó-
rúd, a másikban pányva, mely a dob közepén keresztezve
a világfát, átnyúlik a túloldalra, s ott a Hold alatti csökött
szarvú rénszarvas, tehát tehén nyakára hurkolódik. A rén
tartása „előírásosan” roggyant. A világfa tövén mindkét
oldalon három-három parányi alak fedezhető fel.
Amit általánosságban tudunk a szibériai népek sámán-
dobjairól, az amellett szól, hogy az égi szarvasmonda ábrá-
zolásával állunk szemben. Összességükben a sámándobok
világképábráknak, csillagtérképeknek is nevezhetők, bár
ez a sámánhitű ember számára egészen mást, jóval többet
jelentett, mint a mi számunkra. A sámán, amikor révület-
ben az eget járta, a dobján utazott, s a dob segítségével is
tájékozódott a csillagok közt jártában-keltében.
A példának kiválasztott szelkup dobról tudnunk kell
azt is, hogy — úgymond — a „felső világra szól”, azaz az
északi égboltot ábrázolja; továbbá, a dobfelszínt ketté-
osztó világfa a Tejutat jelképezi az írott adatok tanúsága
szerint is; végül a dob bőrén látható szánkó sem közön-
séges alkalmatosság. A szovjet kutatók szerint ilyen szán
halandót nem illetett meg, csak sámánszellemőst, magya-
rán szólva, istenséget hordozhatott.
A tárgyra térve, kiindulhatunk abból, hogy a szarvas
236
szánba fogása és hajtása az állattenyésztésre áttért vadász-
népeket előbb-utóbb a szarvasűzés-monda korszerűsíté-
sére késztette, s ezért ábrázolták azt vadászat helyett fogat-
hajtás formájában (a mitikus mondanivaló lényegét a vál-
tozás kevéssé érinti; ha a világvége mítosz Tiermesze
szánba fogná a Miantas-Pirre szarvast, éppúgy nem érné
utói, mint előbb, amikor űzte, hisz’ hajtó és igavonó közt
nem csökken a távolság).
Szibériai sámán dob a múlt századból
Kiindulhatnánk abból is, hogy a dob rajza a szelkupok
frátriarendszerét és eredetmondáját örökíti meg: a napos
térfél hajtója az ősapát, a holdas térfél szarvasa az ősanyát,
237
a két hármas csoportozat pedig leszármazottaikat, a szel-
kup frátriákat.
De kiindulhatunk 1 un és [ikonén adataiból is. Ha a dob
12 dudorú peremét az állatövre, a Nappálya (ekliptika)
12 csillagképből álló gyűrűjére vetítjük — a szelkup dobo-
kon a kerek szegély jelképezi az állatöv és az egyenlítő
sávját —, ügyelve arra, hogy a dob roggyant tartású
szarvasa fedje a hasonló lapp Jávorszarvas-csillagzatot,
akkor —figyelembe véve természetesen a végletekig egy-
szerűsített rajzot — a többi ábra is a helyére kerül. Az
egyenes törzsű világfa nem fogja ugyan fedni a girbe-
gurba Tejutat, de csúcsa és töve szelkup előírás szerint
a Tejút és a Nappalva metszéspontjaira fog mutatni.
A pányva és a világfa metszéspontja, a dob mértani közepe
az északi égbolt középpontjával, a Sarkcsillaggal fog egy-
beesni; a hajtó és a szán a Nagymedve, a három-három
alak a rajzolat alsó ívén pedig a lapp csillagmonda többi
szereplőjének égi helyére, az ekliptika ívére fog kerülni.
Hogy ez nem véletlen, kiderül abból, ha a szán és a
Nagymedve egybeesését részleteiben ellenőrizzük. A Nagy-
medve tíz legfénvesebb csillaga valóban szanformát raj-
zol az égre. A Göncöl rúdja a hajtórúdnak, a szekérkas
négyszöge a rajzon bevonalkázott szánkasnak, a rúddal
átellenes oldalon egymáshoz képest hegyesszögben álló
három csillag pedig a szán orrának felel meg. A szán
csúcsa a már emlegetett Muscida csillag. A csillagkép
finnségi nevének, az Otava névnek a jelentése sem csupán
az égi íjra illik, „hegyes” és „csúcsosodó” maga a szán-
forma is. Az Otava és a szánforma értelmi kapcsolatát
meghatározza, hogy minden hegyes tárgy abba az irányba
halad, amerre a hegye mutat; a „göncölszán” is az ég lát-
szólagos forgásával egyezően kering a Sarkcsillag körül.
De ez még nem minden.
A Nagymedve tízegynéhány, szabad szemmel is jól
látható csillagból áll, de csak a Göncölszekér néven ismert
hét — már megint hét! — csillaga nevezetes, s a róla szóló-
238
regékben is mindenütt a hetes számmal találkozunk.
Ugyanakkor a dobon levő szánkást is hét vonalból álló
rácsozat díszíti. Erre V. Ivanov hívta föl a figyelmet,
mondván, hogy a szánkó nem közönséges voltát épp e hét
szántalp merevítő léc mutatja.
Hát a szán utasa ugyan ki lehet ? Annak ellenére, hogy a
Göncöl valóban hét csillagként nevezetes, a szekérnek van
egy nyolcadik, nem számontartott, egykor mégis nagy-
hírű csillaga: az Alcor. A szekérrúd középső csillaga mel-
lett szerénykedik; oly parányi, hogy jó szemű ember is
csak igen tiszta időben látja meg. Kicsinységének kö-
szönheti tán, hogy egykor székében-hosszában a mesebeli
Hüvelyk Matyit látták benne; eleink az Ostoros, Kisbéros,
Hüvelypici neveket adták neki, általánosságban azonban
a Göncöl lovasának tekintették, s mint ilyet, Mongóliától
Angliáig ismerték.
Ejtsünk szót a megjelölt dobközépről is. Azonosítását
a Sarkcsillaggal az indokolja, hogy az utóbbi az északi
égbolt közepén található, az uráli dobok közepe pedig
az ég közepét jelöli az írott források szerint is. A jelölés
sajátos módja mindenesetre föltűnő, s arra enged követ-
keztetni, hogy a Sarkcsillag helyének meghatározásában
a szelkupok a Cassiopeiának éppolyan fontosságot tulaj-
donítottak, mint Európa népei a Göncölszekérnek (mint
az iskolában tanultuk, a Sarkcsillag a semmivel össze nem
téveszthető Göncölszekér két hátsó csillagát összekötő
egyenes meghosszabbításában található meg a legkönv-
nyebben). A dobon látható pányvának megfelelően ui.
több olyan egyenes húzható a Cassiopeia (az Agancs) és
a Göncöl szekérrúd-csillagai között, melyek félúton
metszik a Sarkcsillagot. E képzeletbeli pányvák egyike
épp az Alcor, a Göncök lovasának kezébe fut! A képzet
nem áll magában. Az altaji török népek, de a régi egyipto-
miak is úgy írták le a sark körüli csillagokat, mintha azok
a mozdulatlan Sarkcsillaghoz lennének kötözve.
Bármilyen hihetetlen is, de amint az a csillagászati kézi-
239
könyvekből megtudható, a csillagidő becslése ugyanígy
történik. A Csillagképek atlasza szerint ebben az ,,északi
féltekén a Cassiopeia csillagképben levő Béta (//) csillag
segít bennünket... Képzeletben összekötjük a Sarkcsil-
laggal (amelyet az UMa csillagkép nyomán találunk meg)”,
így kapjuk meg az „égi csillagóra mutatóját.”
A lapp regében a Cassiopeia és a Sarkcsillag közti kap-
csolat, ha lehet, még szorosabb, mint a szelkup dobon.
Miantas-Pirre az eget tartja az agancsán, s mint ismeretes,
a régi képzetek szerint az ég közepe, köldöke, sarokköve,
illetve alátámasztási pontja — az a hely tehát, ahol Mi-
antas-Pirre agancsa az égnek feszült — maga a Sarkcsillag
volt. A Sarkcsillagot hordozó szarvas képzetét ennél jóval
szélesebb körben ismerték. Erre vall, hogy egy másik
uráli nép, a mari (cseremisz) a Sarkcsillagot Szarvas-csil-
lagnak nevezte, s ez a név éppúgy a csillag hordozójára
utal, mint a „Medve tsillag” elnevezés Faludi Ferenc
versében:
„Medve tsillágyát ja
a^ ég felső sarkán magát ragyogtatja...
Medve tsillag utat
a bús révészeknek igazítva mutat”
A „Medve tsillagzatja” értelemszerűen a Kismedve
lehet csupán, az a csillagkép, melynek egyik csillaga,
a mondott „Medve tsillag”, a tájékozódásunkat szolgáló
Sarkcsillag.
Az égi szarvas és a Sarkcsillag közti kapcsolat egykor
népünk előtt sem lehetett ismeretlen. Erről tanúskodik
a Szarvasnyomdoka. Szarvasnyom csillagzatnév, mely
alighanem a Camelopardalis (Zsiráf) halovány négyszögé-
vel lehet azonos, ez a csillagkép viszont a Sarkcsillag és
a Perseus között található.
Meghökkentőnek tűnhet, de a Sarkcsillagot hordozó
szarvas képzete szervesen illeszkedik a Nappal, kereszttel,
világfával „viselős” állatistennő képzetéhez. A Sarkcsillag
240
nemcsak a világfába vert arany Szögcsillag, de a Tejútisten-
nő köldöke is, s nagyon valószínű, hogy a régiek úgy hit-
ték, a télen halott (a magas északon hosszabb időre a hori-
zont alatt rekedt) Nap északon, az istennő méhében (a
köldöke mögött) várja keleti újjászületését.
A fentiek alapján valóban úgy tűnik, hogy a mondabeli
medvékben a lapp Jávorszarvas-csillagzatot követő Nagy-
medvét kell látnunk. Ez így azonban nem egészen igaz.
Egyrészt — mint már említettük — a földtengely fer-
desége miatt az égi sarkok helye állandóan vándorol, ami
a jelenkori Sarkcsillagra vonatkozó minden mítosznak,
így a Sarkcsillagot hordó Szarvas mítoszának időbeli érvé-
nyességét erősen korlátozza (persze így sem kicsiny időről
van szó; a Sarkcsillag szűkebb környezetében nincs más
alkalmas jelölt, így az elmúlt kétezer évben bízvást betölt-
hette az ég közepét jelző „világítótorony” feladatát). Más-
részt, félreérthetetlen adatok tanúskodnak arról, hogy a
Nagymedve nemcsak vadász, hanem űzött vad, méghozzá
szarvas is lehet — éppen az uráli hiedelmek körében van
erre számos példa — s ennek vadásza a másik Medve-csil-
lagzat volt.
A két ellentmondás csupán látszólagos, s épp egymást
oldja föl. Ugyanarról a jelenségről van szó ui., amellyel az
Orion esetében is találkozunk: az égi sarok vándorlása
folytán a csillagképekre osztott mitikus szerepek is eltolód-
nak. Csak míg a jóval délebbre élő népek (babiloniak, hin-
duk) figyelme elsősorban az állatöv és az egyenlítő csillag-
képei felé fordult, lévén ezek az ő égboltjuk uralkodó csil-
lagképei, s ezért a vadásszá lett mondabeli vad szerepét
Orionra osztották, addig az északi népeket lakhelyüknek
megfelelően inkább a sark körüli csillagképek foglalkoz-
tatták, ezért ez a „csodás átalakulás” az ő csillagregéikben
a Nagymedvén esett.
5 — 6000 évvel ezelőtt, amikor utoljára esett az ég ván-
dorló középpontjának útjába egy másik, viszonylag fényes
csillag, — a Draco (Sárkány) alfája —, éppen az említett
241
változatok szerinti helyzet adódott. Az akkori Sarkcsillag
épp a két Medve közé esett, s a Kismedve — farka nem
lévén az éghez szögezve — szabadon űzhette az előtte
keringő, s így akkor okkal Szarvasnak tekintett Nagymed-
vét (a lapp monda nyelvén szólva, abban az időben az égi
isten szarvaslövő íja még a Kismedve volt, s csak akkor
került szögre, amikor a vándorló Sarokszeg beléje akadt,
arra késztetve a lappokat, hogy Tiermesz kezébe új fegy-
vert adjanak).
Nem mellékes, hogy a két Medve-csillagkép helyzete és
aránya, akárcsak a Nagymedvéé és a lapp Jávorszarvas-
csillagzaté, kizárja, hogy az üldöző és üldözött egymással
szerepet cseréljen. Mai ésszel ui. fölvetődhet a kérdés, hogy
miért épp a Kismedve a vadász és a Nagymedve a szarvas,
s nem fordítva van; hiszen a két csillagkép a Sárkány alfája
körül egymás mögött keringett. Ez mégis kizárt dolog,
mert a Kismedve orra az akkori Szarvast szimatolja, míg
az tőle elfelé, a menekülés útját keresi-kutatja, s ami ennél
is fontosabb, a szarvast hajtó ragadozók, így a medvék is,
a kifejlett szarvasnál jóval kisebb termetűek.
Érdekességképpen említem meg, hogy az ókori Egyip-
tomban a Nagygöncöl (a Nagymedve része) neve Marha-
comb volt, a szétszaggatott Széth isten combja. Ez a kép-
zet a csodaszarvas levágott s az égen látható harmadik pár
lábáról szóló uráli hiedelmet idézi fel. Hozzátehetjük, hogy
a gizehi nagy piramist a kutatók szerint északnak tájolták,
természetesen az akkori Sarkcsillaghoz igazodva, ami nem
volt más, mint a Sárkány alfája. Magyarán szólva, az az
idő, amikor az egyiptomi Marhacomb elnevezés született,
nagyjából egybeesett azzal, amikor a Göncöl — Szarvas
megfeleltetésnek csillagászati alapja volt.
A mítoszfejlődés azonban korántsem olyan tiszta és át-
tekinthető folyamat, amilyennek a leírtak sugallják. Egyál-
talán nem biztos, hogy eleink az égi jelenségeket rendszer-
be foglaltan látták volna át. Aligha ismerték föl a Föld-
tengely ferdesége okozta jelenségek lényegét, egyszerűen
242
idővel észrevették, hogy az ég egy „mozdulatlan” pontja
már nem ott van, ahol korábban. Ez késztette őket arra,
hogy a megváltozott „égrajzi viszonyokat” mítoszaikhoz
igazítsák — s nem a mítoszokat az új valósághoz! — új
értelmet adva a jól ismert csillagképeknek.
Ez óhatadanul kavarodást szült. A régi képzeteket nem
lehetett egyik napról a másikra kiirtani az emberek tudatá-
ból, szívósan továbbéltek az újak mellett. A zűrzavart még
fokozta, hogy időközben a mitikus világképnek bealko-
nyult, a zárt társadalmak fölbomlottak, idegen hatások alá
kerültek. Ennek a zavarodottságnak ékes példái azok az
uráli regeváltozatok, melyekben mindkét csillagászati
periódus mitikus hatása föllelhető, melyekben tehát régi
és új egymás mellett tovább él. Még a latin Ursa Maior
név is ezt sejteti; az elnevezés nősténymedvét takar, mint-
ha csak a vadászó kanmedve és a menekülő szarvastehén
egyesült volna benne.
Egy uráli mondában ez meg is valósul; a Nagygöncöl
vad és vadász egyben! A szekérrúd szélső csillagai a vadá-
szok, a szekérkas a szarvas, s a köztes rúdcsillag a vadászok
kilőtt nyila. Egy hanti (osztják) medveének vadászó med-
véje a Göncölszarvast űzi, ez idáig rendben is van, ám a
szarvas kicsinyei — nem ide, hanem inkább a lapp mon-
dához illő módon — a Pleiászok. Abban a mondaváltozat-
ban, melyben az Orion a szarvas maradéka, ugyancsak a
Göncöl a szarvas, a vadász viszont az Ökörhajcsár alfája,
az Arcturus. Ez a változat értelmetlen, hiszen képtelenség,
hogy a szarvas levágott lábai a menekülő állat előtt kering-
jenek ; márpedig az Orion a Göncöl előtt jár. Ugyanilyen
képtelenül hangzik az a változat, mely szerint a Göncöl-
szarvas háttal kering az égen, azaz hátrálva fut az üldözői
elől, lévén teste a szekérkas, agancsa a rúd három csillaga.
Ezek a képtelenségek a mitikus kozmológia hanyatlásának
világos jeleit mutatják.
Mindeme zavar és kétértelműség ellenére egy dolog
kétségtelen. Mégpedig a következő. Egy közelebbről meg
243
nem határozható időben, mindenesetre még az írásbeliség
kezdete előtt, a% ember ag égre írta a csodaszarvas mondáját.
Nem ok és értelem nélkül cselekedte ezt. Szeme azért
feledkezett éjszakánként a csillagokba, azért követte a
Nap és a többi égitest járását, mert nem lévén órája, nap-
tára és iránytűje sem, ez volt az egyetlen módja, hogy mér-
je a teret és az időt (vajon mi lenne ma belőlünk, ha ősünk
földre szegezett szemmel csupán az előtte járó vad nyomát
leste volna ?). A csillagokba írt szarvasmonda is ilyen célt
szolgált. S ha időközben érvényét is vesztette, a mi külön
szerencsénk, hogy ősünk a mondát az ég tartós vásznán
örökítette meg, hiszen mindaddig, amíg az ég csillagmintá-
zata meg nem változik, gyönyörködhetünk az égi vad
futásában. S ha valaminek, hát épp az „égi változatnak”
köszönhető elsősorban, hogy a monda oly széles körben
terjedt el, és sok helyütt mindmáig fönnmaradt.
Á7 AVAROKRÓL ÉS EGY ÁSATÁS
HÉTKÖZNAPJAIRÓL
Vidám, fiatal társaság érkezett egy kora nyári nap dél-
utánján Tiszafüredre, a községi legelőre. 1965-öt írtunk,
június volt. Honnan jöttek? — találgatta a közelben tar-
tózkodó néhány ember, a termelőszövetkezet majorságá-
nak állatgondozói.
Tiszafüreden akkoriban több termelőszövetkezet műkö-
dött, közülük az egyiknek a szérűskertjei és majorsági
épületei a község keleti határában voltak, a Debrecen felé
vezető 33-as út jobb oldalán, jó egy kilométerre a tégla-
gyárnál levő nagy kanyartól, a 41-es kilométerkő közelé-
ben. Sík, lapos a terület, itt kezdődik az igazi, a romanti-
kus, a mindmáig ősi mivoltában megőrzött nagy Puszta,
a Hortobágy.
Az idegenek a „csinált-úton”, az aszfaltoson jötte <.
amely nyílegyenes lehetne, de mégis kanyarog, követve a
régi állatjárások nyomvonalát, kikerülve a holt Tisza-ágat,
pihenést kínálva egy-egy kanyarban a továbbhaladónak és
új erőre vágyónak. Egy falat ételre, pohár italra betérhet
a vándor, az autós is, a következő kanyarban levő Patkós-
csárdába, ahol a kármentő régi idők szilaj emlékét őrzi.
Kinyújtózva, nagy lendülettel indul újra itt az út, hogy
vagy harminc kilométer után elérje a híres kilenclyukú
hidat, a gólyafészkes vendéglőt, a pásztormúzeumot és a
hídi vásárok színterét.
Ezen az úton, a 33-ason érkeztek Füred felől az idege-
nek, akiket a lakókocsi és a teherautóra málházott temér-
245
dek furcsaság alapján akár cirkuszosoknak is vélhetett
volna az ember, csakhogy érthetetlen, hogy ha cirkuszi
mutatványosok, miért hagyják el a falut és miért hajtanak
be a major területére. Eltévedtek volna ? — Nem hiszem —
vélte az egyik tehenész, hiszen úgy mennek, mintha tudnák
hova tartanak, át a majoron, ki az ősi legelőre, az egyetlen,
közelben-távolban párját nem találó kis halom tövébe.
Megállnak. Elhal a táj csöndjét zavaró morajlás, zúgás,
nyílnak az ajtók és kezdődik a lerakodás. A majorság
emberei feszülten figyelnek. Szóljanak, küldjék el őket? —
de hiszen kívül vannak a szérűskerten, meg aztán sohasem
lehet tudni, milyen fontos emberek az érkezők. Közben
még valami egyéb szokatlan is történik: idős falubeliek
kerekeznek át a majoron, öten-hatan lehetnek és egyenesen
az újonnan jött fiatalok felé tartanak. Azok közül kettő
kiválik — mifélék lehetnek, ki tudja — hiszen olyan egy-
formák, valamennyi nadrágos, rövidhajú, talán még lány is
van közöttük. A dolgukban azonban járatosaknak tűnnek,
buzgón tárgyalnak az öregekkel, hamar szót értve velük.
Alig negyedóra múlva már előkerül az ásó, lapát.
A munkások szabályos távolságokban kis gödröket ásnak,
amelyekbe — hiszen most már minden érthető! — egy kis
faház vasvázának lábai kerülnek. Serényen folyik a munka
és mire leszáll az est, áll a kétszobás, középütt nyitott, szel-
lős faház, rá derékszögben a lakókocsi. A ház másik olda-
lán sátor feszül, abba kerülnek rendbe a még üres ládák,
szerszámok. Ágyak, temérdek takaró, edénynemű, főző-
alkalmatosság, apró szerszámok, papírok, írógép, fény-
képezőgép, színes kitűzőrudak, kerékpárok — és még ki
tudná felsorolni, mi minden kerül le a teherautóról és
rámolódik ki a lakókocsiból. Tele a mező, de mindennek
kerül helye.
Közelebb lépnek a majorbeliek, ismerkednének. „Ezek”
láthatólag nem egy napra jöttek, meg amúgy is rendes
népeknek látszanak: hiszen a tábor közelében gödröt
ásnak a szemétnek, tisztes messzeségben illemhely ácsoló-
246
dik, sőt még a kínzóan szúrni tudó töviseket is kihuzigál-
ják az „udvarról”. Nehezen indul a beszéd az illő köszönés
után, de mielőtt még a fiatalok szólnának „bemutatkozik”
helyettük a lakókocsi: Magyar Nemzeti Múzeum,Budapest
— ez áll a szerény táblán. A tábla ugyan szerény, de a
fiatalok büszkék, hiszen az ország első múzeuma küldte
őket és holnaptól itt ásatást kezdenek.
— De hiszen maguk akkor olyanok, mint a Pénzásó
Pista, a szegény bolond! — neveti el magát a kanász. —
Apám mesélte, két kezével kereste az aranyat, ott túlnan,
az út másik oldalán, aztán mit talált, csak kagylót, cserepet,
faszenet meg földet, földet! —
— Hát olyasfélék lennénk, — hagyják rá a fiatalok —, de
mi mást keresünk. Kutatjuk azoknak az embereknek a sír-
jait, akik a túloldali halmon éltek, meg másokét is, akik a
régi holt víz partján tanyáztak. És meg is találjuk őket itt
a szérűskert szélén, az ősi gyep alatt, amelyet emberemlé-
kezet óta senki sem szántott. Biztosan tudjuk, hogy itt
nyugszanak, egy munkatársunk már rátalált néhány sírra,
néhány évvel ezelőtt, amikor részben csak kíváncsiságból
beleásott az itt, a közelben hosszan elnyúló, alig méternyi
magas homokhátba. Abba a homok vonulatba, amely nem
marad itt sokáig, ugyanúgy, mint a tábor mögött levő kis
halom sem, mert földjét elhordják a Kisköre — Tiszafüred
között épülő víztározó gátjához. Vizet kap majd évek
múlva a tározók vízével táplált főcsatornákból ez a táj, az
ország csapadékban legszegényebb területe. Az ásatás
eredményeivel pedig gazdagodik a tudomány és általa
mindenki, aki szomjúhozik arra, hogy népéről, annak
történetéről, elődeinkről, a „régiekről”, az ő mindennap-
jaikról többet tudjon, világosabb, tágasabb képet alkot-
hasson.
Beszédesek a fiatalok — vélik a helybeliek — és mert
mindkét félnek beszéde tiszta, tekintete őszinte, alakul már
az ismeretség. — Ott a sarkon a csap, használják a vizet —
kínálják a helyiek, ami nagy kincs és ajándék a pusztába
247
szakadt városiaknak. — Látogassanak meg bennünket, ha
már folyik a munka — jön a szíveslátásra hamar a válasz,
amin kapnak is a majorbeliek, hiszen az állat is pihen néha,
kikukkanthatnak ők is az egyelőre még csak nehezen
elképzelhető, de a fiatalok szerint másnap, biztosan elkez-
dődő ásatásra.
Búcsúznak a falubeliek is. A tábor a gyors vacsora után
hamar elcsendesedik. Hosszú volt a nap, utazással, tábor-
veréssel és szokatlan számukra még az erős tiszai napsütés is.
Másnap korán ébred a tábor, de még korábban a major.
A gondozók ellátták az állatokat és bár sürget a többféle
tennivaló, félszemük az „idegenek” ébredését várja. Nem-
sokáig kell várniok, hat órakor talpon van mindenki, bár
ez csak a pestiek előtt tűnik korainak. Megérkeztek több
csapatban a falubeliek is, húszan-huszonöten. A fiatalok
közül az ásatás vezetői — egy fiatalember és egy lány —
tárgyalnak az egyik munkással, akiről hamar kiderül, hogy
nem afféle alkalmi vezér ő. Régi, összeszokott csapatát,
amellyel együtt kubikolt és aratott, hozta el, hogy velük
egy, a számukra új, de mivel a földdel kapcsolatos, egyben
ismerős munkába kezdjen bele. A fizetségben hamar meg-
egyeznek. Normáról szó sem lehet, hiszen a munka nagy
figyelmet kíván, órabérben dolgoznak az emberek reggel
hattól délután négyig, közben ebédszünet.
Kezdődik a munka. A tábortól néhány száz méterre,
a homokhát középpontjába viszik ki a színes kitűzőkaró-
kat, előkerülnek a mérőszalagok és a derékszög kimérésé-
hez nélkülözhetetlen szögtükör. Rövidesen már verik le
a cövekeket a 20x4 m-es szelvények sarkaiba. A cövekeket
feszesre húzott madzag köti össze, az így körbehatárolt
területről fog kifordulni az első ásónyomnyi föld. Sok
szóra már nincs szükség. A régi brigád vezetője, Kálmán
bácsi, érti a dolgát, elég csak vele megbeszélni a teendőket.
Párba állítja embereit, ásós-lapátos alkot egy párt. Az ásót
soha nem látott ősgyep nehezen adja meg magát, az első
ásónyommal megküzdenek az emberek. A silány gyep alatt
248
sekély a termőtalaj, nem véletlen, hogy nem szántó ez
a terület. Két-három ásónyomnyi mélységet azonban itt is
el kell érniök az embereknek, hogy eljussanak a szűz
talajig, addig a szintig, ahol az egykori beásásoknak
— ezen a területen zömmel sírok foltjainak — látszódniok
kell.
A munka mellett lassan megindul a beszélgetés is.
A nagy falu, Tiszafüred emberei újra felfedezik egymást,
egymásba fűzik szavukat, amelyeket az emlékezés hídja köt
össze. Sokat megélt férfiak ők, két világégéssel a hátuk
mögött. Szavaikban az Isonzo és a Don-kanyar néha össze-
mosódik, lassan történelemmé válik, mint Kossuth apánk
és a törökök, tatárok.
Állandó felügyeletre nincs szükség, különösen most
nem, a munka kezdetén. Megértették, mit keresnek a
fiatalok, szólnak, ha az első „idegen”, az anyaföldben nem
természetes darab előkerül. Az ásatók a táborba vonulnak.
A két vezető mellett több fiatal diák (egyetemista) dolgo-
zik, akik ugyanúgy mint néhány éve a vezetőik, most
tanulják, tapasztalják, milyen is a valóságban az ásatás.
Nem regényes kincskeresés ez. Szabályos munkaterületen
kell elvégezni a pontosan meghatározott feladatokat.
A pontosság és a megbízhatóság szigorú követelmény.
Ha pedig az ásatás munkaterület, akkor „papírmunka” is
akad bőven vele: listába venni a munkásokat, számtalan
nyomtatványt kitölteni, adatokat kiírni a hosszú, nehéz
munkás életekről tanúskodó igazolványokról. Közben
előkerülnek a rajztáblák, mérő, rajzoló, és fényképező
eszközök, hogy minden kéznél legyen abban a pillanatban,
amikor az első sír napvilágot lát.
De hát kiknek a sírjaira várunk tulajdonképpen, kik
voltak azok az emberek, akiknek sírjait az ősgyep rejti?
Köztudott és természetes, hogy hazánk területe a magyar
honfoglalás előtt sem volt lakatlan; sőt, mivel éghajlata,
földje, megannyi gazdag folyómedre az óriási medencét
emberi megtelepedésre hosszú-hosszú évezredek óta alkal-
249
mássá tette, jelenlegi tudásunk szerint már félmillió évvel
ezelőtt is lakott itt ember. Mi azonban nem kalandozunk
ennyire vissza a régmúltba. Sokkal közelebb állnak hoz-
zánk időben, azok, akik ide temetkeztek. Az ő sírjaik
előbukkanására várunk. Az Alföld területén, a Tisza
völgyében — mivel az vízben, halban, vadban mindig is
bővelkedett, az embereknek növénytermesztésre alkalmas
talajt és az állatoknak dúsfuvű legelőt kínált — lépten-
nyomon megtaláljuk a régmúlt idők emlékeit, elődeink
mindennapi életének nyomait.
Ezen a területen is, ahol az ásatást megkezdtük, tudjuk
— régebbi próbaásatások feljegyzéseiből —, hogy az
évezredek során egymást követték itt a különböző eredetű
népcsoportok. Az i. e. évezredek embereinek emlékét őrzik
a rézkori hulladékgödrök, a nagy bronzkori temetők,
a kelta kori sírok. Közben néha több száz olyan év is eltelt
anélkül, hogy laktak volna erre, ámde az egykori, ma már
kiszáradt Tisza-ág újra és újra magához csalogatta a letele-
pedni vágyókat. Időszámításunk évszázadaiban először
iráni eredetű szarmaták, majd a germán népek közé tartozó
gepidák vették birtokukba ezt a határrészt. Őket váltották
fel, szorították ki a tiszántúli legelőkről, termőföldekről,
— köztük a mai Tiszafüred vidékéről is — 567-ben az
avarok, akik egyedüli urai maradtak ennek a vidéknek
a magyar honfoglalásig. A több száz avar falu közül az
egyikhez tartozó temetőt keressük itt, amelynek néhány
sírjára pár évvel ezelőtt az egyik szolnoki kolléga buk-
kant rá.
Avarok ? — kerekedik nagyra több körülöttünk téblá-
boló hallgató szeme, hát ők mifélék lennének ? Törökről,
tatárról, hunról, kunról, besnyőről már hallottunk, de
avarokról, méghozzá itt a falu határában, soha. Ezt még
öregapáink sem mesélték, pedig ők sokat tudtak, kukorica
fosztásnál és hosszú téli estéken folyt, folydogált a szó,
a mese.
Nézzük meg előbb, mi történt kint, a szelvényeknél.
250
A munkások elérték a kívánt szintet, szép munkát végez-
tek. A szelvények fala függőleges, alja simára nyesett,
most leginkább egy üres fürdőmedencéhez hasonlítanak.
A munkások rágyújtanak: a szelvények a régészekéi. Ben-
nük a „beavatatlan” számára is világosan kirajzolódnak
a nagyjából szabályos távolságban elhelyezkedő, kisebb-
nagyobb, téglalap alakú foltok. Ezek az egykori sírok
nyomai. Azon a helyen ugyanis, ahol egyszer a föld ásás
által megkeveredett, évezredek után is a szűz talajtól elütő,
más színű folt látszik, ez a nyom örökre megmarad.
Kérdés kérdést követ. Kérdeznek a munkások, az elő-
került majorbeliek is, hiszen mégiscsak hihetetlen, hogy
a fiatalok olyan biztosan tudják, sírgödör lesz az a bizonyos
folt. Sőt, még arról is beszélnek az egyik nem szabályos,
hanem inkább gödörszerű foltra mutatva, hogy azt a teme-
tés óta egyszer már megbolygatták, feltehetően kirabolták
olyanok, akik tudták, mi mindent lehet találni egy-egy
sírban.
Az egyik régész a „spakni”-jával óvatosan körbe jelöli
a sírfoltokat és egyet-egyet egy-egy ásós-lapátos párosra
bíz. Elhangzik az egész ásatási idényre szóló jelszó: csak,
óvatosan! Fél ásónyommal haladjanak tovább, mindig a
szintet szem előtt tartva lapátoljanak, csontra, kőre,
edényre, bármi szokatlanra figyeljenek, azonnal hagyják
abba a munkát, ha ilyesmi kerül elő.
Csendesedik a beszéd, feszültebbé válik a hangulat,
munkásoké, látogatóké, régészeké egyaránt. Hiszen az
első csontváz kibukkanását várják, kik a kétkedés, kik a
„kincskeresés”, kik az önálló ásatás eredményessége feletti
izgalmukban.
Először a legkisebb, legszűkebb gödör ásatói jelzik,
csont lehet a sárgásszínű „valami”: valóban az. Apró,
néhány esztendős gyermek vékony koponyacsontja. A to-
vábbi munka a régészeké, az egyetemistáké. A gödör oly
kicsi, hogy csak egyetlen ember tud benne dolgozni.
A „kiválasztott” fogja a műszereit — szélesebb és keske-
251
nyebb spakni, kőműveskanál, kissöprű, vékony ecset —
és óvatosan hozzálát, hogy kibontsa, megtisztítsa a kicsiny
csontvázat. Kevés maradt meg belőle; vékony koponya-
csontja körül apró tejfogai, kar- és lábcsontjai, két kis
medencelapátja. A többi, mind a porcos rész, mind az
apróbb csont, felszívódott. A koponya körül azonban
zöldéi! valami: jobbról-balról egy-egy gyöngycsüngős fül-
bevaló-karika. Az állkapocs alatt néhány szem színes üveg-
gyöngy tarkállik, a medencecsonton vascsat töredékei
láthatók. A tárgyak — szaknyelven a leletek — egyelőre a
csontokkal együtt a helyükön maradnak mindaddig, amíg
a rajzolás és a fényképezés meg nem történik. A sír a
későbbi azonosítás megkönnyítésére számot kap, ez lesz az
1. sír. A fémszám a koponya mellé kerül, alája — a tájoló
segítségével megállapított — északot jelző irányjel. Teljes
kép és részletfelvételek is készülnek. A fényképezés után
a rajzolóé a sír, akinek rajztábla, milliméterpapír, két mérő-
szalag, ceruza a felszerelése. A sírt kicsinyítve, l:10-es
arányban rajzolja le és a rajz mellé a következő adatokat
jegyzi fel: lelőhely, sírszám, dátum, a sír mélysége, széles-
sége, hosszúsága, iránya, a csontváznak a sírban mért
hossza, a leletek felsorolása. Megemlítésre kerül minden,
az általánostól eltérő jelenség és vázlatos rajzok készülnek
a leletekről. Ezután következik a leletek óvatos felszedése,
papírvattába, címzett zacskóba csomagolják őket, ezt
követi a csontváz darabjainak kiemelése, csomagolása.
Az üres sírgödröt mégegyszer alaposan át kell vizsgálni,
nehogy a csontváz alatt fekvő leletek bentmaradjanak.
Az utolsó ténykedés a sír körül a sírgödör bemérése, a
nagy rajztáblán feszülő kicsinyített szelvényrajzra. Hosszú
mérőszalag, kitűzőkarók és körző kell ehhez a művelethez.
A szelvénysarkokból induló háromszögelési mérésmód
kizárja a félremérés lehetőségét. A sír, számával együtt már
a szelvényrajzon látható, helyet biztosítva ezzel magának
a tudományos feldolgozó munkában.
Közben mélyülnek a többi, nagyobb sírok is. A munká-
252
sok lassan mindegyikben elérik a legmagasabban fekvő
koponyát, a bontó munka már a régész-diákoké.
Erőteljes, szemmel láthatóan férficsontváz bontakozik ki
a spakni, seprő, ecset nyomán az egyik sírban. A medence-
csont körül számtalan apró, zöldes színű tárgy. Nagy
figyelmet, türelmet és hozzáértést igényel a kibontásuk,
hogv a fényképezésig, rajzolásig mindegyik a helyén
Avar kori női sírok leleteiből
253
maradjon. A férfisír melletti sírban idős, fogatlan öreg nő
csontvázát tisztogatják. A fülbevaló, gyöngysor, karperec,
díszes tarsolyveret, a nem csontokkal foglalkozó szak-
embereknek is egyértelműen mutatja: a csontváz nőé volt.
A szelvény sarkában szűk sírgödör foltja mutatkozik.
A munkások a nyugat — keleti irányú gödör keleti végében
találnak először csontokat — ellentétben az eddigi sírok-
kal, amelyekben a koponyák a gödör nyugati végében
feküdtek! Az újonnan talált csontnak azonban más az
állása és a formája is, mint az eddig találtaknak. Csak
„kinézik” a régészek, mi legyen ez, vélik a munkások.
— Micsoda szerencse! — kiált fel a régészlány. — Mindjárt
az első napon már lovat is találunk. Lovat ? — értetlenked-
nek a helybeliek — hát az hogy kerülne ide, hiszen a dög-
temető is jó egy kilométerre van innét! Ez bizony ló, nem
is akármilyen, annak az egykor erős férfinak a hátaslova,
akinek a csontjai mellett a további bontás során egy vas-
kard is előbukkant.
Az idő jócskán előrehaladt. Új sír ásásába ezen a napon
már nem lehet belefogni, különösen nem egy lósíréba,
amelynek munkálatai három másik síréval is felérnek.
Újabb rajzolás, mérés, csomagolás következik, a kibontott
férfi és női sír leletei, csontjai rendbe a ládákba kerülnek.
A lósír — az esetleges éjjeli esőre gondolva — védőkö-
penyt kap, nylon fóliával letakarják, néhány lapát földdel
rögzítik.
— Ha van kedvük hozzá, jöjjenek át az esti tábortűz
mellé, „feltámasztjuk” az avarokat — fordulnak a régészek
az elköszönő majorbeliekhez. Eljönnek majd, hát persze,
hogy eljönnek, hiszen este, a csillagos ég alatt gyorsabban
szárnyal a képzelet és ha eddigi tudásunkat a képzelet
szárnyaira ültetjük, biztosan úgy érezzük majd, hogy elő-
deink, az avarok is közénk telepednek.
Este van. A nap rég lebukott a látóhatár szélén, elült a
por a hazaballagó gulya után, elhalt a gépek hangja, pihen
az állat, szabaddá vált az ember. Az első szabadban töltött
254
naptól kipirultak a pestiek, fáradtak is kissé, de a sikeres
munka utáni fáradtság sohasem kellemetlen. A két vezető
régész még a szelvényeknél van, tervezik a holnapot,
a holnaputánt, hogyan lesz gazdaságosabb, eredményesebb
a munka.
A diákok a vacsorához készülődnek. Rozsét, fát gyűjte-
nek a tűzrakáshoz, ami e fátlan vidéken nem egyszerű.
1 <> vassírok
Előkerül a kenyér, a szalonna, a hagyma, bor is akad —
minden kész az esti szalonnasütéshez. Amikor a tüzet
meggyújtják, már sötét van. Serceg a szalonna, ínycsik-
landó illatok terjengenek a levegőben. A tábortüzet körül-
ülik az egymásnak már nem idegen pestiek és helybeliek,
koccan a pohár, könnyen fakad a nevetés, kérdés kérdést
követ és a sötétből a varázslatos égbolt alatti félhomályból,
a távoli kazlak közül felsejlenek a vidék egykori lakói,
hogy bemutatkozzanak. Nyelvüket csak a régész lány érti,
szavaikat, történeteiket ő tolmácsolja.
255
Erős, harcos, bátor nép volt az avar és mégis kipusztult,
annyira, hogy irmagja is alig maradt. Eredetükről bár
sokat tudunk, biztosat mégsem. Ősi hazájuk Belső- és
Közép-Ázsia volt, végtelen legelőin tartották lovaikat,
marháikat. Erről a területről húzódtak — újabb és újabb
támadások következtében — egyre nyugatabbra. Azon a
füves pusztán vándoroltak, amely a mongol síkságtól az
Altaj — Tien San hegység közti dzsungáriai kapun keresztül
a Kazah pusztákon, a Káspi- és a Fekete-tenger előterén át,
majd a Volga —Don-vidéken az Al-Dunáig nyúlik, hogy
aztán a Duna mentén, északnyugatra tartva, véget érjen a
Kárpát-medencével, az utolsó, nagyállattartó — földművelő
életmód számára alkalmas területtel.
557— 558-at írtak, amikor az avarok Európa történeté-
ben először tűntek fel. Justinianus keletrómai császár szö-
vetségesei voltak a dél-orosz nomád törzsek ellen. 562-ben
megjelentek követeik a császárnál, hogy letelepedésre
alkalmas területet kérjenek tőle. A hosszú kaftános, lógó
varkocsos követeket megcsodálták a nagy város, Bizánc
lakói. Megjelenésük oly idegenszerű volt, annyira emléke-
zetes, hogy krónikájában az udvari történetíró külön is
megemlíti őket. Az avarok az új császártól, II. Justinustól
nem kapták meg a kért al-dunai területet, ezért megpróbál-
tak a Kárpát-medencébe északról, a hágókon keresztül
betörni. Nem sikerült, sőt a frankokkal vívott harcokban
lovaik nagy részét is elveszítették. A következő lépés:
újabb követjárás volt Bizáncban. A császárral tolmács által
tárgyaltak, hiszen türk (ótörök) eredetű nyelvüket a csá-
szári udvarban senki sem értette. Ezúttal szerencséjük volt.
Az évek során változott a bizánci külpolitika, változtak
az erőviszonyok. Bizánc katonai erőinek nagy részét a
perzsa háború kötötte le. A Kárpát-medence akkori lakói,
a germán eredetű langobardok és gepidák egymás ellen
harcoltak, s mindkettő a birodalomtól várt segítséget a
másik ellen. A császár a gepidák ellen küldte harcba az
avarokat, s a gepida — langobard háborúban végül a be-
256
avatkozó harmadik, a hontalan avarok hada győzött.
A gepidák feletti győzelmük fejében megkapták a gepidák
földjét (a Tiszántúlt) és az állatállományuk nagy részét.
Mindez 567-ben történt. Az avarok még ugyanebben az
évben megszállták a Duna —Tisza közét is, majd a régi
római átkelőhelyeken, elsősorban Lugionál (ma Duna-
szekcső) átkeltek a Dunántúlra. A langobardok, az avarok-
tól félve, 568 húsvétján asszonyostól, gyerekestől, lovastól-
szekerestől elvonultak Itáliába.
A Kárpát-medence termékeny területe így alig két év
leforgása alatt teljes egészében az avarok kezére került, és
az avarok népe egységes politikai hatalommá vált. Uralmuk
alá hajtották a Tiszántúl gepidáit, az elszórtan élő szláv
lakosságot és a Dunántúl római hatások alatt kialakult
őslakosságának maradványait.
Bizánc csodálkozással vegyült riadalommal figyelte a
fejleményeket, hiszen birodalmának nem kívánt, új északi
szomszédja támadt. Az Al-Duna vidékén húzódott a közös
határ. Az új szomszéd pedig már korántsem volt az a
néhány év előtti menedéket kérő, bizonytalan idegen,
hanem erős, fegyveres nép, következetesen, határozottan,
de ravaszul gondolkodó uralkodóval az élen. Az uralkodó,
Haján kagán félelmetes nevét feljegyezték a görögül író
krónikások. A bizánci császár, mivel katonai ereje még
mindig más hadszíntéren volt lekötve, jobbnak látta ki-
egyezni az új szomszéddal. A békének, a nyugalomnak
azonban ára volt, amelyet csillogó aranypénzzel, solidu-
sokkal váltott meg.
Az új megszállók hamar berendezkedtek a Kárpát-
medencében. A fejedelmi, a kagáni központ a Duna—Tisza
közén volt, erről tanúskodik az erről a területről előkerült
számos gazdag sírlelet. A nagy vándorlásnak vége lett.
A medence elegendő helyet adott a nem nagy létszámú
lakosságnak, ívóvíz és legelő minden családnak bőven
jutott. Az avarok lassanként letelepedtek. Már nemcsak
lovat és szarvasmarhát tenyésztettek, hanem kisebb testű
257
állatokat, sertést, juhot, kecskét és baromfit is és az állat-
tartás mellett kezdetleges földműveléssel is foglalkoztak.
Az avarok társadalma a piramis-elv alapján épült fel:
a csúcson az egyszemélyes uralkodó, a kagán, alatta fejedel-
mek, vezérek, törzsfők, nagycsaládfők, azok családjai,
a családhoz tartozó szolgákkal. A férfiak jelentős része
fegyverforgató volt. A kagán — mivel a letelepedés utáni
évtizedekben meg akarta szerezni a keletrómai birodalom-
hoz tartozó városokat (Sirmium, Singidunum — ma a
jugoszláviai Sremska Mitrovica és Belgrád) és ehhez sok
fegyveres kellett. A kagán, vezérein keresztül bármikor
hadba szólíthatta népét. Háború háborút és eleinte siker
sikert követett.
626-ban azonban Baján utódainak hadai Konstanti-
nápoly falai alatt súlyos vereséget szenvedtek. A 600-as
évek első fele Baján utódainak uralkodása jegyében telt el,
de nevüket nem ismerjük, sőt ekkoriban már magáról az
avar népről is egyre kevesebbet tudhatunk meg a történet-
íróktól. Az egyszerű, dolgos hétköznapoknak nem akadt
krónikása. A régi történetek szájról szájra szálltak, mesévé
váltak, beolvadtak más népek történetébe. A századok
során a történetek, mesék, hősi énekek elfelejtődtek. Valla-
nak, mesélnek azonban helyettük a feltárt temetők, falvak,
olyan beszédesen, hogy megelevenedik előttünk az avar
mindennapok világa.
Az avar honfoglalás utáni évtizedekben a megtelepedett
.avatság szálláshelyei, lakóházai is megváltoztak. A vándor-
láshoz használt praktikus, gyorsan összerakható, felállít-
ható, majd szükség esetén szétszedhető, favázas, nemez-
borítású sátorházat, a jurtát, lassan felváltották a Kárpát-
medence nedvesebb éghajlata megkövetelte, földbe mélyí-
tett, a mai dinnyés-kunyhókhoz hasonlítható házak.
A náddal, szalmával borított nyeregtetőzetet két ágasfa tar-
totta. A ház egyik hátsó sarkába kőből rakott, tapasztott
tűzhely került. A házon kívül kenyérsütő és edényégető
kemencéket építettek, a hulladék és a magvak számára
258
vermeket ástak. Az ilyen típusú településeknek, falvaknak
azonban nem sok nyoma marad. A mélyebb szántáskor
eltűnik a földbe a 30 — 40 cm-re mélyedő ház letapasztott
padozata is, legfeljebb a mélyebb gödrök nyomai talál-
hatók meg. Az egykori életről az elhullott szemét, az
eltört edények darabjai vallanak csak, amelyek néha any-
nyira hasonlóak a következő korszakok hulladékanyagá-
hoz, hogy csak a hozzáértő szem tudja őket koruk szerint
szétválogatni.
Az avar falvakra csak az utóbbi években terelődött a
„szakfigyelem”. Kutatásuk napjainkban tervszerű. Egyre
több avar falu tárul föl, és velük együtt gazdagodnak
ismereteink is az avarok falusi életéről. Az avarok minden-
napjainak megismeréséhez azonban sokkal megbízhatóbb
és részletesebb adatokat kapunk a feltárt temetőkből.
Ahhoz, hogy ezt megérthessük, tudnunk kell valamit az
avarok túlvilággal kapcsolatos elképzeléseiről. Az avarok
pogány hite szerint a földi élet, a túlvilágon ugyanúgy folyta-
tódik, mint ahogyan a halál előtt folyt. A túlvilágon
mindenki ugyanazt a szerepet tölti be, mint evilági életé-
ben, minden ember azzal rendelkezik, azt viseli, ami az
életben az övé volt. A halottal együtt tehát el kell temetni
mindazt, amije életében volt. A temetőn belül is azt a
helyet kell elfoglalnia, ami életében megillette. Vagyis,
a harcos férfi vigye magával a sírba kardját, íját, lándzsáját,
harci paripáját, a nő ékszereit, munkaeszközeit, a gyermek
— ha volt neki — apró játékait. Hogy a halott éhét,
szomját oltani tudja, húst és edényben italneműt kapott.
A halott sírjának olyan helyre kellett kerülnie a temetőben,
amelyből tudni lehetett, hogy netán a család feje vagy
annak például csak szolgája volt-e. így a falu temetője az
élő falu tükörképeként maradt meg. Ebben aztán a hozzáértő
könnyen olvas. így már érthető, miért kell olyan pontosan
rajzolni, fényképezni, a sírokat térképezni. Hiszen, ha
mindezt elmulasztjuk, akkor a talált csat, kés, kard, gyöngy
vagy bármi más lelet csak holmi régi tárggyá válik. Ehhez
259
a nagy „felfedezéshez” azonban elődeink, tanáraink,
hosszú-hosszú évtizedes megfigyeléseire, tapasztalatára
volt szükség.’Közel egy évszázadba telt, amíg az ismeretlen
lelőhelyű, de legalább már — ajándékként vagy pénzért —
a múzeumba bekerült avar szíjvégtől például a tiszafüredi
temető feltérképezett 496. sírjának szíjvégéig eljutottunk.
A hosszú folyamatban a döntő lépés Gyula
professzoré volt, aki a harmincas években a temetők belső
világának rendszerét felfedezte. Az általa taposott keskeny
ösvényen halad azóta már több régésznemzedék. Az ösvény
időközben széles úttá vált. Ma már az ilyenféle ásató
(azaz térképező, rajzoló, fényképező) és az azt követő,
temető-elemző tudományos munka a legelemibb követel-
mény, a régészmunka ABC-jéhez tartozik.
Vetítsük vissza az élő falura a temetőből kapott képet.
Az életadó víz közelében, de víz nem járta magas parton
álltak a félig földbemélyített házak. Messziről szabálytalan-
nak tűnt az elrendezésük, de a közelebbi vizsgálat rendszert
fedezhet fel bennük. A házakat és a hozzájuk tartozó
szérűket árkokkal vették körül, hogy a nagy esőzések vizét
könnyen elvezethessék. A falu belső szerkezetére is a teme-
tők rendszeréből következtethetünk. Egy közösség — egy
falu lakossága — nagycsaládokból állt. Egy-egy családnak
a feje a legrangosabb, legmódosabb vagy legöregebb
férfiú lehetett. Házában egy vagy több feleségével, gyer-
mekeivel élt. A család kötelékébe szolgák, a közösségek,
családok elszegényedett tagjai, tartoztak. A házak körül
eleven élet volt. A baromfiak között rövid ingecskékben
gyermekek hancúroztak. Apró gyöngy, fülbevaló mutatta,
melyik köztük a lányka, de néha még az sem. 8—10 éves
korig a gyermekek életét a játék, a ház körüli könnyű
munka és a későbbi komoly munkák játékos elsajátítása
tette ki. Serdülőkorban már külön feladatot kaptak a fiúk
és lányok. A lányok a fonásnál, szövésnél, kenyérsütésnél,
főzésnél segítettek, majd mindezt néhány év múlva egyedül
végezték. A fonás alapanyagát, a lent maguk termesztették
260
és dolgozták fel. A fonás beszédes bizonyítékai a sírokból
előkerült, kettős csonkakúp alakú agyag orsógombok,
egyszerű geometrikus, bekarcolt díszítéssel. A közepén
kifúrt gombba dugott fa pálcára tekeredett a sodrott len-
fonal, a gomb védte az orsónyi fonalat a lecsúszástól.
A szövőszékeken többféle mintát szőttek, ezekből azonban
csak néha marad mutatóba egy-egy — a vastárgyakhoz
rozsdásodott — darabka.
A felserdült lány már társat kaphatott, családot alapít-
hatott. Életének gondtalan szakasza ezzel befejeződött,
további rövid (az átlagos életkor az avaroknál 30 — 35 év
volt!) életét a gyermeknevelés, a családról való gondosko-
dás, a ház és környéke körüli munka töltötte ki. Asszony-
korukban az avat nők nagy része, — hacsak nem a nagy-
család teljesen elszegényedett tagja volt az asszony —
üveggyöngydíszes fém fülbevalókat, üveggyöngysorokat
viselt. Hosszú ruhája, felső kaftánja övvel zárult. Az öv
bőrből vagy vászonból készülhetett, színes hímzés vagy
rátét díszíthette. Az övről kés, a tűk tárolására szolgáló
csonttok (tűtartó), néha fémkoronggal díszített tarsoly
függött. A nők télen csizmát viseltek, jó időben mezítláb
jártak.
Hazánk talaja, sajnos, nem őrzi meg — vagy csak igen
elenyésző mennyiségben — a szerves anyagból készített
tárgyakat. A sírokban csupán a fém, csont és üveg tárgya-
kat találjuk meg. Azt, hogy a kelmék, bőrök színe, mintája,
díszítése milyen lehetett, nagyrészt csak elképzeljük, bár
ebben segítségünkre vannak olyan korabeli nomádokat
megörökítő falfestmények, amelyek ázsiai nomád városok
falait díszítették.
A férfiak és a nők viseletének alapvető ruhadarabjaiban
nagy különbség nem lehetett. A felserdült fiú azonban,
a lányokétól eltérően, kaftánjára véretekkel díszítettt övét
kapott. Az öv viselőjét férfivá, szabad harcossá avatta, az
övön levő díszítmények, a veretek száma pedig viselője
hovatartozását is elárulta. Az övék veretéinek, az öv végét
261
díszítő nagyszíjvégnek, a csatnak, az övről lelógó kis és
mellékszíjvégeknek, különböző díszítményeknek a for-
mája, mintakincse, technikája, anyaga az avar kor egy-egy
adott időszakában meghatározott volt, de az idővel állan-
dóan változott. A felhasznált anyag a társadalomban elfog-
lalt helynek megfelelően bronz, ólom, ezüst vagy arany
lehetett, a minták a díszítetlen felülettől a mértani, növényi,
állati és emberábrázolás minden variációjáig megtalálha-
tók. A technika a korai időszakban a sajtolás volt, később
a veretek öntéssel készültek. Az övről jobboldalt egy-két
kés függött, mellette tarsoly, csiholó acéllal, kovakövekkel,
taplóval. Ha harcba indult az avar férfi, övére baloldalt
kétélű kard vagy enyhén ívelt szablya került, a bőrrel
bevont fatokot néha nemesfém veretek díszítették. Jobb-
oldalt függött a nyíltartó tegez és a csontlemezekkel borí-
tott végű, félelmetes fegyver, a visszacsapódó reflex-íj.
Az íj elkészítése nagy szakértelmet kívánt. Évekig válogat-
ták, szárították azokat a farészeket, amelyekből halenyvvel
összeragasztották az íjat. A harci eszközök közé tartoztak
még a nádlevél alakú lándzsák, amelyeket a kardokkal,
harci szekercékkel együtt a falu kovácsai készítettek.
A kovácsok, ötvösök megbecsült tagjai voltak egy-egy
közösségnek. Haláluk után, hogy mesterségüket a túl-
világon is folytathassák, velük együtt temették el szerszá-
maikat, mintakészletüket, áruikat, az ötvösökkel még apró,
kétkarú mérlegeiket, súlyaikat is.
A felövezett, harcos férfit a halálba lova, harci paripája is
elkísérte. Az avarok zömök, viszonylag alacsony lovakat
tenyésztettek. Ez a fajta igénytelen, az egész évet a szabad-
ban tölti, gyors és megbízható. Igavonásra nem használták
őket, hátaslovak voltak. Gazdáikat és a terhet a hátukon
hordták. A lovaglásra érett 3 — 4 éves csikókat, a ménesből
kiszakítva, betörték és felnyergelték. A nyereg fából
készült, szerkezete hasonló volt a mai pásztomyergekéhez.
A felmagasodó első és hátsó kápát két nyeregdeszkára
fektették, amelyek a ló oldalához simultak. A nyereg alá és
262
263
fölé nyeregtakarót terítettek. A nyerget a ló mellkasa előtt
a szügyelővel, hátsó irányban pedig a farok alatt átvezetett
farhámmal rögzítették. A Ló hasa alatt vezetett a heveder-
szíj.
A nyeregdeszkákról csüngött alá a vaskengyel, amellyel
az avarok ismertették meg Európát. Bevezetése forradalmi újítás
volt a lovaglásban. Ismerete és használata lehetővé tette az
oldalra és hátrafelé történő nyilazási, ugyanis a vaskengyel
a lábnak biztos tartást adott, sőt a lovas bele is állhatott.
Az újfajta harcmodor — különösen addig, míg az ellenfelek
meg nem ismerték és az ellenszerét ki nem dolgozták —
biztos hadi sikereket jelentett az avarok számára. A ken-
gyeleket vasból kovácsolták, formájuk az avar kor évszá-
zadai alatt a megváltozott lábbeli formájához igazodott.
A lovat a szájába helyezett vaszablával irányították. A zabla
a fejhám része, formája időközben szintén változott. A kez-
deti, csak két pofakarikás zablát később — a lovat jobban
kínzó — oldalpálcás zabla váltotta fel. A zabla karikájába
akasztották a gyeplőt is, amely által a ló és a gazdája szoros
összhangba került.
Az avar korban bizonyos területeken — így a tiszafüre-
din is — az volt a szokás, hogy a családfő halálakor lovát is
leölték és vele egy sírba vagy külön sírba fektették. Kis
csalás azonban néha „becsúszott”, mert amint az állatcsont
vizsgálatok mutatják, nem mindig a legerősebb paripát,
hanem néha öreg, meszes gerincű vén gebéket áldoztak fel
a temetési szertartáson. A lovat kifogástalanul felnyergel-
ték, csillogtak a szíjakat díszítő veretek, fénylett a zabla és
a kengyel, díszes volt a nyeregtartó. A lóra felmálházták az
elhunyt fegyvereit, a kápa mögé dugták a harci szekercét,
a ló másik oldalára a hosszúnyelű lándzsa került.
Az elhunyt férfinak a temetőben az előre kijelölt helyen
megásták a hosszú, téglalap alakú, általában nyugat — keleti
irányú sírgödröt. A ló számára külön sír készült. A halottat
általában koporsóban temették el. A Holt-Tisza tölgyesei-
ben fát eleget találtak, törzséből 30 — 40 cm széles deszká-
264
kát hasítottak és vas ácskapcsokkal fogták össze őket.
A koporsóba befektették a legjobb kaftánjába öltöztetett
halottat, derekán a veretes övvel, melléje rakták eszközeit,
fegyvereit. A sírba úgy helyezték a koporsót, hogy a halott
feje a nyugati végére került, vagyis arccal keletre, a felkelő
nap irányába.
A halott lovát a homlokára mért erős ütéssel ölték meg.
Gazdájával ellentétes irányban, vagyis fejével kelet felé
temették el. A közösség vallási vezetője, a sámán, a sír
mellett feltehetően imákat mormolt, énekszóval zengte az
elhunyt hősi tetteit. A hozzátartozók a sír mellett halotti tort
ültek. A tornak erős, kötött hagyományai voltak. A halott
vagyoni állapotától, a közösségben betöltött rangjától
függően kisebb vagy nagyobb állatokat öltek le: a lovat,
szarvasmarhát, sertést, juhot vagy csak baromfit, tűzön
megsütötték, egy darabot belőle a sírba helyeztek, a többit
elfogyasztották. A sír behantolása után a sírra fából ácsolt
jelet tettek, ezzel biztosítva, hogy a sírok láthatóak marad-
janak. 50—100 év után azonban, amikor a fa jelek elkor-
hadtak és a sírhantok besüppedtek, előfordult, hogy a
nagycsalád késői leszármazottainak sírjai az ősökéi fölé
kerültek.
Egy-egy temetés után hamar helyreállt a közösségek hét-
köznapi rendje, hiszen az elmúlás éppen úgy hozzá tarto-
zott a mindennapokhoz, mint a párválasztás vagy a szüle-
tés. A hétköznapok egyhangúságát azonban néha nem
mindennapi esemény szakította meg. Messzi földről ván-
dor árusok érkeztek, akik húsért, kenyérért, élő állatért,
gabonáért elcserélték portékáikat, a színes üvegkalárisokat,
gyöngyös függőket, selymeket, értékes kelméket.
Ezektől a vándor árusoktól hallottak a falubeliek a tőlük
távol megtelepedett vezéreikről, a kagánról, az előkelők
családjairól, akiknek minden ruhája, eszköze, fegyvere,
edénye, aranyosan fénylik. Az asszonyok selyemben,
brokátban járnak, a férfiak övdíszei aranyból készülnek,
sőt néha még a lószerszámot is aranylemez veretek díszítik.
265
A vándorok azt is beszélték, hogy ezek a vezérek fából
ácsolt palotában laknak, és ha meghalnak, még akkor is
megkülönböztetett módon, a többiek sírjától távol, rejtett
helyen temetik el őket. Ezek az elbeszélések azonban a
falubeliek számára csak legendáknak, meséknek tűnhettek,
hiszen békeidőben, amikor a férfiaknak sem kellett hadba
vonulniok, ilyen előkelőket senki sem látott közülük.
... Későre jár. Hamvad a tűz, izzanak a hasábok. Csend
van. Hallgatnak az idegenek, a helybeliek, a diákok egy-
aránt. Ez a csend azonban a várakozás csendje. Kimondat-
lanul is felhangzik a kérdés, hová lett ez a nép, amelyről
ennyit hallottunk? Akiknek mindennapjait megismertük,
akik közül néhánynak csontjait, ékszereit láttuk. Mivé
váltak ezek a bátor, derék emberek, akiknek élete nem
sokban különbözött a 20. század eleji magyar pásztor-
ember életétől ? A húnyó tábortűz mellett a ki sem mon-
dott kérdésekre újra csak a régész válaszol.
A 7. század utolsó harmada körül a görög történetírók
újabb keleti bevándorlókat említenek a krónikákban.
Az újabb népcsoportok megjelenése a Kárpát-medencében
többféle változást hozott. Ezek a változások a szokások-
ban, a tárgyakon és a divat terén egyaránt megfigyelhetők
voltak. Ugyanakkor ettől az időtől kezdve nagyobb lett
az avar szállásterület is, az avarok temetői a bécsi medencé-
ben és a mai Szlovákia területén is megtalálhatók.
A keletrómai birodalom számára nem voltak többé
érdekesek az avarok. A birodalom és az avar szállásterület
határai már nem szomszédosak. 681-ben az Al-Dunánál,
az avarok és a bizánciak közé ékelődve, megalakult az
Első bolgár birodalom.
A 8. század az avarok szempontjából az eseménytelen
mindennapok százada. Egészen a század végéig nem törté-
nik említés róluk. Csak a század végén tűntek fel újra az
írásos forrásokban, de ekkor már a nyugati, a frank biro-
dalom krónikásai említik őket a birodalmi évkönyvek-
ben (annales). Nagy Károly, az akkori frank uralkodó
266
merész tervet szőtt az avarok ellen. Célja: az avar területek
nagy részének és az áhított avar kincseknek megszerzése.
791-ben kezdődött az első hadjárat az avarok ellen.
Nagy Károly szövetségeseiként fél Európa indult hadba
Avariába, egyelőre sikertelenül. De az avarokat belháború
gyengítette. Az egymással szemben álló mellékfejedelmek
nem mérték fel a külső veszély nagyságát, egymás ellen
háborúztak, ölték egymást, megkönnyítve így Károly
csapatának a győzelmét és a kagáni kincstár kirablását.
Avar női lószerszám veretei
A frank győzelem után a 9. század elején részekre sza-
kadt az avar birodalom. A nyugati (dunántúli) területen
élők frank, a Tisza-vidékiek pedig — Krum bolgár kán
804 — 805. évi támadása után — bolgár fennhatóság alá
267
kerültek. Ez utóbbi azonban csak névleges volt, inkább
csak a mai Erdély területére vonatkozott és Csongrád
vonaláig terjedt. A Közép-Tisza vidékén nyomát sem
találjuk a hódoltságnak.
A bolgár támadások elől a Tisza vidékén az ártéri erdők
közé menekült az ottani lakosság. A veszély elmúltával
visszatértek a felégetett falvakba, hogy újjáépítsék őket.
Rövid ideig nem is nagyon volt tudomásuk a népüket ért,
végleges változásokról és katasztrófáról. A vándor árusok
el-elmaradása, az egyre jobban szűkülő piaci lehetőségek
azonban jelezték számukra, hogy valami történt. Ennek
következtében viseletűk egyszerűsödött ugyan, de lénye-
gében még nem változott. Sokkal fájdalmasabb volt ennél,
hogy a hadba szólított férfiak nem tértek haza, az otthon
levők nagy részét pedig Krum kán hadvezérei rabszíjra
fűzve elhurcolták és saját seregükbe állították. A 9. század
évtizedei a megélhetésért, a földdel és az állatokkal vívott
mindennapi küzdelemben teltek. A század vége azonban
alapvető változást hozott: új nép jelent meg a területen.
Az új nép tagjai ugyan sokban hasonlítottak az avarok
őseire, akikről már csak a vének, a bölcsek, a sámánok
meséltek, mégis mások voltak, más nyelvet beszéltek.
Magukat magyaroknak nevezték. Mivel hely volt elegendő,
ők is a környéken telepedtek meg és mert életmódjuk sem
volt idegen, békében éltek az avarokkal egymás mellett.
De vezetőik — akik immár az avarok vezetői is voltak —
másféle törvények által kormányozták népüket és velük az
avarokat is. Az avarok maradékainak új szokásokkal, új
vallással kellett ismerkedniük. Mindezek következtében las-
san elmagyarosodtak, az új nyelvet használták, halottaikat
a magyarokéival együtt új, templomok körüli temetőkbe
temették. Népük neve az idők folyamán feledésbe merült,
ám eközben őseivé váltak sok-sok magyar családnak.
A tűz még egyet lobbant. A régvolt elődök árnyai
eltűntek a sötétben, hátrahagyva megfejtésre váró varázs-
latos titkaikat.
268
Elcsendesül a tábor, hogy másnap újult erővel, kedvvel
lássanak munkához. Szép élménnyel gazdagabban térnek
nyugovóra a majorbeliek is, noha tán egymás előtt is
titkolják, milyen jó volt, ha csak egy estére is, visszatérni
a gyermekkorba, a mesék, regék világába. Reménykednek
benne, hogy a szép este még többször megismételhető,
hiszen maradnak még a baráttá lett fiatalok. Hétről hétre
visszatérnek, amíg a jó idő tart, majd évről évre mind-
addig, míg az utolsó avar sírt is feltárták.
Utóirat: Az ásatás 1972-ig tartott. Tis^afüred-Majorosoti
a s^er^ő 1278 sírt tárt fel (köptük 70 lósirt). A leleteket a
szolnoki Damjanich János Múzeum őnj, az embercsontok a
Szegedi Embertani Intézetbe kerültek, a lócsontok a Magyar
Nemzeti Múzeum állatcsontgyűjteményébe. A temető legszebb
tárgyai a Nemzeti Múzeum régészeti kiállításán láthatók.
A temetőről a sger^ő könyvet irt, néhány kisebb szakcikke a
temető anyagából már megjelent. A% eredmények azonban nem
a s^er^ő egyéni érdemei. Nem születhettek volna meg Eajtos
Kálmán és Pásztor Eajos régi kubikus és részesarató brigádja
nélkül, akiktől a szerző sokkal több emberséget és munka-
szeretetei tanult, mint ők tőle régészetet.
KIS AVAR NÉPRAJZ
A Pannonhalmától délkeletre fekvő Táp—borbapusztai
avar kori temető 261. számú sírjába öreg férfit temettek.
Egyetlen foga sem volt már a vén harcosnak: az alsó és a
felső fogmeder teljesen elcsontosodott, jóval halála előtt
pottyanthatta el az utolsókat. Nem volt magas ember, alig
érte el a 165 cm-t, de jó kövér lehetett, ezt a szépen kibon-
tott csontváz helyzetéről és a jó széles koporsóról a fel-
táráskor azonnal láttuk. Kiálló pofacsontjai enyhén mon-
golos külsőt mutattak. Hosszú haját kétágú varkocsba
fonva viselte, amit a halántékánál két hajkarika, és lejjebb
varkocsszorító-pár igazolt. Ruháját veretes öv fogta össze,
a négyszögletes, ezüstlemezből préselt övdíszekből hat
darabot találtunk meg. Az övét egyszerű vascsattal csatolta
be — meglepő volt, hogy az avar kori övék állandó
alkotórészét, a szíjvéget nem találtuk a sírban. A harcos
bal oldalára fektették jókora, majdnem 80 cm hosszú,
egyélű, egyenes kardját fa hüvelyben és itt feküdt a faragott
csontlemezekkel díszített tegez is, amelyben egyetlen,
háromélű vasheggyel ellátott nyíl árválkodott. Vaskése
a bal oldalon csüngött az övről, mellette bőrből készült
zacskó (tarsoly), amit merevítő vaskarika jelzett. Tartalmá-
ból öt emberi fogon kívül semmi sem maradt ránk.
A sírlelet — a többivel együtt — a győri Xántus János
Múzeumba került, ahol minden darabot gondosan meg-
tisztítottak, a leleteket konzerválták. A sír feltárása során
készült rajzok, fényképek és a dobozba került, leltározott,
270
holt tárgyak maradtak csupán a valamikor élt ember után.
Kérdés: rekonstruálható-e ebből maga az ember? Nyilván
csak kis ablakocskán pillanthatunk be életébe, gondjait,
bajait, örömeit csak képzeletünk segítségével közelíthetjük
meg, már amennyire megközelíthetjük.
De még képzeletünknek is mankókra van szüksége.
Amit erről a korról már tudunk, azt nem illik mellőzni,
amit sejtünk, azt célszerű felhasználni. A legfontosabb
támpontok maguk a régészeti leletek, a feltárás során tett
megfigyelések. Összevethetjük megfigyeléseinket a temető
többi sírjánál tapasztaltakkal, az egykorú, hasonló leletek-
kel, a földrajzi szomszédságban élt népcsoportokra vonat-
kozó adatokkal — akár rokonaik, akár nem —, a távo-
labbi, de feltehetően rokon népekkel, valamint a hasonló
körülmények között élő későbbi társadalmakkal, amelyek-
ről — szerencsés esetben — több közvetlen feljegyzés áll
rendelkezésünkre. Olyanokkal, amelyek vagy kultúrájuk,
gazdasági-társadalmi szerkezetük, vagy hagyományaik -
nyelvük alapján kapcsolódnak a mi avar kori népeinkhez
és amelyek már a néprajz módszereivel ismerhetők meg és
írhatók le. Olyan modelleket találhatunk — pontosabban:
dolgozhatunk ki — így, amelyek rekonstruáló fantáziánkat
tovább segítik azoknak a kérdéseknek az esetében is,
amelyekre a régészeti leletek nem adnak közvetlen, egyér-
telmű (vagy éppen semmiféle) magyarázatot. Ezt a meg-
közelítési módot (annak egész bonyolult, állandó vissza-
kapcsolásokkal, új és új impulzusokkal rendelkező rend-
szerét) nevezhetjük „régészeti néprajznak”.
A következőkben megkísérlem ennek a módszernek a
bemutatását, nem tagadva, sőt szándékosan hangsúlyozva
bizonytalanságait is. Megkísértem tehát a majdnem lehetet-
lent: mintegy 1200 év távlatából olyan közel férkőzni a tápi
öreg harcos személyéhez, amennyire csak erőmből, ismere-
teimből, a rendelkezésre álló adatokból telik.
Könnyebb dolga van annak, aki ismert történeti sze-
mélyt jelenít meg: források tömege szólhat egyéniségéről,
27-1
a korról, amelyben élt és működött. Akár személyes vallo-
mások is rendelkezésre állhatnak: széles, erős alapokra
támaszkodhat tehát. A mi esetünkben mindez hiányzik.
Mi értelme akkor az erőfeszítésnek? Nos, nem csak az
örök emberi kíváncsiság működik bennünk. Az is, persze.
De a 6.-tól a 9.-ig terjedő századok történetét, embereit
közelhozni a ma magyarságához komolyabb misszió.
Tudott dolog — nincs értelme itt külön magyarázni —,
hogy a magyar honfoglalás nem lakatlan, elhagyott terüle-
tek birtokbavételét jelentette a Kárpát-medencében. Létező
államok politikai-katonai erők működtek, gazdasági szer-
kezetek hatottak itt Árpád népének benyomulásakor,
amelyek emberek nélkül nem képzelhetők el. A honfogla-
lás nem járt a lakosság teljes kicserélődésével. Történeti
tudatunkból mintha hiányozna ennek tudomásulvétele és
ha benne is van valahogyan, megítélésem szerint nem elég
mélyen és erősen torzulva. Az avar kori öreg megismerése
hozzá tartozik tehát nemzeti önismeretünk biztosabb ala-
pokra helyezéséhez. Leszármazottai találkoztak Árpád
magyarjaival. Gazdaságuk, társadalmi viszonyaik, a kör-
nyező világról alkotott képük belevegyült őseink, végső
soron mai magunk életébe. A honfoglalás „előterének”
megrajzolásához szeretnénk adalékot szolgáltatni, hogy
érthetőbb legyen az Uráltól a Kárpát-medencéig ívelő
magyar őstörténet utolsó állomása.
Kérdezhetné bárki: miért éppen a tápi 261-est választot-
tam? Miért nem olyan valakit, aki közvetlenül a honfog-
lalás előestéjén élt itt, miért nem valamelyik 9. századi
temetőből vettem a példát? Nem könnyű válaszolnom.
Olyan „átlag-avart” akartam választani, akit nem vesz
körül túl sok kérdőjel (még a választottnál is több), aki
minden „átlagossága” ellenére első látásra érdekes egyéni-
ségnek tűnt, akivel kapcsolatban olyan dolgokra is kitér-
hetek, amelyek nemzedékekre előre meghatározóak lehet-
tek: 670 körüli bevándorlás, ethnikum, családszerkezet,
a termelésben elfoglalt hely, változó viseleti szokások
272
stb-, stb. Elég gazdag legyen, mégse a leggazdagabb.
Legyenek egyéni vonásai, mégis képviselje azt a közössé-
get, amelybe tartozott. Ne legyen túl sok lelete, mert a fel-
vetődő kérdések becsületes körüljárása szétfeszítené a ren-
delkezésre álló kereteket...
Nem tagadom: egy ilyen választás mindig önkényes
bizonyos mértékig. Esetünkben már a feltáráskor a köte-
lező jóindulaton túl különös rokonszenvvel képzeltem
magam elé a kövérkés öreget. Fogatlan szájával kimondott
szavait biztosan nehezen lehetett megérteni — és ez jól jön
akkor, amikor tulajdonképpen nem tudjuk, csak sejtjük,
hogy milyen nyelvet beszélt, csak találgatjuk, hogy mit is
mondhatott. Ha megelevenedne, elmormolt mondatai
között a mai magyar talán ismerős szavakra bukkanhatna,
első hallásra talán magyar nyelvűnek is tarthatná (jusson
eszünkbe erről a kettős honfoglalás feltételezései). Külső
megjelenése, viselete az eurázsiai puszták nomádjaiéra
hasonlítana, életmódja azonban már biztosan nem volt
nomád — ezt az ellentmondást, ami a kor történetének
egyik legfontosabb jellegzetességére utal, biztosan 9. szá-
zadi temetkezést választva, már nehezebb lenne érzékel-
tetni. A tápi 261-es sír leletei korának meghatározása
viszonylag biztos, egy-két évtized határain belül senki nem
vitatja. Ezzel szemben az avar kor végéről származó lelete-
ket egy egész évszázadon belül helyezgetik egyszer ide,
másszor oda a legjobban képzett kutatók is. Összefoglalva:
sok-sok szempont mérlegelése után maradtam hűséges
ehhez a friss élményt jelentő sírhoz.
Ismerkedjünk meg hát tovább a Táp —borbai 261-essel
és környezetével. Aki olvasta a „Régészeti barangolások
Magyarországon” című könyvben (Panoráma, 1978.)
a Kisalföld avar koráról írottakat, már az első mondatnál
felkaphatta a fejét. Hogyhogy 261. sír? Mintha ugyanez
a szerző néhány évvel ezelőtt azt irta volna a tápi temetőhöz
címzett vallomásában, hogy ez végre egy a megyei keretek-
nek megfelelő, kis avar kori temető, áttekinthető, tiszta,
273
szép, a 113 sírhoz várható még 30 — 40 és kész a teljes fel-
tárás, jöhet a feldolgozás, elemzés! Szégyen ide, szégyen
oda, a gyakorlat ismét egyszer rácáfolt az elméletre.
A tápi avarok nem tudták, hogy én — jó évezred múlva —
majd milyennek képzelem a temetőjüket... Most már
a 295. sír feltárásánál tartunk és még egyáltalán nem látszik
a vége. A tanulságot levontam: még egyszer nem nyilat-
kozom sírok várható számáról...
Annyit azért a saját szavahihetőségem védelmében
közbe kell szúrnom, hogy az akkori becslés nem volt telje-
sen alaptalan. Az a sírcsoport, amit először találtunk meg,
valóban körülhatárolható volt. Ki hitte volna, hogy a
temető területe a csoport északnyugati sarkában mintegy
25 m hosszú nyúlványban folytatódik, a korábbi széles
sírsorok helyett itt csak 2—3 sírnyi szélességben, sőt ehhez
még újabb, ismét kiszélesedő sírcsoport csatlakozik ?
A 261-es „bácsi” ennek a 2. sírcsoportnak az elején nyugo-
dott. Tévedésem az avar kori régészetet sújtó „gyermek-
betegségből” következett: bár igen sok lelőhelyet ismerünk
ebből a korból, teljes feltárásra csak elvétve adódik lehető-
ség. A szegény kutatónak nincs tehát miből általánosítania,
a feltáratlan temetőrészekre nem tud biztonsággal követ-
keztetni. A szorosan vett tudományon kívüli okok hozták
létre ezt a helyzetet: ezer vagy annál is több sír feltárása
nem kevés időbe és főleg: pénzbe kerül.
Minta-avarunk a 7. század végén, a 8. század elején élt.
Szakkifejezéssel „közép avar kornak” nevezzük a 670-es
évektől 710 — 720-ig tartó időszakot, amelyre a vizsgált
sírból származó, lemezből sajtolt, számos szögletes övveret,
a varkocsszorítók típusa, a temetkezési szokások több
bizonyos részlete (így például a sírgödör tájolása) és a
közelben levő sírok leletanyaga egyaránt utalt. Az eddig
feltárt temetőrészen a 261. sír az első-második generáció-
hoz tartozott (a legkorábbi „közép-avar” leletanyag egye-
lőre hiányzik még a temetőből). Nehézséget csak az okoz,
hogy nem tudjuk biztosan: a korhatározó tárgyakhoz
274
mikor jutott hősünk ? Ez az öv azonos lenne azzal, amit
a gyereksorból kinőve, a férfivé avatás során kapott,
legalább 40 évvel halála előtt? Vagy ha nem azonos vele,
esetleg annak hű mása ? Vagy az ilyen öveket az „öregúr”
halálát közvetlenül megelőző időben hordták ? Hogy erre
a kérdésre felelhessünk, ezáltal a temetés időpontját ponto-
sabban meghatározhassuk, olyan tényezőket kellene ismer-
nünk, amelyek már a néprajz gyűjtőkörébe tartoznak.
Az öv először is termék, gyártmány, emberi munka
eredménye. Az avar kori övék alapanyaga többnyire bőr
volt, amit a veretek fémsói által konzervált szerves marad-
ványok egyértelműen igazolnak. Szélessége a veretek
méreteinek felelt meg — szerencsés esetben a bőrmaradvá-
nyok elszíneződése mérhető a sírokban, de segítenek
különböző egykori ábrázolások (falfestmények, kőszob-
rok) és leírások is, rokon kultúrájú népekre vonatkozóak,
meg újabb néprajziak egyaránt. Igaz, avar korból (még-
hozzá éppen a közép-avar korból) széles tüsző-öveket is
ismerünk, magam tártam fel egyet nem messze Táptól,
— itt azonban még nem fordult elő. Avar kori férfisírok-
ban gyakran találjuk meg az övről lecsüngő mellékszíjak
maradványait, mellékszíj-veretek sora szokta jelezni, ame-
lyek egy-egy kisszíjvéghez vezetnek. Ősi steppei hagyo-
mány ez: a lovon ülő ember, különösen ha harcos, a
mellékszíjak segítségével függesztette fel az övre mindazt,
amit magával akart vinni, a keze ügyében tartani: kést,
tegezt, tarsolyt. Az avar kori övék veretes mellékszíjaira
viszont már semmit sem akasztottak: ezek a szíjak az öv
elválaszthatatlan részeivé lettek akár volt gyakorlati hasz-
nuk, akár nem. Mint díszek, a férfi megjelenésének elő-
kelőségét fokozták — számuk változó és nem kizárt, hogy
rangot jelölt. A fogatlan öreg övén ilyen mellékszíjnak
nincs nyoma. Soha nem is voltak rajta? Vagy csak nem
díszítették őket veretek és ezért enyésztek el nyomtalanul ?
Esetleg a temetéskor vagdosták le az övről, valamilyen
babonás szokásnak engedelmeskedve? Nem tudhatjuk.
275
Még nagyszíjvége sem került elő — pedig a veretes öv
szíjvég nélkül olyan, mint a csörgőkígyó farka nélkül:
már nem is azonos önmagával. Olyan régi lenne ez az öv,
hogy lepusztultak róla a sérülékeny díszek ? Úgy rángatták
elő a temetéskor a ládafiából, hogy az öreget ifjúkori öve
díszítse, amikor megtér őseihez? Vagy egész egyszerűen
nem lehetett már pótolni az elveszett szíjvéget: régen nem
gyártottak, nem viseltek ilyen típust a temetés idején?
Avagy véletlen az egész és nincs jelentősége ? A tudomá-
nyos magyarázattal egyelőre adósak maradunk, átadjuk
a folytatás fonalát a képzeletnek. Annyi biztosnak látszik:
a jobb napokra is emlékező 261-es „bácsi” szépen faragott
tegezével, nagy kardjával nem örülhetett volna életében
a mellékszíjak és a szíj végek hiányának!
Ezzel máris tettünk egy kis kitérőt az öv másik: viseleti,
sőt harmadik: rangjelző, jelentéshordozó funkciója felé,
pedig a veretek épphogy csak szóba kerültek. Az öv,
viselője számára: ruhadarab. Megléte, díszítése, szerkezete
már eleve bizonyos fajta hagyományokat tételez fel, ennek
megfelelően bizonyos ruházatot: gomb nélküli felső ruhát,
középen nyitott kaftánt. Ami a vereteket meg a vascsatot
illeti: az ötvös és a kovács munkája is ott díszlett tehát a
szíjgyártóén. A szögletes veretek vékony lemezből, sajto-
lással készültek. Számít ez valamit, ha az élő embert akar-
juk magunk elé képzelni? Bizony számít, amikor az öv
jelentését nyomozzuk.
Veretes övét csaknem kivétel nélkül mindig felnőtt fér-
fiak sírjában találunk. Nem mindegyikében: csak az amúgy
is gazdagabban ellátott, mélyebbre ásott, gondosabban
temetett előkelőbbek derekán. Kisfiúk övét kivételesen
egyszerű, ócska, esetenként ólomból utánzóit pitykék
ékítik, szinte játékövek ezek. Nőknél meg éppen ritka az
— egyébként ugyancsak egyszerű — „női öv”. A jelenség
magyarázata a néprajzi példák, keleti népekre vonatkozó
írott források, sőt egyes nyelvek (például a mongol nyelv)
szavai alapján világos: a felövezés a felnőtté, a közösség
276
egyenrangú szabad tagjává válás szertartásos elismerése
volt. A gyermek öve a gyermektársadalomban (korcso-
portban) biztosította ugyanazt a szerepet a tehetősebb
családok csemetéinek, amit apjuk a felnőttek között
töltött be.
Ami a nőket illeti: a patriarchális nemzetségi társadal-
makban is előfordul olyan különleges eset, amikor az
özvegyen maradt asszony tölti be — ideiglenesen — a
családfő szerepét. Ez történt félezer évvel később az
eurázsiai füves puszták másik végében, Dzsingisz kán
anyjával, Höelün nagyasszonnyal is, amikor férje halála
után a rokonok kisemmizték az örökségből: az özvegy
„kitűzte a lobogót, saját maga szállt lóra” — írja a Mongo-
lok Titkos Története.
A díszes veretes öv státuszszimbólum tehát, ez nem
vitás. Mi azonban azt tanultuk, hogy az avar korban a
veretek száma rangot, mintája — a korai avar jelek, a késő
avar griffek és indák — nemzetségi jelként származást,
összetartozást jelölt. Be kell vallanunk: ez a könnyen fel-
tételezhető elképzelés még mindig nem bizonyítható.
A tápi temetőben a veretes övékén 5 — 6 veretet találtunk
(a kivételek a szabályt erősítik). Tulajdonképpen csak
kétféle rangot tudtunk megkülönböztetni: a veret nélküli
övékkel eltemetett szegény szabadokét (sírjukban csak csat
jelzi az öv jelenlétét), és az öt-hat veretes előkelőkét. Ezek
közé tartozott a 261. sírban pihenő férfi.
Nyilvánvaló, hogy az övveretek ábrázolásai nem teljesen
véletlenül, valamilyen múló divatnak engedelmeskedve
készültek. Nem lehet véletlen, hogy az egész országban
azonos típusú ábrázolások (mintegy „címerek”) többé-
kevésbé azonos gyakoriságban és az egyéb leletek alapján
nagyjából azonos időben, azaz egyszerre fordulnak elő —
és még sincs köztük két tökéletesen egyforma darab.
Minden öv egyéni alkotás, szó sem lehet tömegtermelésre
berendezkedett nagy műhelyekről és öv-, vagy pláne
övveret-kereskedelemről.
277
Vegyük például a griffes vereteket. Téglalap alakú, öntött,
kereteit övdíszen (a szemlélő szemszögéből) balra néző,
ragadozó madár és négylábú sajátosságait egyesítő, mese-
beli állatot ábrázoltak. Kampós csőre, hegyes füle, szárnya,
felcsapott farka, négy erős karmos lába jellemzi ősidők óta
változatlanul a griffet. Ez a veret-típus a felületes szemlélő
számára azonos formában található meg az egykori Avar-
ország minden 8. századi temetőjében. Ha azonban jobban
megnézzük minden darab, de legalábbis minden garnitúra
más egy kicsit. Apró eltéréseket fedezhetünk fel: méretek-
ben, a szárny, a farok, a karmok megmunkálásában, a vere-
tek csüngőinek formájában, a felületek utólagos díszítésé-
ben, poncolásában. aranyozásában vagy ezüst hatását keltő
ónozásában. Egy garnitúra egyvalaki számára készült,
megismételhetetlenül. És mégis: a griffes veretek, az övön
hordott „címer álla tok” valamilyen összetartozást sugall-
nak. Mai tudásunk szerint a griffes dlszű övékkel felszerelt
férfiak többségét a 8. század első felében, illetve közepén
temették el: a „közép avar korra” következő „késői avar
kor” első nemzedéke ez! Arról azonban nincs tudomá-
sunk, hogy ekkor valami új nép költözött volna az ország
területére. A temetők nagy része a folyamatosságot iga-
zolja, ha helyenként nyoma is maradt bizonyos belső
átcsoportosulásnak, telepítésnek.
Tápon sincs okunk kételkedni a temető folyamatos
használatában. A mi példánkra fordítva a szót: a „lemezes”
veretű 261-es unokáját már valószínűleg „griffes” övvel
avatták férfivá és ilyen övvel övezték a ravatalon is.
Az övveretek nemzetségjelző címer szerepére jó példát
nem ismerek, annál inkább az övék adományozására
(és ezzel az összetartozásnak az értő szem számára első
pillanatra nyilvánvaló hirdetésére). Egyetlen példával tol-
danám meg itt a máshol szűkszavúbban kifejtett gondola-
tot (a változatosság kedvéért nem kedvenc forrásunk,
a Mongolok Titkos Történetének sokat idézett 117. parag-
rafusára hivatkozva): egy türk rovásírásos felirat szerint
278
„kánjától az én bégem, Aza tutuk, csatot (hivatali övét)
nyert”. Ez a példa azonban nem oldja meg teljesen az
egyszerre tömegesen megjelenő azonos típusú övveretek
kérdését.
Mai tudásunk itt nem segít tovább, ismét képzeletünkre
kell hagyatkoznunk. Magam úgy képzelem — és nem
mondhatnám, hogy szaktársaim valami nagy lelkesedéssel
fogadták volna feltételezésemet, — hogy az avatási szer-
tartást a központi hatalom képviselőjének közreműködésé-
vel tartották, az öv jelvényei egy-egy kagánhoz, annak
katonai kíséretéhez való tartozást jelképezték, azaz a
„griffes” jelvényű kagán idején minden ifjú „griffes” övét
kapott; minden ifjú, akinek családja elismerte és büszkén
igyekezett ki is fejezni az összetartozásit, — kivételek
nyilván ekkor is voltak. Lehetségesnek tartom emellett,
hogy kiváltságképpen mások is megkaphatták az övadomá-
nyozás jogát, esetleg egymással vetélkedő nagyurak
hatalmi harca is tükröződhet az egykorú, de különböző
típusú övék adományozásában. Egy biztos: ez az egész
rendszer nem volt túl merev. Rangemelkedés például jár-
hatott újabb adománnyal, viszont az urukat túlélők sem
cserélték már ki övüket azért, hogy az új jelvényekkel
hivalkodjanak — lassan elfogytak azonban, és mindenütt
az újabb, immár más típusú vereteket viselők jutottak
szóhoz.
Ismétlem, ez a feltételezés, bár megmagyarázza a veretek
többé-kevésbé generációs változását, a különböző típusok
egyenetlen eloszlását egy-egy temetőben, egyes fajták
országos elterjedését és mások regionális jelentőségét, még
nem állta ki a tudomány próbáját. Gondolati játék csupán
— de tényekre épül és nem mond ellent a vizsgált korszak-
ról ismert adatoknak. Még ennél is ingoványosabb talajra
vezet maguknak a jelképeknek és — különösen a nagyszíj-
végeken ábrázolt — jeleneteknek az értelmezése — erről
még lesz szó.
A tápi 261. sír halottjáról ezek után azt sejthetjük, hogy
279
jó régen kaphatta azt az övét, amivel a 7—8. század
fordulója előtt uralkodó nagyúrhoz való tartozását jelezte.
Nem valószínű, hogy az ékes öveket az emberek minden-
nap magukra öltötték volna. Ünnepi viselet volt, és még
így is nehéz feltételezni, hogy akár 40 év alatt nem kellett
volna egyik-másik díszét pótolni. Ha elfogadjuk, hogy az
öv a közép-avar kor 2. nemzedékének jellegzetességeit
mutatja, akkor „hősünk” születését a 670 körüli évekre
tehetjük, éppen arra a korra, amikor az onogurnak nevezett
bevándorlók Kovrat fia Kuber vezetésével az avar kagán
hatalma alá húzódtak. Hősünk kisgyerek korában átélhette
a nagy vándorlás nehézségeit, de ha már az új hazában
született, akkor is első forrásból hallhatott róla. Ezzel
elárultam, hogy nem a kora avarok leszármazottjának tartom.
Nemzetségét, családját, személyét nem tudjuk nevén
nevezni. Általában az egész avar korból alig ismerünk
személyneveket. Ha azonban képzeletben mégis nevet
keresnénk választottunknak, az ismert néhány nevet nem
hagyhatjuk figyelmen kívül. Szerencsére ezek nagyjából
egységes névadásról tanúskodnak: török nevek, olyanok,
amelyeket még évszázadokkal később is használtak. A hó-
dító avar kagán, Haján nevében közismert török szó (baj
a. m. gazdag) rejlik. Hozzá kell mindjárt tennünk, hogy
a kétszótagú avar név a türkök nyelvéhez képest archaiku-
sabb, régiesebb alak, ezért néhány kutató egyenesen mon-
golnak tartotta. Valószínűbb azonban, hogy a köztörök-
kel szemben nagyon sok régies formát őrző ogur nyelvek
köréből kell magyaráznunk. Ennek a valamikor igen nagy
török nyelvcsoportnak utolsó, ma is használt maradéka
a csuvasok nyelve. Ilyen „csuvasos típusú” török nyel-
vekből való a magyar nyelv régi török jövevényszavainak
jelentős része is.
Visszatérve Baján nevére: nem lehet véletlen, hogy
Kovrat legidősebb fiának Batbajan a neve. Ugyanez a név-
adási mód még a magyaroknál is bőven kimutatható
— gondoljunk csak Szent István pogány Vajk nevére,
280
Késő avar kori leletek
281
vagy arra a személynévre, amelynek emlékét Bajánháza
helyneve őrzi. Batbajan nevének első része is szervesen
illeszkedik ebbe a körbe: Batu kán nevében, a magyarok-
nál a lázadó pogány Vata nevében, sőt a nagyszentmiklósi
kincs török nyelvű feliratán Botaul nevében is fellelhető.
Folytatni lehetne a sort még, például az 579-ben szereplő
Szálak nevű avar követ nevével, ami törökül ,,balog”-ot,
balkezes embert jelent és az oszmán-törököknél is előfor-
dul. Ügy érzem, azonban, ennyi is elég ahhoz, hogy meg-
győződjünk: ebben a török-mongol névadásban kell kö-
rülnéznünk, ha fantázianevet keresünk a kiválasztott sír
halottjának. A tegezzel, karddal eltemetett férfit a továb-
biakban Bzzgz?/«r-nak fogom nevezni: vitéznek, magyarul
bátornak (ami szintén csuvasos típusú jövevényszó nyel-
vünkben, különböző török nyelvekben előfordul sze-
mélynévként, sőt a mongolban is megvan). Melléknevet
is választottam neki (nem volt nehéz): „öreg” szavunk
a turkológusok szerint ugyancsak török jövevényszó,
a török nyelvekben szavunk őse „nagy, terjedelmes”
jelentésű.
A névkeresés képzeletünk játéka csupán — de ismét
hozzátehetjük: valós tényeken és igen valószínű felté-
telezéseken alapszik. Az írott források a Kubán vidéki
onogur állam felbomlásához kötik a „közép avar kor”
elején hozzánk is eljutó steppei népmozgalmakat. A Kár-
pát-medencében fellépő, a kora avar korhoz képest új
jelenségek (temetkezési szokások, viseleti sajátosságok,
fegyverek) ugyancsak az onogur népekhez vezetnek.
Ezért engedhettük meg magunknak, hogy a tápi öreg
Bagaturt törökül nevezzük el, olyan névvel, amely onogur
is lehet és ami ráadásul a honfoglaló magyarok számára is
érthető volt.
Tekintsük át, amit eddig Öreg üagatur személyéről
„megtudtunk”. 670 körül született (talán még a Kárpát-
medencén kívül), onogur „nemzetiségű” volt. Férfivá már
itt serdült, férfi-övét az avar kagán uralma alatt kapta.
282
Vénségére minden foga kihullott, de azért jól tartotta
magát. Hosszú haját két ágba fonva viselte. Álljunk meg
ennél a részletnél egy kicsit és vizsgáljuk meg, milyen
messze vezethet, milyen bonyolult és nemegyszer meg-
oldatlan kérdéseket vet fel ez az apró mozzanat.
A 261. sírban a koponya két oldalán egy-egy kerek kari-
kát találtunk, tőlük 30 cm-re, már a koporsó végdeszká-
jánál feküdt a varkocss^pritó-pár. Természetesen nem a
vizsgált eset az első és egyetlen ilyen együttes: a közép és
késő avar kori sírok egész sorozata igazolta ezt a hajvise-
letet. A varkocsszorító meghatározása ma már nem okoz
problémát, annál inkább a kétoldalt talált karikáké. Régi
vita tárgya: fülbevaló vagy hajkarika? Helyzetétől, for-
májától mindkettő lehetne. Fülbevaló férfiaknál? Miért
ne? Türk kori sírszobrokon, — úgynevezett kamennaja
babákon, ami oroszul szóról szóra kő-banyát jelent, ennek
ellenére többnyire férfiakat ábrázolnak — ki is faragták
esetenként a fülbevalót, függetlenül az — egyébként szin-
tén megjelenített — 2—7 ágú varkocstól.
Ha Kazahsztánban, a Hétfolyó vidékén, a Tien-Sanban,
Tuvában így volt, akkor mi jogon kételkedünk benne,
hogy más vidéken is használhatták az egyszerű megoldást ?
Több okból is. Egyrészt a türkök nem avarok (halálos
ellenségként szakadtak el egymástól!) nem is onogurok
(a kubáni onogur államnak éppen a nyugati türk kazárok
adták meg a végső döfést!), azaz bármennyire egységes
vonásai vannak a füves pusztákon élők viseletének, teljes
azonosságot dőreség lenne feltételezni. Másrészt a közép
és késő avar kori sírokban néhány olyan észrevételt tehe-
tünk, ami elbizonytalanította a fülbevaló-meghatározást.
A női sírok párosán előforduló, díszes csüngőkkel ellá-
tott „fej körüli karika-ékszerét” (mindjárt elárulom, miért
ez’ a talányos szakszöveg) a kutatók egyöntetűen fülbe-
valónak tartják. A türk sírszobrok fülbevalói is ilyen csün-
gős típusok, amelyek korai avar férfisírokban is megtalál-
hatók. Avaria 7—8. századi, közrendű férfiai azonban nem
283
ilyet hordtak (legfeljebb elvétve egyet-egyet), hanem
egyszerű, sima, vagy alig észrevehető granulációs göm-
böcskékkel díszített darabokat. Nem éppen az eltérő vise-
lési mód — hogy a díszt nem a fülükben hordták — indo-
kolja az eltérő formát? Nem ritka továbbá, hogy a férfi
koponyájánál csak egyetlen karikát találtunk, többször
az sem valamelyik oldalon, hanem a koponya alatt feküdt.
A tápi 265. sírban két karika volt ugyan, de ezek össze-
akasztva kerültek elő a bal alkarnál! Ott nem szokták
a fülüket hordani még az avarok sem (pedig tőlük sok
minden kitellett). Némi bizonytalanságot jelent, hogy a
sírban (koporsóban) elcsúsznak, elmozdulnak a csontok,
leletek. Tápon azonban sikerült egy olyan ifjút találni,,
akinek egyetlen „fülbevalója”, csüngő nélküli karikája
volt (a koponya alatt), amihez többsoros gyöngyfüzér
csatlakozott; A gyöngyfüzér a bal vállnál, nagyjából há-
romszög alakú területen feküdt, helyzetét gondos bontás-
sal alaposan megfigyelhettük: a karikától indult ki. Egyet-
len gyöngyszem sem volt a jobb oldalon vagy a csigolyák
alatt, ami elképzelhetetlen lenne, ha a füzér nyakláncról
származna. Egyetlen magyarázat lehet: agtöng/füzér a haj-
fonatot díszítette! Azaz a karika és a hajfonat közvetlen
kapcsolata beigazolódott. Hogy a 180. sírban fiatal férfi
feküdt, ahhoz kétség nem férhet, összes többi lelete:
szabályos veretes öv, nyílhegyek, két komoly harci kés
igazolja.
Végül hadd fűzzem hozzá: magam még a nők „karika-
ékszerének” viselési módjánál sem ragaszkodnék köröm-
szakadtáig az egyedüli és kizárólagos fülbevaló-magyará-
zathoz. Ezért a „fej körüli karika-ékszer” óvatos körül-
írása, — egyébként nem saját találmányom. Nagynevű
elődöm a győri múzeumban, Szőke Béla vezette be a hon-
foglalás kori köznépi temetők tárgyalása során, amikor
hasonló problémával küzködött. A 9 — 11. században már
az ékszerformák maguk sem támogatták a fülbevalóként
való értelmezést. Ezeket sz ékszereket általában haj kariká-
id
nak nevezik, nem zárható ki azonban az sem, hogy női
fejrevaló: fátyol, színes pántlikák díszítésére szolgáltak.
Mindkét megoldásra lehet párhuzamokat idézni a népvise-
letek történetéből.
Megint csak apró, jelentéktelennek tűnő különbségek-
kel találkozunk és jogosnak látszik a méltatlankodás: mit
kell ennyit kínlódni ezekkel az egyszerű, könnyen elő-
állítható és akárhogyan is viselhető karikákkal? Gondol-
junk azonban arra, hogy a hajkarika sokáig a szláv vise-
etre jellemző tárgyként szerepelt! Ez az elmélet a honfog-
laló magyar köznép felfedezésével megdőlt ugyan, de
azért újra fel-felbukkan. Az sem érdektelen, hogy a 9.
századi sírokban a régi, fülbevalónak tartható darabok
egymásba fűzve, hajkarikaként felhasználva kerülnek elő.
Hirtelen megváltozott volna az avar kori népek utódainak
viselete — vagy netán nem az ő utódaikat találjuk az egy-
kori avar területeken? Akadálya-e a viseleti különbség
annak, hogy az avar kori népcsoportok továbbélését
a 9. században követni tudjuk ? Merrefelé keressük a pár-
huzamokat: fedetlen fejű, kontyos, fülbevalós, esetleg
copfos-hajkarikás, vagy éppen keletiesen pompázó sok-
színű szalagos, kendőkkel, fátylakkal fedett hajú menyecs-
kéket jelenítsünk meg? Végső soron lehet-e reményünk
arra, hogy a népviselet különbözőségéből más-más népre
vagy esetleg csak eltérő kultúrhatásokra következtethes-
sünk? A kis, olcsó karikák vizsgálata tehát elég messzire
vezethet.
Nos, úgy tűnik, ismét sikerül egy akadályt elhárítani
az avar kori népcsoportok 9. századi kimutatásának útjá-
ból. Már a 7-8. századi női sírok egyikében-másikában
hajfonat, vagy fejfedő díszítésére-összefogására használ-
ták fel a karikaékszert, ez nem a 9. század újítása. Több-
ször megfigyelték már, hogy a karikákat hátul bron^lánc
kötötte össze. Tápon és máshol is észleltem, hogy a nyak-
lánc elöl egyik karikától a másikig vezetett. Többször
a „fülbevalóval” együtt, azon belül még egy különálló,
285
kis sima karikát is találni. Mi értelme lenne a fülbevalók
összekapcsolásának? A különálló belső karikáknak? Ha
azonban a karikákat fejviselet (fátyol, hajfonat) részeként
képzeljük el, ezek a megfigyelések értelmet nyernek. A ka-
rikába akasztott szalagok nem csúsznak ki könnyen a haj-
fonatból! Valóban: már a 7—8. századi temetők szélén
(de még a temetők folyamatos használatának korából) meg
is jelentek azok a karikatípusok, amelyeket eddig is haj-
karikának értelmeztek a régészek. Jogosan feltételezhet-
jük ezek után, hogy a hajkarikás-fátylas, szalagos fejdísz
megtalálható már a késői avar korban, vagyis az avar állam
bukása utáni változás mégsem olyan radikális, nem szük-
séges új (szláv) népesség megjelenésével magyarázni!
Öreg Bagatur ezek után hasonlított is a türk sírszobrok
alakjaihoz, (mivel haját varkocsba fonta) meg különbözött
is azoktól (kétágú varkocsába a karika tanúsága szerint
szalagot is rögzített).
Marad még egy rejtély a varkocsviselettel kapcsolatban,
amire ki kell térnünk. A pántlikás hajfonatot a Bizáncban
először megjelenő követekkel kapcsolatban írták le a for-
rások (558), azaz a honfoglaló, korai avarok sajátossága-
ként. A szemtanú Agathias szerint „a türkök és az ava-
rok haja fésületlen, piszkos, elhanyagolt és visszatetsző
módon közbefűzéssel befont” (Szádeczky-Kardoss Samu
fordítása). A fordító megjegyzése: az alkalmazott görög
szó alapjelentése „beillesztés”, vonatkozhat szalagocskára,
fém hajdíszre, esetleg egyszerűen a copf ágainak egymásba
fonására. Theophanes nem szemtanú ugyan, mégis tárgy-
szerűbben ír: ,,... Hátul nagyon hosszú volt a hajuk, sza-
lagokkal megkötve és befonva”. Eddig a források. Ezzel
szemben korai avar sírból egyetlen hajfonatdiszt sem
ismerünk! A bizánci szemtanúk után száz évvel, a közép
avar kori sírokban jelennek meg ezek a tárgyak először.
Az ellentmondást csak úgy oldhatjuk fel, ha feltételez-
zük: nem a kora avar és az onogur hajviselet különbözött
egymástól, hanem csupán egy — szerencsére maradandó
286
anyagból készült — tárgy, a fém varkocsszorító jelent
meg viszonylag későn az avar kori viseletben. A tárgy
hiánya nem jelenti a jelenség hiányát! Magyarán: a régé-
szeti megismerést alaposan korlátozza az, hogy a mi ég-
hajlati viszonyaink mellett a szerves anyagok többnyire
nyomtalanul elenyésznek a talajban.
Ezért nehéz, sőt bizonyos fokon túl lehetetlen az avar
kori ruházat helyreállítása. Bizonyos következtetésekre
persze a megmaradó fémrészek alapján is eljuthatunk.
Láttuk már: a bőröv — látható veretéivel, csüngős mel-
lékszijaival — valamilyen köpeny vagy kaftánszerű felső
ruhát feltételez. Gyakori, hogy a díszöv csatján kívül
még egy csatot találunk a medencén — ezt a köpeny alatti
nadrág csatjának értelmezhetjük. A fémtárgyakhoz rozs-
dásodva apró szövetdarabkákat találhatunk (néha több
rétegben, eltérő szövéssel, eltérő minőséggel). A női
sírok szövés-fonásra, varrásra utaló leletei (orsók, tűk)
alapján nincs ebben semmi rendkívüli. Csak az a baj, hogy
a kis darabkákból nem áll össze az egész ruházat, válto-
zatos anyagaival (bőr, gyapjú-, illetve növényi alapanyagú
szövet, nemez, selyem), eltérő szabásmintáival, eredeti
színeiben.
Kénytelenek vagyunk más források után nézni. Jó
lenne, ha az avar kori népek népviseletét egykorú írók
leírták volna, vagy legalább fekete-fehérben találhatnánk
egykorú ábrázolást. Az ábrázolásokban általában inkább
bízhatunk, csakhogy rendkívüli óvatosságra van szükség.
A késő avar övdíszek egy csoportjánál részben magukon
a vereteken, gyakrabban a szíjvégeken emberi alakok is
láthatók. Csakhogy korántsem biztos, hogy ezeket az
alakokat avar kori viseletben ábrázolták! Sőt, éppen az
ellenkezője a valószínű. Eltekintve attól az egyébként
nem lényegtelen kérdéstől, hogy kik és hol készítették az
övdíszeket, függetlenül attól, hogy megrendelőik, viselőik
számára mit jelentettek az ábrázolt jelenetek, a motívu-
mok, az alakok formai jegyei (nem utolsósorban ruháza-
287
tűk) a hellenisztikus-bizánci, illetve iráni-szasszanida mű-
vészeti körbe vezetnek. Delfinen lovagló nereidán, az
antik Héraklészen, az oroszlánok közé vetett Dániel pró-
fétán vagy a Szenmurwal küzdő mitikus hősön még
akkor sem várhatunk avar ruhát, ha nem közvetlenül
Bizáncban vagy Iránban fogalmazták is meg az övékre
került képek eredetijét. Még akkor is kételkednünk kell,
amikor nyilvánvalóan barbárt: lovas vagy nyilazó har-
cost fedezünk fel a vereteken.
A híres klárafalvi szijvég egyik oldalán a jellegzetes
repülő vágtában megmintázott, lovon ülő harcos íját fe-
szíti, oldalán tegez. Minden művészi megjelenítő erő elle-
nére a lovas ruházatáról nem sokat tudunk megállapítani:
lapos fejfedője, bő köpenye, csizmája vehető csak ki.
Lándzsás lovast ábrázoltak egy Balatonszőlősön előkerült
övgamitúra kerek veretéin: a ruházatot (páncélt?) az
egész testet beborító poncolás érzékelteti. Gyalogos íjász
— a görög vázák szkítáira emlékeztető formában — lát-
ható a mödlingi (Alsó-Ausztria) 144. női sír mellboglár-
párján, ugyanolyan plasztronszerű ruhában, mint ami-
lyent a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján a mesebeli,
emberfejű, szárnyas négylábún ülő, íjfeszítő „égi vadász”
visel — meg ugyanazon a korsón a lobogós-lándzsás
„győztes fejedelem” gyalogos foglya is. Ezen az utóbbin
(mint a mödlingi íjászon is) térdig érő nadrág látszik
ugyanolyan anyagból, a mödlingin még a saru lábszárra
tekercselt szíját is ki lehet venni. Nyilvánvaló, hogy ezek
az ábrázolások sem a köznép valódi viseletét adják vissza
(örömére mindenkinek, aki az avar kori mondavilágot
kívánja kutatni). Hiszen már az is meggondolásra int
bennünket, hogy a lovasokat (a klárafalvit éppúgy, mint
a balatonszőlősit vagy akár a nagyszentmiklósit) keng/el
nélkül ábrázolták! Már pedig a vaskengyelt a 6. század
második felében éppen az avarok hozták Európába, ettől
kezdve a lovas sírokból nem hiányzik. Régibb kép típusok
(és nyilván az azoknak megfelelő viseleti formák) élnek to-
288
vább ezeken a fölöttébb érdekes bronzokon, öreg Bagatur
öltözetéhez azonban nem jutottunk közelebb általuk.
Nincs hát „önarcképük” az avaroknak? Csak a vélet-
lenen múlt az előkerülése. Nem ásatás, nem régészeti
terepbejárás során találták Nosza határában (Szabadkától
keletre) azt a szarvasagancs végéből készült, úgynevezett
bogodét, amelyen két ló és köztük két álló emberalak lát-
ható. Ilyen agancsvégek az avar kori sírok jellegzetes
leletei. Rendeltetésük meghatározása még ma sem egészen
biztos. Tartották íjfelajzó szerszámnak, ezt azonban sem
a leletösszefüggések, sem a rajtuk látható kopásnyomok
nem igazolták. Legvalószínűbb, hogy a szoros szíjcsomók
megoldásához használták (nem bogozásra tehát, legfel-
jebb kibogozásra). Némelyikükön bekarcolt ábrák fedez-
hetők fel, az avar kori pásztorok egyszerű rajzai. Bármi-
lyen primitívnek látszanak ezek a rajzok: készítőjük szá-
mára mélyebb tartalmat, jelentést hordoztak. A tápi 219.
sírban is találtunk bogozót, azon azonban csak állatalako-
kat tudtunk felfedezni. A noszai avarok hosszú varkocsos,
fedetlen fejű alakok, csizmában, lábközépig érő kaftán-
szerű ruhában. A ruhát öv fogja át, amiről mellékszí-
jak (?) csüngenek. Dupla vonallal jelezték a gallért és
eltérő vonalkázás látható a kaftán alsó szegélyénél is.
Azaz: az eredmény alig több, mint amit magukból a sír-
leletekből kikövetkeztethetünk. De a noszai rajzok iga-
zolták elképzelésünket — és ez sem megvetendő!
A ruházat nyomozásában elindulhatunk más úton is.
Elvileg legalábbis feltehető, hogy bármilyen változatos
volt is az egykorú vagy csaknem egykorú pusztai népek
viselete, bizonyos törvényszerűen ismétlődő elemeket ta-
lálhatunk, amelyeket, általánosítva, az avar kori ruházat
rekonstruálásakor felhasználhatunk. Szép számmal bővül
így a vizsgálódásba bevonható ábrázolások száma. Emlí-
tettem már a türk kori kőszobrokat. Ezeknél is élethűbbek
(mindenesetre: színesebbek) a közép-ázsiai falfestmények
a 8 — 9. századból, Szamarkand, Pendzsikent, Turfán,
289
’Cucsa, Bezeklik épületeinek romjai kö' őtt. Színes selyem-
kaftánban, gyakran veretes övvel, bő nadrágban, felkun-
korodó eíejű nemezcsizmában ábrázolták az előkelőket,
nomád követeket, lakomák vendégeit. Ezek, úgy tűnik,
általánosan elterjedt elemei a steppei viseletnek. Ami óva-
tosságra int: a festmények különböző alakjai eltérő vise-
letét hordanak, ezzel mintegy eltérő származásukat hang-
súlyozták. Ott vannak megint azok a különös fülbe-
valók ...
Minden részletre természetesen itt nem térhetek ki.
Egyetlen egyet emelek csak ki, mert érdekes összefüggé-
sek felé vezet. Gyakori ugyanis olyan veretes (!) homlok-
pánt ábrázolása, amilyenek nyomát — a vereteket —
korai avar sírokban találhatjuk meg. Azt mondhatnánk:
no lám, a korai avar viselet közép-ázsiai eredet mellett
szól, késő avar kori hiánya eltérő származást igazol. Csak-
hogy Fehér Géza, a bolgár-török művelődés híres szak-
értője, a népvándorlás kori pusztai népekről írott (sajnos,
befejezedenül maradt) tanulmányában meggyőzően muta-
tott rá ábrázolások, források elemzésével a késő avarja-
inkkal rokon dunai bolgárok „alsó fejfedőjének” léte-
zésére. Ezt a tiszteletadáskor, a süveg levételekor is a
fejükön hagyták. A fejet a homloknál körülölelő vászon-
szalagot keresztben (az ábrázolásokon: fültől fülig) újabb
pánt kötötte össze. Ez a viselet ugyanazt a funkciót töl-
tötte be, mint az ujgur és kora avar előkelők veretes
homlokpántjai! Ha viseltek ilyet a késői avar korban,
amit — noha nem maradhatott fenn — nem zárhatunk
ki, akkor már nincs is olyan nagy különbség a két — fel-
tehetően mégiscsak rokon eredetű — népcsoport között!
A dunai bolgár-törökökre amúgy is oda kell figyelnünk.
Az említett tanulmány szerint a bolgár-török asszonyok
haja keleti szokás szerint el volt takarva. (Újabb adalék
a fülbevaló — hajkarika — fejfedő vitához.) A férfiak
hajviselete rang szerint különbözött: a fejedelem haja
szabadon lobogott, a főemberekét varkocsba fonták, a
290
közemberek fejét kopaszra nyírták. Csupa olyan jelenség,
amellyel az avar államban is számolhatunk. Madarában,
a bolgár káni család őskultuszának központjában találták
azt a tetőfedő cserepet, amelyre csúcsos süvegű férfi alak-
ját karcolták. A térdig érő ruha részleteit nem ábrázolták
— ellenben ugyanolyan vonalkázás borítja, mint amilyent
az avar vereteken és a nagyszentmiklósi kincsen láthat-
tunk. Lándzsás lovast és gyalogost fedezhetünk fel egy
preslavi 8 — 9. századi épülethez tartozó kövön. Kivehető
a lovas csúcsos süvege, két rövid hajfonata, rövid ujjú,
elöl nyitott, galléros köpenye; ugyanolyan X alakú vonal-
kázással, mint a madari cserépen. A további részleteket
(nadrág? csizma?) megtakarította magának a rajzoló —
és kengyelnek sincs nyoma.
Összefoglalva: számos adatra támaszkodhatunk az avar
kori ruházat helyreállításakor, még számosabb a csak
elképzelhető részlet, tovább kutatandó kérdés. Öreg Ba-
gaturra magas süveget, a süveg alá vászon hajkötőt, elöl
nyitott, jobbról balra záródó, gallérján és máshol is sze-
gélyezett kaftánt adhatunk, a kaftán alá a többrétegű
vászonmaradványokból következtetve valami ingfélét is,
bizonyosan nadrágot és feltehetően csizmát öltött. Igaz is,
csizma. A korai avar kori kengyelek alja kerek: ekkoriban
puhatalpú nemezcsizmában lovagoltak. Később egyenes
talpú kengyeleket használtak, ehhez már keménytalpú bőr-
csizmát húzhattak.
Tudunk-e valamit a vén vitéz családjáról? Biztosra
vehetjük, hogy a tápi temetőben éppúgy, mint máshol,
családi sírcsoportok jöttek létre. Jogos hát a 261-es köz-
vetlen rokonságát abban a félköríves csoportban keresni,
amelynek jobb oldali ívén, középen nyugodott. Nagy kár,
hogy a feltárt embertani anyagnak nincs gazdája, aki
foglalkozna vele: szerencsés esetben öröklődő antropoló-
giai jegyek segíthetnének a leszármazás, családi összetar-
tozás felderítésében. Azzal kell dolgoznunk tehát, amink
van: a régészeti leletekkel.
291
A temető területe itt még keskeny, a családi csoport
biztonságosan körülhatárolható. Most derül ki, milyen
szerencsésen választottam öreg Bagatur sírját kiindulási
pontul. Félkörös szerkezete nem meglepetés — így he-
lyezkednek el a későbbi nomádok sátortáborai is. Ahogy
a viseletben pusztai elemek őrződtek meg, ugyanúgy a
település képe is régi hagyományokról tanúskodik.
Legelőször is asszonyt kellene keresni hősünknek. Ehhez
persze kissé el kell rugaszkodnunk a tudomány biztos
talajáról: az összetartozást sejthetjük ugyan, de nem bizo-
nyíthatjuk. Az a helyzet ugyanis, hogy a sírcsoportban
négy veretes övű, felnőtt férfi található, további két férfi
veretek nélkül, egy ifjú, 12 gyereksír (az egyik kettős),
de mindössze két nő került elő. Ez a helyzet nehezen kép-
zelhető el egyszerre, ami rendben is lenne: egy-egy családi
temetőrésznek is meg kell hogy legyen a maga története,
az egész csoportot nem egyszerre temették el. Feltételez-
hetjük a levirátus szokásának meglétét ? A honfoglaló ma-
gyaroknál ugyanis megvolt a sógor-házasság szokása: a
férj halála után a feleséget — és a hozományt! — a férfi
testvére örökölte. így is marad még néhány öreglegény
a csoportban. Mielőtt sajnálkozni kezdenénk mostoha
sorsukon, meg kell jegyeznünk: a pusztai népeknél a férfi-
többség nem különös élettani jelenség. (Ettől lett a
sok buddhista kolostor a mongoloknál...). Főleg nem
meglepő a beköltöző családoknál, nehéz, hosszú vándor-
lással a hátuk mögött, amelynek során ki tudja, milyen
veszedelmeket kellett kiállniuk. Ráadásul nem hódító-
ként érkeztek, nem rabolhattak maguknak asszonyt a le-
győzött népektől, menekülésük során még abból is sok
mindent hátra kellett hagyniuk, ami kis vagyonkájuk volt,
azaz az asszonyvásár sem nekik kedvezett.
Öreg Bagatur családjából a két számításba vehető asz-
szony közül az egyik (242. sír) meg az öreg között áthág-
hatatlan akadály tornyosult: a 245. sír tehetős férfija,
teljes fegyverzetben, tegzében a magasabb rangot, na-
292
gyobb hatalmat jelző négy nyíllal. A 275. számú hölgynek
viszont nincs társa a közelben, kapcsolatuk tehát lega-
lábbis nem lehetetlen.
Tegyük fel, hogy valóban így volt, és vizsgáljuk meg,
hogy mi következik ebből. Kemény megpróbáltatás lehe-
tett a fiatalasszony korai halála (jóval fiatalabb volt ugyanis
a 261-esnél). Közös koporsóban nyugodott két gyermeké-
vel, nyilván egyszerre pusztultak el. Betegség vitte el
őket ? A napi munka után mi magunk is gyakran indultunk
gombát szedni a környéken — régen se lehetett másként.
Talán mérges gomba került a kosárba ? A messziről nem-
rég a környékre költözött aul (a. m. falu a török nyelvek-
ben, a dunai bolgárban is kimutatható szóval, a magyar
„ól” elődje, bolgár-török nyelvből került hozzánk) lakói
még nem ismerhették jól a Bakony nyúlványainak mérges
növényeit! Két gyermeküket már eltemették ekkorra, ezek
az asszony sírja melletti 276. és 277. sírok halottai. A gyer-
mekhalandóság igen nagy volt ebben a korban (15 gyer-
meket temettek el ebben a csoportban). A család nem
lehetett valami gazdag. A fiatalasszony még a legegysze-
rűbb, legolcsóbb ékszereket sem viselte, sírjából csak az
elmaradhatatlan útravalót (állatcsontokat) és fő munka-
eszközének, az orsónak a nehezékét tudtuk kiemelni.
Az együtt eltemetett gyerekeket is csak hajkarika, néhány
gyöngyszem ékítette, a korábban elhaltakat még ennyi se.
A nagycsalád feje ekkor az a férfi lehetett, akit a félkörív
másik szárán, a 265. sírba temettek: hajfonatdísze, egy-
szerű öve aránylag előkelő megjelenést kölcsönzött neki,
tőre mellett azonban csak két nyilat kapott. Talán Bagatur
idősebb testvére volt.
Közben lassan azért gyarapodásnak indult a család.
A tragédiát túlélő (vagy más ághoz tartozó, csak a család-
hoz csatlakozott) ifjú és két gyerek, akiknek vitézünk és
feltételezett asszonya között jutott hely a temetőben, már
valamivel gazdagabb temetést kaptak. Bővebb volt a tor,
amit az útravaló állatcsontok, edény melléklet igazolt, az
293
egyik gyerek mellé még ezüst karikája is odakerült. Az
emberi munkaerő megnövekedése hozzájárulhatott az
emelkedéshez. Ekkor már választott „minta-onogurunk”
kezében lehetett a családfői hatalom. Bagatur özvegyen
maradt, új asszonynak nyoma sincs a sírcsoportban. Igaz,
legalábbis öregkorára, csak egyetlen nyíl került tegezébe,
fegyverzete azonban már tekintélyt parancsoló, és leszár-
mazottja, a családfői hatalomban utóda, a 245-ös férfi
(ugyanezen az ágon feküdt, az öregtől délre) már négy
nyíllal, teljes fegyverzettel indult a másvilági útra, felesége
is megkapta az orsógomb mellé a „szabályos” fülbevaló-
párt, gyöngysort.
Miután betekintettünk a család életébe, kövessük öreg
Bagaturt élete alkonyán, ahogy nagy kardját felövezve,
a seregélyek elleni őrjáratra ballagott fel az aultól nyugatra
emelkedő szőlőhegyre. Ma is szőlőskertek, gyümölcsösök
sorakoznak ezen a dombon. Kiválóan alkalmas erre a mű-
velési ágra a terület (habár bicskanyitogató a termésből
készült lé), a dombok alján sorakozó római kori villák
egykori lakói is ezt használták ki. A népvándorlás korának
viharai alaposan megtépázhatták ugyan ezt a római szőlő-
kultúrát, az elvadult tőkéket azonban megtalálhatta még
a Kaukázus előteréből induló új népcsoport. Különösebb
meglepetés nem érte őket: előző hazájukban sem volt
idegen tőlük a szőlő és a bor. Az avar korra mindenesetre
érvek, írott forrás, sőt leletek igazolják a szőlőművelés isme-
retét, az onogur-bolgár népcsoportok esetében éppen a
magyar nyelv régi török jövevényszavai szolgáltatják rá
a bizonyítékot.
A dombtetőről messze ellátni. Észak felé a pannonhalmi
„szent hegy” tűnik fel a szemlélőnek — persze a híres
bencés kolostor nélkül, hiszen az szentistváni alapítvány.
Elképzelhető, — bár erre a lehetőségek miatt kicsinyre
szabott feltárások a várban semmilyen adatot nem szol-
gáltattak, — hogy a jellegzetes, az egész környék fölött
uralkodó hegytető „szentsége” még a pogány korból ered.
294
A pusztai népek körében gyakoriak az ilyen megszentelt
helyek. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy Pannonhalma
határában volt a római provinciát megszálló hunok egyik
vezérének sírja (temetési áldozatának maradványai nem-
rég kerültek elő), amiről talán-talán még évszázadok múl-
tán is regéltek a környéken, akkor már nyugodtan szárnyra
kelhet képzeletünk: az áldozókő felől a sámánnak az iste-
neket idéző hangját hozhatta a szél...
Nyugat felé néhány egymáshoz közeli füstoszlop köt-
hette le a szőlőtolvajok rémének figyelmét. A domb alján
a szomszéd faluban (a mai Tarján elődjében) vasolvas^tók
kohói működtek. Az ásatások több — és éppen öreg Baga-
tur korából való — kis kohót tártak fel a Pándzsa-ér
mentén, településmaradványokkal együtt.
Tegyünk itt egy kis kitérőt, amíg kiszuszogja magát
nagykardú „ismerősünk”. A Pándzsa (középkori okleve-
leken Pannosa) neve ugyanis igen régi, legalább római kori
eredetről tanúskodik. Ahhoz, hogy mind a mai napig fenn-
maradjon, az egymást váltó népcsoportoknak közvetle-
nül érintkezniük kellett. A római kori birtokközpontok
urai elmenekültek a hunok keltette rémület miatt, a földet
művelő, félfeudális függésben levő parasztok közül azon-
ban sokan itt maradtak. A hunokkal együtt, őket követve
germán népcsoportok hullámai söpörtek el a fejük felett,
jó részüket, ha nem mindet, magukkal sodorva. A nagy
folyók (Danubius — Duna, Arrabo — Rába) nevét az új hó-
dítók fürkészői is továbbörökíthették, ebben az esetben
azonban kis érről van szó! Valakiknek maradniuk kellett,
hogy a jelentéktelen patak nevét továbbadhassák az újon-
nan jött avaroknak. A római —germán maradék nyomait
ebben a térségben még nem tudjuk a 7. századig követ-
ni — mégis számol velük a tudomány. Hogyne számolna
akkor a következő lépcsőfokon, a honfoglaló magyarok
megjelenésekor az avar kori népesség közvetítő szerepé-
vel ? A helynevek kérdéséhez kapcsolódik az említett Tar-
ján, a vasolvasztók faluja. A név egyezik az egyik hon-
295
foglaló törzs nevével. Törzsnévi helynevek szép számmal
keletkeztek szerte az országban, jóval a törzsi szervezet
felbomlása után. Csakhogy: a Tarján török név, változata,
a tarban (Tárkány) az avaroknál is előforduló méltóság-
név. A szó története meg arra mutat, hogy töve éppen
vasművességre vonatkozik. Lehet-e ez véletlen? Nem az
avar kori vasművesek faluneve őrződött-e meg? Olyan
kérdés ez, amire ma még nem tudunk felelni. A lehetőség
mindenesetre fennáll.
Ha délre fordult onogur törzsbeli Bagatur, a bátor,
olyan dombok során tekintett végig, mint amelyen maga
is állt. Messzire a Bakony erdőségei sötétlettek, a nagy
vadászatok tilalmas területei, az őrök fegyverén megcsil-
lanó napfény már nem látszott idáig. Lehet, vitézünk is
részt vett már ilyen vadászaton. Ha meg a felkelő nap felé
nézett, mélyen a lába alatt, kis patak mentén, alacsony
dombon először a temető kopjafáit pillantotta meg. Kissé
lejjebb, a forrás fejénél, az aul házai bújtak meg. Körülötte
a felosztott szántóföldek, távolabb, kelet—délkelet felé
a tocsogón túl a legelő látszott.
Honnan veszi a bátorságot e sorok írója állításaihoz?
Találtak-e egyetlen kopjafát (vagy akár sírszobrot) ebben
az országban, amelyik a 7—8. századból származott?
Házak, szántóföldek a pusztai viseletben, pusztai szoká-
sokkal, nomád rokonokkal leírt avaroknál (avagy onogu-
roknál, vagy kiknél)? Pedig nincs ebben semmi túlzás.
A temető helyét ismerjük, feltárása ha lassan is, de
halad. Faragott sírszobor, kopjafa valóban nem került elő,
létükre mégis elég nagy valószínűséggel következtethe-
tünk. Furcsa módon, a bizonyítékot a kirablott sírok szol-
gáltatták. A rablók — akárkik voltak is, netán éppen hon-
foglaló őseink, vagy méginkább a kereszténnyé lett utó-
dok — pontosan tudták ugyanis, hogy férfit vagy nőt,
gazdagot vagy szegényt rejt a sírgödör, sőt legtöbbször
még a gödör hossza-széle, meg a halott fekvése sem volt
ismeretlen előttük. A szegény sírokat többnyire érintet-
296
lenül hagyták, a férfiaknál a me-
dence-tájékra: az övdíszekre, a
nőknél a fej körüli részre ástak
rá, nemesfém fülbevalókat ke-
resve. A rabló-akna csak ritkán
nagyobb a sírgödörnél.Valószí-
nűtlen, hogy minden esetben
maguk a sírásók tértek volna
vissza titokban — ők azt is tud-
hatták volna a halottról, amit a
sírrablók nem, a legfontosab-
bat: hogy tényleg megtalálják-e
azt, amit keresnek! Sok száz
olyan bolygatott sírt találunk
ugyanis szerte az országban,
amiből semmit se vittek el. A
mégoly szép bronz övdíszeket,
mutatós bronz fülbevalókat un-
dorral hajították vissza a szét-
dúlt csontok közé. Személyes
ismerősök ezt a munkát megta-
karíthatták volna maguknak.
Megírtam ezt már a tápi avarok-
ról is, levonva a következtetést:
a sírgödröt olyan külső jelnek
kellett jeleznie, amelyről leol-
vasható volt a halott neme, kö-
vetkeztetni lehetett szociális
helyzetére, kiderült belőle, hogy
a gödör melyik vége a lábvég.
Áttekintve a pusztai népek és
a velük kapcsolatban állók te-
metkezési szokásait, azt tapasz-
talhattam, hogy a sírjelre vo-
natkozó feltételezésem ponto-
san beleillik azok rendszerébe.
Avar kori sirrajz
297
Általános szokás volt ugyanis a halott bábujának elkészí-
tése, amit később a sírra állítottak. Ilyenek a már emlí-
tett türk kőszobrok is. A szokás persze rendkívül válto-
zatos módon érvényesülhetett, pl. sokszor nem magán
a síron, hanem — a hunok vagy a türk főemberek jelte-
len sírjai esetében — az őskultuszt szolgáló emlékhelyen
helyezték el a szobrokat, a halott tetteit magasztaló és a
gyászolók fájdalmát művészien kifejező feliratokkal:
a siratóénekek rovásírással kőbe vésett szövegével együtt.
Kül Tegin temploma a leghíresebb ilyen emlékmű Mon-
góliában.
Máshol a halottat nem szobor, hanem sfissjós kopja he-
lyettesítette, a hozzátartozók azt kezelték úgy, mintha a
halott lelke ideiglenesen beléje költözött volna. Becézték,
ételt-italt hordtak eléje. A gyászidő leteltével, amikor
végleg búcsút vettek a halott földön tartózkodó leiké-
től, védték még a kopját, nem akarták engedni. iVégül
a sírhoz vitték, összetörték, a sírhalomba szúrták. Ibn
Fadlan, az arab utazó a már mohamedán volgai bolgárok-
nál írta le ennek a szokásnak egyes elemeit, kirgiz nép-
rajzi gyűjtések és számos más leírás számol be róla. Olyan
esetről is tudunk, amikor a sírgödör négy sarkába állítot-
ták fel azokat a rudakat, amelyeken a koporsót a temetőbe
szállították.
Mindebből már elképzelhetjük az avar kori szertartás
menetét. Megfelelő jelekkel ellátott fejfa, amely ezek sze-
rint magát a halottat jelképezte, és a gödör méretét meg-
adó sírhatom a sarkokba állított rudakkal vagy anélkül elég
tájékoztatást nyújtott a bolygatóknak még évtizedek,
sőt falusi temetőink 18. századbeli fakeresztjei, régi fej-
fái alapján akár egy-két évszázad múlva is.
Térjünk azonban vissza a halottak birodalmából az élő
település képéhez. A kettő, amint láttuk, meg is felel
egymásnak, lévén a sír a halott háza, a temető a halottak
faluja. A tápi avar kori temetőt használó aul helyét szór-
ványos megfigyelések, néhány apró lelet alapján követ-
298
keltettük ki. Gödörásáskor, a nagyfeszültségű vezeték
oszlopainak elhelyezésekor a temetőtől k “letre, a dombocs-
ka lejtőjének aljában kerültek elő a településre utaló jelek:
edénytöredékek, egyéb hulladékok. Nem kimondottan
régész-álom ez a terület, az erózió a környezetből mintegy
méteres, fekete humusztartalmú réteg, t töltött rá ezer-
egynéhány év alatt.
A régészek által felkutatott avar falvak száma örvende-
tesen szaporodik az országban. Sokszor és sokan megírták
már, magam is utaltam rá, de nem állom meg újra és újra
hangoztatni: ez a népesség nem nomád nagyállattartó,
a földműveseket elnyomó-kirabló vad horda volt! Házi-
állataik, köztük a tyúk, a disznó (figyeljük csak: csupa
bolgár-török jövevényszó a magyar nyelvben), amelyek-
nek csontjait a sírokban és a településeken megtaláljuk,
nem a nomádokra jellemzőek. Településsűrúségük kizárja
a vándorló életmódot. A feltárt települések pedig vég-
érvényesen eldöntik a kérdést. Dunaújvárosban még azt
is követni lehetett, milyen rohamosan és hogyan alakul
a település képe a korai avar jurta-táborból, téli szállásból
állandóan lakott faluvá. A tápi domb túloldalán a vasasok
települését sem nomádok hozták létre. Szekszárd határá-
ban fazekasok faluja került elő. A Tatabánya melletti avar
kori telep földbe mélyített gödreiből vett mintákban a
növénytan szakembere nemcsak a természeti környezetre,
hanem a termesztett növényekre is talált adatokat. Az
eszközleletek számában további gyarapodás várható. Nem-
csak a sírmellékletek (sarlók, ásópapucs), hanem a telepe-
ken vagy a közelükben előkerülő, vas szerszámokból álló
„kincsleletek” is szaporodnak már (ezek valóban nagy ér-
téket képviseltek!). Eke, csoroszlya, rövid kasza, sarló,
baltafék és más alkotta ezeket a kincseket. Avar kori kel-
tezésükhöz különösen dél-oroszországi párhuzamok adtak
lehetőséget.
A dél-oros^ puszták sok egyéb tanúsággal is szolgálnak.
Ezen a területen, amelynek 8—10. századi emlékeit a régé-
299
szék összefoglalóan — két híres lelőhelyről — szaltovo—
majaki kultúrának nevezik, vonultak a honfoglaló magya-
rok keresztül. Itt találkozott a kazár kaganátus hatalmi
érdekterülete az észak felől előrenyomuló szlávokkal, a
Fekete-tenger partján Bizánc vonzáskörzetével. Szovjet
kutatók szerint alán (iráni) és bolgár-török elemek voltak
e kultúra hordozói. Gazdálkodásuk szintje pontosan meg-
felel annak, amit a magyar nyelv bolgár-török jövevény-
szavai tükröznek. A mi avar kori bolgár-törökjeink, ono-
gurjaink sem álltak alacsonyabb színvonalon, sőt gazda-
ságuk talán még belterjesebb volt.
Az avar kori aul külső képét illetően azért némi bizony-
talanságot el kell, hogy áruljak. A tápi telep egyáltalán
nincs még feltárva, de még a temető sem teljesen. Arra,
hogy a telepet használati ideje alatt az egyes korszakokban
hányán, hány háztartásban lakták, nincs tehát pontos
adatunk.
A mintegy 150 évig folyamatosan használt 800—1000
síros nagy temetők száz-százötven fős aprófalvakhoz tar-
toztak. Számításba véve a várható életkor viszonylag
alacsony voltát, a rendkívül nagy gyermekhalandóságot,
ez a szám inkább kisebb volt a valóságban, mint nagyobb.
A Táp —borbai aulban sem számolhatunk 5—10 család-
nál többel egyszerre. Azt azonban nem tudjuk, hogy ez
ugyanannyi, vagy azért valamivel több házat (háztar-
tást) jelent-e. A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy vajon
az egész nagycsalád közös háztartásban élt-e vagy sem ?
Magam az utóbbi mellett szavaznék, de ennek alapja nem
tudás, csak sejtés. A nomádoknál mindenesetre az új pár
általában új jurtába költözik. Könnyű persze a nomá-
doknak: nem kell új házat építeni, gödröt ásni, geren-
dákat faragni. Ebből a korból egész Kelet- és Közép-
Európában olyan gödör-hátakat tártak fel, amelyeket félig
a földbe mélyítettek, alapterületük 10 — 12 m2, alapraj-
zuk négyszögletes. Két cölöp tartotta a nyeregtetőt, az
átellenes oldalak közepén helyezték el őket. A tapasztott
300
vagy kőből rakott tűzhely az egyik sarokba került. Ilyen
házakat találtak az avar kori falvakban is.
A kutatók egy része úgy tartja, hogy a Kárpát-medencei
avarok — a kelet-európai puszták népeivel együtt —
azért hagytak fel korábbi nemezsátraikkal és „bújtak a
földbe”, mert az éghajlat hidegebbre fordult, a sátor már
nem nyújtott elégséges védelmet. Ismerve a kirgiz vagy
a mongóliai tél keménységét, amit mindmáig vidáman
elviselnek a pompásan hőszigetelő nemezből készült jur-
tákban lakók, engem ez a magyarázat nem elégít ki. Nyil-
ván több összetevő együttes hatása vezet a település alap-
egységének ilyen radikális megváltoztatásához, köztük
gazdasági és éghajlati okok egyaránt szerepelhetnek. Nem
a hideg, hanem a sok csapadék, az átázó, csöpögő, a ned-
vességtől nehezebbé váló nemezborítás alkalmatlanná
válása járulhatott hozzá, hogy a sátrakkal felhagyjanak.
Mongólia szélsőségesen kontinentális éghajlata alatt kevés
eső éri a ger-t, a mongol sátrat. Ami csapadék lehullik,
jószerével az is könnyebben kivédhető hó. Még így is
állandóan visszatérő motívuma a mongol elbeszéléseknek
az olvadáskor csöpögőssé váló sátor. Ugyanez vonatko-
zik a neme^csi^mára is. A nemrég még használatos halina-
csizmát csikorgó hidegben vették fel, mert jó hőszigetelő;
de olvadáskor más lábbelire kellett cserélni, mert beázott,
megszívta magát vízzel. Ehhez járult, hogy a letelepülés-
sel, földműveléssel megszűnt a gyakori vonulások kény-
szere, ami nomád életforma mellett elkerülhetetlen volt.
A könnyen szétszedhető-összerakható jurta már nem szá-
mított életszükségletnek és valószínű, hogy a legelőterü-
letek csökkenésével az alapanyag, a birkagyapjú is keve-
sebb, azaz drágább, nehezebben beszerezhető lett. Nya-
ranta talán még felverték az udvarban az öreg sátrakat
— ez lehet az oka annak, hogy a későbbi keresztes hadak-
kal átvonuló krónikás a magyaroknál is még sátrakat
látott.
Néhány — egyelőre szórványosnak mondható — meg-
301
figyelésünk a gödörház mellett más házforma meglétéről
is tanúskodik. A tűzhelyeket néhány avar kori és 9. szá-
zadi településen nem a mélyített gödörben, hanem gyakor-
latilag a felszínen, a szántott, 30 — 40 cm-es humuszban
találtuk meg és a cölöphelyek is hiányoztak. Vályognak,
vesszőfonatnak, tapasztásnak sem volt nyoma. Ezeket a
hátakat fagerendákból rótták össze. A gödörház egyszo-
bás, egysejtű — a gerendaházaknál ez már korántsem
biztos.
Egy-egy település külső képének megjelenítésében tág
teret nyerhet még képzeletünk. A faluhoz, egy-egy ház-
tartáshoz gazdasági épületek is tartoztak. Karámok, ame-
lyeket határoló és egyben vízlevezető árkok vettek körül,
gabonásvermek, hombárok. Földbe ásott részeiket a telep-
feltárások rögzítették is, ami azonban nem a föld alatt
volt, azt már nemigen tudja a régész rekonstruálni.
Bizonytalanságunk érzése még fokozódik, ha a házak
berendezésére, a háztartás eszközkészletére gondolunk.
Ami fából készült, — és mi minden készült fából! —
ládák, alacsony fekhelyek, szerszámok, edények garma-
dája, házi bálványok; meg ami háncsból vagy szövetből,
az bizony mind elpusztult. Még a ládákra, faedényekre
tudunk a legkönnyebben következtetni a sírleletekbőh
A hatalmas, vasalt, lábon álló, ácsolt koporsók nem külön-
bözhettek a mindennap használt ládáktól, amelyekben
a család vagyonkáját, ruháját, élelmét tárolhatta. Faedé-
nyek — vödrök, tálak — maradványait vas vagy bronz
pántjaik, szegecseik jelzik, nagyritkán kibonthatóak a sze-
rencsésen konzerválódott darabok, észlelhetők a szerves
anyag bomlásakor elszíneződött foltok — Tápon megle-
pően sokszor bukkantunk a nyomukra. A bőr tömlőkről,
amelyekben az erjesztett lótejet, a kumiszt készítik és
tárolják, faragott csont szopókák tanúskodnak. Néhány
szerszámról meg a fegyverekről a sírleírások, a viselet
meg az életmód tárgyalásánál már szót ejtettem.
Sok mindenről nem beszélhetek itt, a tárgyi néprajz
302
tudományát gazdagító dolgokról, a kismesterségekről,
a vasverő kovácsok, ötvösök munkájáról, technikai fogá-
saikról. Szerencsére Gás^ló Gyula népszerű munkái fel-
mentenek a bővebb tárgyalás kényszere alól. Nem beszél-
tem a régi, Pannóniában, a római korban szilárdan meg-
épített kereskedelmi utakon vonuló karavánokról, ame-
lyeknek megjelenése pedig nagy élményt jelenthetett
öreg Bagatur életében is. Pedig „import-tárgyak” jelzik
működésüket és avar készítmények is eljutottak messzi
földre. Igen alkalmas lehetett például karavánszerájnak,
vásárhelynek az útvonalak csomópontjában épült és az
egész népvándorlás folyamán lakott fenékpusztai erőd
Keszthely mellett, (a 4. században építették), amelynek
környékén furcsa, késő antik vonásokat őrző „szigetkul-
túra” alakult ki. Kemény vitákat folytatnak régészeink
arról, hogy a római kori lakosság utódai éltek-e itt tovább
avar uralom alatt, vagy — amint arra írott források értel-
mezése lehetőséget biztosít — feldúlt bizánci városokból,
itáliai hadjáratokból elrabolt foglyokat, mesterembereket
telepítettek le az avarok.
Kereskedtek a díszedényekkel is. Néhány fazekasköz-
pont termékei nagy területen szóródtak szét az országban.
A fazekakat, korsókat azért emelem ki, mert jól mutatják:
használati tárgyként, termékként, sőt a népművészet hor-
dozóiként is tárgyalhatok ugyanazok a leletek. Az egy-
szerű, durva, kézzel vagy kézikorongon formált házikerá-
mia, bögrék, fazekak, nagyobb tárolóedények készítésé-
hez, szabad tűzön való gyatra kiégetéséhez persze még
a szomszédba sem kellett menni. Díszítésük sem külö-
nösen változatos: fésűs szerszámmal bekarcolt vonalköte-
gek, hullámvonalak, benyomkodott pontsorok vagy kö-
tök az alkalmazott motívumok. Ezek a komolyabb mes-
terségbeli tudást tükröző, gyorsan forgó, lábbal hajtott
korongon készült, fazekaskemencékben égetett edénye-
ken is vissza-visszatérnek. A korai és részben közép avar
kori nemes formájú korsók, palackok szürke színűek,
303
közülük is kitűnnek a formás agyagkulacsok. A 8. szá-
zadban már a fémedények formáit utánzó, totyakos, úgy-
nevezett „sárga kerámiát” használták. A sárga bögrék,
korsók felületét gyakran borította festés: vörös, fekete,
citromsárga minták, kör alakú mezőkben növényi motí-
vumok. Esetleg egyéb jelenetek; — sajnos a festés meg-
maradása a talaj viszony ok függvénye, meg a restaurálásé:
könnyű ugyanis lemosni —
Öreg Bagatur nem volt fazekas — de fúró-faragó ezer-
mester ettől még lehetett. Avar kori fafaragás nem ma-
radt ránk, pedig sokat dolgoztak fával: a faedények,
ácsszerszámok, ládák, no meg a fémek, főként övveretek
„fában fogalmazott”, lapos, éles szélű mintái alapján.
Gyakoriak viszont a csontfaragások: a tápi 261-es tegezét
is faragott szíjdíszek ékesítették. A csonttárgyakat szinte
mindig megfaragták: szögletes vagy ívelő szalagfonatok-
kal, pontkörökkel, bekarcolt rajzokkal borították. Csont-
ból van az egyetlen avar kori „kerek szobor”, a balaton-
szőlősi, állatfejet ábrázoló botvég (korbácsvég). Ezek a
minták jelentést hordozhattak, közülük a bekarcolt jele-
netek megfejtésére van a legtöbb esélyünk. A népművé-
szetből azonban sok minden elveszett számunkra: a sző-
nyegek, szőttesek, varrott, nemezrátétes munkák minta-
kincsére csak nagy általánosságban következtethetünk a
maradandó anyagból készült tárgyak díszeiből.
A népművészet említése, főleg és különösen a csontkar-
cok átvezetnek minket a régészeti módszerekkel még az
eddigieknél is nehezebben megragadható, mert szájha-
gyomány útján élő és ható avar folklór területére. Mert
nemcsak az érdekelhet bennünket, hogy mit tartott szép-
nek az avar kori ember, hanem az is, hogy miben hitt,
miről mesélhetett fogatlan szájával a 261. számú öreg-
apó? Kész csoda, hogy egyáltalán van miből kiindulni
a beszélt nyelv ismerete nélkül, van mit összehasonlítani
a rokon népek írott vagy felgyűjtött mesekincsével, hit-
világával!
304
Az avar kori népek ismerték a nagy, tételes világvallá-
sokat is. A honfoglaló avarok őshazájukban a manicheista
szektával, vándorlásaik során a nesztoriánus tanokkal,
a Kárpát-medencében meg az arianizmussal ismerkedhet-
tek meg. Még kevésbé volt újdonság a keresztény tanítás
a Fekete-tenger és a Kaukázus szögletéből induló onogu-
rok számára. Keresztény hittérítők járták ezt a vidéket
és már az 5. században készült „hun” nyelvű biblia a
Fekete-tenger északkeleti partvidékén. A nagy Kubrat,
az onogur kán maga is megkeresztelkedett Bizáncban és
valamivel későbbi, 8. századi adat szerint működött ono-
gur püspökség is a Kubán vidékén. Kubrat keresztény-
sége felületes kereszténység lehetett, politikai motívumok
indokolták, népe nem okvetlenül követte. A Kárpát-
medencei leletek ennek az ismeretségnek csak halovány
nyomait mutatják. A legszembeszökőbbek a fel-felbuk-
kanó bizánci keresztek. Közülük korai avar kori még a
balatonfűzfői, melyet Péter apostol képével díszített, ezüst
ereklyetartó kísért. Az onogur káni család bizánci kap-
csolatait ismerve nem meglepő, hogy az Avarországba
költözők egyik fejedelmi rangú családjának tótipusztai
sírjaiból két bizánci kereszt is előkerült. Késői avar kori
a závodi és a székkutasi kereszt. Kérdés azonban, hogy vi-
selőik keresztények voltak-e?
A temetkezési szokások inkább az ellenkezőjét igazol-
ják. A tótipusztai fejedelmet felszerszámozott lóval, po-
gány szertartás szerint temették el! Feltételezzük, hogy
a bizánci kereszteket babonás okból, amulettként, rontás-
elhárítóként viselték, amint a farkasfogat, madár-láb-
csontokat is, amelyeket szintén megtalálunk, nyakláncba
fűzve. Ilyen szerepük lehetett a holdsarló alakú csüngők-
nek, apró tubusoknak a nyakláncok közepén. Azt saj-
nos nem tudjuk, hogy a tubusokban mi volt: akár varázs-
szöveg is lehetett.
„Import-tárgyaknak” tekinthetjük a keresztény tárgyú
korongos fibulákat, az avar kori viseletben ugyanis nem
305
volt szerepük. Keresztény jelképnek, bibliai jelenetnek
lehet tartani az övveretek között feltűnő jelenetek egyi-
két-másikát (szőlőt csipegető galambpár, Dániel és az
oroszlánok). Azok a fegyverrel, ételmellékletekkel avar
módon temetett halottak, akik hordták, aligha lehettek
a szó szoros értelmében keresztények — bár az sincs ki-
zárva, hogy annak vallották magukat. A frank hódítással
kapcsolatos, 796. évi püspöki konferencián a hadak ár-
nyékában arról tárgyaltak a térítés vezetői, hogy mi le-
gyen a tudatlan papjaik vezetésével élő, magukat keresz-
tényeknek nevező avar alattvalókkal!
Legújabban a csébi (Vajdaság, Jugoszlávia) késő avar
temető hozta izgalomba a vallástörténészeket. A halottak
feje alá helyezett téglákon ugyanis a hétágú gyertyatartó,
a zsidó vallás menorája látható. Erről azonnal eszünkbe
jutnak az onogur „őshazát” elfoglaló kazárok, akiknek
kagánjairól tudjuk, hogy a zsidó vallást követték!
Öreg Bagatur környezetében azonban nincs nyoma sem
a kereszténységnek, sem a zsidó vallásnak. Az avar kor
népeinek nagy tömegével együtt pogány volt ő is, vala-
mennyi török-tatár nép ősvallását követő, nem szerencsés,
de általánosan elfogadott elnevezés szerint sámán-hitű.
Hogy ennek így kellett lennie az avarok országában, arra
szintén csontkarc: a mokrini írtartó tégely rajza a bizo-
nyíték. A kis tárgyon a világegyetem miniatűr képét áb-
rázolta a — ma így mondanánk: naiv — művész. A „föld
köldökéből”, a látható világ középpontjában emelkedő
hegyről kinövő égigérő fát rajzolta meg, két oldalán a
nappal és a holddal, körülötte állatokkal. Ugyanígy ábrá-
zolják a világfát a szibériai népművészetben, nem utolsó-
sorban a sámándobokon. Sőt magyar pásztorfaragásokon
is, amint arra pogány magyar őseink hitvilágának kutatói
rámutattak. Ha ehhez hozzátesszük a kopjafákról —sír-
szobrokról mondottakat, az ősök kultuszára vonatkozó
apró jeleket, a temetési szokások általános képét, akkor
már nyugodtan általánosíthatunk és az avar kori néphitet
306
az altáji népek: törökök, mongolok, madzsu-tunguzok
hitvilágának mintájára egészíthetjük ki.
Ezek a népek régen mindannyian abban hittek, hogy
mindennek: fűnek-fának, állatoknak, köveknek, hegyek-
nek, természeti jelenségeknek: viharnak, tűzvésznek
lelke: szelleme van. A szellemek nem egyenrangúak: a leg-
főbb istenség az örök kék ég istene, Tengri, a teremtő.
Olyan egyeduralkodónak kellett lennie az altaji népek
„Olymposán”, szent hegyén, az égig érő fa csúcsán,
amilyen a kagán volt itt a földön. Mellette a még ősibb
szellemlény, a termékenység megtestesítője, a nyájak sza-
porítója, a termés biztosítója, a Földanya már háttérbe
szorult — ahogy a mongol Etügen anyától a magyar
Boldogasszonyig ez történt a füves puszták keleti és nyu-
gati végén egyaránt. Tiszteletének avar kori nyomaira
Fásuló Gyula hívta fel a figyelmet. Ha ehhez hozzávesszük
azokat a vonásokat, amelyek a világosság-sötétség, jó és
tossz küzdelmére utalnak a „kozmikus párviadal” ábrá-
zolásával, akkor nem lepődhetünk meg azon, hogy a
keresztény Európa követei nemegyszer egyisten-hivőnek,
kereszténynek nézték az altaji népek egyikét-másikát.
Még Dzsingisz kán növekvő birodalmában is a legendás
János pap országának örökösét vélték felfedezni mindad-
dig, amíg a közelebbi tapasztalás meg nem győzte őket
az ellenkezőjéről. Lehetséges, hogy a 8. századi keresztény
avarokról szóló híradásokat — egyebek mellett — ugyan-
ez a tévedés motiválta ?
Félnie kellett öreg Bagaturnak a viharok istenét, egyben
a túlvilág urát is. A levegő láthatatlan erők által irányított
mozgása és az elillanó lélek képzete összetartozik sok-sok
nép hitében. Ha igazam van, az uralkodó széljárástól lo-
bogtatott színes szalagok segítségével jelölték ki a közép
és késő avar temetőkben a sírok tájolását, egyben a túl-
világra vezető út futását; más kérdés, hogy a széljárást
viszont — az avar kori szemlélő számára rejtett — ter-
mészeti jelenségek irányították.
307
A tűz tisztelete, a tisztító erejébe vetett hit egyike az
Eurázsia-szerte elterjedt hiedelmeknek. A tápi temetőben
is találtunk faszéndarabkákat a sírok földjében, amelyek
több kutató szerint is a sírgödör kifüstölésének, az ártó
szellemektől való megtisztításának, megszentelésének ma-
radványai. A tűz tiszteletével közös gyökerű a vasverő,
a tűzzel dolgozó, azt megfékező, szolgálatába kényszerítő
kovács-hős, félisten (szaknyelven kultúrhérosz) kultusza a
legtöbb altaji és nem-altaji népnél, a görög Héfaisztosz-
tól a finn Ilmarinenig. Láttuk, hogy a vaskohászok faluja
nem feküdt messze a tápi aultól. Eszünkbe juthat újra az
avar, bolgár-török, mongol tarkan (darhan) méltóságnév,
meg az orhoni türkök eredetmondája, amely szerint őseik
az Altaj hegyei között éppen az avarok elődeinek voltak
a kovácsai...
Biztosra vehetjük hát, hogy az istenek kovácsáról regél-
tek a hűvös éjszakákon fényt és meleget adó tűz mellé
húzódva az avar korban is. És ha felnéztek közben a csil-
lagos ég föléjük boruló sátrára, néven nevezték a jól
ismert csillagképeket, amelyekhez újabb és újabb mondák
kapcsolódtak, amint azt könyvünk egy korábbi fejezeté-
ben Jankovics Marcell olyan költőien fejtegeti. Tudni azon-
ban nem tudjuk, sajnos, hogy valójában a Tejutat az égi
szalmahordók elhuílajtott fényszálaiként vagy az ősök
szellemeinek hadiútjaként képzelték-e el, hogy a Göncöl
(Nagymedve) csillagképéről a két lovat üldöző hét farkas
meséje vagy a Gonosz által szétdarabolt Fehérlófia testé-
nek részei jutottak-e eszükbe, az Esthajnalcsillag számukra
is az égi pásztor volt-e, aki éppen akkor tűnik elő, amikor
a nyáj legelni indul meg amikor hazatér... Hagyjuk hát
abba az égi kalandozást, hiszen képzeletünk bár szép, de
túl bizonytalan, a régész által megfoghatatlan magassá-
gokba ragad.
A pannonhalmi hegyen Tengri kánnak áldozhatott a
sámán. A szellemek és az emberek között ugyanis arra
hivatott, kiválasztott személyek: sámánok — magyar kife-
308
jezéssel táltosok — közvetítettek. Nem lehetett akárki
táltos: a sámán-tudományt örökölni kellett, vagy maguk
a szellemek választották ki a leendő közvetítőt. Kemény
próbákat kellett kiállnia: révületében apró darabokra
szaggatták, csontjait megszámolták. Ha „felesleges” csont-
ja volt vagy ha foggal született: bevált. A szertartások
során a révülő (önkívületbe eső) sámán a szellemekkel
találkozott, fehér bika képében küzdött meg a fekete
bikával, az ártó, gonosz szellemmel vagy éppen vetély-
társával. Más szellemek viszont segítették a dobszó hang-
ján — máshol az íjhúr pengésén — utazó sámánt, hívására
megjelentek. Létezett sámán-ranglétra is: minél több segí-
tője volt a sámánnak, annál nagyobb dolgokat vihetett
végbe. A nagykánok udvarába bejáratos fősámán a poli-
tika irányításába is beleszólhatott. E fejezetben mindössze
ennyit kell a sámánságról megemlítenünk. Diószegi Vilmos
írásaiból (Sámánizmus, Gondolat, 1962; A pogány ma-
gyarok hitvilága, Akadémiai kiadó, 1983 stb.) az érdeklődő
olvasó bőven tájékozódhat róla.
Még csak egy rejtélyt (immár régészetit) hadd említsek.
Tény ugyanis, hogy kétségtelen avar kori sámánsírt nem
ismerünk. Pedig könnyű lenne felismerni a fémcsörgőkről,
zúgókról, agancskoronáról, a sámándob fémrészeiről
— legalábbis, ha a sámán öltözék egy évezred alatt nem
változott sokat. Számos keleti népnél a sámánt nem a
szokásos módon temetik — lehet, hogy ezért nem találjuk ?
Ott rejlik talán mégis a temető szélének nyomorultjai
között, csak a fémek erejébe vetett hit, a szellemeknek az
éles vastól való félelme miatt nem találjuk a felszerelését?
Ez a babona kimutatható avar sírokból. Szabad találgatni..
Az avar kori mondavilág megismeréséhez az övveretek,
különösen a szíjvégek ábrázolásaiban rejlik a kulcs. Szabá-
lyos mesemotívum-gyűjtemény került az e korral foglal-
kozó régészek kezébe. Minden jelenet mögött egy-egy
monda vagy jellemző mondarészlet rejlik. így dolgoznak
mai etnográfusok is: a meséket, mondákat alkotórészeikre
309
bontják, rendezik, az egyes elemeket hasonlítják egymás-
hoz, azok útját, elterjedését vizsgálják. A magyar mesék
típusait Ber^e Nagy János állította össze. Az égig érő fa
meséje például az 530. I. számot viseli, a mesekutatók
számára elég ezt a számot kimondani, máris tudják, hogy
miről van szó. Patás állatra támad két mesebeli ragadozó
a késő avar szíjvégen? Mindenki tudta, hogy a vadász-
testvérekről szóló eredetmondát jelenti. Ugyanazt egyéb-
ként, amit mi magyarok Hunor, Magyar és a csodaszarvas
mondájaként ismerünk. Öreg Bagatur valószínűleg
Onogutról (= Hunorról) és Avarról mesélhetett, — a né-
pet megtestesítő ős-hős mással is behelyettesíthető, a mon-
dái motívum azért azonos marad. Különben is, — ahogyan
erről korábban részletesen volt már szó — a csodaszarvas
mondája az első lejegyzett változatban a magyar krónikák-
ban inkább onogur eredetmonda, mint magyar. A Meotisz
mocsarainál a magyarok az újabb kutatások szerint való-
színűleg sohasem jártak, az alán lányok elrablása az
onogur-alán együttélésre pontosan illik, Dulo neve nem
más, mint a bolgár fejedelmi nemzetség neve, Belár egész
egyszerűen bolgárt jelent... Könnyen elképzelhetőnek
tartom, hogy ez az eredetmonda a továbbélő avar—onogur
utódok hagyományaiból került a magyar mondák közé.
Ugyanilyen módon kerülhettek iráni, görög, akár bibliai
motívumok a szíjvégekre. Olyan képek, amelyek függetle-
nül közvetlen mintáiktól, nem-iráni, nem-görög emberek
számára is érthetőek voltak, hiszen olyan motívumokat
ábrázoltak, amelyek az eurázsiai népek meséiben, ha eltérő
változatban is, de megvoltak. A delfinen lovagló Nereida
onogur öregapó szájában vízitündérré változhat, Héraklész
nem más, mint az óriás Kőgyúró, Hegyhengergető;
Sámson a Fanyűvő. A Gonoszt megtestesítő oroszlánnal,
sárkánnyal küzdő hősöknek, vagy az általuk megszelídített
vadállatoknak se szeri, se száma a mesékben és nem kell
mindjárt közvetlenül a római amfiteátrumok küzdelmeire,
keresztény vértanúkra, az általunk is többször emlegetett
310
Dániel prófétára gondolni, még akkor sem, ha a képtípus
maga valóban az antik vagy a bizánci ábrázolásokat
követte.
Volt hát miről meséltetni Bagatur apót a hosszú téli
estéken. Unhatta is a sok fárasztó beszédet, amit az olvasó,
ha átrágta magát az avar—onogur hitvilág és mesekincs
csodálatos, de bonyodalmas kásahegyén, megértéssel fog
fogadni. Azért csak tűzbe jött egyszer-egyszer, amikor a
kettős síp hol sikoltozó, hol elcsukló hangjai mellett
(ez az egyetlen zeneszerszám, amit megtaláltak az avar kori
sírokban) ezeregyedszer mondta el az onogur nép hősének,
hatalmas alakjainak versbe szedett történetét, úgy, ahogy
apjától és az is az apjától tanulta. A ki tudja hányadik
strófába bele-bele szőtte a közelmúlt valódi eseményeit,
létező személyeit az iráni Sahname, a mongol Geszer-
mondák, a kirgiz Manasz, a finn Kalevala vagy akár a
közeli rokon, kaukázusi őszét Nart-énekek mintájára.
Kubrat szájába adhatta az ősi példabeszédet, amit a mon-
goloktól kezdve számos helyen megtalálunk: Halálára
készült Kubrat kán, öt fiát felszólította, maradjanak mindig
együtt. Öt nyílvesszőt kapott kezébe. Kötegben az öt
vessző törhetetlen, külön-külön könnyű kettétörni. Telje-
sítették-e tanácsát? Különváltak, ótfelé költöztek, szana-
szét szóródott a szélben a szegény nép...
Végül elkövetkezett az az idő, amikor nem mesélt már
tovább öreg Bagatur. Háza népe felöltöztette utolsó útjára,
elővették a ládából harcos öltözetét, fegyvereit, övére
akasztották kését, tarsolyát, tegezébe tették a neki kijáró
nyílvesszőt (amivel ugyan nehezen küzdi fel magát a lelke
a hetedik mennyországba...). Tort ültek, megvendégelték
a halottat is. Nem sok mindent kapott: húst semmit, leg-
feljebb kását a faedénykékbe — a sírjában ugyanis nem
volt sem állatcsont, sem cserépedény. Fogatlan szájával
amúgy is küzködnie kellett volna a komolyabb rágnivaló-
val. Lehet, hogy éppen ezért tettek tarsolyába emberi foga-
kat ? Hiszen ami törött, az a másvilágon ép lesz, hátha ott
311
majd kinőnek a magával vitt fogak! A gyászolók meg-
szaggatták ruháikat, fájdalmukat minden módon kimutat-
ták. Lobogós kopját tűztek a ház füstnyílásához: a gyász-
idő leteltéig ez lesz Bagatur apó lelkének tartózkodási
helye. Koporsóba fektették, úgy vitték ki a temetőbe,
előtte vezetve kedvenc lovát (amit egyébként nem temet-
tek el a sírba — ez itt nem volt szokás —, de hogy fel sem
áldozták, arra már nem mernék megesküdni). A családi
temetőrészben már régen kijelölték a helyét, mégis a
koporsót földre állítva, a sírhelyet körülrajzolva, áldozatot
mutattak be a hely szellemének, mintegy megváltva, meg-
vásárolva tőle a sírhelyet.
A sírgödröt gyorsan megásták, ügyelve arra,hogy a
közeli sírok sírjelein lobogó szalagok által jelzett irányba,
az ősök szellemeihez vezető út felé nézzen majd a sírban
fekvő halott. A gödör két végét kicsit mélyebbre ásták,
hogy a kötélre hurkolt koporsó leeresztése után a kötelet
kihúzhassák a szűk sírból. Ideiglenesen csak a sír négy
sarkába állított rudak jelezték a temetkezést, az igazi sír-
jelet, a faragott kopjanyelet majd csak a gyászidő végén
helyezik el a sír fejrészénél. Hazafelé a gyászolók vissza se
néztek, nehogy rontást idézzenek saját magukra. Otthon
ismét tort ültek, részt vett ezen az egész aul, közben elso-
rolták az öreg tetteit: hogyan győzött a rituális birkózó-
versenyen, elmondták íjászteljesítményeit, felemlegették
a vadászatokat, helyi csetepatékat.
A temetés leírása csak részben a képzelet szüleménye.
Néhány részlete a sírfeltárás közben tapasztalt jelenségekre,
mások az avar kori temetkézési szokások tanulmányozá-
sára, ismét más részletek közel egykorú leírásokra, például
a már említett Ibn Fadlánnak a volgai bolgárokhoz tett
utazásáról szóló beszámolójára, vagy néprajzi párhuza-
mokra támaszkodik.
Ezzel befejeztük a tápi 261. sír halottjának megidézését.
Megtudtunk egyet-mást a 7 — 8. század fordulójának avar
életéről, gazdaságáról, társadalmáról, viseletéről, szokásai-
312
ról, hiedelmeiről. Döntse el az olvasó maga, hogy közelebb
került-e hozzá a kiválasztott öreg harcos. Bagatur, a bátor
őssé, mongol szóval ongonná vált. Néhány csepp tápi bort
a levegőbe fröcskölve áldoztam emlékének.
LOVASNÉPEK” VASKOHÁSZATA
PANNÓNIÁBAN
Amikor a hunok az 5. században, az avarok a 6. század
második felében, majd a honfoglaló magyarok a 9. század
végén megjelentek a Kárpát-medencében és eget elsötétítő
nyílfelhőkkel kísért lovasrohamaikkal az egykori római bi-
rodalom keresztény utódállamaiban rettegést keltettek — az
évkönyvíró jámbor szerzetesek mindhárom népből csak
ezeket a félelmetes lovasokat ismerték meg. Mint ahogy
nálunk a tatárjárás és a török elnyomás, nyugaton a hunok,
avarok és magyarok kalandozásai hagytak kitörölhetetlen,
de már összefolyó nyomokat a népek emlékezetében.
Noha a honfoglaló magyarok lovascsapatait általában
maguk az egymással civakodó nyugati hatalmasságok
egyike vagy másika hívta segítségül, középkori kódex-
másolók tolláról azután elterjedt és a mai napig előítéletek
forrása az a megállapítás, hogy a magyarok nap mint nap
csak lovagoltak, rablóhadjáratokat vezettek, szolgáikat
dolgoztatták, a termelő munkához nem értettek.
A különböző vállalkozó kedvű főemberek katonai kísé-
retéből verbuválódott kalandozó hadak azonban a magyar-
ságnak és a hozzá csatlakozott néptöredékeknek csak egy-
két rétegét, elsősorban a harcos középréteget képviselték,
annak is csak egy részét. A köznép tömegei itthon végezték
mindennapi munkájukat, miközben fiaik, vagy uraik heted-
hét országon túl, (a hét törzs szállásterületén kívül), de
még az óperencián is túl (az Enns folyótól, az Ober-Enns-
től nyugatra) kalandoztak.
314
Ki kovácsolta hát azt az összesen 20 tonnányi vasfegy-
vert, amit — a honfoglalás kori sírok leletanyaga alapján
ítélve — a magyarság használt ? Ki olvasztotta a sarlónak,
és az ekevasnak használt vasat ? Mert erre is szükség volt
már az Etelközben, ahol az állattartás mellett földet is
műveltek a magyarok. Dzsajháni kelet-iráni tudós 870 kö-
rül jegyezte fel róluk, hogy „sok szántóföldjük van”.
Liudprand cremonai püspök pedig azt tartotta feljegyzésre
érdemesnek, hogy a magyarok 899. évi itáliai kalandozásuk
előtt egész télen át fegyvereket és nyilakat készítettek.
A Szabolcs megyei Gáva 11. századi temetőjéből egy
szerszámaival együtt eltemetett, sánta kovács sírját ismer-
jük. Vasolvasztó kemencéket pedig az Árpád-kori Magyar-
ország két nagy vastermelő vidékén, Borsodban és Gömör
megye déli részén, valamint Vas megyében is találtak.
Á bizánci írók által türköknek nevezett magyarok harc-
modora, kettős fejedelemsége és főfejedelmük szakrális
tisztelete valóban ázsiai türk mintákat követett, kazár
hatásra. Legnagyobb méltóságuk, a kende, vagy kündü, egy
Vas megyei helynév tanúsága szerint valamiképpen kap-
csolatban lehetett a kovácsmesterséggel. A mai Ausztriá-
hoz tartozó Ciklény, (Eisenzicken), régi magyar neve
ugyanis Kendszék és Vasverőszék volt. Györjjy Györg) ezért
feltételezte, hogy a honfoglaló magyarok főfejedelme,
a kende olyan „szakrális kovács”, „kovács-király” funkciót
is betöltött, mint a türkök tarkán-yz., vagy néhány száz
évvel később a mongolok darhan-y&‘, az ő tisztségük volt
ünnepélyes alkalmakkor a vas rituális kovácsolása. Hogyha
a hét magyar törzs vitézei csatarendbe álltak, a derékhad-
ban valószínűleg a Tarján törzsbeliek sorakoztak. Sejthető
ez abból, hogy Bíborbanszületett Konstantin bizánci csá-
szár, aki a törzsek nevét feljegyezte, negyedikként említi
a Tarján törzset. A honfoglalás „előestéjén” Álmos, majd
fia, Árpád volt e törzs vezére, ők egyben, mint a törzs-
szövetség hadvezérei, ag)ula méltóságot viselték. A Tarján
elnevezés nevében is a türk „tarkán” (kovács-király) emlé-
315
két őrzi. Gyakran azonban már nem szó szerint vett ková-
csok, hanem testőrök, az elit alakulat tagjai — mintegy
kitüntetésként — kapták meg például a tárkány címet, ami
a Tarjánnál azonos jelentésű. Hogy a Tárkány helynevek
valóban a tényleges vastermeléshez is kapcsolódhattak, azt
GyÖrffy György történeti munkái teszik nagyon valószínűvé.
Amikor 1971-ben az ország nyugati részén az ősi vas-
kohászat régészeti nyomait kutatni kezdtem, még nem
gondoltam, hogy számomra az 1970-es esztendők a nagy
„régészeti felfedezések” évei lesznek. De ugyanazok vol-
tak-e a hazai archeológiái szempontjából is ? ítélje ezt meg
a kedves olvasó, ha elkísér engem gondolatban az erdőkbe,
szántóföldekre, ahol valamikor faszénégető boksák füstö-
lögtek, a sekély vizű erek, patakok partján vasércet mos-
tak, szárítottak, zúztak a kohászok, akik időben olyan
messze vannak már tőlünk, hogy azt sem tudjuk, milyen
nyelven beszéltek. Hogy nevezték a vasat, az olvasztó-
kemencét, a kalapácsot? Rabszolgák vagy szabad emberek
voltak az apró vaskohók mellett hajladozók, izzadt hom-
lokukat faszénnel befeketítők? Melyik nép fiai lehettek?
Szabadon eladhatták a kemény munkával nyert vasat,
vagy uraiknak kellett beszolgáltatniuk ? És milyenek vol-
tak a kohók, maradt-e valami ezekből az olvasztókemen-
cékből, s ha igen, rekonstruálható-e a vasolvasztás lefo-
lyása a föld alatt rejlő, sok száz éve kihűlt kemencetöredé-
kekből ?
Ezek a kérdések izgattak engem is, s talán ezzel magya-
rázható, hogy a hetvenes évek lején úgy vonzottak a buca-
kemencék, mint a mágnes a vasat; s ahogy a mágnes és a
vas találkozása szükségszerű és elkerülhetetlen, ha egy-
máshoz elég közel kerülnek, elég volt néhány „jókinézetű”
vassalak felbukkanása Nemeskér határában, hogy útnak
eredjek s egy-két terepjárás után régen dédelgetett tervem
megvalósításához, az ősi vaskohók feltárásához hozzá-
kezdjek.
Már régészkedésem első két évében, mikor esténként a
316
sárospataki vár Lórántffy-szárnyában — a ma takarítószer-
kamrának használt sötét fülkében — alváshoz magamra
húzhattam a kincstári lópokrócot, sokszor ezzel a gondo-
lattal merültem álomba. Be kell vallanom azonban, hogy
a kovácsmesterség szeretete valamikor sokkal régebben
csírázott ki bennem.
Még mezítlábas, de már munkára fogható gyerek vol-
tam, mikor nagyanyám elugrasztott Gyarmati István ko-
vácsmesterhez a repedt kapát megjavíttatni. Az őszhajú
mester forgatgatta, nézegette a kapát, azt gondolhatta,
jobb lenne ezt már kidobni. De rövidesen mégis izzott a
vas, repültek a szikrák, csengett az üllő, csilingeltek a kala-
pácsütések. Elbűvölve hallgattam ezt a zenét. Otthon
aztán magam is berendeztem a fészerben egy „kovács-
műhelyt” s mindaddig hidegen vertem a vasat, amíg egy
melléütés nyomán a kezdődő vérmérgezésből kigyógyítva,
el nem tiltottak ettől a tevékenységtől.
A vasmunkák iránti erős érdeklődésem jó tíz év múlva
csak fokozódott, amikor Gás^ló Gyula professzor előadá-
sait hallgattam az egyetemen. Tőle tanultuk meg, hogy egy
régészeti tárgyat kézbevéve, ne csak azt próbáljuk kiderí-
teni, hogy mire és hogyan használták, hanem azt is, hogyan
készítették. Ezért alkalmanként ötvös- és kovácsműhe-
lyekbe is ellátogattunk, s egy alkalommal magam is hajlít-
hattam az üllőn az izzó vasat. Akkor láttam, hogy milyen
szellemi és fizikai összpontosítást kíván az izzó vas meg-
felelő alakítása. Illetve ezt csak utólag láttam, mert a
kovácsolás pillanataiban valami boldogító érzés vett erőt
rajtam.
Talán a keleti népek tárkányai (tarcanjai, darchanjai)
érezhették ezt a rituális kovácsoláskor, amikor az égnek
vagy földnek való áldozat kifejezéseként ünnepélyesen
verték a vasat.
De félre az érzelmekkel, mert az a tudományos kutatás-
ban mellékvágányra vezetheti Hajtóerőnek jó, másra nem
való. Tudjuk, hogy az igazi kohászok és kovácsok keser-
317
vés munkával, faszéntől feketén izzadva küzködtek az
anyaggal.
S^táray Mihály Az Igaz papság tiköre című, 1544 és 1560
között írott komédiájában például a kovácsmunkának ezt
a nehezebb oldalát domborítja ki:
„Frátör: No pispök uram lég) kováccsá te,
s lm én szénégetőd leszek.
Pispök: Bátor, de leesik az okulár az óromról,
ha az nag) verőt kezembe vejendem.”
A verő a ma szláv szóval jelölt „kalapács” régi magyar
megfelelője. 16—17. századi kovácsműhely-leltárakban
még szinte kizárólag verő e legfontosabb kovácsszerszám
neve. A „ver” szó korai előfordulása, jelentéseinek és szó-
családjának kiterjedt volta alapján ítélve ősi, honfoglalás
előtti szavunk. így tehát a honfoglaló magyarok is verőnek
nevezték ezt a szerszámot.
A kalapács eredetileg nem a kovács szerszáma volt,
hanem, mint a déli szláv nyelvekben (pl. szlovén: klepác)
kaszaverő kalapácsot, kisebb szerszámot jelentett és a
szénagyűjtés szókincsével került a magyar nyelvbe.
Más, korabeli versekben, vagy 16—17. századi kovács-
műhely-leltárakban pöröly néven is említik a verőt. Ez né-
met eredetű szó, valószínűleg egy kozépnémet típusú,
hazai német nyelvjárásból, a bányászok nyelvéből vettük át
(pl. szászul: péral, plrel). A kalapács tehát „kis verő”,
a pöröly „nagy verő” jelentésű.
A kalapács említett három neve a hazai vasipar fejlődésé-
nek három alapvető szakaszára, illetve középkori vasrnű-
vességünk három fő összetevőjére utal. Ezek szerint a
honfoglalás kori kovácsmesterség a Kárpát-medencében
talált alapokon, a Levédiából hozott mesterségbeli ismere-
tekkel felfrissülve fejlődött tovább. E két összetevőt az
Árpád-korban vendégnépekként betelepülő német (bajor,
stájer, szász) vasmunkások gazdagították.
318
Ahogy a kovácsmesterségben megfigyelhető a mester-
ségbeli tudásnak és gyakorlatnak ez a három egymást
követő és egymásba fonódó hagyománya, ugyanúgy a
kohászati ismeretekben is ezzel a három fő összetevővel
számolhatunk, mivel a vaskohászat és a kovácsolás a korai
időben még jobbára egy munkahelyen történt, bár a korai
középkorban már specializált vasművesek és ötvösök is
dolgoztak. De melyik hatás volt ezek közül az alapvető,
illetve meghatározó a mesterség későbbi, honfoglalás utáni
fejlődésében? Melyik népcsoport kohászai és kovácsai
játszhatták a vezető szerepet a 10. századi Magyarország
vastermelésében ?
A NEMESKÉRI PLÉBÁNOS
„KELTA ÖNTVÉNYT” EMEL KI
TÁSKÁJÁBÓL
Dr. Rábay András valamikor 1971. május elseje körül
keresett meg — mint területileg illetékes régészt — a sop-
roni Fabricius-házban. Tenyérnyi lapos salakot mutatott.
Nehéz, szürkés, majdnem fénylő felületű darab volt, amely-
nek egyik oldalán mintha valamilyen ábrát rajzolt volna ki
a vékonyan, hurkásan kifolyó salak. Valóban úgy nézett ki,
mintha öntvény lenne, tűkristályos, üreges törésfelülete
azonban elárulta, hogy vassalak. Elvileg kelta eredetű is
lehetett, hiszen a környéken kelta házakban találtak már
vassalakot. Magából a salakból azonban nem lehet meg-
állapítani, hogy milyen korú, ezért szívesen vettem a plébá-
nos úr invitálását, hogy alkalomadtán ballagjunk ki együtt
a nemeskéri Posványos-dűlőbe, ahonnan a hívők behozták
a furcsa ábrát mutató tárgyat.
Az ilyen salakok ugyanis biztosan kovácsműhelyt vagy
vasolvasztó műhelyt jelölnek. Nemeskér meg azért is fon-
tos volt ebből a szempontból, mert innen eddig még nem
ismertünk vassalakot. Pedig kiváló elődöm a soproni
319
múzeumban, Nováki Gyula, a hazai kohókutatás nagy
mestere és tulajdonképpen a modern vaskohászat-régészeti
ásatások megindítója, neme ak Sorpon környéken de az
egész országban feltérképezte a vassalak-lelőhelyeket és
jó néhányat meg is ásatott. Könyvük jelent meg az Árpád-
kori vaskohászat emlékeiről. Leírták, hogy az egész ország
területén addig kétféle vasolvasztó kemencét találtak.
Az egyik a Rudabánya környéki, borsodi érclelőhelyek
közelében gyakori kis kemence, amely mindig egy műhely-
gödör oldalába van bemélyítve, a másik szintén műhely-
gödörben található, de előreáll a műhely falából, bár azzal
összeépítették. Ez az utóbbi kemence oldalról fújtatható
és csak Nyugat-Magyarországon (Vasváron és Kőszeg-
falván) ismert. A műhelygödör oldalába mélyített (Kelet-
Magyarországon Imolán és Trizsen feltárt) kemencék
Vastagh Gábor szerint nyitott mellnyílással működhettek.
Azaz a műhelygödör felől a gödör falába beépített kemen-
cét egy kb. 20 cm átmérőjű nyíláson keresztül, mestersége-
sen fújtatták, úgy, hogy közben ezt a mellnyílást (szájat,
ajtót) nem tapasztották be agyaggal a fújtató fúvócsöve
körül. E jellegzetességről imolai típusnak nevezték el a
kelet-magyarországi bemélyített olvasztókemencék cso-
portját, mivel először Imolán találtak ilyet. Nováki Gyula
azt is megfigyelte, hogy az imolai típusú olvasztókemencék
nemcsak Borsodban és Gömörben, hanem a dunántúli
országrészen, így pl. Veszprémben szintén előfordultak,
sőt a Sopronban talált, (Május 1. téri) római korra meg-
határozott kis olvasztókemencét is ebbe a típusba lehet
sorolni. A típus eredete nem volt világos. Annyit azonban
meg lehetett állapítani, hogy a másik típusba tartozó vas-
vári és kőszegfalvi olvasztókemencék valahonnan az
Alpok vidékéről, tehát nyugatról származhatnak, mivel
hasonlókat az ausztriai Rax-hegységben találtak.
Mindkét magyarországi kohótípus tehát 10 — 12. száza-
dinak bizonyult, ettől korábbi kohókat — a típusa miatt
bizonytalan korúvá vált soproni Május 1. téri (római) vas-
320
olvasztó kemencétől eltekintve — nem ismerünk. A többi
Sopron környéki vassalak-lelőhelyen sem lehetett az ottani
vasolvasztás korát és a használt olvasztókemence típusát
meghatározni, mert nem kerültek elő edénytöredékek,
amelyek a kormeghatározásra valami támpontot adhattak
321
volna, de a kohók kiásására sem volt még lehetőség. Ezért
Sopron környéke fehér folt maradt a kohászattörténeti
térképen, annak ellenére, hogy a múlt század végi erdélyi
és Vas megyei kohókutatások után, az első világháborút
követően, éppen Sopron környékén indult meg először
a vaskohászat történeti kutatása. Ez nyilván azzal magya-
rázható, hogy Sopronba helyezték a Selmecbányái Akadé-
miát, amelynek jeles professzorai már a húszas, harmincas
években szakcikkekben foglalkoztak a harkai (ma Magyar-
falva) vassalak-lelőhely jelentőségével. Az viszont, hogy a
salakok Komwalter Alfréd professzor laboratóriumába ke-
rülhettek, egy harkai parasztgazda, V-.eitter Mihály érdeme
volt, Keitter minden szabad idejét faluja történetének fel-
derítésére fordította és ha tehette, a határt járta, felfedezé-
seit pedig szóban és írásban a helyi múzeum tudomására
hozta és leleteit is beszállította Sopronba.
Minden új adat felbukkanása felkeltette azt a reményt,
hogy végre lehetőségünk lesz alkalmas helyen végzett
ásatással a Sopron környéki vaskohászat problémáját — ha
nem is egyből megoldani, de valamelyest tisztázni.
Nem is lebegett nagyobb cél előttem, miközben 1971.
május 3-án a kedves, Sopron megyei Nemeskérre vonatoz-
tam. Ott aztán Rábay plébános úr átvezetett Kiss Rajos volt
községi bíróhoz, aki a további ásatásoknál szállásadónk és
segítőnk volt. Hármasban gyalogoltunk ki a falu keleti
végére, miután elkalauzoltak a nevezetes épületekhez,
a volt megyeházához, a helyreállítás alatt álló evangélikus
fatemplomhoz és a katolikus kőtemplomhoz is.
A falutól keletre, ahol a Sió-, vagy Berek-patakba a
Malom-ér beleömlik, egy kisebb domb emelkedik. A fel-
színen található sok római tetőfedő cserépről Kő-dűlőnek
hívják. A falubeliek szerint itt állott az Ágoston-rendiek
kolostora. A felszíni leletek azonban azt mutatják, hogy
római villa volt itt.
Átkelve a Sió-patakon, kelet felé gyalogoltunk, miköz-
ben a mezőn dolgozó nemeSkériek, akiknek régebben ezen
322
a környéken volt földjük, elmagyarázták, hogy merre
szántott ki az eke annak idején sok „vasszart”, ahogy itt
a vassalakot nevezik. Meg is találtuk a Posványos-dűlőt,
ahol a patak kanyargó holtága mellett helyenként piroslott
a föld a kiszántott, égett agyagdaraboktól. Néhány agyag-
csodarabot is találtunk, ezek a kemence fúvói voltak.
A vassalak pedig hosszan elnyúló sávban, szórványosan
követte a régi patakmedret.
Azzal utaztam vissza Sopronba, hogy itt még ebben az
évben szondázó ásatást kell végezni. Elkezdődtek azonban
a soproni Előkapu régészeti feltáró munkái és nehezen
mozdulhattam ki a városból. Május közepén még elutaz-
tam Csornára, ahol a várostól északra található Csatári-
major környékén kerestem a szántóföldeken vassalakokat.
Feltevésem szerint ugyanis ez a Csatár is Árpád-kori
fegyverkovács falu lehetett — bár a korai időkben okleve-
les adatok nem említik.
Az Acsalagra vezető út mellett találtam is néhány vas-
salakot és 10. századinak feltételezhető hullámvonalköteges
díszítésű edénytöredékeket. így valószínűnek tartottam,
hogy a Csorna melletti Csatár úgy értékelendő, mint az
országban több mint 30 helyen fellelhető egyéb Csatár
helynevünk, amelyeket Heckenast Gusztáv Árpád-kori fegy-
verkovács falvakként határozott meg. Mivel Csorna-
Csatárban Paur Iván, az első soproni régész (a 48-as szabad-
ságharc volt katonája) még a múlt század hetvenes-
nyolcvanas éveiben feltárt egy honfoglalás kori temetőt,
tervbe vettem az itteni vassalakos telepnyom megszondá-
zását is. S talán (Csatárral kezdtem volna 1971. évi vidéki
ásatásaimat, ha rövidesen meg nem jelenik a soproni
kutatóárok szélén Rábay plébános úr, aki terepbejárásaink
óta maga is ellenőrizte, de a templomba és a határba járó
emberekkel is figyeltette a vassalaklelőhelyet. Elmesélte,
hogy a régi patakmeder mellett feltörtek egy rétet, amely
emberemlékezet óta nem volt szántva, és az eke nagyon
sok vassalakot, ép fúvócsöveket és égett földet hozott fel-
323
színre. Másnap újra Nemeskérre utaztam tehát és a látottak
alapján azonnali leletmentést határoztam el. Itt ugyanis
nem apró morzsalékokban kerültek elő a kemencetöredé-
kek, mint a Posványos-dűlőben, hanem nagyobb tapasztott
darabok, jól körülhatárolható foltok is látszottak a felszí-
nen. Lehet, hogy az egykori Tüskés-forrás melletti Tüs-
kés-rét évszázadok óta rejti a szántással talán korábban
még nem is bolygatott kemencéket. A határnak erre a
részére ugyanis a Röjtoki nagyerdő még az elmúlt két
évszázadban is kiterjedt. Egy múlt századi birtoktérképen
pedig egy „Szénégető”-határnév van jelölve, lelőhelyünk-
től valamivel keletebbre. Feltehető tehát, hogy a kiirtott
erdőség helyén ezen a szakaszon a mostani szántásig rét
volt.
Sopronba visszatérve, ottani ásatásomat semleges föld-
kitermeléssé szerveztem át, tehát átálltunk a városháza
építésekor a múlt szabad végén lebontott várárokbeli házak
falainak kibontására. A győri igazgatóságtól ötezer forintot
igényeltem a nemeskéri leletmentésre s másnap hajnalban
már a Nemeskér felé zötyögő vonaton bóbiskoltam.
A Dózsa népe termelőszövetkezet földjére esett a lelő-
hely, ezért megkerestem az illetékes agronómust, aki bele-
egyezett, hogy a — közben csalamádé kukoricával beve-
tett — területen kisebb kutatást végezzünk. Ez alatt Kiss
Lajos munkásokat keresett, úgyhogy harmadnap öten el-
kezdhettük az ásatást.
A Tüskés-forrás mellett, egymástól 20 méternyire, két
10—15 m átmérőjű halom emelkedett, ezek tetején volt a
legtöbb kemencetöredék. Először a falu felé eső dombot
vágtuk át 1 m széles és 20 m hosszú árokkal. Kiderült,
hogy az egész halom kemencetöredékekből áll. A szétrom-
bolt kemencemaradványok között szép számmal voltak
olyan, majdnem fénylő felületű, öntöttvasszerű salakdara-
bok, amelyek a nyomra vezető „kelta öntvény”-hez
hasonlítottak. Persze öntvények ezek már csak azért sem
lehetnek, mert a vasöntés tudománya csak a 15—16. szá-
324
zadban kezdett elterjedni Európában, korábban a keltáktól
a középkorig csak szivacsos vasbucák kerültek ki az
olvasztókemencékből. Ennek az az oka, hogy a kezdetleges
fújtatóberendezésekkel, kézi fújtatással nem tudtak olyan
magas hőfokot elérni, hogy a kemencékben a vas teljesen
megolvadhatott és onnan kifolyhatott volna. Erre csak a
vizikerék által működtetett fújtatok alkalmazása után nyílt
lehetőség. Szivacsos szerkezetű, faszénmaradványokat őrző
vassalakok is hevertek a halomban, helyenként kisebb-
nagyobb vasércdarabokat is találtunk és egymás után for-
dította ki az ásó a földből az agyagfuvókákat, melyek átla-
gosan 12—15 cm hosszúak, belső átmérőjük átlagosan
2,5 — 3 cm, külső végük sokszor tölcsérszerűen kiképzett
(ide illesztették be a bőrfújtató fa fúvónyílását), belső
végük, amelyik a kemencébe ért, mindig salakos, gyakran
a kemencéből visszafolyt salaktól eltömődött. Nyilván
ezért is dobták el, mivel így már használhatatlan volt.
Mindezekből látni lehetett, hogy itt vasolvasztás folyt,
nemcsak egyszerű vaskovácsolás.
De hol lehetnek a kemencék és maga a műhely ? Eddigi
ismereteink alapján a kutatóárokban egy gödör beásásának
kellene jelentkeznie, egy a környezetétől színben elütő és
lazább feltöltésű foltnak. Azt tapasztaltuk azonban, hogy
mintegy 30 — 40 cm mélyen megtaláljuk az eredeti járó-
szintet, amelyre a salak és törmelékhalmot ráhordták, de
ezen — legalábbis ahol eddig ástunk — gödörműhely
nyomát nem lehetett megfigyelni. Észrevettük viszont,
hogy a salakhalomban olyan kemencetöredékek vannak,
amelyek ívesek és gyakran 10—12 cm vastagok. Ezek a
belül szürkére, kívül pirosra égett, homokkal erősen sová-
nyított agyagdarabok az olvasztókemencék oldalfalai vol-
tak. Az ismert hazai olvasztókemencék töredékeinek ezt
sehogy sem lehetett elképzelni. A bemélyített (imolai
típusú) kemencék belső tapasztása ugyanis sokkal véko-
nyabb és mivel a belső tapasztás a műhelygödör oldalához
volt ragasztva, nem lehetett ilyen szépen elsimított külső
325
felülete, mint a nemeskérieknek. Ugyanezért vasvári típusú
kemencékhez sem tartozhattak ezek a kemencedarabok.
A kutatóárok végében, ahol a salakhalom szélét elértük,
sorban lerakott, kemenceajtószerű agyagtapasztások buk-
kantak elő az első ásónyom után. Bár a vörösre égett agyag-
lapok eredeti helyükön, „in situ” feküdtek, már több
darabra voltak repedve. Évszázadokig heverhettek ugyanis
a halom szélén, eső áztatta, szél szárította, növények gyö-
kerei feszegették őket, míg végül védőén betakarta a
humusz. Az agyaglapok eredeti formája, mérete a kemence
mellnyílásának formáját és méretét mutatja. Tulajdonkép-
pen fordított U alakú tapasztások ezek, alul egyenes, felül
íves széllel. Az agyaglap emellett síkban is íves, külső,
agyagos része domború, a belső zöldes, kékes, összefolyt
salakkal fedett része homorú. Ebből is látszik, hogy kerek-
ded formájú kemence mellnyílását fedte, ami egyébként a
már említett íves kemenceoldal-darabokból is nyilvánvaló
volt. A mellfalazat alsó harmadába mindenesetben egy-egy
agyagfúvócső volt beépítve. A fúvó tölcséresebb külső
vége egy síkban volt az agyaglappal, a fúvó belső vége jó
10 cm-t beáll a kohó felé, mégpedig ferdén lefelé mutatva.
A mellnyílás elzáró agyaglapok magassága és alsó széles-
sége is 30 — 40 cm között váltakozott. Mindezekből arra
lehetett következtetni, hogy Nemeskéren az ismert két
hazai kohótípustól eltérő olvasztókemencét használtak.
Az első árokra merőleges irányban átvágtuk még a salak-
halmot, de itt sem találtunk olyan égett foltot vagy beásást,
amely a kemence vagy műhely pontos helyét mutatta volna.
Ezért úgy gondoltam, hogy a két salakhalom között lehet
a műhely, hiszen úgy logikus, hogy a műhelyből a mellék-
termékeket és törmelékeket a közelben halmozzák fel.
Ki is tűztem a két salakhalom között egy 15 m hosszú
kutatóárkot, úgy, hogy az árok két vége belemetszett a
salakhalmok széleibe. Ennek kiásására azonban csak más-
nap kerülhetett sor. Este Sopronban a régészeti raktárban
megvizsgáltam a nemeskéri ásatáson talált agyag mellfala-
326
zatokhoz hasonló soproni mellfalazat-töredékeket. Nováki
Gyula ásatásai hozták felszínre ezeket a Magashíd nevű
erdőrészen, 1952-ben és 1956-ban. Örömmel állapítottam
meg, hogy leleteink nem csak hasonlóak, hanem méretre,
formára és anyagra szinte teljesen megegyeznek. Gyorsan
előkerestem azt a különlenyomatot a Kohászati Lapok
1961. évi számából, amelyet Nováki Gyula több más
kohászati vonatkozású szakmunkával együtt néhány hó-
nappal azelőtt átadott nekem. Ebből kiderült, hogy ők sem
találtak helybenálló kohófalazatot az ásatás során, csak a
30—40 cm-es mellfalazatokból kíséreltek meg következte-
téseket levonni a kohó formájára, Hegedűs Zoltánnal, a
kiváló metallográfussal és kohászattörténésszel. A Magas-
hídnál annyit lehetett megállapítani, hogy az olvasztó-
kemence átmérője kb. 55 cm lehetett, de hogy formája
milyen volt, arra biztos adatot az ott talált töredékek nem
szolgáltattak. A lelőhelyen egyetlen cserépdarabot sem
találtak, így az olvasztás idejét nem lehetett meghatározni,
csak annyit állapítottak meg, hogy a kemence bizonyos
római kori kohókhoz hasonlíthatott. A leletek leírásának
ez az egyedül hasznos és elfogadható módja, vagyis: a biz-
tos és bizonytalan adatok hiteles közlése megalapozatlan
elméletek fabrikálása nélkül. Annyi tehát már megállapít-
ható volt, hogy a nemeskéri lelőhely kohója, ha különbö-
zik is az imolai vagy vasvári olvasztókemencéktől, közel
sem állt egyedül ezen a vidéken, mert a soproni Magashíd-
nál, sőt amint rövidesen kiderült, valószínűleg a közeli
Kányaszurdokban (Harka mellett!) is hasonló mellfalaza-
tokat találtak. S mivel mindkét lelőhely keveset árult el
eddig magáról, remélhető volt, hogy Nemeskér salaklelő-
helyének további faggatása valamit az ősi soproni vasko-
hászokról is elárul.
A két salakhalom közé húzott kutatóárok keleti végében
az ásatás harmadik napján végre egy eredeti helyén álló
kemencetöredéket figyeltünk meg. Az árokra rábontva
kiderült, hogy az itteni olvasztókemencék nem műhely-
327
gödrökben álltak, illetve nem is voltak műhelygödrök
oldalába bemélyítve. 1. kemencénk ugyanis a jelenlegi fel-
szín alatt mindössze 15 — 20 cm mélyen jelentkezett. Egy
30 cm átmérőjű, kormos, alig lemélyített kemencefenék
(medence) szélén félköralakban álltak a kohó falának
10 cm széles, íves darabjai, pontosan olyanok, mint az első
salakhalomban lelt belül szürke, kívül piros darabok.
Nyilvánvalóvá vált, hogy itt olyan ép kemencét, mint az
imolai típus példányai, nem találhatunk, a töredékek gon-
dos összegyűjtésével viszont esetleg rekonstruálhatunk egy
kemencét, mint ahogy egy fazekat is össze lehet töredékei-
ből rakni. Ezután még egy kutatóárkot jelöltem ki, az
előzőre merőlegesen, ebben 20 — 25 cm mélységben egy
újabb, az előbbinél valamivel jobb megtartású kohómarad-
vány került elő. A 2. kemence alsó része patkó alakú ívben
megmaradt, a patkó alak két vége között pontosan olyan
széles nyílás tátongott, mint az agyag mellfalazatok széles-
sége, azaz 40 cm. A kemence alja csak 10—15 cm-t mélyedt
az egykori járószint alá, e kormosra égett medence szélére
helyezve állt a kohó köpenyfalának alsó része, a 10 cm
széles, belül szürkére, kívül pirosra égett patkó alakú
agyagfal. A kemencét kívül 20 cm széles sávban sárga
agyagtapasztással tömítették, a szigetelés pontosan követte
a patkó alakú falalapozás ívét. Elöl, a mellnyílásnál, ez a
tapasztás megszűnt, itt laza salakos feltöltés a kemence
előtti gödör helyét jelölte. Egy 4x5 m-es szelvénnyel
bontottunk rá az új leletre, hogy környezetét is meg-
ismerjük.
Mivel nem szerettem volna, ha fontosabb kemence-
töredékek a csákányozás áldozatául esnek, kisebb szer-
számokkal bontottuk ki az egész szelvény területén elszór-
tan megtalálható kemence- és mellfalazat-darabokat. Em-
bereim is járatlanok lévén még a kohóásatásban, jobbnak
láttam, ha magam is megragadom a szerszám nyelét, hogy
állandó konzultálás közben döntsük el, melyik töredéket
hagyjuk eredeti helyén és melyiket emeljük ki. Miközben
328
a munka minden fázisát fényképen dokumentáltam és a
naplóba feljegyeztem, a méretarányos felméréseket már
nem volt időm elkészíteni. Ezért vasárnapra halasztottam
ezt a munkát, amikor is — feleségemet a múzeumi kerék-
pár vázára ültetve — visszakarikáztunk a lelőhelyre.
Az ásatás első három napja szerencsés és sikeres volt,
mert olyan vasolvasztó kemencék kerültek elő, amilyene-
ket eddig Magyarországon nem ismertünk. Illendőképpen
meg is ünnepeltük a szelvény szélén felfedezésünket, a hét
végén, soproni kékfrankossal.
A kohók típusa tehát ismertté vált: magas felépítésű,
szabadon álló agyagkemencék. Sok apró részletkérdés tisztá-
zása mellett azonban egy nagyon fontos kérdés még mindig
nyitva maradt. Milyen korból származnak a kemencék?
Kelták nem lehetnek, mert római tetőfedőcserép-darabok
szórványosan előfordultak a salakhalmokban. Tehát vagy
római koriak, vagy későbbiek, mert arra sok adatunk van,
hogy római téglákat későbbi korokban másodlagosan fel-
használtak. Az ismert Árpád-kori kemencéktől különböz-
nek, középkoriak meg nem lehetnek, mert bár Sopron
környékén még a 18. századi utazók is megemlítik, hogy
a környékbeli lakosok a felszín közelében talált ércekből
vasat olvasztanak, a középkorban már valamivel nagyobb
kemencéket használtak. Egy-két díszített cseréptöredék
előkerülése eldönthette volna a kérdést. De addig egyetlen
fazékdarabot sem találtunk.
Összefüggésben lehet-e a kohóteleppel a falu Kér elne-
vezése? A honfoglalás kori Kér törzsből valamikor ide-
telepítettek egy csoportot. Valószínűleg a 10. században.
Általánosan elfogadott nézet, hogy a törzsi helynevek,
amelyek az egész ország területét behálózzák, katonai
telepítések elnevezései. A hét magyar törzs, a kabar törzsek
vagy más csatlakozott népek nevével jelölték azokat az
egységeket, amelyek a fejedelem vagy más főemberek
fegyveres szolgálatában álltak, attól függően, melyik törzs
fiainak vallották magukat. így 33 Nyék, 45 Megyer, 25
329
Kürt, 23 Gyarmat, 30 Tarján, 28 Jenő, 55 Kér és 58 Keszi
helynevet számlálhatunk össze a történelmi Magyarország
területén. Közülük néhánynak pl. a Győr megyei és a
Komárom megyei Tarjánnak a határában ismert vassalak-
lelőhelyek vannak, de régészeti vizsgálatuk még nem
történt meg. Ezen az úton sem jutottunk tehát közelebb
vasolvasztóink korához, legfeljebb azt feltételezhetjük,
hogy a kohászok éppen a törzsi fegyvereseket látták el
vassal. Ugyanilyen joggal feltételezhettük azonban azt is,
hogy a honfoglalóknál 800 — 900 évvel korábban, a szom-
szédos Kő-dűlői villában élő rómaiak idejében olvasztották
itt a vasat.
Ásatásunk első évében a kormeghatározásra biztos ada-
tot nem kaptunk, mert a vasárnapi méricskélés után már
csak néhány napot dolgozhattunk, aztán leletmentési
pénzünk — a munkabér — elfogyott. E néhány nap alatt
azonban még két fontos megfigyelést tehettünk. Egyrészt
további két vasolvasztó kemencét sikerült feltárni, más-
részt megtaláltuk egy kovácsmühely részletét is, néhány hoz-
zá tartozó vasszerszámmal. A harmadiknak feltárt kemence
az első kettő között bukkant elő. Szintén 30 cm medence-
átmérőjű, felépítése az előzőkhöz hasonló, agyagból ké-
szült. Á kemence patkó alakú alsó része előtt egyméternyi
átmérőjű gödör volt, amely a mellnyíláshoz csatlakozott.
A 10 cm mély gödörben íegyezőszerűen kifolyt, hurkás
felületű salak terült el. Itt világossá vált, hogy a salak a
mellfalazat alatt folyt ki a kemencéből. Ilyen kifolyt salakot
csak a vasvári és a kőszegfalvi kohók előtt találtak, a bor-
sodiaknál (imolai típus) nem. Ez a kohók eltérő működé-
sére engedett következtetni. A 3. kemence munkagödre
fölött egy íves kemenceoldal-töredék, az akna felmenő
falának fél méter hosszú darabja feküdt. Ezt a töredéket a
helyben megmaradt alsó részre illesztve, megkaptuk a ke-
mence magasságát, ami 70 — 80 cm volt. így a nemeskéri
olvasztókemence formáját hitelesen sikerült rekonstruálni.
A kemence-rekonstrukcióhoz múzeumunk restaurátora
330
szakszerűen kiemelt három mellfalazatot az 1. árokból. Ez-
után a többi mellfalazatot felszedtük és alattuk a ke-
mence töredékek között egy ismeretlen formájú kis vas-
szerszámot találtunk.
A 10 cm hosszú, négyszögletes keresztmetszetű, ková-
csolt vas egyik vége hegyesre van kiképezve úgy, hogy
e részével egy fanyélbe volt erősítve. Felső része, a tulaj-
donképpeni szerszám, úgy van kialakítva, hogy középen
csuklósán mozgó felerősítéssel egy fordított nagy „L”
alakú, lapos vaslemez felső, vízszintes szára a vastagabb,
négyzet keresztmetszetű részre ráhajtható, vagyis fogó-
ként, vagy esetleg ráfhúzószerű kis szerszámként használ-
ható. Méreteiből ítélve a finomabb vasmunkákhoz hasz-
nálhatták. Ugyancsak kisméretű a közelben talált hengeres
keresztmetszetű kovácsolt vas lyukasztó, valamint egy
csipeszszerű s^ers^ám.
Kz. izgalmas leletek környezetét az ásatás utolsó napján
még átkutattuk, a szelvényre rábontottunk, miközben
három cölöplyukat találtunk egy vonalban, majd erre merő-
legesen egy negyedik cölöpnyom is előbukkant. Ahogy a
kohókat nem építették munkagödörbe, a kovácsműhely is
szabadon állt Nemeskéren. A műhely előtt kerek faszenes
folt jelölte, hol tárolták a tüzelőanyagot, távolabb sárga,
agyagos folt, majd piros érczúzalékok mutatták a tapasztó-
anyag és a vasérc tárolóhelyét.
A nemeskéri olvasztótelepet korábbinak tartottam az
Árpád-kornál, a kovácsműhely miatt is. Az Árpád-korban
ugyanis a kohászok és kovácsok már külön telephelyeken
dolgoztak, amint ezt a helynevek országos feltérképezése is
igazolja. A Vasas és a Rudnok (Rednek) helynevek jelölték
— magyar, illetve szláv megnevezéssel — a bányászok és
kohászok, a Kovácsi, Csatár, Verő stb. helynevek pedig
a kovácsok lakóhelyét. Éppen akkoriban jelent meg erről
Györffy Györgynek egy érdekes dolgozata. De az Árpád-kori
kohóásatások is ezt mutatták. Sohasem találtak kovács-
műhelyeket az erdők mélyén létesített vasolvasztó telepe-
331
ken. Ugyanakkor lakótelepen (pl. Visegrádon, Sashal-
mon) néhányszor találtak gödörműhelyeket, amelyek
10 — 11. századi kovácsműhelyeknek bizonyultak, amint
erről Kovalovs-^ky Júlia ásatási jelentése beszámolt.
Ugyanakkor olvasztótelepünket a római kornál későb-
binek tartottam, mivel a salakhalmokban talált római kori
tégladarabok általában kis darabok és eléggé kopott törés-
felületűek voltak, tehát már darabokban kerültek ide a
téglák.
Amikor a tehertaxira rakott kemencetöredékekkel Ne-
meskérről Sopronba visszaindultunk s még egyszer rápil-
lantottam a betúrt 3. kemence helyére, amit egy karóval
külön megjelöltünk, tudtam, hogy valamit felfedeztem, de
hogy mit, azt még nem, mert pontos kormeghatározás
nélkül a lelet nem az igazi.
Mindenképpen fontosnak láttam azonban, hogy már
nyers állapotban megosszam nézeteim másokkal és hogy a
nemeskéri ércek és salakok vegyi elemzését mielőbb elvé-
gezzük. Hol bányászták az ércet, milyen a vastartalma és a
salakok mit árulnak el a kohók működéséről, vagyis lehe-
tett-e bennük gazdaságosan olvasztani, nem maradt-e túl
sok vas a salakban ?
Meg is kerestem Budapesten Nováki Gyulát és együtt
mentünk el Vastagh Gáborba^, aki elvállalta az ércek és
salakok analizálását. Abban is megállapodtunk, hogy a
kedvükért még egyszer kiásom a 3. kohót. Bizonyosodja-
nak meg, hogy nálunk eddig ismeretlen forma, szabadon
álló. Október 14-én vizsgáltuk meg együtt az előző nap
újra feltárt kohót, majd a soproni Fabricius-házban őrzött
kohótöredékek szemrevételezése után egyöntetűen állapí-
tottuk meg, hogy úgy látszik a kemencék tényleg nem
voltak a földbe mélyítve, illetve biztos, hogy szabadon álló
olvasztókemencék voltak.
Az Országos Öntödei Múzeumból ezúttal kérték, hogy
egy nemeskéri kemencét az ő költségükön emeljünk ki a
részükre. Ezt a következő évekre halasztottuk, mert a
332
kezdeti sikereken felbuzdulva, az ásatás folytatásának terve
támogatásra talált.
1972-ben alig vártam, hogy kitavaszodjék, utaztam
Nemeskérre, hol Lövőn, hol Ujkéren keresztül gyalogolva
a nemeskéri határ felé. További salaklelőhelyek nyomára
bukkantam mindkét szomszédos község határában. A Sió-
vagy a Bereg-patak környékén is újabb salakmezőt fedez-
tem fel. A patak új ásásának másik oldalán, de a kanyargó
holt patakmedernek ugyanazon a partján, ahol a Tüskés-
forrás melletti olvasztókemencéket feltártuk, 8—10 m
átmérőjű salakhalmok sorakoznak a Rétrejáró-alja dűlő-
ben. A halmok közül két sor a szántóra esik, másik két-
három sor azonban még érintetlenül domborodik a szántó
és a patak közötti réten. Ide terveztem az újabb kutató-
árkokat.
Közbejött azonban egy másik leletjelentés sopronbán-
falvi kemencék megbolygatásáról. Műemlékes munkatár-
sam hozta a hírt a soproni előkapni ásatásra, ahol éppen a
kapu előtti, középkori farkasverem felmérését végeztem.
— Megyek — mondtam. Előtte azért még hazaugrottam és
szombat délután lévén, újszülött fiam babakocsiját tolva
sétáltam ki a Bánfalvi úti építkezésekhez.
A kocsit az út szélén hagytam és az árokkal, gödrökkel
feltúrt, már elnéptelenedett építkezésen elkezdtem keresni
a kemencét. Gondoltam, szokványos kenyérsütőkemence
lehet, néhány nap alatt kis rábontással feltárjuk, bemérjük
és kész. A Bánfalvi-patak a telkek végén csörgedezik, ott
láttam egy nagyobb gödröt, közvetlenül a patak mellett.
Közelebb menve földbe gyökerezett a lábam. A gödörben
két vasolvasztó kemence piroslott, igaz az egyiket már
kettévágták, a másik azonban teljesen ép volt, csak félig
kibontva, előtte a gödör falán jó lehetett látni az egész
műhelygödör beásásának vonalát. Első látásra megállapít-
hattam, hogy imolai típusú kemencék, leugrottam hát a
gödörbe, hogy a kemencét alaposabban szemügyre vegyem.
Méretei is az ismert kelet-magyarországi kemencékéivel
333
egyeztek meg. Zsebkéssel nyesegetve megvizsgáltam a
szétbontott kemence átégési rétegeit. Belül szürkére égett,
homokkal soványított tűzálló anyaggal volt kitapasztva.
Egy cédulát tűztem a gödör falára, hogy hétfői érkezésün-
kig ne bolygassák tovább a kemencéket, azután siettem,
hogy a babakocsiban hangoskodó fiamat hazatoljam.
Július 3-án elkezdtük a műhely feltárását. Lekerekített
sarkú, téglalap alakú műhelygödör került elő, amelynek
rövidebb oldalai a patakkal párhuzamosak. A korabeli
külső talajszintnél 60 — 80 cm-rel volt mélyebben a műhely
belső szintje, ezért egyik hosszanti oldalán az agyagtalajban
lépcsőt alakítottak ki. A lépcsővel szemben, a másik
hosszanti' oldalon egymás mellett két kemence állt. Mind-
kettő teljésen a falba volt bemélyítve, egyáltalán nem dom-
borodott előre. A kemence medence-átmérője (alul 40 cm)
kerek formájú. Felfelé fokozatosan szűkül és toroknyílása
felül 13—14 cm. Belső magasság 70 cm. A műhelygödör
felé nyíló mellnyílása 22 cm átmérőjű. A kemence felső
része nem nyúlott a régi külső járószint fölé, hanem a fel-
színen 13—14 cm-es lyukként jelentkezett. A műhelyt való-
színűleg tető fedte, mellette ugyanis cölöplyukat találtunk.
A nemeskériekhez hasonló agyagfúvóka is előkerült,
vasércek, salakok mellett. A gödör egyik oldalán egy
kiégett sávot figyeltünk meg a műhely földjén. Ide helyez-
hették az izzó bucát. Egy kerek kő is előkerült, rajta érc-
zúzalék nyoma. Ezzel az ércet apríthatták. A műhely
sarkában és a kemence előtt kisebb gödrök mélyedtek a
padlóba, ezekben tárolták a faszenet, a vasércet. Szeren-
csére néhány fazékdarabot is találtunk. Ezeket a hullám-
vonaldíszítés alapján 10. századinak határoztam meg. Te-
hát a műhelyt nem sokkal a honfoglalás után építették.
Közelében, egy másik gödörben állítólag hasonló kemen-
céket találtak.
Elhatároztam az ép kemence kiemelését. A munkához
a műemlékes ásatásaimnál is dúcoló ácsok hoztak deszka-
anyagot és a körbeásott kemencét, miután szögletes föld-
334
tömböt alakítottunk ki környékén, kívülről ládaszerűen
bedeszkázták. Ezután megkezdtük a bedeszkázott tömb
alól az agyagréteg fokozatos kibányászását, szakaszos alá-
deszkázását és alátámasztását. Végül a kemence fatámasz-
tékon állt. A munka utolsó fázisában azonban esősre fordult
az idő s amikor már csak ketten dolgoztunk Gráfl János
műbútorasztalos nyugdíjassal, a múzeum farestaurátorával,
a kiemelés 'előkészítésén, a bedeszkázott kemence kissé
félrebillent az esőáztatta talajon. Sikerült azonban oldal-
támasztékokkal megmenteni a leletet, amelyet emelődaru
segítségével rövidesen az Országos Műemléki Felügyelő-
ségtől kölcsönkapott teherautóra emeltünk és a több mázsa
súlyú leletet a Fabricius-ház elé szállítottuk, hogy onnan
majd a régészeti kiállításba kerüljön. (Később fel is cipel-
tük a II. emeletre, miután a felesleges földrétegeket lefa-
ragtuk a kemencéről.)
Vastag/] Gábor közben analizálta a nemeskéri kohók
mellett talált érceket. Kiderült, hogy 27 — 38,5 % vastartal-
múak. A salakok kiértékelését is megkezdte. Meglátogatta
— még a kohókiemelés előtt — a Bánfalvi úti ásatást is.
Az itt talált érceket analizálta és megállapította, hogy
limonitos ércek, amelyek 27,7—49,8 % vastartalmúak.
Figyelemmel kísértem a továbbiakban a Bánfalvi úti
építkezések földmunkáit. Az egyik vízvezetéknek ásott
csatornaárok falán egy ház beásását figyeltem meg. Fel-
tárva kiderült, hogy római kori földház, vagyis szögletes
formájú, lemélyített alapú építmény. Vidékünkön mind-
addig ismeretlen díszű, durva kivitelű, kézzel formált
edények darabjai is előkerültek benne a római készítmé-
nyek mellett. Kiderült, hogy kvád eredetű lakói voltak,
akik azzal a germán népcsoporttal kerültek Sopron
(Scarbantia) környékére, akiket 180 körül Marcus Aurelius
telepített be Pannóniába. Az is kiderült, hogy az árokban
talált vassalak nem ebből a korból származik, mert jól
megfigyelhettük, hogy utólag ástak a már elpusztult és
feltöltött gödörház helyén egy másik gödröt, ami vas-
335
salakkal és égett kemencedarabokkal volt feltöltve. Ács-
kapocsszerű, 10 cm hosszú kovácsoltvas-kapcsokat is
találtunk a gödörben, amely, úgy látszott, szintén 10. szá-
zadi kohászaink emlékét őrzi. Egy másik árokban
10—11. századi gödörházat találtunk. 320x330 cm-es
területen helyezkedett el, sarkában kőtűzhely volt. A cse-
réptöredékek alapján jól lehetett keltezni. Feltöltésében
vassalakokat is találtunk, ezért a vasolvasztó műhellyel
egykorúnak gondolhattuk. Megerősítette ezt a feltevésün-
ket, hogy a házban ásott ülőgödrök egyikében egy tipikus
honfoglalás kori, rombusz alakú vasnyílhegy került elő.
A padlóba mélyített ülőgödrök a székeket helyettesítették.
A gödör szélén ülve, lábukat a gödörbe helyezve végezték
napi munkájukat, vagy pihentek, beszélgettek a honfogla-
lás kori és Árpád-kori magyarok.
A régészeti kutatás bebizonyította már, hogy a magyar
törzsek fejlett földműves kultúrával érkeztek a Kárpát-
medencébe. Hogy levédiai, etelközi lakóhelyükön a téli
szállások körül földet is műveltek, arról korabeli arab írá-
sok szólnak. A sátor mellett tehát építettek állandóbb
jellegű házakat is. Bánfalvi úti házunk teljesen meg-
egyezik az alföldi Árpád-kori faluásatásokon felszínre
került gödörházakkal. Á nyílhegy a legnagyobb gödörben,
a tűztől távolabb eső mélyedésben került felszínre, ez a
férfi, a családfő helye lehetett, aki talán nyílvesszőre szerelte
itt a nyílhegyet. A kemencéhez közelebb eső, kisebb göd-
rök a gyerekek és az asszonyok ülőhelyei voltak.
Lehet, hogy itt a vaskohászok hajlékát tártuk fel? De
addig úgy tudtuk, hogy a kohászok falvaktól távoli erdő-
ségekben dolgoztak, mert ott találtak elég faszenet. A ház
mellett egy kerek gödröt is feltártunk, talán terménytároló
gödör volt, alján ugyanis vassarló hevert. A ház lakói, úgy
látszik, mezőgazdasággal is foglalkoztak. Hogy egyeztet-
hető össze mezőgazdaság és vasolvasztás? Tudjuk, hogy
a kohászok csak periódusosán végezték a vasolvasztást,
tehát az év arra alkalmas időszakaiban maguknak kellett
336
családjuknak az élelmet megtermelni. Ha meg egy felülről
irányított szervezetbe, mint szolgáltatók voltak bevonva,
a meghatározott mennyiségű vas leadása után gondoskod-
hattak önellátásukról. A ház és az olvasztóműhely viszonya
azonban leginkább a következők szerint képzelhető el:
a kohászok az erdőségbe mennek, faszénnek feldolgozzák
az erdőt, majd továbbvonulnak az érclelőhely közelében
található más erdőterületek felé; az irtáson megjelennek a
legeltetők, a földművelők, betöltik az elhagyott műhely-
gödröket a salak kupacokkal, felépítik házaikat és szántó-
területeket foglalnak.
Mindez nyilván csak az erdők és a földek birtokosának
engedélyével történhetik. Tehát bármilyen csábítónak is
tűnik a feltevés, nem biztos, hogy a Bánfalvi úti ház a
kohászok lakóhelye. Bár az ott talált korai nyílhegy alapján
feltételezhető, hogy a műhely és a ház egykorúak, de néhány
hónappal, vagy évvel a műhely korábbi lehet.
Egy ilyen vasolvasztó kemencét ugyanis csak korlátozott
ideig, maximum 20 — 30, vagy kevesebb olvasztásra hasz-
nálhatnak, tehát nem valószínű, hogy egy műhely élete
évtizedekben mérhető, mert ennyi idő alatt a környékbeli
fákat is kiirtják. Ugyanis az olvasztáshoz hússzor annyi
faszenet kell a kemencébe helyezni, mint vasércet.
Melyik kohó lehet most már a honfoglaló magyarok
által is használt olvasztókemence? Az imolai típusú Bán-
falvi úti, amelynek közelében honfoglalás kori nyilat fabri-
káltak egy házban? Vagy a nemeskéri, amelyet egy hon-
foglaló magyar törzs a nevével jelölt s birtokában (ellen-
őrzése alatt) található földön füstölgött? Mindkettő?
Vagy egyik sem?
Az 1972. évi nemeskéri ásatáson döntésre akartam vinni
a kérdést. A kemény nemeskéri talajjal küszködve azonban
ez nem is volt ilyen egyszerű, főleg burgonya- és répaásás
idején nem, amikor csak egy-két segítőnk volt, vagy ami-
kor napokig egyedül végeztem csákányozástól felmérésig
az ásatási munkát. A Rétrejáró-alja lelőhelyen két salak-
337
halom között egy újabb kovácsműhelyt tártunk fel,
37 cölöplyuk jelölte a patkó alakú műhely helyét. A cölöpök
helyzetéből arra lehetett következtetni, hogy a 6 X 7 m-es
alapterületű műhelyt legalább egyszer átépítették. Lehet,
hogy oldalfalai nem is léteztek, csak tetővel fedett szín
volt. Műhely voltára egyedül a benne és a közvetlenül
mellette feltárt hat tűzhelynyom utalt. Ezek általában ke-
rek vagy ovális, 10 — 20 cm mély, 25 — 30 cm átmérőjű kis
gödrök. Oldaluk és aljuk általában pirosra vagy feketére
égett, néha kitapasztott. Felmenő falak nyomát, vagy
kifolyt salakot itt nem találtunk. A tűzhelyekben inkább
szivacsosabb szerkezetű, úgynevezett zsugorsalakok vol-
tak. Szerszámok sem kerültek elő, csak egy 15 cm hosszú
vaskés. A kis mélyedések tipikus kovácstűzhelyek, néhá-
nyat közülük viszont a vasbucák újraizzítására is használ-
hattak. A rétegviszonyokból kiderült, hogy a műhely
építése előtt a vaskohászok már dolgoztak itt, majd a
műhely elhagyása után fölé is került egy salakhalom.
Mindebből — figyelembe véve a közelben található 20
nagyméretű salakhalmot — arra lehetett következtetni,
hogy Nemeskér határában évtizedekig folyt a vaster-
melés.
Hogy mikor, azt a műhely mellett talált, néhány jelleg-
telen szürke cserépdarabból már sejteni lehetett, valamikor
a római kor után és az Árpád-kor előtt. A patak partján
megtaláltuk az egyik faszénégető boksa alapját is. 3 m át-
mérőjű, 10—10 cm mély gödör volt ez, szélei körben
vörösre és barnára égtek. Feltöltésében sok faszén és apró
salakdarabok voltak.
Mikor a következő évben a szomszédos réten további
négy boksaalapot feltártunk, kiderült, hogy ezek a legalsó
rétegben vannak, fölöttük, műhelyek, majd azok felett
salakhalmok találhatók. Ez természetes is, mert a kohászok
először az erdőrész kiirtásával (és a faszénnek való kiégeté-
sével) teremtettek helyet a műhelyeknek, olvasztókemen-
céknek, így jutottak fűtőanyaghoz. Majd a keletkezett
338
melléktermékeket felhalmozva, elfedték a korábbi, már
elbontott műhelyek helyét.
1973-ban végre találtunk jellegzetes cserepeket, szürke és
vörösesbarna, hullámköteges fazékoldalakat. Az akkor
kiásott területen több volt az állatcsont, is Ügy látszik, az
ipartelepnek ezen a részén fogyasztották el ebédjüket a
kohászok s itt tört el az a néhány ételhordó fazék, amelynek
segítségével a kohótelepet a honfoglalást megelőző évtize-
dekre, esetleg a honfoglalás időszakára, vagy az azt köz-
vetlenül követő évekre lehetett keltezni. Bár a cserepek
díszítése eléggé jellegzetes és biztosan mondhatók 9.
vagy 10. századinak, nem tart még ott a régészettudo-
mány, hogy — egyes római kori, vagy középkori kerámi-
miákhoz hasonlóan — e korszakban is évtizednyi pontos-
sággal határozhassa meg a kort. A hullámvonalas díszí-
tési mód ugyanis akkoriban nagy területeken általánosan
elterjedt és közkedvelt volt Közép- és Kelet-Európábán.
Egy-egy etnikumhoz biztonsággal kötni nem lehet.
A fazekak formáját is elárulták azonban a töredékek. Fe-
lül öblös, kézikorongon készült termékek voltak ezek,
amelyeknek peremkiképzése emlékeztet a sopronkőhidai
9. századi temető sírjaiban talált edények formáira. Ez a
temető a frankok által ellenőrzött avar szállásterületen,
ugyanazon hadiút északabbi pontján fekszik mint Nemes-
kér, vagyis az őskor óta használt, majd a római korban kiépí-
tett, később Borostyánkő útnak elnevezett észak —déli
irányú út mellett. Itáliából a Balti tengerhez vezetett ez
az út, Savarián (Szombathely), Scarbantián (Sopron) keresz-
tül Carnuntum (Petronell, Deutschaltenburg Ausztriában)
felé, ahol a Dunát elérve, elhagyta Pannóniát és Barbari-
cumban folytatódott.
Kik olvaszthatták hát Nemeskérenavasat? 1973 októ-
berében, az itteni ásatások befejezésekor úgy gondoltam,
hogy a frank-bajor fennhatóság alatt élő avarok. A honfog-
laló magyarok itt találhatták a kohótelepet 900 után. Fel-
tehetően azért telepíthették pontosan a Kér törzsbelieket
339
ide, hogy a termelés folyamatosságát biztosítsák. A szom-
szédos Lövőn szintén fegyveresek laktak, az ő feladatuk
a gyepű védelme volt. Az itteni kohászok talán fegyverhez
való vassal látták el őket. Bár csak öt vasolvasztó kemen-
cét, három kovácsműhelyt,, 15 kovácstűzhelyt és öt faszén-
égető boksát tártunk itt fel, a törmelékhalmaz nagyságá-
ból biztosra vehető, hogy több mint száz olvasztókemen-
ce rejlik még a föld alatt.
A telep honfoglalás kori továbbélését mind ez ideig
semmi sem bizonyította. Ezért jónak láttam egy másik
törzsi helynévvel jelölt vassalak-lelőhelyen, a Pannonhalma
melletti Tarjánpusztán feltevésem helyességét további
ásatásokkal ellenőrizni.
AVAR KOHÁSZOK EMLÉKEI
A TARJÁNPUSZTAI VASASFÖLDÖN
Tarjánpuszta Pannonhalmától délre, Ravazd után követ-
kezik, ha vonattal közelíti meg az ember; ha meg autója
lenne, elsuhanna mellette, mert a mai Tarján már nem a
Győr—Veszprém főútvonalon fekszik, ahol a középkor-
ban volt, hanem egy mellékútvonal mellett található. A
pannonhalmi apátság 18—19. századi gazdasági épületei
a mai település fölött, a Réz-hegy melletti dombon emel-
kednek. Egy múlt századi szakcikk nyomán 1963-ban
kővaki Gyula megkereste a Vasasföldnek nevezett dűlőt
Tarjánpuszta határában és ott vassalakokat talált. 1973-
ban, a nemeskéri ásatás befejezése után, én is bejártam a
falu és a győr—veszprémi főút közé eső salaklelőhelyet,
hogy következő évi ásatásomat előkészítsem.
Szeptember végén jártam ott először. Miután a pannon-
halmi és a ravazdi termelőszövetkezeti központokban
elintéztem a hivatalos engedélykérést és a vezetőség föld-
munkagépet is ígért az ásatáshoz (a szelvények betúrásához,
átgyalogoltam Tarjánpusztára a Vasasföldön keresztül,
340
hogy az ásatási szelvények helyét kijelöljem. Több mint
két óra hosszáig bolyongtam a kukoricásban, derékig vizes
lettem a csatákban, de néhány szórványos vassalakon kí-
vül semmit sem találtam. Már-már kezdtem elveszíteni a
reményt, hogy megfelelő helyet találhatok, amikor a falu
végéhez közel, a kertek alján több salakot fedeztem fel.
Elhatároztam, hgy itt kezdünk és elindultam munkásokat
toborozni és szállást szerezni. Tömöri Istvánt, a falu legöre-
gebb emberét ajánlották, akit meg is találtam az udvaron,
favágás közben. Elmesélte, hogy nemrég költöztek ide az
erdőből a régi Hármas-Tarjánból, ahol a pannonhalmi
uradalom cselédei voltak, és hogy jobb volt ott lakni.
Abban, hogy szállást szerezhessek nem tudott segíteni,
viszont az ő révén öt munkást toboroztam az ásatáshoz.
Sopronból szeptember utolsó napján, a hajnali személy-
vonattal, két segítőtárssal indultam az ásatásra. Kovács Antal
és Molnár Jenőmet a nemeskéri ásatásnál is közreműködött;
nyugdíjasok. Jenő bácsi kovács, néhány nappal ezelőtt tért
vissza Svédországból repülőgéppel. Amit útközben a vona-
ton mesélt, érdekes volt, mivel azonban az eső szakadat-
lanul verte a fülke ablakait, nekem az ásatáskezdés járt
az eszemben. Tarjánpusztán ugyanaz az eső fogadott.
Csomagjaink már az állomáson vártak. Embereim elmentek
szállás után nézni és a munkásokkal a holnapi kezdést meg-
beszélni, én meg felsétáltam a dombra a termelőszövetke-
zeti magtárak felé, az agronómust megkeresni, hogy a
telefonon megbeszélt raktár- és szállásügyeket elintézzük.
Az üzemegységvezető azonban a szakadó esőben nem vett
észre, s elsuhant mellettem bordó Zsigulijával. Cuppogó ba-
kancsban és átázott esőkabátban tértem vissza az állomásra.
Az állomásfőnök adott helyet az ásatási felszerelésnek
és megemlítette, hogy Réti plébános úr foglalkozik a
falu történetével. Mit is tehetnék fél kilenckor, a 10 órás
győri vonatra várva, minthogy felkeressem a plébánost,
nála biztosan meleg van. Lépcső vezet fel a domboldalon,
fenn hosszú épület, benne iskola, igazgatói lakás és kápol-
341
na. A plébánia szépen kövezett előszobájában vagy folyo-
sóján csámborgok, sehol senki, végül egy kövér, kedves
néni, a házvezetőnő jön be, nagy, vizes kendőben egy ko-
sár fakérget cipelve. Keresi ő is a plébános urat, aki végül
megjön a kápolnából, reggeli imáról. Bizalmatlan. Gyor-
san elmondom neki, miről is van szó. Ásunk, és megkö-
szönném, ha a falu történetére vonatkozó régi feljegyzé-
sekbe — ha vannak ilyenek — bepillanthatnék. Kiderült,
hogy ő nem régen van itt, de az előző plébános gyűjtötte a
régi adatokat.
Rövid beszélgetés után kezdeti tartózkodó magatartása
— ami szinte természetes egy torzonborz szakállas, sáros
bakancsú emberrel szemben — feloldódott és elővette a
jegyzeteket, amelyeket Tihanyi Bánk jobbára a Pannon-
halmi Rendtörténetből jegyzett ki. 1787-ben a puszta leírá-
sakor említik „az országút mellett álló régi templomot”,
ésa,,Vasasi dőlőt”. Ezt a templomot később a Pannonhalmi
Bencés Apátság Levéltárában egy 18. századi térképen,
romos állapotban ábrázolva, sikerült azonosítanom, majd
terepbejárással megtaláltam a helyét a terepen. Réti József
plébános úr adatai tehát hasznosak voltak.
Az eső szakadatlanul esett, ezért Győrbe utaztam az
ásatási pénzek miatt. Visszajövet jártam Pannonhalmán a
levéltárban. Este volt, mire újra Tarjánpusztára értem.
Embereim Tomoziéknál kaptak szállást, végül nekem is ott
szorítottak helyet, később tudtam meg, hogy ennek az
volt az ára, hogy Tomozi bácsi és a felesége egy ágyra
szorultak.
Este még kisétáltam a Vasasföldre megnézni, milyen
a talaj. Még mindig zuhogott az eső, de az ásatásra kije-
lölt helyen nem álltak tócsák.
Másnap meg is kezdhettük a munkát. Szerencsésen ösz-
szeakadtam S^abó Árpád üzemegységvezetővel is, és meg-
beszélhettük, amire előző nap nem volt lehetőség. Szállá-
som a szomszéd faluban, Ravazdon lett. Elhárultak az aka-
dályok, figyelmünket a lelőhelyre összpontosíthattuk.
342
Az első kutatóárok azonban üres volt. Csak néhány vas-
salakot találtunk benne. A második kutatóárokban egy
másfél méter átmérőjű, kerek gödör került elő. Karólyukak
vették körbe. Ez feltehetően egy kúp alakú kunyhó, eset-
leg tároló építmény volt. Közelében 50 cm széles, 30 cm
mély árok részletét fedeztük fel.
Vasolvasztás
A harmadik kutatóárokban végül — sok esős nap átvé-
szelése után — előkerült a várva várt vasolvasztó kemen-
ce. Égett, szürke-piros agyagfala 50 cm mélyen jelentkezett
patkó alakban mint a nemeskériek. Kibontása előtt —
343
mivel előbukkanásával mindannyiunknak nagy örömet
szerzett — elküldtem legfiatalabb munkatársunkat ravaz-
di szállásadómhoz egy korsó borért. Mikor aztán a korsó
minden résztvevő kezén körbe járt — nekiláttunk a ke-
mence alaposabb vizsgálatának.
Kiderült, hogy bár típusra a nemeskérihez hasonlít,
medencéje valamivel mélyebb. Az egykori szint alatt, 35
cm-rel mélyebben találtuk meg a kemence, belül 30 cm
átmérőjű alját. Előtte a nemeskérihez hasonló salakcsapo-
ló gödör, benne a kifolyt salak. Közelében mellfalazatok is
előkerültek, fúvókákkal. Megállapíthattuk, hogy a két
törzsnévi névvel jelölt helyen (Kérben és Tarjánban)
ugyanolyan kemencéket használtak.
Nézzük hát alaposabban az itt előbukkanó cserepeket!
Egy részük — a nemeskériekhez hasonlóan — bekarcolt
hullámvonalakkal díszített. Más részük ezeknél korábbi és
az avar korra jellemző, kézzel formált fazekakból szárma-
zik. Ilyenek voltak az olvasztókemence mellett, jellegzetes-
ségük, hogy peremüket még nyers állapotban a fazekas
ujjbenyomásokkal díszítette. Ezek szerint az olvasztóke-
mence avar kori.
Ez számomra először hihetetlennek hangzott, bár még ki
sem mondtam. Az avarok a közfelfogás szerint ugyan-
olyan nomádok, állattartók és csakis azok voltak, akár a
honfoglaló magyarok. Ez az elfogult nézet mindkét kor-
szakra rányomta bélyegét és minden esetben téves. A több
száz síros avar temetők — több kutató szerint — letele-
pedett faluközösségek temetői. Ez nem volt bizonyítható
addig, amíg Dunaújvárosból Bóna István, az első kiásott
avar faluról meg nem jelentette könyvét. Én mint segéderő
részt vettem a dunaújvárosi avar telep ásatásán. Ezért avar
házat és kenyérsütő kemencét már el tudtam képzelni. De
avar kori vasolvasztó kemencét még nem láttam. Pedig az
utóbbi időben Szekszárd környékén Rosner Gyula avar kori
fazekastelepet — piacra termelő iparosok égetőkemencéit
— is feltárt. Igaz, 1973-ban ezeket még nem ismerhettem,
344
ezért kételkedtem feltételezésem helyességében. Újabb és
újabb bizonyítékokat, illetve ellenbizonyitékokat kerestem
ahhoz, hogy kemencéink avar kori származását hitelesít-
sem.
Az Akadémiai Régészeti Intézetben megkerestem Tóth
Judit fizikust, aki égett anyagok archeomágneses vizsgála-
taival kísérletezett. Nemeskéren ugyanis csak a harmadik
évben kerültek elő kormeghatározó értékkel bíró cserép-
darabok. Ezért úgy gondoltam, ki kell dolgozni a kohók
kormeghatározásának olyan módját, amelyek függetlenek
a cserép-kronológiától. Illetve több módszerrel is keltezni
kell a kemencéket, mert még keveset ismerünk ahhoz,
hogy formájuk alapján keltezhetnénk őket.
Tóth Judit elvállalta a mintavételt. Az időjárás ez alka-
lommal sem kedvezett, ezért fóliából sátrat építettünk a
lelet fölé. A kohóból hét kocka alakú mintát vágott ki és
ezeken az északi irányt pontosan bejelölte. Azután a föld-
mágneses tér változásairól felrajzolt görbéhez viszonyítva
megállapította, hogy mikor hűlt ki a tarjánpusztai kohó.
A vastartalmú agyag felhevítésekor ugyanis a mágneses
részek az anyagban minden irányban eltolódnak, és amikor
az agyag lehűl, a mágneses részek az akkori földmágneses
tér irányába állnak be. Másképpen rendeződnek tehát az
500, 1000 stb. évvel ezelőtt kihűlt anyag részecskéi, mint
a maiak. Es ez az elrendeződés meg is marad és őrzi egyes
korok földmágneses terének irányát. A mért irányt aztán
az ismert és bemért korábbi adatokhoz viszonyítva, meg-
állapítható az égett agyag kora. Persze nem mindjárt ott
helyben derül ez ki, hanem fizikai laboratóriumokban,
gondos méricskélés után.
Eltelt néhány hónap és én Tarjánpusztát mint avar kori
lelőhelyet azzal könyveltem el, hogy a honfoglalók ezt a
telepet is tovább üzemeltették. Akkor jött meg a fizikus
levele: „650 ±60” írta. Vagyis lehet több is, kevesebb is
60 évvel 650-nél, de még mindenképpen avar kor, mert
az avarok 568-tól jelentek meg Pannóniában.
345
Kt. eredmény a szomszédos Táp községben nagy avar
temetőt ásó PomkaPéter kollégámat is fellelkesítette. Szíve-
sen vettem ajánlatát, hogy 1975-ben ő is részt vesz az ása-
tásban. Akkor azonban sehogysem akart újabb kohó elő-
bukkanni. Meg lehetett állapítani, hogy a telepnek valóban
két periódusa van, mert a kemencétől északra és délre hú-
zódó árkok közül a déli bekanyarodva metszette a koráb-
bit.
Az ásatás utolsó napján, amikor már hazautazni készül-
tem, a legszélső kutatóárok metszetfaíát megpiszkálva, gya-
nús beásást vettem észre. A második kemence salakcsapoló
gödre volt. Rábontva, kiderült, hogy az elsőhöz teljesen
hasonló kemence. Méretei, formái, a mellette talált fúvó-
csövek szintén megegyeznek az elsőéivel. Hozzátoldtunk
hát még néhány napot az ásatáshoz és Vastagh Gábornak
is értesítést küldtem. Meg is érkezett rövidesen az újabb
leletet megtekinteni.
1977-ben és 1979-ben is eltöltöttem egy-egy ásatási
idényt Tarjánpusztán. Ez alkalommal 300 — 400 m-rel
nyugatabbra jelöltem ki a kutatóárkokat s nem csak az idő,
de az eredmény is jobb volt. A Vasasföld II. lelőhely a
Pándzsa-ér árterülete mellett fékszik. Az itt feltárt vasol-
vasztó kemencék egymástól 2 — 3 m-re találhatók. Mind az
öt kemence teljesen a nemeskériekhez hasonló, 30 cm át-
mérőjű, 70 cm magas agyagból épített olvasztókemencék.
Amiben azonban az itteni telep lényegesen különbözik a
nemeskéritől; itt lakóházakat és kenyérsütő kemencéket is
találtunk. A lakóházak átlag 2x3 m-es gödörlakások.
Egyik sarkukban kő vagy agyag kemence. A kenyérsütő
kemencék a szabadban voltak, szintén a földbe mélyesztve.
Hogy a vasolvasztó kemencék a lakóteleppel egykorúak,
azt az bizonyítja, hogy egy vasolvasztó kohót egy koráb-
bi kenyérsütő kemencébe építettek bele Ugyanakkor min-
den házban vagy kenyérsütő kemencében vassalak is elő-
került. Márpedig, ha előbb keletkezett volna a falu, akkor
a feltöltött gödörházakba nem kerülhetett volna vassalak,
346
illetve fordítva, ha előbb lett volna az ipartelep — (annak
hulladékai később bekerülhettek volna a házak feltöltéseibe)
— nem lehetne kenyérsütő kemence a vasolvasztó ke-
mence alatt. Az előkerült cserepek avar koriak. Örlő-
kövek a földművelésre, szarvasmarhacsontok az állat-
tenyésztésre utalnak. A kohászok tehát itt is önellátók
voltak.
Ezen az ásatási területen is folytattuk kormeghatározás-
sal kapcsolatos fizikai kísérleteinket. Az Akadémia Izotóp-
intézetéből Benkő Lá^ár vállalkozott a kohótöredékek fizi-
kai kormeghatározására. Az agyagból iszapolt kvarcszem-
csék neutronsugárzásával, hosszadalmas előkészítő eljá-
rás után lehet eredményt kapni a termolumineszcens mód-
szernek nevezett méréssel. De nemcsak a laboratóriumban,
a terepen is gondos munkát kell végezni és az eredmények
pontosítására egy évre szondákat, kapszulákat kell a ki-
emelt égett minták környezetében elásni. A termolumin-
eszcens mérés a vizsgált kohó korát 1300 évesre becsül-
te, tehát a 680-as évekből, az avar kornak a 7. századi nagy
váltása utáni időkből származtatja.
Tarjánpusztán két vasolvasztó kemencét is kiemeltünk.
1977-ben a Központi Kohászati Múzeumnak, 1979-ben a
Központi Bányászati Múzeumnak, ezek sem voltak köny-
nyebbek a soproni kohókiemelésnél.
A Vasasföld II. teleprészt észak felől kettős árok határol-
ja. Avar kori és Árpád-kori falvakban is gyakoriak a telke-
ket, falurészeket elválasztó árkok. Tarjánpusztán azt is
megfigyelhettük, hogy az árok mellett kerítés állt. Erre
utaltak a karólyukak. Az árokban talált csontváz pedig a
falu temetőjének közelségét mutatja.
A pannonhalmi apátság kovácsainak lakóhelye 1240
körül (az akkor Himódnak nevezett) Nyalka volt. Himó-
don, amely ugyanolyan messze feküdt a pannonhalmi
kolostortól, mint Tarján, 23 mansio (háznép) volt kovács-
munkára kötelezve. Köztük egy „Vosos” (Vasas) nevű is.
Közbevetve: a dömösi prépostság 1138. évi birtok-ösz-
347
szeírásában is több Vasas nevű szolgálattevő szerepel,
köztük azonban néhányan már nem vasmunkára, hanem
pl. sóbányászatra, vagy éppen méz beszolgáltatására voltak
kötelezve. A pannonhalmi bencéseknek szolgáló himódi
Vasas kovácsmunkával adózott. Évente kb. két hét szolgá-
lat juthatott rá, figyelembe véve, hogy 23 kovács-robotra
kötelezett háznép élt falujában.
Mivel az apátság a kovácsmunka mellett fuvarozásra is
kötelezte a kovácsokat s más szolgálónépekre is súlyos
terheléseket rótt, az 1200-as évek elején elégedetlenkedni
kezdtek a pannonhalmi monostor birtokában levő falvak
népei. Miklós nádor 1226. évi oklevelében rögzítette a
monostor szolgálónépeinek kötelezettségeit. A kovácsok-
ról ezt írta: „Ézen népek között élő kovácsok pedig egy
üllőn tartoznak dolgozni a kolostor közelében, de nem ők
kötelesek a vasat adni, hanem csak egy menjen közülük
a vasvárba, hogy a vasat kiválogassa. Hasonlóképpen ne-
kik kötelességük a vasszerszámokat elkészíteni más szük-
séges dolgokkal együtt, kivéve az említett egyetlen üllőt.”
A kovácsok tehát egymást kb. kéthetenként váltva
dolgoztak a monostor kovácsműhelyében.
Hogy a kovácsüllő hol állhatot, arra egy 18. századi
térkép „Kovácsüllő” feliratú részlete adhat támpontot.
Ezek szerint a műhely Tarjánpuszta és Ravazd között, az
erdőben keresendő. Néhány terepbejárással megkíséreltem
már felkutatni, de mindeddig eredménytelenül, az avar
belepte a vassalakot.
Az kétségtelen, hogy tarjánpusztai ásatásaink helyén az
Árpád-korban már nem folyt vaskohászat, különben a 13-
század elején nem a központi vasraktárból, a Vas megyei
Vasvárról kellett volna vasat szállítaniuk a pannonhalmi
monostor kovácsainak. Az is biztos, hogy ekkor már ko-
vácsok sem laktak Tarjánban, mert az említett összeírás itt
csak hat udvarnok háznépet említ. Mindezekből következik,
hogy a mintegy egy négyzef kilométeres területen szétszórt
vassalakok a Vasasföldön és a környező dűlőkben a% avar
348
kor második feléből s^árma-^nak. Ni avar kohászokat esetleg
a 9. században tovább dolgoztatták a vidéket megszálló
bajorok, mint a frank hatalom képviselői, arra kötelezve
őket, hogy adójukat bizonyos mennyiségű vas leadásával
róják le. Majd a honfoglaló magyarok tovább műveltették
és művelték az itteni vasérc-lelőhelyeket. Ezek azonban a
11 — 12. században már kimerültek, illetve a vaskohászat
országos átszervezésével, a központi vasraktárak létre-
hozásával a korai alapítású pannonhalmi monostornak
központilag biztosították a kovácsoláshoz szükséges vasat.
Ezért aztán a monostor itt a bányászatot és a kohászatot
beszüntette.
Az eddigiekből azt hihetnénk, hogy a honfoglaló magya-
rok csak azoknak az avaroknak a vaskohászait találták
Pannóniában, akiket még 805-ben telepítettek Nagy
Károly Carnuntum és Savaria közé (a Duna melletti osztrák
Deutschaltenburg és Szombathely közötti területről van
szó). Tarjánpusztai és nemeskéri kohótelepeink ezen a
avar népesség által lakott területen kerültek elő.
A nyelvészet és a történeti földrajz kutatói azonban már
régen kimutatták, hogy a honfoglalók vaskohászatára és
kovácsmesterségére jelentősebb hatással lehettek a helyben
talált szlávok. De milyen mértékű lehetett ez a hatás?
Valóban igaz-e — amit egyik múlt századi kohásztörténé-
szünk írt —, hogy a harchoz szokott magyarok a bányák
művelését, a kohász- és kovácsmunkát meghagyták az itt
talált szlávoknak, mert ez a helyhez kötött foglalkozás
„nomád” életformájuknak nem felelt meg ?
„Kovács” szavunkat mindenesetre a már az avarokkal is
együtt élő, majd az avar birodalom három részre szakadása
után a 9. században, a frank bajor fennhatóságú dunántúli
területekre nagyobb számban betelepített délszlávoktól
kölcsönöztük. Nyelvészeti adatokon kívül régészeti leletek
is bizonyítják, hogy az avarok közé telepített délszlávok a
9. században a kovácsmesterséget is űzték. Fehér Gé%a
zalavári ásatásain például egy kovácsfogót is találtak, amit
349
feltehetőleg azon 30 esztendő egyikében is használtak,,
mikor a frankokhoz menekült nyitrai szláv herceg, Pribina,
majd fia, Kocel kapott a környéken birtokokat. A frank
vezetés a „divide et impera” elve alapján ültette Avaria
meghódított területére ezeket a beosztott vezetőket, szláv
duxokat (törzsfőnök). Egy korabeli írás, amelyet A bajorok
és karantánok megtérése (Conversto Bagvariorum et
Carantanorum) címmel 871 táján Salzburgban állítottak
össze, öt ilyen szláv duxot említ Alsó Pannónia (Pannónia
Inferior) területén (a Rábától délkeletre a Dunáig és a
Dráváig) és további duxokat a Drávától délre. Pannónia
új urai, a frankok és bajorok tehát az avarokkal addig
függőségi viszonyban élő — korábban már az avar vezető-
réteghez közelálló, de tőlük átpártolt — szláv vezetőknek
is juttattak birtokokat a lábukat az avar földön megvető
bajor birtokosok mellett.
A szláv tórzsfők azutan magukkal hozták embereiket,
így a 9- században Zalavár környékén, a Duna-kanyarban
és Pécs vidékén egy-egy szláv többségű települési körzet
alakult ki. Máshol az avarmaradványok éltek tovább.
A zalavári hűbéres, Pribina templom-építkezéseihez Bajor-
országból kért ácsokat, kőműveseket, festőket és kovácso-
kat. (Nyilván csak a speciális munkák elvégzésére, mert
tudjuk, hogy a szlávok a famegmunkálásnak is mesterei
voltak. Amikor az 590-es években Baján avar kagán
a délvidéken hadjáratot vezetett a bizánciak ellen, szlávok
tömegeit hajtotta hidat ácsolni a folyókon való átkeléshez.)
Hogy ezirányú szolgáltatásaikat a honfoglaló magyarok
is igénybe vették, arra a Taszár (Teszér) helynevek utal-
nak, amelyek — a magyar Ács helynevek megfelelőiként —
ácsmunkával adózó faluközösségeket jelölnek. Heckenast
Gusztáv kimutatta, hogy 13 Ács helynevünk mellett
11 Taszár helynevünk is van. Utóbbiak jobbára a szlávok
lakta peremterületeken bukkannak fel, vagy az ország
belsejében szórványos betelepítésekként értelmezhetők.
Hogy a honfoglalás előtt Zalavár környékén kovácsok
350
tevékenykedtek, arra Müller Köbért leletei is utalnak.
A Zala folyó melletti Borjúállás-sziget, ahol a vassalakok
előkerültek mindössze 2 kilométernyire található a zalavári
Várszigettől, a 9. századi „Mosaburg”-tól (Mocsárvár),
amellyel még dorongút is összekötötte. Az itt talált frank
sarkantyú bizonyítja, hogy a zalavári központ kovácsai
hadifelszereléseket és fegyvereket gyárthattak ezekben a
4 — 5 méter átmérőjű, szabálytalan formájú gödörműhe-
lyekben. Az ásató feltételezése szerint a magyar honfogla-
lásig, a 10. század elejéig dolgoztak itt kovácsok, azután ez
a kis település megszűnt.
Megfigyelhetjük azonban, hogy Zalában a honfoglalás
után is kimutatható a kovácsműhelyeknek ez a típusa:
a szabálytalan alaprajzú gödörműhely. Zalaegerszegtől
délre, a Válicka-patak melletti Csatár faluban Valter Ilona
all. század végéről tárt fel gödörműhelyeket. Az is meg-
állapítható, hogy e szláv gödörműhelyek egészen más fel-
építésűek, mint a nemeskéri szabadon álló, be nem mélyí-
tett műhelyek. A 9. századi műhelyforma 10. és 11. századi
továbbélése Zalában tehát a 9. századi helyi kovácsok
mesterségbeli és műhelyépítési gyakorlatának továbbélését
jelentheti. Ügy látszik, itt lehet régészetileg megfogni azt
a jelentős hatást, amely a szláv kovácsok részéről, a nyelvé-
szeti adatokból ítélve, a honfoglaló magyarok vasverőit
érte. A 9. századi Pannóniának ugyanis éppen ezen a
részén élt a legsűrűbb szláv lakosság a honfoglalás előtt. Az
itteni szlovén és karantán szláv eredetű népesség a magyar
honfoglalás után is helyben maradt. Zalavár (az egykori
Mosaburg, Blatinski grad) palánkvára a nyugati ország-
részeket ellenőrző Kál barka, majd fia, Bulcsú birtokába
került. A Sopron mellett Harka határában 1979-ben a
nemeskérihez hasonló, de kőből épült késő avar kori
olvasztókemencéket tártam fel.
A harka a honfoglalók társadalmában a szakrális fejede-
lem (a kende, kündü) és a seregek vezére (gyula) után a
harmadik legfontosabb méltóság volt. A harka ellenőrizte
351
a nyugati gyepüket. Zsákmányszerző hadjáratokat vezetett
a szomszédos, vagy távolabbi országok, vagy tartományok
ellen, eleget téve valamelyik viszálykodó hatalmasság fel-
kérésének. A hadjáratok előkészítésében, a fegyverek,
nyílhegyek kovácsolásában a magyar vasverőkön kívül a
türk, szláv, avar és más eredetű kovácsok is részt vettek.
Ezt bizonyítja, hogy a fémtanilag megvizsgált öt honfogla-
lás kori nyílhegy mindegyike más-más eljárással készült.
Hegedűs 'dalián megállapította, hogy azért fordulhat elő
egy lelőhelyen belül is ez a változatosság (hidegen alakított,
melegen kovácsolt, Részlegesen edzett, hegesztett tárgyak),
mert minden kovácsmesternek megvolt a „maga többé-
kevésbé titkos módszere.”
NÉPMESÉINK ÉGI KOVÁCSA,
VAGY ORSZÁG KOVÁCSA
Megismerhettük tehát az avar hagyományból megőrzött
nemeskéri és tarjánpusztai olvasztókemencéket, a szláv
hagyományból örökölt zalai gödörműhelyeket, a nyugati
(bajor ?) eredetű vasvári és kőszegfalvi kohókat. Ezek után
felvetődik a kérdés, mi az, amit a magyar vasasok olvasztó-
kemencéinek tarthatunk ? Nyilván az országos elterjedésű
„imolai típusú” kemencéket, a műhelygödör oldalába épí-
tett kis vasolvasztókat. Ezekből 22-t a Győr-Sopron
megyei Szakonyban is feltártam 1982-ben. A szakonyi
vasolvasztó műhelyeket azonban ugyanúgy az állam-
szervezés kezdeti időszakára, a vaskohászat szervezete
kialakításának idejére kell keltezni, mint a veszprémi vagy
a soproni (Bánfalvi úti) műhelyeket. A szakonyi cserepek
inkább a 11. század elejére tehetők, az olvasztókemencék
archeomágneses korát Márton Péter, az Eötvös Lóránd
Tudományegyetem Geofizikai Tanszékének tanára 1020
körüli időpontban adta meg, jó összhangban régészeti
kormeghatározásommal.
352
A Vas megyei és a Borsod megyei Vasvár köré szerve-
zett 11. századi vaskohászat-szervezetbe több mint ötven
Kovácsi és több mint harminc Csatár nevű település
tartozott. Heckenast Gusztáv szerint a vasfeldolgozók szol-
gáltató-falvai a korabeli szolgáltató-falvaknak mintegy
egynegyed részét teszik ki. És ebbe még nem is számítot-
tuk bele a bányászokat és a kohászokat, akiktől ekkor már
elkülönülve dolgoztak a kovácsok és a fegyvergyártók
(csatárod). Ennek a hatalmas szervezetnek nyilván előz-
ményei is voltak. Ki is mutatta azt Györffy György a magyar
honfoglalás és a fejedelemség korából a Tárkány helynevek
és Rudnok (Rednek) földrajzi nevek feltérképezésével.
Szerinte a 15 Tárkány a honfoglalás kori és a fejedelem-
ség kori kovácstelepeket jelenti, a 29 Rudnok pedig a
közelükben található bányákat, amelyeket szláv bányászok
és kohászok művelhettek. Mivel azonban tárkány méltóság-
név már az avar birodalom felbomlása után kimutatható
a Tisza-vidéki országrészen, ahol a hatalom a 9. században
a bolgár kánok kezébe került — (s ott nevükben tárkányok
irányították a népet) — feltételeztem, hogy a Tárkány
helynevek a késő avar korból hagyományozódtak ránk.
A Tárkány helységnevek tehát még avar kori vaskohászat-
szervezet emlékét is őrizhetik, amelynek idején a „tár-
kány” a kovács-királyt jelenti, ugyanúgy, mint a honfog-
laló magyaroknál a szakrális uralkodó, a kündü, a Vasverő
fejét is. Ez a már csak hagyományaiban élő vasműves
szervezet — a tárkányok késő avar kori szervezete —
a honfoglaláskor ugyanúgy nem szűnt meg egy csapásra,
mint a dunántúli avar vaskohászat sem, sőt az avar ková-
csok a Tisza vidékén is a honfoglaló magyarok szolgála-
tába állhatták s hagyományaik, amelyeknek egyik kifeje-
zője lehet a népmeséinkben fel-felbukkandó „égi kovács”,
vagy „ország kovácsa” a honfoglaló magyarok rokon
szakrális kovácsmesterségével találkozva, újraéledhetett.
A különböző babonaszámba menő eljárásokat, rítusokat,
amelyek ezt a nagyon fontos feladatot végző mesterséget
353
övezhették, Géza fejedelem korától kezdve mindinkább
tilthatták, majd a kereszténység felvételekor, hogy e po-
gány szokásokat kiirthassák, az egész vaskohászatot átszer-
vezték, mintegy átkeresztelték. Az avar tárkányokat, a
magyar vasverőket a közszóként már amúgy is használt
„kovács” szóval jelölték és az új kovácstelepeket is
Kovácsiknak nevezték el, sőt feltehető, hogy egyes
Tárkány nevű helyeket is utólag kereszteltek Kovácsira.
Ez azonban már csak a végső leszámolás volt. A pogány
magyar kovács-kultuszt néhány évvel a honfoglalás után
súlyos csapás érte. A szakrális uralkodó, Kurszán kündü
halála után a személyéhez kapcsolódó kultuszt tovább nem
gyakorolhatták, mivel tisztét, a kündü méltóságát meg-
szüntették, népét, a kendeket az ország végvidékére telepí-
tették szét, hatalma pedig Árpád dinasztiájára szállt.
Györffy György és í>artha Antal részletesen kifejtette ezt a
kérdést, magam csak annyit tettem hozzá, hogy ha a szláv
helynevek s így a szláv szavak lehetnek honfoglalás előtti
örökségek a mai magyar földön, illetve nyelvünkben,
akkor az avar kori helynevek és szavak is lehetnek azok,
lévén, hogy az avarok és a szlávok a honfoglalás előtt már
keverve is éltek itt. Ilyen szó lehet például a tárkány, amely
több keleti nyelvben kovács-királyt, országkovácsot jelöl.
Ha a Tárkány név megmaradhatott, miért ne lehetne más
avar kori helynevünk is ? És ez már a kettős honfoglalás
problémakörébe vezet és Gátoló Gyula feltevésének helyes-
ségét támogatja.
KÖVETKEZTETÉS
A honfoglaló magyarok tehát nemcsak az ezüstműves-
ségben, hanem a vasmunkákban is járatosak voltak. „Vas”
szavunk még az uráli korból ered. Kovácsmesterség más
szavai: fúvó, üllő, verő, fogó is ősi finnugor jelzős kifeje-
zések. A finnugor nyelvi egység felbomlásának időszaká-
ban kerültek az első fémek a finnugorok lakta nyugat-
354
szibériai területekre. A délebbre lakó, ős-iráni népektől
i. e. 1500 körül már a bronzöntés mesterségét is eltanulták.
Az ugor törzsek nyugat-szibériai lakóhelyén az úgyneve-
zett andronovói kultúrkörben, Cseljabinszk környékén több
településen találtak öntőformákat, tégelyeket. Rézöntés
nyomait őrző salakkupacok egy korabeli Tobol-parti
településen a rézöntő műhelyét jelölték.
A rosztovkai temetőben pedig egy bronzműves sírját is
megtalálták, mellette a kések, lándzsák és balták öntésére
alkalmas öntőminták. A vas az i. e. 9 — 8. században jelent
meg az ugor közösségben élő magyaroknál. Az i. e.
8. századtól nagyobb fejlődésnek indult a vaskohászat,
amit a szórványos vassalak-leletek bizonyítanak. Fodor
István kutatásai szerint a vaskor kezdetén a magyarság
elődei az Líráitól keletre éltek a s^auromata kultúra északi
peremén.
Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a Kárpát-medencé-
ben is ez idő tájt jelennek meg az első vastárgyak. Patek
Ers^ébet például a mezőcsáti késő bronzkori temető i. e.
8. századi sírjaiban talált vastárgyakat, köztük egy salakot.
A temetőt használó népesség keleti eredetűnek bizonyult.
Ezt a salakot Káldor Mihály professzora Miskolci Nehézipari
Műszaki Egyetem fémtani tanszékén megvizsgálta és meg-
állapította, hogy bucasalak. Tehát Borsod megye déli
részén vaskohászat folyt már a szkíták megjelenése előtt.
Az avarok őshazáját a feltételezett magyar őshaza köze-
lébe, attól délkeletre, a mai Tuvai Autonóm Szövetségi
Köztársaság területére, Mongóliától északra teszik. Ott
olyan, műhelygödör oldalába vágott vasolvasztó kemencé-
ket fedeztek fel az i. e. 3 — 2. századból, amelyek pontosan
a mi Árpád-kori imolai típusú kemencéinkkel egyeznek
meg, még az agyagfúvókák is hasonlóak! Nem kell külön
hangsúlyozni, hogy milyen kiváló vastárgyaik voltak a
Duna —Tisza vidékén 568-ban megjelenő avaroknak, akik
a türkök elől menekülve, gyors ütemben lovagoltak végig
a dél-orosz steppéken.
355
A Jenyiszej-vidéki avar kohókhoz egészen hasonló,
műhelygödör oldalába vágott olvasztókemencéket hasz-
náltak a Kazár birodalom alattvalói is az i. sz. 9. században.
A szaltovói kultúra bolgár-alán népessége, amellyel a
magyarság, mint a kazár birodalom szövetségese levédiai
tartózkodása során szoros kapcsolatokat alakított ki, szin-
tén az imolai típusú kemencékhez hasonló kohókat épített
az Oszkol- és a Donyec-folyók vidékén, csak éppen a
kemencéket két oldalról és felülről ferdén befúrt nyíláson
keresztül fújtatták. így közvetlen hatás ezirányból nem
bizonyítható.
Amikor — az orosz évkönyvek szerint — a „fehér”,
majd a „fekete” magyarok Kijev alatt vonultak nyugat felé,
még láthatták füstölögni azokat a szláv vasolvasztó kemen-
céket is, amelyeket mostanában találtak meg a régészek
a Kijev környéki elpusztult falvak feltárásánál. A keleti
szlávok is földbe mélyített olvasztókemencéket használtak,
ezeket nagyon gyakran házak sarkába építették. Néhány
helyen azonban — köztük Ljotizsban — teljesen a tarján-
pusztai és nemeskéri kemencékkel megegyező, szabadon
álló bucakemencék kerültek elő. Ezek általában korábbiak
és déli, római provinciális eredetűek lehetnek.
Mindkét kohótípust (imolait, nemeskérit) magukkal
hozhatták tehát a honfoglaló magyarok, vagy pedig előttük
az avarok. De mindkettőt itt is találhatták, át is adhatták
környezetüknek ismereteiket, vagy meríthettek is abból.
Környékbeli vándorlásaim során a Csíkszeredái múzeum-
ban, a morvaországi Blanskoban és a stájerországi Graz-
ban is találtam — raktárakban, az ottani régészkollégák
vezetésével — olyan agyag mellfalazatokat, mint a nemes-
kériek.
A morvaországiakat is a 9. századra keltezik, Olomucani-
ban, ahol Vera Sauchopová a mellfalazatokat találta, három-
féle olvasztókemence is előkerült: szabadon álló (nemes-
kéri típus), beépített (imolai típus) és a szláv zelehovicei
típusú kemencék, amelyek batériákban, egy munkagödör
356
mellett, sorozatban találhatók. A morva területek a késő
avar korban az avar birodalom részei voltak. A gazdasági
kapcsolatok ilyen emlékei ezért nem meglepőek. Hogy ki
vette át kitől? A Kárpát-medencében zelehovicei típusú
kemence nem ismert. Márpedig ha a szlávoktól az avarok
vagy a magyarok vették volna át, akkor a kemencetípusnak
itt is fel kellene bukkannia.
Nyugati szláv hatás lehet vaskohászatunkban az „acél”
szó átvétele, ez azonban közös átvétel nyugatról (latin:
acies), az Avaria és Moravia felé irányuló frank „fegyver-
import” nyomán, és acélból kovácsolt fegyverhegyet
(pl. lándzsacsúcsot) is jelenthetett.
Az avarok és a magyarok vaskohászata az olvasztó-
kemencék méreteiből, formájából ítélve a korszak vas-
kohászatának színvonalán állott. A salakok és késztárgyak
vizsgálatai is ezt igazolták. A kis bucakemencékben tölgy,
fenyő, bükk stb. faszénnel tüzeltek. A faszenet a kohósítás
helyén, lapos gödrökben felhalmozva égették ki. A boksák
helyét Nemeskéren és a szintén magas felépítésű olvasztó-
kemencékkel dolgozó tömördi kohászok munkaterületén is
megtaláltam. A vasércet Sopron és Kőszeg között, a felső-
pulyai mendencében nyerték. A ma Ausztriához tartozó
Felsőpulya (Oberpullendorf) vidékén több ezer tölcsér
alakú gödröt találtak. A 3 —5 m átmérőjű bányagödrök
egymás mellett sorakoznak, bennük 1 — 2 m mélységben,
az agyagréteg alatti homokos rétegben megtalálták az
öklömnyitől tök-nagyságig sorakozó vasércgumókat.
A hematitos ércek vasoxidtartalma a 60 — 80 %-ot is eléri.
A megmosott, összezúzott és pörkölt ércet faszénnel
keverve, rétegesen helyezték a kemencébe, majd több órás
fújtatás és folyamatos tüzelés után szivacsos massza maradt
az olvasztókemence alján. A „vasszivacs” közül erős
kalapálással, még izzó állapotban, kikalapálták a faszén-
maradványokat és salakcseppeket. A tömörödő vasat újra
és újra fel kellett hevíteni, ez volt az újraizzítás, amihez
külön tűzhelyeket használtak. Végül kemencéinkből két
357
kilogrammnyi vasat nyertek. A kovácsolásra alkalmas
bucát azután részben helyben dolgozták fel s belőle magas
széntartalmú acéltárgyakat is tudtak készíteni. Az Árpád-
korban azonban a bucákat központi elosztóhelyekre,
a „vasvárakba” szállították.
A kovácsmesterség, amelyhez a magyar és a rokonnépek
hiedelemvilágában is sok monda, mese, babona társult,
ezekben a régi időkben a titokzatosság homályában volt.
A mindent legyőző vasfegyverek, a csodálatos vasszerszá-
mok úgy foglalkoztatták az embereket, mint ma az atom-
energia.
„Negyed birodalom az vasország lésben
De ez a többinél mind hatalmasb lésben
Mert miképpen az vas mideneket megront
Áronképpen ez is országokat megront.”
1530 — 1546 között, a magyar honfoglalástól hat évszá-
zadnyi, korunktól négy évszázadnyi távolságra az időben,
tehát majdnem „félúton” vetette papírra e sorokat Batizi
András. Magyarul írt versében mintha a latin költő, Ovi-
dius kétezer éves sorai csengenének vissza:
„Harmadik a rézkorszak volt, nyersebb az ezüstnél,
Könnyebben ragadott átkos fegyvert, de azért
még ez sem volt bűnös. Vad vasból volt az utolsó.
A káros vas, a gyilkos arany napfényre kerültek,
vélük a háború, mely mindkettőt kedveli s áthos
csörgő fegyvereit véres kézzel veri össze."
(Rónai Pál fordítása)
Mondák keringtek kovácsok, ötvösök elrablásáról.
A mitikus germán kovácsot, Wölundot, a svéd király meg-
csonkítva tartotta fogságban, hogy magának dolgoztassa,
mígnem a kovács szárnyakat készített magának és elröpült
szigetbörtönéből. Az avarok és a magyarok égi kovácsa az
358
üldöző sárkánytól menti meg a hőst, azáltal, hogy forró
aranyat vagy ólmot önt a sárkány fejére. A rokon osztjákok
„vasat kovácsoló öreg” hőse fejszéjével húz oda a hét-
fejű erdei manószellemnek.
Igaz tragédiák is rejlenek azonban egyes régi történetek-
ben. A tatárokat téríteni akaró nyugati szerzetesek elhur-
colt erdélyi, radnai szász bányászokkal találkoztak Bolat
város határában, ahol egy tatár főembernek „aranyat ástak
és fegyvert kovácsoltak.”
A régi vaskohászat és a kovácsmesterség megismerését a
meséket értelmező néprajz, a mesterség szókészletét vizs-
gáló nyelvtudomány, az okleveleket elemző történettudo-
mány, a helynevek eredetét kutató történeti földrajz is
elősegítheti. A fő feladat azonban a régészet a történeti
fémtan, a kémia a fizika előtt áll: feltárni és beható elem-
zésekkel pontosan értelmezni az ősi vaskohók maradványa-
it.
Ennek a munkának még csak az elején tartunk, mert a
több mint száz vassalak-lelőhely közül még csak 10 — 15
lelőhelyet vizsgáltunk meg ásatással. Ebből is kiderült
azonban, hogy a honfoglaló magyaroknak már az államala-
pítás előtt, őket megelőzően pedig az általuk itt talált
népeknek — köztük az avaroknak — az akkori idők szín-
vonalán álló vaskohászata volt.
HONFOGLALÓ ŐSEINK
S Z A R V A S M A R H A-K U LTUS Z A
Amikor a Fejér megyei Sárbogárd község határában
évekkel ezelőtt utat építettek és az egyik homokdombot
átvágták, emberi csontvázakra, leletekre bukkantak. Értesí-
tették a székesfehérvári István király Múzeumot, ahonnan
elindultam a lelőhelyre. Utam a Mezőföld jellemző, észak-
nyugat-délkeleti irányú és enyhén kimagasló homok-
dombjai között vezetett. Párhuzamosan, tőlem jobbra hú-
zódik az új rend kialakítóinak, Géza nagyfejedelemnek és
István királynak sírjait — a fehérvári országos törvénylátó
napok esetleges zúgolódóitól — óvandó vízvédelmi rend-
szer, gerince a Sárvíz; balra a tihanyi apátság 1055-ből
származó okleveléből ismerős Fehérvárra menő hadi út
halad. Magyar őstörténeti és Árpád-kori érdeklődésű lé-
vén, természetes, hogy gondolataim motorozás közben is
ezer esztendőt hidaltak át. Arra viszont nem gondoltam,
hogy éppen az ezer év előtti korszakkal kapcsolatos kér-
désekre vonatkozó szakmai életem legnagyobb meglepe-
téseinek sorozata vár reám...
A helyszínen még ott voltak a gépek és az emberek. így
bemondásuk és a fellelhető nyomok alapján meg lehetett
állapítani, hogy kilenc sírt rongáltak meg a földmunka
során. Az előbukkant leletek a 10. századra utaltak. Ter-
mészetesen sürgősen el kellett kezdeni a tervszerű ásatást,
amelynek végeredménye száz honfoglaló ősünk maradvá-
nyainak feltárása lett, valamint jó néhány, hazánkból eddig
360
nem ismert jelenség felfedezése. Ezek egyikéről számo-
lok be most.
Az észak —déli főtengelyű, 10. századi temető északi
szélét keresve, az egyik nap egy elszíneződésre lettünk
figyelmesek a korábban feldúlt sírok közelében. A lapáttal
történő vízszintes nyesés során kiderült, hogy a humusszal
kevert homokos folt mintegy 250x160 cm kiterjedésű.
Az elszíneződés teljesen megegyezett az embersírok földjé-
nek elszíneződésével és keménységével. A figyelmes
munka ellenére, munkásunk lapátja egy óvatlan pillanat-
ban a sírfolton belül nagyobb állat koponyacsontjába
ütközött és megsértette. Ettől kezdve már én bontottam
tovább a sírt, hiszen sejteni lehetett, hogy hasonlóan a már
feltárt 63. számú sírban tapasztaltakhoz, itt is lócsontvázas
temetkezést rejt a föld. Már pedig abban a sírban Európa
legkorábbi és mindmáig egyetlen, fából faragott hámját
sikerült megtalálni. így izgatottan vártam egy esetleg
hasonlóan fontos és egyedi leletet.' Mint oly sokszor
— régészsors — megint tévedtem. A sírból ugyanis sem ló,
sem pedig lelet nem került elő.
Bontás közben fokozatosan derült ki, hogy a sírban
fiatal szarvasmarha fekszik. A közel egy méter mélyre
leásott sír alján, bal oldalán nyugvó, kissé felhúzott láb-
tartással, nyakát és fejét a jobb vállára visszahajlítva feküdt
a borjú jól megmaradt csontváza. Két mellső lábcsontja
hiányos volt. A jobb lábfejcsontok végei (os phalangis
II —III), illetve a bal lábközépcsont vége és a lábfejcsont
tok végei (metacarpus; os phalangis I —III) hiányoztak.
A megmaradt csontok felszíni nyomai alapján megállapít-
ható volt, hogy éles eszközzel ütötték le a hiányzó részeket,
tehát tudatos volt a csonkolás. A levágásnak a sírba helye-
zés előtt kellett bekövetkeznie, a hiányzó csontok helyén
ugyanis a sírgödör alja ugyanolyan kemény volt, mint a sír
más helyén. A levágáshoz pedig nagy erő kellett, annak
a nyoma megmaradt volna.
A kibontást követő adatok felvétele, rögzítése során
361
nagyon sokszor kellett rápillantani a csontvázra. A fej- és
testtartás alapján az őskori ábrázolások jutottak eszembe,
különösen a zöldhalompusztai szkíta aranyszarvas ábrázo-
lása. Lenyűgözött a párhuzam és elindított bennem egy
gondolatsort. Tudjuk, hogy az állatküzdelmi jelenetek
mögött totemisztikus eredetű gondolati háttér húzódott
meg. A csiszolatlan kőkor, a paleolitikum ma még homá-
lyos idő-mélységeiben gyökerező totemhit a későbbi év-
ezredekben csodálatos művészi fokon kristályosodott ki és
megszabott módon jelentkezett a művészi ábrázolásokban.
A sorsának önmagát szelíden, szomorúan megadó, halálba
roskadó, de még egyszer visszatekintő állat testtartása
nemcsak az ábrázolásokban, hanem a temetkezéseknél is
előfordul ? Miért ? Egyáltalán, milyen korú az előttem levő
sír? Kapcsolható-e a 10. századi temetőhöz avagy nem?
S ha igen, mit jelenthetett?
Az biztos, hogy a fiatal szarvasmarha teljesen azonos
tájolásban, azonos mélységben fekszik az embersírokkal, és
a sír azonos kevertségű sírfölddel van kitöltve. Az is biz-
tos, hogy az állatcsontok állapota, színe ugyancsak azonos
az emberi csontokéval.
Később tudtam meg I^eng/el Imre világhírű orvos-kémi-
kusunktól, hogy a vizsgálatra átadott borjú- és ember-
csontok szövettani (hystokémiai) adatai megegyeztek,
tehát természettudományos módszerrel végzett vizsgálat is
bebizonyította, hogy a csontok kora azonos! E vizsgálat-
nak az a lényege, hogy bonyolult kémiai reakciók révén
kimutatható a csontban levő fehérje, amely azonos talaj-
viszonyok esetén az idő függvényében azonos módon
bomlik le, tehát relatív és abszolút időrendre is támpon-
tot ad. A sárbogárdi borjúcsont volt a világon az első ilyen
módon megvizsgált állatcsont, eddig csak embercsontok-
nál alkalmazták ezt a módszert.
Az állattemetkezés szervesen csatlakozott az ember-
temetkezésekhez, nem messze tőlük feküdt. Az embersí-
rok és a borjúsír közötti kilenc sír elpusztult ugyan, de
362
helyüket meg lehetett határozni és anyagukat megmenteni.
A távolság ugyanannyi, mint a nemzetség- vagy a nagy-
családfő sírja körül. A fiatal szarvasmarha a dombocska
legmagasabb sávjában feküdt, abban a sávban, ahol a leg-
gazdagabb mellékletekkel ellátott emberi maradványokat
rejtő sírokat ásták meg.
De ami a legmegdöbbentőbb: tudjuk, hogy Sárbogárd
község 1896-ban két község egyesítéséből, Bogárd és
Tinód falvak összevonásából keletkezett. A temető kétsé-
get kizáróan az egykori Tinód község területén fekszik
(az egykori Bogárd község 10. századi temetőjét is sikerült
megtalálni később, a Sárbogárd —templomdűlői homok-
bánya területén, tehát mindkét településnek előkerült a
temetője). Ismeretes az is, hogy a ’d’ kicsinyítőképzős
helyneveink a 10. századból származnak, (’d’ = -ka, -ke,
-cska, -cske; tehát például Árpád = kis árpa, árpácska;
Bogárd = kis bogár, bogárka). Nyilvánvaló, hogy a
10. századi helynévvel (Tinód) megnevezett település és az
ahhoz tartozó 10. századi temetőben rituálisan eltemetett
fiatal szarvasmarha (tinó) között egykorúság, és okozati
összefüggés volt!
Tehát úgy látszik, hogy kétséget kizáróan meghatároz-
ható a fiatal szarvasmarha temetkezésének ideje: a 10. szá-
zad. Magyar őstörténeti szempontból így okkal és joggal
gondolkozhatunk el több kérdésen.
Vegyük először a lábfejek, levágásának kérdését. E szokás
nem ismeretlen néphiedelmeink sorából. A halott ember
hazajárásától való félelem és e lehetőség csökkentése,
megakadályozása miatt vágták le elődeink néhány esetben
a halott lábát. A harmincas években Csalog József gyűjtötte
össze az e szokásra vonatkozó néprajzi adatokat, amelyek
szerint a szokást az egész Kárpát-medencében ismerték.
De más országok népei is így védekeztek. Nem ismeretlen
e, szokás a honfoglalás korából sem. A kenézlői temető
14. sz. férfi sírjánál, a hencidai temető 5. sz. női sírjánál
ugyanazt figyelték meg az ásatók. E 10. század elejei sírok-
363
bán nem eredeti helyükön feküdtek a levágott lábfej
csontjai, hanem távolabb. Tehát a lábat levágták és benne
hagyták a sírban. Az irodalomban is feltűnt ennek a hiede-
lemnek a nyoma. S^abó De^ső: Feltámadás Makucskán
című könyvében írt erről.
De miért féltek volna őseink attól, hogy a fiatal szarvas-
marha, a tinó visszajárna ? Úgy gondolom, hogy közelebb
járunk az egykori igazsághoz, ha ennek az ellenkezőjét
tételezzük fel, és arra gondolunk, hogy esetünkben a láb-
levágás oka valószínűleg az lehetett, hogy megakadályoz-
zák a temetőből (vagy településről?) való eltávozását,
mivel ott kellett valamilyen feladatot ellátnia!
De mit?
Mielőtt azonban erre választ keresnénk, előbb más ada-
tokat is meg kell vizsgálnunk.
Igen fontos szempontot vet fel az a tény, hogy a temető
északnyugati részén temették el a fiatal szarvasmarhát.
Ismeretes, hogy a pogány, de még a keresztény jelképrend-
szerben is az északi, ill. a nyugati égtáj mindig a sötétség,
a túlvilág birodalmát jelenti. A rokon mordvin nép áldozó-
helyét például kerítéssel vették körül, amelynek három
oldalról volt ajtaja: délről a nép számára, keletről az áldo-
zati marháknak (!) és északról azért, hogy ott hordják be
a vizet az áldozati hús főzéséhez. Nyugatról nincsen bejá-
rat, mert a nyugati oldal az áldozati állat helye, az áldozat
bemutatásának, majd az áldozat maradványai gödörbe
eltemetésének területe! Nem hagyható figyelmen kívül,
hogy az áldozati állat keletről (a világosság, a meleg, azaz
az élet irányából) nyugat (a sötétség, a hideg, azaz a halál)
felé halad. Borjúnk fekvésének tengelye azonos ezzel az
iránnyal!
Kiemelkedő jelentőségű esetünkben az, hogy a dél-
oroszországi Sarkéi (Fehér vár) feltárásakor a vár építésé-
vel (830 körül) egykorú, olyan rituális temetkezést tártak
vei a közelmúltban, amelyben 84 pár borjú mellső láb-
csontjait temették el egy hosszúkás gödörbe. Tudjuk,
364
hogy a Kazár kaganátus uralma alatt a sarkeli várat türk
műveltségű népesség építette. Az is ismert, hogy a hon-
foglaló magyarság 896 előtt mintegy 200 éven át a Kazár
kaganátus keretei között élt. Jogos tehát párhuzamot
vonni a sárbogárdi és a sarkeli leletek között, az azonos
kor, terület, valamint az azonos anyagi és szellemi művelt-
ség miatt. Sarkelben a 84 pár borjú mellső lábcsontokat
rejtő gödör a magas plató legnyugatibb pontján, a vár
nyugati saroktornyánál volt elásva. Ez az egyezés még
szorosabbá teszi a két feltárásnál találtak közti kapcsolatot.
l inó sírrajza
Az eddig leírtak alapján máris sejthető, hogy valami
igen komoly és kötött szabályú jelenséggel állunk szem-
ben. A feloldási lehetőség több irányban is kereshető.
Lehetséges, hogy a meghatározott helyen és módon
eltemetett állat rendkívüli szerepet töltött be az „Öt”
tisztelő közösség életében. Szándékosan használtam a sze-
mélyes névmást, mivel véleményem szerint e tisztelet nem
365
közvetlenül az állatnak, hanem a benne megszemélyesített
nemzetségi ősnek szól. Ha ugyanis azt tételezzük fel, hogy a
fiatal szarvasmarha totemállat, tehát olyan élőlény, amelytől
a közösség származtatja magát, ily módon a közösség
mitikus eredetének fontos szereplője, akkor érthetővé
válnék, hogy miért temették el temetőjükben. E feltétele-
zés kapcsán arra' kell gondolnunk, hogy az őst jelképező
fiatal szarvasmarha feláldozásával és eltemetésével kezd-
ték el a közösség tagjai új hazájukban az új életet. Mellső
lábainak megcsonkításával mágikus úton megkötötték az
ős szellemét, hogy utódait — a leendő halottakat — óvja és
őrizze. Természetes, hogy úgy temették el, akárcsak a
közösséghez tartozó embereket, hiszen az állat ősük is.
így talán érthető, hogy miért nincsen a tinó sírjától
északabbra további embersír. Mert az Ős előtt nem lehet
más élőlény, hiszen Ö a kezdet. Ennek alapján viszont fel-
tétlenül az a következtetés vonható le, hogy a temető leg-
első temetkezése a tinóé volt, ami abszolút időben kife-
jezve, s az egész temető jellegét, kormeghatározó lelet-
anyagát figyelembe véve, a 900-as évek elejét jelenti.
Ide tartozó és kiegészítő tény az a hazánkban eddig
szintén ismeretlen adat is, hogy a sárbogárdi temető déli
felében megtaláltunk egy olyan, a temetővel egykorú,
2x2 m nagyságú és 2 m mély gödröt, amelyben cölöp-
lyuk — tehát egykor cölöp — volt. A gödör visszatemetett
földjében több nagyméretű követ figyeltünk meg (a kör-
nyéken közel s távol nincsen kő!), amelyek nem véletlenül
kerültek a gödörbe. Arra kell gondolni, hogy miként a
mitikus Ős, a tinó rituális eltemetésével és lecsonkolt
mellső lábfejeivel a közösség tagjai mágikus módon
biztosították a Jó Szellem segítő erejét, akkép a rontó
szellemek ellen (nyilván éjjel) nagy gödröt ástak, bele-
helyeztek egy póznát, a rossz szellemek ezen keresztül
behatoltak a gödörbe, melyet ezután az emberek gyorsan
betemettek, sőt kövekkel is lenyomtatták a biztonság
okából: így mágikus módon megkötötték a Rossz ártó
366
erejet. Nyilvánvaló, hogy e gödörásás, a szertartás ugyan-
csak a temető tényleges megnyitása előtt történhetett.
A következő kérdés a tinó áldozati jellegének kérdése.
Lehetséges, hogy a tinó jelképes emberáldozat. Ismeretes,
hogy a régi népeknél a közösség feje mágikus úton egyesí-
tette önmagában a rábízott közösség termékenységét,
jólétét, vagyonának biztonságát. Terméketlenségi korának
elérésekor, vagy új haza elfoglalásakor feláldozták. Króni-
kás hagyományunkból tudjuk, hogy Almos vezér is
„Erdőelvén megöletett, ugyanis nem mehetett be Pannó-
niába.” A szakrális királygyilkossághoz hasonlóan, lehet,
hogy alacsonyabb társadalmi szinten is előfordulhatot
ilyen, mégpedig jelképes formában. Esetünkben ez azért is
felvethető, mivel a tinó azonos volt a névadó nemzetségfő
vagy nagycsaládfő nevével — ne felejtsük el, hogy a
közösség temetőjéhez tartozó település neve Tinód, ún.
puszta személynévből képzett helynév! — tehát a névmágia
törvénye alapján a kettő egy és ugyanaz.
Lehetséges, hogy a szarvasmarhának az őt feláldozó
közösség gazdasági életében volt fontos szerepe és egy-
szerűen az történt, hogy az új hazába költözéskor fel-
áldozásával kívánták gazdasági helyzetüket, vagyonukat
biztosítani. S mivel áldozati állat, a temetőben került
eltemetésre. A kultuszhely és a temetkezési hely ebben az
esetben is azonos lehetett.
Lehetséges, hogy általában az ősök tiszteletére hozptt
áldozatról van csupán szó. Ebben az esetben viszont külön
magyarázatra szorul a levágott lábfejek kérdése.
Lehetséges, hogy a fiatal szarvasmarha csak pót áldozati
állat, valamilyen nagyobb, értékesebb állat helyett. Ebben
az esetben a fajtája, neme és életkora szempontjából való
értékelések tévedésre adhatnak alkalmat.
A magam részéről a fenti sorrendet tartom a valószínű-
ségi sorrendnek, hiszen egyértelműen bizonyítani egyik
lehetőséget sem lehet, csupán valószínűsíteni.
Bármelyik feltételezés áll is a legközelebb az egykori
367
valósághoz, annyi bizonyos, hogy az áldozati állat meg-
ölése, lábainak lecsonkolása és a temetés igen ünnepélyes
körülmények között történhetett. Magának a tinónak a
megölési módjára közvetlen bizonyíték nincs. A várpalotai
avar kori temető IV. sírjában és az ugyancsak avar kori
márfai temető 6. sírjában eltemetett lovak koponyáján a
homlokcsonton figyeltek meg ütéstől származó beszakadást.
Mivel a sárbogárdi tinó homlokcsontja ép, ez a megölési
mód kizárható. Elvben lehetséges, hogy a halálos ütést
a nyakszirtcsontra mérték, ennek esetleges bizonyítékát
a feltárás során okozott figyelmetlenség semmissé tette.
Ez az ütési mód azonban nem is igen jöhet számításba,
mivel a koponyacsont igen erős domborzatú és vastagsága
miatt ily módon nem szokás leütni állatot.
Ismerjük a minuszinszki medencében élő beltireknél az
áldozati ló leölésének módját: egy késsel az állat füle és
nyakszirtje közé szúrnak. Hasonló módon ölik le a marhát
napjainkban az Őrségben is.
Valószínűbbnek látszik azonban, hogy az áldozatot az
ősi, vértelen rítus szerint végezhették ki, amelyről az i. e.
5. században élt Hérodotosz tájékoztat a szkítákkal kapcso-
latban: „Az áldozás mindenütt és minden ünnep alkalmá-
val egyforma, a szertartás a következő: az áldozati állat
megkötött mellső lábakkal áll ott, az áldozó pedig az állat
mögött meghúzza a kötél végét, mialatt az állat leesik, az
istenekhez imádkozik, akinek éppen áldoz. Ezután gyor-
san kötelet csavar a nyakára, botot szúr belé, amelyet meg-
forgat és így megfojtja...”
Arra a kérdésre, hogy mi történhetett a levágott lábvé-
gekkel — úgy gondolom — a sarkeli ásatás megfigyelése
adja meg a választ.
Az áldozat bemutatását, illetve elvégzését minden való-
színűség szerint vagy a közösség sámánja, vagy nemzetség-
fője, nagycsaládfője, végezhette. Lehet, hogy e két tisztséget
azonos személy viselte, ismerünk erre vonatkozóan is
adatot. Feltétlenül szükséges azonban még egy embert fel-
368
tételezni a szertartásnál, aki az áldozati állatot fogva tartja,
míg a másik a rituális leölést végzi.
Az eltemetést követően nem tudni, hogyan jelölték a
sírt, ha egyáltalában jelölték.
Kérdés még az is, hogy vajon milyen közösség, milyen
népcsoport mutathatta be az állatáldozatot ?
Már említettem, hogy a temető a középkori Tinód
község területén fekszik. A község neve 1323-ban szerepel
először az egyik oklevélben. Itt, és a további oklevelekben
Tinódról mindig mint besenyő településről tesznek emlí-
tést. Nagy • nyelvtörténészünk, Knie^sa István is besenyő
területként határozta meg Fejér megye déli részét a
II. világháború előtt írt nagy tanulmányában, és a 11. szá-
zadi Kárpát-medencei népességeket feltüntető térképén is
így jelöli. Azonban sem ő, sem pedig azok a kutatók, akik
e kérdéssel foglalkoztak, nem vizsgálták meg annak a
lehetőségét, hogy e települések lehetnek-e honfoglalás
koriak ? Bár a sárbogárdi temető és község közvetlen kör-
nyékén levő Töbörzsök és Alap községek nevei is besenyő
személynevekből származnak, véleményük szerint e bese-
nyőket valószínűleg Géza-kori betelepüléssel lehet kapcso-
latba hozni.
Mivel Alapon több 10. századi sírt tártam fel (lócsontos,
kutyás, ezüstkorongos sírok), és Tinódon is előkerült a
900-as évek elejétől az államalapítás koráig tartó temető,
Étji Kinga régész-antropológussal együtt, — aki a sár-
bogárdi temetőt közreadta, értékelte — úgy gondolom,
hogy e települések nem Géza-koriak, hanem honfoglalás
kori eredetűek. Természetesen az sem zárható ki, hogy a
honfoglalás kori népességhez — éppen azért, mert
hasonlók lehettek?! — a Géza-kori besenyő betelepülők
csatlakoztak, melléjük települtek. Tinódon ez nem való-
színű, mivel a névadás és a névadó a 10. század elejéről
ismert. Legfeljebb csak az vethető fel, hogy a Tinód nem-
béliek tovább éltek, és a 10. század végétől környezetükbe
került besenyők túlsúlyba kerültek a kései Árpád-korban.
369
így amikor a 14. században okleveleink e területet említik,
akkor már — meghagyva a régi községneveket — a bese-
nyők vannak többségben.
De nézzük ugyanezt a kérdést a nyelvészet oldaláról:
nyújthat-e valamilyen támpontot a nyelvészeti vizsgálat?
A „tinó” szó bolgár-török eredetű, a magyar nyelvben
tehát jövevényszónak mondható. Az állattenyésztéssel,
illetve a földműveléssel kapcsolatos bolgár-török jöve-
vényszavaink általában csuvasos jellegűek. Ennek alapján
nehéz lenne meghatározni, hogy milyen etnikumúak vol-
tak a tinódiak, hiszen jelen esetben nem dönthető el, hogy
az átvevők vagy átadók nevezték-e el a névadót. A nem
nép- vagy törzsnevet viselő személyek népi hovatartozását
csupán nyelvészeti alapon nem lehet egyértelműen meg-
állapítani, bizonyítani. Mindössze csak annyit lehet mon-
dani, hogy esetünkben a temetkezési szokások és a nyelvé-
szeti adatok egyaránt a türk kultúra felé mutatnak pár-
huzamokat.
E kérdéscsoporthoz újabb szempont is csatolható. Mit
jelent pontosan a „tinó” szó a 10. században ? A mai magyar
nyelvben: 1 — 3 éves heréit bikaborjú. A 19. században,
nemi különbségtétel nélkül, a fiatal szarvasmarhát nevez-
ték tinónak. Kora középkori okleveleinkben személynév-
ként 1408-ból, állatnévként pedig 1528-ból való az első
adat. Latin nyelvű okleveleinkben „iuvencus” (hímnemű!)
névvel jelölték a fiatal szarvasmarhát, bár ismerték a
„iuvenca”, „vitula”, „bubula” (üsző, üszőborjú, fiatal
tehén, tehát nőnemű!) szavakat is. A latin nyelv azonban,
ha nem tartja fontosnak a nemi megkülönböztetést, akkor
mindig hímnemet használ. így a ’iuvencus’ szóból sem
tudunk következtetést levonni a fiatal szarvasmarha, s így
a ,tinó’ szavunk nemi jellegére.
A csuvasban a „tina” fiatal tehén, üsző jelentésű (két
éves korig). A kipcsák típusú nyelvekben „tana” (tinó)
egyformán jelenti a hímnemű és a nőnemű állatot. Mivel
a besenyők nyelve a kipcsák típusú nyelvekhez tartozik, és
370
ha Tinód már a 10. század elején is besenyő település,
akkor ez a szó meghatározatlan nemű fiatal szarvasmarhát
jelenthetett. Ebben az esetben tehát az állatáldozatnál
inkább az állat életkora, nem pedig a neme lehetett fonto-
sabb szempont. Ha nem besenyő település volt Tinód
ugyanebben az időben, akkor az ott élő emberek vala-
milyen más bolgár-török népcsoporthoz tartozhattak és
csuvasos jellegű nyelvet kellett beszélniük. így a tinó
nőnemű egyedet jelentett. Ebben az esetben viszont nehéz
elképzelni, hogy egy férfit nőnemű állatról nevezzenek el.
Egyébként sem temettek el a temetőben olyan nőt, aki
— leletei alapján — feltűnően gazdag, előkelő, tehát esetleg
a név viselője lehetett volna. A korai helynévadási gyakor-
latban különben sem fordul elő, hogy — a birtoklást
jelentő, tulajdonjogot jelző — puszta női személynévből
ismert lenne helynév. Honfoglaló őseink patriarchális,
tehát apajogú társadalmi viszonyok között éltek, ahol férfi
ágon öröklődtek a birtokok.
Tudnunk kell viszont azt is, hogy a borjú (nemtől füg-
getlen, fiatal szarvasmarha) sem napjainkban, sem pedig
korábban nem jelentett egyben nemi meghatározást.
E bolgár-török eredetű szavunk mellett az „üsző” (fiatal
tehén, tehát nőnemű) vitatottan, de valószínűleg finnugor
eredetű szavunk. Mivel a finnugor nyelvben a fiatal állatot
egyöntetűen fi-képzővel jelölték (baromfi), a nem fi-képző-
vel ellátott tinó mégis lehetett hímnemű megjelölés.
De vegyük figyelembe a nyelvészeti adatokon kívül az
állattani vonatkozásokat is, mivel az embersírok meg-
egyeznek lényegileg az ország többi, ún. klasszikus hon-
foglaló temetkezéseivel, csupán rítusban ütnek el az orszá-
gos képtől. Ennek szálai viszont a türk kultúra felé vezet-
nek.
E szálak közül csak egyet, a borjúval kapcsolatosakat
tekintsük át. Az avar kor első feléből — a 6 —7. század-
ból — származó Mór —Akasztódomb 22. sz. női sírjából
másfél éves borjú koponyája és lábcsontjai ismertek.
371
Hasonló jelenségről tudunk a mohács — téglagyári kora
avar temetőből. A gyenesdiási 9—10. századi temető közel
45 sírjából 30 sírban volt borjú combcsontja. Nyilvánvaló,
hogy e csontok a halotti tor maradványait jelzik.
Más a helyzet az északi Donec mellett fekvő Torszkaja
sztanyicai guz-tork népesség 11. századi temetkezésének
egyik kurgánjával, ahol a férfi sírja feletti deszkapallón
hat teljes borjú volt elhelyezve egy részlegesen eltemetett
lóval együtt. Itt nyilván csak a lóhúst fogyasztották el a
halotti tor alkalmával és a borjakat más célból helyezték el
a sírba. A borjú kiemelkedő jelentőségét bizonyítja a mon-
gol Bogda Gesser kán történetének egyik jelenete, amely-
nél egy borjú bőrét felvágatlanul lehúzzák, majd húsának
elfogyasztása után a csontokat visszarakják az állat bőrébe,
ekkor meglóbálják a farkánál fogva és a borjú ismét életre
kel.
Összefoglalóan tehát megállapítható, hogy csak valami-
lyen türk népcsoport jöhet számításba, de az, hogy melyik,
nem határozható meg.
A honfoglalás korából egyedül a Szeged —Makkoserdő
területén feltárt temető 3. sz. sírjából ismerünk borjú-
csontot, ahol annak lábfejcsontja (os phalangis III) került
napfényre, Gás^ló Gyula professzor csongrád — f elgyői
Árpád-kori ásatása során az egyik árokban egy ló, és két
szarvasmarha koponyáját tárta fel. Méri István véleménye
szerint valószínűleg póznán függhettek a koponyák.
Igen fontos adat az, hogy Debrecenből ismerünk egy
szarvasmarha fejét ábrázoló, aranyból készült tömör övve-
retet, valamint, hogy a Dienes Istvántól feltárt Tiszaeszlár—
Bashalmi honfoglaló temetőből ugyancsak szarvasmarha
fejeket ábrázoló, aranyozott ezüstveretek kerültek elő.
A nemesfémből készült veretek és a rajtuk levő ábrázolások
komoly jelentőségre mutatnak. Hogy mennyire komoly
lehetett, azt az alábbi adat támasztja alá.
1164-ben Stájerországból hazánkba telepedett egy nyu-
gat-magyarországi nemzetség őse. A Hahót-nem címeré-
372
ben szarvasmarha van, a szarvak között kereszttel. Györffy
György és Kumorovit^ László Bernül professzorok véleménye
szerint ez a magyar címeres gyakorlatban idegen jelenség.
Nyilvánvaló, hogy akkor van értelme a címerképben
szereplő állatfejet 'megkeresztelni’, ha az állatnak vala-
milyen pogány gondolati háttere van, amelytől a címert
viselő család elhatárolni kívánja magát. Ebből az követ-
kezik, hogy a 12 — 13. századi Magyarországon (az első
pecsét 1235-ből maradt fenn) kellett lennie a szarvasmarhá-
val kapcsolatban valamilyen pogány hiedelemnek, értelme-
zésnek. Nem valószínű, hogy a pogány felfogás ismerete
A zöldhalompusztai szkíta aranyszarvas
csak kis körre korlátozódhatott, általánosnak kellett lennie,
hiszen a Hahót-nem tagjai elég feltűnő módon határolták el
magukat a pogány ízű, tartalmú szimbólumtól. Különösen
meggondolkoztató jelenség ez akkor, ha belegondolunk,
hogy Magyarországon ekkor már legkevesebb 200 eszten-
dős múltra tekintett vissza a kereszténység! Lehetséges,
hogy a 10. század végi, vagy/és a 13. századi besenyő, kun
betelepüléssel hazánkba jött népcsoportok elevenítették fel
a pogány értelmezést.
373
Egy bizonyos, a pogány értelmezés szálai — mint a sár-
bogárdi, a debreceni, a szeged—makkoserdői, a tiszaeszlári
valamint a sarkeli leletek tanúsítják — legalább a magyar
honfoglalás koráig, illetve a 9. századig nyúlnak vissza.
Úgy gondolom, nem érdemes még távolabb visszamenni
időben, hiszen a háziasítás (domesztikáció) hatására igen
nagy területen kialakult szarvasmarha- (bika- és tehén-)
kultusz ősi és szövevényes kérdésköre az egész v'lágon
ismeretes.
Összefoglalóan: véleményen szerint a kora Árpád-kori
Magyarországon a szarvasmarhával kapcsolatos kultusz
ismert volt. Erre nemcsak a most tárgyalt leletek utalnak,
hanem az — ugyancsak pogány értelmezésű — személynév-
adási szokást tükröző helynév-adási gyakorlat is. Gondol-
junk a Bikái, Bikád, Bonyhád, Ökörd és a már tárgyalt
Tinód helyneveinkre. Ennek eredendő oka a 9. század
végén bekövetkezett honfoglalásnál már sok évszázaddal
korábban kialakult szarvasmarhatenyésztésben, földműve-
lésben keresendő.
Az a tény, hogy látszólag kevés idevonatkozó adattal
rendelkezünk még, valószínűleg onnan ered, hogy saját
népünk történetével még mindig nem kellő mértékben
foglalkozunk, kutatásaink, megfigyeléseink nem elegen-
dőek.
A SÁMÁNOK TÁRSADALMI
SZEREPE A NOMÁD ÁLLAMOKBAN
A magyar néprajz, s főként a kitűnő Diószegi Vilmos
mindenekelőtt a szibériai sámánizmus és a magyar táltos-
hit egyes jelenségeinek párhuzamba állítását végezte el,
genetikus összehasonlító módszerrel. Eljárásának helyes-
ségét többen is vitatták — V. Voigt, Hoppal Mihály,
Vasaló Gyula —, más módszerű, vallástörténeti kutatásokat
követelve. A bírálatokkal jórészt egyetértve, magam is
társadalmi-tipológiai módszerrel törekedtem megközelí-
teni e kérdést, de immár a puszta bírálaton túl, a történeti
nomád birodalmakra vonatkozó források felsorakoztatásá-
val, közelebbről is meg akartam határozni, milyen lehetett
a szakrális királyság fokára jutott ős magyarságnál a hitélet
egykori szervezetének jellege. Úgy találtam, hogy e kér-
désre az újabbkori néprajzi hiedelmek önmagukban nem
vethetnek fényt. A történeti lovasnépek birodalmainak
vallási életében egészen más törvényszerűségek érvénye-
sülnek, mint a jóval kezdetlegesebb szibériai sámánizmus-
ban. Tapasztalataim szerint a türkökre, avarokra, mongo-
lokra vonatkozó históriai adatokból feldereng egy sajátos
modell, és aligha vonható kétségbe, hogy ez a modell,
valamint az abban tapasztalt szerkezeti összefüggések,
törvényszerűségek a fejlett társadalmi szervezetű korai
magyarságra is érvényesek.
*
375
Amikor 1846-ban a Kisfaludy Társaság meghirdette
pályázatát a magyar mitológia megírására, a pályázati fel-
hívás a kérdés sokoldalú megközelítését követelte meg.
Egyebek között annak tisztázását is célul tűzte ki, hogy
„Volt-e, s miféle összeköttetésben a vallás a fejedelemség-
gel vagy vezérséggel ?” A pályatétel e részére mindmáig
nem érkezett még megközelítően pontos válasz sem, noha
e kérdés korántsem valamilyen romantikus történetszem-
lélet szüleménye. A modem történetkutatás tisztázta,
hogy a magyar fejedelemség egy olyan — személyi köte-
lékre épülő — államhoz hasonlítható, amelyet a német szak-
irodalom — a germán népvándorlások történetéből ab-
sztrahált modell szerint — Personenverbandsstaat néven tart
számon. Jellemző rá az erőteljes vagyoni megoszlás, vagyis
a tagolt társadalmi szerkezet; az, hogy több heterogén
eredetű törzset és népcsoportot egy erős dux, hadvezér
katonai kísérete szervez egységbe; valamint, hogy a kérdé-
ses népalakulatnál bizonyos tudati tényezők segítségével
a népképződés végbement. Aligha vitatható, hogy a
10. századi magyar fejedelemség ezt a szintet már elérte.
Amennyiben a sámánizmust az újkőkori társadalmak jel-
lemzőjének tekintjük, aligha hihető, hogy a keleti nomád-
félnomád birodalmak (avar, bolgár, türk, kazár, magyar,
mongol) sámán-hitűek lettek volna. E keleti birodalmak
szakrális királyságaiban a szent fejedelem a vallási élet köz-
ponti alakja. A szakrális királyság intézménye az állam-
szervezet építményét volt hivatva támogatni a vallás esz-
közeivel, a társadalmi tudat intézményes irányításával.
A szakrális király köré szerveződött az udvar szolgálatában
álló sámánok rendje, amely funkciójában már semmiképp
sem hasonlítható a neolitikumból ismert elődeiéhez.
A teljesség igénye nélkül lássunk néhány forrásadatot az
udvari sámánokra, a türköktől a mongolokig terjedő kor-
szakból, A 6. századi Menandros^nál olvashatjuk, hogy
amikor a II. Jusztinosz a kilikiai Zimarchosz vezetésével
569-ben követséget menesztett a nyugati türkökhöz,
376
mielőtt azok Szizabulosz — tehát valószínűleg Istetni
kagán — Ektag, vagyis Fehérhegy (a bizánci forrásban
Aranyhegynek értelmezik, mert náluk az arany a kagáni
székhelyet megillető jelző) környéki tartózkodási helyére
Turulmadár
értek volna, csengővel és dobbal felszerelt „ördögűzők”
mentekeléjük. Ezek tüzet raktak és közben „barbár igéket
mormoltak”, majd a náluk levő eszközökkel nagy lármát
csapva, őrjöngés közepette Zimarchoszék málháját, sőt a
377
követség tagjait is tűz által megtisztították, ily módon
kívánván elűzni a gonosz erőket és elhárítani a bajokat.
A követjárás ismertetésének menetéből tehát az derül ki,
hogy mielőtt az idegenek a kagán szálláshelyét megközelí-
tették, tisztítási szertartáson kellett átesniök. Aligha kétsé-
ges, hogy a dobbal és csengővel ellátott „ördögűzők”
sámánok voltak, mégpedig abból a fajtából, amely a kagán
környezetéhez tartozott. Ennek következtében nem saját
elhatározásukból fogadták a leírt módon a követséget,
hanem a kagán udvari méltóságviselőinek parancsára csele-
kedtek így, hogy a szent kagánt minden gonosztól meg-
óvják.
Hogy az udvari sámánok csoportjáról van szó, azt az is
elvitathatatlanná teszi, hogy a mongolok kánja mellett
működő sámánoknak is egyik legfontosabb kötelességük
volt, hogy az udvarba érkező minden ajándékot — akár-
csak az elhaltak homijait — tüzek között vigyenek át,
vagyis a ceremónia által megtisztítsák. Ebből sápot is
húztak, mert a megtisztított javak egy hányada, vagy az,
ami a tüzek közötti áthurcolás közben a földre esett, őket
illette meg. THubruk azt is elárulja, hogy kapzsiságukban
olykor többet is megtartottak, mint amennyi dézsma járt
volna nekik. A fenti adatokban az udvari sámánok afféle
szertartásmesteri szerepben mutatkoznak.
Amennyire érdekel bennünket, mi is volt a sámánok
teendője egy nomád birodalomban, ugyanannyira fontos
azt is megtudnunk, milyen volt társadalmi súlyuk az
udvari környezetben? A sámán-arisztokrácia helyzetéről
alighanem az avar korból maradt ránk a leginkább árul-
kodó történeti anyag. A bizánci forrásokban előbb
Menandrosznál, majd Theophylakiusz Szirnokattánál hallunk
Baján kagán egyik alattvalójáról, aki az avar fejedelem
haragja elől elbujdosott. Mivel a két forráshelyen, és
csupán néhány évnyi különbséggel emlegetett férfiú bűne
azonos, nyilván egy és ugyanazon személyről van szó,
vagyis a Theopbylaktusznál Bookolabrasznak mondott férfi-
378
ról. A bizánci kútfő tanúsága és a török nyelvekben jártas
kutatók egyöntetű véleménye szerint a bookolabra(s%)
megnevezés az illetőnek nem személyneve, hanem valami-
féle „főmágus, főpap” értelmű méltóságneve volt (vö. a
török bo-qolabnr szóval), így az előkelő szökevény valójá-
ban Baján fősámánja vagy legalábbis egyik előkelő sámánja
lehetett. Nos, ez a bookolabrasz arról lett hírhedt, hogy
gáláns kalandba bonyolódott Baján egyik asszonyával.
A kagán bosszújától való félelmében menekülni kénysze-
rült, s elhatározta, hogy visszatér az avarok keleten maradt
— nyugati türk fennhatóság alá került — töredékéhez.
Hét gepida kísérővel indult útnak, de a bizánciak fogságába
esett, akik értesülvén korábbi méltóságáról, megkülönböz-
tetett figyelmességgel fogadták az előkelő mágust.
Az a tény önmagában, hogy a sámán szemet vethetett
Baján kagán egyik feleségére, vagy akárcsak ágyasára, és
hogy a hölgy viszonozta is szerelmét, noha tudta, hogy ez
mindkettőjük számára végzetes következményekkel jár,
jól mutatja, hogy ebben az esetben igencsak bennfentes
személyről, a fejedelmi házhoz közelálló, valóban rangos
férfiról van szó, és nem valamiféle egyszerű kuruzsló
sámánról. Hogy az avar birodalom ügyeibe beavatott
személy lehetett, azt a történeti forrásoknak a fősámánra
vonatkozó adatai egyértelműen tanúsítják. Bookolabra(sz)
szökésére ugyanis — az események menetéből következ-
tetve — 582 tavaszán-nyarán kerülhetett sor, nem sokkal
azt megelőzően, hogy a Száva menti Sirmium sorsa meg-
pecsételődött, azaz, hogy az a keletrómai császárság szá-
mára elvesztett és az avarok birtokába került át.
A hírneves antik császárvárosra Baján kagán már régen
igényt tartott, hiszen a várost előzőleg — az 5. század
utolsó harmadában — a gepidák birtokolták, ők szolgáltat-
ták vissza a bizánciaknak. Az avar honfoglalás idején,
567-ben sikertelenül kísérelték meg a várost bevenni.
Amint alkalom kínálkozott az újabb ostromra, 579-ben,
Baján váratlanul felrúgta a Bizánccal kötött szövetséget,
379
veszni hagyta a tőlük járó — évi 80 ezer aranyat kitevő —
békemegváltó adót, és a várost bekerítve, elvágta a biro-
dalomtól. A vesztegzár eredményesnek bizonyult: 582-ben
Tiberiosz császár elrendelte a város feladását, hiszen
— mint Menandros^tól ránk maradt — Sirmium lakói
„már emberhez méltatlan táplálékokhoz is hozzányúltak,
mert minden szükségeset nélkülöztek...”
Baján azonban a fegyvernyugváshoz egyéb feltételeket is
szabott. Követelte, hogy három évre visszamenőleg fizes-
sék meg neki a háborúskodás miatt elmaradt évi 80 000
arany évpénzt. Ezenkívül ragaszkodott ahhoz, hogy kerít-
sék neki elő ég alól vagy föld alól, azaz élve vagy halva azt
az „alattvalóját”, aki asszonyával bűnös viszonyt folytatott
és a keletrómai területre menekült, mert különben az
avarok nem teszik le a fegyvert. Theognisz császári vezér
ekkor (Menandrosz szerint) álnokul arra hivatkozik, hogy
a hatalmas bizánci birodalomban nehéz egy kóborló férfit
fellelni, noha — amint azt más forráshely elárulja — ez
tudatos füllentés lehetett. Minden bizonnyal értesült a
vezér arról, amit Theophylaktusz részletesen leír; hogy az
avar — bizánci határt, vagyis a Dunát átlépő sámánt a végek
őrizetére kirendelt bizánci parancsnok feltartóztatta és
kikérdezte. Miután a bizánci parancsnok a jövevény
őszinteségéről meggyőződött, azaz megtudta, hogy a
bookolabra(sz) bűne nem egyéb, mint az, hogy „együtt
hált a kagán asszonyai közül eggyel és e rövidke gyönyör
csalétkét bekapva, halálos nagy veszedelem hálójába gaba-
lyodott” — az előkelő szökevényt egyenesen a bizánci
császárhoz menesztette.
Aligha kell bizonygatnunk, hogy a szorult helyzetben
levő fősámán jól megfontolt politikai érdekből talált méltó
fogadtatásra. Azért járulhatott a császár elé, mert tisztában
voltak azzal, hogy az avar kagán udvarához tartozó, az
avar kül- és belügyek titkait tudó férfiútól a bizánciak még
fontos értesüléseket nyerhetnek. Bár további sorsáról
semmi bizonyosat nem tudunk, lehetséges, hogy a bizán-
380
ciaknak valóban jó szolgálatokat tett, és a szerelmi vétségen
kívül ezzel is kihívta maga ellen az avarok bosszúvágyát.
Bookolabra(sz) históriáját ugyanis részletesen Theophy-
laktusz Szimokatta jegyezte fel, mégpedig úgy, hogy ez
volt az egyik oka az 586—587 táján kirobbant újabb
bizánci —avar háborúskodásoknak. A bizánciak és az
avarok számára egyaránt nagybecsű ember lehetett Baján
egykori fősámánja, ha 582-ben történt szökését követően
még évek múltán is ok, vagy legalábbis ürügy volt az
ellenségeskedésre az, hogy a rangos szökevényt a kelet-
rómaiak nem szolgáltatták ki Bajánnak Sirmium átengedé-
sekor.
Hogy miként is vélekedett a bizánci birodalomban
eparchoszi (helytartó, illetve tartományi kormányzó) mél-
tóságot viselő Theophylaktusz az avar bookolabra(sz)
hivatásáról, méltóságáról, arra nézve legjobb, ha magát a
forrást idézzük: „Volt egy szkíta férfi, aki a Bookalabrasz
elnevezést viselte. Ha erről a megnevezésről valamit vilá-
gosan tudni kívánsz, mindjárt átteszem a nevet görögre.
A szkítákéból (értsd: az avarokéból) a mi nemes nyel-
vünkre átültetve akkor találjuk el a helyes fordítást, ha
mágust, illetőleg papot mondunk.” (A görög szöveget
S^ádec^kj; — Kardoss Samu és Olajos Teré% magyarra való
átültetése nyomán idéztem.) Nos, Theophylaktusz soraiból
kiderül, hogy miként a mongol kori utazók a mongol
kánok sámánjait a keresztény egyház, a fejlettebb nyugati
világ papjaihoz hasonlították, ugyanígy vélekedik a kül-
honi — bizánci — művelt kortárs is az avarok udvari
sámánjáról. Rangban, tekintélyben az újkor szibériai
sámánjai tehát össze sem vethetők a kora középkori keleti
lovasnépek birodalmaiban működő sámán-arisztokrácia
tagjaival.
Ha átfutjuk a 13. századi mongoloknál járt — világot
látott — nyugati utazók tudósítását, nem is az a meglepő,
hogy a sámánokat a mongolok papjainak tekintették,
hanem az az állításuk, hogy a szegényeknek nincsenek is
381
sámánjaik, hanem a sámánok szerintük a kán, illetve a
Dzsingisz-ház leszármazottainak orda (tábor) jellegű ud-
varhelyein csoportosultak. Az uralkodó köré gyűlt előkelő
sámánok élén a fősámán állt, aki a kán jurtájával szemközt
verte fel sátrát, míg a többi sámán az udvar mögött telepe-
dett meg. A kán környezetében buddhista, nesztoriánus,
keresztény, mohamedán papok is tartózkodtak, az uralko-
dónál mégis a sámánoknak volt a legnagyobb tekintélyük,
mert ők látták el az elhalt ősök képmásainak őrizetét.
Az uralkodó ordája előtti díszhelyen levő kocsiban ott állt
a dinasztia-alapító Dzsingisz kán sok adománnyal elhal-
mozott bálványa is. Piano Carpini, IV. Ince pápa követe
feljegyzi, hogy Batu kán megölette Mihail Vszevolodovics
csernyigovi nagyfejedelmet, mert nem adta meg az illő
tiszteletet, nem hajolt meg Dzsingisz kán faragott kép-
mása előtt.
Voltak ugyan a sámánoknak hagyományosabb teendői is
(mint pl. a táborozásra alkalmas hely kiválasztása, vállalko-
zások előtt a baljós és szerencsés napok megjövendölése,
személyeknek és különböző holmiknak tűz általi tisztítása,
betegségek gyógyítása), mégis, ezen cselekedeteik nem
tűnnek annyira fontosnak, hiszen a mongol ünnepek alkal-
mával a keresztény, mohamedán, buddhista papok is meg-
áldották a kán serlegét, fohászkodtak életéért, jövendöl-
tek neki, vállalkoztak a zord idő megfordítására is. Súlyos
betegségek esetén gyakorta ezekre az idegen papokra
szorultak, ha a sámánok bűbájolása már nem hatott.
A Biblia és az imakönyv képeit elnézegető, a kereszttel
babráló kánok voltaképpen azzal is hatalmukat fitogtatták,
hogy megtűrték és ellátták a különféle vallásoknak udva-
rukban lebzselő, többségében haszonleső, képmutató, a
teológiában járatlan papjait.
Sámánjaik azonban kivételezett helyzetet élveztek.
Ennek oka csakis az lehetett, hogy az ő tevékenységi
körükbe tartozott a bálványokat hordó taligák felügyelete,
ünnepi tiszteletadásra a bálványok előhozása és felállítása,
382
vagyis fő feladatuk a dinasztia-alapító és utódai köré
fonódó legendakor ápolása, valamint a mindenkori uralkodó
és vezérei dicsőítése, tekintélyük emelése volt. Nyilvánvaló,
hogy a kán és hozzátartozói köré gyűjtött sámánok távol-
ról sem tekinthetők az újkőkori sámánok utódainak,
tulajdonképpen azt a célt szolgálták, hogy az egyszerű nép
számára az ősi módon, a mindenség titkaiba beavatott
sámánok közvetítésével sugalmazzák az uralkodóház
szentségét. Az egykori sámánoktól való különbözőségü-
ket a legszembeötlőbbé az teszi, hogy választásukban
korántsem a „Mágus non fit, séd nascitur” (A mágus
nem lesz, hanem születik) magasztos elve érvényesült,
miként a valódi sámánoknál az kimutatható, hanem jóval
gyakorlatiasabb, józanabb szempont: az uralkodó akarata.
A mongolok titkos története elárulja, miként emelte
Dzsingisz kán — személyes hívei közül — Üszün apót
„beki” rangra, azaz tette meg birodalma fősámánjává.
Rasidad- Din perzsa történetírótól azt is tudjuk Üszünről,
hogy a fősámán a vezéri palotában — a vér szerinti herce-
gek módjára — a kán jobbján ült, a kán mellett lovagolt,
vagyis az uralkodó legszűkebb kíséretéhez tartozott.
Figyelemre méltó Üszün elődjének, Kököcsü fősámán-
nak a története is, bizonysága annak, hogy a kánnak nem-
csak módjában volt megbízni valakit a fösámáni tisztséggel,
hanem ahhoz is volt mersze, hogy — ha érdekei úgy
kívánják — eltétesse a fősámánt láb alól. Kököcsü a
13. század elején Teb-tenggeri néven a fösámáni rangot
viselte. Előkelő származék, apja a birodalom egyik ezre-
dese. Dzsingisz — mondhatni — lekötelezettje volt Teb-
tenggerinek: azon az 1206. évi kurultajon (nemesi gyűlé-
sen), ahol Temüdzsint Dzsingisz néven kánná választották,
ez a fősámán nyilvánította ki, hogy Dzsingisznek kánná
való emelése az Örökkévaló Ég akarata. Mégis, amikor
a hatalmába lépő kán előtt az anyja, majd a felesége lelep-
lezte a fősámán igazi arcát, s ő maga is rádöbbent, hogy az
közte és Kaszar nevű testvéröccse között álnokul viszályt
383
akar szítani, majd másik öccsét, Otcsigint is durván meg-
szégyeníti, vagyis azoknak a vesztére tör, akikre a biroda-
lom kormányzásában — annak családi jellege miatt — fon-
tos szerep hárulna, veszni hagyta az addig kegyeit élvező
fősámánt. Ügy ítélte, meg, hogy egyeduralma megerősíté-
sében akadályozza, ezért Otcsigint felhatalmazta, bánjon el
a hatalmaskodó fősámánnal. Otcsigin teljesítette a kán
akaratát, Teb-tenggerinek három birkózóbajnokkal gerin-
cét törette, tehát csak arra ügyelt, hogy a fősámán rend-
kívüli emberhez méltó halállal, vére ontása nélkül múl-
jon ki. Dzsingisz és Otcsigin mit sem tartott az Ég bosszú-
jától; sőt, amikor a fősámán holtteste három nap múlva
rejtélyes módon eltűnt a föléje emelt halottas kunyhóból,
Dzsingisz ezt azzal magyarázta, hogy az Ég sem kedveli az
efféle pártütőt.
A fősámán tehát ugyanolyan udvari méltóságviselő volt,
mint az uralkodó megbecsült, hűséges emberei közül
kijelölt főlovász, főtárnok, a bizalmas regös, tolmács,
írnok, pohárnok és mások; a bekit, a fősámánt is az
Örökkévaló Kék Ég földi képviselője, a kán iktatta be
méltóságába, alája rendelve a birodalom más rangos
udvarhelyein tevékenykedő, a fejedelmi hatalom és a vezé-
rek támaszát képező sámán-arisztokráciát. Ezek a gyakor-
lati tevékenységre való rátermettségük és a kánhoz való
feltétlen hűségük alapján kiválasztott sámánok joggal tűn-
hettek a nyugatról jött szerzetesek szemében a mongol
állam valóságos papjainak: ezt igazolta a birodalom kül- és
belügyeiben betöltött szerepük, politikai munkálkodásuk,
az államot összekovácsoló tanok terjesztése, az ősi törvé-
nyek hirdetése és azok betartásának felügyelete, a tudomá-
nyok gyakorlása (a mongol udvarban megfordult követek
feljegyezték, hogy valamelyest értettek a csillagászathoz,
nyilván a csillagok állásából való jövendöléshez), továbbá
a mesterségek és a művészetek pártolása, rendbe való
tömörülésük, esetleg utódaik nevelése. Voltaképpen való-
ban az államvezetés vallási eszméit szolgáló udvari lis^iség-
384
viselők voltak, és semmi közük sem volt a hagyományos
értelemben vett sámánokhoz.
Rajtuk kívül lenniök kellett persze az alávetett nép-
osztályok körében tevékenykedő bűvölő-bájoló varázslók-
nak is. Rubruk, IX. Lajos francia király küldötte nyilván-
valóan azért állítja, hogy a szegényeknek nem voltak
sámánjaik, mert ő mind a saját tapasztalata, mind a kántól
nyert értesülései szerint a sámánokat a káni nemzetség-
tagok udvarhelyein működő, fényes öltözetű, fehér ruhát
viselő, fehér lovon járó sámán-arisztokrácia rendjével
Szibériai sámánsapkák
azonosította. Valóban nehéz lett volna közéjük sorolni,
s papnak vélni a köznép soraiban található, egyszerű
sámánokat, akikről 'Rubruk talán tudomást sem szerzett az
előkelő udvarhelyeken, ahol megfordult. Ezek a köznép
között élő, politikailag súlytalan, sőt sokszor alacsony sor-
385
bán tengődő személyek a keresztény-feudális világból
érkezett idegen szemével nézve csupa társadalmilag érték-
telen tulajdonsággal rendelkeztek. Ám az adott környezet-
ben és korban, a kis közösségek számára a jelképek nagyon
is sokatmondóak: pl. „fölös csontjuk”, kiválasztottságukat
jelzi; beavatásuk tudtára adja közössségüknek, hogy az
Égi és Alvilági tartományokkal megismerkedtek, révülésük
alkalmával elvándorló lelkűk el tud majd igazodni e messzi
tájakon stb. Voltaképpen ők lennének az egykori sámánok
kései követői, illetve a sámánizmus végső, hanyatló kor-
szakából — a 19 — 20. századi néprajzi leírásokból — meg-
ismert szibériai sámánok elődei.
A prefeudális-barbár államberendezés viszonyai között
élő népeket nem tekinthetjük egyszerűen sámán-hitűeknek,
még akkor sem, ha bizonyos, hogy az alacsonyabb helyzetű
rétegekben továbbra is tevékenykedtek hagyományos jel-
legű sámánok. Ezeknek ugyanis nem volt meghatározó-
szerepük e birodalmak vallási életében. Jelenlétük legfel-
jebb azt jelzi, hogy olyan alakuló, forrásban levő korszak
ez, amely a korábbi fejlődési fokozatokra jellemző eleme-
ket is tovább éltetett. Az Égi és az Alvilági erők által fel-
adatára kiszemelt, mesterségébe beavatott sámán pótolha-
tatlan személyiség maradt a kisebb közösségek hitéletében.
Számukra ő az a varázserővel felruházott egyén, aki a szük-
séges pillanatban saját személyiségét képviselő transzlelkét
testéből károsodás nélkül ki tudta bocsátani és beavatott-
sága révén a szabadiéleknek e csakis rá jellemző formájá-
val a Mindenség bármely zugát felkereshette, hogy meg-
bízói kívánságának eleget tegyen. így volt képes arra, hogy
a beteg elveszett lelkét felkutassa és helyére vezérelje, az
elhaltak földön kísértő lelkeit a másvilágra kísérje, illetve
onnan való visszatérésüket meggátolja, az áldozati állat
lelkét a megfelelő istenséghez eljuttassa, a látótávolságon
túl levő embert, jószágot fellelje stb.
A magyar néphiedelmekben — érthető okokból — csak
az egykori alacsony sorsú, a keresztény-feudális rendre
386
ártalmatlan, hagyományos, vajákos táltos alakjáról marad-
tak fenn emlékek. Elsősorban varázslás útján való orvos-
lással foglalkozhattak, mint ahogy a sámánoknak a leg-
utóbbi időkig ez volt a legfontosabb feladata. A lélek-
vesztéses betegségnél az elveszett szabadiélek előkerítesét
és a koponyába való visszaidézését ők végezhették. Az
uralkodóház és a vezérek szolgálatában álló, udvarhelyeikre
szétosztott — a fősámán által irányított — sámán-arisztok-
ráciáról csak a párhuzamok, a felsorolt forráshelyek szol-
gáltatnak közvetett bizonyítékot. Ha ezeket nem ismer-
nénk, akkor is feltételeznünk kellene, hogy a társadalmi
tudatot alakító énekmondók, regösök, kobzosok elbeszé-
léseit az ő tekintélyük hitelesítette. Elegendő utalnunk
mondáinkra (pl. a néprajz szempontjából heterogén, társa-
dalmilag tagolt népalakulat közös származását, mintegy
„vérközösségét” valló, a csoport iránti lojalitást szolgáló
Csodaszarvas-mondára vagy az Árpád-ház égi eredetét
sugalló, a dinasztia uralmának szakrális, karizmatikus meg-
alapozottságát hirdető Turul-mondára), a vezérek kultuszát
támogató (a krónikákból, monda- és mesetöredékekből
felderengő) hősénekekre, a szokásjog egységes rendsze-
rére, azonos erkölcsi normákra, a mítosz- és képzeletvilág-
nak, a viseletnek, fegyvereknek, művészi jellegű tárgyak-
nak a régészeti forrásokból is oly jól adatolható egységére,
hiszen ezek mind-mind erős központi uralomról és a köz-
pontosítást szolgáló eszmékről tanúskodnak.
Nyilvánvaló, hogy ez az udvari sámán-arisztokrácia volt
a sámánizmusnál magasabb rendű vallásos meggyőződés
— voltaképpen már az őseurópai sámánizmust felváltó,
korai görög, római, germán képzeletvilághoz hasonló —
religiószerű hiedelemrendszerének a megteremtője, ter-
jesztője. A személyi függésű államokat nem csupán a
fejedelem szolgálatában álló katonai kíséret fegyverei
kovácsolták össze, hanem azzal egyenrangúan az udvari
sámánok által szentesített tudati elemek is.
387
A SZERKESZTŐ UTÓSZAVA
— ÉS ÖNVALLOMÁSFÉLE —
Az öreg-komáromi Jókai Egyesület múzeumdirektori
szobájának ajtaján kopogtak. Már az ablakon keresztül
láttam, ki kocog befelé megint a júniusi örömben pompázó
virágok között: Koczka János bácsi volt, egy vén, időtle-
nül koros izsai parasztember, meggondoltan, lassan
totyogó. Hosszú évek óta meg-megjelenő vendégünk,
számunkra egy kissé rejtélyes valaki is, mert soha még
meg nem engedte, hogy mi látogassuk meg őt szép falujá-
ban, Izsán.
Megállt az ajtóban. Várta az engedelmet.
— Most poharakat hoztam — mondta igen halkan.
— Tegye az asztalra!
Kézikosarából fehér bugyrot vont elő, a bugyor egy
újabb bugyorban rejtezett, az újabb bugyorban papirosba
burkolt szürke, kicsi edények. Bronzkori bögrék; ő poha-
raknak hívta, a nagyobbakat kancsóknak Gondosan,
épségben rendbehozva valamennyi, az évezredek rátapadt
agyagját oly műértéssel hámozgatta le róluk, mintha vala-
mely restaurátor kezelte volna őket a Nemzeti Múzeumban
Értően, szeretettel rakosgatta mindet az íróasztalomra’
ezúttal nyolc kisebbet s három nagyobbat sorakoztatott
fel.
— Huszonnégy korona hatvan fillér — nyilatkozta.
Megkapta a pénzt, le is ültettem, el is beszélgettünk
csekélyke ideig, de tudtam, hogy siet, a Kovacs-patikába
megy. Pontosan ennyibe fog kerülni beteg feleségének
389
orvossága. Kiszámította magának; se több, se kevesebb.
Két hét múlva majd újra bekocog Koczka János bácsi,
kibontja a bugyrot s ha a komáromi orvos harminchárom
korona hetven filléres orvosságot ír, annyit fog kérni.
Koczka bácsi hektikás feleségét a kétezer esztendős haj-
dani ősök tartották épségben.
Hadd áruljam el most már az időpontot is: az ezerkilenc-
százharmincas évek derekán vagyunk, a szlovákiai Komá-
romban, a korona az akkori csehszlovák értékben értendő.
Igen változatos életpályám úgy hozta, hogy az idő tájt
nemcsak újságokat kellett szerkesztenem, nemcsak egy
országosan kiterjedt hálózatú művelődési egyesületet irá-
nyítanom, hanem váratlanul rámszakadt a Jókai Egyesület
s az 1911-ben épített komáromi Kultúrpalota múzeumának
vezetési feladata is. Elődöm, a kitűnő történész, dr. idősb.
Alapy Gyula már betegeskedett, nem vállalta; menet köz-
ben kellett beletanulnom egy nagy vidéki múzeum irányí-
tásába; olyan vidéki múzeuméba, amely magyar és jókais
jellege miatt állami támogatást nem kapott; önellátóként
fillérekből kellett fenntartani magunkat. Ha Koczka bácsi
patikaszámlája véletlenül kétszáz koronát tett volna ki,
aligha én fizettem volna ki neki. Viszont tettre és gyűjtésre
készen, mintegy ugrásra várva álltak az ilyen Koczka
bácsik mögött szerte a Csallóközben és a Mátyusföldén az
úgynevezett maradékbirtokosok, arra várva, hogy magán-
gyűjteményt alapítanak kőkori, bronzkori, római, avar
leletekből. Reménytelen versenyt futottunk.
Ennek a múzeumnak gyűjteménye is igen vegyes volt,
mint a legtöbb megyei múzeumé, amelyet az 1880-as,
1890-es években alapítottak szerte Magyarországon.
A komáromi múzeumot tudós bencés tanárok kezdemé-
nyezték s kinek milyen volt az érdeklődése, olyan tárgyat
gyűjtött. Gyulay Rudolf professzor — Hampel József
nyomán — a római régészetre szorította magát és a Duna
túlsó partján épült Brigetióból olyan gazdag ásatási gyűjte-
ményt hozott össze az évtizedek során, hogy a Nemzeti
390
Múzeum is megirigyelhette. Eközben azonban patologi-
kus leletek éppúgy feltámadtak az áldott Komárom megyei
földből, mint avar sírleletek, vagy honfoglalás koriak.
Aztán nemcsak Brigetio, hanem Quirinum is — a mai
Környe — vagy Tata, Totis is ontotta az ősök földben ázó
kincsét.
Aztán akad, aki fegyvergyűjteménnyel, török kardokkal
ajándékozza meg az ilyen vidéki múzeumot, valaki régi
pénzeket hoz, valaki fazekas-remekeket. Nagyanyáink
réklije is helyet kap a tárlókban, előkerülnek céhládák és
céhremekek, régi fényképek és népviseleti ruhadarabok.
Végül tarka együttessé keveredik a múzeum — s Komá-
romban még a vaskeretű üvegtárolóknak is sajátos erede-
tük volt: egykor Jókai tartotta bennük kagylógyűjtemé-
nyét, de úgy, hogy ő meg az öreg József főhercegtől
kapta.,.
Az „odaáti” Komárom ritka szép római gyűjteményé-
nek legtöbb darabja ma is az „ideáti” Komárom megye
területéről való. Ott maradt 1918 után is. Az ásatásokat az
1920-as, l(930-as években aztán Brigetioban a magát a
római régészetben valódi tudóssá képzett Kállay Ödön
ószőnyi jegyző folytatta saját költségén. Ezek most Tatán
vannak.
E fenti pár sorral csak illusztrálni szerettem volna:
hogyan válik egy irodalmi és közéleti érdeklődésű ember
akaratán kívül is botcsinálta tudóssá, ezúttal régésszé, és az
ügy, a sajátos tudomány iránti érdeklődése folytán, hogyan
készteti magát arra, hogy amely foglalkozási ágba véletle-
nül került — (az akkori szlovákiai magyar művelődési élet
szinte parancsolta számunkra, hogy ott is helytálljunk,
ahová eleve nem rendeltettünk )— azzal tüzetesebben
megismerkedjék a közösség hasznára. Az már különös
szerencsének mutatkozott, hogy a múzeum néprajzi
gyűjteményét az akkor Ógyallán tanítóskodó Manga
Jánossal együtt egészítettük ki.
Nemcsak Koczka János bácsi volt gyanakvó s tartott
391
távol gazdag kertjétől mindenkit, aki leletmentésre vállal-
kozott, mások is találódtak, akik szőlő-rigolirozás közben
lelt neolitkori „poharakat”, obszidián nyílhegyeket, vagy
avar övcsatokat, szíjvégeket szinte árverésre bocsátottak
titokban. Egy marcelházi szőlősgazda a hetedik határba
küldött, nehogy megtaláljam földjének azt az omló part-
falát, amely csak úgy ontotta valamely bronzműves műhe-
lyének kincseit.
Csak falusi jegyzőkben és lelkészekben bízhattam. Mire
azonban jeleztek — a kiásott lelet addigra rendszerint
Pozsonyban, Nyitrán lelt magángazdát. A lelkészek mun-
káját pedig gyerekkoromtól fogva igen becsülhettem:
a Gömör megyei Múzeumnak szintén 1880 körül kezde-
ményezett gyűjteményét főként evangélikus lelkészek és
a rimaszombati gimnázium tanárai alapították meg s gazda-
gították. Mindig önerőből, saját zsebük „ártalmára”.
Amikor Rimaszombatban Loysch Ödön igazgató úr a
félhomályos múzeum tárlói előtt óvatosan kezében tartott
egy-egy nyílhegyet, urnadarabot, vagy akár egy régi
gombkötőműhely cérnagombolyagját emelgette: lelkes,
gyűjtők, hajdani buzgó amatőrök, önzetlen muzeológusok
nemzedékeinek hangja szólalt meg e tárlók mélyében.
Tisztelet ezeknek a hajdani kezdeményezőknek, a me-
netközben okoskodóknak, két vaskori domb között izga-
tottan futkározóknak. Tanáraimnak, atyai barátaimnak.
Amiért a régészet tudományába is belekóstolnom enged-
tek.
*
A néprajz tudományába is bele kellett kóstolnom, me-
netközben szintén, nem kis kezdeti bosszúság árán. Akkor,
amikor arra eszméltem rá, hogy egyugyanazon társada-
lomban, egyugyanazon állam keretei között élők között is
gyakorta lép fel az „egymást nem ismerésének szomorú
jelensége”. Nevezhettem volna néprajzi érdeklődésem okát
ifjonti haragnak, vagy magyari szégyenkezésnek is.
392
Életem során másfél évig ettem a hármas számú cseh-
szlovák tüzérezred prófuntját, fent, az Elba partján, Prágá-
tól is száz kilométernyire. Szudétanémet városnak számí-
tott, művelt, világot látott lakosokkal. Szerettük a várost,
a népét, műemléki szépségét. Az istállós kaszárnyái lét
zordságát a városi séták aranyozták. Ismeretségek kötőd-
tek, barátságok alakultak.
Mindennek ellenére valamiféle furcsa, egzotikus nép
fiainak gondolt bennünket, dél-szlovákiai magyarokat az
a német is, aki éppen Prágában, vagy Drezdában jarta
iskoláit; tíz-tizenkét évvel az első világháború végezte után
még mindig nem tudtak hová tenni bennünket ezek a
szudétanémetek; a csikós, a gulyás, a paprika ragasztékát
úgy cipeltük magunkkal, mint valami letörölhetetlen cím-
két a tokaji bor üvegén. A magyarok lakta Dél-Szlovákiá-
ról jóformán elképzelésük sem volt. Ködszerűen folytunk
össze képzelmükben és olvasói emlékeikben a Hortobágy-
gyal, az Alfölddel, a cigányputrival, a szilaj lovaglásokkal
— (a bécsi „magyarosch” operettek oda is eljutottak, ezek
valami különleges szemüveget is nyújtottak számukra) —
a nyereg alatt puhított hús még történelemkönyveikben is
szerepelt Attilával s hunjaival együtt s mindezt bekeretezve
valami homályos kép Budapestről.
Hivatalos dolguk nem volt velünk. Csak a kereskedelmi
utazók ismerték meg jobban az akkor még mindig friss
államalakulat magyarok lakta vidékét; aki Szerista Szlová-
kiát — az akkori Szlovenszkót — ismerni akarta, a Tátrába
utazott.
Nem csodálkoztam tehát azon sem, amikor egy társaság
vidám hölgyegyüttese arra kért, ha szabadságra majd
„valahová a Duna mellé” hazautazom, s ha akad azon a
tájon fényképezőgép, vagy egy rajzoló, hoznám magammal
családi sátrunk képét; a sátorét, amelyben a magyarok
laknak, a lovam képét, apám lova képét s általában az
egész sátor-falu képét. Ahogy csárdást járunk.
Kérem a kedves olvasót, higyje el, amit itt mondok,
393
nem fantázia szülte ezt a visszaemlékezést. Valamiféle jur-
tára gondoltak, birkákkal, lovakkal, csárdás kislányokkal.
Akkoriban Európa-szerte szalonzenekar játéka volt a
kávéházi divat, a Kutscha-kávéház zenekara különösen
andalítóan vonta a vonót. Szalonzene hangjai mellett ígér-
tem meg a Weikert famíliának, hogy nyári szabadságom
idején, „valahol odalenn a pusztán” megpróbálok fény-
képezőgéphez értő illetőt keresni — s ha ménesünk neki
nem vadul — megcsináltatom családi sátrunk képét. A kis
sátorét is, a nagy, téli sátorét is. Lovak, juhok, pásztor-
kutyák társaságában.
Sikerült is megcsináltatnom a családi „Zelt-Haus”-unk
hű fotográfiáját, a négyszobás, virágos, kertes családi villa
képét; akkor fejezték be éppen édesapámék az új házunk
építését, odalenn, a szépséges Gömörben, Rimaszombat-
ban. Csak éppen cifraszűrös juhászként nem volt hajlandó
a kertkapu elé állni egyetlen unokatestvérem sem. A veran-
dán már nyíltak a futórózsák.
A ház, sajnos, sehogysem hasonlított egy ősmagyar jur-
tához, olyanhoz, amilyen az Elba-parti barátaim képzeleté-
ben villogott. Sőt, manzárdtetős jurtánkat több hasonló
épület is vette körül, ki pirostetős, ki szürke palás. A vélet-
len azonban úgy hozta magával, hogy holmi szilaj lovas-
bemutatót is lencsevégre kaphattam; az osgyáni Luzsénszky
bárók deli négyesfogatát, amint a két szőke bárókis-
asszonnyal — párisi ruhákban — körüljártattak a piaci
templom akácfás árnyéka alatt.
Jurta, hun-magyar sátor, Zelt-Haus, csikós és Attila
ostora, sajnos, nem került a képre.
A képek azonban a Kutscha-kávéház legközelebbi zene-
délutánján kézről kézre jártak a haboskávét szürcsölgető
családok között. Legtovább Frau Weikert szemlélgette a
futórózsás képet, majd finoman mosolyogva, mint aki
tudja, de nem vallja be, hogy egy snájdig magyar szélhám
áldozata, visszaadta a bizonyságokat:
— Falsch 1 Ich glaub’s nicht.
394
Azaz nem hiszi. Nyilván viharvert volt a jurtánk, szé-
gyelltük mutogatni s inkább valamely távoli „kultúrváros”
házsorával biztatgattuk pusztai kirándulásra a jóhiszemű
elbai népet.
A humort igen értő édesanyám később igen jól mulatott
a kávéházi társaság csalódottságán, kész lett volna vendé-
gül látni szőlőszedéskor akár egy egész csoportot is, de
túlságosan sok leitmeritzi embert kellett volna hívnunk
annak bizonygatására, hogy kimásztunk már a putri alól.
Miért mondom el mindezt — noha hiteles történet —
egy komoly tudósok által írt, régészettel, néprajzzal,
hiedelemvilággal foglalkozó munka végén ? Nagyon ked-
ves munkatársaim közös művét mi okból kell, látszólag ide
nem tartozó módon, anekdotikusan befejezni? Hányszor
ültem közöttük én is később egy-egy kutatóárok szélén,
fésülgetve finom ecsettel ismeretlen nevű szarmata, kvád,
kelta vagy Árpád-kori magyar ivóedényét, övének kap-
csát, nyílhegyét, vagy csak fogsorát, hogy tanuljak a tudós
muzeológusoktól, tapasztalt professzoroktól, s hányszor
kellett magyaráznom évek hosszú során idegeneknek
— (baráti, vagy közönyös érzületűeknek) —, hogy nem-
csak Európán összevissza kalandozó, nyilait kegyetlenül
lövő vad harcos volt a magyar, hanem szántó-vető ember is,
a korabeli kézművesség, vagy művészi teljesítmény éppen
olyan fokán, mint akár egy szent-galleni polgár. És hány-
szor ültem búboskemence mellett, vagy szalmatetős házak
előtt a vasárnapi kispadon, hogy Mári nennéket, Pista
bátyókat vallassak múltjukról s jelenükről. Mennyit tanul-
tam tőlük!
De legkivált mindig azt tanultam, hogy ismernünk kell
egymást. És, ha ismerjük: a rólunk szóló igaz ismereteket
közöljük azokkal is, akik — mindenféle hamis képzetek
okán — néha még ma is sátor alá képzelnek bennünket.
Aztán sokszor arra is szükség támadt, hogy enmagunkat
ismerjük meg még jobban. S ha most egy kanyart veszek,
talán megérti az olvasó, hogy e „tudományt könnyű ért-
395
hetőséggel előadó” könyv — sőt, immár a negyedik ilyen
könyv — szerkesztőjét mi sodorta olyan utakra, amelyekre
eredetileg nem készült s amit mégis vállalnia kellett; amiért
olyan tanulmányokba fogott, amelyek kezdetben alaposan
távol estek érdeklődési körétől.
Ahogyan ezt 1928 augusztusában odafenn a Sajó völgyé-
ben, a Sarló gombaszögi táborában megfogalmazni sike-
rült: szükség volt és parancs. A kisebbségi lét parancsa,
az akkori parancs: tanulni és tanítani, ismerni és ismertetni,
szeretni és szerettetni. Magyart és nem magyart. Posztokat
kellett vállalnunk, amely vállalás elől néha húzódoztunk is;
és helyt kellett állnunk akkor is, ha nem is volt hozzá kellő
erőnk.
Mondom, tanulni s tanítani kellett. Beletanulni olykor
a népnevelésbe, máskor a riportírásba, vagy éppen abba:
hogyan irányítsunk múzeumot, kutassuk a föld mélyét,
szilárd talajt nyújtsunk a tétovázó jelennek, hogy múltjá-
nak földjén biztosan álljon a kisebbségi ember. És, hogy
minél kevesebb idegennek legyen téves képzete rólunk s
hogy minden többségi nemzettel egyenrangúan, ugyan-
olyan szellemi s anyagi színvonalon, mint ők: őrizzük meg
híven mások sérelme nélkül magyari voltunkat.
Koczka Jani bácsi, és a Weikerték sátoreszménye, sok-
sok hasonló történettel együtt volt a tanítómesterem.
Tanítómesterünk.
Vállalni kellett. Menet közben szürcsölgetni a tudomá-
nyok forrásainak vizét, hogy másoknak használjunk vele.
*
A szerkesztő, a maga részéről ebben a könyvben is ezzel
a történelmi tanulsággal szolgálhat. Élete alkonyán azt
kérdi magától: megérte az a bizonyos, régmúlt húsz
esztendő, megérte-e a küzdések, örömök, sikerek és
sikertelenségek történelmi húsz esztendeje ezt a fáradt-
ságot ?
396
Csak egy szóval felelhet: meg.
Ma már történelem az a húsz esztendő.
Ha csak a félmúlt történelme is Amit egyszerre kellett
csinálni és regisztrálni, hirdetni és megalkotni.
Koczka bácsi „poharai” ott díszelegnek ma is az öreg-
komáromi-(„Dunamenti”)-múzeum tárlóiban az utódok
szorgos munkájának megannyi gyűjtött eredményével
együtt. Weikertéket elsodorta egy kitelepítés történelmi
vihara.
Esztendőkön keresztül — sejtelmük nélkül — mégis
tanítóim, bátorítóim voltak. Ma a szép emlékeket köszön-
hetem nekik, mert ők csak jelképül szolgáltak e könyvben.
*
A Medicina Könyvkiadó Panoráma szerkesztősége csak-
nem tizenöt esztendővel ezelőtt határozta el, hogy nemcsak
olyan útikönyvek írását kezdeményezi, amelyek térben
ismertetik a világot — (a kicsi Börzsönyt, vagy a Tisza
partját éppúgy, mint Franciaországot vagy Indiát) —
hanem megindít egy sorozatot, amely a tér és az idő kiszéle-
sítésével az időben, a múltban kalauzolja az érdeklődő olva-
sót.
Többek között négy hasonló témájú könyve jelent meg:
A magyar régészet regénye, az Évezredek hétköznapjai és
nemrégiben a Régészeti barangolások Magyarországon
című gyűjteményes munka. Olyan szerzők írták, akik a
szakma élenjárói közé tartoznak. Névsoruk mindig magá-
ért beszélt. E könyvek nem is egy, hanem több kiadást
értek meg, jeléül annak, hogy történelmünk, múltunk
iránt lankadatlan az érdeklődés Magyarországon.
Ez a munka, amit itt nyújtunk át a kedves olvasónak,
e sajátos sorozatban a negyedik.
Olvassák jó szívvel.